Sátánhalak (Diabolidium W. Beebe)

A newyorki kikötőbe szirénabúgás és bábeli zürzavar közepette méltóságteljesen vonult be 1925 július 30-án félesztendei útjáról az „Arcturus” nevű expedíciós hajó. Egész sereg motoros és gőzös rajzotta körül, s mindegyik torkaszakadtából tülkölt, míg az expedíció tagjai. élükön vezetőjükkel. William Beebe ornithológussal a partra nem léptek. A Chesapeake-öbölben a hajóra szállt Mr. Harrison Williams is, aki 150 ezer dolláros adományával lehetővé tette az expedíció kiküldését. Az „Arcturus” az Atlanti-óceán ősrengetegét, a Szargasszo-tengert kutatta, majd a Panama csatornán átkelve a Kókusz-szigetek érintésével a Galapagos-szigetcsoportot kereste fel. Az „Arcturus”-expedíció hat hétig halászott az Észak-Atlanti-óceán különböző mélységeiben, majd a Csendes-tengerben. A leggazdagabb zsákmányra ott tett szert, ahol a Csendes-óceánban a mexikói és a déli egyenlítői áramlás találkozik. A déli áramlatban, amely a világ minden folyamánál szélesebb, elképzelhetetlen tömegben hemzsegnek a halak, az áramlás szélétől pár méternyire ellenben már szinte kihalt a tenger. Beebe expedíciója egyebek közt az eddig teljesen ösmeretlen mélytengeri halaknak egész gyüjteményét fedezte fel. Ezek közé tartozik a sátánhalak, Diabolidium W. Beebe, nemzetsége is, amelynek az „Arcturus”-expedíció hat faját halászta ki, lehetséges azonban, hogy ezek nem mind ugyanehhez a nemzetséghez tartoznak.

A sátánhalakat Beebe az ördöghallal hasonlítja össze. Eltekintve a nagyságbeli különbségtől, alakjuk is eltér. A sátánhalak ugyanis nem laposak hanem inkább gömbölydedek, ami pelagikus életmód mellett bizonyít. Az expedicíó hálói a sátánhalak legnagyobb részét a fenék felett 180 és 360 m-nyiről hozták fel. Három még elevenen jutott a fedélzetre, s közülük kettőnek a csáp hagymaalakú végső nyujtványa fénylett. A sátánhalak két fajának szája, mint W. Beebe közli („The Arcturus Adventure”), a testhossz négyötödét teszi ki.

A fáklyatartó sátánhal (Diabolidium arcturi Beebe)

Fáklyatartó sátánhal (Diabolidium arcturi W. Beebe).

A fáklyatartó sátánhal, Diabolidium arcturi Beebe, valóban ijesztő külsejével és sajátságos csalogatófonalával szolgált rá nevére. Fején két nagy tüske mered fölfelé egymás mellett. Egészen olyan, mint ahogy a sátánt szokták ábrázolni a két kis szarvval. Négyszögletes feje és hátrafelé mérsékelten elkeskenyedő törzse van. Úszás közben törzsét és farkát lefelé hajlítja. Második hátúszója és alsóúszója egészen a farok tövére került, de nem olvadt össze vele, hanem csak hozzá símul mind a kettő. Az úszóhártya a második hátúszóban 3, a jól fejlett mellúszóban 15, az alsóúszóban 3 és a hosszú farokúszóban 6 sugarat köt össze.

Az első hátúszó maradványát az orrtájékon gyökerező sugár alkotja. Ez változott át csalogatófonallá, ámbár a „fonal” elnevezés egyáltalán nem illik rá, mivel aránylag nagyon vastag. A töve csaknem vízszintesen nyúlik előre, majd derékszögben megtörve lefelé mered, s a vége kibunkósodik. A folytatását vékony, s a végén teljesen elkeskenyedő csáp alkotja. Az egész nagyon hasonlít a karos gyertyatartókhoz, vagy a fáklyatartóhoz. A hasonlatosságot nagyon növeli a végén lévő vékony fonal, amely a gyertya vagy a fáklya füstjét utánozza.

A sátánhal toroktájékáról hosszú tapogatófonal lóg alá. A végén néhány rövid ág csatlakozik hozzá. A tapogató akkora, mint a test hossza. Az állkapcsán két tövis van. Hatalmas szájából hosszú, hegyes fogak villognak ki; 16 van a felső- és 12 az alsóállkapocsban. A fogak különböző nagyságúak, s a tövük fekete. Az „Arcturus”-expedíció ezt a fajt mindössze egyetlenegy példányban gyüjtötte a Csendes-óceán (É. sz. 4° 50’, Ny. h. 87°) 500 fonalnyi (914.5 m) mélységéből. Hossza 40 mm volt. A hálóból kivett kis sátánhal még tíz percig élt, s így Dwight Franklin, az expedíció művésze kényelmesen lerajzolhatta, ami idáig igen kevés mélytengeri hallal sikerült. A sátánhal teste egyöntetűen bársonyfekete. Az úszók hártyája átlátszó, az úszósugarak azonban feketék. A kis halat rögtön az elsötétített laboratóriumba vitték, s az első három percben módjukban volt fénylését is megfigyelni. A csáp fehérszínű része és a fogak lidércfényben ragyogtak elő a sötét háttérből. W. Beebe föltételezi, hogy a fogak fénylését az a nyálka idézi elő, amely a bőr számos pórusán keresztül bőségesen választódik ki.