Gébhalak (Gobius L.)

Az európai tengerpartokon a gébhalak (Gobius L.) nemzetségének több faja lakik, sőt helyenként a folyókba is behatolnak. Megkülönböztetésük nem könnyű, mivel igen sok a földrajzi változat, amelyek egymástól alak, színezet, nagyság s egyéb jellemvonások tekintetében lényegesen eltérnek. Mindezeken felül pedig a nemek közt is akkora különbségek vannak, hogy más-más fajokhoz tartozóknak is tekintették őket.

A fekete géb (Gobius niger L.)

Nemzetségének legelterjedtebb, s legismertebb fajai közé tartozik. Mindössze 10–12, legfeljebb 16 cm hosszú. Felső része sötétebb, hasoldala világosabb, sötétbarna felhős foltokkal, amelyek némelyiken egészen elhalványulnak; a hát- és a farokúszón feketés sávok, az olajzöld mellúszón pedig barna csíkok vannak. A két hátúszó közvetlenül egymás mellett áll. Az elsőt 6, a másodikat 12–14, az alsóúszóét pedig 11–13 sugár feszíti ki. Apró rákokkal, férgekkel stb. táplálkozik. Couch azt mondja, hogy lesből vadászik és zsákmányával oda is vonul vissza. A Földközi- és az Északi-tengerben gyakori, de előfordul az Atlanti-óceánban, a La Manche-csatornában is; a Balti-tengerben ritka.

A fekete géb, Gobius niger L., tengerifűvel benőtt puha fenéktalajon, védett helyen él. Még ott is, ahol gyakori, sohasem fordul elő tömegesen, hanem többnyire csak párosan. Májustól augusztusig ívik. Körtealakú ikráit tengerifű-csomókra, víz alá merült fadarabokra és más szilárd tárgyakra ragasztja rá. Az ivadék eleinte pelagikus életmódot folytat és néha a parttól jó messzire is rátalálni, amint azonban 10 mm-esre növekedett, a parti övben fenéklakóvá válik. Gazdasági nézőpontból semmi jelentősége sincs. Duncker szerint („Die Fische d. Nord- u. Ostsee”, 1929) az Északi-tenger dán, holland és német partjairól hiányzik, mégpedig olyan helyekről is (pl. a Zuider-tóból), ahol életföltételeit megtalálná. Otterström közlése szerint újabban Izland mellett is megtalálták.

Már Griffini („Ittiologia italiana”, 1903) kétségbevonta, hogy a fekete géb északi törzsalakja a Földközi-tengerben is élne, bár a régebbi szerzők több helyről felsorolják. Így Faber az Adriai-tengerben közönségesnek mondja. A Földközi-tengerben karcsúbb változata (var. jozo L.) él, amely a törzsalaktól nemcsak termetében, hanem abban is különbözik, hogy a hím első hátúszójának sugarai hosszabbak, a mellúszó felső sugarai pedig faalakúan elágaznak. A leghosszabb a negyedik sugár, amely a fekete géb törzsalakján lehajlítva a második hátúszó elejéig, a földközi-tengeri változaton ellenben a középsőig ér. Ezt a változatot azelőtt Gobius jozo L. néven ismertük. A háta barna, oldalán fekete foltok vannak, vannak azonban világosszürkék is, az oldalukon barna foltokkal díszítve. A hát- és a farokúszó sárga, vagy barna pettyes. Griffini azt tartja, hogy valószínűen ehhez a fajhoz tartozik a velencei lagúnákban élő Gobius reticulatus Cuv. is, amelynek pikkelyeit fekete vonal szegélyezi. Az arcán, a mellúszó és a farok tövében foltok vannak. Az Adriában a Gobius niger var. jozo L., mint Faber megállapította, mindenütt közönséges.

A kis géb (Gobius minutus Pall.)

A kis géb hossza 11 cm-t érhet el, de van egy még kisebb termetű változata is, amelyet sokan önálló fajnak (G. microps Kröy.) tekintenek. A hátúszók elkülönültek. Az elsőben 6, a másodikban 10–12, az alsóúszóban 10–12 sugár van. A kis géb hímje és ikrása különösen az ívás idején jelentékenyen elüt egymástól. Az ikrás második hátúszójának és alsóúszójának sugarai elülről hátrafelé megrövidülnek, a hímeké ugyanakkorák maradnak, mint voltak, vagy pedig meghosszabbodnak. A tejesnek mind a két hátúszóján 4 bíborpiros sáv van, a másodiknak a hátulsó szélén kék, alul fekete és fehér udvartól szegélyezett petty díszlik; a hím alsó úszójának tövén fekete keretben égszínkék és sárga folt látható. Az ikrás úszói színtelenek.

Homokos talajon él, amelybe úgy befurakodik, hogy csak a szeme látszik ki. Guitel a roscoffi akváriumban és a tengerben figyelte meg szaporodási módját. A hím a kagylóteknők, főkép a szív- és a Vénuszkagyló segítségével készít fészket. A lefelé fordult kagylóteknő alul kikaparja a homokot, majd farkával betemeti, csupán a bejáratot hagyja szabadon, amelynek falát bőrének ragadós nyálkájával tapasztja ki. A kész fészket a hím szigorúan őrzi, a betolakodókat úszóival csapkodja, s apró, de éles fogaival harapdálja. Egymásután több ikrást is terel be a fészekbe. A bejáratot úgy mutatja meg nekik, hogy ki- s beúszkál rajta. A nőstény az ikráit a fészek mennyezetére ragasztja. Az ikra kb. 3 nap mulva kel ki, s ezalatt a hím gondosan őrködik.

A kis géb a norvég partoktól kezdve Spanyolország északi partjáig, sőt talán Gibraltárig terjedt el. Helgolandnál gyakori.

A tarka géb (Gobius marmoratus Pall.)

A tarka gébet Pallas fedezte fel a Fekete-tengerben. Kriesch János 1875-ben találta meg az „Ó-buda melletti hévíz kifolyásában” és új faj gyanánt írta le. Herman Ottó állapította meg, hogy Kriesch faja, a G. rubromaculatus azonos a tarka gébbel. Már Kriesch megemlítette, hogy ez a kis hal a keszthelyi Hévíznek a Balatonba vezető csatornájában is előfordul. Ezen a helyen a tavaly elhúnyt Vutskits György halfaunánk jeles búvára, 1894-ben meg is találta. Koelbel a Dunából Pozsony mellett, továbbá Újfalu közelében gyüjtötte. „Újabban e kis halacskát a keszthelyi Kis-Balaton hínáros helyein tömegesen, magában a Nagy-Balatonban csak szórványosan találtam meg – írja Vutskits 1901-ben megjelent dolgozatában („Magyar- és Horvátország ritkább halfajai.”) – Meggyőződtem róla, hogy a Gobius marmoratus nemcsak meleg, hanem hideg vízben is él és hogy a Balatonnak nemcsak betévedt alakja, hanem már állandó lakója, melyet e nagy tóban télen éppen úgy, mint nyáron megtalálunk. Medic M. legújabban a Zimony melletti Alsó-Dunából és a Szerémség kiöntéseiből mutatta ki e kis tengeri jövevényt.” A tarka géb hazai előfordulásáról már Kriesch is („Egy új halfaj”) a következőket mondotta: „Nem gondolnám, hogy a meleg forrásnak valami különös befolyása volna a Gobiusnak előjövetelére, annyival inkább nem, mert a Gobius közvetlen a meleg forrásnál nincsen.” Herman Ottó a Dunából, a Rákospatakból és az Ördög-árokból ismerte. Unger Emil („Adatok a Duna faunájának ismeretéhez”, 1916) a lágymányosi téli kikötőből és tóból sorolja föl. Valószínű, hogy a Dunában mindenütt él. Mika és Breuer a Fertőbe ömlő Tómalom-patakban találta meg (1928), de ott ritka. Közép-Európában több helyen, továbbá a déloroszországi édesvizekben és a ruméliai Maricában is előfordul.

Teste a feje táján vastagabb, hátrafelé fokozatosan keskenyedik. Hossza legfeljebb 8.3 cm. Szája kicsi; a felső ajak fölött két rövid, alig 1 mm-es csövecske látható. A második hát- és az alsóúszó megnyúlt. Alapszíne vöröses árnyalatú zöldesbarna, az oldalán sötétebb foltokkal és harántsávokkal. Az elülső hátúszó hegyén és az oldalúszó tövén kis pirosló folt van. A szinezet egyébként igen változó és nász idején különösen élénk. Az első hátúszóban 5–7, rendesen 6, a másodikban 1 és 16–17, a mellúszóban 15, a hasúszóban 12, az alsóban 14, a farokúszóban pedig 19 sugara van. A vízi növények közt bujkálva jár eledele után. Helyét mell- és tölcséres hasúszói segítségével változtatja. „Üldöztetve – mint Kriesch megfigyelte – a farkával fölfelé is löki magát; de legott a víz fenekére száll alá.”

Erről a ritkább halunkról Mika és Breuer a következő adatokkal egészíti ki eddigi hézagos ismereteinket:

„Rendesen a patak mélyebb helyein, zúgók mögötti részeken fogható, hol a köves, homokos fenéken a növényzet között tartózkodik. Életmódjáról eddig sok adatunk nincsen. A fogságot nehezen tűri, rendesen hamarosan elpusztul. A fogságban tartott példányok hasúszójukon nyugodva, a víztartó fenekén feküdtek, miközben a mellúszóik végére támaszkodtak. Helyváltoztatása nehézkes, inkább lökésszerű haladás, mint úszás.

A hideg idő beálltával, úgylátszik, beássák magukat, télen legalább is rendes tartózkodási helyeikről eltűnnek. Tekintve, hogy a pataknak nincsen olyan mélyebb része, mely könnyen átkereshető ne lenne, feltevésünk valószínű.

A test legvastagabb része a fejrész közepén, a legmagasabb része a fejrész végén van, onnan fokozatosan vékonyodik a fark felé. Száj csúcsba nyíló. Orrnyílása kettős, szabadszemmel alig látható. Pofák duzzadtak, az alsó és felső állkapcson fogazat. A kopoltyúfedő hártyának 5 sugara van. A szem félig homlokállású, kidülledt voltuk miatt a fej elülnézetben nyerges.

Pénze apró, tapintása érdes. Az oldalvonalon átfúrt pikkely még erős nagyítás alatt sem látható.

Színe: szennyesfehér alapon vonalas rajz, a rajz összefolyt, úgy, hogy a hátnak, az oldalnak zöldesbarna tónust ad. Az oldalakon szabálytalan alakú foltozás, mely a háttól a hasig terjed – egyedül csak a legutolsó, a farkrész végén lévő, öleli át gyűrűszerűen az egész testet. A legsötétebb foltozás a kopoltyú fedelén, a mellúszó táján és a fark végén van. A hasirész a toroktól az alfelig fehér, némi szennyes árnyalattal. A fark első része a test tónusában van.

Az első hátúszó felsőrészén rendesen narancssárga folt, a sugarakon barnásszürke, szabálytalan, de fölfelé nagyobbodó foltozás és a foltok nagyobb pettyeket alkotnak. Ugyanígy foltozott a második hátúszó, az alsóúszó és a mellúszó is, az utóbbinak a foltozata egybeolvadva csíkozást alkot. A mellúszó színtelen. A szembogár kék, opálfényű, a szem csillaga testtónusában. Megjegyzendő, hogy tavasszal, az ívás előtt, színük elsötétül, az egész test kormosfekete lesz.”

A folyami géb (Gobius fluviatilis C. V.)

Folyami géb (Gobius fluviatilis C. V.).

A folyami géb, Gobius fluviatilis C. V., mindössze 8 cm-nyire nő meg. Alapszíne halvány sárgászöld, háta sötétebb; testét különböző alakú és színű foltok teszik tarkává; első hátúszóját, amelyben 6 sugár van, széles sáv szegélyezi, második hátúszója 1 és 10 sugárral van ellátva, s a 16–18 sugaras farokúszóval együtt sűrű fekete pontok díszítik. Alsóúszójában 1 és 7–8 sugarat olvashatunk meg és halványabb, vagy határozottabb szegélye van. Mellúszóját 13–14, hátúszóját 10 sugár feszíti ki. A folyami géb rendesen kövek közt és alattuk rejtőzködik el, s onnan jár eledel után. Ikrái, amelyeket a nőstények kövekre tapasztanak, fejlődésük folyamán orsóalakúakká válnak és később egymáshoz tapadva tutajként lebegnek a víz felszínén. Az ivadék júniusban búvik ki az ikrából. A folyami géb Olaszországban a folyókban, a csatornákban és a tavakban mindenütt közönséges és ízletes húsa miatt, apró termete ellenére is, szívesen halásszák. Vutskits és Unger szerint ez a faj Gobius trautwetteri és G. cephalarges nevű rokonaival együtt az Al-Dunában valószínűen előfordul.

A békafejű géb (Gobius kessleri Gthr.)

Feje aránytalanul nagy és lapos, teste hátrafelé keskenyedik. Háta barna foltoktól tarkított hamuszürke, hasoldala világos szürkéssárga. A has- és az alsóúszó kivételével a többin sávokba rendeződött pettyek vannak. Két hátúszója közül az elsőben 6 kemény sugár van. Oldalvonalát 66–77 átfúrt pikkely alkotja. Hazája a Fekete-tenger, amelyben 26 cm-esre nő meg, továbbá a beléje ömlő folyók árterületeikkel és tavaikkal együtt. Az Al-Dunában is előfordul, de ott csak 15–18 cm-es nagyságot ér el. Fenéklakó hal. Apró rákokkal, stb. táplálkozik. Ívási időszaka áprilisra és májusra esik. Ikráit növényekre, stb. ragasztja rá. Húsa ízletes.

A békafejű gébről az „Állattani Közlemények” 1911. évfolyamában Vutskits írt nagyobb tanulmányt („Faunánk egy új halfaja”), amelyből egyes részeket itt mutatunk be:

„Ezt a fajt aránylag könnyen fel lehet ismerni igen nagy, lapos és nagyon széles fejéről. A Gobius Kessleri szája igen nagy, a szemek elülső részének alsó széléig húzódik és belülről több sorban elhelyezett, hátrafelé hajló apró fogakkal van fegyverezve. A szemek kicsinyek és egymáshoz való közelségük, valamint a szemközti távolság egyenlő a szemek hosszátmérőjével, de a szemelőtti távolság egyenlő a szemek hosszátmérőjének kétszeresével. Az arc nagyon felfúvódott és húsos, a fej elülső részeivel együtt csupasz, csakis a kopoltyúfedők felső részeit és a nyakszirttájat fedik apró pikkelyek. A kopoltyúfedőket széles hártya vonja be, mely tekintélyesen megnyúlik. A kopoltyúk nyílásai nagyok. A kopoltyúk hártyája öt sugárral van felfüggesztve.

Pikkelyei kicsinyek, hátsó szélük tompa karomszerű, néha kerekded alakúak, fűrészes szélűek. Hátsó szélükön 40–45 fogacska látható. Oldalvonala mentén, melyet alig lehet látni, 65–77 pikkely olvasható.

Már Pallas említi, hogy a nőstény G. Kessleri színe tarkább, mint a hímé és ezt tapasztaltam én is a magyarországi példányokon. Antipa szerint a hát alapszíne barnásszürke és nagyon változó, majd világosabb, majd sötétebb. Oldala sötét foltokkal tarkázott. Orrán és pofáján világosabb pettyek láthatók. Hasa fehéressárga, vagy hamuszürke. Úszóinak színe, a hasúszók kivételével, megegyezik a test alapszínével. Az úszókon fekete pontokból álló több csíkot látunk, melyek a hát- és farkalatti úszókon hosszirányban, a fark- és mellúszókon pedig harántirányban haladnak. Az ópalánkai példányok farkalatti úszói világosak, hosszirányban haladó csíkok nem láthatók rajtuk, szín tekintetében a hasúszókkal és a hasoldal világosabb részével egyeznek meg. Nagyságát illetőleg az összes leírói a Fekete-tenger legnagyobb Gobiusának mondják; közepesnagyságúak 15–18, a legnagyobbak 21–22 cm hosszúak.

A G. Kessleri életmódjáról legrészletesebben Antipa emlékezik meg. Szerinte leginkább a dunamelléki tavak olyan helyein él, melyek nyáron sem száradnak ki. Ragadozó állat, mindenféle féreggel, rovarral, apró rákkal és hallal él. Ívása ideje április és május havára esik. A nőstény 2–2.5 mm nagyságú kúpalakú ikráit kövekre és gyökerekre ragasztja. Nowiczki szerint akváriumban nem marad sokáig életben. Pallas szerint a Fekete-tengernek Chersoneus nevű szakgatott partjai körül fogják, különösen a symbolnei kikötőben – Bula cluva –, ahol a víz a mélység és az öböl szűk volta miatt mindig nyugodt. Kessler a Krim partjain fogta, de ráakadt a bugmenti tavakban is egészen Nikolajevig és egészen fiatal példányokat a Wossnesenk melletti folyóból is szerzett. Odesszában szerinte „Knut”, Sewastopolban „Knutowik”, Nikolajewben „Bütsok rebói” néven ismeretes. Belke a galiciai Dnyeszterből említi, Nowiczki pedig Galiciából a Bisztricából, Wolczynka tájáról sorolja fel. Antipa szerint Romániában a dunamenti tavakban él és az évnek minden szakában feltalálható. Különösen a Brates-tóban és a Dunának Braila melletti kiöntéseiben gyakori, de elvándorol feljebb is. Ahol Romániában nagyobb számmal fogják, elég jó piaci ára van, így Galac halpiacán állandóan található.

Hogy az Al-Dunából kifogott G. Kessleri nem éri el azt a maximális nagyságot, mint eredeti hazájában, a sós Fekete-tengerben, annak magyarázatát Kessler ama megfigyelése adja meg, mely szerint a folyóvizekbe felvándorolt egyéb Gobius-fajok se érik el sósvízi testvéreik nagyságát.”

A kétpettyes géb (Gobius ruthensparri Euphr.)

Nagyságra és testalkatra nézve a kis gébhez hasonlít, de könnyen megkülönböztethető tőle, mivel farokúszója előtt sárga udvaros fekete foltja van. A tejesnek ezenkívül fekete pettye is van a mellékúszója fölött, amely Guitel megfigyelése szerint a Roscoff mellett előforduló nőstényeken halványan olykor szintén mutatkozik. A Kieli-öbölben ez a faj a tengeri fű közt igen gyakori. Guitel szerint a Laminaria-bozótokban is előfordul és a nőstény ezekre a nagy moszatokra ragasztja rá petéit. Úgy látszik, hogy ilyen helyen nem készítenek külön fészket, de a hím őrt áll az ikrák mellett. Guitel akváriumában ez a faj is a kagylóteknőket választotta ki fészkelőhelynek, de, legalább is a kísérlet alkalmával, nem tudtak olyan ügyesen bánni a héjakkal, mint más fajok. Így pl. a hátán fekvő teknőt nem tudták felborítani. Ez a megfigyelés, továbbá azok a kísérletek, amelyeket Möbius a fekete gébbel végzett, arra vallanak, hogy ilyenféle építmények készítésére az egész nemzetségben megvan a hajlandóság, de legjobban a homokos fenéken élő fajoknál fejlődött ki, mivel ezeknek semmi másféle rejtekhely nem áll rendelkezésükre.

A Ruthensparr-féle géb abban különbözik rokonságától, hogy a tengeri fűvel és algákkal benőtt, csendesvizű helyeken csoportosan úszkál ide-oda. Csak rövid időre tapadnak rá a kikötőhidak facölöpjeire, s ha megpihentek, hamarosan továbbállnak. Télen kb. 15 m-nyi mélységbe vonul vissza. Az édes és a kevert vizet kerüli és ezért a torkolatokban nem található meg. Igen falánk és az eledelért egymásközt gyakran marakodnak. Áprilistól augusztusig ívik. Ikrái körtealakúak. A Ruthensparr-géb gazdasági jelentősége abban áll, hogy tömegével a nemes halakat táplálja.

Ez a gébfaj a spanyol partoktól (Vigo, Santander) kezdve egészen a Trondhjemsfjordig terjedt el. Különösen gyakori a védett öblökben és a fjordokban. A kiédesedett vizű Finn- és Bottni-öbölből teljesen hiányzik. Az Adriából Nardo Velence mellől, Sanzo pedig Palermó közeléből említi, Duncker azonban kétségesnek tartja, hogy a Földközi-tengerben is előfordulna. Faber szerint az Adriában (Trieszt, Velence) igen ritka.