1. Harántfogú gőték (Amblystoma Tsch.)

A harántfogú gőték egyszer karcsú, máskor többé-kevésbbé zömök testű állatok. Bőrük síma, fülmirigyeik rendesen vannak, de ezek határai gyakran nagyon bizonytalanok, törzsüket számos merőleges bőrránc valósággal gyűrűzötté teszi; farkuk vastag, töve majdnem hengeres, többi része azonban erősebben vagy gyengébben lapított, hátrafelé alacsonyabbá váló, vége lekerekített, vitorlája soha sincs; elülső lábaikon 4, a hátulsókon 5 ujjuk van. Ínyfogaik két egyenes, ívesen hajlott vagy gyengén szög alatt futó harántsort alkotnak, s a sorok belső végei a középen vagy közvetlenül érintkeznek, vagy alig vannak egymástól elválasztva, együtt tehát vagy egyenes harántsort, vagy olyan nagyon tompaszögben megtört sort alkotnak, melynek csúcsa előre néz. De az is lehetséges, hogy mindkét sor legvégső része meg van szakítva, úgyhogy azok legszélső része különálló fogcsoportot alkot. Nyelvük nagy, tojásdadalakú vagy majdnem kerek, sugarasan redőzött s alsó oldalával a szájüreg alapjához nőtt, úgyhogy elülső széle és oldalszélei egy kis darabon szabadok. 24 ismert fajuk, melyeket három alnembe szoktak beosztani, Észak-Amerikában honos s dél felé Mexikóig terjedtek el, de egy fajuk Sziám erdeiben él.

A mexikói axolotl (Amblystoma mexicanum Cope)

Mexikó város közelében, beszéli az öreg Hernandez, él egy puhabőrű és négylábú tavi hal, mely olyan, mint valami gyík, egy arasz hosszú, egy hüvelyk vastag és „axolotl” a neve. Nagy feje felülről lapított, ujjai olyanok, mint a békáéi. Színe fekete vagy foltosan barna. Nevét szokatlan és nevetséges alakjáról kapta. Húsa hasonlít az angolnáéhoz, egészséges, jóízű és sütve, vagdaltan vagy főve eszik, a spanyolok rendesen ecettel, borssal és szegfűszeggel, a mexikóiak csupán fekete borssal. Ugyanez a tudósító ebihalakról beszél, melyeket az indiánok nagy élvezettel fogyasztanak és gyakran még a piacra is hoznak.

Hosszú ideig ügyet sem vetettek ezekre az adatokra, mindaddig, míg a maga módja szerint kitünő megfigyelő által leírt állat Franciaországba nem került és így a tudományos világ is meg nem ismerte. Pontos leírását Cuvier adta két, Humboldt Sándor által Mexikóból hozott példány alapján. Ezek akkorák voltak, mint a foltos szalamandra, alakjuk olyan, mint a gőtelárváké, s Cuvier és Humboldt valóban annak is tartotta őket. Törzsük zömök volt, fejük lapos és aránylag szélesebb, mint az akkoriban ismert gőtéké, farkuk lapított és felső élét vitorla szegélyezte, mely előrefelé átterjedt a hátra is. Az elülső lábakon 4, a hátulsókon 5 ujj volt. A szín meglehetősen egyenletes sötét barnászöld, a rajzolatot fekete foltok és fehér pettyek alkották. E két példány után sok más is került még Európába, és az valamennyi hasonló volt e leírtakhoz. Ez okból indíttatva érezték magukat, hogy a lárvaalakot az állat állandó alakjának tartsák, s ezt a véleményt támogatta az is, hogy hasonlítottak más farkos kétéltűekhez, melyeknek szintén csak a lárváját ismerték. Ez Cuvier-t magát is arra késztette, hogy az axolotlt a kopoltyus kétéltűek közé sorozza be, de mikor ezt tette, egyszersmind határozottan kifejezte kételkedését is és valósággal mentegette magát a következő szavakkal: „Kénytelen vagyok az axolotlt az állandó kopoltyús nemzetségek közé sorozni, mivel olyan sok tanu bizonyítja, hogy sohasem veszíti el kopoltyúit.”

Ennyit tudtunk az állatról 1865-ig. A búvárok egyike-másika úgy járt el, mint Cuvier, és ámbár Baird úgy nyilatkozott, hogy a lárvajelleg ugyan sokkal határozottabban megnyilvánul az axolotlon, semhogy annak ilyen voltában kételkedni lehetne, azonban az, hogy a kifejlett állatot még nem találták meg, nem bizonyítja annak nemlételét, mégis akadtak sokan, akik minden kétséget ki akarva küszöbölni, egész határozottsággal azt állították, hogy a legbehatóbb vizsgálatok tanusága szerint az axolotl sohasem alakul át. Ez utóbbi felfogás mellett bizonyítottak azok a bár nagyon fogyatékos adatok is, amelyek az állat életmódjáról közben ismeretessé váltak. Valamennyi adat, Saussure közleményei is, úgy szóltak, hogy az axolotlt Mexikóban átalakult állapotban senki sem látta még, és éppen ilyen kevéssé találtak valaha is kifejlett gőtét ama tavak közelébe, amelyekben az axolotl annyira közönséges, hogy mint táplálékot ezrével hordják a piacra.

Ekkor történt, hogy a párizsi Jardin d’acclimatation hat eleven axolotlt kapott, öt hímet és egy nőstényt, és elhelyezték őket az intézet gazdag élő hüllő- és kétéltű-gyüjteményében. A megfelelő medencékben elhelyezett állatok egy évig éltek már a többi kétéltű lárva módjára Párizsban, mikor 1865 február 18-án hirtelenül nagy izgatottság hatalmasodott el rajtuk. A hímek és a nőstények kloakájának a széle egyaránt erősen megduzzadt, s a hímek, miközben a nőstényt serényen hajszolták, magvukat kibocsátották a vízbe. A nőstény már a következő napon elkezdett petéket rakni, és pedig egészen úgy, mint a mi vízigőtéink teszik, és a legközelebbi napon már be is fejezte munkáját. Hat hét mulva megismétlődtek ugyanezek a jelenetek. Duméril A. mindkét esetben kiszedette azokat a növényeket, melyekre a peték fel voltak ragasztva, és külön medencébe rakatta őket. Kiderült, hogy majdnem valamennyi pete meg volt termékenyítve; 28–30 nap mulva megkezdődött a lárvák kikelése és szeptember elejére a fiatalok közel akkorák lettek, mint a szüleik.

Szeptember derekán az egyik fiatalon nagyon feltűnő változás mutatkozott. Kopoltyúbojtjai, háttaraja és farka összezsugorodtak, fejének alakja valamelyest megváltozott, bőrének barna alapszínén pedig nagyon sok apró, sárgás folt jelent meg. Szeptember 28-án hasonló változások kezdtek mutatkozni egy másik fiatalon, október 7-én a harmadikon, október 10-én a negyediken. Mind a négy ugyanolyan módon átalakult, mint ahogy a farkos kétéltűek át szoktak alakulni: gőték lettek belőlük és ezzel bebizonyosodott Humboldt és Cuvier nézetének a helyessége.

Duméril idevágó első kísérletének célja annak a kipuhatolása volt, hogy vajjon erőszakos beavatkozással siettetni lehetne-e a fejlődést? Azért több axolotlnak egyes kopoltyúit előbb az egyik, azután a másik oldalon vagdalta le s ekkor azt tapasztalta, hogy a levagdalt kopoltyúk újból kinőttek, s megismételve a kísérletet ugyanazokon az állatokon, megállapíthatta, hogy ugyanannak az állatnak a kopoltyúi öt-hatszor is újból kinőhetnek, a nélkül, hogy ez az állat életében bárminő változást is okozna. A kísérleti állatok egy része későbben átalakult ugyan, azonban bajosan lehetett volna föltenni, hogy az átalakulás a megcsonkítás eredménye volt.

Amit Duméril nem, vagy csak nagyon tökéletlenül tudott elérni, az sikerült egy a rovarokon végzett gondos megfigyeléseiről jól ismert és minden szakember által igen nagyra becsült hölgynek, a breisgaui Freiburgban élő Chauvin Mária kisasszonynak. Weismann jutott arra a gondolatra, hogy nem volna-e lehetséges az összes axolotl-lárvákat, vagy legalább egy részüket azzal kényszeríteni átalakulásra, hogy olyan körülmények közé kényszerítjük őket, melyek a kopoltyúk használatát megnehezítik, ellenben a tüdőkét megkönnyítik, amelyek tehát arra szorítanák őket, hogy bizonyos életkoruktól kezdve a szárazon éljenek. Végzett is erre vonatkozó kísérleteket, de eredményt nem tudott elérni, mert, miként hamarosan átlátta, a sikerhez az állatoknak hónapokon át való gondos tenyésztésére és megfigyelésére van szükség. Kísérleteit Chauvin kisasszony folytatta, öt, mintegy nyolcnapos lárvával kezdve meg a munkát, melyek a neki küldött 12 darab közül egyedül maradtak életben. „Az állatok rendkívüli gyengesége mellett, írja, a víz minősége és hőfoka, nemkülönben a nyujtott táplálék minősége és mennyisége különösen az első időkben rendkívül nagy befolyást gyakorol azokra, úgyhogy kezelésükben az ember nem lehet eléggé óvatos.” Az állatokat megszabott hőmérsékletű vízben, mintegy 30 cm átmérőjű üvegben tartotta s táplálékul kezdetben Daphniák-at és kagylós rákokat adott nekik, későbben azonban bőségesen ellátta őket nagyobb vízi állatokkal is. Ily tartás mellett mind az öt lárva kitünően érezte magát.

A legerősebben fejlett példányon már június végén mutatkoztak az elülső végtagok nyomai és július 9-én a hátulsó lábak is megjelentek. Október végén feltűnt a megfigyelőnek, hogy az egyik példány állandóan a víz felszínén tartózkodik és ez azt sejttette meg vele, hogy most következett el az a kedvező időpont, melyben az állatokat elő lehet készíteni az átalakulásra. E célból november 1-én jelentékenyen nagyobb, laposfenekű edénybe tette át, melyet olyanképpen állított fel és töltött meg vízzel, hogy az axolotl annak csak egy helyén tudott egészen a víz alá merülni, ellenben az üveg fenekén való gyakori mászkálása közben a levegővel többé vagy kevésbbé érintkezésbe jutott. A víz mennyiségét a következő napokon fokozatosan még inkább csökkentette és november 1-e és 4-e közt valóban mutatkoztak is az átalakulás első nyomai. Az állat kopoltyúbojtjai majdnem teljesen összezsugorodtak, a háttaraj teljesen eltűnt és az addig magas farok hengeres alakot öltött. A test szürkésbarna színe fokozatosan feketére változott, egyes, kezdetben elmosódott sárgásfehér foltok jelentek meg rajta s ezek később élénkebbek lettek, egyidejűleg iparkodott az állat sekély helyekre jutni. November 4-én egészen kimászott a szárazra és elbújt a nedves mohába, mely a fenék legmagasabb pontján homokrétegen volt elhelyezve. Ekkor esett át az első vedlésen. Mikor a vízből először kimászott, kopoltyúrései még nyitva voltak, azonban lassanként bezáródtak és mintegy 8 nap mulva már nem voltak láthatók, mert a bőr föléjük nőtt.

A többi lárvák közül három november végére már éppen annyira kifejlődött, mint az első, s ebben Chauvin kisasszony annak a jelét vélte látni, hogy e három lárvára nézve is elkövetkezett a fejlődés siettetésének az ideje, azért ezeket is hasonlóképpen kezdte kezelni. Az egyik valóban át is alakult, ugyanannyi idő alatt és egészen úgy, mint az első: kopoltyúboltjai még teljesek voltak, mikor a sekély vízbe került, de négy nap mulva már majdnem teljesen összezsugorodtak. Az állat ekkor kiment a szárazra, mintegy tíz nap mulva benőttek a kopoltyúrései s az axolotl teljes szalamandraalakot vett fel. Ez utóbbi idő alatt evett ugyan az állat, de csak ha kényszerítették rá. A másik kettő lassabban fejlődött. Ezek nem keresték oly gyakran a sekély vizet s általában nem időztek olyan sokáig a szabad levegőn, úgyhogy január nagyobbik fele elmult, mire egészen kimásztak a szárazra. De ezek kopoltyúinak az elszáradása sem tartott tovább, mint amazoké. Ugyanúgy estek át az első vedlésen is, mihelyest a szárazra másztak.

Az utolsó axolotl, mely kezdettől fogva gyengébbnek látszott a többinél és a növésben is szemmel láthatólag visszamaradt, még jelentékenyebben másképpen alakult át, mint a másik kettő. Négy nap helyett 14 napra volt szüksége, míg annyira vitte, hogy a vizet elhagyhatta. Gyengébb alkata miatt természetesen sokkal érzékenyebb volt a külső behatások iránt, mint a többiek. Ha nagyon sokáig volt levegőn, színe világosabbra változott s e mellett sajátságos szagot terjesztett, mely hasonló volt ahhoz, aminőt a szalamandra áraszt, ha szorongatják vagy ha veszedelembe jut. Ha azután ismét visszatették a mélyebb vízbe, azonnal alábukott és ott ismét magához jött. Ezt a kísérletet többször megismételték vele s az eredmény mindig ugyanaz volt, amiből azt lehet következtetni, hogy az átalakulás folyamatának fölötte erőszakos siettetése megakasztja a fejlődést, a tovább való erőszakolás pedig az állat halálát is okozhatja.

Chauvin kisasszony kísérleteiből ezeket a következtetéseket vonta le: Az axolotl-lárvák nagyobb része, ha ugyan nem mind, átalakul, ha azok a petéből egészségesen bújnak ki és megtalálják megfelelő táplálékukat, és másodszor, ha a nagyon alacsony vízállás következtében a víz fölött való lélekzésre kényszerülnek.

Axolotl-lárva.

Weismann a föntebbi kísérletek alapján azt következteti, hogy a Mexikó tavait ma benépesítő állatok régebbi időkben már kifejlett gőték voltak, azonban létfeltételeiknek megváltozásával visszasüllyedtek a halszalamandrák korábbi fokozatára. Humboldt Sándor-tól tudjuk, hogy Mexikó tavainak tükre aránylag nem is olyan régi geológiai multban jelentékenyen magasabban állott, mint manapság, továbbá ismeretes az is, hogy a fennsíkot régebben erdők borították, azonban ezeket kiirtották. „Ha most feltesszük, mondja Weismann, hogy kb. a negyedkorban a hegyek erdei az akkor még mély, meredekfalú és jelentékenyen kevésbbé sós tavak partjaiig nyúltak le, ez nemcsak a maitól jelentékenyen eltérő életkörülményeket jelentett, hanem olyanokat is, melyek a szalamandraalak kifejlődésére egészen különösen alkalmasak voltak. Így bizonyos valószínűséggel tehetjük fel, hogy már a negyedkor elején Mexikó erdeit a tavak környékén harántfogú gőték népesítették be, de ezek későbben, amint a tavak mind jobban és jobban kiszáradtak és a levegő mindjobban elveszítette nedvességét, a szárazföldön egyre nehezebben tudtak megélni. Azért végül is ki kellett volna pusztulniok, ha régi halgőte alakjukat nem nyerték volna vissza és így a vízi élet ismét meg nem nyilt volna előttük.”

Jóllehet Weismann végső következtetései valószínűleg jogosak, de mégis csak feltevések. Annyi bizonyos, hogy azok a sejtései, melyek a mexikói tavak sótartalmának a fejlődésre gyakorolt hatására vonatkoznak, Velasco J. M. közlései szerint helytelenek, mivel az axolotl egyáltalában nem él sótartalmú vízekben. Azonkívül az állat hazájában sem marad meg egyáltalában mindig lárvaállapotban, mint azt korábban általánosan hitték, hanem miként Észak-Amerikában, átalakul valódi harántfogsorú gőtévé. Ennélfogva fel kell tennünk azt is, hogy Mexikóban rendszerint szintén csak mint teljesen fejlett állat lesz ivaréretté.

Ezidőszerint biztossággal csak annyit tudunk, hogy az axolotl lárvaállapotban is fejlődésre alkalmas petéket rak, tehát így is szaporodni tud, és szintúgy tudjuk azt is, hogy egyes lárvák meg gőtékké fejlődnek. Egyébként pedig igazán nem sokat jelent, hogy Mexikóban csak olyan kevés átalakult axolotlt találnak, mert hiszen lehetséges, hogy az ország pontosabb átkutatása után másik, az axolotl által lakott, kedvezőbb fekvésű tóból egyszerre egész tömegben fog előkerülni.

Chauvin kisasszony 1883–1885-ig tovább folytatta kísérleteit az axolotllal, nevezetesen kísérletet tett 24 6 1/2–7 1/2 hónapos példánnyal, hogy ezekkel lehetőleg a természetes átalakulás menetét tétesse meg, ez azonban egyetlen egynél sem sikerült azonnal, mert az óhajtott átalakulás csak 48–277 nap alatt ment végbe. Külső kényszer nélkül egyik sem alakult volna át gőtévé. Chauvin kisasszony rájött, hogy nem a kopoltyúbojtok nagysága, hanem az első vedlés jelzi az átalakulás fordulópontját, s végül annyira vitte, hogy az állatokat tetszése szerint a fejlődés alacsonyabb fokáról a magasabbra, vagy megfordítva átalakíthatta. Az utóbbi megfelelőn nehezebb. További kísérleteinek az volt a célja, hogy az átalakulást önkényesen félbeszakítsa és évekre megakassza s így azután az állatok alkalmazkodóképességét még egyszer kipróbálja. Öt lárvát annyira fejlesztett, hogy az állatok már egészen jól élhettek a szárazon, és most már azt a kísérletet tette, hogy a tüdővel való lélekzést természetszerűleg követő további átalakulást megakassza. A lárvákat fölváltva nappal a szárazon, éjjel pedig vízben tartotta. A fejlődés lényegileg nem is haladt tovább s a kísérleteket 3 1/2 év után befejezte azzal, hogy két példányt tovább iparkodott fejleszteni Amblystomá-vá, kettőt pedig visszafejlesztett axolotllárvává. Az utóbbi sikerült 4 hónap alatt, az előbbi azonban csak egy esetben, de akkor tökéletesen, 7 1/2 hónap alatt. Az átalakulás megakasztása egyszersmind mindkét esetben az ivarszervek fejlődésének megakadását is jelentette. Az említett átalakulásokban a fő mozgatóerőt a hőfok jelentette, azután a levegőn vagy a vízben való tartózkodás, végül a lassan, de állandóan működő külső behatások. A legkönnyebben sikerül az átalakítás, ha fel tudjuk ébreszteni az állatban az addig lappangó fejlődési ösztönt; sokkal nehezebb a vesztegelést vagy a fiziológiai visszafejlődést előidézni, legnehezebb azonban az átöröklés során meggyökeresedett irányzatokat legyőzni.

Az északamerikai axolotl (Amblystoma tigrinum Green)

Északamerikai axolotl (Amblystoma tigrinum Green).

Az északamerikai axolotlt nagyon sok néven leírták, amit nem is lehet csodálni, mert az állatnak valamennyi külső bélyege nagyon változékony. Jellemző rá, hogy ínyfogsora hosszú, ívesen hajlott, kifelé a belső orrnyílások külső széléig ér, jellemzi továbbá az a 12 merőleges körbarázda, mely törzsének a végtagok közé eső részén látható, nemkülönben nagy feje. A kifejlett állat alapszíne barna vagy fekete s ez az egyes példányok szerint nagyon különböző módon foltozott sárgával, sárgászölddel vagy sárgásbarnával. A 14–21.5 cm hosszú állat az Egyesült-Államokban fordul elő, nyugaton gyakoribb, de előfordul a keleti államokban, valamint a mexikói fennsíkon is.

Nagyon kérdéses, hogy azonos-e a föntebb megismertetett mexikói fajjal. Cope és az ő nyomán Osborn, de Wolterstorff és Werner is meg van győződve, hogy a mexikói axolotl, melyet mindnyájan mint szürke, sötéten pettyes vagy tejfehér, albinotikus lárvát ismerünk, az A. tigrinum-tól eltérő faj.

Shufeldt R. W. ezzel a fajjal már régebben végzett kísérleteket Uj-Mexikóban a szabadban és megerősítette azokat a föntebb ismertetett adatokat, melyek szerint az axolotl haladó és hanyatló fejlődésre is képes. A lárva a mocsarak kiszáradására rendkivül gyorsan átalakul szárazföldi alakká. Bőséges táplálék és lassanként emelkedő hőfok sietteti, a víz nagyobb mélysége késlelteti ennek az esetében is az átalakulást.

Az utóbbi időkben Powers végzett kiterjedt kísérleteket és észak-amerikai axolotl átalakulásáról és változékonyságáról. Úgy találta, hogy e faj valamennyi változata egy kicsiny területen belül fordul elő, és így a termőhelyek különböző földrajzi fekvése nem lehet az oka e változások keletkezésének. Átalakulását szintén a táplálék megváltozása vezeti be, és pedig olyan módon, hogy táplálékhiány esetén az állat kopoltyúbojtjainak és farokvitorlájának anyagát használja fel az anyagcsere során mutatkozó hiány pótlására. Az így megkezdődő átalakulás azután tovább folytatódik a külső viszonyok megváltozására való tekintet nélkül. Azokból a lárvákból, melyeket augusztusban a meleg mocsarakból egy sötét, hideg ciszternába helyezett át, olyan állatok fejlődtek ki, melyeket alig lehetett megkülönböztetni a mocsarakban velük egyidejűleg kifejlettektől. Azonban a táplálék igen fontos szerepet játszik az egyes változatok kifejlődésében.

A mexikói axolotl mellett ezt is gyakran tartják fogságban. Egész lénye nagyon hasonlít a mi szalamandránkéhoz, csakhogy sokkal falánkabb s a mellett kevésbbé válogatós a táplálékban. Két, Werner által évekig tartott példány csakhamar hozzászokott ahhoz, hogy a szeletekre vagdalt nyers húst elfogadja, és még azt is megkísérelték, hogy testük elülső részét kissé felemeljék, ha a húsdarabot kissé az orruk fölé tartotta. De megették azonkívül a lisztkukacot, sőt a gyíkot, és elfogadtak egy foltos szalamandrát is, ellenben visszautasították a vízigőtéket, s bár beléjük haraptak, rögtön szabadon eresztették őket és szájukat a mohában többször megtörülték. A két állat télen-nyáron egyformán viselkedett, egyformán ettek, azonban télen néha hetekre elásták magukat a földbe. Az állat a nappalt renyhe nyugalomban tölti, azonban az esteli, és különösen a hajnali órákban meglehetősen nyugtalanul jár-kel ketrecében. Általában véve nagyon lassú mozgása menekülés esetén meglepően gyors futássá változik. A vízben nagyon otthon van, kitünően úszik és bukik, úgy mint a mi vízi gőtéink.

Rörig szerint a lárvákat legcélszerűbb 10–15 C fokos vízben tartani. Nappal rendesen lomhán csúsznak-másznak a fenéken, de ha valami szokatlan dolog kerül az útjukba, oly szilajon menekülnek, hogy rendszerint hevesen nekirohannak a köveknek és az akvárium üvegfalának. Éjjelre szilárdan ráakaszkodnak valami növényre, közel a víz színéhez, valószínűleg azért, hogy könnyebben jussanak levegőhöz. Mert azonkívül, hogy kopoltyúk segítségével a vízből lélekzenek, gyakran feljönnek a víz szinére és oly hevesen szívják be a levegőt, hogy az ember néha valósággal a zörejét hallja, de erre aztán villámgyorsan ismét alábuknak, fejjel lefelé, akárcsak a mi gőtéink. Zsákmánynak tekintenek minden állatot, mellyel el tudnak bánni és amelyet le tudnak nyelni, s éppen olyan falánkok is, mint a mi gőtéink, de oly nagy falatot, mint pl. a tarajos gőte, nem tudnak lenyelni. A szabadban, Gall R. E. szerint, főtáplálékuk a bolharákok (Gammarus), egyes vízi csigák (Physa) és apró kagylók (Pisidium) sorából kerülnek ki. A fogságban Rörig földigilisztákkal, apró rákfajokkal, nevezetesen vízibolhákkal, azután hangyatojással, apró férgekkel, fejletlen ebihalakkal, fiatal békákkal és pótlékul hosszú, gilisztaforma szalagokra vagdalt nyers hússal etette őket. Werner megfigyelései szerint nagyon szeretik a nyers húst, azonban a disznóhúst, különösen a zsírosat, visszautasítják. A táplálékot nem rágják meg, hanem gyorsan lenyelik. Mikor az ivarzás ideje elkövetkezik, ami Mexikóban évente állítólag kétszer esik meg, nálunk azonban, amint látszik, nem igazodik az évszakokhoz, a hím magvát kúpalakú csomókban rakja le, melynek alapját valami nyálkaszerű anyag, csúcsát pedig a csirasejtek alkotják. A nőstény felkeresi ezeket a kúpokat, felveszi őket kloakáján át, s röviddel azután lerakja petéit. A lárvák a víz hőfoka szerint rövidebb vagy hosszabb idő mulva áttörik a peteburkot és csakhamar az idősebb lárvák módjára élnek, amelyekkel színezet és külső tekintetében kezdettől fogva megegyeznek.

A foltos harántfogú gőte (Amblystoma punctatum L.)

Az állat bizonyos fokig a mi foltos szalamandránkra emlékeztet, azonban kisebb marad nála és alig 20 cm-nyi hosszúságot ér el. Hátoldala mély fekete színű, középvonalának két oldalán egy-egy 10–20 nagy, kerek, sárga foltokból álló sor fut végig, a foltok meglehetősen részarányosan vannak elrendezve; a hasoldal sötét kékesszürke.

Az állat szaporodását illetőleg sok fontos megfigyelést közölt Baird, később Andrews és Smith, legutóbb Wright és Allen. Mi e két legutóbb említett kutató vezetésére bízzuk magunkat. Ők a gőtét a Newyork államban lévő Cayuga-tóban találták meg, amely hely a gyüjtésre különösen kedvezőnek bizonyult. Az állatok a környező hegyoldalakon élnek, de nászukat a tóban ülik meg. A megfigyelések tanusága szerint a téli álomból való felébredésük és a vízhez való vándorlásuk bizonyos hőfoktól függ, amely 10 C vagy ennél több. A vándorlás ideje március 13-a és április 1-je közé esik. A vándorlást a hímek kezdik meg, a következő este megjelennek a nőstények is, de még kicsiny számban, a harmadik napon azonban már többségben vannak, s abban is maradnak egészen a vándorlás befejeztéig.

A hím magvát spermatoforokban (burokba zárt csomókban) rakja le s 45 perc alatt 22 ilyen spermatofort is lerakhat; a nőstény nyilván azokból veszi fel a hím csírasejteket. A peték lerakása e sejtek felvétele után vagy már pár óra mulva bekövetkezik, vagy esetleg csak egy hét mulva történik meg. A lerakott peték száma 130–225, s ezek 1–10, de rendesen csak két vagy három, különböző nagyságú csomót alkotnak. Egy-egy ilyen csomónak a lerakása legalább egy félóráig tart, sőt egy nőstény, mely 140 petéből álló csomót rakott le, egy óra hosszáig maradt a víz alatt, s 10 órával későbben még egy kisebb, csak 32 petéből álló csomót rakott le.