Kardosorrúak (Xiphias Art.)

A kardosorrúak, Xiphias Art., mellső teste aránylag zömök. Az idősebbek hátúszója látszóan kettéosztott, mivel középső része visszafejlődik. Mellúszójuk sarló-, alsóúszójuk pedig félholdalakú. A nemzetség egyetlen képviselője:

A kardoshal (Xiphias gladius L.)

A kardoshal, Xiphias gladius L., amelynek csaknem minden nyelven ez a neve, széptermetű, karcsú hal. Hatalmas teste teljesen csupasz, de érdes bőrrel van borítva. Felső része barnásan, vagy vörösesen csillogó meleg indigókékszínű, amely a hasa felé szürkés, gyakran tompán kékes-fehérbe megy át; maga a hasoldal pompás ezüstfényű. Úszói palakékek, ezüstösen csillognak, farka tompa feketéskék; a szeme sötétkék. Átlagos hossza 2.5–3 m, súlya pedig 150–200 kg, de előfordulnak 4 m-es példányok is, sőt igen ritka esetekben megközelíti az 5 m-t és a 350 kg-ot is. Itt-ott jóval nagyobb kardhalakról, valóságos szörnyetegekről tesznek említést, az ilyen adatok azonban ellenőrzésre szorulnak. Teljes hosszának harmada jut kardnyujtványra, amely ennek a halnak a legveszedelmesebb és ügyesen használt fegyvere. A kardhal minden világtengerben otthonos, de mindenütt a melegebb tájakat kedveli. Valódi nyilttengeri állat. A Földközi-tengerben rendszeresen előfordul, nyaranta elkalandozik az Északi-tengerre is, sőt olykor a Balti-tengerben is megfordul.

A kardoshal a leggyorsabb és termetéhez mérten a legügyesebb halfajok közé tartozik s e miatt kisebb atyjafiait könnyen zsákmányul tudja ejteni. Bizonyos tonhalakon kívül ugyanis főkép, ha nem is kizáróan halakkal táplálkozik. Általában ártalmatlannak, sőt félénknek mondható, de nagyon ingerlékeny. Néha minden látható ok nélkül veszedelmes dühre gerjed. A nélkül, hogy üldöznék vagy bántalmaznák, vad rombolási ösztön ejti hatalmába és olyan őrjöngő módon tombol, hogy az erről szóló leírásokat hajlandók volnánk a mesék világába száműzni, ha nem erősítenék meg sok oldalról jövő tanubizonyságok. A halászok és a hajósok körében, akik harcos természetét és esztelen támadókedvét jól ismerik, egész legendák járják a kardhalról. Rendszerint csak meleg, szélcsendes időben mutatkozik a felszínen és hát-, valamint farokúszóját a vízből kitartva, nyugodtan úszik. Néha egyszerre gyorsabban kezd mozogni, hellyel-közzel azzal is szórakozik, hogy a levegőbe ugrál, miközben egész teste látszik s ilyenkor messze elhallatszó loccsanással zuhan vissza a vízbe. Az európai vizekben, főkép a Földközi-tengerben, többnyire párosan látják a kardhalat, amint szorosan egymás mellett tartva úszkálnak, sőt sokan azt állítják, hogy az ilyen párok kölcsönös vonzódást árulnak el. Új-Anglia tapasztalt halászai mit sem tudnak erről a jelenségről, sőt Ashby kapitány azt állítja, hogy a kardhalak 10–12 m-nél sohasem mennek közelebb egymáshoz. A régi jóvilágban az árbocról olykor 10–15, sőt 20 kardhalat is láttak egyszerre. Ha szél kerekedik vagy lehűl a levegő, a kardhal mélyebbre bukik alá. Brown Goode szerint kedvező időjárás mellett is csak délelőtt 10–11, délután 4 óra tájban mutatkozik a felszínen. Tapasztalt halászok azt mondják, hogy akkor bukkan fel, amikor a makrahalak felszállnak s ezeket követi a mélységbe is. John Thomson és Ashby vadászata közben figyelték meg a kardhalat s azt írják róla, hogy hirtelen ront bele nagy halrajok közepébe és kardjával jobbra-balra döfködve, megöl belőlük egy csomót s egymásután kapkodja be veszedelmes fegyverének áldozatait. Ilyen támadások alkalmával megesik, hogy néhány halat teljesen kettémetsz kardjával. Ashby egy ízben végignézte, amint egy kardosorrú heringrajban garázdálkodott s amikor a tetthelyre érkezett, még mindig egész vékára való megölt halat szedhetett össze.

A kardoshal szaporodásáról igen keveset tudunk. A Földközi-tengerben lakó kardoshalak főképpen júliusban ívnak. A fiatal ivadék novembertől márciusig figyelhető meg. Leidenfrost a Nápolyi-öbölben gyüjtés közben megfigyelte, hogy a fiatal kardhal csapatosan jár. Csónakja körül zavartalanul sütkéreztek a napfényben és ki-ki ugráltak a vízből, miközben ezüstös hasuk fölfelé fordult. Amikor evezni kezdett, az egész társaság odébbállt.

A Fábián-féle „Természethistória” (1799) a következőképpen festi le a „koszperdorrú”, vagyis a kardoshalat: „Lakik ez az Északi-tengerben, ahol a cetek, melyeknek sokszor, mikor észre sem veszik, olyan nagy szalonnájokat vágja le a hasokról, hogy a miatt egy néhány napok alatt meg kell döglenie. Rendszerint csak apródonként öli meg a cetet, a hasát megszurkálván. Ha pedig egy néhány koszperdorrú halak vagynak együtt, úgy a legnagyobb cetet is egy néhány óra alatt megölik, azután bemásznak a hasába és a nyelvét eszik meg, mely csupa kövérség. Igen erős és bátor állatok ezek, úgyhogy még az emberekkel is szembeszállnak. Horgokkal fogják ki, mint a ceteket. Vannak olyan koszperdorrú halak, amelyek nyolc, sőt tíz singnyi hosszúak és közel kétszáz fontot nyomnak. Meg szokták enni őket.”

Az az állítás, hogy a kardhal különösen a tonnak volna az ellensége, sok vitatkozásra adott alkalmat. Némelyek körömszakadtig erősködnek igaz volta mellett, mások viszont kétségbevonják. Valószínű, hogy azokba a leírásokba is sok mesés elem keveredik, amelyek a cetek elleni támadásáról szólnak, azonban néhány komoly forrásból származó tudósítás hitelt érdemel. Ilyen pl. báró Lahontan közlése. Lahontan fregattájának fedélzetéről két álló órahosszán keresztül figyelte meg, amint egyetlenegy kardhal keményen szorongatott egy bálnát, amely hiába próbált alábukni vagy felszínre jönni. Amikor a bálna lélekzetet venni felbukkant, a kardhal is megjelent mellette és a vízből kiugorva, próbálta kardját a testébe meríteni. Mivel Lahontan nem olyan küzdelmet vázol, amelyet messziről látott, hanem közvetlenül a hajó közelében végbement párviadalt figyelte meg, egyszerű és mesterkéletlen leírását tökéletesen hitelesnek kell elfogadnunk. Azt is bebizonyítottnak kell tekintetnünk, hogy a kardhal más nagyobb élőlényeket is megtámad és átszúr, amelyek nem szolgálhatnak táplálékul. Daniel beszéli el, hogy Worcester mellett, a Severn-folyóban fürdő embert kardhal nyársalt fel s ezt a halat foglyul is ejtették.

A kardhaltól okozott balesetek általában gyakoribbak, semmint feltételeznők, de a legtöbb nem válik köztudomásúvá. Az utazók egy részének sejtelme sincs a kardhal garázdálkodásairól s nem vesznek tudomást harci kedvéről, a cápa gonoszságáról ellenben mindenkinek van valami mondanivalója. „A kardhal a mi halászaink réme” – állapítja meg déltengeri útleírásában Wyatt Gill. – „Számos baleset jutott tudomásomra, amelyet főleg fölcseperedett kardhalak okoztak. Egy esetben az egyik bennszülött kézcsuklóját döfte keresztül, a seb köralakú volt. A támadó hal a sebből kihúzta kardját és zavartalanul folytatta útját. Más alkalommal késő este futott hozzám egy bennszülött arnikáért, amelyet egy nagy kardhaltól megsebesített fiatalember számára kért. Ez a bennszülött egy nagy csónakban ült, amikor egy repülőhalrajt üldöző kardhal elvakultságában nekirontott s a bárka falát mindkét oldalon átdöfte. Mivel a fiatalember térde éppen a kard irányába esett, az ízületet is keresztülszúrta, A kard legalább is két lábnyi hosszú volt. A szerencsétlen fiatalember a fájdalomtól és a vérveszteségtől néhány másodpercig elvesztette öntudatát s még most is sántít. Két másik esetben a bennszülött combcsontját fúrta keresztül a kard s az ütőeret is csaknem szétroncsolta; ezek a sebesültek azonban végül mégis meggyógyultak. A legrosszabbul egy fiatal fiú járt, akit ez a veszedelmes hal a csípőjén sebesített meg súlyosan. Csak nagynehezen lehetett megmenteni az életnek és hónapokig eltartott, míg gondos ápolás mellett a borzalmas seb behegedt.”

A kardhal elég gyakran megfúr hajókat is. Különböző gyüjteményekben sok helyen látható olyan hajódeszka, amelyben még mindig benne van a beletört kard, vagy legalább is egy darabja. Amikor 1725-ben a „Leopard” nevű brit hadihajót javítás alá kellett venni, törzsének elülső részén, nem messze a hajó gerincétől, egy letört karddarabot fedeztek fel, amely nemcsak a külső 2.5 cm vastag burkot fúrta át, hanem könnyedén keresztülhatolt a 7.5 cm-es deszkafalon és ezenfelül még 11 cm mélyre fúródott bele egy gerendába. A „Fortuna” nevű bálnavadászhajó, amely 1827-ben a Déli-tengerről tért haza, szintén szárazdokkba került, s a javítás alkalmával ennek a falában is megtalálták a kardhal beletört fegyverét. Ez a karddarab nem csupán a rézborítást, a 2.5 cm vastag burkolatot lyukasztotta át, hanem a 7.5 cm-es kemény deszkafalat és egy 30 cm vastag tölgygerendát, sőt ráadásul még a hajófenéken heverő olajoshordót is átfúrta. A „Priscilla” nevű hajó favázába 45 cm-nyi mélyre hatolt be egy letört karddarab, amelynek tulajdonosa az Azori-szigetek mellett éjjel rohant neki a hajónak, amikor Taylor kapitány, a parancsnok a fedélzeten tartózkodott. A döfésokozta rázkódtatás nemcsak a szolgálatban lévő tengerészeket ijesztette meg, hanem az alvók is felriadtak és a fedélzetre rohantak. Ilyen hiteles adatot még sokat sorolhatnánk fel, de ennyiből is kitűnik, hogy a kardhal, a nélkül, hogy célzatosan ingerelnék, mekkora erővel és gyorsasággal ront neki a kiszemelt tárgyaknak.

Az eszeveszett támadás alkalmával a kemény fába beledöfött fegyver szerencsére rendesen beletörik, amikor az állat ki akarja húzni és ebbe valószínűen bele is pusztul, úgyhogy többször nem okozhat bajt. Jó néhány hajót lékeltek meg már a kardhalak, sőt nem egyet el is süllyesztettek. Mint Spencer F. Baird közli, így járt 1871-ben a „Redhot” nevű kis yacht is, amelyen egy horgásztársaság Massachusetts partjai mentén kardhalfogásra indult. Ugyanazon tájon Pechuel-Loesche is majdnem szerencsétlenül járt csónakjával, amelyen halászgatott. Egy nem egészen 3 m hosszú kardhal, amelyet megsebesített, oldalról ferdén ostromolta meg a csónakot, s olyan erővel döfte oldalába a kardját, hogy nemcsak a fegyver, hanem fejének egy része is beleszorult a lékbe. Az ilyen módon támadt nyílást ideiglenesen egy kabáttal tömték be, s az egyik legénynek szorgalmasan kellett lapátolni a vizet, hogy a csónakot felszínen tarthassák, míg a partra kivergődtek.

A floridai Tuna-club 1911 szeptemberében nagy horgászversenyt rendezett a S. Catherina-csatornában. Ezt a versenyt véres szerencsétlenség tette emlékezetessé. Egy kiváló norvég sporthorgász, I. D. Henricksen már teljesen kimerült egy óriási kardoshallal vívott küzdelmében, amely 40 percnél tovább tartott. Erejének utolsó tartalékával még sikerült a kb. 3 m hosszú halat a horogzsinór segítségével a mótorosbárka közelébe húzni, azonban a csákánycsapás, amellyel a viadalt be akarta fejezni, célt tévesztett, Henricksen pedig a vízbe esett. Az óriási kardoshal abban a pillanatban ismét támadott és a szerencsétlen sporthorgászt a szó szoros értelmében felnyársalta. A gyilkos halat csákánnyal agyonverték ugyan, de Henricksenen már nem lehetett segíteni. Összetépett belei kifordultak a vízbe és a szerencsétlen ember kínjában igazi állati üvöltést hallatott, míg a halál véget nem vetett szenvedésének. Ott múlt ki az egyik csónakban, ahová a tengerből kihalászták. A gyilkos bőre ott áll kitömve a club gyüjteményében (Bull. Bureau of Fisheries, XIX. k.), a szerencsétlenség színhelyét pedig a csatorna északi részében kék-fehér bója jelzi.

Ezek előrebocsátása után aligha fogunk csodálkozni azon, hogy a kardhal a bíróságoknak is sok munkát ad. Így 1868 december 11-én a londoni bíróságnak és a szakértőknek kellett dönteni egy tengeri baleset ügyében, amelyet állítóan kardhal idézett volna elő, s amely peres eljárásra vezetett. A „Dreadnought” nevű takaros hajót, amelyet indiai kereskedelmi járatra állítottak be, mindennemű tengeri veszedelem ellen bebiztosítottak. A hajó 1864 március 10-én Colombóból London felé vitorlázott el. Három nappal később a legénységnek horoggal sikerült egy kardhalat fogni, ez azonban elszakította a zsineget, egyet ugrott, mintha a hajót jól szemügyre akarta volna venni és utána alulról nyomban megrohamozta. Másnap reggel vizet találtak a hajófenékben; a hajó léket kapott. Erre visszatértek a colombói kikötőbe, majd pedig kijavítás céljából Kocsinba vontatták a hajót. A dokkban aránylag kis lyukat találtak a hajó alján. A „Dreadnought” tulajdonosa erre kártérítést kért a biztosítótársaságtól, amely azonban megtagadta a kért összeg kifizetését és azt hozta fel indokul, hogy a kardhal nem okozhat akkora kárt. A tulajdonos bepanaszolta a társaságot. A bírósági tárgyalásra szakértőként R. Owen és Frank Buckland kapott meghívást. A pereskedésnek az volt a végeredménye, hogy a bíróság kb. 16.500 P kártérítés fizetésére kötelezte a biztosítótársaságot, amelynek ilyenformán jókora összegbe került a kardhallal való véletlen találkozás.

A kardhalat különösen Dél-Olaszország és az Egyesült-Államok keleti partvidékén a hivatásos halászok rendszeresen fogják. Az olasz partokon Kalábria és Szicilia mentén, Amerikában pedig Új-Anglia partmellékén van a halászat középpontja. A kardhal fogásáról az olasz vizeken Lindeman a következőket mondja: „Az olasz partokon a kardhalat vagy a tonnárákban fogják, amelyeket eredetien a ton halászatára rendeznek be, vagy erős, nagyszemű hálókkal, néhol horoggal, máshol pedig hajítószigonnyal, ú. n. harpuná-val halásszák. A fogás utóbbi módja különösen a Messzinai-szorosban dívik, s nagyon hasonlít a cetvadászathoz. A halászat fő időszaka a kalábriai vizeken április derekától június végéig tart, a szicíliai partvidéken ellenben júliusban kezdődik és szeptemberben ér véget. A hajítószigony nyele 3–4 m hosszú; a tulajdonképpeni harpuna vasból készül és 20 cm-es. A hal testébe könnyen fúródik be, mivel horogfogai mozgékonyak. A harpunát 200 m hosszú kötélre erősítik, s ezzel pányvázzák ki a csónakhoz a foglyul ejtett halat. Az ugyanott használatos állítóháló, Targioni-Tozzetti szerint, 600–800 m hosszú és 16 m széles; mindkét végén egy-egy nagy parafaúszója van, amelyre harangot kötnek. A háló mozgását harangszó jelzi. Ha a hálóba nagyobb hal akad és vergődésével egyre jobban belegabalyodik a szemekbe, a hálót ide-oda rángatja, s a harangszóra a halászok odasietnek és hatalmukba kerítik a zsákmányt. Tozzetti a maga idejében (1870 körül) az említett partvidéken 10.000 kg-nyira becsülte a 120–136 kisebb-nagyobb bárkával és harpunával folytatott halászat eredményét, míg az állítóhálók zsákmánya 40.000 kg-nyira rúgott. Ugyancsak Targioni-Tozzetti említi, hogy a kardhal fogása mindenütt kielégítő eredménnyel jár. Egy halászbokor Szicília közelében egy nap alatt 50 db kardhalat fogott; mindegyik 100–200 kg súlyú volt.

Az Egyesült-Államok keleti partjain, különösen Új-Anglia államaiban a kardhalat júniustól szeptemberig főkép harpuna segítségével fogják. Brown Goode az évente kihalászott példányok számát 3000–6000 darabra teszi, a hivatásszerűen kardhalfogással foglalkozó bárkák száma 40. Ebbe azonban nincsenek beleszámítva azok a hajók, amelyeken kardhalfogás céljából kisebb-nagyobb társaságok vitorláznak ki, hogy sportszenvedélyülket kielégítsék. A hivatásszerű halászok kardhalfogásra legfeljebb 50 tonnás bárkákat szerelnek fel s mindegyikre 4–5 főnyi legénységet osztanak be. A bárka hátulján állvány és ezen a szószékhez hasonló emelvény van, amely a szigonyosnak biztos támasztékot nyujt, amikor harpunája már célba talált. A szigony vasból van s ugyanolyan, mint amit cetfogásra használnak, a különbség mindössze annyi, hogy 5 m hosszú karóra van ráerősítve s nem dobják, hanem beledöfik a halba. A harpuna a döfés után leválik a nyeléről és a bárkával csak 100–300 m hosszú, nem túlságosan erős zsineg köti össze. Ennek a zsinegnek a külső végére gyakran kis üres hordót kötnek és miután a halat megszigonyozták, a hordót zsineggel együtt a tengerbe dobják. Mivel a vizen lebegő hordó mindig jelzi, hogy a zsákmány merre jár, nyugodtan sorsára bízzák és újabb kardhal után néznek. A bárkák éppúgy körülkeringenek, mint cetvadászat alkalmával s ezalatt egy ember az árbocról széttekintve, kémleli a vizet. Az őr 2–3 tengeri mérföldnyi távolságról észreveszi a kardhalnak a vízből kiálló hátúszóját és rögtön jelenti a hal felbukkanását a hajó vezetőjének. Erre a bárka a hal felé vitorlázik és megközelíteni igyekszik. A szigonyos elfoglalja helyét és kilesi a legkedvezőbb pillanatot, amikor az állat hátába beledöfheti a harpunát. Ha a láthatáron még más hal is mutatkozik, engedik, hogy a megszigonyozott állat ide-oda hurcolja a zsinegre erősített hordót, ha azonban legott a fedélzetre akarják hozni, néhány halász a bárka után kötött csónakba száll, behúzzák a harpuna zsinegét és ugyanolyan lándzsákkal ölik meg a halat, mint amilyet a cetvadászok használnak.