6. Huronok (Grison Oken)

Ez a nemzetség kisebb és zömökebb termete, aránylag rövidebb farka és ritkább bundája révén különbözik előbb tárgyalt rokonától. Orrgödre nincs.

A kis huron vagy kis grizon (Grison vittatus Schreb.)

Az Oken-féle Grison nemzetség képviselője, amelynek nincsen orrgödre, kisebb a hirárénál. Testhossza mintegy 65 cm, ebből azonban körülbelül 22 cm-t a farokra le kell számítanunk. Rokonától zömökebb termete, aránylag rövidebb farka, ritkább, szorosan a testhez símuló bundája révén is különbözik. Színe, valamint a mi borzunké, s csaknem éppúgy, mint a méhész borzoké különösen azért érdekes, mert testének felső része világosabb, mint az alsó. Orra, nyaka alsó része, hasa és állkapcsa sötétbarna, míg egész felső része, a homlokától a farkáig halványszürke, mivel nemezszőre fekete-fehér gyűrűs. Homlokáról arcán át világos agyagsárga, a vállak táján kissé kiszélesedő sáv fut végig. Farka vége és kicsiny fülei egészen sárgák, talpa és sarka tompafekete színű. Sem a hím és nőstény, sem pedig fiatalabb és öregebb példány közt nincs színbeli eltérés.

Közép-Amerika déli vidékein a közel rokon nagy grizon (Grison allamandi Bell.) él.

A grizon nagyjában azt a területet lakja, amelyet a hiráré, de jóval délebbre nyomul egészen Chileig és Patagoniáig, viszont észak felé nem terjed egészen annyira. Schomburgk a tengerpartvidék legközönségesebb ragadozójának mondja. Az ültetvények közt, de általában az épületek közelében szeret tanyázni, s a baromfi-állományban nagy pusztítást szokott végezni. Hensel szerint Braziliában nem oly gyakori, mint a hiráré s inkább a füves térségek lakója, ámbár rengeteg erdőkben is előfordul: Ha kutyák veszik üldözőbe; nem kúszik a fára, hanem inkább kövek vagy fagyökerek alá rejtőzik. Ha a hirárét a mi nyusztunkhoz hasonlíthatjuk, a grizont viszont a görény hasonmásának mondhatjuk, amellyel egyébként nagyság tekintetében is megegyezik. Sátorfáját odvas fákban, sziklahasadékokban vagy földbevájt lyukokban üti föl. Az a különös sajátsága, hogy hosszú nyakát úgy emelgeti, mint a mérges kígyók szokták; e közben apró fekete szeme élénken kivillog a fehér sávok alól, s kétségtelenül elárulja az állat okosságát és vérszomjas természetét. A grizon éppoly vérengző, mint a mi nyusztunk, vagy nyestünk, s állítólag éhség nélkül is annyi állatot mészárol le, amennyihez csak hozzáférhet; azt is mondják, hogy nagyon bátor. Egy angol szelidített grizonja néhányszor kiosont ketrecéből s egy fiatal alligátort mindannyiszor úgy meggyötört, hogy a szegény állat a szenvedett sebekbe belepusztult. Cuvier is írja, hogy a grizon magánál nagyobb és erősebb állatokat is megtámad. Egy grizon, amelyet mindig bőségesen tápláltak, vérszomját egy szegény makin csillapította, melynek már a látása is annyira fölingerelte, hogy végre szétrágta ketrece rácsát, megtámadta a jámbor állatot és megölte. Éppen ez a grizon egyébként nagyon szelíd volt és játékos kedvű; igaz, hogy játszadozása voltaképpen nem volt más, mint palástolt harc. Mihelyt valaki játszani kezdett vele, mingyárt a hátára feküdt, játszótársa ujjait karmai közé fogta, azután szájába vette és fogaival gyöngéden rágicsálta. Mozdulatait kiváló fürgeség és ügyesség jellemezte; mialatt ketrecében ugrándozott, ameddig jókedve volt, állandóan olyan cirpelést hallatott, mint a sáska. Ha ingerelték, meglehetősen erős, de nem elviselhetetlen pézsmaillatot árasztott, amely néhány óra alatt ismét elpárolgott.

Rio Grande do Sul tartományban, különösen a hasonló nevű városban, Hensel szerint gyakran nagy magtárakban úgy tartják a grizont, mint nálunk a macskát, a patkányok pusztítására.

Ketreceinkben gyakran láthatunk grizont. Brehm maga is ápolt egy példányt, s nagy kedvét lelte fürge mozgékonyságában s szemmel látható kedélyességében. Különösen föltünő volt az a különbség, amely a grizon és a hiráré testtartásában megnyilvánult. Míg a hiráré éppoly púpos háttal ült, mint a macska, s ezt a macskahátat többé-kevésbbé ugrásai közben is megtartotta, a grizon egyenesen ült és kinyult testtel tipegett tova. Ez az állat mindig jókedvű és fürge volt, sorsával teljesen kibékült, és sem az ápolást, sem a táplálékot illetőleg nem voltak különösebb igényei, csupán a változatosságot szerette. Különféle gyümölcsöt, leginkább cseresznyét, szilvát, körteszeleteket épp olyan étvággyal fogyasztott, mint húst, s csak akkor volt nagyon mohó, ha eleven állatot kapott.

Ellenben Haacke szerint a frankfurti állatkert egyik grizonja fölötte mohó és izgatott volt minden etetéskor. Mihelyt ápolója az ételesedénnyel feléje közeledett, az állat hangos, izgatott csipogásfélét hallatott; azután szerfölött mohón nekiesett az eleségnek és behabzsolta, közben is állandóan tanubizonyságát adva határtalan étvágyának. S hogyha ápolója úgy tett, mintha el akarná venni tőle az eleséget, velőtrázó dühös visításban tört ki. Egyébiránt azonban ez a grizon is kedélyes és kedves kis állat volt, amely minden emberrel szívesen eljátszott a nélkül, hogy valakit komolyan megharapott volna.