1. Északi kétfogú cetek (Hyperoodon Lacép.)

A kacsacsőrű cet (Hyperoodon ampullatus Forst.)

[Más nevén: rostratus.]

Az északi kétfogú cetek legfontosabb képviselője, melynek az északi cethalászatban is van bizonyos szerepe, a kacsacsőrű cet. Német neve Dögling, az angol bottlenose, a norvég nebbhval, az irlandi andarnefia vagy andhvalur, a grönlandi anarnak stb. 6–10 m hosszúságú, nagyon erős alkotású állat. Teste megnyúlt, vastagsága legnagyobb felehossza előtt, farka felé lassan megvékonyodó. Apró szeme a szájzug mögött, alig észrevehető füle a szeme mögött, félhold alakú lélekzőnyílása a homlok felső oldalán, a két szem közt foglal helyet. Mellúszói aránylag nagyon kicsinyek, rövidek és keskenyek, hosszas tojásdadalakúak, tövüknél kissé megvékonyodtak, a szájuk felé megkeskenyedtek, végül tompán lekerekítettek, a test elülső harmadában izesülnek hátúszója kicsiny, alacsony, elülső szegélye kidomborodott, a hátulsó kissé kivájt, tehát gyengén sarlóalakú, a test hátulsó harmadán ül nagy farkúszójának hátulsó szegélye kissé beöblösödött és két, meglehetősen hegyes lemezre tagolódott. Csőralakúan megnyúlt arcorra 30–60 cm-nyire nyúlik előre; az alsó állkapocs közepétől mindkét oldalt az állkapocs mentén rövid, de mély bőrbarázda húzódik hátrafelé; hasonló barázda található hátrább, a torkán is; a bőr e többi része síma és fényes, többé-kevésbbé egyenletesen fekete, azonban hátoldala rendszerint sötétebb színű, mint a hasoldala.

Kükenthal a kacsacsőrű cet külsejét annyira jellemzőnek találta, „hogy egyetlen más cetfélével sem lehet összetéveszteni: feje meredeken, majdnem merőlegesen emelkedik a keskeny csőr fölé s a törzstől csak egészen sekély bemélyedés választja el”. Koponyájára jellemző, hogy „felső állkapcsai nagyon erősen fejlettek, két magas, merőleges csonttarajjá lesznek s egyben okozói a fej elülső része meredek alkotásának. Különösen hatalmasak a vén hímek e képződményei...”, míg a fiatalabbak – minél fiatalabbak, annál inkább – fejük körvonalai tekintetében is a sokkal kisebb nőstények felé közelednek. A fiatal állatok felső állkapocs-tarajai közt lévő kötőszövetben színtelen olaj, a vén hímekben pedig ugyanott egy zsírcsomó található. A kacsacsőrű cet e fejzsírcsomója a legnagyobb fokban hasonlít a vele rokon ámbrás cet ámbrájához, és a cethalászok azt különösen gyűjtik. Fogai nem láthatók. Nemzetség-nevét (ez szóról-szóra fordítva „felülfogazott”-at jelent) annak a tévedésnek köszöni, hogy a szájpadja megszarusodott bőrduzzanatait fogaknak tartották. Azonban a fogak az állkapocsban valóban megvannak, és két kúpalakú fog az állkapocsból alkalomadtán csakugyan ki is búvik, azonban az állat ezeket oly kevéssé használja, hogy a cetfélék ismert élősdi rákja (a kacslábú rákok közé tartozó Conchoderma aurita) nyugodtan rátelepszik és azon él. Az embriókon sokkal több fogkezdemény jelenléte megállapítható, azért ebben a tekintetben a delfinekhez hasonlítanak, éppen úgy, mint fejük alakjában is.

Állatunk belső szerkezetének két sajátságánál fogva elüt valamennyi cetfélétől. Külső orrnyílása csak az egyik orrjáratba vezet, és pedig a jobboldaliba; a bal a koponya részaránytalanságának eléggé előrehaladott volta miatt már nem a meg a kifelé vezető utat és vakon végződik az izmok közt. A kéztő szerkezete tekintetében meg azért áll egészen egyedül, mert a negyedik és ötödik ujjnak, majdnem valamennyi emlős megfelelő viszonyaitól eltérően, nincs közös kéztőcsontja (os hamatum), hanem mindegyiknek külön van, amiből az derül ki, hogy az említett csont tulajdonképpen két csont összeolvadásából jött létre.

Végül még meg kell említenünk, hogy a kifejlett állat gyomra tetemesen eltér az embrióétól azáltal, hogy több, egymás mögé sorakozó részből áll, míg az embrió olyan, mint a delfineké általában, vagyis két rész alkotja, és rágógyomor nyomai is felismerhetők rajta. Kükenthal, tekintettel arra, hogy az embrió a fogkezdemények és a fej alakja tekintetében is a delfinekre emlékeztet, ezt a körülményt úgy magyarázza, hogy „a kacsacsőrű cet egy oldalhajtást képvisel a delfinfélék törzsfáján, melyektől származott.”

A kacsacsőrű cet elterjedési területe, mint látszik, a Jeges-tenger északi tájaira és az Atlanti-óceán északi részére szorítkozik. Azonban innen szabályszerű vándorutakat tesz meg többé-kevésbbé messze délebbre eső területekre. Évenként megjelenik a Faröer-szigetek táján, nem ritkán az angol partokon is, és itt hébe-hóba még a neki kedvező fekvésű folyókba is felúszik. Grönland partjain nem valami gyakran látják, ellenben a Davis-szoros bejáratánál meglehetősen gyakori. Itt rendesen kicsiny, három-négy darabból álló társaságokban látható. Azonban, mint Kükenthal írja, miként sok más állat esetében, ezében is „az a jelenség állapítható meg, hogy a vén hímek magánosan, ellenben a nőstények fiatalokkal párosával vagy többesével élnek, utóbbi esetben a társaságban több fiatal hím is van. A nagyobb falkákban éppen annyi hím található, mint nőstény, tehát, mint látszik, egynejűségben él.” A sarkköri tájaknak, mint Kükenthal mondja, nem igazi lakója, mert a jég között talán sohasem található, ellenben valódi nyilttengeri állat, amely csak alkalomadtán vetődik ki a környező szárazulatok partjaira. De azért ilyen példányokat is ismételten figyeltek meg Anglia, Franciaország, Hollandia, Németország, Svédország, Oroszország és Szibéria partjain. Téli tartózkodási helye „az északi Atlanti-óceán déli része; márciusban és áprilisban kezd észak felé vándorolni, és ebben az időben a Faröer-szigeteknél, Izlandnál és Jan Mayennél kiadós vadászat tárgya. Májusban és júniusban még északabbra található, föl egészen a Spitzbergák nyugati partjaiig. Északra való előnyomulata minden látszat szerint összefügg a nyáron az északi sark felé messzebb előrenyomuló áramlásokkal. Ott, ahol a Golf-áramlat e számos ágának vize a hideg sarki vízzel keveredik, ott található a kacsacsőrű cet a legnagyobb tömegben, tehát a 2–3 fokos vizekben. A jelenség okát abban kereshetjük, hogy a melegvizek széleinek az állatvilága rendkívül gazdag.” Itt „nagyobb mélységekben hatalmas polipseregek vonulnak tova, amelyek állatunknak táplálékául szolgálnak... Tápláléka majdnem kizárólag polipokból áll. Ha az ember valamely kacsacsőrű cet gyomrát felvágja, abban sok ezer, szaruszerű anyagból álló polipállkapcsot talál, rendesen egy Oncychoteuthis-fajéit, valamint polipok egyéb, meg nem emészthető részeit, mint szemlencséket és héjaik maradványait.” Pechuel-Loesche adatai szerint röviden és puffanósan, egymásután 4–6-szor, nagyon vékony sugarat fujtat ki, azonban közben nem marad a felszínen, hanem minden fujás után lebukik, de azért a víz alatt határozottan látható, míg végül lebukik a mélybe. Hogy kisebbfajta cet létére is milyen kitűnő bukó, azt Kükenthal megfigyelése tanusítja: e szerint egy megszigonyozott kacsacsőrű cet 300 fonálnyi kötelet ragadott magával és teljes 45 percig maradt a víz alatt. Kükenthal egyáltalában nem találta félénknek. Gyakran ott játszanak a cetvadászhajó körül és még több riasztólövés sem kergeti el őket; a megsebesítettet a többiek nem hagyják el mindaddig, amíg ki nem múlik. „Látásuk és hallásuk nagyon éles: útjukat már messziről a felé a hajó felé irányítják, amely fölkeltette kíváncsiságukat.”

Így a kacsacsőrű cet valósággal felkínálja magát a fogásra, és azt újabban valóban egészen iparszerűleg űzik, főképpen vitorlásokról, amelyekhez az állatok jellemző ugrásokkal közelednek. A norvégokra nézve, mint Henking írja, tetemesen nagyobb a jelentősége, mint az összes többi fogas ceteknek, mivel minden egyes példánya, csupán az egyedül értékesített halzsír alapján számítva (a test többi részeit nem használják föl), mintegy 300 korona bevételt jelent, s évenként több ezer példányt ejtenek; igaz, hogy minden évben kevesebbet. A világpiacra kerülő kacsacsőrű cet-olaj mennyisége évenként mintegy 1500 tonna à 1018 kg. Mint rendkívül finoman folyó olajat, különösen Angliában használják gyakran az orsók kenésére a gyapotfonó iparban, és nettó 100 kg-ja körülbelül 72 márkába kerül.

Meg kell emlékeznünk ezen a helyen még két nagyon ritka és eddig csak kevés példányban ismert csőrös cet-nemről is, melyek egyike a déli kétfogú cet (Berardius Duv.), másika pedig a középfogú cet (Mesoplodon Gerv.). Meg kell őket említenünk először általános szempontokat véve tekintetbe, mert Flower szerint éppen ritkaságuk annak a bizonyítéka, hogy a csőrös cetek kihalófélben lévő állatok, másodszor pedig azért az érdekes tényért, hogy egy Sowerby-cetet (Mesoplodon bidens Sow.), amelynek hosszúsága 3.80 méter, kerülete 2 méter, súlya pedig 8 1/2 métermázsa volt, 1913-ban Greifswald mellett ejtettek el. Faji hovatartozóságát Kükenthal állapította meg és a boroszlói múzeumban állította föl. A nem nevét (értelme a. m. középfog) onnan kapta, hogy alsó állkapcsa egyetlen (tudniillik jobb- és baloldalt egy-egy) foga mindkét oldalt körülbelül az állkapocs közepén foglal helyet. A fiatal nőstény greifswaldi példánynak ez a foga még egyáltalában nem bujt ki a foghúsból, a vén példányoké meg viszont ki szokott pottyanni. Az bizonyos, hogy e fogak rágószervekként egyáltalában nem szerepelnek, hanem az állat a polipokból álló táplálékot, melyek szívókáinak nyomai ott láthatók a bőrén mindenféle forradások, sebhelyek alakjában, egészben nyeli le. Ellenben a Mesoplodon layardi Graynek hosszabb, a felső állkapocs csőre fölött kengyel-, vagy inkább kantárszáralakúan ráhajló fogai vannak, amelyek föltétlenül akadályai a száj kinyitásának.