Vitorláshalak (Histiophorus Lacép.)

A vitorláshalak (Histiophorus Lacép.) nemzetségét a következők jellemzik: csupasz testük hátrafelé keskenyedik, első hátúszójuk sugarai háromszorta vagy négyszerte nagyobbak, mint testmagasságuk; a második hát- és a második alsóúszó jóval alacsonyabb, mint az első; kis, satnya fogaik vannak.

A vitorláshalak nemzetségének Jordan és Evermann legújabb munkájukban („Occ. Papers Calif. Ac. Sci.”, 1926, 113. l.) kilenc faját különböztetik meg, ezek között a tudományra nézve öt új is van. Az új fajok közül négyet fényképek alapján írtak le, az ötödiket pedig a honolului múzeumban lévő gipszöntvény alapján.

Az indiai vitorláshal (Histiophorus gladius Brouss.)

Vitorláshal (Histiophorus gladius Brouss.).

Ez a hatalmas, 5 m hosszú hal az Indiai-óceánban él, de előfordul a Vörös-tengerben is. Day szerint Madras magasságában rendszerint októberben bukkan fel és márciusig időzik a környéken. Északabbra nem igen hatol fel. Hátúszója 1.5 m magas és Sir Emerson Tonnet azt állítja, hogy valóban vitorlázik vele. Az arab halászok azt mondják, hogy nehézkesen úszik, ami nem is csoda, mivel mellúszója hosszú, kaszaalakú függelékké alakult át. Többnyire a nyílt tengeren találkoznak vele s ha bárka közeledik feléje, féloldalra dől és egymásután többször kiugrik a vízből. Állítólag 1 m magasra és 3–4 m-nyi távolságra tud ugrani. Ha horogra kerül, ugrásokkal igyekszik szabadulni. Színezete hasonlít a kardhaléhoz, de sokkal élénkebb és ragyogóbb. Hátúszóját a sugarak közt három sorban elhelyezkedő, sötétebb pettyek díszítik.

A British Museum természetrajzi tára egy 2.2458 m-es indiai vitorláshalat őriz, amelyet Devonshire partjain fogtak. I. R. Norman szerint („Journ. of the Mar. Biol. Ass.”, 1929, 70. l.) ennek a példánynak a hátúszóit 45, illetve 7, alsóúszóit 14, illetve 7 sugár alkotja.

A csőrös vitorláshal (Histiophorus belone Gthr.)

A csőrös vitorláshal (Histiophorus belone Gthr.), alakja az árcsőrű csukáéhoz (Belone acus) hasonlít s erre vonatkozik tudományos fajneve is. Hátúszója 43 és 6, hasúszója 1, alsóúszója pedig 15 és 7 sugárból tevődik össze. Felső állkapcsának kardszerű nyujtványa félakkora hosszú, mint a feje, hátúszója pedig ugyanolyan magas, mint a teste. Háta sötétkék, oldala és hasa ezüstös. Hossza 1–2 m-t ér el. Hazája a Földközi-tenger.

A csőrös vitorláshal nagy ritkán az Adriába is betéved. A tarantói halászok „acura imperiale”, a spalatóiak „jaglun” néven ismerik. Faber szerint az év különböző szakaszaiban jelenik meg és leginkább a Canale dei Castelli-ben fogják.

Az amerikai vitorláshal (Histiophorus americanus C. V.)

Két évvel ezelőtt, pontosabban: 1928 augusztus 17-én délelőtt kilenc órakor új halfajjal gazdagodott Anglia tengeri halfaunája. Ezen a napon a délelőtti dagályhullám egy haldokló halat sodort be a Yealm-torkolat (Dél-Devon, Anglia) nagy csatornájába. Az ismeretlen halat a Yealm-szálloda előtt Mr. V. C. Wynne Edwards fogta ki és nyomban elküldte a British Museum természetrajzi osztályának, ahol gipszöntvényt és fényképet készítettek róla. A termetes halat kettévágva most a halgyüjteményben alkoholban őrzik. A yealmi jövevényt sok nehézség árán I. R. Norman határozta meg. A vitorláshalak megkülönböztetése ugyanis nem könnyű feladat, mivel a fajok nagy részét csak igen tökéletlenül ismerjük. Az angol tengeri halfauna új tagja amerikai vitorláshalnak bizonyult. Nyilván az áramlás sodorta el ennyire északra a döglődő állatot déli hazájából.

Az amerikai vitorláshal, Histiophorus (vagy Istiophorus) americanus C. V., Amerika atlanti partjain Braziliától kezdve a Cod-fokig terjedt el, sőt attól valamivel feljebb is előfordul. Erről a halról legelőször Piso tett említést „Historiae Rerum Naturalium Brasiliae” című alapvető munkájában, amelyet 1648-ban Amszterdamban nyomtattak ki, de a tudomány anyakönyvébe csak 1831-ben vezette be Cuvier és Valenciennes, az ichthyológia két úttörője. Az amerikai vitorláshalat Günther és Lütken azonos fajnak tekinti az indiaival, ámde az utóbbinak hosszabb kardja, szélesebb tüskés hátúszója, hosszabb alsó- és hasúszója van, s hátúszójának utolsó sugarai is hosszabbak. A Histiophorus pulchellus azonban valószínűen azonos vele.

Az amerikai vitorláshal jellemző tulajdonságait a yealmi példány és az irodalmi adatok alapján I. R. Norman („Journ. of the Mar. Biol. Ass. of the U. K.”, Plymouth, 1929, 68. l.) a következőkép foglalta össze. Kardnyujtványa keskeny, a hegyéig fokozatosan vékonyodik el és kétszer olyan széles, mint amilyen vastag, felső és alsó felülete egyaránt domború. Az állkapcsokon apró, kúpos fogakból álló sávok vannak, amelyek a kard alsó felületére és oldalára is átterjednek. Vitorláját, vagyis első hátúszóját 35 és 8 kemény sugár feszíti ki, a farok közelében lévő második hátúszója 7 sugárból áll, alacsony és rövid. A vitorla mély barázdába hajtható vissza. Leghosszabb sugarai a közepén vannak. Alsóúszója szintén kettéoszlik. Az első nagyobb, 9 sugár támogatja és a vitorla vége alatt ered, a másodiknak, amely a kisebbik hátúszónak mintegy tükörképe, csak 7 sugara van, s igen alacsony. A mellúszó sarlós; hasúszója hosszú, vékony, kibegyesedő és barázdába hajtható vissza. A farok villás, de a felső lebenye valamivel hosszabb. A faroknyél két oldalán él áll ki. Az amerikai vitorláshal felső része barnás, hasoldala ezüstös; úszói szürkésbarnák, a vitorlás hátúszó tüskéi közt kis fekete kerek foltok láthatók. A yealmi példány teljes hossza 2.26 m volt.