Hosszúfarkúak (Macrurus Bl.)

A család legősibb típusú nemzetségét a hosszúfarkúak (Macrurus Bl.) alkotják. Az idetartozó fajok kozmopoliták. Testüket aránylag nagy, tüskés pikkelyek borítják. Az orr kúpalakúan megnyúlt, szájnyílásuk lefelé néz. Alsó állkapcsuk csúcsán egy bajuszszál ered. Sok faj hátúszójában nagy fűrészes tüske van. A második hátúszó az alsóúszóval együtt igen hosszú, de jóval alacsonyabb sugarak alkotják. Farokúszójuk nincs. A hasúszó a mellúszó alatt áll és első sugara fonállá nyúlik meg.

A pisze hosszúfarkúhal (Macrurus coelorhynchus Risso)

A pisze hosszúfarkúhal, Macrurus coelorhynchus Risso, olasz nevén „sorcio” vagy „rattino”, a Földközi-tengeren kívül a norvég partokon az é. sz. 61. fokáig, továbbá Írország mellett és az Atlanti-óceánban fordul elő. Feje sokkal hosszabb, mint a test magassága. Pikkelyei nem ormosak, de tüskés felületűek. Első hátúszójában 9, a másodikban 68, a hasúszóban 7, az alsóban 75-86 sugár csatlakozik egymáshoz. Színe ibolyásba játszó hamuszürke, oldala ezüstös, hasaalja égszínkékes, vagy barnás; a hát- és az alsóúszó feketével van beszegve, a mellúszó töve feketés ibolyaszínű. Hossza 35 cm. Olaszország partjai mentén a nagyobb mélységekben mindenütt él. Leginkább Szicília körül fogják, azonban mindenhol igen ritka. A hálóban már felpuffadva találják és Griffini azt írja, hogy állítóan sajátságos mély hangot ad. Faber szerint Dalmácia déli partja mentén is megtalálták, ez a termőhely azonban még kétséges.

A szarucsőrű hal (Macrurus sclerorhynchus Val.)

A szarucsőrű hosszúfarkú hal, Macrurus sclerorhynchus Val., még az előbbi fajnál is ritkább. A Földközi-tengerben Genova és Szardínia közelében halászták. A Földközi-tengeren kívül előfordul az Atlanti-óceánban is, ahonnan Valenciennes, Günther és Vaillant a következő termőhelyeit közlik: Portugália és Marokkó mentén, az Azórok és a Kanári- és a Zöldfoki-szigetek környékén 550-3600 m-nyi mélységben. A „Valdivia”-expedíció az Indiai-óceánban, az Adeni-öbölben is fölfedezte. 30 cm-nyire nő meg. Teste igen nyúlánk és hátrafelé konyuló tüskékkel borított halpénzek burkolják be. Az állkapocs elején lévő fogak kissé hosszabbak. A hátúszó második tüskéje fogazott szélű. A hasúszó külső sugara fonalszerű és akkora, mint a szemátmérő. Mellúszóját 16, hasúszóját 7-9, hátúszóját 11, az alsót pedig kb. 95-100 sugár alkotja. Alapszíne ezüstösbarna, a hasoldala olykor égszínkékbe játszik.

A fényszóró hal (Macrurus laevis Lowe)

Ezt a halat Lowe még 1843-ban leírta, azóta sokszor fogták is, ámde egészen 1925-ig sejtelmünk sem volt legfontosabb tulajdonságáról, amellyel nemcsak rokonságában, hanem a halak osztályában is teljesen egyedül áll. A fényszóró hal, Macrurus (Malacocephalus) laevis Lowe, olyan karcsú és hátrafelé teljesen elvékonyodó testű, mint nemzetségének minden egyes tagja, de a has- és hátúszó között magasabb. Feje felül és oldalt lapos, orra kúpos és csaknem függélyesen lemetszett. Állahegyén hosszabb, vékony bajuszszál ered. Felső állkapcsát két sor fog szegélyezi, amelyek közül a külső sor tagjai nagyobbak. Az alsó állkapcsán egy fogsora van. Testét apró halpénzek burkolják be, amelyeken finom sörték vannak. Hasúszója mögött csupasz mélyedés van, amelynek a rendeltetését C. F. Hickling fedezte fel.

Második hátúszója feltűnően keskeny, az igen hosszú alsó úszó ellenben annál szélesebb. A második hátúszó rövid sugarait nem köti össze hártya, hanem elkülönülten állanak. Hasúszója, amelynek 8-9 sugara van, rövidebb, mint rokonaié. Hátúszóját 13-14, mellúszóját 17, alsó úszóját pedig kb. 180 sugár támasztja meg. Az idősebb példányoknak, mint Brauer megállapította, aránylag kisebb szemük van, mint a fiataloknak. A fényszóró hal az Atlanti-óceán északi részében 50 cm-es hosszúságot ér el, a trópikus vizekben azonban nagyobbak is élnek. Alapszíne barnás, egyes részei ezüsttel és arannyal vannak futtatva.

A fényszóró hal rendkívül elterjedt, de csak mindig szórványosan fogják. A Földközi-tengerben Nizzánál és Messzinánál találták meg. Ezek a példányok sötétbarnák voltak, hasoldaluk ezüstösen csillogott. Az Atlanti-óceánban Lowe Madeira mellől, Günther Írországtól délre, Lütken a Skagerrakból és Bohuslän mellől írta le. A „Challenger”-expedíció Pernambuco magasságában 640, Köhler a Gascognei-öbölből 400-700 m-es mélységben gyüjtötte. A Csendes-tengerben a Sandwich-szigeteknél Gilbert és Cramer 545-627 m közt akadt rá. Az Indiai-óceánban az „Investigator” az Arabs- és az Andamani-tengerből (343-765 m), a „Valdivia”-expedíció pedig a Bengáli-öbölből (362 méter), továbbá Kelet-Afrika partjai mentén (823 m) halászta ki.

A hasúszók töve közt, s a végbélnyílás előtt levő két csupasz, fekete gödör feladatát Hickling derítette ki. Hickling, a liverpooli egyetem tengertani intézetének tagja, ezt a halat 1925-ben és a következő évben a „Tamusa” nevű gőztrawleren tanulmányozta. Kísérleteit Ramsden, a liverpooli életvegytani intézet igazgatója ellenőrizte. Hickling megállapította, hogy a két gödör sajátságos világítószerv. A két bemélyedés közt világító mirigy van, amelynek vezetéke a végbélnyílás szemölcsébe torkollik. A mirigy előtt és mögött üvegszerűen átlátszó sejttömeg van, amely lencsealakban halmozódik fel. A világító mirigy finomabb szerkezetét. R. H. Bowen vizsgálta meg és írta le („Quart. Journ. Micr. Soc.” 1926). A mirigy belsejét dúsan redőzött hám béleli ki. Ennek a sejtjei választják el a világító anyagot. A szerv működését kormányozó ideg, amely a mirigytokban hálózatot alkot, a bélcsatornát is ellátja.

A világítóanyag vegyi és fizikai tulajdonságait Hickling hosszú kísérletsorozattal állapította meg. Vizsgálatainak eredménye röviden összefoglalva („Journ. Mar. Biol. Ass. U. K.”, 1926, 495. l.) a következő. A világító váladék nyálkás, ragadós anyag és igen parányi szemcsékből áll. A váladék mennyisége a hal nagyságától függ. Más világító állatokhoz viszonyítva a fényszóró hal mirigyéből aránylag tekintélyes mennyiségű világító anyaghoz lehet jutni. A váladéknak erős fénye van. A tiszta váladék kék, a tengervízzel kevert ellenben zöld, illetve erős nappali világítás mellett zöldessárga fénnyel világít. Fényét nem világító baktériumoknak köszönheti, mint más halak (Photoblepharon, Anomalops), hanem a „luciferin” nevű világító anyagnak, amely a „luciferase”-nak elnevezett erjesztő (fermentum) jelenlétében hideg fénnyel ég el „oxyluciferin”-né. A fény keletkezéséhez, vagyis az itt vázolt vegyi átalakuláshoz nem szükséges okvetlenül tengervíz, ellenben csak úgy mehet végbe, ha a környező közeg lúgossági foka és hőmérséklete megfelelő, továbbá bőséges oxigén és bizonyos mértékű ozmotikus nyomás is szükséges hozzá. A fényszóró haléra emlékeztető világító váladékot csak egy kagylófajnál (Pholas dactylus) és az „Arcturus” expedíción fölfedezett mélytengeri ráknál találunk.

A váladék fényerősségét Hickling fényképező lemezen is kipróbálta. Tíz hal mirigyének váladékát 25 köbcentiméternyi tengervízzel vegyítette és másfél méternyire 30 másodpercig tartotta elé a lemezt, amelyen az előhívás után éles körvonalú kép mutatkozott. A váladék tengervízben sokáig megtartja világítóképességét. Hickling tengervízzel kevert váladékot tett el üvegben és a folyadék még hat nap mulva is gyenge fényt árasztott. Az állat a világító anyagot hátrafelé lövell ki, s a teste fényernyőül szolgál. Pycraft azt hiszi, hogy a haltól kibocsátott fényes felhő egyrészt a zsákmány odacsalogatására, másrészt pedig az ellenség elvakítására és elriasztására való. A fényes felhő mögött a hal könnyen elillanhat elvakított támadója elől. Nem valószínű, hogy a fény arra szolgálna, hogy a tejesek és az ikrások egymásra találjanak, mivel a fényszóró halnak még a legkisebb, tehát serdületlen példányai is világítanak. A lencseszerű alkotórész feladatára vonatkozóan még nem sikerült kielégítő magyarázatot találni, de nem lehetetlen, hogy a fényszóró hal nemcsak váladékot tud kilövellni, hanem sok más mélytengeri halhoz hasonló módon is világít, a lencse fölött ugyanis a bőr átlátszó. Annyi bizonyos, hogy a fényszóró hal egészen különálló típust képvisel a mélyvízi (bathypelagikus) világító halak csoportjában.