2. Zebramanguszták (Crossarchus F. Cuvier)

A zebramangusztákat a valódi mangusztáktól eltérő fogazatuk miatt külön nemnek tekintik. Külsőleg a mangusztáktól a felső ajak csupasz barázdájának a hiánya különbözteti meg őket. Abesszíniától, Szennartól, Kordofántól egészen a Fokföldig egész Kelet-Afrikát benépesítik, sőt előfordulnak Nyugat-Afrikában is, de csak annak pusztai vidékein. Legismertebb faja:

A sujtásos zebramanguszta (Crossarchus fasciatus Desmarest)

Sujtásos zebramanguszta (

Sujtásos zebramanguszta (Crossarchus fasciatus Desm.).

Zebramanguszta

Zebramanguszta

Testhosszát 47, farkáét 28 cm-re teszik. Dús bundája barnás-fakószürke alapszínt mutat, mert az egyes szőrök fehér, fekete és szürke gyűrűzést tüntetnek fel, mégpedig, mint Haacke saját vizsgálatai alapján hangoztatja, alsó harmadán fehér, a középsőn fekete, a fölsőn pedig fakó gyűrűt. Azáltal, hogy a hát és a fej szőrözete nem egyformán sűrű, hanem bizonyos számú harántcsíkokban sűrűbb és ritkább szőrözetű részekre oszlik, – mégpedig úgy, hogy a szőrszálak fehér alsó harmadait a következő harántcsíkban az előző harántcsík szőreinek fakó végső harmadai takarják, míg a szőrszálak fekete középszakasza fedetlen marad – váltakozva sötét és világos harántcsíkok állanak elő, melyek meglehetősen szabályos lefutásúak. Az arcorr és a test alsó része rozsdabarna, a farok vége fekete.

Heuglin a zebramangusztát igen sokszor látta a szirtiborz társaságában. A földimókusokkal (Xerus), úgy látszik, szintén a legjobb viszonyban él. Valószínű, hogy nem éjjel, hanem nappal van ébren. Mint a kígyó, siklik a kövek közt és teljesen nesztelenül sompolyog tova. A kecsesen kígyózó állatról az ember feltételezi, ha villámló szemeit figyeljük meg, hogy éppoly vérszomjas, mint bármely rokona. Tápláléka minden apró emlősállat, madár, béka, rovar, továbbá tojás és minden valószínűség szerint gyümölcs is. Heuglin azt hiszi, hogy legkedvesebb pecsenyéjét, a hazájában oly gyakori frankolint egész különös csellel szerzi meg. „A rabló – mondja – többre becsüli a szárnyast, mint az emlősöket. Alkalom volt megfigyelni, hogyan akart két zebramanguszta egy frankolin családot tőrbeejteni, mely az alacsony bokrok közt tartózkodott. Engem a madár csalogató hangja tett figyelmessé; kutyámat visszatartva, lehetőleg óvatosan lopództam előre. Vagy tíz lépésnyire közeledve, közvetlenül előttem szólalt meg egy nőstény hívó szava. Erre egy kakas felelt s ugyanazt a hangot utánozta, csalódásig hűen, a zebramanguszta is, mely egy bokortól takart kövön lesett. Éppen úgy csalogatott egy másik, kissé távolabb, a magas fűben elrejtőzött állat is. Jó pár percig tarthatott ez a játék, midőn a kakas, mely azt hitte, hogy vetélytárs tört be háremébe, dühösen kereste, a kutyák közelébe tévedt. Rikoltva röppent föl, követve a kutyáktól, de a ravasz rablók is jónak látták vacsora nélkül elillanni.”

Hogy Heuglin jól hallott, nem szenvedhet kétséget. Brehm szelidített mangusztáktól olyan hangokat hallott, melyek az említett frankolin éles kiáltásához csalódásig hűen hasonlítottak. Természetesen itt nem a mangusztának egy esetéről van szó, hanem veleszületett ösztönről.

Noack az állat életéről Böhm R. kelet-afrikai feljegyzéseiből a következő megragadóan kedves leírást közli: „Ez a faj nagyon gyakori Ugallában, a folyók partján, vagy azok közelében, ahol régi hangyabolyokat szemel ki lakásul. Az állatok fölötte keresik egymás társaságát és nagy csapatokban kalandoznak, miközben a füves pusztán is átvágnak. E közben egyesek, megszakítva rövid, ugráló futásukat, időnként hátulsó lábukra állva fölegyenesednek és szimatolnak. Ha a csapat valami szokatlant pillant meg, valamennyien, mintegy parancsszóra azt teszik. Az erdőben gyümölcsök után kutatva, kaparásznak és olyasféle zajt ütnek, mint az eleség után kapargáló gyöngytyúkok. A szó legigazabb értelmében mindenevők. Rendkívül hosszú ürülékdarabjaikban mindig vannak magvak is. Az elfogott állatok, melyek igen gyorsan szelídülnek, tulajdonképpen semmiféle táplálékot nem vetnek meg. A tojást és a csigaházat úgy törik fel, hogy az elülső lábukkal felemelik és valami kemény tárgyhoz ütik. Máskor is ezt cselekszik, ha kemény tárggyal játszanak. Eledelüket, mielőtt megennék, vizeletükkel lefreccsentik. A napfényt nagyon szeretik és kényelmesen kinyújtózva, sütkéreznek. Hangjuk sajátságos, gyakran a madáréhoz hasonló csicsergés, trillázás és fütyülés, azonkívül halk, szaglászás közben állandóan hallatott kiáltás és bizonyos erősebb ugatásféle hang. Haragjukban hevesen csaholnak és ugatnak. Ámbár a megzavart csapat rögtön tanyájára rohan, mégsem félénkek, sőt inkább mondhatók rendkívül merészeknek. Az embert hátsó lábára állva kíváncsian szemlélgeti s ha egyszer vackába bújt, akár egészen eléjük is állhat, nem bujnak el, hanem dühösen ugatnak. Néha egész kis erdőben sok ilyen egymáshoz közelfekvő várra akadhatunk; a bennük lakó állatok különösen hivogatják egymást és felelgetnek egymásnak. Ember közeledtére az egész telep nagy izgalomba jön és valamennyi üreg szája megtelik mérgesen nyekegő állatokkal. Tartásuk és mozdulataik igen csinosak és az állatok mindig igen tiszták. A vagallák a zebramanguszta húsát szívesen eszik.” Noack még hozzáfűzi, hogy hangjuk néha a csalódásig hasonló a liba hangjához.

Nyugat-Afrikában a zebramangusztát gyakran tartják tanyákon, missziókban, sőt néha gőzösökön is. Bár egészen szabadon jár-kel, sohasem jut eszébe, hogy visszaszökjék a vadonba. Tréfálkozó természetével mindenkinek kedvencévé válik, de úgy látszik, akárcsak a házimacska, inkább a házhoz ragaszkodik, mint az emberhez, bár egyeseket igen megszeret, utánuk szalad, fölmászik az ölükbe, szívesen veszi, ha símogatják és ilyenkor tetszését különféle hangokkal adja tudtul. A tojást úgy töri föl, hogy elülső lábaival rácsap, de gyakran két hátsó lába közt hajítja el és valamilyen kemény tárgyhoz löki.

A zebramanguszta éppoly könnyűszerrel szelidíthető, mint bármely rokona. Fajbeli rokonaival néha nagyon jól megfér, máskor viszont sehogyan sem tűri őket. A többi állattal szemben elbizakodott, a hozzá közeledő embert bátran és ügyesen támadja meg. Ha egymással játszanak, ami néha órákhosszat tart, nem ritkán gorombán összemarakodnak; a londoni állatkert néhány együttlakó példánya „játék” közben kölcsönösen leharapta egymás farkát. Rendkívül kíváncsi, mindent, ami útjába akad lehető pontossággal megvizsgál. Erre leginkább elülső lábait szokta használni, melyeket igen ügyesen kézként használ. Ragyogó, vörösbarna szeme szünet nélkül forog, mindent észrevesz, villámgyorsan szökdel a ketrec vasrácsán, vagy mászkál a ketrecében felállított faágakon. Sehol sincs és mindenütt ott van, jaj annak a kis állatnak, mely ilyen szemekkel, ilyen ügyességgel kerül szembe, biztosan halálfia, az első ugrással elfogja, az első harapással megöli.

Két zebramanguszta, amelyet Brehm ápolt, általában igen jól megfért egy mungóval és egy maláji ichneumonnal, bár a kenyérirígység náluk is észrevehető volt. Egy ketrecben helyeztem el őket és gyakran megengedtem nekik, hogy a házban és udvaron is szabadon futkározzanak, ahol rövidesen nagyszerűen kiismerték magukat. Brehmet igen jól ismerték, tapasztalásból tudták, hogy kiszokta őket ketrecükből ereszteni, ezért, mihelyt csak a hangját hallották, rögtön kaparászni kezdtek ketrecük ajtaján és könyörgő makogással jelentkeztek. Amint kieresztettem őket, tipegve körüljárkálták az egész házat és fürgeségük révén mindent ami csak útjukba akadt, kifürkésztek, megszaglásztak. Először is a tejesköcsögöt keresték föl és igen jól értették a módját, miként kell hegyes orrukkal a köcsög födelét felemelni, hogy a kedvelt italhoz hozzáférhessenek. Igen mulatságos volt, mikor a köcsög oldalán jobbról-balról egy-egy manguszta kapaszkodott föl és nagy kedvteléssel szürcsölte a tejet. De más megehetőt sem vetettek meg, különösen a csontokat hurcolták elő minden zugból, sarokból. A csontvelő elsőrangú inyencfalatuk volt és azért mindent elkövettek, hogy hozzájussanak. Először is elülső lábuk karmaival annyi velőt kapartak ki a csontból, amennyi csak kijött; azután megfogták a csontot és két elülső lábukkal felágaskodva, két hátsó lábuk közt oly erővel vágták a földhöz, vagy a ketrec falához, hogy a csontban levő maradék is kihullott. Sétáikon állandóan makogtak és morogtak. Brehmmel szemben általában igen kedvesek voltak, tűrték az érintést, símogatást, hívásra előjöttek és általában szófogadók voltak. Mindazonáltal a gyámkodást nem szívesen tűrték, különösen, ha evés közben zavarták őket, még barátaikra is rávicsorgatták a fogukat és hirtelen támadással vetették magukat azokra, noha tudták, hogy az ilyesféle huncutságért büntetés vár rájuk, mert rögtön a harapás után, oly alázatosan és zavartan viselkedtek, mint a kutya, mikor verést sejt gazdája részéről. Azt hogy igen okosak és különböző körülmények közt is ki tudják magukat a bajból segíteni, napról-napra kimutatták; leginkább azonban akkor bizonyították be, mikor 5 orrmányos medvével kellett lakosztályukat megosztaniok. Kezdetben igen kellemetlen volt nekik a hosszúorrú komák társasága, különösen, mikor ezek nagy alapossággal körülszaglászták őket; de rögtön megváltozott a helyzet, mikor a manguszták rájöttek arra, hogy náluknál oktalanabb állatokkal kerültek szembe és végül is ők lettek a ketrec korlátlan uraivá.

A barna zebramanguszta vagy kuszimansze (Crossarchus obscurus E Cuvier)

Barna zebramanguszta (

Barna zebramanguszta (Crossarchus obscurus F. Cuv.).

A zebramanguszták nemének másik, Nyugat-Afrikát és Felső-Guineát benépesítő faja a kuszimansze. Arcorra és farmirigye tekintetében a szurikátákra, a lábujjak számát tekintve azonban a mangusztákra emlékeztet. Törzse lapított, kerek feje előre hegyesedő, farka közepesen hosszú; lábai elég magasak, elől-hátul 5 ujjúak; fogazatában alul 3–3, felül 2–2 előzápfoga van. Fülei aprók, kerekítettek, szembogaruk kerek, harmadik csökevényes szempillával. A hosszú nyelv és elzárható farmirígy az állat további ismertető jegyei.

A kuszimansze körülbelül 55 cm hosszú, amiből körülbelül 20 cm esik a farokra. Szálkásszőrű bundája egyszínű, barna, fején halványabb, elől sárgás, az egyes szőrök világosabb és sötétebb gyűrűket viselnek. Szibériában Büttikofer szerint egyáltalában nem ritka és „du”-nak hívják. „Hogy ráleshessen a férgekre, rovarokra és ezek lárváira, a földbe kerek lyukakat ás, melyek az erdei utakon elég gyakoriak. A fogságban olyan morgó hangot hallat, mint a mi nagy pelénk (Glis glis). Félénkségről tanuskodó járása és hirtelen mozdulatai határozottan a mi sündisznónkra emlékeztetnek. Ezeket a kis állatokat szelidítve gyakran tartják házakban; tulajdonképpen alig van vadállat, mely oly nagy fokban szelídülne meg, és oly ragaszkodóvá lenne, mint ez a manguszta. Igen fürge és tiszta állat. Még szelidített állapotban sem tud leszokni arról, hogy orrával turkáljon; folyton turkál a padló hézagai és a mezítlábas ember lábujjai közt. Úgy látszik, a meleget fölötte kedvelik és szívesen fekszenek az ember lábára, amint leülünk, vagy nyugodtan állunk. Valószínűen inkább nappali, mint éjjeli állat.” Újabban néhány élő kuszimanszét sikerült Európába hozni. Egy Párizsban tartott példány oly szelíd lett, mint a kutya; örömest tűrte, hogy becézgessék és igen tiszta volt. Bozontos, durva szőrét, mely olyan volt, mint a beteg állatok bundája, állandóan nyalogatta és fésülte. Ürülékét mindig egyazon helyre rakta le. Hosszú orrát, mely alsó ajkánál vagy egy centiméterrel hosszabb, folyvást mozgatja. Gyakran a ketrec rácsához dörgölődzött, hogy a farmirígyek bűzös váladékát kiüríthesse. A hústáplálék mellett igen jó egészségben volt.