Kaszahalak (Trachypterus Gouan)

A kaszahalak, Trachypterus Gouan, hátúszója a hátoldal legnagyobb részét beszegi. Mellúszóik megvannak, de igen kicsik. Némelyik fajnak aránylag fejlett hasúszója van, másokon ellenben csak egyetlen sugár maradt meg belőle, amelyen bolyhok, úgynevezett lobogók vannak. Farokúszójuk, ha egyáltalán kifejlődik, fajok szerint különböző alakú. Jellemző rájuk, hogy szájuk kicsi és előre nyújtható; felsőállkapcsuk hátrafelé a pofát befedő lemezzé szélesedik ki; bőrük csupasznak tűnik fel, mivel pikkelyeik annyira aprók, hogy szabadszemmel nem is láthatók; gyomruk zacskószerű; a nyomóbél rendkívül nagyszámú függeléke mirigyes szervvé egyesül; úszóhólyagjuk nincs.

A kaszahalaknak kettős hátúszójuk van. Az első, amelyet tüskés sugarak feszítenek meg, közvetlenül a homlokon kezdődik és sokkal magasabb, mint a hátulsó hosszabb, de alacsonyabb rész. Farokúszójuk két részre tagolódik, s a felső rész sugarai megnyúlnak és ferdén fölfelé merednek. Mellúszójuk igen kicsi, a hasúszó ellenben igen nagy és legyezőszerű. Alsóúszójuk hiányzik. A test középvonalán apró pajzsokból és tüskékből összetett sor húzódik a farok tövéig. A kopoltyúíveket jól látható fogak fegyverzik föl. A kopoltyúkosár bőrében 6-7 sugaruk van.

Az északi forgácshal (Trachypterus arcticus Brünn.)

Az északi forgácshal, Trachypterus arcticus Brünn., az angol partokon gyakrabban előfordul, s úgy látszik, hogy az Atlanti-óceán északi részében egyedül képviseli nemzetségét. Hossza 1.5 m, magassága 20 cm, de mindössze csak 2 cm vastag, úgyhogy ha nem is éppen forgácshoz, de deszkadarabhoz mindenesetre hasonlít. Forgácshalnak az angolok keresztelték el, s ezt az elnevezést, jobb hijján megtartjuk. Feje és teste ezüstös, de a fej sötéten márványozott. Oldalán két ferdén tojásdad folt látható. Úszói világospirosak. Hátúszójában 172, a mellúszóban 10-11, a hasúszóban pedig 6 sugár van.

Az északi forgácshal lakóhelye valószínűen a tenger mélyében van. Erre vall nagy szeme is. Csak kivételesen közelíti meg a szárazföldet, s ilyenkor is a homokos partokat részesíti előnyben. Többnyire a hullámok sodorják a partra egy-egy töredékét. A leggyakrabban még Izland és Skandinávia mentén bukkannak fel, de ott is ritkaságszámba mennek. Húsa ízletes volna, de Izland lakói mérgesnek tartják. Valószínűen a parton heverő és félig-meddig oszlásnak indult darabjait kóstolták meg, s ebből vontak le általános következtetést.

A lobogóhal (Trachypterus taenia Bl. Schn.)

Ezelőtt negyven, s egynéhány esztendővel sokat bosszankodtak a nápolyi halászok. Minden áldott reggelen csonkán húzták ki a mélyebb vizekbe esténként elhelyezett horgok zsinegét, s összetett horgaikról a parangálékról is minden nap számos horog tűnt el. Eleinte arra gondoltak, hogy horgaik lopásnak, vagy haragosaik bosszújának estek áldozatul, de ennek ellene mondott az, hogy a horgok egyrészét megtalálták. Ezért valami nagyobbfajta hal tömegesebb megjelenésére kezdtek gyanakodni. Az ugyanis, hogy a nagyobb halak a horgot állkapcsukban elviszik, gyakran megtörténik, de ezúttal a horgok olyan nagy számmal tűntek el, hogy méltán gonosz kezek munkájára gondolhattak, ami különösen a szegényebb, s ezért pusztán a horgászásra és a parti halászatra utalt halásznépségnek lassanként érezhető károkat kezdett okozni. Mikor végre megsokalták a dolgot, úgy segítettek rajta, hogy a zsinegek helyett erős rézdrótot alkalmaztak, s a tettesek lobogóhalak személyében horogra is kerültek.

Mintha meg akarták volna ezek a rejtélyes halak a nápolyiakat tréfálni. A nápolyi halászok eladdig csökönyösen tagadták, hogy a „pesce bandiera” mint állandó lakos a nápolyi öbölben előfordulna, mivel fenékhálóikba sohasem kerültek zsákmányra. Mindaddig csak igen ritkán megjelenő vendéghalnak tekintették, pedig már a régi római írók is ismerték Nápolyból ezeket a szép ezüstös halakat, s mégis csak 1867-ben fedezték fel újra az öbölben. Ízletes, puha húsuk miatt azóta a nápolyi halcsarnokban nagyon keresett cikké váltak és mivel nem nagyon gyakoriak, meglehetős magas áruk van. A lobogóhalak tetemes mélységekben élnek. Ha a lobogóhal a mélyből a felszínre kerül, a mélytengeri halakhoz hasonlóan szétroncsolódik, mivel a nyomás megcsökkenésével a testében levő gázok kiterjednek. Teste hosszú és oldalt lapos, mint az árbocok hegyére tűzött lobogó. Az ezüstös lobogóhal a 2 métert is meghaladja. Hosszúságával szemben testének magassága 20-30 cm, vastagsága pedig alig 2-2.5 cm-t tesz ki. Hátán a farokig húzódik a szép vörösszínű és nagyon törékeny hátúszó. Legelső sugarai többnyire hosszúra kinyúlnak a hátúszóból. Farokúszója kicsiny, alsó úszója nincs. Gyöngén fejlett úszói miatt csak lassan változtatja a helyét. Úszása inkább kígyózó mozgás, ami egyes búvárokat arra a gondolatra vezetett, hogy talán a hosszú, vékonytestű kaszahalak azok a rejtelmes „tengeri kígyók”, amelyekkel a tengerészek néha találkoznak. Ez a vélemény éppen nem valószínűtlen, de ellene szól az, hogy ezek a halak lassú mozgásúak, holott a tengeri kígyókat mindig nagyon fürgéknek látták.

A mélytengeri életmód mellett bizonyít nagy szeme is. Testének színe nagyon szép ezüstös, csak némelyiknek a háta feketés és 3 elmosódott fekete petty van rajta. Úszói szép pirosak. Teste látszóan csupasz; oldalvonalán apró tövisek vannak. Első hátúszójában 8, a másodikban 162-168, a mellúszóban 1 és 7, a farokúszóban pedig 8 és 6 sugara van. A Földközi-tengerben előforduló zászlóhalak közül az ezüstös lobogóhal, Trachypterus taenia Bl. Schn., a leggyakoribb. Az Adriában eléggé ritka, de a Quarneróban többször figyelték meg. Fiume, Buccari, Portoré, Zeng és Carlopago mellett több ízben fogták. Egy másfélméteres példányt a fiumei akváriumban is tartottunk, de ez hamarosan elpusztult. Ezt a példányt a fiumei Adamich-móló mellett fogták; a második, 170 cm-es példány Buccariban került kézre, a harmadikat pedig, amely 109 cm hosszú volt, a fiumei kőolaj-kikötőben fogták horoggal. (Leidenfrost: „Újabb adatok a Quarnero és az Adria faunájának ismertetéséhez.” Áll. Közl. 1908.) Garády szerint ez a faj minden nyáron megjelenik a Quarneróban. Matisz szerint a mélyebb parti vizekben nyáron eléggé gyakori, a Trieszti-öbölben ellenben, mint Graeffe megjegyzi, ritkán fordul elő és a moszatokkal benőtt parti vizekben, ahova valószínűen ívni jár, többnyire nyáron halásszák. Ezekből az egybehangzó adatokból valószínűnek tarthatjuk, hogy a lobogóhal, legalábbis az Adriában, nyáron ívik. Matisz azonban téli előfordulásairól is tud, úgyhogy nem lehetetlen, hogy ez a hal állandóan az Adria mély medencéiben tanyázik, s nemcsak betévedt vendég. A mélységet több más hasonló életmódú hallal együtt csak szaporodási időszakában hagyja el. Faber idézett művében azt mondja, hogy a lobogóhal, amelyet a Három Velence- és a Carnaro-tartomány partjain a halászok „falce”, „spada argentina”, „spada d’arzento”, a horvát tengermelléken pedig „macs” néven ösmernek, az Adriában Trieszt, Velence és Dalmácia partja mentén fordul elő. Dalmáciában „riba vlasuja” a neve.

Az adriai halászok, s a nép közt, akik pedig az eleven tarisznyaráktól kezdve minden ehetőt megesznek, az a hit van elterjedve, hogy a húsa rossz, ehetetlen, sőt mérges. Dehogy kóstolnák meg! Pedig milyen jó pecsenyétől esnek el. Még Lussinban is, ha véletlenül zsákmányra kerül, inkább kiszegezik az ajtóra, mint nálunk a denevért szokás. Van még egy másik meggyőződésük is, s ez az, hogy a lobogóhal húsa „elolvad” a napon. Bőre ugyanis nagyon vékony és finom, s a levegőn hamar szétfoszlik, sőt a húsa is hamar szétesik.

Ívás után eltűnnek. Visszamennek ismeretlen lakóhelyeikre, ismeretlen mélységekbe. Talán éppen oda, ahova a Quarneróból az ívás után kitakarodó rengeteg szkombri- és szardelli-rajok rejtőznek. Ez a hely azonban ma még ismeretlen. Életmódjukat, élettájékukat még ma is homály borítja előttünk. Rájuk vonatkozó adataink hézagosak és bizonytalanok. Ez teszi őket rejtélyessé, s egyúttal érdekessé, bár gyönyörű színeik, nagyságuk magukban is rájuk vonják figyelmünket.