3. Tengeri vidrák (Latax Glog.)

A vidra formák alcsaládjának utolsó, különálló neme a tengeri vidráké (régebbi tudományos néven Enhydris), amely, mint neve is elárulja, kizárólagosan a tengerek lakója. Rendkívül jellemző sajátsága, hogy állkapcsában 6 helyett csak 4 metszőfoga van. Fogainak összes száma 32.

A tengeri vidra (Latax lutris L.)

Tengeri vidra (Latax lutris L.).

A tengeri vidra vagy kalán mintegy összekötő kapocs a vidrák és fókák közt; a prémkereskedelemben „kamcsatkai hód” néven szerepel. Feje ugyan még kissé lapított, de mégis gömbölyűbb, mint az édesvízi vidráké. Nyaka igen rövid és vastag, törzse hengeres, farka rövid, vaskos, összenyomott, ékalakúan kihegyesedő és sűrű szőrrel borított keze csak kis mértékben, lába azonban igen nagy mértékben különbözik a mi vidránkétól. Keze t. i. csak annyiban, hogy megrövidült ujjait duzzadt, alul csupasz bőr köti össze és karmai is gyöngék és kicsinyek. Lába azonban egészen evezőlapáttá, azaz úszólábbá alakult, mégpedig legalább olyan mértékben, mint a fókáké, amelyeknek úszólábától abban különböznek, hogy keskeny ujjaik belülről kifelé fokozatosan hosszabbak. A tengeri vidra lába több tekintetben a hódéhoz is hasonló, csakhogy alul is meg fölül is sűrű, rövid, selymes szőrrel födött. Bundája hosszú, merev, fehérhegyű, barna nemezszőrből, és rendkívül finom gyapjúszőrből áll. A fiatal állat hosszú durva, fehér vagy barnásszürke szőrrel borított, amely teljesen elfödi a finom, barna gyapjúszőrt. A kifejlődött tengeri vidra egész testhossza megüti a 1.5 m-t, amiből körülbelül 30 cm-t a farokra le kell számítanunk. Súlya 30–40 kg.

A tengeri vidra elterjedési köre a Csöndes-óceán északi részeire szorítkozik, ahol északon körülbelül az Aleuták szigetsora s a Bering-szoros alkotja a határt. Az amerikai partok mentén mélyebben ereszkedik dél felé, mint az ázsiai partokon, mégpedig – Scammon szerint – az északi szélesség 8. fokáig, de a szakadatlan üldözés következtében mindinkább ritkult s ma már csupán legutolsó maradékai láthatók.

A tengeri vidra legjobb leírását Stellernek köszönhetjük, aki 1741-ben Beringgel együtt a Bering-sziget közelében hajótörést szenvedett, s akkor még bőséges alkalma nyilt az azóta csaknem végképp kiirtott állat megfigyelésére. „A tengeri vidra gereznája, – mondja Steller, – amelynek bőre oly lazán függ össze az állat izomszövetével, hogy futás közben mindenütt mozog, mind hosszúság és feketeség, mind pedig általában szépség tekintetében annyira fölülmúlja a folyami hódok bundáját, hogy az utóbbival össze sem hasonlítható. Húsa ízletes és eléggé ehető. Különösen a nőstények húsa jó, mégpedig a párzási időszakban, mert ilyenkor – különös kivételképp – éppen röviddel a párzás előtt és után a legkövérebbek és legízletesebbek. A szopós kölyök húsa akár főve, akár sütve bátran vetekedhetik a szopós bárányéval.”

„Az élő tengeri vidra éppoly szép és kellemes, mint egész lényében vidám, pajzán, s e mellett igen hízelgő és magát megkedveltető állat. Ha futás közben látjuk, szőrének fénye a legfeketébb bársonyét is fölülmúlja. Az állatok legszívesebben családonként heverésznek: a hím nőstényével, félig felnőtt fiaival, s az egészen apró, szopós kölykökkel. A hím gyakran enyeleg a nősténnyel, kezeivel cirógatja, s olykor rá is fekszik, mire a nőstény tréfásan és kacérkodva lelöki; fiaival a leggyöngédebb anya módjára játszogat. A szülők annyira szeretik ivadékukat, hogy bármilyen halálos veszedelemnek is kiteszik magukat miattuk, s ha elrabolják őket tőlük, csaknem a gyermekéhez hasonló sírásra fakadnak. Sőt annyira bánkódnak is utánuk, hogy, mint több, meglehetősen biztos példán láthattuk, 10–14 nap alatt csontvázakká soványodnak, elgyöngülnek, sőt megbetegednek s a partról távozni sem akarnak. Egész éven keresztül kölykök társaságában láthatók. Egyszerre csak egy fiat hoz a világra, mégpedig künn a parton. A kölyök nyitott szemmel és minden fogával születik. Anyja a szárazon szájában hordja, a tengerben pedig hanyatt fekve, karjai közt, mint az anya tartja gyermekét. Úgy is játszadozik vele, mint szerető anya, földobja és elkapja, mint a labdát, belöki a vízbe, hogy megtanuljon úszni, s amikor látja, hogy elfárad, ismét magához veszi és csókolgatja, mint az ember. Bármennyire is szorongatja is a vadász vizen vagy szárazon, szájában hurcolt fiát csak a legnagyobb veszélyben, vagy halálában ereszti el, s e miatt nagyon sok elpusztul. Menekülés közben csecsszopó kicsinyeiket szájukban viszik magukkal, a nagyobbakat pedig maguk előtt hajtják. Egyszer egy anyát fiával alvásukban leptem meg. Ahogy közeledtem, az anya föl akarta fiát költeni, de miután ez annyira álmos volt, hogy menekülni sem akart, kezeivel megragadta s úgy gurította a tengerbe, mint egy kőtuskót. Ha sikerül megmenekülniök s bejutnak a tengerbe, üldözőjüket olyan módon csúfolják, hogy ezt csak gyönyörűséggel nézheti az ember. Hol fölágaskodnak és táncolnak a tengerben, s e közben egyik kezükkel ellenzőt csinálnak szemük fölé, illetőleg beárnyékolják azt, mint amikor az ember valamit erősen szemügyre akar venni. Hol pedig hátukra fekszenek és kezeikkel úgy dörzsölik a hasukat, mint a majmok szokták. Azután fiaikat dobják a vízbe, majd ismét elkapják és így tovább. Ha a tengeri vidrát utólérik és már nem lát menekvést, akkor úgy fúj és prüszköl, mint egy elkeseredett macska. Ha ütés éri, olymódon készül a halálra, hogy oldalt fekszik, mint az ember, kinyujtózkodva, keresztbe vetett karokkal.”

„A tengeri vidra főleg rákokkal, kagylókkal, apró halakkal táplálkozik; csekélyebb mértékben tengeri moszatokkal és hússal… A tengert könnyen nélkülözik, mert magam is láttam, hogy több napon át tartózkodtak a szigetek belsejében és kicsiny folyókban. Egyébként pedig ezt az állatot mindnyájunknak nagy okunk van a legnagyobb tiszteletben tartani, mert ez csaknem hat hónapon keresztül egyedüli táplálékunk s a skorbutban szenvedőknek egyúttal orvosságuk is volt.”

„A tengeri vidra mozdulatai rendkívül megnyerők és gyorsak. Kitűnően úszik és igen gyorsan fut; valami szebbet elképzelni sem lehet, mint ha ez a fénylő, fekete selyembe burkolt alak fut. E mellett igen érdekes, hogy az állatok annál fürgébbek, ravaszabbak és óvatosabbak, minél szebb a bundájuk. Az egészen fehérek – valószínűleg nagyon öregek – oly rendkívül ravaszok, hogy alig foghatók meg. A leghitványabbak, amelyeknek csak barna a bundájuk, legtöbbnyire lomhák, álmosak és buták, mindig csak a jégen vagy a sziklákon heverésznek, lassan totyognak s könnyűszerrel megfoghatók, mintha csak tudnák, hogy őket nincs miért üldözni. Ha a parton alszanak, úgy összekuporodnak, mint a kutya. Ha kijön a tengerből, megrázza a bundáját s kezeivel úgy megtisztogatja magát, mint a macska. Igen gyorsan fut, de nagy kerülőket tesz. Ha a tengerbe vezető utat elzárják előlük, megállanak, hátukat fölpúposítják, sziszegnek s támadó állásba helyezkednek. De elegendő, ha csupán egyszer főbe kólintjuk, mindjárt félholtan dűlnek el s kezeikkel eltakarják szemüket. Hátuk ütlegelését türelmesen tűrik, de ha farkukra mérünk ütést, visszafordulnak, s elég nevetségesen – homlokukat tartják oda üldözőjüknek… A midőn meglehetősen sarokba szorítottuk őket s fölemeltük bunkóinkat a nélkül, hogy lesujtottunk volna, az állatok lefeküdtek, hízelkedve néztek reánk, körültekintgettek s lassan és igen alázatosan sompolyogtak át közöttünk, mint a kutyák. Mihelyt azonban látták, hogy túl vannak a veszélyen, nagy ugrásokkal siettek a tengerbe.”

„A tengeri vidra július vagy augusztus havában vedlik, de csak kis mértékben, s ekkor valamivel barnább lesz a színe. A legjobb prémhez március, április és május havában juthatunk; a legtöbb prém Kínába kerül. Kamcsatkában a legdíszesebb öltözék a tengeri vidrával prémezett fehér rénszarvas bőréből készített. Néhány esztendővel ezelőtt mindenki tengeri vidra prémet viselt, de most már ez megszűnt, mert ez a prém nagyon megdrágult. Kamcsatkában különben ma ennél sokkal melegebbnek, szebbnek és tartósabbnak tekintik a kutyaprémet.”

„A tengeri vidra kétségkívül amerikai tengeri állat s Ázsia partjain csak vendég és jövevény, amelyik az úgynevezett Hód-tengerben, az 56–50. szélességi fokok között fordul elő. A tengeri vidrát az 56–50 szélességi fokok között a szigeteken s Amerika szárazföldjén, a 60 fokon pedig a szárazföld közelében találtuk. A legtöbb vidrát a zajló jég viszi egyik szárazulat partjáról a másikra; saját szemeimmel láthattam, mennyire szeret ez az állat a jégen heverészni és habár az enyhe időjárás miatt csak kevés és vékony jégtábla volt, az ár mindig a szigetre, az apály pedig vissza, a tengerbe sodorta őket, akár ébren, akár alva.”

„Amikor 1741-ben a Bering-szigetre érkeztünk, tengeri vidra bőven volt. Minden évszakban gyakran kijönnek a partra, alvás, pihenés és játszadozás céljából; de mégis inkább télen, mint nyáron. Apály idején a kőszirteken és megszáradt tuskókon hevernek, áradáskor pedig a parti fűben vagy hóban találjuk őket, legtöbbször egészen a part közelében, olykor azonban 1/2 vagy 1 versztnyire is a parttól. Kamcsatkában vagy a Kurili-szigeteken nagyon ritkán jönnek ki a szárazra s ebből is látható, hogy eddig a mi szigeteinken senki sem zavarta nyugalmukat és játékaikat.”

„Mi következőképp vadásztuk őket: este vagy éjjel másod-, harmad-, vagy negyedmagunkkal, hosszú, erős nyírfa-fütykösökkel fölfegyverkezve, szél ellenében, lehetőleg nesztelenül, szorosan a part mellett haladtunk, s nagyon óvatosan körülnézelődtünk. Eleinte nem volt sem nagy buzgalomra, s még kevésbé ravaszságra és gyorsaságra szükségünk, mert a partok mentén sűrűn hevert ez a szép állat, és teljes biztonságban érezte magát. Utóbb azonban annyira kiismertek bennünket, hogy csak rendkívül óvatosan és folytonos gyanakvással jöttek ki a partra. Ilyenkor minden irányban, alaposan körülkémlelődtek és szimatoltak, s hogyha végül le is pihentek, gyakran láttuk, hogy riadtan újból fölugráltak, s vagy ismételten kémlelődtek, vagy pedig visszamentek a tengerbe. Ahol egy csoport pihent, mindenütt őröket állítottak ki. Sokat bosszantottak bennünket a gonosz jeges rókák is, amelyek a vidrákat álmukból fölverték, vagy ébren tartották. E miatt mindig újabb vadászhelyet kellett fölkeresnünk, s vadászatukra mindig nagyobb távolságra mennünk, s célunk érdekében a sötét éjszakának s a viharos éjjelnek és viharos időnek is jobban kellett örülnünk, mint a világos éjjelnek és csöndes időnek. Mert hiszen mindenáron meg kellett őket kerítenünk, minthogy létünk alapjai ezek az állatok voltak. Az elénk tornyosuló akadályok ellenére 1741 szeptember 6-tól 1742 augusztus 17-ig 70 darabnál többet öltünk meg és fogyasztottunk el ezekből az állatokból, bőreiket pedig magunkkal vittük Kamcsatkába bizonyítékul. Minthogy azonban sokszor kényszerítő szükség nélkül, csak bundájáért is agyonvertük, és nem egyszer, ha a prém nem volt eléggé fekete, mindenestül ott is hagytuk, esztelen pusztításunknak az lett az eredménye, hogy tavaszkor, amikor élelmiszer-tartalékunk elfogyott, lakásunktól már 50 versztnyi körzetből volt elriasztva a tengeri vidra.”

Újabb időben a mindenfelé sokat zaklatott értékes prémes állat nemcsak nagyon megritkult, hanem rendkívül félénk is lett, úgy annyira, hogy ma már elejtése igen nagy nehézségekbe ütközik. Pechuel-Loesche, aki 50 esztendővel ezelőtt az Aleuti szigetsor Amukta és Szeguam szigetein többször megfigyelhette és vadászta, azt beszéli, hogy a rendkívül gyanakvó állat még a csöndesen vitorlázó hajót vagy csónakot sem várja be lőtávolra. Egy csónak egy magában a sikernek vajmi kevés reményével indulhat ilyen vidra-vadászatra, mert állatunk jó negyedóráig is kibírja a víz alatt, lélekzetvétel nélkül, s egészen másutt bukik ismét fölszínre, mint ahol várják. Csöndes időben gyakran mutatkozik a tengeri vidra a víz színén, s néha olyan, mint egy formátlan batyú, amely semmi élőlényhez sem hasonlít; olykor hátára fordulva, úgy lebeg a vízen, hogy csak az orra áll ki a vízből, e mellett azonban lapátforma lábait kidugva, ujjait úgy szétmereszti, mintha úszóhártyáit vitorla gyanánt akarná fölhasználni, s velük szelet fogva, akarna előbbre haladni. Egyik-másik néha jó magasra ugrik föl a vízből, s úgy látszik, nagyon mulatságosnak találják, amikor hangos csobbanással pottyannak vissza a vízbe. Olyankor, ha valami gyanúsat vesz észre, bizonyos fokig fölegyenesedik a vízben, úgy, hogy a feje kiáll belőle, mint ezt fókákon is tapasztalhatjuk; s éppen úgy, mint ez utóbbiak, a vidra is szép csöndesen, szinte észrevétlenül, mind mélyebbre merül ebben a helyzetben, úgy, hogy utoljára csak az orra áll ki a vízből. Ha pedig többen gyűlnek össze, – ami ma már nagy ritkaságnak mondható, – s talán valami vándorutat tesznek meg, ilyenkor nemcsak nagyon gyorsan úsznak, hanem közbe-közbe pajkos ugrándozások egész sorát viszik véghez, éppen úgy, mint a delfinek.

Elliott H., aki a tengeri vidra lakóhelyeit mintegy 30 évvel ezelőtt fölkereste, azt beszéli, hogy az amerikai vizekben zsákmányolt vidrák öthatodát az Aleuták első szigetétől, Unimaktól keletre és Alaska félszigetétől délre, aránylag kis területen ejtik el. A fővadászhely a kis Szanak sziget, s a tőle délre fekvő sziklák és szirtek, valamint az ehhez hasonló Csernabur-csoport, amely mintegy 50 km-re fekszik északkeletre. Szanak teljesen lakatlan. Az Aleuták lakóit, akik csupán a prémvadászat nehéz munkájával tartják fönn magukat, június elején a prémkereskedők Szanak szigetére szállítják át, vagyis mintegy 50–60 férfit, 20–30 „bidarka”-val, azaz bőrből készült lélekvesztővel, melyben rendszerint csak két ember fér el. Ezek az emberek körülbelül 100 napot töltenek Szanakon, s ez idő alatt teljesen el vannak zárva a világtól, s a többnyire zord időjárás minden viszontagságának s a legnagyobb nélkülözésnek is kitéve. A vadászat módja különböző. Némely csöndes időben az emberek bidarkáikon – hosszú arcvonalat formálva – kimennek a tengerre. Mihelyt egy vidrát megpillantanak, s ez rendesen víz alá bukik, az illető hely körül kört formálnak, és erősen figyelnek. Az újból fölszinre bukó állatot lándzsákkal és kiáltozásokkal ismét a víz alá riasztják, s most ezt az újabb helyet zárják körül. S ezt a módszert addig ismétlik, míg a vidra, nem jutván elég levegőhöz, ellankad, s végül a legközelebbi vadász zsákmányává válik. A vadászatnak ez a módja két-három óra hosszat is eltart, ha ugyan egy jól irányzott dárda nem veti hamarébb végét. Ezzel a módszerrel a vadászok, ha a szerencse nagyon jól szolgál nekik, három hónap leforgása alatt 40–50 vidrát ejthetnek el.

Ügyes vadászok az állatokat a partról lövik; erre a célra a kalmárok kitünő vadászpuskákkal látják el őket. Viharos időben a vadász a szélnek kitett parton, a sziklák közt halad előre, s arra törekszik, hogy parti hullámtörésen túl, a csöndesebb vízben netalán mutatkozó vidrát golyójával leteríthesse. S ha ez végül sikerül, a vadász nyugodtan leülhet, s megvárhatja, míg a szél és hullám a becses zsákmányt odahajtja. A legizgalmasabb és legveszedelmesebb módja a tengeri vidra vadászatának – ama körülmények nehézkessége miatt, amelyek közt ma ez véghez vihető – az állatok lebunkózása. Dühöngő orkán idején a vidra egyes különálló szirteken húzódik meg, mivel ezeken az embertől sem kell tartania; a mind magasabbra hágó hullámverés rendes helyükről mind följebb zavarja őket a sziklák közé, olyan helyekre, ahová egyébként sohasem mennének. Akadnak vakmerő vadászok, akik csak erre várnak, s életük kockáztatásával ezeken a szirteken keresik föl az állatokat. Csak azt az időt várják meg, amely a vihar végső szakaszának gyanítható, amikor tehát remélhetik, hogy azontúl mindinkább lecsöndesedik, s ilyenkor törékeny bidarkájukban a háborgó tengerre bízzák az életüket, s igyekeznek az előttük jól ismert, 40–50 km távolban levő szirtet, a széllel és hullámveréssel haladva elérni. Ha eltévesztik a célt, vagy ha rosszul ítélték meg a vihar tartamát, aligha hall valaki valaha is róluk többet. De ha vállalkozásuk sikerül, akkor a sziklák széltől védett oldalán kikötve, fölsietnek és lebunkózzák az esetleg odaszorult vidrákat.

Unalaszkától nyugatra, kivált Attu szigetén, az Aleuti szigetsor legnyugatibb tagján, a tengeri vidra fogásához öregszemű hálót is használnak. A mintegy 6 m hosszú és 2–3 m széles hálót úszó tengeri hinárra terítik le, amelyen a vidrák pihenni és játszani szeretnek. Ha ilyenkor beleakadnak a hálóba, ettől annyira megijednek, és megzavarodnak, hogy alig tesznek valamelyes erőfeszítést kiszabadulásukra.

Elliott megemlíti még, hogy a fiatalon elfogott tengeri vidrát számos kísérlet ellenére sem sikerült még eddig fölnevelni és megszelidíteni. Az állat minden táplálékot visszautasít és önként éhenhal. A vadászok különben egybehangzóan arról is biztosították Elliottot, hogy a fiókák sohasem a parton, hanem mindig a tengeri hináron jönnek a világra, és hogy minden hónapban születnek kicsinyek. Elliott közléseit Scammon, aki a tengeri vidra életmódját a nyugatamerikai partokon megfigyelte, mindenben megerősíti.

A kíméletlen irtás a tengeri vidrát is annyira tönkre tette, mint ezt már egyes fókafajokon láttuk. Brasz szerint ugyanis 1820-ban még körülbelül 20.000 bőr került a prémpiacra, 1875-ben ez a szám még 7000-re rúgott, 1891-ben már csak 3000 volt, s ma már ez a szám nem igen haladja meg a 400-at. Az állatnak ilyetén megritkulása természetesen magával hozta a prém árának nagymértékű megdrágulását. Egy darab tengeri vidraprém, amely 1880-ban körülbelül 1200 márkába került, 1890-ben már 4000 márkát ért, s ezt ma 8000 márkájával fizetik, úgyhogy a tengeri vidra prémje a fekete rókáéval egyetemben a legdrágább.

Úgy látszik, most végre gondolnak arra is, hogy ennek a szép állatnak teljes kiirtását megakadályozzák. Az Észak Amerikai Unió az ő territoriális vízeiben a tengeri vidra fogását az 1919–20. évre eltiltotta; s ezenkívül Nagy-Britanniával, Japánnal és Oroszországgal egyezményt is kötött (1911, VII. 7.), amely az addig megengedett, s főleg Japán részéről igen belterjesen űzött vidrafogást az aláíró hatalmak minden alattvalójának mind a nyílt tengeren, mind pedig a Csöndes-óceán északi részében a 30. szélességi foktól északra, beleértve a Bering-tenger, Kamcsatka, Ochotszki-tenger és Japán vízeit is, teljesen megtiltja. Reméljük, hogy ezek a rendelkezések még jókor jöttek ennek a szép állat-fajnak megmentése érdekében!