Lónyay Menyhért gróf (1822-1884) politikai pályája méltán nevezhető nagyívűnek, hiszen meghatározó történelmi korszakokat és eseményeket ölel fel. A reformkor fénykorában, az 1840-es években mint Bereg-megyei követ ízlelt bele a politikába, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején már a Szemere-kormány pénzügyi államtitkára, az 1860-as években pedig a kiegyezési tárgyalások gyakorlati, főleg pénzügyi részének előkészítője volt. Politikai életútja, szakmai karrierje a dualizmus első felében érte el tetőpontját: az Andrássy-kabinet pénzügyminiszteri (1867. február 19. - 1870. május 21.), majd az Osztrák - Magyar Monarchia közös pénzügyminiszteri (1870. május 21. - 1871. november 14.), 1871. november 14. és 1872. december 2. között pedig Magyarország miniszterelnöki székében ült. Mindvégig jelentős szerepet töltött be az ország gazdasági életében is, az ő nevéhez fűződik például a Magyar Földhitelintézet és az Első Magyar Biztosítótársulat alapítása. Emellett tudós elme, 1861-ben a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjává, majd alelnökévé, 1871-től haláláig elnökévé választotta.

Életének rövid váza is jól tükrözi, hogy a magyar történelem meghatározó alakja ő, politikai pályája ennek ellenére jórészt feltáratlan; elenyésző számú tanulmány, politikai portré, esszé foglalkozik vele. Bár számos elsődleges forrás (naplójegyzetei, levelezései...) maradt életéről ránk, a történelemírás "fekete bárányként" kezeli, jórészt az ellene még életében megindult rágalomhadjáratok miatt. Lónyay Menyhért személyének, politikájának objektív megítélése a jövőben a történész elodázhatatlan feladata kell, hogy legyen.

Lássuk, ki is volt Lónyay Menyhért gróf!

Lónyay Menyhért egy tipikus Felső-Tisza-vidéki gazdagabb középnemesi család legidősebb gyermekeként 1822. január 6-án látta meg a napvilágot. Gyermekéveire saját maga így emlékszik vissza:

"Születtem Nagy-Lónyán 1822. január 6-án, Háromkirályok napján. Minthogy nagyatyámat Menyhértnek hívták és többen is voltak a családban e néven, atyám kívánatára a Menyhért nevet kaptam... Családom azon ágának - a naményi ágnak -, melyhez tartozom nem volt Nagy-Lónyán lakóháza... Nagy-Lónyán atyám, mint Bereg megye alispánja a tiszti lakba költözött, és ezt, midőn megházasodott kibővítette... Gyermekkori legrégibb emlékeim Deregnyővel vannak kapcsolatban, atyai nagyatyám, Lónyay Gábor ősi lakhelyével és Tuzsérral, ahol nagyatyámnak 1825-ben bekövetkezett halálától fogva 1829-ig laktunk." 1

A fiatal úrfit - a kor szokásaival ellentétben - nem járatták városi elemi iskolába és kollégiumba sem adták, hanem nevelőt fogadtak mellé.

"Tuzséron Békássy Sándor - meséli Lónyay - hat éven át volt tanítónk. Ez idő alatt, oly készültséget nyertem mindenben, hogy egyenesen a gymnasium harmadik osztályába léphettem be. Amit a nevelésem dolgában édes anyámnak köszönhetek mindent, tanulmányaim körül Békássy Sándoré az érdem... Nevelésünk nagy változást szenvedett midőn a falubeli gondos szülői fölügyelet és a kitűnő tanító vezetése után egyszerre Budára a piaristák által fönntartott gymnasiumba kerültünk. Atyám 1832-ben a Helytartótanácshoz tanácselnökké neveztetvén ki, Budára jöttünk lakni, az Ambróczy házba." 2

A gimnázium elvégzése után az ifjú Lónyay a pesti egyetem bölcsészkarára iratkozott be, ahol többek között Madách Imre is csoporttársa volt. Bölcseletet és nemzet-gazdaságtant hallgatott, de legjobban a közgazdaságtan érdekelte. 1839-ben szerzett doktori címet bölcseletből.

A tanulóévek után, követve a középnemesi ifjak életútját, belföldi (Felvidék, Erdély...) és külföldi utazások következtek.3 Utazásai alatt mindenütt - egyetemi évei óta tartó hévvel - közgazdasági ismereteit bővítette.

A '40-es években buzgó fiatalkori lendülettel vetette bele magát a politikába4 s főleg a megyei életben ért el sikereket. 1843-ban a diétára egyhangúan választották meg Bereg megye második követének. Az 1843-44-es országgyűlésen Széchenyi mögé sorakozott fel, de a nagy politikai kérdésektől távol tartotta magát, s a gazdasággal foglalkozó felszólalásaival irányította magára a figyelmet.5

Az országgyűlés bezárása után, 1845-ben megházasodott, Kappel Emíliát, egy pesti zsidó nagykereskedő, Kappel Frigyes6 idősebb lányát vette feleségül. Az utókorra maradt családi levelezés és visszaemlékezések a házastársak meghitt, érzelemgazdag kapcsolatáról tanúskodnak.7

A házasságot követő évek külföldi utazgatásai után, az utolsó rendi országgyűlésen ismét ott találjuk mint beregi követet Széchenyi táborában. A "legnagyobb magyarral" való ekkori kapcsolatáról 1847-48-ban vezetett naplójában így ír:

"Több ízben beszélt velem országgyűlési dolgokról, ebédre, mindig a celebritásokkal együtt hívott meg. Talán nagyobb súlyt helyez rám, mintsem valóban megérdemlem." 8

Kossuth Lajos országgyűlési vezéri szerepe azonban nem tetszett neki,9 ezért 1848 februárjában, amikor Kossuth az adminisztrátori rendszer sérelmét akarta a diéta elé terjeszteni, Lónyay szövetkezett Szentkirályi Móriccal és Pázmándy Dénessel, hogy az ügyet a nádor elé terjesztik és felkínálják neki a politikai alku lehetőségét. Lónyay közvetítő indítványát a február 5-i kerületi ülésen tette meg az adminisztrátori "sérelem elejtése s a leiratban való megnyugvás kifejezésére". Mivel az akció elsődlegesen Kossuth ellen irányult, a nádorral folytatott tárgyalásaikra fény derülve, Kossuth ingerülten "a haza szent nevére kérte álljon el gyilkos szándékától".10

1848 felpezsdült politikai életének Lónyay Menyhért a továbbiakban is tevékeny résztvevője: jelen volt az áprilisi törvények kidolgozásánál, majd az első népképviseleti országgyűlésen mint Vásárosnamény követe szerepelt, követve a kormányt Debrecenbe is. Közben tovább gyarapította gazdasági ismereteit, a Szemere - kormányban Duschek Ferenc mellett pénzügyi államtitkárként működött. Tapasztalatairól Pénzügyi levelek címmel cikksorozatot indított s bennük a kossuthi gazdaságpolitikát gyakran illette kritikával.

A szabadságharc bukását követően - a Szemere - kabinetben vállalt pozíciója miatt - Párizsba emigrált, de rövid idő után, az 1850-ben meghirdetett uralkodói amnesztiát követően hazatért. Az '50-es években a politikától visszavonult, Nagy-Lónyán gazdálkodott s a gazdasági élet területén tevékenykedett. Többek között a Felső-Szabolcsi Tisza-szabályozási és Árvízmentesítő Társulat és az Országos Gazdasági Egylet egyik szervezője és irányítója volt, de számos vidéki egylet, takarékpénztár és iparegylet létrejötténél bábáskodott.

Az '50-es évek végétől újból közgazdasági cikkeit, értekezéseit olvashatjuk a Pesti Naplóban, az Akadémiai Értesítőben, illetve - az egy ideig Csengery Antallal közösen szerkesztett - Budapesti Szemlében. A hazai gazdasági viszonyokról Hazánk földterületi és adóviszonyai (1861) címmel írt átfogó művet. A '60-as évek elején adják ki Közügyeinkről (1863) című könyvét is. Tevékeny munkásságának elismeréséül 1858-tól az MTA tiszteletbeli, 1861-től rendes tagjai közé választotta.

A politikai tevékenység terére az 1859. szeptember 1-jén kihirdetett ún. Protestáns Pátens elleni tiltakozás sarkallta. Édesapjával, Lónyay Jánossal a gyűléseken és az egyházi lapokban is a protestáns egyházak ügyeibe való be nem avatkozásért szállt síkra.11 Buzgalmáért 1860-ban a Békés-Bánáti Református Egyházmegye gondnokává, 1870-ben a Dunamelléki Református Egyház főgondnokává választották.

Az 1850-60-as évek fordulójára tehető Lónyay politikai karrierjének megalapozása. Ekkorra már rendszeresen publikált politikai tartalmú cikkeket a Pesti Naplóban, amelyek a vezető politikusok figyelmét is felkeltették, majd azok barátságát eredményezték.12 Nemcsak belföldön, de külhonban is szorosabbra fűzte kapcsolatait, főleg a kossuthi emigráció több tagjához fűzték baráti szálak. Országosan ismert és elismert politikussá vált,13 s közben saját vagyoni gyarapodása érdekében a kor minden gazdasági lehetőségét igyekezett kiaknázni.

Politikai tekintélye, gazdasági- és pénzügyi szakismerete tette lehetővé, hogy 1865-től bekerült azon politikusok szűk körébe - élükön Deákkal -, akik az Ausztriával való kiegyezési tárgyalásokat szorgalmazták. Deák Ferenc és Andrássy Gyula gazdaságpolitikai- és pénzügyi szaktanácsadójaként a kiegyezési tárgyalásokon rá hárult a pénzügyigazgatás koncepciójának kidolgozása, az államháztartás rendszerének felvázolása, a közös és hazai pénzügyi kérdések, a költségvetési struktúra kimunkálása és az államháztartás egyensúlyának megszervezése.14

1867 februárjában a gazdasági kiegyezés körüli tevékenységének elismeréséül Andrássy Gyula kormányának pénzügyminiszterévé nevezték ki. Lónyay kezdettől fogva elszigetelt állást foglalt el a kabinetben, minisztertársai részéről nem mindig tapasztalt odaadó támogatást, s ez az idegenkedés idővel egyre nőtt.15 1867. szeptember 13-án jegyzeteiben így jellemzi a kabinetet:

"Átalában el lehet mondani, hogy erélytelen a mi minisztériumunk. Andrássy, aki mindig erélyről, üstökösmegragadásról, elseprésről, elfújásról beszél, mikor cselekedni kell, megáll, és jól esik neki, ha valamit halogathat. Másik hibája, hogy nem administrativ tehetség.

A jó és derék Pepi mindig végletekben jár, vagy mindent szépnek, vagy mindent feketének lát.

Wenckheim nem administrativ kapacitás. Készséggel cselekszik, de nem eléggé önálló. Államtitkára Szlávy, pedig túlságosan szereti a kényelmet. Tóth Vilmos hoz ezen ministeriumba egy kis életet.

Gorove korrekt nézeteiben, nem ijed meg a maga árnyékától, de nem hatol keresztül nézeteivel...

Bódi erélyesen beszél, szépen ír, legtovább lát, fáradhatatlanul munkás, becsületes ember. A sajtó-ügyben sokat mulasztott, nem tud ő sem gyorsan organisálni.

Gyula sokszor generális, szép ítélő tehetségű, diplomatiai készültségű férfiú, erkölcsi bátorsággal, kivált fölfelé, de rossz elnök és habozó munkaerő. "16

Bár minisztertársai ehhez hasonló kemény bírálatait, fejlett kritikai érzékét sokszor nehezményezték, azt el kellet ismerniük, hogy pénzügyminiszteri feladatkörét magas színvonalon látta el. Lónyay 1870. májusáig olyannyira sikeresen vezette a magyar pénzügyeket, hogy az 1868-as és 1869-es évre beterjesztett költségvetés bevételi többlettel zárult!

A dualista állam megnövekedett kiadásait az adórendszer megreformálásával, a személykereseti és jövedelmi adók kivetéséből és szigorúbb behajtásából fedezte. Rövid pénzügyminisztersége idején helyreállította az államháztartás egyensúlyát és újjászervezte a pénzügyi közigazgatást. Szorgalmas munkájának eredményeként az állam adóhátralékai fokozatosan csökkentek, hitelképessége megerősödött, a költségvetések rendre többlettel zárultak.

Az Andrássy-kabinet pénzügyminiszterének sikereire az uralkodó is felfigyelt, és 1870. május 21-én az Osztrák - Magyar Monarchia közös pénzügyminiszterévé nevezte ki. Így 1870. május 27-én Lónyay ünnepélyesen átadta a magyar pénzügyminiszterséget Kerkápoly Károlynak, majd Bécsbe költözött. Lónyayt a magyar főváros politikával foglalkozó köreiben ekkor már kevés rokonszenv vette körül - a Deák-pártban sem volt sok híve -, többen voltak azok, akik a magyar politikai életből való kiválására csak örömmel gondoltak. Nem sokkal szívélyesebb fogadtatás várt Lónyayra Bécsben sem. Amíg ekképpen a Monarchia egyik felében sem nyilvánult meg osztatlan bizalom iránta, megkapta ezt magától az uralkodótól.17

Lónyay Menyhért közös pénzügyminiszteri tevékenységében a nagyobb jelentőségű mozzanatok nem állandó feladatköréből, hanem rendkívüli jellegű eseményekből adódtak. 1870-71-ben az osztrák hadi készülődéssel kapcsolatos kiadások fedezése, a függőben lévő olasz pénzügyi kérdés megoldása, a Thun-Taxis család anyagi viszonyának rendezése tették sajátossá működését. Ez utóbbi két problémának a megoldásával kivívta a király elismerését és feltétlen bizalmát, így őrá bízta, például Ferdinánd király végrendeletének végrehajtását és a gödöllői királyi kastély berendezését is.

Bécsi tartózkodása alatt rendszeresen állást foglalt politikai kérdésekben is, s azon volt, hogy Magyarországra való politikai visszatérését előkészítse. Erre 1871 őszén kínálkozott kedvező alkalom, amikor Beust közös külügyminiszter november 6-án lemondott és utódját Ferenc József Andrássy Gyulában jelölte ki. Mivel az uralkodó mindenképpen el akarta kerülni, hogy a három közös miniszterből kettő magyar legyen, Lónyaynak grófi címet adományozott és 1871. november 14-én Magyarország miniszterelnökévé nevezte ki.

"Pesten Lónyay csak hidegséget, bizalmatlanságot, mosolyok mögé rejtőző irigységet talált"18; a politikai élet teljes elutasítással fogadta, ismerve hajthatatlanságát, határozott kormányzati elképzeléseit, politizálási stílusát. Tovább nehezítette helyzetét, hogy az uralkodó kívánságára személyi változtatások nélkül kellett átvennie Andrássy-minisztériumát, pedig az sok ellenfelét tömörítette magába.

Lónyay miniszterelnöki programja három területen irányzott elő változtatásokat: egyrészt növelni akarta a kormányzati munka hatékonyságát, másrészt a parlamentarizmus reformját vetette fel, harmadrészt az államháztartás egyensúlyának helyreállítását tűzte ki célul. Politikai elképzeléseit cselekvési lehetőségének hiányában csak részlegesen tudta megvalósítani.

A végrehajtó hatalom megerősítését a kormány hatáskörét szabályozó törvény kidolgozásával, illetve a működését segítő törvényelőkészítő bizottság felállításával képzelte el. Elodázhatatlan feladatnak tartotta a kormány és a kormánypárt közötti kapcsolat szorosabbra fűzését is.

A parlamentarizmus reformjának szükségességét a törvényhozó szerv elégtelen működésével indokolta. Lónyay szerint az országgyűlés rendszertelenül és zavarosan ténykedik, mert a hosszú és értelmetlen közjogi csatározások elveszik az időt a fontos törvények tárgyalásától.19 A legsürgetőbb feladatnak a házszabályok reformját tartotta; indítványozta, hogy növeljék meg az ülésnapok hosszát, szüntessék meg a képviselői jelenlét kötelező minimumát, bővítsék a házelnök jogkörét. Javasolta a diéta új és nagyobb épületbe való áthelyezését, a parlamenti ciklus háromról öt évre való emelését, tervezte a főrendiház szerkezeti átalakítását és korrekt sajtótörvény kidolgozását.

A fent említett reformelképzeléseken túl számos gyakorlati törvény meghozatalát is fontosnak gondolta, így a kolozsvári egyetem felállításának, a Ludovika Akadémia megnyitásának, a főváros egyesítésének és a Királyföld rendezésének törvényi szabályozását is sürgette.

Külpolitikai elképzelései közül a horvát-kérdés mielőbbi és gyors megoldását kívánta.

Egy éves miniszterelnöksége alatt nagyívű kormányprogramjának csupán töredékét sikerült valóra váltania. A kormány politikai mozgásterét növelni szándékozó tervei közül egyedül a törvényelőkészítő-bizottság felállítását sikerült elérnie. Összességében véve a kormány munkájának hatékonyságát nemhogy növelni nem tudta, de a minisztériumon belüli személyes ellentétek a szervezet tekintélyét jócskán aláásták. Ahogy Cieger András fogalmaz:

"a gyanakvás és a bizalmatlanság állandósult a kormányon belül"20

A parlamentarizmus tervezett reformjából még kevesebb valósult meg: a házszabályok felülvizsgálatára csak a Lónyay lemondását megelőző napokban ült össze egy bizottság, míg az ötéves parlamenti ciklus gondolatát csupán az uralkodó támogatta, mind a Deák-párt, mind az ellenzék szembehelyezkedett vele.

Lónyay meghiúsult politikai elképzeléseire egyedül az 1872-es választás lehetett gyógyír. Bízva abban, hogy eredményeként újrarendeződik a parlament összetétele, s benne több olyan politikus foglal majd helyet, aki támogatja terveiben, nagy energiával készült a megmérettetésre. Lónyaynak azonban csalódnia kellett: a választásokat követően a képviselőházi pártmegoszlás lényegesen nem módosult, ami további éles politikai csatározásokat vetített előre a törvényhozó testületen belül.

Megnehezítette helyzetét, hogy a választások után felerősödtek a kormányellenes élű korrupciós vádak a napi sajtóban. A leggyakrabban ezzel a fegyverrel az ellenzéki, különösen a szélsőbaloldali politikusok éltek, akik korrupcióval gyanúsították a gazdasági és politikai elit számos tagját, mindenekelőtt a miniszterelnököt. Lónyay Menyhértet a kinevezése napjától illették korrupciós vádakkal, s ezek 1872-re olyan méreteket öltöttek, hogy a Szombati Lapok című hetilapban rendszeressé váltak az ellene irányuló gyanúsító cikkek. Lónyay a személyét érő heves támadásokkal szemben tehetetlen volt, hiába kért több esetben helyreigazítást az adott laptól vagy szólalt fel a képviselőházban saját védelmére, a rágalmak nem csitultak. Felzaklatott lelki állapotát 1872. augusztus 3-án Vetnorból Halász Imrének címzett levele híven tükrözi:

"A Morgenpost cikke elejétől végéig rágalom. A börsén differenciáim soha nem voltak, mert kártyázni, sem börsén játszani nem szoktam. A Lánchíd ügyében mondottak is rágalmak, nekem nincs is Schwiegermutterem és Schwiegervaterem. Rég meghaltak... én nem mentem vagyonilag úgy előre, mint az előbbi években. Már öt éve, hogy saját ügyeimet elhanyagoltam, de nevekedett nagyban értékem, mellyel előbb bírtam... Amit azóta vettem, ahhoz képest csekélység s azt se bírtam kifizetni. Házat, igaz, építettem, de eladtam egy háromemeletes házat a fő-úton, mely nőmé volt, egy fele házat a váci-utcában s még más fundusokat, de elég nem lévén, a takarékpénztártól vettem fel 150 000 frtot. Én nem üzérkedtem a börsén, nem vettem a sugárúton telkeket, a pénzbeli ügyeimet a Magyar Földhitelintézet és a Wodianer-ház kezeli, mindketten könyveikből kimutathatják, hogy nem mentem vagyonilag úgy előre, mint célszerű vétel és takarékosság mellett miniszterségem előtt 20-22 év alatt." 21

Majd fájdalmasa sóhajt fel: "nagyon kell az embernek szeretni a hazáját és igen kevéssé önmagát, hogy mindennek kitegye magát."

Mivel a rágalomhadjárat nem csendesedett ellene és politikustársai ellenszenve is egyre nőtt iránta, 1872. december 2-án távoznia kellett a miniszterelnöki bársonyszékből. A távozó Lónyayt legfájdalmasabban az érintette, hogy az "új" kabinet Szlávy József vezetésével változatlan összetétellel alakult meg.

Lónyay lemondását követően - bár parlamenti mandátumát megtartotta - a képviselőház ülésein ritkán jelent meg, idejének nagy részét birtokai irányítására, családja pénzügyeinek intézésére fordította. Politikai magatartását a folyamatos, egyre erősödő önigazolási szándék jellemezte.22 1873-ban megjelent Közügyeinkről című munkájában például az ország pénzügyi helyzetének elemzésén keresztül saját politikai, gazdaságpolitikai irányvonalát igyekezett alátámasztani. Önigazolásának legfőbb orgánuma a sajtó volt, különösen a Reform című lap. Általa kívánta befolyásolni a politikai közvéleményt és előkészíteni saját visszatérését. Legodaadóbb hívei az 1872-es választásokat követően a Deák-párton belül kialakult politikai csoportosulásba, az ún. vacsorapártba tömörültek. Bár a vacsorapárt 1872 és 1875 között a parlamentben többször aktivizálta magát,23 legegységesebb és legnyilvánosabb megmozdulásukra a országgyűlésen kívül, 1875. január 6-án került sor, amikor Lónyay név- és születésnapjára egy 79 képviselő fényképét tartalmazó albumot adtak át neki.

1875 februárjának felpezsdült politikai élete Lónyayt újból nagy reménységgel töltötte el, felcsillant benne politikai visszatérésének reménye. A kormánypárt és a balközép összeolvadása után, azonban újból csalódnia kellett, ugyanis az új minisztériumban nem szántak neki szerepet. Magatartásán ismét a mély megbántódás érezhető. Bár március 3-i képviselőházi beszédében üdvözölte a két nagy párt egyesülését és biztosította támogatásukról őket, de hangsúlyozta, hogy ő továbbra is '67-es alapon áll s meg kívánja őrizni függetlenségét.24 Csalódottságát jelzi az is, hogy az 1875-ös választásokon nem jelöltette magát.

Politikai pályája azonban ekkor még nem ért véget. 1876-ban és 1878-ban is mandátumot vállalt, s csak ezután vonult végleg vissza a politizálástól. A '70-es évek végén politikájának centrumában Tisza Kálmán megbuktatása állt, élés támadásaival többször tett kísérletet erre - utoljára 1877 februárjában, a költségvetés tárgyalása során -, de Tiszát ezek a támadások nem tudták pozíciójából elmozdítani.

Élete utolsó éveiben szentlőrinci birtokára visszavonulva az Akadémia, a Földhitelintézet ügyeit intézte, valamint politikai és közgazdasági munkáján, a Bankügyön (1876) dolgozott. Tervezgette fiatalkora óta vezetett naplójegyzeteinek emlékirattá való feldolgozását és hozzáfogott egy Széchenyi-monográfia megírásához is.25

Tevékeny életét 1884. november 3-án hirtelen bekövetkezett halála zárta le.

Hogy milyen ember volt Lónyay Menyhért gróf valójában? A történészek tudatában mindmáig olyan ellentmondásos személyiségként él, mint amilyen ellentmondásokkal terhelt volt a kor, amelyben élt és tevékenykedett.26 Lónyay Menyhértről már a kortársak véleménye is erősen eltért: főleg miniszterelnöki kinevezése után számos bírálat, éles kritika érte; kapzsisággal, erőszakos vagyonszerzési törekvéssel vádolták, és jellemét is ennek fényében ítélték meg: száraznak, hidegnek, unalmasnak találták. Eötvös József törtető és zsarnoki hajlamú politikusként jellemezte, míg Kecskeméthy Aurél szerint:

"szenvtelen, hideg, keresett, egyenetlen hol sima, hol dölyfös, tartózkodó, kétértelmű viselet, megbízhatatlannak tartott szó, anyagi egoizmus"

jellemének legfőbb ismérvei. Politikusként sem fest róla kedvezőbb képet. Ítélete szerint

"vezérszerepe sem elég értelmi s szellemi magaslaton nem áll, sem a kellő jellem-tulajdonságokkal nem bír ... sok esze van, de nem nagy esze ... Amily kis szabású ember, oly kis szabású politikus." 27

A kemény támadások mellett - közvetlen munkatársai tollából - méltató gondolatok is találhatók róla a kortárs forrásokban. Halász Imre szerint, aki Lónyay pénzügyminisztériumában fogalmazóként működött, a bátor elhatározások és gyors cselekvések embere volt. Kónyi Manó 1885 februárjában Lónyay önéletrajzi töredékének közlésekor pedig ekképp sóhajtott fel:

"Egyátalában, ha volt ember, kinek szívét a világ helytelenül ítélte meg, Lónyay Menyhért ilyen. Tanúságot tesznek erről naplói, melyek ... bizonnyal nem avégből íródtak, hogy őt a világ előtt másnak mutassák, mint amilyen volt. Az izzó szenvedélyek, melyek sokszor lázbaejtették, a keserű kiábrándulások, melyek erejét eltompították, híven tükröződnek bennök. Gyakran kemény, sújtó és nem mindig igazságos a vélemény, melyet emberekről és tényekről nyilvánít, de aki olvassa, ha az író személye iránt elfogult is, kénytelen meggyőződni, hogy e naplók Lónyay igazi érzéseit festik." 28

A kortársak negatív visszaemlékezései századokra meghatározták az utókor, így a történészek viszonyulását is hozzá. Juhász Lajos 1941-ben úgy gondolta, hogy

"az emberek megértéséhez, önmaga megkedveltetéséhez sohasem értett... Örökös elfoglaltsága, zárkózott természete, egyaránt megközelíthetetlenné tették." 29

Nem sokkal kedvezőbb képet fest róla Takács Péter sem 2000-ben: "mérték nélküli önhitséggel", "merevséggel", "önfejűséggel", "gőgösséggel" jellemzi, aki

"szónoknak sem volt elsőrangú. Túl hevesen és élénken gesztikulált, gyorsan és hadarva adott elő, gyakorta bocsátkozott ismétlésekbe, kapkodta a témákat, mondanivalójának logikája minduntalan megtört, elvesztette gondolatmenete fonalát." 30

Személyisége ellentmondásait, a vádakat, amelyeket ellene felhoztak, máig nem sikerült a történészeknek reális álláspontra hozni. Berzsenyi Dániel szavaival élve:

"A derék nem fél az idő mohától, A koporsóból kitör és eget kér!"

Igenis, kér és követel, ha eget nem, hát bizonyosan igazságot.31