2. Ámbrás cetek (Physeter)

[Más nevén: Catodon.]

Az óriás ámbrás cet (Physeter catodon L.)

[Más nevén: macrocephalus.]

Óriás ámbrás cet (

Óriás ámbrás cet (Physeter catodon L.).

Óriás ámbrás cet (

Óriás ámbrás cet (Physeter catodon L.).

Az óriási ámbrás cet, melyet a németek Pottwalnak, az angolok sperm whale-nak, a franciák cachelotnak, a grönlandiak kegutiliknek, az izlandiak tweldhvalnak neveznek, a legzordonabb és legkalandosabb alakú tagja az egész rendnek. Jellemzi rendkívül nagy, elül hatalmasan megduzzadt és egyenesen levágott feje, egyetlen, kissé baloldalt, a fejen egészen elül elhelyezkedő lélekzőnyílása, valamint alsó állkapcsának különös alkotása, mert ennek két szára hosszának nagyobb részében egymáson fekszik, s egy sor kúpalakú, egymással majdnem egyenlő hosszú foggal van megrakva, míg a felső állkapocsban található fogszerű képződmények alig érdemlik meg a fog nevet. Tapasztalt cetvadászok az ámbrás cetnek csak egyetlen faját különböztetik meg, azonban azt állítják, hogy a különböző tartózkodási helyek, az itt gazdagabb, amott szegényesebb táplálék nemcsak a nagyságára gyakorolhat bizonyos körülmények között tetemes befolyást, hanem az alakjára is.

Az ámbrás cet nagyság tekintetében csak néhány legóriásibb halcsontos cetnek marad mögötte, mert elérheti a 20–23 m-nyi hosszúságot, törzse körfogata 9–12 m, farka szélessége pedig 5 m is lehet. Ezek az adatok a hímre illenek, a nőstények kivétel nélkül mindig kisebbek és semmi esetre sem érnek el félekkora nagyságot sem. Testének nagyságához képest mellúszója feltűnően kicsiny, mert a legnagyobb állaté is alig 2 m hosszú és 1 m széles. A hatalmas, alul egyenesen levágott fej ugyanolyan magas és széles, mint a törzs és észrevehető határ nélkül megy át ebbe. A törzs elülről nézve, tehát keresztmetszetben, a háta közepén kissé bemélyedt, fönt oldalt majdnem egyenesen lecsapott s a közepétől kezdve erősen hasasodó, a hasoldal közepének hosszában ékalakúan összehajló, két első harmadában nagyon vastag, innen kezdve a farkig vékonyodó. Utolsó harmadában emelkedik ki az alacsony kúpalakú, kiduzzadó, mozdulatlan hátúszó, mely hátul néha elvágottnak látszik, s előrefelé lassanként a törzsbe megy át. A rövid, széles, vastag mellúszók közvetlenül a szem mögött helyezkednek el s felső oldalukon öt hosszanti ránc van melyek az ujjaknak felelnek meg, míg alsó oldaluk síma. A farkúszó kétlebenyű és nincs mélyen kivágva, a fiatal állat ez úszójának a szegélye rovátkos, az idősebbeké síma és gyakran majdnem egyenes vonal által határolt. Kicsiny púpalakú dudorodások húzódnak a hátúszó végétől le egészen a farkúszóig. A lélekzőnyílás majdnem S-alakúan hajlott, 20–30 cm hosszú hasíték, mely eltérően a többi cetekétől, egészen elül fekszik a fej felső részén s a középvonaltól kissé balra; az apró szem messze hátul található, a fül egy kis hasíték valamivel a szem alatt. A száj nagy, az állkapcsok majdnem egészen a szemekig szétnyílnak. Az alsó állkapocs jelentékenyen kisebb és rövidebb, mint a felső, amely körülfogja, ha a száj be van csukva. Jól fejlett fogakat, szám szerint 39–52-t, csak az alsó állkapocsban találunk, egyik állkapocsban több van, mint a másikban, míg a felső állkapocs fogai egészen elcsenevészedtek és a foghús egészen betakarja őket. A fiatal állatok felső állkapcsában lévő fogak hegyesek, azonban az állat korának haladtával eltompulnak, az egészen vén állatokéi pedig olyanok, mintha zománcanyagból való kivájt kúpok volnának, melyeknek üregét csont tölti ki. A koponya maga szembetűnő egyenlőtlensége, a fej pedig tömörsége és mindenütt egyforma vastagsága miatt. A több centiméter vastagságú szalonnaréteg alatt ínrétegek találhatók, s ezek egy nagy üreg fedelét alkotják, melyet egy vízszintes fal két, több nyílás közvetítésével összefüggő kamrára oszt. Az egész üreget világos, olajos tömeg tölti meg, a cetvelő, amely még egy a fejtől a farkig futó csatornában és sok apró, a húsban és a szalonnában elszórt zacskóban is megtalálható. A nyak hat csigolyája összeforrt egymással, csak a fejgyám maradt szabadon. A felkarcsont rövid és vastag, összeforrt a rövidebb alkarcsonttal. A hús kemény és durvarostú, sok vastag és merev ín szövi át. Fölötte különböző vastagságú szalonnaréteg fekszik, s végül a csupasz, majdnem teljesen síma, fényes bőr következik, melynek színe zavaros fekete vagy mély sötétbarna, de a test alsó oldalán, a farkon és az alsó állkapcson helyenként világosabb, s ez a színezet a jó vén példányokon a fej felső részére is kiterjedhet.

Az óriási, az 5 m-nyi hosszúságot és 3 m-nyi magasságot is elérő, négyszögletű, tömör fej, mint a halcsontos cetek esetében is, a test hosszának majdnem harmadát alkotja, és részeinek, különösen orrának részaránytalan kifejlődése tekintetében egészen a szélsőségig megy: az ámbrás cetnek már csak a baloldali orrcsontja van meg! A bal orrjárat sokkal erősebb a jobboldalinál, s a kettő ferdén emelkedik előrefelé föl a páratlan, balra tolódott fecskendőnyíláshoz, melyen át a lélekzés alkalmával kilökött sugár ferdén előre irányuló, nagyon jellemző irányt vesz. A szemek is különböző nagyságúak, de a baloldali kisebb a jobboldalinál, ami régebben a cethalászokat gyakran arra késztette, hogy az ámbrás cetet balról támadják meg. A méretek óriási volta következtében egyetlen más cet esetében sem oly nagy az ellentét, mely a húsban lévő fej körvonalai és a csontkoponya alakja közt van. A koponya nem duzzadt, hanem inkább beöblösödött, s csak a koponya hátulsó része alkot magas csonttarajt, amely oldalt a fejtetőcsontra és a felső állkapocsra is átnyúlik, és így a cetvelőkamrák részére jó támasztékot nyujt. Ennek az egész berendezkedésnek ma még egyáltalában nem tudjuk a magyarázatát adni. Az óriási fej a benne lévő olajtömegek következtében mindenesetre a legkönnyebb része a testnek, és lebukás alkalmával izommunka igénybevételével kell a víz alá juttatni. Flower mérései szerint a baloldalon még a bordák is nagyobbak és súlyosabbak, e szerint tehát az ámbrás cet részaránytalansága még a törzsre is kiterjedne.

A korábbi időkben orvosságnak, ma azonban már csak az illatszergyártásban használt ámbra nem a húgyhólyagban található, mint régebben hitték, hanem mindenesetre a bélben; ezt bizonyítják ama polipok bevont állkapcsai, melyek a cet táplálékát alkották. Mindenesetre beteges váladék, mert ámbrát csak kimúlt vagy beteg ámbrás cetben lehet találni.

Az ámbrás cet majdnem világpolgár. Megtalálható a világóceánban mindenütt, kivéve a jegestengereket és azok szomszédságát. Mindennek ellenére is nem tagadható, hogy az ámbrás cet legalább a régebbi időkben, amikor még gyakoribb volt, nem ritkán található volt feltűnően magas szélességi fokok alatt is és ott néha még mostanában is látják, s hogy a mérsékelt, sőt a hideg égövek alatt is nem kevésbbé látszik jólérezni magát, mint az egyenlítő tájára eső tengerekben. Csakhogy ezeknek a messze elvándorolt vagy eltévedt állatoknak a számát nem szabad összehasonlítani azok tömegével, melyek a meleg vizeket nem hagyják el sohasem. Az ámbrás cet igazi hazájának, Pechuel-Loesche szerint, az északi és déli szélességek 40. foka közé eső területek tekintendők amelyekből, a meleg áramlatokat követve, északnak és délnek, az 50-ik szélességi fokig, sőt alkalomadtán még azon túl is elkóborol. Azonban azokat a példányokat, melyek az 55–60-ik északi vagy déli szélességi fok alatt, vagy az egyenlítőtől még messzebb figyeltek meg, mindenesetre eltévedteknek kell tekintenünk; csapatokat vagy falkákat, „iskolákat,” ezeken a tájakon bizonyosan egyetlen szavahihető cetvadász sem látott még. Hasonlóképpen ámbrás cetet mindeddig nem zsákmányoltak az Afrika csúcsa táján lévő vizekben sem, ellenben igenis ejtettek el Amerika déli csúcsa közelében. Egyetlen hímet fogtak újabban (1910) Új-Zélandnál, amelyet Hentschel vizsgált és mért meg a lehetőségekhez mérten tökéletesen. („Zool. Anzeiger,” 1910.)

Ez a hatalmas cet, a delfinekhez hasonlatosan, szorosan zárt, nagyon különböző nagyságú „iskolákban” vagy falkákban vonul a tengereken át azok legmélyebb helyeit keresve ki. Szívesen tartózkodik a meredek partok közelében, azonban aggodalmasan kerüli a reá nézve annyira veszélyes sekély vizeket, de alkalomadtán ilyenekben is felbukkan. Cetvadászok beszélik, hogy az iskolák élén mindig egy nagy, vén hím, az „iskolamester” áll, amely a csapatot vezeti, s a nőstényeket és fiatalokat amilyenekből a falka többi része áll, ellenséges állatok támadásai ellen védelmezi. Vén hímek magánosan is kóborolnak a hullámokban, vagy csak igen kicsiny csapatokba verődnek össze. Az iskolák rendesen 20–30 tagból állanak, azonban bizonyos időpontokban állítólag több falka egyesül egymással s akkor több száz darab együtt vonul tovább. Scammon ezeket az adatokat lényegileg megerősíti. Tapasztalatai szerint gyakran 15–20-tól több százig menő darabból álló falkákat lehet látni és ha a hímeket az év legnagyobb részén át magánosan lehet is látni, nem hiányzanak az olyan esetek sem, hogy több ilyen szörnyeteg összeverődik és fokozatosan egyre nagyobb és nagyobb csapattá gyarapszik. A hímekből, nőstényekből és fiatal állatokból álló falka vezérségén rendesen több vén hím osztozkodik, valószínűleg már abból az okból is, mert a nőstények, amelyeknek kölykeik vannak, semmi mással sem törődnek, mint ezekkel. A fiatal hímek időszakonként külön falkákat alkotnak, amelyek lehetőség szerint az ivarérettség beálltáig együtt maradnak.

Ami mozgását illeti, az ámbrás cet kevéssé marad el rendjének leggyorsabb tagjai mögött. Már nyugodt úszás mellett is megtesz óránként 3–6 tengeri mérföldet, de ha izgatott, úgy túrja a habot, hogy felcsap előtte, mint a gőzös előtt. Mozgásáról már messziről fel lehet ismerni. Ha csendesen úszik, könnyedén siklik tova a vízszín alatt, gyorsabban haladva farkával oly hevesen csapkod föl-le, hogy feje majd mélyen lebukik, majd ismét magasra felemelkedik. Nem ritkán merőlegesen áll fel a vízben, vagy a fejét vagy a farkát emelve magasan a víz tükre fölé, ami által különbözik majdnem az összes többi cetektől. De az is előfordul, hogy hirtelenül, nagy szilajsággal kiugrik a vízből, kétszer, háromszor egymás után, azután hosszabb időre mélyen alábukik a hullámokba. Ismételten zavarva és zaklatva, hasonlóképpen ezt a függélyes állását veszi fel, fejét magasan a víz fölé emeli, hogy körülnézzen, vagy ha vízszintesen fekszik a vízben, hasonló célból megfordul önmaga körül. Játszás közben vagy az egyik vagy a másik mellúszóját nyujtja ki a levegőbe, s erre nagy erővel verdesi a vizet, vagy pedig farkúszójával csapdossa a habokat, úgyhogy a csattogás már messziről hallatszik, közben meg hatalmas, fehéren tajtékzó vízkévék csapódnak fel, melyek tiszta időben még 10 mérföld távolságnyira is ellátszanak és a tapasztalt cetvadászoknak kitünő útmutatóul szolgálnak.

Egy-egy társaság tagjai, mint Pechuel-Loesche e leírja, „gyakran sorokba rendeződnek egymás mellé és egymás mögé, mintha menetgyakorlaton volnának; a sorok akkor egyszerre buknak föl és le és egészen egyidejűleg fujtatnak. Az ilyen módon mozgó állatok egyenes vonalban vonulnak tova és valószínűleg vándorúton vannak. Szélcsendes időben a vizen teljesen mozdulatlanul keverő ámbrás ceteket is lehet látni, engedve, hogy a hullámverés ringassa őket, vagy átcsapjon rajtuk, vagy pedig merőlegesen feltartva testüket, fejüket fölötte mulatságos módon messze felemelik. Az ember ilyenkor azt gondolhatná, hogy óriási fatörzsek végeit vagy rengeteg palackok nyakát látja, amelyek a vízben ide-oda himbálódnak”. Ugyane szerző, valamint Scammon szerint, egyetlen más faj sincsen a cetfélék közt, mely oly szabályosan ámbrás cet. Ha fölbukik, előre és balra irányuló egyszerű, átlag csak métermagasságú, de vastag és terebélyes párasugarat bocsát ki, amely a hajóárbocról már 3–5 tengeri mértföld távolságból látható. Ha siet, 2–4 másodperc elég neki a lélekzetvételre, s akkor puffogva fujja ki magát, ha azonban kényelmesen halad tova, akkor két-, háromszor annyi időt fordít a ki- és belélekzésre. A lélekzetvétel száma az állat nagyságától függ, de úgy látszik, hogy egy és ugyanazon állat, ameddig nem zavarják, mindig egyforma ütemben lélekzik, valahányszor a felszínen van, valamint azok az időközök is egyformák, melyeket a mélyben tölt. A nőstények és a mindkét nembeli fiatal állatok nem oly kitartók és rendszeresek ebben a tekintetben, mint a vén hímek. Az utóbbiak mintegy 10–15 perc alatt 40–60, sőt 70-szer is fújnak egymás után, azután bukfenceznek, farkúszójukat felnyujtják a levegőbe, és amint többé vagy kevésbbé függélyes helyzetbe jutnak, nagy gyorsasággal buknak le a mélységbe, ahol 20–40, sőt 50 percig is lenn tartózkodnak, mielőtt ismét fölbukkannának. Midőn Scammon 1853-ban a Teknősbéka-szigetek körül cirkált, egy nagy ámbrás cetet fogtak, miután délelőtt 11 órától délután 4-ig üldözték. Ez idő alatt nagyon szabályosan 55-ször fújt minden felbukása alkalmával és mindegyik alkalommal 55 percig maradt a víz alatt, s itt is, mint a felszínen, óránként átlag 3 mérföldet haladt előre. Kisebb és fiatalabb ámbrás cetek lélekzetvétele nem ilyen szabályos s a felületen vagy az alatt maradnak. Gyakorlott cetvadászok azt állítják, hogy az ámbrás cetet pusztán hallás után is meg tudják különböztetni az összes többi cetektől, mert fújása egészen sajátságos zajjal jár, azért más nagy tengeri emlősállattal aligha lehet összetéveszteni. Az ámbrás cet is olyan zsíros vizű sávot hagy maga után, mint Racovitza szerint a nagy halcsontos cetek.

Érzékei közül hihetőleg a tapintás a legfejlettebb. Idegekkel átjárt fínom bőrszemölcsei arra képesítik, hogy a legkisebb érintést is megérezze. Látása nem rossz, és hallásának is jónak kell lennie, mert már gyenge zörejt is észrevesz. A cetvadászok ezt nagyon jól is tudják és csendes időben kerülnek minden lármát, ha a zsákmányt meg akarják lepni. Ami szellemi tehetségeit illeti, az ámbrás cet inkább a delfinekhez, mintsem a halcsontos cetekhez hasonlít. Azonban az ember közelségét összehasonlíthatlanul aggodalmasabban kerüli, mint a hajósokhoz annyira bizalmas delfin, ha t. i. ez úgy látja, hogy nem üldözik, vagy nem támadják meg; mert az utóbbi esetben a félénkséget olyan harci kedv váltja fel, amelyet egyetlen más cetfélénél sem tapasztalunk. Megfigyelték, hogy egyetlen delfiniskola egész ámbrás cet-falkát eszeveszett menekülésre késztetett, és tapasztalásból ismeretes, hogy vén hímek hajó közeledtére oly gyorsan elmenekülnek, amilyen gyorsan csak tudnak; ismerünk példákat, melyek szerint csapatjuk ellenségük hirtelen megjelenésére mozdulatlan maradt a rémülettől, ügyetlen, sőt botor erőfeszítéseket tett és az embernek ezzel alkalmat adott arra, hogy többet elejtsen közülök. Scammon tapasztalatai szerint a különböző nőstények odaadó ragaszkodást tanusítanak egymás iránt, ha valamelyiküket megtámadják, a többiek az illető bárka köré csoportosulnak és rendszerint hosszú ideig haldokló társuk mellett maradnak, jóllehet ilyenkor magukat is biztos pusztulás fenyegeti. A fiatal hímek nem tartanak ennyire össze, azok magára hagyják megszigonyozott társukat.

Az ámbrás cet táplálékát főképpen különböző polipok alkotják. Azokat az apró halakat, melyek óriási szájüregébe esetleg beletévednek azokkal együtt természetesen szintén lenyeli, de valójában nem halászik rájuk. Ellenben újabb kutatások szerint néha növényi táplálékot is vesz magához, legalább is bizonyos fák gyümölcseit, melyeket a folyók a tengerbe sodortak, lenyeli. Mivel minden más cetfélénél hosszabb ideig tud a víz alatt maradni, s a mellett többi társainak hozzáférhetetlen üregeket és fenékmélyedéseket is át tud kutatni, azért csak ritkán szenved hiányt élelemben. Az az út és mód, ahogyan zsákmányát megszerzi, még nem ismeretes ugyan pontosan, azonban különböző szakértők azt állítják, hogy miután a mélybe lebukott, nagyon mozgékony alsó állkapcsát annyira kitátja, míg majdnem derékszögnyire eláll a törzsétől, és ekkor, lassan úszva tova a vízben, az útjába eső prédát megragadja, összezúzza és lenyeli. Scammon ezt a föltevést bizonyos fokig jogosnak tartja, és a mellett azt sem szabad elfelejtenünk, hogy azok között a polipok között, melyekből tápláléka főként áll, óriási termetűek is vannak, s ezek nemcsak egyetlen lakomára elégségesek. Az ámbrás cet fején lévő sebhelyeket úgy magyarázzák, hogy azokat a tengerfenéken való garázdálkodása közben szerzi.

Az év minden szakában találhatók fiaikat szoptató anyák. Rendszerint minden nőstény csak egyetlenegy, vagy legföljebb két kölyket hoz egyszerre a világra. Az újszülött körülbelül negyed oly hosszú, mint a kifejlett állat s vígan úszkál e körül. Az anya szoptatás közben állítólag oldalára fekszik s a fiatal az emlőt állkapcsainak a szögleténél és nem a hegyénél fogja meg.

A cetvadászok az ámbrás cetet már ősidők óta vadásszák, azonban különös buzgalommal csak a XVII. század óta, az amerikaiak példájára. E vadászok fő vadászterülete a XIX. század kezdete óta a déli tengerek területe. Ma már majdnem kizárólag csak az angolok és az északamerikaiak űzik ezt a vadászatot, s munkájuk alapján ugyancsak számíthatunk rá, hogy ez az óriási állat mihamar kipusztul. Míg az állat fogása 1837-ben még 17 millió márkát jövedelmezett, a bevétel 1908-ban már csak 1/2 millióra csökkent! Egy-egy teljesen kifejlődött ámbrás cetből 80–120 hordó halzsír nyerhető. Egyetlen ilyen példány értéke, az árak rendkívüli változékonyságát véve számba, 19.000 és 20.000 márka közt változik; a sokkal kisebb nőstények értéke félannyi sincs. A szalonnán kívül, amely nagyon jó halzsírt szolgáltat, az ámbrás cet szolgáltatja még a cetvelőt és az ámbrát. A cetvelő, amely a fej üregeiben keletkezik, friss állapotban folyékony, átlátszó és majdnem színtelen, a hidegen megalvad és akkor fehérszínűvé lesz. Minél inkább tisztítják, annál jobban megkeményedik és kiszárad, míg végül lisztszerű, apró lemezkékből összetett, gyöngyházfényű tömeggé lesz. Használják a gyógyászatban, azonkívül olyan gyertyát készítenek belőle, melyet minden másfélénél többre becsülnek. Még értékesebb nála az ámbra, amelyről már ősidőktől fogva a legkülönbözőbb mesék jártak szájról-szájra. Az ámbra könnyű, laza, viaszszerű, nagyon különböző színű anyag; zsíros tapintású, rendkívül kellemes szaga van, melegben fölpuhul, forró vízben olajszerű anyaggá olvad, magasabb hőfokon pedig elillan. Főképpen füstölőanyagnak használják, vagy pedig illatos olajokhoz és szappanhoz keverik. Már a régi rómaiak és arabok is ismerték alkalmazását és értékét, a görögök pedig a gyógyászatban görcsmegszüntető csillapítószerként használták és mint ilyet, egészen a mult századig a gyógyszertárakban is tartani szokták. Ámbrát gyakrabban nyernek a tengerből való kihalászás útján, mintsem közvetlenül az ámbrás cet testéből. Egészen kétségtelen, hogy valóban találtak már 90 kg súlyú,1.5 m hosszú és 0.5 m átmérőjű darabokat is. Ezenkívül felhasználják az ámbrás cetnek a fogait is. Bár ezeknek belseje, mint Westendarp mondja, kissé sárgás ugyan, de anyaga mégis szilárd és tartós, s gombokká és játéktárgyakká dolgozzák fel őket. Kilogrammját 5–8 márkával fizetik.

Mikor az első angol és amerikai cetvadászok a XIX. század huszas éveiben fölkeresték az Indiai-óceánt, ott ezt az állatot még óriási csapatokban találták. Azonban számuk már a hetvenes években annyira megcsappant, hogy további vadászata az amerikaiak számára már nem fizetődött ki. Ekkor már fő elterjedési területére, a Csendes-óceánra húzódott vissza, amelyet minden irányban keresztül-kasul kóborol: olyan példányok, amelyeket Japán partjain szigonyoztak meg, a chilei partokon bukkantak fel ismét. Az ámbrás cet halászatát a Csendes-óceán egész területén űzik, mind a kontinensek, mind a szigetek partjai mentén, melyek a cetvadászat kiinduló pontjai, mind pedig kinn a nyilt óceánon. Fogták és fogják az egész észak- és délamerikai part mentén, a Marquesas-, Társaság-, Szamoa- és Fidzsi-szigetek partjain, Új-Zéland körül, Ausztráliától délre és keletre. Egy, az egyenlítőtől délre és északra eső széles öv, különösen a déli szélesség 5. és 10. foka, valamint a nyugati hosszúság 90–120. foka közé eső terület az, ahol az ámbrás cet bőven fordul elő. Új-Guineánál is fogják, valamint Japánnál is, egészen le a Sandwich-szigetekig.

Bouvier párisi zoológus, aki kísérője volt a monacoi fejedelemnek tengerkutató útjain, kissé behatóbban ecseteli az amerikaiak cetvadászatát az Azorok táján. Mindegyik szigeten van egy magasan fekvő megfigyelő pont, amely megadja a jelt a cetvadászoknak a kiindulásra, mihelyest ámbrás cet jelenik meg a láthatáron. 1907-ben a fogási idő alatt 20 darabot ejtettek el. Ha az állat a part közvetlen közelében jelenik meg, akkor az Azori-szigetek lakói maguk is nekimerészkednek, hogy apró vitorlásaikkal megkíséreljék zsákmányul ejtését, és egy ilyen alkalommal 1895-ben maga a monacoi fejedelem is segített nekik a vontatásban Princesse Alice nevű, tengerkutatás céljaira épült yachtja segítségével, nem feledkezve meg közben arról sem, hogy a tudományos érdekeknek is szolgálatot tegyen. A megszigonyozott és azután kézilándzsákkal halálosan megsebesített ámbrás cet vért fecskendezett ki és a tengerben mintegy 1 ha területű vértócsa keletkezett körülötte. Nehézkesen vonszolta óriási tömegét ide-oda, farkával félelmetesen csapkodott, csapásai 10–15 m magas vízoszlopokat zúdítottak a magasba, hatalmas örvényt kavartak fel s a vizet köröskörül tajtékká változtatták. Végül 10–12 csomós aggasztó sebességgel nekirohant a yachtnak, azonban átúszott alatta és a másik oldalon holtan terült el. Halálküzdelmében polipok egyes részeit hányta ki, melyek közül egyes darabokat összegyüjtöttek és meghatározták őket. Kiderült róluk, hogy egy 2 m-nél hosszabb, a tudományra nézve új faj részei, testét pikkelyek fedik, oly sajátság, amely eladdig csak kihalt fajokról volt ismeretes; ezt a fajt Joubin Lepidoteuthis grimaldii néven írta le. Voltak a kihányt részek közt több faj maradványai is, így pl. egy faj fogókarjainak hatalmas koszorúja; ezek a karok, bár a konzerváló folyadékban összezsugorodtak, mégis vastagabbak voltak az ember karjánál s rajta olyan hegyes karmok körítette szívókák ültek, melyek nagyságra nem maradtak el a leghatalmasabb ragadozókéi mögött. A cet gyomra mintegy 100 kilogrammnyi, félig megemésztett polipokból álló pépet tartalmazott, tele polipok állkapcsaival és szemlencséivel. Ajkai tele voltak kerek bemélyedésekkel, amelyek bizonyára nem voltak egyebek, mint nagy polipok szívókáinak nyomai, mert azok bizonyára erősen megkapaszkodtak ott, mielőtt le engedték volna nyeletni magukat.

Egyenesen a regény módjára érdekfeszítően írja le az ámbrás cet vadászatát Bullen Frank „The Cruise of the Cachelot”, London, 1899. című, irodalmi szempontból is kiváló művében. Mint „youngster” ő maga is alkalmazva volt a „Cachelot” nevű, régimódi vitorlás bárkán, s résztvett a cetnek csónakból, régi, híres és veszélyes módon való vadászatában, ahogyan azt gyermekkorunk képeskönyveiből ismerjük, és mint éjjeli őr állítólag maga figyelte meg az Indiai-óceánban, a Nikobári-szigetek közt, az ámbrás cet harcát egy óriási polippal, ama mesebeli szörnyetegek egyikével, melynek testét hatalmas hordó nagyságúra becsülte, szemeinek az átmérője meg legalább 1 lábnyi volt!

Az ámbrás cet vadászata valóban nagyobb veszélyekkel jár, mint a többi cet fogása, mert ez, ha megtámadják, védekezik, bátran az ellenségének ront, és támadás közben nemcsak farkát, hanem félelmetes fogazatát is használja. Hogy a fogaival is védekezik, azt több megfigyelés bizonyítja. Így pl. néha olyan vén hímeket ejtenek el, amelyeknek alsó állkapcsa egészen megcsonkult; ezek a példányok korábban nyilvánvalóan harcokat vívtak vagy a társaikkal, vagy pedig a mélységnek valamely más, eddig még nem ismert leviatánjával. Azonkívül a cetvadászok saját rossz tapasztalataikból tudják, hogy a harcoló ámbrás cet a csónaknak nem csupán nekirohan a fejével, hanem valójában a szájába kapja és könnyedén szétroppantja. Mint határozott megfigyelések tanusítják, fogakkal fegyverzett alsó állkapcsát annyira el tudja tátani, hogy az majdnem merőlegesen áll a felsőre, azonkívül oldalt is meglepően messze tudja elmozdítani. Ha megszigonyozzák, néha néhány pillanatig, mintegy megbénulva mozdulatlan marad és ezzel a figyelmes cetvadásznak alkalmat ad rá, hogy gyorsan végezzen vele; de rendesen kétségbeesetten harcol életéért és egyáltalában nem mindig futásban keres menekülést, hanem a rajta esett sérelmet dühösen igyekszik megbosszulni. Minden tapasztalt tengerész tud beszélni az általa okozott szerencsétlenségekről. Az elbeszélések egy része erősen színezett, vagy akár kitalált is lehet, a másik azonban tökéletesen, okmányszerű bizonyossággal hiteles. Ez esetekből néhányat el kell mondanunk.

Az „Essex” nevű hajó csónakjai 1820-ban a déli óceánokban egy ámbrás cet iskolára vadásztak, mialatt a hajó részben bevont vitorlákkal követte őket. A hajótól nem messze egy óriási hím bukott fel a vízből amely kényelmesen úszva keresztezte a hajó útját, s amint látszik egészen véletlenül annak törzsébe ütközött. Ez erősen megingott, de szemmelláthatólag erősen megrémült a cet is, mert dühöngve hánykolódott a vízben. Azonban csakhamar magához tért és menekülni próbált – így gondolta legalább a hajó legénysége, amely a szivattyúknál dolgozott, mert az összeütközés következtében jelentős lék támadt a hajó oldalán. De hirtelen azt kellett látniok, hogy a cet vagy 100 fonálnyi távolságban megáll, megfordul és dühödten rohan neki a hajónak: annak elülső részét találta el és annyira megrongálta, hogy azonnal süllyedni kezdett. A legénység az óceán közepén a csónakokra kényszerült; ezek közül kettőt 93, illetőleg 97 nap mulva, 2, ill. 3 élő emberrel más hajók vettek fedélzetükre, a többi eltűnt; az életben maradtak közben elpusztult társaik húsával táplálkoztak.

1851-ben a „Rebecca” legénysége egy rengeteg ámbrás cetet fogott, melyet ellenállás nélkül kerített meg. Testében két szigonyt találtak, „Ann Alexander” felírattal; feje erősen meg volt sérülve, s borzalmas sebeiből nagy hajószilánkok álltak ki.

„1867 december 16-án, írja Pechuel-Loesche, az „Osceola” nevű bárka második tisztje egy ámbrás cetet szigonyzott meg, amely azonban menten darabokra zúzta a csónakját, a harmadik tiszt a segítségére sietett, azonban azt is ugyanaz a sors érte. Mialatt most az első tiszt kihalászta a szerteszét úszkáló legénységet, a dühöngő állat megtámadta az ugyancsak elősiető negyedik tiszt csónakját és állkapcsai közt teljesen szétmorzsolta. Erre két tartalékcsónakot szereltek föl és küldtek oda, de a cet oly ügyesen támadta meg őket, hogy vissza kellett menekülniök a hajóra. Erre a szörnyeteg magának a hajónak rohant neki, de csak ferdén érte elülről, úgyhogy ez nagyon megingott ugyan s néhány bordája is betört, de azért tengerálló maradt. A cet szintén megsérült s tetejébe még néhány robbanógolyót is kapott a testébe, azért kissé lelohadt a harci kedve. Mivel közben az este is leszállt, a két ellenfél fegyverszünetet kötött, de mindkettő a harctéren maradt. Másnap reggel a legénység ismét megtámadta a cetet, ez most kissé bár bágyadtabb volt, mégis magával rántotta az egyik bárka zsinegét és roncsát, azonban ismételt rövid harc után végül beteljesedett végzete. Egyes vén fickókat nagyon jól ismernek a cetvadászok, melyek mint „hadakozó” vagy „harapós” cetek bizonyos fokú hirhedtségre tesznek szert, mint pl. az „Új-zélandi Tom”, egy óriási cet, melyet arról a tengerről neveztek, ahol különösen szeretett tartózkodni. Ez állítólag olyan furfangos volt, hogy minden támadást kivédett s minden csónakot széjjelzúzott és széjjelmorzsolt, amely idejében nem menekült előle. Azonban a hajóknak maguknak békét hagyott. Dalokban és regékben ünnepelték; a háta állítólag tele volt szigonyokkal és a tüskésdisznóéhoz hasonlított. A következő eset egészen bizonyos róla: Az „Adonis”-nak és több más hajónak, amelyek vagy negyven évvel ezelőtt egyesült erővel akarták elfogni, egy szempillantás alatt szétzúzta kilenc bárkáját, megölt négy embert, a többit pedig kényszerítette, hogy az üldözést hagyja abba. Annyi bizonyos, hogy az ámbrás cetet kell a legderekabbnak vagy legkiválóbbnak tartanunk az összes cetek között, ez a mintaképe az igazi tengeri szörnyetegeknek.”