Betyárballadák

Első és legfontosabb csoportjuk még nem is egy vonásával a XVIII. századi balladák hangját üti meg. Ez a betyárballadák köre (betyárokról l. 472–4. l.). Elterjedtségüknek, országos kedveltségüknek egyik legfőbb okát már korábban felfedték: a szegény, elnyomott nép a maga hőseit, a szegények oltalmazóját, az urak regulázóját látta a betyárballadák hőseiben, s szívesen örült virtuskodásuknak is, s minden szánakozása a bilincsbe vert, akasztófára kerülő betyáré. De ezek a balladák már új költői nyelven, az ábrázolás új módszereivel élnek.

Rózsa Sándor Bársony lovát nyergeli,

Harminchárom lovas zsandár keresi;

Rózsa Sándor se veszi ezt tréfára,

Felugrik a Bársony nevü lovára.

– Korcsmárosné, adjon isten jó napot!

Nem jártak itt magyar lovas zsandárok?

– Nem jártak itt magyar lovas zsandárok,

Most mentek el a szegedi betyárok.

– Korcsmárosné, töltsön bort a kupába,

Szolgálóját küldje ki istrázsára!

Szolgálója fut be egyszer nagy ijedve:

– Kilenc zsandár jő fel ezen sietve! –

Rózsa Sándor se veszi ezt tréfára,

Kiugrik a kamarici pusztába;

Lova lába megbotlik egy gödörbe,

Ott fogták el Rózsa Sándort fektébe.

– Azon kérem zsandárkáplár uramot:

Szabaditsa bár a jobbik karomot! –

De a káplár nem hallgatott szavára,

Mind a kilenc belelőtt a karjába.

Rózsa Sándort viszik, viszik felfelé,

Kamarica gyászos kapuja felé.

Város, város, sárga város, de sárga!

Abba vagyon Rózsa Sándor bezárva.

{H-510.} Rózsa Sándor (1813–1878) a legismertebb magyar betyár, a róla szóló balladákat, dalokat az egész magyar nyelvterületen megtaláljuk (l. 272. kép). Már 23 éves korában a híres szegedi börtön rabja, ahonnan megszökött, és a különböző kalandok egész sora kapcsolódott nevéhez. Az 1848–49. évi szabadságharcban „szabad csapatot” alakított, és ezzel harcolt az elnyomók ellen, ami már korábbi népszerűségét még csak tovább növelte. A szabadságharc leverése után tovább folytatta társaival a betyári életet, főleg a gazdagokat sarcolva. Kétszer is elfogták, mindkét alkalommal halálra ítélték, bár alig tudtak rá valamit bizonyítani. Büntetését mindkét alkalommal életfogytiglani börtönre változtatták, életét a börtönben fejezte be.

Ismét visszatér az epikus-lírai hang a betyárballadában, nem a drámai tömörítés eszközeivel, hanem a reális ábrázolásmódjával énekli meg hősét. Néha valósággal meghökkentő ez a higgadt-reális hang a legkegyetlenebb történet elmondásakor. Valóban új hang ez, azt mondhatnók, lazább, kötetlenebb, nincs meg benne az előző korszakok balladáinak fülledt feszültsége, fojtó tömörsége. Különben éppen ez a kötetlen hang, az ábrázolásnak ez a világos, szinte virtuskodó módja az, ami a magyar betyárballadákat megkülönbözteti az orosz, ukrán rokonaitól, a kegyetlen hangú spanyol rablóballadáktól, az angol Robin Hood-balladáktól. A betyárballadák mutatják ugyan a rokonságot e kor másik csoportjával, a ponyvára került s onnan ismét a nép közé kerülő gyilkossági s egyéb ponyvaballadákkal, de sokkal érettebb, művészibb, a szájhagyomány rostáján jobban átment alkotások immár, mint az előzőek:

Szegín Barna Péter hun eszik vacsorát?

Egy kis erdőszílen süti a szalonnát.

Szegín Barna Péter de sok lovat lopott,

Románné két jánya abbul ruházkodott.

Szegín Barna Pétert két csendőr kisíri

Románné két jánya az ablakon nízi.

Szegín Barna Pétert két csendőr vallatja,

Románné két jánya az ajtón hallgatja.

– Ó, te hires dáma! ne hallgass ingemet,

Hisz tivígettetek szenvedem ezeket.

A kállai urak huszonnígyen vannak,

Jaj de sokat szenved, akit ott befognak.

Huszonnígyen vannak, mindnyájan vallatnak,

Jaj de sokat szenved, akit ott befognak.

Az egyik azt mondja, – fel kék akasztani,

A másik azt mondja, – nem kéne bántani.

A huszonnegyedik, ki nevemet irja,

Mellette egy dáma, ki nevemet diktálja.

Ó, te híres dáma, ne diktáld nevemet,

Hiszen teíretted szenvedek eleget.

{H-511.} A ballada, valószínűleg a XIX. század első felében keletkezhetett. Minden romantika nélkül ábrázolja a magányos betyár életét, akire végül is a legtöbb esetben a halál várt.