Tinhalak (Thynnus C. V.)

A tinhalak, Thynnus C. V., nemzetségébe tartozó hatalmas testű makrélák a Földközi-tenger partjain minden esztendőben szabályszerűen megjelennek és egyes vidékekre nézve rendkívül nagy gazdasági jelentőségük van. A szorosabb értelemben vett makrahalaktól abban különböznek, hogy hátúszóik egymáshoz közel állanak, s nagyobb számú mellékúszóik is vannak. Mellpáncéljukat nagy és aránylag fénytelen pikkelyek alkotják. Faroktövük két oldalán él vonul végig. Apró, hegyes állkapcsi fogaik egy sorban állanak.

A tonhal (Thynnus thynnus L.)

Tonhal (Thynnus thynnus L.).

A tonhalat tinhalnak is nevezik, azonban Herman Ottó inkább a tonhal elnevezés mellett kardoskodott, mivel ez a magyar fülnek kellemesebb hangzású. A tonhal a halak óriásai közé tartozik. Kitűnő húsa miatt mindenütt üldözik. Hossza némelykor a 2-3 m-t, súlya pedig a 150-300 kg-ot is eléri, de időnkint akadnak 4 m-es és hatmázsás példányok is. Egy francia ichthyológus, Moreau nagy munkájában („Hist. nat. des poissons de la France”, 1881) olvashatjuk, hogy Cette mellett 1878 áprilisában fogtak egy óriás tonhalat, Cetti azt állítja, hogy az ötmázsás tonhalak nem tartoznak a ritkaságok közé, sőt szerinte Szardínia partjain olykor 900 kg-os példányok is belemennek a tonnárába. A Fiúmei-öbölben Garády szerint („Tinhalászat a magyar Adrián”, – „Az Állatvilág”, 1908) eddig a legnagyobb tonhal 2.44 m hosszú volt és 200 kg-ot nyomott. Ez a példány 1902 júliusában egymaga futott be a buccarii (most Bakar) tonnárába és a halászok alig bírtak vele. Háta feketéskék, a mellpáncél fehéreskék; az oldalán és a hasán szürkés alapon ezüstfehér foltok láthatók, amelyek sávokba is rendeződhetnek; a hát- és az alsóúszó hússzínű, a mellékúszók kénsárgák fekete peremmel. Az első hátúszó támasztékát 14 kemény, a másodikét 1 és 13 puha, s ezeken kívül 9 korcssugár, az alsóúszóét 2 és 12, s ezek folytatásaképpen 8 álsugár, a farokúszóét pedig 19 sugár alkotja.

A tonhal igazi hazájául a Földközi-tengert kell tekintenünk. Az Atlanti-óceánban, úgylátszik, csak szórványosabban fordul elő és inkább rokonfajai helyettesítik. A halászok azon a véleményen vannak, hogy a tonhalak az Atlanti-óceánból a Gibraltári-szoroson át jönnek be a Földközi-tengerbe. Régebben ugyanis a tonhalnak a partok közelében való hirtelen feltűnését nem tudták máskép megmagyarázni, mint az óceánból való hatalmas tömegű bevándorlás következményét. Ismereteink mostani állása szerint azonban azt kell föltételeznünk, hogy a tonhal, sok más fajhoz hasonlóan, időnként a mélységbe húzódik vissza, ahonnan csak a szaporodási időszakban jön elő és húzódik a part közelébe. Ezt a föltevést újabban Pavesi olasz természetbúvár nagyarányú kutatásai is megerősítették. Pavesi bebizonyította, hogy a tonhalnak valóban a Földközi-tenger és a Cadixi-öböl a hazája, hogy rendszerint nagyobb mélységekben tartózkodik és csak ívás idején száll fel, hogy a part sekély vizeit fölkeresse. Ilyenkor mindig meghatározott útat követ, amelyet valószínűen a tengeralatti völgyek szabnak meg számára, a régebbi kutatóktól föltételezett valódi vándorlásról azonban nem lehet beszélni. Ezzel azonban korántsem mondjuk azt, hogy a tonhal az Atlanti-óceánból ne hatolna be a Földközi-tengerbe, vagy pedig ebből nem menne át a Fekete-tengerbe, hanem csupán azt, hogy a Földközi-tengerben évről-évre található ton és pedig gyakrabban, mint bárhol. Ez az értékes hal az Atlanti-óceán partjain csaknem mindenhol előfordul, csakhogy mindenütt ritkábban, mint a Földközi-tenger mellékén. Kivételesen elkószál jóval északabbra is, így például Nagy-Britannia partjain elég gyakran fogják, de felbukkant már a Kattegatban is. Az Északi-tengerben ritka vendég.

Semmi kétség sincs az iránt, hogy a tonhal csak ívás céljából keresi fel a partot. Érkezése alkalmával az ikrás petéi még csak kevéssé fejlettek, de azután rohamosan fejlődésnek indulnak. Az áprilisban kihalászott tonhalakban alig 500 g súlyú petefészket találtak, míg a májusban hálóba került példányoké 6 kg-os volt. Az ikrák száma igen tekintélyes. Június közepén nem egyszer látni élénken sürgölődő ikrásokat és tejeseket, amelyek ilyenkor a felszíni rétegekben tanyáznak és igen gyakran kiugrálnak a vízből. Erre az időre esik az ívás. Az ikrás a vízbe bocsátja ki petéit. Az ivadék júliusban kel ki; néhány nappal később már 40-50 g-ot nyomnak, augusztusban pedig a súlyuk 100 g körül van, sőt ezt meg is haladja. Októberben már 1 kg-osak. Nem tudni biztosan, de mivel rendkívül gyorsan növekednek, föltételezhető, hogy a második esztendőben nagyságuk és súlyuk tetemes gyarapodást ér el. Növekedési életszakaszának időtartamát nem ismerjük, úgylátszik azonban, hogy igen korán fölserdül, mivel az idősebb és termetesebb példányokból álló ívócsapatokban kisebbek és fiatalabbak is találhatók, amelyek valószínűen nem vonúlhatnának velük, ha nem volnának ivarérettek. F. de Buen szerint a 12-ik életévében lévő ton 2.66 m hosszú és 119 kg súlyú.

A camoglii tonnárában 1855-ben sok ezer apró tonhalat fogtak, 1880 augusztásában pedig Toulon mellett a brusqi tonnárába futott be 15.000-16.000 szardellenagyságú tonhalivadék. Buccariban 1903 nyarán migavicahálóval halásztak ki néhány ezer 4-5 cm-es ivadékot. Ezek a fogások, továbbá sok más régebbi és újabb adat kétségbevonhatatlanul bizonyítja a tonhal szaporodását a Földközi-tengerben és az Adriában.

A tonhal főtáplálékát kisebb halak, különösen heringfélék alkotják, amelyeket éppúgy csapatosan üldöz, mint a makrahalakat és a repülőhalakat.

A tonhal fontos tényező a Földközi-tenger mellékének gazdasági életében, ennélfogva életmódjának részletes megismeréséhez nagy érdekek fűződnek. A már régóta folyó kutatások újabban nagy lendületet vettek, különösen azóta, hogy a Földközi-tenger tudományos kutatására még a háború előtt megalakult nemzetközi bizottság fokozott buzgalommal és szélesebb területen dolgozik programmja megvalósításán. A spanyol kutatóbizottság és a spanyol tengertani intézet F. és O. de Buen vezetésével a ton-kérdés tanulmányozását egyik főfeladatául tűzte ki. A ton-probléma kutatása körül nagy érdemeket szerzett H. Heldt, Roule tanítványa, a salambói (Tunisz) tengertani intézet igazgatója, aki a nemzetközi kutatóbizottság ülésein ezt a kérdést állandóan napirenden tartja. A ton életmódjának tanulmányozásával újabban az említetteken kívül L. Sanzo, a lebegő tonpete első leírója, továbbá Ninni, Parona, M. Sella és a görög Athanassopulos foglalkoztak.

A ton-problémának gyakorlati nézőpontból legfontosabb része a vándorlás, amely régóta sok fejtörést okoz a szakembereknek.

A vándorlás részleteinek kiderítésére elméletileg a közvetetlen módszer, vagyis a tonhalak megjelölése volna a legalkalmasabb, ámde ennek megvalósítása sok nehézségbe ütközik. A tonhal megjelölésére legelőször Massimo Sella gondolt. Sella 1912-ben a gallipolii (Lecce-tartomány, Olaszország) tonnárában húsz kis tonhalat jelölt meg és bocsátott szabadon. Nagyobb termetű tonhalak megjelölésére gondolni sem lehet, s még ha keresztülvihető volna is, igen költséges volna. Sella kísérlete sikertelen maradt. A húsz megjelölt hal közül egy sem került kézre. Ezen nincs is csodálkozni való. Húsz kis hal úgy elvész a Földközi-tenger óriási medencéjében, mint a gombostű a szénakazalban. A tonhalak megjelölésével csak úgy lehetne eredményt elérni, ha nagy tömegben lehetne végrehajtani.

A véletlen kárpótolta Sella professzort eltűnt halaiért. Egész csomó olyan tonhalról szerzett tudomást, amelyeknek a belében horgot találtak, s mivel a halászok vidékenként másféle horgot használnak, Sella meg tudta határozni, hogy hol szakították le? A híres szidi-daudi tonnárában például három ilyen tonhalat fogtak. Az egyik egy mázsát, a másik 120, a harmadik 150 kg-ot nyomott, s mindegyikben olyan horgot találtak, amilyet a breton halászok használnak. 1926 júniusában a Tripolitánia partján, Marsa Sabratha mellett felállított tonnárában 150 kilós példányt fogtak. A belében nyálkával bevont, de még teljesen épfelületű horgot leltek, amelyet nyilvánvalóan csak pár nappal előbb téphetett le valahol Spanyolország északi partvidékén. Ilyen horguk csak a santanderi és a sansebastiani halászoknak van. A talált horog 8 cm hosszú volt. Ugyanabban az évben, mint Heldt feljegyzi („Bull. Stat. Océanogr. Salambo”, 1919.), egy tuniszi tonnárában elejtett 110 kilós ton belében 3-es horgot szedtek ki, amely kétségtelenül Tarifából származott. Ezzel tizenkilencre növekedett a véletlen szeszélye révén megjelölt tonhalak száma.

Sella a horgok alapján megállapította a kiindulás helyét, a tonnárák pedig, ahol a véletlen folytán megjelölt halak kézrekerültek, egyúttal a vándorút végét jelentették. A két végpontot összekötő vonal a vándorlás feltételezhető útja. Sella ezeket térképre rajzolta rá s ennek alapján visszatért a régi vándorlási elmélethez, amely szerint a tonhalak az Atlanti-óceánból jönnek. (L. „Rend. d. R. Ac. Naz. dei Lincei”, 1926., R. Com. Tal. It. Mem. 158, 1929.) A horgok révén eddig megállapított vándorlási útvonalak a következők: Tarifából S. Pietriig (Cadix mellett), ugyanonnan a Cristina-szigetig (a spanyol-portugál határnál), továbbá a szardíniai Carlofortéig, Salináig (Szardínia); Tarifa-Szidi Daud; Tarifa-Castellamare del Golfo; Tarifa–S. Nicola (Palermo); Messzina–Carloforte; Palermo–Favignana; Messzina–Mazameni (Szicilia); Arzeu (Oran mellett) Arzeu; Messzina–Arzeu; Malaga–Gargares (Tripolitania); Konstantinápoly–Szidi Daud; Konstantinápoly–Pto. Paglia (Szardínia); Konstantinápoly–Bordzs–Kadidzsa (Tunisz); Szicilia vagy Tunisz–S. Martino di Cherso (Quarneró); a Gascognei öböl spanyol partjáról S. Pianáig (Szardínia) és Brucoliig (Szicilia). Találtak még ezeken kívül több horgot is, de ezeknek az eredetét nem lehetett biztosan megállapítani. Sella messzemenő következtetésével szemben Roule azt az ellenvetést teszi, hogy az ilyen szórványos esetek nem általánosíthatók, s hogy idáig még sohasem észleltek tömeges átvándorlást az Atlanti-óceánból a Földközi-tengerbe. A csapatos átvonulás semmi esetre sem kerülhetné el a halászok figyelmét.

A tonhalakban felfedezett horgok adták azt az ötletet, hogy a jelölésre ezek volnának a legalkalmasabbak. A tervet Sella vetette fel és Heldt valósította meg. Kérésére a groixi halászati iskola vezetője, R. Le Sage kapitány 20.000 darab kettős horgot készíttetett és osztatott szét a környékbeli tonnárák közt. Az 1927-ben szétosztott horgokon „G 7” jelzés volt, s néhány bárka a part közelében fogott is olyan tonhalat, amelyben a horgot megtalálták. 1928-ban a jelzés „G 8” volt. A kísérlet eredménye még nem ismeretes, de valószínű, hogy a módszer beválik, különösen akkor, ha sok és egymástól távol fekvő tonnárákban alkalmazzák.

Tonhalászattal már az Ó-korban foglalkoztak. A Földközi-tengernek mindkét végpontján, a Gibraltári-szorosban és a Helleszpontuszban is voltak tonhalásztelepek. Aristoteles azt hitte, hogy a tonhalak a Fekete-tengerben és a hiszpániai partokon ívnak. Strabo leírta a tonhalak vonulását is. Szerinte Kis-Ázsia partvonalát követve először Trapezunt, majd Szinópe előtt vonult el, majd Bizánc előtt fogták, ahol főkép az Aranyszarv-öbölben, a mostani Konstantinápoly kikötőjében gyülekezett. A föniciaiak különösen a mostani spanyol partokon foglalkoztak nagyban tonnfogással, s az utánuk következő lakosság is egész a legújabb időkig folytatta ezt a jövedelmező ősfoglalkozási ágat. Ezen a partvidéken sok tonhalásztelep vált híressé; egyesek a spanyol grandok jövedelmének nagy részét szolgáltatták. A telepek egy része azonban lassanként hanyatlásnak indult a spanyol partokon, különösen 1755 óta, amikor a borzalmas lisszaboni földrengés a partok tulajdonságát annyira megváltoztatta, hogy a tonhal nem talált többé ívásra alkalmas helyet. A megmaradt telepek jelenleg Cadix, Tarifa, Gibraltár, s a szemközti parton Ceuta mellett működnek. Itt-ott Katalónia partjain is folyik tonhalászat.

A tonhal fogása a hely és az évszakok szerint különböző módon történik. Languedoc és Isztria partjain a tonhal vonulása idején kiemelkedő helyre őrszemeket állítanak ki. Ezek jelzik a tonhalrajok érkezését és jelzik az irányt is, amely felől közelednek. Az őr első jelére vízre bocsátják a mindig készenlétben álló bárkákat, vezetőjük parancsszavára széles félholdalakú vonalban fejlődnek fel, kivetik hálóikat és bekerítik a csapatot. A félkört ezután egyre szűkítik és kényszerítik a halakat, hogy a part felé ússzanak. Mihelyt a szárazföld közelébe érnek és a sekély vízre jutnak, kifeszítik az utolsó hálót és partra húzzák vele a toncsapatot. Ezután borzalmas vérengzés következik, míg az utolsó foglyot is ki nem végzik.

Amit itt leírtunk, az már fejlettebb módja a tonhalászatnak. Az Adria keleti partjain a voloscai-zugtól, pontosabban a prelucai kőbányától, ahonnan a fiúmei mólók terméskövei kikerültek, le egészen a Balkán-félsziget csúcsáig, sőt még azon is túl, ősibb módja dívik a halászatnak. Ez a helyhez kötött tonnárák módszere, amelyről a mi nagy Herman Ottónk közölt (Természettudományi Közlöny, 1903) mesteri leírást, amelynek egyes részleteit ide iktatjuk. Herman Ottó a Novi melletti kis Szt.-Márton-szirten tanulmányozta a tonnárát. Ezennel átadjuk a szót neki.

„Az összes ú. n. „tekintős” halászó nemek között, a magyar tengerparton dívó tonhalászat egész készségénél és berendezésénél fogva tagadhatatlanul a legérdekesebb. A „tekintős halászat”-on azt kell értenünk, amikor a halászbokornak egyik tagja a magasban lesi a vizeken észrevehető jeleket, amelyek a kisebb-nagyobb csoportokban, de sokszor nagy tömegekben is felvonuló halakat elárulják, hogy jelt adhasson társainak a fogókészülék megmozdítására, halásznyelven szólva: a „szerszám jártatására”.”

„Ha valamely szép nyári napon a személyszállító gőzhajóval – és szinte szorosan partmentén délkeleti irányt tartva – Fiume kikötőjéből kiindulunk, már a szűkbejáratú és mélyen a szárazföld sziklásaiba bevágó Buccari-öbölben feltűnnek az igen magas hágcsók, amelyek kissé a tenger fölé dűlnek, felső végükön ketrecszerű alkotmánnyal, tövük pedig, a sugár oldalgerendákból alkotott hágcsó alsó vége, mélyen a sziklába van mélyesztve, úgyhogy a hágcsó szabadon áll.

„Abban a ketrecben néha ülve, néha állva és a hágcsó legfelső fokára kikönyökölve, de mindig mozdulatlanul és a tenger színére fordított ábrázattal egy emberi alak látható. Ez a magas hágcsó merev emberével az, ami minden laikus utazó figyelmét azonnal megragadja; a szemesebbje észreveszi a tenger színén úszó és mégis helytálló hordókat, amelyek között gyöngyfüzérszerűen futó valamik tartják fenn az összeköttetést, a parton kőből-kőbe építve, s éppen azért gyorsan eltűnő kunyhó – olaszos –, egy-két félszer, kormos odú és rendesen ácsorgó, lustálkodó halászság, néha karókra kiterített háló: ez a „Tonnára”, vagyis tonhalfogó halásztanya külső képe.

„Ennek a sajátos hágcsós-tekintős magyar tengerparti halászatnak tárgya a tonhal, mely az illető vidékeken, mint néptáplálék, közgazdasági jelentőségű; régente – itt-ott még ma is – szolgálmány tárgya volt; ma túlnyomóan szabad vállalkozás kezén van. Bírja egy-két pénzes ember és gyakoroltatja részre, önkéntesen összeálló halászbokrokkal, amelyek 6–8–30 emberből alakulnak. Igen ritka esetben a vállalkozó a halászbokor maga, amikor minden tagnak része van a szerszámban és ehhez képest részesedik a haszonban is...

„A felvonuló tonhalak egy további sajátsága az, hogy vonuláskor a vízszín közelségét is keresi, hol a víz jobban elegyedik a levegővel, így lélekzésre alkalmasabb – „frisebb”. Ezen a tulajdonságon alapszik az, hogy a hágcsó tetején leső őrhalász a tonhalcsapatot észreveheti, ezt azonban még az is elősegíti, hogy sok hal ú. n. „pipálásra” fogja a dolgot, t. i. egészen a „vízszínét” szedegeti a szájába és hajtja a kopoltyún keresztül, amikor a száj csakugyan pipáló mozgást végez, a tenger színe pedig ettől kissé meg is fodrosodik, ami természetesen csak tükörsíma tengeren tűnik fel annyira, hogy az őrhalász nappal, észreveheti. A nyugodtan felvonuló és „frisebb” vizet élvező tonhal mindig résüntösen áll és halad. Szem előtt tartva, most már a part mentén való haladva-kerengést, a fogókészüléket a hal útjába kell állítani, s ez a készülék teljesen megfelel a magyar vész fogalmának.

„A kunyhó, a szín vagy félszer, a tüzelő vagy konyha, a „lanzana”, a hágcsó, a horvát halászok „straza”-ja, kihúzó öböl, a halászok „mandrak”-ja vannak a parton. Magát a fenékig érő, tehát sokszor nagyon széles hálókból alkotott vészt a parafaúszókkal, vagy palákkal a felszínen tartott hálók alkotják, melyek formájukban, vagy egymásközötti viszonyukban a vasmacskákkal lefogott hordók segítségével tartatnak meg. Ezeket a hálókat nem kövekkel, hanem az alinra fűzött 10–15 cm hosszú ólomcsődarabokkal súlyozzák és tartják fenékig kifeszítve; az alin neve Ima de piombo. Ehhez képest tehát a záróháló, a tonháló, magyar értelemben a lészaháló vagy szárny, mely a haljáráshoz képest változtatva állítható; a sarokúszó neve „balja”, a soros úszóknak külön nevük nincsen; az összefejt, mozgó záróháló, melynek horvát neve „glava”, vagyis fejháló.”

„A vonuló tonhalak előbb a vész udvarába, horvátul „pretelj” vagy „pretek”, körülbelül a „vész elejé”-be kerülnek; innen tovább haladva, belejutnak a tulajdonképpeni vészbe, melynek neve olasz: „tratta”. Mihelyt a tonhalak a trattaba jutottak, s a halászok a fejhálót a partig kihúzzák: ekkor a tonhalak fogva vannak.”

„Lássuk most már a halászbokrot a cselekvésben. Az őrség két-két óráig tart, folyik pedig a kitekintés, illetőleg őrzés éjjel-nappal, kivételt csak azok a napok alkotnak, amikor a bóra, vagy sirocco erősen feltámad és a soros hullámok előre átbukó habos tarajjal rohannak a sziklapartnak, hogy ott magasra loccsanva millió cseppre bomoljanak, és azok a napok is, amikor a sirocco ébred és kurta, de mély völgyületű hullámzást támasztva, szennyessé teszi a tengernek különben oly tisztaságos vizét. Itt meg kell jegyezni, hogy amíg a bóra könnyű, az őrhalász folytatja a kitekintést, és csak amikor a hullámok már tarajosak, száll le őrhelyéről.”

„Lássunk egy nappali fogást egész lefolyása szerint! Előbb még meg kell jegyezni, hogy a felszálló őrhalász melegebb ruhát is viszen fel, kiki a magáét, és hogy jobbkéz felől a hágcsó csúcsán és az őrhalász kezeügyében megvan erősítve egy nem állandó alakú kosár, tele ökölnyi kővel. Mihelyt az őrhalász a vonuló tonhalakat észreveszi, felemelkedik, figyelme a legmagasabb fokra hág. Ha a halsereg mélyen jár és az őrhalász bizonytalan abban, vajjon még csak a vész udvarában, vagy már a vészben van-e, akkor azt kiáltja le társainak: „resikaj”, alkalmasint az olasz resto elferdítése. Az egész bokor azonban már talpon termett és a legfeszültebb figyelemmel várja az őrhalász következő kiáltását. A bokor mindinkább a lanzana tájára húzódik. Ez a lanzana egyszerű rúdalkotmány, amelyen az elrekesztő háló, a glava alattsága – húzókötele – van fölfektetve, hogy könnyen megragadható legyen. Abban a percben, amelyben az őrhalász a halsereget a vész belsejében, a trattában pillantja meg, lekiáltja a döntő szót: tira! azaz húzzad! Ekkor az egész bokor, vagy ahány embere éppen talpon van, megragadja a rekesztőháló alattságát, s amint csak bírja, húzza a végét a part felé, mialatt az őrhalász sorban kapdossa a kasból a köveket és a vész szádja tájára dobálja, hogy a halsereget, mely sejteni kezdi a veszedelmet, a vész belsejébe riassza.”

„Mihelyt a rekesztőháló vége partot ér, a halsereg fogva van és következik a kiszedés. Ha kevés és kicsiny a préda, vagy más kisebb, de becses, például makrahal – scombri – került a vészbe, akkor nem húzzák ki magát a vészt, ami nagy munka, hanem az öblöcske, vagyis mandrak táján készen álló bárkába fölveszik a gyalomhálót, – migavica – melynek derékzsákja van, s ezt vetik ki a vész belsejében, hogy a betévedt halprédához juthassanak. De ha nagy tonhalak is bőven kerültek a vészbe, akkor leszáll az őr és szegődnek a közelben mindig ácsorgó lesihalászok is, mert ekkor nagy munka következik. A bokor felköti az övet – krok, az olasz crocco; az egész megfelel a magyar cibéknek és még inkább a Fertőmellék halászövének. Ekkor feloldják a vészt alkotó nagy hálót, a vasmacskákkal helybentartott úszókról és kezdődik a húzás szakadásig, úgyhogy az alakuló hálóvég, a mandrakra kijusson. Húzáskor az öv csüggesztőit átvetik a húzókötélen, lefogják kézzel, s derekukkal húznak. Amint a hálóvég a mandrakhoz közeledik és a hely szorul, következik a tonhalak erőszakoskodása, hogy kimenekülhessenek; járja a csapkodás, rohanás, fölvetődés, de mindhiába! Mikor már a haltömeg látható és elérhető, a halászok evezőt és vágóhorgot ragadnak és kezdetét veszi az öldöklés. A főbeütött tonhalat a vágóhoroggal partra rántják, s ott sorba fektetik. Régentén, igen nagy fogásoknál, az igen erős tonhalakat dárdaszigonnyal sujtották és kerítették partra. Mikor végre a préda mind a szárazon van, a halászbokor egy része rendbehozza a vészt, a soros őrhalász felhág a helyére, a többiek pedig nekiállnak a préda kikészítéséhez, amely abban áll, hogy egy kacorszerű görbe késsel felbontják a halat, kicsapják a belét és egy, mind a két oldalon alkalmazott vágással kikanyarítják a belső kopoltyút és a bárzsingot, melyet a környék szegénysége kis pénzért elhordoz. Ennek a résznek drobac, aprólék a neve. A kikészített halakat párosával a farkuknál fogva összekötik, színben rudakra átvetik és sorakoztatják. Ezzel a nappali fogásnak műveletei bevégződtek. Most átmehetünk az éjjeli őrködés és fogás leírásához.”

„Az éjjeli őrködés és fogás föltételei szerint a legérdekesebb halászati képek és műveletek közé tartozik. Leleményesség és különösen egy természeti tüneménynek valóban bámulatos felhasználása alighanem páratlanná teszi a tonhalászatnak ezt a mozzanatát. A leleményesség abban nyilatkozik meg, hogy az őrhalász még holdvilágos éjszakákon is és egyáltalában a világosabbakon is hiába tekintene le a magasból a vészre és tájára, lehetetlen volna a tonhal járásának és bevonulásának legcsekélyebb jelét is észrevenni – a nappal leginkább szembeszökőt sem: ilyenkor tehát sorra kerül a palandára, egy nagyszemű, könnyűfajta háló. Ez a háló nem ér a vész fenekéig, de mélyen csüng alá, lebegve a vízben. Az őrhalász kiül a sziklás part megfelelő pontjára, megfogja a palandára kötelét, kissé megfeszíti és vár; ha kifárad a félkeze, fogja a másik féllel és így felváltogatva, két órán át, amíg t. i. társa föl nem váltja. Ezzel az eljárással arra számít a halász, hogy a vészbe bevonuló tonhalak a palandára hálóba ütődve, lazaságánál fogva abba belé is bonyolódva, rángatják, ezt a rángatást pedig megérzi a háló kötelét tartó őrhalász, s ekkor elkiáltja az ugyancsak ébresztő „tira!” jelszót, mire a rekesztőhálót áthúzzák és a tonhalak fogva vannak. A kivevés azután reggel történik meg és ekkor folyik le a többi mozzanat is. El kell ismerni, hogy ez csakugyan leleményesség. A páratlanság azonban a sötét éjjel való őrködés föltételében, vagyis lehetőségében nyilatkozik meg.”

„Aki még nem látta, hírét bizonyosan hallotta a tenger „villogásának”, közszóval „világításának”; és minden olvasottabb ember tudja, hogy ez a villogás parányi, nagyon is alsórendű állatok töméntelenségétől ered, melyeknek legismertebb alakja a Nocticula miliaris.”

„Nappal ez a sokaság mint valami reálehelt vörös fátyol borul a tenger színére; éjjel – és nyugalmában meg nem bolygatva – oly enyhe fényt áraszt, mint a foszforral érintett felszín, vagy mint némely korhadó fa: éppen csak valami sajátost ad a tenger vaksötétben is tükröző, rendes fényének. De ha sötét, langyos estén csónakra szállva beevezünk a magyar tenger síkjába, annyira, hogy kikerülünk a helységek kiszóródó fényköréből, rögtön szembetűnik annak a barázdának villogása, amelyet a haladó csónak vágott, mely barázda szétágazik és a távolban elenyészik. És még inkább szembeszökik az, hogy ott, ahol kikerül a vízből az evező és a vizet megfodrosítja, az a vízfodrozat már élénken villog, annyira, hogy a vízfodrok körrajza világosan láthatóvá válik. Hogyha pedig rudat fogunk és végigsuhintunk vele a víz felszínén, a rúd nyoma mintha már szikrát hányna, az éles szem már észreveheti az egyes állatkákat is, amelyek mint valami parányi csillagok fel-felvillannak. Ezekből világos tanulság az, hogy az állatkák megbolygatása megnöveli fénylésüket.”

„Az az őrhalász, aki a koromsötét éjszakában meghágja magas őrhelyét, nem tudja ezt a tüneményt úgy, amint leirtam és okát adtam; de azt tudja, hogy a tonhal sötét éjjeleken mint ő mondja „tűzben vonul” tova és a vészbe. Amikor tehát az őrhalász a magasból a vész színe felé mereszti szemét: várja a tonhalnak tűzben való bevonulását. A „tűznek” a felvonuló tonhalak útján való fölgerjedése, oka szerint könnyen megtalálható, ha visszapillantunk arra, amit a „pipálva” vonuló tonhalról már tudunk: a pipáló vagy másképpen is a víz színét szántogató tonhal ugyanazt a hatást éri el a vízszín fodorításával, amely a felvágó evező fodrozatán, vagy a suhintó rúd nyomán támad, t. i. élénk villogtatásra készteti a víz színét borító töméntelen Noctiluca-kat: és íme, a vész felszínén mintha apró üstökösök jelennének meg. Ezt várja az őrhalász a magasban és a vaksötétségben. És valljuk meg, hogy ez csakugyan érdekes, sőt vonzó tünemény, akár keletkezését, akár felhasználását vesszük! Amikor azok a kis üstökösök már a vész közepe táján villannak fel, kihangzik az őrhalász „tira!” kiáltása a magyar tengerpart csöndes éjszakájába, felriad a halászbokor, átrántja a rekesztőhálót. A többit már tudjuk.”

„Az itt vázolt halászati kép teljessége talán megköveteli, hogy a tonhalászat egyéb viszonylataira is vessünk bár csak futó pillantást. A kis fogások könnyen elkelnek a tonnárák környékén, mert a friss tonhal húsa jó, laktató eledel, akár a marha húsa; de mihelyt áll és csak kissé is romlani kezd, kész veszedelem, mert a vele való élés súlyos bélbajokat okoz; ez már a köztudatban is él. Amint azonban egy nagy fogás beüt, dolgozni kezd a telegráf Fiúme, Trieszt, néha Velence felé is és amely piacról jó hír érkezik, oda indítják a halat a sűrűn közlekedő gőzhajókon, hol a szellős fedélzeten a helyük. A befolyt összegen történik az osztozkodás, még pedig három részre. Egy rész jut a vállalkozónak, egy a „hálónak” fenntartására, egy a bokornak, mely ismét egymás között és szabad megegyezés szerint osztozik. A bokoré ezen a részen túl minden egyéb hal, mely a vészbe kerül; ha cápa téved be, a bokoré két rész, a vállalkozóé egy. A vészben elfogott cápáért a kormányzat 200 korona díjat fizet; ha a bokor vadászva fogta el, nagyobb a díj; ha pedig a fogás veszedelemmel járt, még nagyobb a jutalom. A cápafogás körülményeiről annak a községnek a jegyzője, ahova a tonnára tartozik, hivatalos bizonyítványt állít ki, amely a jutalomra nézve döntő. Vannak egy-egy tonnárán fogások, amelyek 500, sőt 800 tonhalat juttatnak rúdra; de az évi eredményeket véve, a jövedelem nagyon ingadozó és akad elég bokor, amely bizony belébukik vállalkozásába. Az egyetlen magyar sziget halászbokra, a tartózkodásunk idejében, 1902. július 20-tól augusztus 28-ig egyetlen egyszer sem hallatta a „tira” kiáltást, holott a Povilje falucska öblözetének fokán álló novii tonnára aránylag gyakran jutott tisztességes osztalékhoz.”

A quarnerói tonhalászatról Leidenfrost Gyula „kalandozások a tengeren. Egy tengerkutató naplója” című könyvében (1924) a következő följegyzést találjuk:

„A tengerészeti hatóság kis gőzösére szálltunk fel. A halászszerszámainkon kívül semmit sem vittünk magunkkal. Megadja a tenger, amire szükségünk van. Csak lebocsátjuk a hálót a fenékre és félóra alatt megtelik finom szkampival, a rákok fejedelmével. Isteni adománya ez a tengernek.”

„Pöfögött a Klotild, amint a békés vizeket szelte. Az öreg nostromo, a kormányos, bóbiskolva feküdt rá a kormánykerékre. A kék vizen olykor egy-egy narancssárga vitorlás libegett el mellettünk a szellő karján. A hófehér sirályok vijjogva halászták a sütkérező halakat. Körülöttünk a delfinek mókáztak, a tenger bohócai. Hol nekiiramodtak és messze elhagytak bennünket, hol meg bevártak és nagyokat bukfenceztek ki a vízből. A delfinek elkísértek bennünket egész a Szent Márk-szirtig. A Scoglio di San Marco mögött van egy kis beöblösödés. A mélyén ott van Voz falu, azaz néhány ház. A parton hatalmas létra van, mely kissé a tengerre hajlik ki. Azon ül az őr hajnaltól késő alkonyatig. A kényelmetlenül összeácsolt padkán kucorog égető nappörkölésben éppúgy, mint csontig ható, dermesztő bórában. Elődei már az ókorban így üldögéltek és lesték a halat. Már Aristoteles beszél az őrökről, – thünnoszkopoi – amiből kitetszik, hogy akkor is a mostani fogási mód volt divatban. Bizony az Adria partjain nem fejlődött azóta sem a tinhalászat technikája.”

„A tonhalak nagy csapatokba szedelőzködnek. Nyolcvan, száz, sőt ennél is több verődik össze. Az Adriában májustól egészen szeptemberig kóborolnak. A legtöbbet a sziciliai (favignanai) és algíri (Sid-Daud) tonnárákban fogják. A tonhal teste mintha kékacélból volna csiszolva. Úgy vélem, Whitehead, amikor az első torpedót szerkesztette, a tonhalról vette a mintát. A torpedónak tökéletes tonhal, a tonhalnak tökéletes torpedóalakja van.”

„Vozt hangos tülköléssel köszöntöttük. Máskor erre az egész falu odatódul. Nagy esemény ott a gőzhajó, ahol a madár sem jár. Most mással voltak elfoglalva. A parton nagy sürgés-forgás, izgalom. Tizenöt esztendő alatt, míg a tengeren kalandoztam, akkor az egyszer láttam tonfogást. Éppen akkor futott be a tonnárába egy nyolcvan főnyi csapat. Lehettek úgy százkilósak. Soha életemben nem volt izgalmasabb percekben részem. Amint a csapat észrevette, hogy kelepcébe került, szilajul nekirontott a hálónak. Mint a megvadult fenevadak döngetik a ketrec falát, úgy igyekeztek szabadulni a kötelek közül. Mindhiába. Annál jobban beléjük gabalyodtak. A parton nekifeszülve, izmos férfikarok húzták-vonták egyre beljebb a hálót. A gyönyörű, tiszta vízben pompásan láttuk a megriadt halóriások vad rohanását a háló egyik oldalától a másikig. Végre sekély helyre ért a háló. A tonhalak ott vergődtek lábaink előtt. Hatalmas farkcsapásokkal püfölték egymást a nagy pánikban.”

„Ekkor kezdődött a tömegöldöklés. A zsákmány láttára nekibőszült halászok berontottak a hálóba. Fütykösökkel, késekkel voltak fölfegyverkezve. Irgalom nélkül bunkózták, szurkálták a tehetetlen állatokat, ügyelve arra, hogy a rettentő vergődésben kikerüljék a farkcsapásokat. A kiszökkenő piros vér csakhamar rózsaszínűre festette a kis öböl vizét. Hátukra fordult alélt halak adták meg magukat elkerülhetetlen sorsuknak. Amelyikkel végeztek, annak kampót akasztottak a kopoltyújába és kiszánkáztatták a partra. Ott történt a kizsigerelés. Ehhez is nagy óvatosság szükséges. Láttam, amint a fölboncolt és kitisztogatott halak még órákhosszán át vergődtek és időnként nagyokat sujtottak farkukkal. A kopoltyúik mögül a halászok jókora darabot kanyarítanak ki. Ősi szokás szerint ez az ő részük, a többi tonnára gazdájáé. Ilyen volt a vozi tömegöldöklés, amelynek tanuja voltam, olyan látvány, amely felér a legizgalmasabb mozidrámával. A végén jön a magnumáldomás és az egész halászbokor megelégedetten dörzsölte a markát. Mi is, mert aznap szkampiebédünket olajban porhanyósra sült, rózsaszín tonhalpecsenye egészítette ki.”

A quarnerói tonhalászatról legújabban D’Ancona sienai egyetemi tanár írt tanulmányt („La pesca del tonno nel Quarnero” Rivista Marittima, 1925), amelyben a tonhalvonulás térképét is közli. Olasz területen Perluca, S. Martino di Cherso, Ustrine és az Arsa-csatornában működik még a régi tonnára, míg délszláv területen 22 tonhalásztelep dolgozik.

Az olasz partokon a tonhalászatnak egészen más, modernebb módja van divatban. Az olasz vizekben elzárják a tonhal megszokott útját. Erre a célra óriási hálókat használnak, amellyel kedvező esetben egyszerre ezer tont is fognak. Ekkora zsákmány régebben nem tartozott a ritkaságok közé. Az olasz tonhalászat módszerét Cetti apát igen szemléltetően és részletesen ismertette. A halászatnak ez a módja még ma is dívik, s az alábbiakban, Cetti leírását véve irányadónak, röviden megismerkedünk vele.

A hálókat, amelyek valóságos kötél- és csomóépítmények, tonnáráknak nevezik, s a helyzetük szerint megkülönböztetnek elülső- és hátulsó tonnárákat. A tengernek azon a helyén, ahol ezeket a merész építményeket berendezik, legalább is 30 m mélységűnek kell lennie. A háló fala 50 m magas, mivel a benne lévő rekeszeknek nincs fenekük, s a háló nagy része a tenger fenekén hever, mégpedig úgy, hogy a helyéről el ne mozdulhasson. Csak az úgynevezett halottaskamarának van feneke, mivel a zsákmánnyal együtt emelik ki. A halottaskamara fala rendkívül erős kenderzsinórból van készítve és szűkszeműre csomózva, hogy a tonhalak ostromának ellent tudjon állni és terhüket megbírja. A háló fala két oldalra farokszerűen meghosszabbodik, hogy a hal mellette tapogasson tova a háló felé. Ez az úgynevezett farok irányítja a kamarába a halat, amely máskülönben a háló és a part közt siklanék ki a csapdából. Kívülről, a nyílt tenger felől, az úgynevezett uszály vezeti be a hálóba a tonhalakat. Némelyik tonfogó hálónak a hossza egy tengeri mérföld (1852 m) körül van.

Ha a halászati időszak elkövetkezik, a tonnárák révén nagyon megelevenednek Szicilia partjai. Ott, ahol évről-évre nagy fogások történnek, kisebb-nagyobb épületeket emeltek, amelyek a halászat idejére összesereglett halászoknak, kereskedőknek és az érdeklődőknek adnak hajlékot.

A halászatra való előkészület egész április havát igénybe veszi. Május elején kihelyezik a tonnárát, vagyis a tengeren vonalat jelölnek ki, amely hálóhúzásnál irányadóul szolgál. Az irány megjelölésére hosszú köteleket használnak, amelyeket a felszínen egymással párhuzamosan feszítenek ki. A tonnára helyének kijelölését követő napon több szekéren a tengerpartra szállítják a hálót, amelyet a papság előzően ünnepiesen beszentelt, s minden irányban levasmacskázzák. A halászok mindezeket a munkálatokat tapasztalt vezetőjük, az úgynevezett reisz útmutatása szerint végzik el. Ez az arab származású név arra vall, hogy a tonhalászatnak ezt a módját az olasz partokon annak idején arab halászok honosították meg.

A tonhal vonulása nagy szabályossággal történik, ha nem is annyira, mint a régiek hitték, hogy tudniillik mindig a jobb oldalával a part felé fordulva vándorol. Aelianus szerint „majd farkas-, majd meg kecskemódra” halad, ami annyit jelent, hogy 2–3 főnyi csoportokban, vagy pedig nagy rajokban vonul. Csendes időben nem kóborog el, legfeljebb eledel után néz körül, mihelyt azonban hullámossá válik, útnak ered és rendesen a szél irányába tart. A tonhalászok e miatt a szélcsendet éppen úgy nem szívelik, mint a vihart; mindegyik szelet kíván, de természetesen csak olyat, amelyik tonnárájukra nézve a legkedvezőbb.

Az egyik hálófalba ütköző tonhal először a nagy kamrába jut el, amelynek a nyílását szabadon hagyják. Soha, vagy legföljebb nagyon ritkán jut eszébe visszafordulni, a legtöbb esetben inkább át szeretné magát vágni, s e közben a következő kamarába kerül. Az úgynevezett sziget közelében, a kamara kezdeténél csónakokon külön őrök vigyázzák a halat és megállapítják, hogy mennyi futott be a hálóba. Csodálatos éleslátásukkal meg tudják különböztetni a tonhalakat a vízben, noha olyan tetemes mélységben vonulnak, hogy körvonaluk többnyire csak igen elmosódottan látszik. Az őrök nemcsak meglátják, hanem darabról-darabra meg is számolják a halakat, mint ahogyan a pásztorok számon tartják a nyájakat. Amikor a reisz észreveszi, hogy az elülső kamarák közül valamelyik már megtelt, hogy az újabb jövevények számára helyet csináljon, a foglyokat megkísérli a következő kamarába beterelni. Erre rendesen elegendő egy marék homok is, amelynek szemcséi a rendkívül félénk tonhalakat rémületbe ejtik, vagy pedig úgy hajtják őket tovább, hogy a megtelt kamarát külön háló segítségével megszűkítik, s így a halakat távozásra kényszerítik.

A reisz minden vizsgálatáról hűségesen beszámol a tonnára tulajdonosának, bizalmasan közli vele a hálóba került zsákmány nagyságát, a halak megoszlását a kamarák között, a megtett intézkedéseket, s más egyebeket, amelyek a helyzetkép megvilágítására szolgálnak.

Amikor a háló már eléggé megtelt és bekövetkezik a várvavárt szélcsend is, amelyért annyit imádkoznak, elérkezik a mészárlás ideje is. A környék lakossága osztozik a halászok izgalmában, messze vidékről érkeznek előkelőségek, hogy tanui legyenek az izgató látványosságnak. A kihalászás előtti napon a reisz minden tonhalat, amelynek kivégzését elhatározták, az úgynevezett elő-, vagy aranykamarába kerget, amely valósággal a halál előcsarnoka. Aranykamarának azért nevezik, mert a benne lévő hal épp annyira biztosítva van a halász számára, mint a bankár aranya a páncélteremben.

Az öldöklés reggelén a reisz már napkeltekor az úgynevezett szigeten van, hogy a tonhalaknak a halottaskamarába való beterelését irányítsa. Ez olyan művelet, amely néha nagy nehézségekbe ütközik. Mihelyst mindent előkészítettek, a reisz kitűzi a lobogót. A part abban a pillanatban megelevenedik és mindenütt nagy mozgolódás folyik. A halászok és a nézők csónakra kapnak és a bárkák egymásután siklanak ki a vízre. A csónakok, még mielőtt a szigethez érkeznének, meghatározott rendben fejlődnek fel, a szerint, hogy a halottaskamara körül hogyan kell elhelyezkedniök. Két bárka, amelyen az alvezérek tartózkodnak, előre megállapított jó helyen állást foglal, a többi pedig közöttük helyezkedik el. A reisz a kamara közepén üti fel főhadiszállását. Ezen a napon igazi tengernagyként intézi a csata sorsát. Az első hadmozdulat abból áll, hogy a halászok szakadatlan ordítozás közben igen lassan, de meglehetősen egy vonalban maradva, bekerítik a halottaskamarát. A bárkák annál szorosabban zárkóznak egymáshoz, minél inkább kezd kiemelkedni a halottaskamara. A halak közeledését a vízfelületnek egyre erősödő remegése jelzi. Mintha forralnák alól, úgy zubog a víz. Ekkor érkezik el a bunkósok szereplésének ideje. A nehéz fütykösök hegyén vashorog van. A bunkózók a két vezető bárkába szállanak át, s ezekből támadják meg a halakat.

Hirtelen rettentő vihar kerekedik a vizen, amelyet a berekesztett, hatalmas halak halálfélelmükben rohangálásukkal és bősz csapkodásukkal idéznek elő. A habzó víz át- meg átcsap a bárkákba. A bunkózók nekivadulva végzik véres munkájukat; részt kapnak a zsákmányból s így rajta vannak, hogy főkép a nagyobb halak közül mentől többet öldössenek le. Ha ilyenkor valaki a vízbe esnék, vagy másféle veszedelem környékezné, biztosan nem sietnének segítségére. A küzdelem hevében nem törődnek a sebesültekkel sem. Csak bunkóznak, üvöltenek s húzgálják ki a tonhalakat a vízből, amilyen gyorsan csak lehetséges. Amikor a halak megritkulnak, szünetet tartanak, feljebb húzzák a kamarát, amelyben a még megmaradtak szorosabbra zsúfolódnak össze, mire újabb roham indul meg és az öldöklés folytatódik. Így váltakozik a mészárlás és a hálóhúzás egymással mindaddig, míg a halálkamara feneke is a felszínre bukkan és csak néhány tonhal van még életben. Az áldozatok vére messze darabon vörösre festi a tengert.

Az öldöklés körülbelül egy órahosszáig tart. Utána a bárkák kifeszítik vitorláikat, vagy pedig a parthoz eveznek. A halászokat a parton felállított mozsárágyúk nagy durrogtatással fogadják. Még mielőtt partraszállnának, mindenki megkapja a maga részét. A tulajdonos még a szentekre is gondol, akik megsegítették. Az osztozkodás után közvetlenül a tolvajok is érvényesítik igényüket a zsákmány egy részére. „Azt lehet mondani, hogy a tonnára körül mindenki tolvaj” – állítja Cetti apát. „A lopás ezen a helyen nem megy bűnszámba, sem szégyennek nem tekintik. A rajtakapott tolvajnak nem történik bántódása, csak a zsákmányt szedik el tőle, ha ellenben kunyhójában már biztonságba helyezte, még ez sem fenyegeti. Ebben bizonyos méltányosság érvényesül, mivel a vállalkozó annyira rosszul fizeti alkalmazottait, hogy a bérük egyáltalán nincsen arányban a teljesített munkával s így szabad lopással toldják meg. A tulajdonos ennélfogva hallgatólagosan eltűri a lopást, csak azt köti ki, hogy ne szemeláttára történjék. Ez a csendes megállapodás és az a szokás, hogy a gazda a tettenérés esetén visszaveszi tulajdonát, a tolvajnak ellenben nemcsak hogy büntetést, hanem még szidást sem kell kiállaniok, egyrészt rendkívül óvatossá teszi a vállalkozót és hivatalnokait, másrészt pedig vakmerően szemtelenekké a tolvajnépséget. Egyes húsdarabok eltulajdonítására nem is hederítenek, csakhogy a merészebbek egész tonhalakat elharácsolnak és ezerféle fogást alkalmaznak, hogy zsákmányukat biztonságba hozzák. A zsebmetsző gyorsaságával úgy tűntetik el a tonhalakat, mint mások az apró szardellát.”

Lindeman szerint Olaszországban leginkább használt tonnárákat a szárazföldhöz való helyzetük alapján különböztetik meg. A fokokon épült tonnárák rendesen jelentékenyebbek, mint a partiak. A háló főrésze, az ú. n. sziget nagysága, a szerint változik, hogy milyen helyen van berendezve. A kisebb tonnárákban, pl. a nápolykörnyékiekben 2, másokban, mint a provenceiekben 5, a Szardínia partjain levő telepeken pedig 7, sőt 9 egymásra következő rekeszből van összetéve. A tonnárák úgy vannak berendezve, hogy inkább északról délfelé, mint nyugat-keleti irányban állanak s helyzetük szabja meg az egyes részek elnevezését is. Így a szárazföld felől futó magas hálószárnyat keleti, a másik ellentétes irányút pedig nyugati szárnynak nevezik. Targioni-Tozzetti szerint a XIX. század dereka táján 48 tonnára volt üzemben. A trapanii kerületben (Itáliában 22 halászati kerület van) évente átlag 19.000 tonhalat fognak; a halak átlagos súlya 120 kg.

„Hihetetlen, – írja Cetti – hogy a tonhal húsa milyen sokféle lehet. Testének minden tájékán, minden rétegében, amelybe késsel beszúrunk, más és más, majd keményebb, majd puhább húsra bukkanunk. Egyik helyen borjú-, a másikon sertéshúshoz hasonló pecsenyét szelhetünk ki belőle.” A tonhal húsának minden fajtáját különbözőkép készítik el. A legtöbbre a hasaalját becsülik. Ezt a részt frissen vagy besózva fogyasztják. Igen puha, nedvdús, tartalmas és ízletes, úgyhogy kétszerannyiba is kerül, mint a többi rész. A besózott tonhúst 8–10 napig a szabadba kitett, nyitott hordókban tartják, majd kiszedik, ferde rácsokon megszikkasztják és visszarakják a hordókba, jól legyömöszölik s a dugólyukán keresztül sóval és sóslével töltik meg a szabadon maradt üreget. A tonhal csontjából olajat is főznek. Újabban a tonhalból tartós konzerveket is gyártanak. Olaszország legnagyobb tonkonzervgyára Sampierdarénában van. A bádogdobozos tonkonzervekben a hús olajban vagy paradicsommártásban van eltéve, de készítenek olajbogyós és szarvasgombás, finomabb konzerveket is. Az olajos tonhús igen tápláló és kiadós étel, de meglehetősen borsos áron árulják, úgyhogy korántsem tehetett szert akkora elterjedésre, mint pl. a szardíniakonzervek. Nyers állapotban a tonhal húsa hamar bomlásnak indul és fogyasztása bélbajokat okoz.

A tonhalászat eredménye helyenként nagy ingadozásokat tüntet fel, amelyeknek az okát nem ismerjük. Ezen a téren is találgatásokra vagyunk utalva és elméletekben nincs is hiány. Az egyik a hajóforgalom megnövekedésében látja az okot, amiért egyes tonnárák soványabb zsákmánnyal kénytelenek megelégedni, mint azelőtt, a másik elmélet a helyi természeti viszonyok megváltozását tételezi fel, sőt vannak, akik azt a körülményt, hogy Spanyolország atlanti partján az atunhalászat hozama csökkenőben van, az 1755-iki lisszaboni tengerrengést okolják.

Valamennyi feltevés közül a legérdekesebb azonban A. E. Neuparth portugál tengernagy elmélete. Neuparth 1797-ig visszamenően összegyüjtötte a portugál tonhalászat statisztikáját és ennek alapján megszerkesztette görbéjét, amely feltűnően szabályos hullámvonallá alakult ki. Minden nagyobb hullám 120 esztendőnek felel meg, amely három 40 éves szakaszra oszlik. Minden ilyen szakaszt egy-egy maximum és minimum határol. Így az 1800-ik és az 1880-ik évben bőséges, 1840-ben és 1920-ban pedig igen sovány volt a tonnárák zsákmánya. Vannak azonban kisebb ingadozások is, amelyek minden nyolcadik esztendőben jelentkeznek. 1898, 1906 és 1914 aránylag bő, 1902, 1910 és 1918 pedig viszonylagosan szűkebb esztendő volt. Hasonló időszakos ingadozásokat állapított meg az Északi-tenger heringhalászatában O. Petterson is, ott azonban a kivételesen gazdag zsákmány minden 111-ik esztendőben ismétlődik meg. Feltűnően egybevág a ton- és a heringhalászat két legutolsó kivételes maximuma is, az előbbié 1880-ban, az utóbbié 1881-ben. Petterson azt a ma még fantasztikusan hangzó magyarázatot kockáztatja meg, hogy a gazdag heringfogások kozmikus befolyásra ismétlődnek meg és egybeesnek a 111 évenként jelentkező nagy tengerjárás hullámaival, amelyek a mélységben is éreztetik hatásukat. Más szóval a heringhalászok minden 111-ik esztendőben a holdnak köszönhetik szerencséjüket. A hasonlóság alapján ezt az elméletet alkalmazza a tonhalászat időszakos ingadozásainak magyarázatára Neuparth tengernagy is. A hold befolyását más tengeri állatokra is feltételezik. Így a híres palolóféreg szaporodását is a holdtól előidézett tengerjárással hozzák összefüggésbe, sőt újabban az Egyesült Királyság Tengeri Élettudományi Társaság plymouthi laboratóriumban dolgozó tudósok az osztriga és a zarándokkagyló szaporodásában mutatkozó szakaszosságot is ezzel próbálják megmagyarázni. A hering, a ton, az osztriga, a zarándokkagyló és a paloló tehát a tenger lunátikusai volnának.

A bonitó (Thynnus pelamys L.)

A bonitó-halat, Thynnus pelamys L., minden tengerjáró ember ismeri. Alakja ugyanolyan, mint a tonhalé, de jóval kisebbtermetű nálánál, ugyanis 80 cm-nél csak ritkán nő meg nagyobbra. Háta és oldala zöldesen és vörösesen csillogó acélkék; hasa ezüstös, s a két oldalán 4–4 barna, hosszanti sáv vonul a toroktájéktól kezdve egészen a farokig. A bonitó színezete egyébként annyira pompás és ragyogó, hogy szavakkal nem is lehet kifejezni. Első hátúszóját 15, a másodikat 1 és 12, a mellúszóját 27, hasúszóját 1 és 5, az alsót 12 és 2, a farokúszót pedig 25 sugár tartja kifeszítve. A mellékúszók száma a háton 7, a hason pedig 8.

A bonitó az Atlanti-óceán leggyakoribb halai közé tartozik. Hosszú időn át kitartóan követi a hajókat, akárcsak a delfin, s ugyanolyan mutatványokkal szórakoztatja az utasokat. Szabályosan fölfejlődött csapatokban, vagy sorokban úszik, s azzal is feltűnővé teszi magát, hogy szorgalmasan üldözi a repülőhalakat. Vadászik azonban az utóbbiakon kívül más halakra is, megeszi a tintahalakat, a puhatestűeket, sőt növényi anyagokat is, de legnagyobb szenvedéllyel mégis csak a repülőhal után veti magát. „A repülőhalakra roppant nagy gyorsasággal ront rá; a levegőbe hatalmas ugrással követi őket és a zsákmányt legtöbbször sikerül még repülés közben elkapnia – írja Kittlitz. Rendkívül sajátságos látvány, amikor felfröccsentik a széltől amúgy is hullámzó vizet. Kiugrásuk és visszatoccsanásuk zajjal jár, s nem kevésbbé meglepi az embert a repülőhalak nagy tömege, amely úgyszólván egyenesen az ellenség torkába hull.” A hajóslegények kiismerték és fel is használják a bonitónak ezt a tulajdonságát. Horgukra nemcsak apró halból álló csalit használnak, hanem fényes lemezeket, vagy pedig tollakkal álcázott parafadarabokat is. A bonitó a teljes sebességgel haladó hajó mellett méter magasra is kiugrik és bekapja a csalétket. Ilyen módon csaknem mindig biztosan horogra kerül.

A bonitó húsa nem olyan ízletes, mint a tonhalé, hanem száraz és olykor, állítólag, mérgező hatású is.

A germon (Thynnus alalonga Risso)

Franciaországnak úgy a Földközi-tenger, mint az Atlanti óceán felé eső partjai mentén minden rokonánál gyakrabban kerül hálóba, vagy horogra a germon, Thynnus alalonga Risso, amelyet a tengerésznépség albacora, vagy albicore névvel is jelöl. A quarnerói halászok alalunga-nak nevezik. A germon is hasonlít a tonhalhoz, de nagyság tekintetében eltér tőle és mellúszója is másféle. Az utóbbiról kapta tudományos fajnevét is (alalonga), amely magyarra fordítva hosszúszárnyút jelent. Mellúszója ugyanis a test harmadával egyenlő hosszúságú és sarlóalakú. A germon teljes testhossza ritkán haladja meg az 1 m-t, súlya pedig csak kivételesen üti meg az 50 kg-ot. Színe sem olyan fényes, mint a többi tonhal-féléé. A háta kékesfekete, amely a hasa felé fokozatosan ezüstösbe megy át. Első hátúszójának hártyáját 14, a másodikét 3 és 12, a mellúszóét 37, a hasúszóét 1 és 5, az alsóét 3 és 12, végül a farokúszóét pedig 40 sugár támogatja. Ezeken kívül úgy a háton, mint a hasoldal élén 8–8 satnya úszója is van.

A hosszúszárnyú tonhalról Bennett „Whaling Voyage” című könyvében a következő feljegyzést olvashatjuk: „A hajókat, amelyek a Csendes-tengeren vitorlával haladnak, az albacorek miriádjai követik hónapokon keresztül. Akármennyien vannak is azonban, a gyorsan vitorlázó hajó néhány nap alatt elhagyja őket, mivel a sebesjáratú hajókhoz ritkán szegődnek hozzá hosszabb időre, hanem csak rövid látogatást tesznek nála. Ha a hajó friss szellőben vitorlázik, makacsul kísérik és serényen kapkodják be a horgot, ha azonban szélcsend következik be, bizonyos távolságra távoznak tőle, hogy zsákmány után nézzenek, s akármilyen csalit eszelnek is ki a matrózok, nem mennek rája. Valószínű, hogy azért csatlakoznak a hajókhoz, hogy legveszedelmesebb ellenségük, a kardoshallal szemben védelmet találjanak. Sohasem tapasztaltam, hogy a cápa is ellenségük volna, de, úgylátszik, ösztönszerűen idegenkednek ettől a nagy ragadozótól, mert ha a hajóhoz közeledett, csapatosan követték s ugyanúgy alkalmatlankodtak neki, mint ahogyan a kisebb madarak a nagyobb ölyvet vagy baglyot megkergetik. Igen falánkok és vegyes eredetű anyagokkal táplálkoznak. A belükben található tápanyagok közt egyebek mellett kis bőröndhalakat, íjhalakat, gályatartót, pillangócsigák héjait és lebegő rákokat láttunk; egy ízben az albacore belében egy kis bonitót, továbbá egy papirhéjú Argonauta-t is találtunk, amelynek a tintazacskója is épségben volt. Sokszor gyönyörködtünk abban az érdekes látványban, amikor az albacore repülőhalat üldözött; bámulatos volt az a rendkívüli pontosság, amellyel a kis aviatikus pályáját a vízben követte, mindig szemmel tartva áldozatát, úgyhogy leereszkedése pillanatában már meg is ragadta. A repülőhal azonban ismételt kiugrásokkal és rendkívüli mozgékonyságával mégis gyakran megmenekült a veszélyből.”

Igen feltűnő, hogy a germont a tonhaltól csak az újabb szakemberek különböztették meg, noha a germont mindig sokkal tömegesebben fogták, mint a tont és a különbségek a régi ichthyológusoknak is a szemükbe tűnhettek volna. Termőhelye kiterjed az egész Földközi-tengerre, az Atlanti-óceán nagy részére, sőt a Csendes-óceánra is. Ívását megelőzően, úgy látszik, mindenütt tetemesebb mélységben tartózkodik. Június közepén csapatosan húzódik a part felé, s ott időzik egészen októberig, amikor ismét a nagy mélységbe vonul vissza. Tápláléka a csapatosan élő halakból, így szardellákból, tengeri márnákból, repülőhalakból és egyéb hasonló tömeges halakból kerül ki. A halászok a repülőhalak gyakori meneküléséből következtetnek a germoncsapatok közeledésére. Az olasz partokon tonnárákban fogják, a francia és a spanyol tengermelléken ellenben inkább horoggal, amelyet sózott angolnával, vagy pedig rongyokkal csaliznak fel. Halászatára a felhős égboltozat, az élénk szél és a hullámzó felszín kedvező.

Az Adriában Faber gyakorinak mondja, de a partok közelében csak ritkán bukkan fel. Húsát az adriai halpiacokon az első minőségű árúk közé számítják. Halászatának időszaka szeptember hava.

A júliusban és az augusztusban fogott germon húsa fehérebb és ízesebb, mint a tonhalé, a júniusban és a szeptemberben kihalászott példányoké viszont rosszabb, mint máskor. A Biscayai-öbölben évente 30–40.000 db germont fognak, s nagyrészét frissen adják el, a megmaradó készletet pedig télére besózva teszik el.

A kis tonhal (Thynnus alliteratus Raf.)

A kis tonhal, Thynnus alliteratus Raf., olasz neve tonnella, allitterata (Szicilia), carcana (Velence), franciául thonine, norvégül tonnine, svédül tunnina. Ezek a nevek nagyjából földrajzi elterjedését is jelzik. A kis tonhal hossza megüti az 1 m-t. Teste megnyúlt; orra igen hegyes; faroknyele nagyon hosszú és vékony. Páncélja a hasúszót közrefogva a hasélig ér. Állkapcsi fogai egy sorban állanak. Keskeny és hosszú mellúszójában 27, hasúszójában pedig 1 és 5 sugár csatlakozik egymáshoz. Első hátúszójában 15–16 keménysugár van, amelyek közül az első négy sokkal hosszabb a többinél. Hátulsó része teljesen eltörpül. A második hátúszónak 11–13 sugara van, utána 8 kis álúszó következik. Az alsóúszót 12–15 sugár alkotja és 6–7 álúszó szegődik mögéje.

Színezete igen élénk. Hátoldala a páncélon túl az oldalvonalig szembetűnően márványozott, az alapszíne elől feketés, a páncél mögött pedig kékes. A mellúszó alatt a hason világos udvartól körített fekete foltok vannak. Oldala és hasa ezüstös. A fiatalok háta égszínkék fekete harántsávokkal. Hazája a Földközi-tenger, valamint az Atlanti-óceán melegebb része és az Indiai-óceán. Elterjedésének északi határa az Oslofjord. Az olasz vizekben, Griffini szerint, mindenütt előfordul, de sehol sem gyakori, viszont Faber azt állítja, hogy az Adriában mindenütt közönséges. Fogásának időszaka szeptember és október. Húsa igen ízletes.