1. Pakaránák (Dinomys Ptrs.)

Peters adatai szerint a pakaranát a pakáéhoz mérhető nagyságán kívül főként az állon kissé hegybefutó, nagy feje, mélyen hasított felső ajka, tekintélyes, a féltesthossz méretét elérő, tömött szőrrel födött farka, 4–4 ujjal ellátott végtagjai jellemzik. Hüvelykujja hiányzik. Talpa csupasz; járás közben egész talpára lép.

A pakarána (Dinomys branickii Ptrs.)

Pakarána (

Pakarána (Dinomys branickii Ptrs.).

Ezt az érdekes állatot első leírója, Peters Branicki lengyel gróf tiszteletére nevezte el, aki zoológia terén több tudományos kutató és gyűjtő felszerelésével és kiküldésével szerzett különösebb érdemeket. Snethlage szerint hazájában pakarána néven ismerik az állatot – akik ismerik. Az első leírás annak a hím-példánynak alapján készült, „amelyet Peru magos hegységében, a Montana de Vitoc-ban, Amablo Maria-telep közelében Jelski Konstantin ejtett el, s jelenleg a varsói múzeum tulajdonában van. Jelski följegyzései szerint ezt a különös állatot hajnalban a telep udvarán találta, és semmi félénkséget sem tanúsított, úgyhogy hozzámehetett, s a fejére irányított két kardcsapással megölhette.”

Göldi mindenben megerősíti Peters megállapításait, vagyis azt, hogy az „ál-paka” – amint az előttük teljesen ismeretlen állatot a paraiak nevezték – az igazi pakához nagyság, színezet, s általában egész külseje tekintetében fölötte hasonló; de viszont másfelől, alaposabb megtekintésre épp annyira eltérőnek is bizonyul. Szőre durva és egyenetlen hosszúságú; színezete inkább szürkével, sőt fehérrel kevert. Nevezetesen a test mellső felén, a lapockák tájáig és alul, úgyhogy végül is csak a feketés hátat, valamint a fehér foltsort mondhatjuk a pakára emlékeztetőnek. Ezekből a foltokban különben csak két-két rendezett foltsor alakult ki kétfelől a gerincvonal mentén; a többi, lejjebb álló foltok szabálytalanul helyezkednek el. A kissé hegybefutó fejen különösen a hatalmas fehér bajuszszálak tűnnek föl a Göldi-féle fényképeken. A kis állat bajusza ugyanis csaknem vállig érő.

Megfigyelései alapján Göldi rendkívül érdekes életképet fest a pakarána sajátos lényéről; éppen olyant, aminőre itt nekünk szükségünk van. Már a világosbarna szem hasított pupillájából is következtethetünk arra, hogy a pakarána éjjeli állat; s ezt a megfigyelés is igazolja. Hátsó végtagjainak egész talpára lépve kocog az alacsonytermetű, kövér állat. Göldi mindkét példánya békés, nyugodt természetű volt, és semmi bajt sem okoztak, ha elegendő táplálékot kaptak. Rendkívül étkesnek bizonyultak, s nagymennyiségű élelmet fogyasztottak el. Az evés volt éjjeli és nappali fő foglalkozásuk. Különösen a kenyeret, dinnyét és a pálmák gyümölcseit kedvelték. Falatozás közben szívesen ültek farkukra, s ilyenkor méltán érdemelték ki a csodálatot azért az ügyességükért, amellyel a kezükbe vett gyümölcsöt tartották és forgatták, jóllehet hüvelykujjuk hiányzik. A gyümölcs úgy pörgött a kezükben, mint az eszterga, s a lefejtett szilánkok nagysága széles, de aránylag alig előre álló metszőfogaik teljesítőképességéről tett bámulatot keltő tanubizonyságot.

A pakarána lényének leginkább szembeszökő vonása a kényelemszeretet s a jóindulat. A sietséget, nyugtalanságot nem ismeri.

Annak Göldi sem tudott a végére járni, vajjon a pakarána földvájó-e vagy sem. Hatalmasan fejlett karmai alapján azonban annyit mindenesetre meg lehet állapítani, hogy erre a foglalkozásra nagyon is föl van szerelve. A pakarána nyugodt természete rendkívül súlyos tehertétel a létért való küzdelemben, s valóban nem lenne csodálatos, hogyha ez a faj rövidesen kihalna. Ezzel a pakarána ritkasága is érthetővé válnék. Viszont azonban az is lehetséges, hogy tulajdonképpeni tartózkodási helyét még mindig nem ismerjük. A kérdés mai állása szerint föltehető, hogy a pakarána igazi hazáját nem a perui Andokban kell keresnünk, s hogy az első, ott talált példány csak odatévedt jövevény. Inkább az a valószínű, hogy a boliviai és perui keleti előhegyek lejtőin, síkjain, s Brazíliának ehhez a vidékhez csatlakozó eddig még át nem kutatott határterületein: az Acre, Purusz és Jurua folyók felső völgyeiben van igazi otthona.

Joggal mondotta Snethlage feltűnőnek a pakarána bizonyosfokú kúszási készségét, mert hiszen ez az ő rendkívül esetlen testével különös ellentétben áll. Itt azonban gondolnunk kell arra, hogy az állat lakóhelyén, az Amazon felső folyásán, télen gyakoriak az áradások, s ilyenkor bizonnyal jó hasznát veszi a kúszásban való ügyességének.

A szorosabb értelemben vett sül-alakúak – amelyek a következő két családot foglalják magukban – nevüket a sültől kapták. Külső bélyegeik leírását rövidre foghatjuk. Az idetartozó állatok valamennyiét jellemzi a tüskés szőrruha, amely a maga mivoltában nagyon változatos. Testük zömök, nyakuk rövid, fejük vaskos, arcorruk rövid, tompa, felső ajkuk hasított, farkuk rövid vagy hosszú, s az egyik nemzetségé fogódzásra használható. Végtagjaik meglehetősen egyforma hosszúak; kezeik és lábaik négy- vagy ötujjúak, széles tenyerűek és talpúak, ujjaik erősen meggörbült karmokkal vannak fölfegyverezve. Fülük, szemük kicsiny. Tüskéik hosszúsága és vastagsága nagyon különböző, s vagy a testet fedő, ritkás szőrből kimeredő, vagy fordítva: a hosszú fedőszőrök közt teljesen elvesző, kívülről nem is látható sorokat alkotnak. Ez utóbbi típus fajai aránylag élénken színezettek. Metszőfogaik mellső lapja síma vagy csatornás; csaknem egyenlő hossz, zománcredős zápfogaik száma minden sorban négy; ezek részint gyökeresek, részint gyökérnélküliek.

Megkülönböztetünk fán lakó újvilági, valamint földben lakó óvilági sülöket; s minthogy a földrajzi elhelyezkedés az életmódban való nagyfokú eltéréssel együtt jár, már magában véve is arra utal, hogy a két csoport szervezetében mélyebben ható különbségek vannak. S valóban, a mai tudományos fölfogás szerint ezt a két, egymástól meglehetősen távol eső családot csak külsőleg fűzi egybe a tüskeruhás külső.

Az óvilági gyalogsül-félék ritkás erdőkben vagy mezőkön élnek; napközben önásta lyukakban és odvakban rejtőznek. Az újvilági kúszósül-félék sűrű erdőségek lakói; a sűrű lombkorona valamely alkalmas, villás elágazásában, vagy faoduban összegömbörödve gubbasztanak. A nagyobb társaságot kerülő állatok csak a nász idején verődnek össze kisebb csoportokba; egyébként mindegyik magányos életet él. Mozdulataik lassúak, kimértek, lomhák; s főként a kúszósül-félék teljesítménye bámulatos abban a bizonnyal nem is oly könnyű mesterségben, hogy órák-, sőt naphosszat is mozdulatlanul egy helyben tudnak maradni. De tévednénk, ha azt hinnők, hogy a sülök gyorsabb, s nagyobb ügyességet kívánó mozgásra képtelenek. Az éjszaka beköszöntével, amikor már csakugyan fölébredtek, a gyalogsül-félék gyorsan kocognak tova a földszínen, a másik csoportba tartozók pedig, ha a fákon való kúszásban nem is kelhetnek versenyre a mókusokkal, de azért mégis nagy ügyességgel kúsznak föl és alá a lombok közt. Az óvilágiak kitűnően értenek az áskáláshoz, és mesteri módon tudják megkerülni az esetleg felmerülő akadályokat. Úgy látszik, abban kivétel nélkül, valamennyi faj megegyezik, hogy érzékeik közül szaglásuk a legélesebb; a kúszósülöknél bizonyos mértékig a tapintás is fejlettnek mondható, de a látás és hallás valamennyinél tökéletlen.

A sülfélék a gyökértől a gyümölcsig a növény minden részét megeszik. A többi rágcsáló, szokása szerint, a táplálékot mancsaikkal ragadják meg, s így viszik szájukhoz, vagy pedig evés közben ezekkel szorítják a földhöz. A vizet, úgy látszik, hosszabb ideig is nélkülözhetik; valószínűleg az a harmat is elegendő szomjuk eloltására, amelyhez a levelek elfogyasztása közben jutnak.

Szaporodásuk módjára vonatkozólag csak újabb időben gyűjtöttek néhány adatot. E szerint a vemhesség 7–9 hét között váltakozik, s fiaik száma 1–4.

Az ember szempontjából a sülfélék meglehetősen közömbös állatok. A földben lakó fajok abban az esetben válhatnak alkalmatlanokká, ha szántóföldeken, vagy kertekben ütik föl tanyájukat. De viszont ezzel szemben hasznukat is vehetjük, mert húsuk és szépen mintázott síma tüskéik fölhasználhatók. Ez utóbbiakból sokféle dísztárgy készül. A fán lakó fajok azonban határozottan kártékony farontóknak minősíthetők, hasznukat pedig nem vehetjük. A térítők közt fekvő termékeny területeken élő fajok nem károsak, de nem is hasznosak.