A Februári Pátens kiadásától az országgyűlés megnyitásáig

Az ún. Februári Pátens néven ismert rendelkezést az Udvar 1861. február 27-én A birodalmi képviseletet illető alaptörvény címen hozta nyilvánosságra. Megjelenését Bécsben hosszas előkészítés előzte meg; az új birodalmi törvényhozó testület szervezetének kérdéseit mintegy három héten át naponta vitatták a minisztertanács ülésein. Kibocsátásának homlokterében az Októberi Diploma körvonalazódó politikai kudarca állt, ami új irányba terelte a birodalmi politikát. Az új alkotmányban testet öltő irányvonalat utóbb az alkotmányos centralizmus névvel illették. Az alkotmány ideológusa, egyben előkészítője Hans von Perthaler volt, aki az 1849. évi kremsieri alkotmánytervezetet vette alapjául.

A Pátenst tehát az alkotmányos centralizmus jellemzi: alkotmányos, mert a Lajtán túl ténylegesen alkotmányos előrelépést hozott azzal, hogy az uralkodó tanácsadó szervének feladatára rendelt birodalmi tanácsból korlátozott törvényhozó jogokkal felruházott testületet formált; centralista, mert a Reichsratnak a központi parlament szerepét szánta anélkül, hogy a legfőbb hatalmat nekijutatta volna. Az államhatalom legfőbb eszközei felett ugyanis 1861 februárját követően is az uralkodó rendelkezett. Az ő abszolút joga maradt a külügy és a hadügy kizárólagos irányítása, a rendelkezés a birodalom fegyveres erejével, a Reichsrat ügyrendjének megszabása, elnökének kinevezése, üléseinek elnapolása, feloszlatása, és a kormány is neki volt felelős.

Mit is tartalmazott a Februári Pátens? Röviden összefoglalva: szabályozta a tartománygyűlések (Landtag) közjogi helyzetét, alkotmányos alapra helyezettnek nyilvánította a birodalom kormányzatát és megszabta az új birodalmi tanács szervezetét és hatáskörét. Rendelkezései értelmében a birodalmi tanács (Reichsrat) két kamarás, az „urak házából” (Herrenhaus) és a képviselőházból (Abgeordnetenhaus) épül fel. Az „urak házában” örökös helyet jutatott a császári család tagjainak, az uralkodó által meghatározott „nagybirtokos arisztokrácia” fejeinek, a katolikus egyházfőknek és a császár által kinevezett más „kiváló személyeknek”. A képviselőház létszámát 343 tagban határozta meg, oda a Landtagok közül Magyarország 85, Erdély 26, Horvát-Szlavónország 9 képviselőt delegálhatott. A Pátens rögzítette, hogy ha valamelyik tartomány országgyűlése nem él a delegálás jogával, a császár közvetlen választások tartását rendelheti el.

A rendelet ellen leggyakrabban felhozott kritika, hogy a mandátumok megoszlását – a nemzeti egyenjogúság elvének hirdetése mellett – aránytalanul szabályozta, ami a birodalom német és szláv lakosságának számbeli fölényét eredményezte a testületben.

Miként is határozta meg a Pátens a Reichsrat hatáskörét? A birodalmi tanács mint központi parlament elé minden ügyet odarendelt, amelyet a Diploma kizárt a tartományi országgyűlések feladatai közül. Azaz például teendői közé tartozott a katonakötelesség módjának megállapítása, mindennemű pénz-, adó- és államadóssági ügyletek intézése, a vám-, közlekedés- és postaügyi kérdések és az állami költségvetés kidolgozása. A fenti ügyekben a két ház megegyező határozata esetén a testület törvényjavaslatot terjeszthetett az uralkodó elé, amely császári szentesítés útján emelkedett törvényerőre. A törvényhozás sajátos szerve volt az ún. „szűkebb birodalmi tanács”, amely a lajtántúli tartományok képviselőiből szerveződve azok „közös ügyeit” vitatta meg.

A birodalom egyes tartományai más-más módon viszonyultak a Pátenshez. Az osztrák tartományok a parlamentáris alkotmányosság megvalósulásának első lépcsőfokát látták benne, míg az olasz, szláv tartományok és kiváltképp hazánk alapjaiban utasította el az új alaptörvényt. Itthon minden politikus elhatárolta magát tőle: Vay Miklós kancellár utazgatásaival, végül lemondásával fenyegetőzve hárította el aláírását; Deák Ferenc az Országbírói Értekezlet üléseiről való távolmaradásával tiltakozott ellene. Éles hangon nyilatkoztak róla a törvényhatóságok és a sajtó is.

A Pátens hatására újból országszerte felerősödtek az önkényuralom-ellenes visszhangok: a törvényhatóságok tovább folytatták az emigráns politikusok bizottmányi taggá történő választását, az adó megtagadását és a császári hatóságok működésének bojkottálását, párhuzamosan pedig az egész ország területén heves tüntetésekre és összetűzésekre került sor. A Sopron megyei Szárföld parasztjai a templomban imádkoztak a Habsburg-ház pusztulásáért és Kossuth haza-jöveteléért.

A szervezett ellenállás egyik formájának a január közepétől induló honvédegyleti szervezkedés országos kibontakozása számított. A szervezet első gyűlését Pesten, január 20-án, 200-300 honvédtiszt részvételével tartotta, ahol megválasztotta vezetőségét, célkitűzését pedig a segélyre szoruló honvédek összeírásában, támogatásában és munkához juttatásában határozta meg. A segélyekhez szükséges pénzösszeget felajánlásokból, gyűjtés útján és rendezvények bevételeiből fedezték. Az utóbbiak során gyakran kihasználták az alkalmat a politikai hangulatkeltésre is, nem kis bosszúságot okozva Bécsnek. A segélyegyletek általában megyei szinten tevékenykedtek, vezető csoportjuk volt honvédtisztekből került ki. Az osztrák hatalmi szervek egy titkos nemzeti mozgalmat és egy készülődő magyar felkelést láttak a legális szervezet mögött, ezért működésének a legszűkebb keretet kívántak biztosítani.

Tovább fokozták a feszültséget az országban a nem magyar nemzetiségek egyenjogúsítási törekvései. Bár megnyilatkozásaikban mind a magyar, mind a nemzetiségi politikusok az egymással való megbékélést és az önkény elleni közös összefogást hangoztatták, a nemzetiségi többségű megyékben mégis rendszeresek voltak az összetűzések. A nemzetiségi kérdés az itteni megyék törvényhatóságaiban mindenekelőtt nyelvkérdésként jelentkezett. Az elvek szerint a bizottmányok ülésein párhuzamos jegyzőkönyvezést, illetve vegyes nyelvhasználatot vezettek be, ám ez a gyakorlatban kevés helyen valósult meg. Súlyos konfliktusra került sor a partiumi Zaránd vármegyében, ahol a magyar birtokosok a megyei bizottmányba kisebbségbe kerültek, így hosszas huzavona után a Kancellária felfüggesztette a megye autonómiáját.

A nemzetiségi egyenjogúsítás általános kérdései mellett a szerbekkel a Vajdaság, a románokkal a Partium és Erdély sorsának, a horvátokkal a Muraköz és Fiume jövőjének kérdése kapcsán éleződtek ki az ellentétek 1861 elején.

A szerbekkel való ellentét alapját a szerb Vajdaság 1860. december 27-i Magyarországhoz való visszacsatolása adta. A területen lakó szerbek – Rajačić pátriárka vezetésével – már a visszacsatolás előtt politikai törekvésekkel léptek fel, ami 1860. december 27-ét követően addig fokozódott, míg elérték, hogy minisztertanácsi határozat született egy szerb kongresszus tartásának engedélyezéséről. A karlócai szerb kongresszus április 2-án, a magyar országgyűlés megnyitásának napján vette kezdetét. A kongresszus alaphangja a megbékélés volt, ezért kijelentették, hogy a szerb lakosság kívánja az egyesülést hazánkkal, de az uralkodótól kéri a területen a nemzetiségi jogok széleskörű biztosítását, önkormányzattal bíró szerb megyék alakítását és azt, hogy területi gyűlésük kollektív képviselethez jusson a magyar országgyűlésen.

A magyar-román kapcsolatot egyrészt Partium hovatartozásának kérdése tette feszültté. Partium 1848 óta Erdélyhez tartozott, s míg az itteni magyar lakosság a Magyarországhoz való visszacsatolását szorgalmazta, a románság ellenezte az uniót. A két nemzet viszonya Erdély uniójának kérdésében romlott meg igazán. Erdélyben 1861-ben két jelentős politikai megmozdulás történt. A január 13-a és 16-a között tartott nagyszebeni román nemzeti kongresszus a románság nemzeti fejlődése szempontjából bírt kiemelkedő jelentőséggel. A kongresszus egyrészt deklarálta a románság nemzeti egységét, másrészt nyilvánosságra hozva sérelmeiket azok orvoslását kérte az uralkodótól. A február 11-i gyulafehérvári értekezlet az összehívandó magyar országgyűlés reményében az ottani erdélyi képviseletről vagy egy önálló erdélyi országgyűlés megtartásáról tárgyalt. Az értekezlet – magyar többségű lévén – végül kimondta az erdélyi uniót s az uralkodót arra kérte, hívja meg az erdélyi képviselőket is a leendő magyar országgyűlésre. Mivel a Februári Pátens továbbra is fenntartotta Erdély különállását, a terület Magyarországgal való uniójának kérdése az 1861-es országgyűlésen újból napirendre került.

A magyar-horvát viszony homlokterében 1861-ben is a két ország közjogi kapcsolatának kérdése állt. Az év elején a várható magyar országgyűlés tükrében a politikai csatározások az önálló horvát országgyűlés szervezése vagy a horvát képviselők magyar országgyűlésen való részvétele körül éleződtek ki. A január közepén tartott ún. második báni tanácskozmány követelte a horvát országgyűlés mielőbbi összehívását (lehetőleg a magyar országgyűlés előtt), azon a határőrvidék képviseletét; a horvát helytartótanács újjászervezését és Dalmácia Horvátországhoz való visszacsatolását. A horvát fél későbbi megnyilatkozásai - bár továbbra is súlyos feltételeket szabtak – az együttműködés előmozdítását szorgalmazták a két nemzet között. A kétoldalú tárgyalások eredményeképpen április közepén végül összeült a horvát országgyűlés, amely felvette programjába a horvát képviselők magyar országgyűlésen való részvételét.

A nemzetiségek megnyilatkozásaival párhuzamosan országszerte – 1848 óta először –képviselőválasztásokra került sor. A választások előkészítése és lebonyolítása a törvényhatóságok feladata volt, akik a jelölésekben nagyban érvényesítették befolyásukat. A jelöltek között számos emigráns nevével találkozhatunk, például Kossuthot Hódmezővásárhelyen, Perczel Mórt Bonyhádon, Madarász Lászlót Csákváron, Pulszky Ferencet Szécsényben, Klapka Györgyöt Szabolcsban jelölték követnek. Az utólagos statisztikák szerint a legnépszerűbb jelölteknek azok számítottak, akik 1848-ban is jelen voltak az országgyűlésen, a kormányt elkísérték Debrecenbe, harcoltak a honvédhadseregben, majd az önkényuralom idején fogságra ítéltettek.

A korabeli sajtó szerint a választásokat mindenütt nagyfokú érdeklődés kísérte, néhol súlyos atrocitásokra, tömegverekedésekre került sor velük kapcsolatban. Ecsegen (Nógrád megye) Fráter Pált öt halott, négy életveszélyes és huszonöt súlyos sebesült árán választották meg követnek.

A megválasztott és igazolt 322 képviselőnek 80%-a magyar birtokos nemes vagy nemesi értelmiségi, 8%-a nem nemesi származású, 12%-a nemzetiségi politikus volt.

A választási programbeszédek centrumában, az általános társadalmi és nemzetiségi problémák hangoztatásán túl, a ’48-as hagyományokhoz való ragaszkodás állt. A nyilatkozatok rendre szót emeltek az önkényuralom kizsákmányoló adórendszere ellen, követelték a ’48-as közjogi törvények helyreállítását, néhol megtoldva ezt a hadügyi és külügyi önrendelkezés biztosításának garantálásával is. A választási beszédek közül kettő, Madách Imre és Teleki László megnyilatkozása emelkedett ki.

Madách március 12-én Balassagyarmaton vetette papírra – nyomtatásban is kiadott – „politikai hitvallomását”. Benne csak a politikáját irányító alapelveket fektette le, melyet a francia forradalom hármas jelszavában -„Szabadság, egyenlőség, testvériség!”- összegzett. „A szabadságon értem – írja – hazám minden beolvasztástól megóvott integritását ... a nép vére és pénze fölötti rendelkezés jogának ... megőrzését. ... A második jelszón a törvény előtti egyenlőséget, ... a vallások egyenjogúságát.” A testvériség jelszavában pedig a nemzetiségi megbékélésre helyezte a hangsúlyt.

A legnagyobb jelentőségű választási nyilatkozattá, az érdeklődés középpontjában álló Teleki abonyi programbeszéde vált. Teleki László a beszédet abonyi követté választása alkalmából, 1861. március 26-án mondta el. Jelentőségét merész politikai tartalma magyarázza; Teleki nem csupán a 48-as alap helyreállítását tűzte zászlajára, hanem ennek továbbfejlesztéséért kívánt harcba szállni az országgyűlésen. Programja lényegi mondanivalója ekképpen szól:

„... nem elég a 48-i állapot. Alap ez, melyet mind alkotmányos, mind demokráciai jogegyenlőség tekintetben fejleszteni kell. Nekünk több garanciára van szükségünk, mint amennyit a 48-i állapotban találunk, annyira, mennyi az abszolutizmus visszaállítását örökké lehetetlenné tegye.[!]”

A beszéd meg nem alkuvást hirdetett, így az országgyűlés fő feladatának - az adott körülmények között - az alku megakadályozását tartotta, amit ha kell saját feloszlatása árán is keresztül kell vinni.

A képviselőválasztások hevességét látva Bécs is igyekezett felkészülni a magyar országgyűlésre. Ferenc József már március közepén a vezető magyar konzervatív politikusokból egy tanácskozmányt állított össze, melyet egy, minden feltételezhető országgyűlési fejleményre felkészülő kormányprogram összeállításával bízott meg. Felkészülve a Diploma és Pátens országgyűlési elutasítására, illetve a koronázás megtagadására előkészítette a diéta feloszlatásának és az ostromállapot bevezetésének terveit is.