3. Szürkebálnák (Rhachianectes Cope)

A szürke bálna (Rhachianectes glaucus Cope)

A kaliforniai szürke bálna azért nevezetes, mert átmenetet alkot a barázdás és síma bálnák közt. Róla nemrégiben Andrews adott részletes, képekkel illusztrált ismertetést. A szürke bálnának a torkán u. i. két, sőt néha három vagy négy barázda van, teste megnyúlt, mellúszói hosszúkásak, másrészt azonban hátúszója egyáltalában nincs. Igen határozott, sajátos bélyeget nyom az állatra kicsiny feje, a szeme alatt fekvő szájzugig egyenes szájrésével, amely a fejnek meglehetősen pontosan a középvonalában fut végig, mivel sem a fejtetői, sem az állkapcsi rész nem fejlett valami különösen ki a másik rovására. Éppen azért halcsontlemezei is rövidebbek, mint bármely más bálnáéi, mindössze 45 cm hosszúak, azonkívül törékenyek, tehát egészen csekély értékűek. Lydekker a szürke bálnát testének egész alkata alapján a halcsontos ceteknek törzsfejlődésileg valószínűleg nagyon régi, még kevésbbé határozott irányt vett képviselőjének tartja. Andrews megerősíti ezt a nézetet és alátámasztja annak a megállapításával, hogy e bálna egész fején elszórtan hosszú szőrszálak vannak, s ősisége mellett szól halcsontlemezeinek rövid és vastag volta, azok számának aránylagos kicsisége, és hogy annyira messze esnek egymástól, valamint csontvázának bizonyos sajátságai is. Mérései szerint a kisebb hím talán sohasem hosszabb 12, a nagyobb nőstény pedig 14 m-nél. Színe egészen sajátságos, t. i. kék, többé-kevésbbé fehéren pettyezve, mintha a bőr kisebb pontokon és nagyobb foltokon világos folyadékkal volna leöntve. De vannak egészen sötét példányai is. Halcsontlemezei világosbarnák, sárgák vagy majdnem feketék. Szalonnája nagyon kemény, kivételesen inas és szívós, vastagsága 15 és 20 cm közt váltakozik, s kissé vöröses árnyalatú. Halzsírt, Scammon szerint átlagban 20–25 hordóval (barrel) ad. A szürke bálnának is megvan a maga sajátos tetve (Cyamus scammoni), és egy bizonyos kacslábú rák (Cryptolepas rachianectis) is élősködik rajta; élősködők leginkább fején és úszóin találhatók.

A szürke bálna nemcsak a Csendes-óceán északi részének amerikai oldalán fordul elő, hanem épp olyan gyakori az óvilági részén is, ahol legújabban japán cetvadásztársaságok rendszeresen vadásszák. Azért jóllehet Andrews egy osakai cetvadásztelepen óvilági példányokat is tanulmányozhatott, mégis azon a véleményen van, hogy ezek nem képviselnek külön fajt, És eldöntetlen kérdésnek tartja, vajjon a két „törzs” a magas északon keveredik-e egymással ? A szürke bálna ugyanis egyrészt még szabályosabban vándorló állat, mint a többi halcsontos cet, azonkívül határozott partlakó lény. A kaliforniai partokon, ahol nem vonul délebbre az északi szélesség 20-ik fokánál, tehát az ország középső szélességi fokánál, Scammon szerint novembertől májusig tartózkodik, tehát ott van a téli szállása. A nőstények akkor behatolnak a sekély partok lagunáiba, hogy fiataljaikat ott hozzák a világra, míg a hímek kinn maradnak a nyilt parti vizeken. A vemhesség ideje körülbelül egy év, azonban a nőstények valószínűleg csak minden második évben ellenek egy-egy fiat. Az ázsiai oldalon Ulsan és déli Korea partjain, Andrews szerint, november végén jelenik meg dél felé való vonultában, először terhes nőstények jelentkeznek, azután kevert iskolák, de mindig nőstények vezetése alatt, és végül januárban, amikor a vonulás a végét járja, már csak hímek láthatók. A novemberben és decemberben fogott nőstények majdnem mindig előrehaladottan vemhesek és ezek vándorútjukat nagyon sietve teszik meg, mintha attól félnének, hogy a lefiadzás helyét nem érik el idejében, amely nyilvánvalóan Korea legdélibb csúcsa táján lévő szigetek közt keresendő. Ott nem vadásszák őket, mivel ezidőtájt akad elég más értékesebb cet is. Andrews szerint, aki Kína partjain és Formoza körül tett utazásain szürke bálnának a nyomát sem látta vagy hallott róla, ez a bálna ennél délebbre nem vándorol le. Március közepétől május közepéig folyik le az északra való visszavándorlás, s ezeken a nőstényeket már kölykeik is kísérik. A szoptató anyák soványak, a meddő nőstények ellenben nagyon kövérek, ezek egyszersmind a vemhesség kezdetén vannak, ami döntő bizonyítéka annak, hogy a szürke bálna valóban csak minden második évben ellik. A csapatok nyáron a Jeges- és az Ochotszki-tengerben gyűlnek össze és ottan az ázsiai és amerikai partról jövők bizonyára egymás közelébe kerülnek, azonban valószínűleg éppoly kevéssé keverednek egymással, mint azt a két oldalról való fókacsapatokról fölteszik. Téli szállásuk felé való vándorútjukban, amikor októberben és novemberben Oregon és Felső-Kalifornia partjain megjelennek, csak rövid, alacsony párasugarat bocsátanak ki és csak igen kevéssé mutatják magukat. A Jeges- és Ochotszki-tengerben ellenben nemcsak a jégtáblák közt buknak föl, hanem a jégmezőkön is áttörik magukat, féltestükkel is a felszín fölé emelkednek és ebben a helyzetben fujtatnak; lélekzésük zaja nyugodt napokon olykor mérföldnyi távolságra is elhallatszik, vízen és jégen át.

A szürke bálnának az a hajlandósága, hogy a sekély parti vizeket is fölkeresi, élesen megkülönbözteti az összes többi halcsontos cetektől. Ha békében hagyják őket, akkor nagy csapatokban gyülnek össze Kalifornia déli partjainál sekély lagunáiban, abból be- s kijárnak, lassan emelik testük rengeteg tömegét féltestmagasságnyira a víz színe fölé, oldalra vetik magukat s habbá meg tajtékká verik maguk körül a vizet. Csendes, nyugodt időben néha egy óra hosszat vagy még tovább is egészen mozdulatlanul fekszenek, úgyhogy a sirályok és kormoránok leszállanak a testükre. Scammon látta, amint a lagunák bejáratánál kényelmesen himbáltatták magukat a megtörő hullámokkal, olyan sekély vízben, amelyben alig tudtak úszni, s a felkavart fehér homok nyilvánvalóan bizonyította, hogy a feneket érniök kellett. Egyikük közben egyet-egyet ugrott, meggörbített farokkal testét egészen kilódította a vízből, majd nagy loccsanással ismét visszaesett abba. Ellés idején a lagunák legbelső zugaiban állítólag annyira összezsúfolódnak, hogy csónak alig mehet keresztül köztük a nélkül, hogy egyiküket vagy másikukat ne érintse; akkor több órán át csak 2–3 lábnyi vízben hevernek, ránehezkedve a homokos fenékre, míg az emelkedő dagály ismét szabaddá nem teszi őket. Így hevernek gyakran az anyák is mozdulatlanul a fenéken, a fiaik meg, amelyeknek a víz elég mély, ott játszadoznak körülöttük. Korea mellett a szürke bálna a cetvadászok elől még olyan sekély vizekbe is bemenekül, ahova a bárkák nem követhetik, és addig maradt ott, míg üldözői föl nem hagynak az üldözéssel. E tulajdonságánál fogva a szürke bálna az a nagy bálna-faj, amely szárazföldi eredetére még leginkább emlékeztet, és a sekély parti vizekhez való ez a vonzódása meg annál jelentősebbé válik, ha meggondoljuk, hogy, amint már arról megemlékeztünk, szerkezetében is vannak olyan vonások, melyek alapján ősibb alkotásúnak tekinthetjük az összes többi bálnáknál.

Táplálékáról sajátságos módon még mindig nem tudunk semmi biztosat sem. Andrews sem tud róla semmit. Ennek nyilvánvalóan az az oka, hogy eddig csak délibb téli szállásain figyelhették meg s itt, valamint ellése idején egyáltalában nem eszik. Gyomra szilárd tartalmát itt csupán moszat és tengeri fű alkotja, erről azonban azt tartják, hogy csak véletlenül kerül oda, azonkívül csak apró világoszöld nyálkacsomókat tartalmazó sötétzöld folyadék található benne. Tejfölszerűen sűrűn folyós bélsara is sötétzöld színű. Azért fölvethető a kérdés, hogy a szürke bálna, legalább vándorlása alkalmával, vajjon nem medúzákat eszik-e, amelyeket gyakran oly tömegben lehet látni a partok moszatbenőtte helyein, s amelyek jórészt vízből állva, azonnal felbomlanak a gyomornedvben, és így megmagyarázódnék, miért nem találhatók szilárd alkotórészek a gyomorban?

A szürke bálnát a műveletlen bennszülöttek is már ősidők óta rendszeresen vadászták hazájának partjain. Az indiánok és eszkimók szabályosan lesnek rá észak felé való vándorútjában, amikor az anyák kölykeiket vezetve jönnek s azokkal a viharos tengert kerülve a biztosabb utat keresik a szirtek és apró szigetek közt. Akkor rejtekhelyekből nyolcevezősökkel válogatott legénység tör rájuk s művésziesen készített, a maga nemében kitünő cetfogó eszközökkel sokat elejt közülök. Zsírjukat bőrökbe és hólyagokba rakják, és az kereskedés tárgya a szomszédos belföldi törzsekkel, a „rénszarvasgazdák”-kal. Az eszkimók azonkívül beleit is elteszik valami gyökérből főzött csípős lébe, és ezt a szert orvosságnak használják a skorbut megelőzésére.

Azonban mint mindig, a szürke bálna esetében is, a „civilizált cetvadászok” által űzött és Scammon által történeti fejlődésében vázolt vadászat volt az, amelynek eredménye az állat számának hirtelen megcsappanása lett. Különösen, mint természetes, a lagunákban tartózkodó anyabálnák aránylag kényelmes és biztos megszigonyozása evezős-bárkákból, mialatt a vadászhajó maga kinn horgonyzott. Ha a csónak a bálna nyomában volt, akkor még egy vagy több robbanó lándzsát lőttek beléje, amely testében fölrobbant, végül pedig kézilándzsával szúrták át a szívét. A partok mentén kívül vándorló szürke bálnák vadászatának a módját azonban minduntalan változtatni kellett a vad „éles érzékei” miatt, amelyekről Scammon is bizonyos méltánylással szól. Kezdetben a vadászcsónakok egyszerűen lesbe álltak a legsűrűbb moszatréteken. Azonban amint ezek az élesszemű „ördöghalak”, ahogy a cetvadászok e miatt nevezik őket, ezt a módot hamarosan kiismerték és így kerülték őket, akkor nagyon kicsiny csónakokról kezdték vadászni őket, melyekben csak egyetlen evezős és egyetlen lövész ült. Akkor a bálnák tovább, kijebb, jobban a tenger felé kezdtek vonulni, és a csónakoknak 1874-ben már a moszatréteken kívül kellett horgonyt vetniök. A kimult szürke bálna alásüllyed, azért a kötélre jelzőbóját kell erősíteni. Azonban legkésőbb 24 óra mulva ismét a fölszínre emelkedik és akkor el lehet vontatni. Scammon idejében már a szigonyágyút is alkalmazták vadászatára. A dél felé vonuló bálnákat az erős északi szelek felhasználásával vitorlásokkal üldözték. Űzték továbbá a bálnavadászatot a hullámtörés vonalában is, de ennek meg hamarosan az lett az eredménye, hogy az állatok megtanulták a módját, miként juthatnak nagy óvatossággal és kerülő utakon játszóhelyeikre. Értelmességük és erélyességük nem kis fokban nyilvánult meg a lagunákban való vadászatuk alkalmával is, amikor a gyanakvó és feldühödt bálnaanyák mindig veszélyeztették a csónakokat és a legénységet egyaránt, az előbbieket gyakran szétzúzták, az utóbbiakat pedig megsebesítették vagy megölték.

Korea táján a modern japán vadásztársaságok természetesen a mai cetvadászat mindenféle eszközével irtják a szürke bálnát, és így egészen bizonyosan rövidesen ugyanazt mondhatjuk az állat ázsiai állományáról is, amit már Scammon mondott az amerikairól, hogy tudniillik egészen meglepő módon megritkult és a teljes kipusztulás útján van. Scammon 1874-ben ezt írta: „Azok a nagy öblök és lagunák, ahol az állatok egykor összegyülekeztek, hogy kölykeiket világra hozzák és ápolják, mostanában már egészen elnéptelenedtek. Az állat óriási csontjai ott fehérlenek az ezüstös tenger partjain, elszórva Szibériától a Kaliforniai öbölig, és nemsokára azt kell kérdeznünk, hogy vajjon ez az állat nem a Csendes-óceán kihalt fajai közé tartozik-e? A parti cetvadászat megkezdésekor 1851-ben, decembertől februárig becslés szerint naponként mintegy 1000 szürke bálna vonult dél felé, azonban már 1874-ben, hasonlóképpen megbízható becslés szerint csak 40. Ezek a számok eléggé érthetően beszélnek!”

A szürke bálnának az állatok közt van egy félelmes ellensége, tudniillik a kardszárnyú delfin; emiatt állandó aggodalomban él és a szó szoros értemében megdermed a rémülettől, hogyha megjelenik a közelében. Megfigyelték, hogy a delfin minden erővel a bálna szájába iparkodik behatolni, hogy nyelvéről darabokat szakítson le, és Andrews látott is sok olyan szürke bálnát, melynek nyelve csonka volt, ajka pedig sebes.