Az orangután fajtái

Az orangok rendszertana hihetetlenül zavaros, és Elliot róluk írott munkájának minden szavából a modern rendszerező kétségbeesése cseng felénk a fölött, hogy azon egyelőre változtatni sem lehet. Pedig a legszebb jellegeket látjuk magunk előtt a koponyán, a síma és duzzadásos pofákban, a világosabb és sötétebb színezetben, amelyek teljesen elegendők volnának arra, hogy az alfajok egész sorát állítsuk fel, sőt fajokat különböztessünk meg, hacsak biztosan tudnók, hogy e jellegek hogyan függnek össze egymással s mennyiben egyeznek a földrajzzal. Ezt azonban nem ismerjük. Így tehát az emlősök rendszertanának egyéb területeken elért eredményei dacára is ilyen fontos és két szigeten elterjedt nemnél, mint az orang, akarva-nemakarva meg kell elégednünk egyetlen fajjal, a rendszerbe már rég idő óta bevezetett Simia satyrus L.-vel. E mellett még megvan legalább az az elégtételünk, hogy az öreg Hoppius-nak 1763-ból való „Amoenitates Academicae” című munkája alapján még az előbbinél 3 évvel idősebb fajnevet: Pongo pygmaeus Hoppius is adhatunk neki. Ha pedig a borneói és szumatrai orangot meg akarjuk különböztetni, úgy a borneói orang neve Pongo p. pygmaeus Hoppius, a szumatrai orangé pedig Pongó p. abeli Clarke. Élve elfogott példányokról tudjuk, hogy pofaduzzanata úgy a borneói, mint a szumatrai orangnak van, továbbá, hogy a borneóiak rendesen sötét vörösbarnák, az Észak-Szumatra keleti partvidékéről valók pedig világos vörösbarna színűek. A csupasz részek az öreg és sötétszínű orangokon kékes vagy palaszürke színűek, míg a fiatal és világosszőrű példányokon a száj és szem körül inkább hússzínűek

Borneói orangután arcduzzanattal. (Szultán, az amsterdami állatkertből.) W. de Veer - Amsterdam phot.

Orangután.

Az orangután – legalább hallomásból – már nagyon régen ismeretes. Már Plinius beszéli, hogy India hegyei között szatirok élnek „emberi ábrázatú, nagyon gonosz állatok, melyek majd felemelkedett testtartással, majd négykézláb járnak s oly gyorsak, hogy csak akkor kerülnek fogságba, ha már elaggottak vagy betegek.” Mégis Trouessart-tal együtt kétségbe kell vonnunk, hogy a klasszikus ókor az orangot valóban látásból ismerte volna. Mindazonáltal Plinius elbeszélése századról-századra öröklődik és közben majdnem elfelejtik, hogy állatokról beszélnek; a majmokból majdnem vademberek lesznek. A 17. század közepén Jávában élt hollandi orvos, Bontius, volt az első, aki saját tapasztalatai alapján beszél. De úgy nála, mint a későbbieknél, azt találjuk, hogy az orangutánok hátsó lábaikra állva felegyenesedve járnak, noha hozzáteszi, hogy „mind a négy lábukon is tudnak futni”. Az utazók abban a sok kalandos mesében, amit leírnak, tulajdonképpen ártatlanok, mert ők csak a bennszülöttek elbeszéléseit mondják el. Ezek pedig tudvalevőleg az emberszabású majmokat általában nem állatoknak, hanem embereknek tartják, akik csak valamilyen ok miatt, szándékosan nem beszélnek, például abból – a bennszülöttek logikája szerint nagyon nyomós – okból kifolyólag, hogy ne kelljen dolgozniok. Az élő állat első jó leírása, mint Kerbert közli, 1778-ból A. Vosmaer-től származik. ő az orániai herceg múzeumának és állatkertjének volt az igazgatója Het-Lo-ban, Hága mellett. Leírása arra az első fiatal példányra vonatkozik, melyet 1776-ban Borneóból Jáván át hoztak be. Peter Camper, a híres hollandi anatómus akkor több orangot boncolt és már ő leírta a gégezacskót.