1. Sziklai kígyók (Python Daud.)

A sziklai kígyókat jellemzi, hogy a fejtetőjüknek csak az elülső részét, vagy csak az arcorr tetejét födik rendes pajzsok, míg a hátsó részt pikkelyek borítják. Az orrpajzson, valamint néhány felső és alsó ajakpajzson gödrök vannak s az orrnyílások két nem egyenlő nagyságú pajzs között helyezkednek el. Aránylag mindkét állkapocs elülső fogai igen hosszúak, a szemek kicsinyek, a testet apró, élezetlen pikkelyek födik be. Farkuk igazi kapaszkodó farok. Tíz fajuk ismeretes, amelyek közül három Afrika trópusi részein, kettő Ausztráliában és Új-Guineában, a többi pedig Dél-Ázsiában honos.

A tigriskígyó (Python molurus L.)

Tigriskígyó (

Tigriskígyó (Python molurus L.).

A tigriskígyó, a bengáliak peddapodája. Elő-Indiában és Ceylonban honos. Mintegy 4 m hosszúságot ér el, nagyobb példányok, ha egyáltalában előfordulnak, igen ritkák. Általában azonban a 3 1/2 m hosszúságot nem haladja túl. A feje szűrkésbe játszó hússzínű, a teteje azonban és a homlok világos olajbarna, a hát világos barna, közepén szürkéssárga árnyalattal, a hasoldal fehéres; az orrlikaktól a szemeken át a száj hátsó sarkáig egy-egy olajbarna sáv húzódik végig, egy ugyanilyen színű háromszögletű foltot találunk a szemek alatt, továbbá egy nagy villásan elágazó Y-alakú folt díszíti a fej hátulját, illetőleg a tarkót. A háton egész sor megnyúlt négyszögalakú, vörösbarna foltot találunk, amelyeket fekete szín szegélyez és szélükön fogazott vagy egyenes vonallal határolódnak el; oldalt, a középső foltoknak megfelelően, kisebb hosszanti foltok helyezkednek el, melyek közepükön világosabb folttal vannak tarkítva. További ismertetőjelként kell fölemlítenünk, hogy a tigriskígyó két elülső és két hátsó homlokpajzzsal bír, az utóbbiak és a fejtető-pajzsok között pedig kisebb pajzsokat találunk, hogy a két felső és négy alsó homlokpajzsban háromszögletű gödrök vannak és a szemeket az ajakpajzsoktól nem különíti el apró pikkelysor, s végül, hogy a test felső részét 60–70 kis pikkelysor borítja. A szivárványhártya barna színű, felül világosabb, mint alul.

A tigriskígyó elterjedési köre az Indiai félsziget déli részétől a Himalája lábáig terjed. Ceylon szigetén Boulenger szerint ritka, Haly szerint azonban 30 évvel ezelőtt 3 m hosszú példányokat is találtak a fahéjfa-ültetvényekben. Kiveszése itt Colombo városának megnövekedésével magyarázható. Jáva szigetén, Hátsó-Indiában és Dél-Kinában a tigriskígyót a nála jóval nagyobb Python bivittatus Schl. helyettesíti, mely sötétebb színű.

Fogságban a tigriskígyó jóindulatúan viselkedik, kedvenc eledelét, a házinyulat s más nagyobb rágcsálókat szívesen elfogyasztja, míg a szárnyasokat nem kedveli s rendszerint csak azért öli meg őket, hogy röpködésükkel ne háborgassák ketrecében. Az említett sötétebb színű maláji faj ellenben nem tűri a fogságot, az élelmet nem fogadja el s rendszerint belepusztul a hosszú böjtölésbe.

A kockás pithon (Python reticulatus Schn.)

A tigriskígyó rokona a kockás pithon, vagy ahogy a malájok nevezik: ularzava, amely kivételesen a 10 m hosszúságot is elérheti. Alapszíne világos sárgásbarnától egész a dió- vagy olajbarnáig váltakozik. Rajzolatát egy keskeny fekete hosszvonal adja, amely a homlokpajzson kezdődik és egyenes vonalban halad a nyakszirtig, továbbá egy másik vonal, amely a szem hátsó pereme mögött ered, rézsútosan halad az alsó ajkon át s aztán meglehetős egyenesen húzódik tovább a nyak hosszában. Mindkét vonal nemsokára nagy, szabálytalan alakú, majd kerek, majd pedig dült négyszögű, fekete, közepén fehéresszínű foltoknak sorába megy át, amelyek a hát alapszínében nagy körkörös vagy hálószemhez hasonlítható foltokat hagynak szabadon. A sárgás hasoldalt oldalról szabálytalan, fekete, a fark alsó részét márványos, barna foltok tarkítják. A hátsó homlokpajzspár és a rendszerint osztatlan homlokpajzs között 2–3 pár kisebb pajzs foglal helyet, a 4 felső ajakpajzs gödrösen ki van mélyítve, a törzs kicsiny pikkelyei 60–75 sorba rendeződtek.

A kockás pithon a Maláji félszigeten, Sziámon és Burmán kívül az indiai szigettenger szigetien egész a Philippini- és Molukki-szigetekig, kelet felé Amboináig és Timorlautig honos. Aránylag nagy fejéről, sárga szemeiről, fejének három hosszvonaláról, hátának világos hálószem- és cikk-cakk rajzolatáról könnyen felismerhető. Vedlés utáni állapotában egyike a legszebb kígyóknak. Az öreg példányok rendszerint dühösek és harapósak, ápolójukra gyakran észrevétlenül mérgesen rátámadnak, míg a fiatalon fogságba került példányok, mint az óriáskígyók általában, könnyen megszelídülnek. Táplálékul emlőst és madarat egyaránt elfogadnak, de az idősebb állatok a varánuszt is megtámadják. Werner a brüsszeli múzeum egy 3 m hosszú, kockás pithonját felboncolva, annak gyomrában egy még teljesen emésztetlen 1.65 méter hosszú szalagos varánuszt talált.

Fockermann A. hamburgi állatkertjében egy Borneo szigetéről származó 8 m hosszú kockás pithon 1907 augusztus 22-én kezdte lerakni tojásait. Először mintegy 30 darabot tojt, 3 nap alatt összese 96-ot. November 12-én, tehát 80–82 napi költés után először ötből kelt ki az állat, ezek azonban másnap elpusztultak. Később mintegy 27 darab 55–75 cm hosszú, életképes, igen eleven és harapós kígyófióka látott napvilágot. Az anyag időnként felkereste a tojáscsomót, megvizsgálta és a látszólag elpusztult tojásokat az orrával eltolva, elkülönítette az egészségesektől.

*

A fönt ismertetet két Python-fajt nem ugyan a természetbúvárok, de az utazók és bennszülöttek gyakran összetévesztik s ezért nem mindig lehet eldönteni, hogy közléseik melyik fajra vonatkoznak. De azért leszámítva könnyen kiigazítható túlzásokat, még a természetrajzi művekben is gyakran találunk hibás vagy téves adatokat ezekről az évszázadok óta ismert állatokról.

Schlegel, a világ egyik legnagyobb múzeumának előbb munkatársa, majd vezetője, abban a kedvező helyzetben volt, hogy helyes ítéletet mondhasson s hangsúlyozva jegyzi meg, hogy a 6 m-nél nagyobb indiai Python-ok a legnagyobb ritkaságok közé tartoznak, s hogy barátja Boie, aki mint természetrajzi utazó több évet töltve a leírt két Python-faj hazájában, különös gonddal tanulmányozta a hüllőket, de szorgos kutatásai dacára sem sikerült oly Python-t találnia, amely a fönnt jelzett nagyságot elérte volna. A két kígyó kedvenc eledelét apróbb emlősök alkotják s csak öreg, felnőtt példányok támadnak meg nagynéha egy-egy malacot vagy a kisebb szarvasfajok borjait. Nagyobb emlősök és az ember sohasem forognak veszedelemben s a bennszülöttek hangsúlyozzák, hogy a Python-kígyók még a gyermekeket sem támadják meg.

Valószínűnek kell tartanunk, hogy ezek az állatok az embert legföljebb tévedésből támadják meg. Egy ily módon magyarázható támadásban volt része Copnak, a londoni állatkert egyik ápolójának. Éhes Python-jának egy tyúkot tartott elébe, amint ezt az etetésnél máskor is cselekedni szokta; a kígyó rátámadott, de éppen vedlés előtt volt, amikor szeme homályosan szokott látni s nyilván tévedésből az ápoló bal hüvelykujját ragadta meg, majd a következő pillanatban karját és nyakát tekerte körül. Cop egyedül volt, de nem vesztette el lélekjelenlétét. Meg akarta ragadni a másik kezével a kígyó fejét, hogy szabadulhasson tőle; szerencsétlenségére az állat oly szorosan tekerte körül a saját fejét, hogy az ápolónak azt nem sikerült megragadnia s ezért lefeküdt a ketrecben a földre, abban a reményben, hogy így könnyebben megbírkózhat támadójával. Végre jött két társa, akiknek segítségével, de nem minden erőfeszítés nélkül, sikerült megszabadulnia kellemetlen helyzetéből, melyben könnyen Laokoon sorsára juthatott volna. Ilyen tévedések előfordulhatnak ugyan, de a szabad természet kígyói csak akkor támadják meg az embert, midőn a saját bőrüket féltik tőle.

Mindkét Python-fajt gyakran fogják s már Dél-Ázsiában, ámbár itt nem mindegyik nép, különösen előszeretettel ápolják. Martens E. szerint a kínaiak egyik-másik óriáskígyót szívesen látják dzsonkjaikban, szerencsének tartják, ha az valamit eszik és szerencsétlenségnek, ha elhagyja a dzsonkot. Akár a hajókon, akár pedig a házakban tartják, egyaránt szorgalmasan fogja a patkányokat. Az öreg Valentijn meséli, hogy ily alkalmakkor mily ügyesek szoktak lenni; mozdulatlanul heverve még azt is eltűrik, hogy a patkányok szaladgáljanak rajtuk s csak akkor vágnak hirtelen oda, amikor a kellemetlen féreg fogástávolságba került, aztán pedig a szokásos módon fojtják meg és fogyasztják el. Hasznos voltuk miatt szívesen tartják őket a lakások melléképületeiben, különösen pedig raktárakban s talán éppen ezért, mintegy visszaemlékezésül a jó lakomákra, amelyekben a kínai hajókon volt részük, nem ritkán olyan hajókat és házakat is fölkeresnek, ahol nem szívesen látják őket. Egy alkalommal 1840-ben egy Singapore-tól 3–4 mérföldnyire horgonyzó hadihajó farában találtak egy kockás Python-t s nem tudtak okosabbat tenni, mint a vendégszeretetre vágyó tolakodót agyonlőni.

Wallacet is megrémítette egy szép este egy kockás Python látogatása amboinai házában. „Esténként – mondja – rendszerint a verandán ülve olvasgattam, arra is készen, hogy a világosság által odacsalt rovarokat összefogdossam. Egy ilyen alkalommal, úgy 9 óra tájt, sajátságos neszt hallottam magam fölött, mintha nehéz állat mászott volna végig a födélen. A zörej megszűnt s én elfeledkezve róla nyugodtan lefeküdtem ágyamba. A következő nap délután, éppen evés előtt, midőn napi munkámban kimerülve pihenőre tértem és olvasgatni kezdtem, föltekintve egy különös, nagy valamit láttam magam fölött, amelyet azelőtt nem vettem észre. Gondosabb megszemlélésekor sárgás és fekete foltokat tudtam megkülönböztetni s először azt a valamit teknősbéka teknőjének tartottam, melyet a gerendázat és a tető közé tettek, hogy ne legyen útban. Amint tovább nézegettem, kiderült hogy az egy nagy, csomóba összetekerőzött kígyó, melynek most már a fejét és csillogó szemeit is megpillantottam a csomó közepén. S ezzel meg volt fejtve a tegnap esti zaj is. A Python fölkúszott a ház egyik deszkáján, utat talált a fedél alatt egy méternyire a fejem fölött s ott kényelmesen elhelyezkedett, én pedig egész éjjel nyugodtan aludtam. Odahívtam két szolgámat, akik madarakat nyúztak és figyelmeztettem őket, hogy egy kígyó van a fedél alatt. Mihelyt azonban megmutattam nekik az állatot, ijedten rohantak el s arra kértek, hogy én is meneküljek. Midőn ijedtségüket láttam, más segítség után néztem; felszólítottam az ültetvény munkásait, akik közül mintegy hatan vállalkoztak is és mindenekelőtt tanácsot tartottak. Egyikük, egy burui bennszülött, akinek hazájában sok a kígyó, ajánlkozott, hogy kihozza s tüstént neki is látott a dolognak. Rotangból hurkot készített s ezt az egyik kezébe fogta, míg másik kezébe egy hosszú karót vett s azzal addig döfködte a kígyót, amíg az tekervényeit feloldva kezdett leereszkedni. Most arra igyekezett, hogy hurkot vessen az állatra s amint az sikerült, jól ráhúzta testére s kezdte lefelé vonszolni. Nagy zaj támadt, mert a kígyó a deszkák és a tető között tekerőzve ellenállást fejtett ki; végül is azonban a bennszülött gyorsan megragadta a farkánál fogva s oly hirtelen rohant ki a házból, hogy a kígyó meglepődött. Ekkor megkísérelte a fejét egy fatörzshöz hozzávágni, de elhibázta a dolgot s kénytelen volt elengedni, mire a szorongatott állat a közelben egy kidőlt fatörzs alatt húzódott meg. Innen kizavarták s a bennszülött újra farkánál fogva ragadva meg nagy lendülettel vágta újra a fához a fejét, ami ezúttal sikerrel is járt s most már fejszével könnyen végezhettek vele. Az állat, 1 m hosszú volt, igen vastag s nagyon sok kellemetlenség okozója lehetett volna, mert egy kutyát vagy egy gyereket is el tudott volna nyelni.” Érthetetlen, hogy miért tartotta Wallace oly gonosznak ezt az állatot, hiszen egész munkájában egy oly adatot sem találunk, amely ilyen ítéletre jogosítaná. Ez a példa különben igen jó bizonysága annak, hogy mennyire félnek Indiában az óriáskígyóktól.

Afrikában három Python-faj él, amelyek közül itt a két közönségesebbet fogjuk ismertetni.

Az asszala (Python sebae Gm.)

Asszala (

Asszala (Phython sebae Gm.).

Afrika trópusi vidékein és Natalban van elterjedve a sziklai kígyó, hieroglifkígyó vagy asszala, melynek törzsét 81–93 hosszanti pikkelysor borítja. Haspajzsainak a száma 269–286, a farokpajzsaié pedig 81–93 között ingadozik, és csak a két elülső felső ajakpajzsa gödörkés. A szemeit éppúgy, mint a meglehetősen hasonló, de karcsúbb testű Python bivittatus-éit is, egy sor pajzsocska választja el a felső ajakpajzsoktól. Régente a natali sziklai kígyót az asszalától elkülönítették, ma azonban már nem tekintik külön fajnak.

Az asszala felső oldala szép vöröses- vagy szürkésbarna, rajza pedig feketebarna. Feje felső részét egy nagy, háromszögletű, sötétbarna folt díszíti, melynek előreirányuló hegyes csúcsa az arcorr hegyéig nyúlik; az orrlyukaktól a szemekig s a szemek hátsó szegélyétől a száj szögletéig egy-egy sötétszínű hosszanti sáv húzódik, éppen úgy, mint a másik két közel rokon indiai fajon is, valamint ugyancsak mindhárom faj szeme alatt is egy sötét folt mutatkozik. A farok felső részén gyakran egy sötéten szegélyezett, világos sárgásbarna csík húzódik végig. Alsó része fehéres, sötét foltokkal tarkítva, szivárványhártyája barna.

Jól figyelte meg az öreg Buschmann, amint későbbi utazók is megerősítik, hogy a „bálványkígyó” elnevezés a családnak csakis erre a fajára vonatkozhatik; mert ezt a kígyót gondozzák a papok a guineai partokon s imádják a kunyhótemplomokban.

Az asszala sehol sem nagyon gyakori, viszont nem is egészen ritka és csak lakott vidékekről hiányzik teljesen. Idősebb, 6 m-es, vagy annál is hosszabb példányok már ritkaságszámba mennek, a kutató és gyüjtő búvár pedig 5 m hosszú példányokra is csak ritkán akad. Barth említi, hogy emberei a Csad-tó mellett egy csaknem 6 m hosszú példányt ejtettek el; magam két példányát mértem meg, amelyek közül az egyik 2.5 m a másik pedig 3.15 m hosszú volt. A Güszfeldt-féle Loango-expedíció megállapítása szerint az asszala a 4–5 m hosszúságot éri el átlagban, 6 m-nél nagyobbra pedig nem nő. Ezek után véleményt alkothatunk a 10–16 m hosszú állatokról szóló adatokról.

Lehetséges, hogy ez a faj gyakoribb, mint a minőnek látszik, mert többnyire fű között vagy a bozótban rejtőzködik és csak naplemente után kezd ide-oda mozogni. Nyugalmát az ember közeledte rendszerint megzavarja, mert mihelyt felfedeztetését észreveszi, azonnal menekül is. Viszont az is gyakran előfordulhat, hogy gyalogszerrel vagy lóháton elhaladunk mellette s meg se moccan; vadászatra begyakorolt lovak és finomszaglású kutyák segítségével azonban könnyen ráakadnak, mert testének kigőzölgése elárulja őt. Rejtett előfordulása teszi érthetővé, hogy életmódját jóformán nem is ismerjük, sőt azt sem igen tudjuk, hogy milyen zsákmányra szokott vadászni.

Az bizonyos, hogy csak kivételesen támad meg táplálkozás céljából nagy és súlyos állatokat. Rendszerint sokkal kisebb zsákmánnyal, így nyulakkal, földi mókusokkal, patkányokkal és más földön élő rágcsálókkal is beéri. Támadásának ezek mellett a földön élő madarak is ki vannak téve. Egy asszalának a gyomrában például gyöngytyúkot találtak. Stokes angol őrnagy Abessziniában ejtett el egy ilyen kígyót, melynek testéből egy bóbitás daru került elő. Hasonlót tapasztalt Drayson is, aki Natalban látta, hogy mily makacsul követett egy kis túzokot, amely emiatt minduntalan kénytelen volt fölrepülni. Miután Drayson is megjelent a küzdtéren és az ízletes madarat leterítette, a kígyó jónak látta oly gyorsan, amint csak bírt, elmenekülni.

Szaporodásáról a bennszülöttek mit sem tudnak mondani, de annyit mégis sikerült fogságban tartott példányok alapján megtudni, hogy az asszala e tekintetben nem különbözik ázsiai rokonaitól. Legújabban Jennison a manchesteri állatkert példányai alapján adott hírt e faj ivadékgondozásáról. A nőstény ez esetben december 21-étől február 4-éig költött és ezalatt csak rövid időre hagyta ott a tojásait, mégpedig reggel és este, azért, hogy igyék s minden 15 napban táplálkozás okából. A költés ideje alatt nagyon haragos volt s az elhaladó látogatóknak utánakapott. A hím rendszerint mellette feküdt, míg a ketrecben lévő többi kígyó, noha nem törődött velük, lehetőleg távol tartotta magát tőle. Chaper M. az Aranyparton a szabadban is megfigyelte az asszala költését és egy odvas fában fölzavarta a tojásain ülő nőstényt.

A szudániak, akik igen jól tudják, hogy ez a kígyó nem veszedelmes, egyszerűen csak bottal vadásszák, mert megölésére már egy fejére mért erős ütés is elegendő. Éppoly könnyű azonban az elejtése középerős sörétre töltött lőfegyverrel is. A meglőtt, de különösen a fájdalmasan megsebesült állatok védelmezik is magukat.

Az asszala az állatkertekben és a vándor állatseregletekben nem sokkal ritkább, mint amerikai rokonai. Ápolóját megszokja és a fogságot megfelelő gondozás esetén jól bírja. Wernernek gyakran sikerült fiatal példányokat felnevelnie s azt tapasztalta, hogy éppen olyan gyorsan növekednek, mint a kockás Python fiataljai. Egyesek közülük mérgesek, harapósok, mások ismét szelidek s általában is megállapítható, hogy az óriáskígyók temperamentuma tág határok között ingadozik. Az emlőst és madarat egyaránt elfogyasztják. Az áldozat körülgyűrűzésénél és megölésénél nem zavartatják magukat. Werner ilyenkor az összegöngyölődött állatot kivehette a ketrecből és végigguríthatta a földön, anélkül, hogy az áldozatát elengedte volna.

A király-pithon (Python regius Shaw)

Egyike a legkisebb és legcsinosabb óriáskígyóknak a király-pithon, mely ritkán nő meg 1 1/4 méternél nagyobbra és rövid, a nyaktól a közép felé tetemesen megvastagodó törzséről, valamint ugyancsak rövid farkáról és a négy elülső felső ajakpajzson mutatkozó rendkívül nagy és mély gödrökről könnyen felismerhető. Törzsének pikkelyei 53–63 hosszanti sort alkotnak, haspikkelyeinek száma 196–207, a farokpikkelyeké azonban csak 30–37. A fej rajzolata az asszaláéhoz hasonló; a háromszögű sötét fejfolt azonban oly nagy, hogy közötte és a sötét halántékcsík között csak egy keskeny, sárga hosszanti folt helyezkedik el. A felső oldal alapszíne világos barnássárga, mely a test két oldala felé itt-ott zöldessárgába megy át; a rajzolat két sötét hosszanti csíkból áll, melyek harántcsíkokkal szabálytalanul, létraalakban vannak összekötve és melyekből hasonlókép szabálytalan közökben függőlegesen lefutó nyulványok, köztük esetleg egy-egy sötét folttal, ágaznak el a törzs oldalai felé. A nyak és farok táján a világos középcsíkot sötét haránthidak rendszerint nem szakítják meg. Az alulsó rész elefántcsontfehér, ritkásan sötét foltokkal, melyek azonban hiányozhatnak is; a szem majdnem fekete.

A király-pithon valódi szudáni faj és mind Nyugat-Afrikában a Senegal, Gambia mentén, mind Sierra Leoneban, Togoban és Kamerun mögött, valamint a Gazella folyó táján találkoztak vele. Ez a faj úgyszólván a legigazibb óriáskígyó faj, minthogy a csoport leglényegesebb külső ismertető jeleit a legvilágosabban mutatja és testi erő tekintetében mérsékelt nagysága arányában egyetlen faj mögött sem marad el. Werner, kinek hosszas fáradozás után sikerült egy ilyen állatpárt és később egy fiatal példányt is megszereznie, megállapította, hogy a felnőtt állatok éppoly harapósak, mint a többi Python, és hogy kizárólag rágcsálók, a nagyoknak patkányok, a fiataloknak pedig az egerek szolgálnak táplálékul. A régi berlini „Aquarium”-ban nem vetették meg a tengeri malacot sem. Minthogy hazájukban ugyancsak egerekkel és patkányokkal táplálkoznak, az óriáskígyók eme egyik legkisebb, legártatlanabb és legcsinosabb fajának talán kímélettel adózhatunk.

Eltérően a többi Python-fajtól, ennek a fajnak, de egynéhány földönlakó Boa-fajnak is, az a sajátossága, hogyha megijed, gomolyaggá csavarodik össze és abban fejét elrejti. Ilyen állapotban bármit eltűrnek, még labdázni is lehet velük és ha netán vízbe dobjuk az állatot, csak lassanként oldja fel tekervényeit.

A díszes morélia (Python spilotes Lsr.)

[Más néven: Morelia argus Dum. et Bibr.]

Egy Python-fajt, mely Ausztráliából és Új-Guineából ismeretes, Morelia néven rokonaitól elkülönítettek, mert jobban oldalra eső orrlyukaival és fejének pikkelyezettségében különbözik azoktól. Mindegyik orrlyuk egyetlen pikkelyben nyílik; a fején csak elől, az arcorrpajzs mögött találunk két nagyobb pikkelypárt, egyébként apró, szabálytalan pikkelyekkel van fedve; az arcorrpajzson és a két elülső felső ajakpajzson gödröket látunk.

Ez a fej fekete és sárga színű, rendkívül változatos rajzolattal. Többnyire fekete és sárga foltokkal tarkázott feje; felső oldala kékesfekete alapon fénylő sárga foltokkal szegélyezett, míg az alsó oldala világossárga vagy szalmaszínű, szürkésfeketén harántsávozott és foltos. A törzs közepe táján 45–50 pikkelysort számlálhatunk meg. Bennett szerint az állat 4–5 méter hosszúra is megnő, de már a 3 méteres példányok is ritkák.

Lesson megfigyelései szerint a díszes morélia szívesen él nedves vidékeken, olykor a vízben is. Száraz időben többnyire a síkságon tartózkodik, ahol összegomolyodva valamely odúban fekszik. A forró évszak beálltával közeledik a vizek felé és ilyenkor az állatok rendszerint csoportokba verődnek. Táplálékuk kisebb erszényesekből, patkányokból, egerekből és madarakból áll. Egy ilyen kígyó testében, melyet Bennett megvizsgált, egy rókakuzut találtak, mégpedig oly sértetlen állapotban, hogy azt még ki is tömhették és az ausztráliai múzeumban a kígyó ugyancsak kitömött teste mellé felállították.

Gyorsan megszokja a fogságot ez a faj is, sőt valamennyire meg is szelídül. Bennett egy 2.5 méteres példányt ketrecben tartott, s ennek olykor megengedte, hogy karja köré tekeredjék. Ilyenkor az állat nyilván csak hogy megfogódzék, rendszerint oly erősen megszorította gazdája karját, hogy az utána órák hosszat szinte megbénult állapotban volt.

Csodálatos ennek a kígyófajnak a kapaszkodó tehetsége, mire kapaszkodó farka is ráutal. Werner fiatal példánya a majdnem síma szobafalon egész felemagasságig feljutott és egy, a falon szabadon függő lepkeszekrény tetején összegomolyodva találtak rá.