3. Nádi patkányok (Thryonomys Fitz.)

A nádi patkányok zömök, patkánykülsejű állatok, tompa orral, durva szőrruhával és merev sörtékkel gyéren fedett rövid farkkal. Mellső végtagjukon 5 ujj van, de a hüvelyk csökevényes, s az ötödik ujj kicsiny; lábuk tulajdonkép 4 ujjú, mert az ötödik alig látszik. Koponyájuk agytokja kicsiny, arcrésze lapos. Fogazatuk 20 fogból áll; jelesen mind a két állkapocsban 2 metsző-, 1–1 elő- és 3–3 utózápfog van. Felső metszőfogaikat három erőteljes barázda tünteti ki; az alsókon egy külső és két belső zománcredő ötlik szembe. A nemnek 4 afrikai faját ismerjük.

A nádi patkány (Thryonomys swinderianus Temm.)

Nádi patkány (

Nádi patkány (Thryonomys swinderianus Temm.).

Nádi patkány (

Nádi patkány (Thryonomys swinderianus Temm.).

Nádi patkány csontváza.

Nádi patkány csontváza.

A nádi patkányt más néven sörtésmalacnak is mondják. (Régebbi tudományos neve Aulacodus Swinderianus.) Teste zömök, feje szögletes, arcorra rövid és széles, füle kicsiny, félig kerekített és belül csupasz. Ujjai erős sarlóalakú karmokkal fegyverezettek. A vékony farok hossza körülbelül akkora, mint az 50 cm hosszú törzs fele. Nyugat-Afrikai példányok alapján súlyát körülbelül 4–5 kg-ra tehetjük. Szőrruhája síma tüskeképű sörtékből áll, amelyek hajlékony hegyűek. A sörték töve hamuszürke, közepe sötétebb, hegye alatt barnássárgán gyűrűzött, hegye fekete. Álla és felső ajka fehéres, melle szennyessárgás, alsó teste barnás és szürkésbarnán pettyezett. A füleken látható szőr sárgásfehér, bajuszsörtéi feketék és fehérek.

Eddigi ismereteink szerint a nádi patkány elterjedési köre Kelet-Afrikától dél felé a Foktartományig nyúlik, Nyugat-Afrikában pedig Felső- és Alsó-Guineát is magában foglalja. A földség belseje felé is tekintélyes az elterjedése, mert Büttner R. a Kongó-államban a Kuango mellékén, Böhm pedig Kelet-Afrikában a Tanganyika-tó közelében is megfigyelte. A volt afrikai német gyarmatok mindegyikében előfordul. A berlini állatkert többnyire Kamerunból szerezte be elevenen ezt a fajt. Alsó-Guinea bennszülöttei Mayumba és Ambric vidékén „szibesze”, Dél-kelet-Afrikában pedig „ivondue” néven ismerik; ezzel szemben Núbiában, a felső Nílus vidékén „fár-el-busz”-nak, a nyam-nyamok „rempo”-nak vagy „alimfó”-nak, a szuaheli négerek pedig „ndeszi”-nek mondják.

Életmódjuk lényeges vonásait illetőleg, a különböző nádi patkányfajok megegyezők. Nem kedvelik a társaséletet, s nem verődnek nagyobb csapatokba, de alkalmas helyen meglehetősen gyakoriak. Mindig víz közelében, legkivált a partok mentén, a sűrű fűben, s nád- és kákarengetegben, zsombékokban, valamint a bozótos csalitban ütnek tanyát. Schweinfurt szerint észak-keleten mély lyukakat ásnak. Alsó-Guineában ezt nem ismerik; Büttikofer sem látott ilyesmit Libériában. Drummond pedig Délkelet-Afrikában szerzett tapasztalatai alapján így ír: „A nádi patkány nem ás földalatti tanyát, de ha búvóhelyeikről: a magas fűből vagy nádasból kizavarják, valami üregbe, sziklahasadékba, vagy pedig más állatok elhagyott lyukaiba menekül.

Fűvel, gyökerekkel vagy gumókkal táplálkoznak, s mindezt bőven találják a vizek partjain és a nedves völgyekben. Libériában Büttikofer szerint nagy károkat okoznak a manióka-, rizs- és kukorica-ültetvényekben. Nyugat-Afrikában is rossz hírbe keveredett a nádi patkány, mert bennszülöttek is, meg európaiak is erősen bizonykodnak a mellett, hogy sok szép elefántagyart rágnak meg és tesznek tönkre. De a közelebbi vizsgálat eredménye mást mond. Mert ha hébe-hóba a nádi patkány is megrágja az elefántagyart, kétségtelen, hogy a látható rágásnyomok különböző, de jóval kisebb rágcsálóktól származnak.

A nádi patkányt mind a bennszülöttek, mind a vadászatkedvelő európaiak buzgón üldözik, mert húsa ízletesebb, mint bármely más afrikai emlősé. Drummond kivételével minden szerző egyetért abban, hogy az állat húsa kitűnő, kövér, az idősebb malac húsához hasonló, és semmiféle kellemetlen mellékíze nincs. Mivel bőre vastag, de szakadós, nem szokták lenyúzni, hanem csupán lepörzsölik, s azután, mint mi a madarat, egészben sütik meg pecsenyének. Állatunkat csapóvassal, tőrrel, kutyával és tűz segítségével is vadásszák; ha a kutyák nem végeznek vele, fölnyársalják, lelövik, vagy lebunkózzák. Egyes példányok fölkeresését és elejtését az állatnak az a szokása könnyíti meg, hogy megfekszi a helyét, mint a nyúl, s éppúgy megvan a csapája is, azaz azokon az ösvényeken menekül, amelyeket a sűrűben sajátmaga tört magának. Nyugat-Afrika bennszülöttei ezt föl is használják a maguk javára, akik ezeken a csapákon hosszú, finom faháncsból font, halfogó varsához hasonló kosarakat állítanak föl és két oldalt hegyes szögbe kiugró, szárnyformájú, rövid sövényt készítenek. A fölhajtott állatok beleszaladnak ezekbe a fogókba és minthogy börtönük oly szűk, hogy nem bírnak benne megfordulni, beszorulnak s védtelenül ki vannak szolgáltatva üldözőiknek. Eredményesebbek a nagy hajtóvadászatok, amelyeken az emberek a kutyák és a tűz segítségéhez folyamodnak. A száraz időszakban, amikor sok álló víz kiszárad, s a füvet a nap heve nagy területen lepörzsöli, a nádi patkányok a sűrűség megkímélt részeiben verődnek össze. Itt aztán mindenki a maga módja szerint ejti el.

Szaporodásukról csak annyit tudunk, hogy a berlini állatkertbe már pocakosan került nőstény 3 kölyket hozott a világra; a fiókák szőrrel voltak födve, láttak és mingyárt járni tudtak; gyorsan is fejlődtek. A nádi patkány csakugyan ritkán és kivételesen kerül az állatpiacra.