1. Pajzsoslábú teknősök (Podocnemis Wagl.)

Haspáncéljuk nagy s ennek mellső lemezei nem mozgathatók. Fejükön csontos halántékfedő van, a szemek között páratlan homlokpajzs és fejük hátulsó részén egymás mellett 3 nagy pajzs fekszik. Hátsó lábaikon csak 4 karom van. Egy fajuk Madagaszkáron, a többi hét faj Dél-Amerika nagy folyamaiban él.

Az arrau-teknős (Podocnemis expansa Schweigg.)

Arrau-teknős (

Arrau-teknős (Podocnemis expansa Schweigg.).

Hatalmas állat, melynek páncélhosszúsága a 77 cm-t is eléri. A nem többi fajától megkülönbözteti az, hogy homlokának közepén hosszanti irányban mély csatorna fut, homlokpajzsát a szemüreg hátulsó szegélyén a felső állkapoccsal egy nyujtvány köti össze. Hátpáncélja tojásalakú, hátul szélesebb, mint elül, feltűnő középtaraj nélkül és kiszélesedő hátsó szegéllyel. Felső állkapcsa a közepén lekerekített, nem kivágott s rágófelületén három rövid hosszanti párkány van, melyek közül a középső a legerősebb. Álláról két kis szakállszerű függelék lóg le s lábainak külső szegélyén két nagy pikkely látható. A hátpáncél színe barna, sötétebb foltokkal, a haspáncél pedig sárgás, barna foltokkal. A fiatal állatok felül olajbarnák, alul sárgák. Felső szemszegélyük sárga, a szem mögött egy és a fejtető közti pajzson két sárga folt van. A nőstény körülbelül kétszer akkora, mint a hím. Hazája az Orinoco-, a Magdaléna- és az Amazonasz-folyamok.

„Délelőtt 11 óra tájban – írja Humboldt Sándor – kiszállottunk az Orinoco egyik szigetén, melyet az Uruana-misszió indiánjai saját birtokuknak tekintenek. Ez a sziget híres arról, hogy rengeteg teknőst fognak rajta, illetőleg – amint itt mondják – tojásszüretéről, melyet itt évente tartanak. Több mint 300 indiánt találtunk itt, akik pálmalevelekből épített kunyhóikban táboroztak. Uruana vad törzsein, a guanokon és otomakokon kívül az Orinoco alsó folyásának vidékeiről karibok és más indián törzsek voltak jelen. Mindegyik törzs külön táborozott s az a szín különböztette meg őket egymástól, amellyel testüket bekenték. A lármázó csoportok között néhány fehér embert is észrevettünk, különösen kiskereskedőket Angosturából, akik gyalog jöttek fel ide, hogy a bennszülöttektől teknőstojásokat vásároljanak. Ott volt az uruanai misszionárius is, aki elmondotta nekünk, hogy tojásszüretre jött az indiánokkal s minden reggel misét mond a szabad ég alatt. Ilyenkor gyüjti össze az oltári lámpák részére szükséges olajat. De idejövetelének legfőbb célja – amint mondotta – az volt, hogy rendet tartson „az indiánok és kasztiliaiak szabad államában”, melyben kiki csak magának akarja azt az áldást, melyet Isten mindenkinek adományozott.

„Ennek a misszionáriusnak és egy kereskedőnek a kíséretében, aki azzal dicsekedett, hogy már 10 esztendeje jár a tojásszüretekre, bejártuk a szigetet. Azt mondták, hogy amennyire a szem ellát, mindenütt teknőstojásokat rejt a homokos partvidék. A misszionárius hosszú botjával meg is mutatta, hogyan lehet felfedezni a homokba rejtett kincseket. Az érceket kutató bányász sem dolgozhatik különbül.

„A tojások nagy része az arrau-teknőstől származik, amely félénk és óvatos állat, csak a fejét dugja ki a vízből s a legkisebb nesz hallatára elrejtőzik. Az emberlakta vagy a csónakok által nyugtalanított partokat elkerüli. Hatalmas édesvízi teknős, úszólábakkal, nagyon lapos fejjel, az állán két húsos, nagyon hegyes függelékkel. A felnőtt állat 20–25 kg súlyú is lehet. A galambénál jóval nagyobb tojásainak mészhéja olyan kemény, hogy az otomaka-törzs gyermekei, akik nagyon szeretnek labdázni, ezt dobálják egymásnak. A tojások másik része a terekay-teknőstől származik, mely kisebb, mint az arrau-teknős. Páncéljának színe fekete, zöldes árnyalattal. Lábai és karmai olyanok, mint az arrauéi, csupasz részei olajzöldek. Fején két folt van, melyek a vörös és sárga színek keverékéből állnak. Nyaka sárga. Tojásrakás alkalmával nem állnak össze olyan nagy csapatokba, mint az arrauk, melyeknek tojásai kellemes ízűek s a spanyol Guayana lakosai körében nagyon keresettek. Az arrau nem hatol föl a vízesések fölé, a terekay azonban úgy az Orinoco felső folyásánál, mint a vízeséseken alól, valamint a Llanok kisebb folyóiban is előfordul.

„Az arrau tojásrakásának ideje összeesik a legalacsonyabb vízállással. Minthogy az Orinoco a tavaszi napéjegyenlőségtől kezdve dagad, azért január elejétől március végéig a legmélyebb partrészek szárazak. Az arrauk már januárban nagy csapatokban gyülekeznek, a vízből a szárazra mennek s a napon sütkéreznek. Februárban egész nap a parton vannak. Március elején egyesülnek a szétszórt csapatok s arra a néhány szigetre úsznak, melyeken rendszerint lerakják tojásaikat: valószínű, hogy ugyanaz a teknős minden esztendőben ugyanarra a partra megy. Néhány nappal a tojásrakás előtt sok ezer állat jelenik meg hosszú sorokban a szigeteken, kinyujtott nyakkal körültekintgetve, hogy nincsen-e ember a közelben. Az indiánok, akiknek fontos, hogy az egyesült csapatok együtt is maradjanak, a part hosszában őrszemeket állítanak fel, hogy az állatok el ne szóródjanak és teljes nyugalomban rakhassák le tojásaikat. Jelekkel kényszerítik a folyamon közlekedő csónakosokat, hogy a folyam közepén maradjanak s kiabálásaikkal ne riasszák el a teknősöket.

„Tojásaikat mindig éjszaka, de rögtön naplemente után rakják le. Az állat hátsó lábaival, melyek nagyon hosszúak és görbe karmokkal fegyverzettek, egy méter szélességű és 60 cm mély gödröt ás, melynek falait az indiánok állítása szerint saját vizeletével nedvesíti meg. Tojásrakáskor olyan nagy a tülekedés, hogy a még be nem takart tojáshalmokra ugrálnak s más egyedek is iderakják sajátjaikat. Természetesen nagyon sok teknőstojás tönkremegy, úgyhogy az összmennyiségnek legalább egyharmada pocsékolódik el. A kvarchomokot és az összetörött tojáshéjakat a tojások kifolyt sárgája nagy rögökké tapasztja össze. Az éjszaka ásó állatok száma olyan tömérdek, hogy nagyon sokat meglep a hajnal, mielőtt még elkészültek volna. Ezek aztán nagyon sietnek, hogy tojásaiktól megszabaduljanak és a kiásott gödröket betakarják. Ezek az elkésett állatok e közben semmi veszedelemmel sem törődnek, hanem sietve dolgoznak az indiánok jelenlétében is, akik korán reggel a partra mennek s „bolond teknősök”-nek mondják őket. Heves mozdulataik ellenére is könnyű kézzel fogni ilyenkor.

„A tojásszüret azelőtt nagyon rendszertelen volt. A jezsuiták érdeme, hogy ennek a gazdag áldásnak kitermelését szabályozták. Nem engedték meg, hogy az indiánok az egész partot felássák, hanem egy darabot érintetlenül hagyattak, mert aggódtak, hogy az állatot teljesen kiirtják. Az indiánok kezükkel ássák fel a homokot, a gyüjtött tojásokat kicsi kosarakba rakják, a táborba viszik és vízzel töltött nagy fakádakba dobják, melyekben a tojásokat lapátokkal összezúzzák, fölkavarják s azután a napra teszik, amíg az olajtartalmú rész, a tojássárgája, fenn úszva vastag rétegbe össze nem áll. Az olajat lemerik és erős tűz fölött főzik. Állítólag annál jobban eltartható, minél tovább főzték. A jól elkészített olaj világosszínű, csak kissé sárgaárnyalatú és szagtalan. A misszionáriusok a legjobb faolajjal egyformának tartják. Nemcsak égetésre, hanem különösen főzésre használják, mert az ételeknek nem kölcsönöz semmiféle kellemetlen ízt sem. De mégis nehéz tiszta teknősolajat kapni; a legtöbbnek avas szaga van, aminek az az oka, hogy olyan tojások is kerültek bele, amelyekben már kifejlődött teknősök voltak.

„Uruana partja évenként 1000 korsó olajat termel. A partvonal egész termése 5000 korsóra becsülhető. Mivel 200 tojásból egy borosüvegnyi olaj nyerhető, egy korsó olajra 5000 tojás jut. Feltéve, hogy mindegyik teknős 100–116 tojást rak, melyeknek egyharmada a rakás alkalmával tönkremegy, úgy arra az eredményre jutunk, hogy az 5000 korsó olajához 330.000 arrau-teknős 33 millió tojására van szükség.

„A fiatal teknősök nappal törik szét tojásuk héját, de csak éjszaka bújnak elő a földből. Az indiánok megállapítása szerint félnek a nap hevétől. Kibújás után a folyamhoz másznak s a vízbe mennek.

„A tojásszüret és az olaj elkészítése 3 hétig tart s a missziók csak ebben az időben érintkeznek a partvidékkel és a szomszédos civilizált országokkal. Azok a ferencrendi szerzetesek, akik az Orinoco vízeséseitől délre laknak, nemcsak olajszerzés céljából jönnek a tojásszüretre, hanem azért is, hogy fehér embereket lássanak. Az olajkereskedők 60–70%-os nyereséget vágnak zsebre. Valamennyi indián, aki résztvesz a tojásszüreten, egész tömegét viszi haza a napon szárított, vagy félig megfőtt tojásoknak. A mi evezőseink kosaraiban vagy gyapot-tarisznyáiban mindig voltak ilyen tojások. Amíg jó állapotban voltak, addig az ízük nem volt kellemetlen.”

Azt, hogy az arrau-teknős tojásait mások is mennyire kedvelik, látni lehet Schomburgk következő leírásából. „Azt az ujjongást, mellyel a csónakosok Essequibo homokzátonyait üdvözölték, nem bírtam megfejteni addig, amíg több indián türelmetlenül a vízbe nem vetette magát, mielőtt a csónakok még kikötöttek volna. Odaúsztak az egyik homokpadhoz, ahol hirtelen ásni kezdtek s egész tömeg tojást kapartak elő. Megjött a teknősök tojásrakásának ideje, melyet az indián itt olyan forró vágyakozással vár, mint a mi vadászaink a szalonkák húzásának idejét. Az indiánok mohó vágyakozása akkora volt, hogy azt hiszem, még a halálbüntetéssel való fenyegetés sem tartotta volna vissza őket a homokparthoz való úszástól, mely a jóízű falatokat rejtegette méhében. S mikor magam is megkóstoltam az ünnepelt csemegét, megértettem az indiánok szenvedélyét... A mi agyondícsért bíbictojásunk micsoda ehhez a teknőstojáshoz képest! A tojásfehérje a főzéskor nem keményedik meg, hanem folyékony állapotban marad s ezért kiöntik és csak a kitünő ízű, tápláló sárgáját élvezik. Pompás csemegét adott a cukorral és néhány csöpp rummal elkevert nyers tojássárgája, mely ekkor meglepően hasonlít a legfinomabb marcipánhoz.

„Martius szerint az Amazonasz-folyam vidékén a tojásrakás ideje október és november. Az állatok tehát akkor rakják le tojásaikat, amikor a nap a hosszantartó esős évszak kezdete előtt még kiköltheti azokat. Az indián éppen a fiatal teknősök kibúvásából következtet az esős évszak hamaros bekövetkezésére. Ilyenkor a kibujt kis állatok sietve mennek a víz felé. A fiatalok a tojásrakás után 40 nap mulva bujnak elő.”

Az emberen kívül sokat szenved az arrau-teknős a ragadozó állatoktól is. „Mutattak nekünk – így fejezi be Humboldt festői leírását – jaguárok által kiürített nagy teknőspáncélokat. Ezek a „tigrisek” a parton követik a teknősöket, s mikor tojásrakáshoz készülődnek, megrohanják és hátukra fordítják őket, hogy kényelmesen megehessék. Ebben az állapotban a teknősök nem bírnak védekezni sem s minthogy sokkal többet fordítanak fel, mint amennyit elfogyaszthatnának, azért csak az indiánok veszik hasznát az állat kegyetlen kapzsiságának.” Sachs C. is talált ilyen kiürített páncélokat.

„Ha meggondoljuk, hogy milyen nehezen tudja az utazó természetbúvár kiszedni a teknős testét, ha nem akarja elválasztani a hát- és haspáncélt egymástól, akkor nem csodálhatjuk eléggé a jaguár ügyességét, mely mancsaival üríti ki azt olyan tökéletesen, mintha az izmokat a sebészorvos kése metszette volna le. A jaguár még a sekély vízben is üldözi a teknőst, sőt tojásait is kiássa. Általában a krokodílusok, gémek és hollókeselyűk mellett a frissen kibujt teknősöknek ő a legfélelmetesebb ellensége.”

Ezekhez a régi adatokhoz még néhány újabbat is fűzünk, melyek az előbbieket kiegészítik, helyesbítik s amelyeket Göldi és Hagmann saját tapasztalataikkal szereztek. Az előbbi kutató megjegyzi, hogy a „tartaruga” néven (a Földközi-tenger körül élő román népfajok közös nyelvén ez a szó „teknős”-t jelent) ismert faj nagyobb példányait rendesen megtaláljuk Manaosz és Pará piacain. Parában hetenként kétszer vágják és mérik ki. Az Amazonasz torkolatának vidékén észrevehetően ritkább lesz. A tojások Humboldt Sándor adataival ellentétben puhahéjúak, alakjuk csaknem gömbölyű, színe mészfehér. Egy fészakaljban 7–12 tucat tojás van, melyeknek hosszanti tengelye 44–48 mm, haránttengelye 41–43 mm. Súlyuk egyenként 40–46 g. Azok a teknőstojások, melyekkel az otomaka-indiánok gyermekei labdáztak, nem az arrau-teknős, hanem a terekay tojásai voltak. Humboldt „terekay”-teknőse a Podocnemis unifilis Trosch. nevű teknőssel azonos, melyet Göldi a P. dumeriliana fajnak tartott. Egyben ez az a teknős, melyet az Amazonasz vidékén általánosan „tracaxa”-nak neveznek. A terekay fészekalja tojásainak mennyisége kevesebb, mint a tartarugáé (csak 2–4 tucat) s nem olyan gömbölyűek, hanem hosszúkásak (49 mm hosszú, 34 mm harántátmérővel) s héjuk síma, zsíros tapintású és kemény.

Az Amazonasz-folyamban a két faj egymás mellett él, amihez meg kell jegyeznünk, hogy a főfolyamban a Podocnemis expansa, a mellékfolyókban pedig az unifilis az uralkodó, amely végül a vízesésekkel bővelkedő felső folyáson egyedül veszi át az uralmat. A tracaxa éppen olyan fontos Guayana parti folyóinak lakói számára, mint a tartaruga az Amazonasz környékének népei előtt s tojásrakásának ideje októbertől decemberig nagyon nevezetes időszak. Asszonyok és gyermekek kerekednek föl tojásokat gyüjteni, melyek olyan messzire találhatók a szavannafolyók vagy édesvizű tavak melletti helyeken, hogy csak néhány napi út után érhetők el.

E teknősnek a Mexiana nevű szigeten (Amazonaszban) való előfordulásáról Hagmann a következőket írja: „A tartaruga itt még aránylag gyakori, de nem olyan mértékben, mint az Amazonasz középső és felső folyamvidékén. Ha az ember könnyű csónakján a part mentén evez, akkor különösen késő délutánon vagy korán reggel megfigyelheti a tartarugát, amint a vízzel sodortatja magát. Csak a feje jelenik meg a felszínen, hogy nyomban eltűnjék, mihelyt az állat veszedelmet érez.

„Szeptember havában Mexiana partjain is találhatók a tartaruga egyes fészekgödrei s a tojásokat kedvelő bennszülöttek ki is ássák azokat. Magam azonban sokkal jobban kedvelem az iguana, mint a Podocnemis tojásait. A tartaruga húsa kitünő, csak legtöbbször nagyon kövér.

„Mexiana szigetén a tartarugát a főfolyamban, az ú. n. „camboa”-ban és az igarapéknak nevezett mellékágak ú. n. „tapagem”-jában fogják. Camboának nevezik a kövekkel, hálókkal vagy sövénnyel elzárt öblöt. Minthogy az Amazonasz alsó folyásánál kő legtöbbnyire nem található, azért e célra leginkább hálókat vagy sövényeket használnak, de olcsóságuk miatt leginkább az utóbbit alkalmazzák. A sövényeket bambuszból vagy marajapálmából (Bactris maraja) készítik úgy, hogy kb. 1 m magas lécekre vágják, ezeket kúszó növénynek szárával összekötik s úgy felgöngyölítik, mint ahogyan a gördülő függöny felgöngyölhető. A kerítést a legmélyebb apály idején állítják fel alkalmas öblök előtt. Magasságukat úgy kell számítani, hogy a legmagasabb dagály idején legalább 1 m-re maradjon a víztükör alatt, tehát a tengerjárásnak megfelelően közelebb vagy távolabb kell elhelyezni a parttól.

„Dagály idején az ár a partok felé űzi a halakat és a teknősöket. Ha a víz megfelelően megárad, akkor ezek a camboába jutnak s ha visszahúzódik, akkor a lécek közötti réseken belül maradnak. Még a teljes apály előtt összegyűlnek a halászok s keskeny csónakjaikba gyüjtik mindazt, ami a camboában visszamaradt: rengeteg halat, tartarugákat stb. A fogás mindig legsikeresebb az új- és telehold idején fellépő szökőár alkalmával.

A „tapagem” nem egyéb, mint valamelyik kisebb mellékág, az ú. n. „igarapé” oldalágának elzárása azzal a különbséggel, hogy itt a lécsövényeket csak a legmagasabb ár vége felé állítják fel. Apály idején csupán hatalmas cölöpöket vernek be a folyón keresztül s aztán erre erősítik az ár végén a lécsövényeket. Ám sokszor előfordul, hogy egy-egy hatalmas alligátor keresztülhúzza a halászok számításait s áttöri a tapagem sövényét. Elővigyázatosságból azért legalább két felnőtt halász tartózkodik a tapagem mellett, hogy az ilyen kellemetlen eseményeknek lehetőleg elejét vegyék. A gondosan elzárt tapagem egyetlen fogása sokszor akkora, hogy több családot ellát egész hétre való elegendő táplálékkal, különösen akkor, ha abban még néhány 50–60 cm nagy tartaruga is zsákmányul esik.”