Megjelent: Holmi, 2001. jan.
Megszorította a karomat és sivítva azt
suttogta, most lőni fognak ránk. Magam sem értettem, miért nem ijeszt meg
veszély, miért jut helyette eszembe, hogy az előszobában alighanem elfelejtettem
lekapcsolni a villanyt.
Tíz perccel ezelőtt még a szobánkban álltunk némán az
ablak előtt. Alkonyodott, a templom fölött még világos volt az ég, de a
téren már összesűrűsödött a sötétség, és nem lehetett kivenni azoknak az
egyenruhásoknak és civileknek a vonásait, akik követhetetlen útvonalakon
haladtak sietve vagy kimért lassúsággal, olykor meg-megálltak, aztán tovairamodtak,
néha meg mintha valaminek nekiütköztek volna, hogy elpattanva az ellenkező
irányba lóduljanak ismeretlen céljaik felé. Felülről a tér egésze a mikroszkópban
megfigyelhető kaotikus mozgás képét idézte: a láthatatlan molekulák látható
szemcséket lökdösnek. Álltunk az ablaknál, és a sötétítő függöny résén át
figyeltük a téren zajló - illetve éppen hogy nem zajló - eseményeket, és
úgy ítéltük meg, talán most lemerészkedhetünk. Láttuk ugyan az egyenruhásokat,
de úgy tűnt, nincs parancsuk semmilyen rendcsinálásra, maguk is részesei
az általános káosznak: nem sorakoztak fel, nem alkottak semmilyen alakzatot,
csapódtak helyről helyre, összegyűltek és elváltak egymástól, minden ésszerűség
nélkül időnként futásnak eredtek, hogy aztán tétlenül ácsorogjanak azon
a helyen, ahová roppant siettek.
Menjünk el hozzá, mondta, miután reggel óta hiába próbálkozott
a telefonnal. Nem láttam semmilyen különleges okot arra, amiért maradnunk
kellene. Ha úgy adódik, amúgy is bármikor ránk törhetik az ajtót, gránátot
dobhatnak be az ablakon vagy kifüstölhetnek innen bennünket, a lakásunk
semmivel sem biztonságosabb, mint a tér vagy az utcák, ott legalább nem
vagyunk egyedül, ott legalább mások szeme láttára történik, ha történik
valami.
Kicsit még álltunk az ablaknál, hallgatóztunk, nem érkezik-e
valahonnan lövések zaja, nem dübörögnek-e a közelben katonai járművek, nem
harsannak-e vezényszavak - de minden csendes volt, csak a meg-megéledő szél
rezegtette meg néha a keretben az üvegtáblát. Felvettem a köpenyemet és
az ajtó felé indultam. Halkan követett, és amikor a biztonsági láncot akartam
kiakasztani a horogból, hátulról vállamra tette a kezét. Megfordultam. Váratlanul
megölelt és hevesen csókolni kezdett, ami meglepett, de jól is esett egyben,
annak ellenére, hogy nem találtam rá pontos magyarázatot. Az elmúlt napokban
többször is voltunk közvetlen életveszélyben, a tüntetésen a tévé épülete
előtt vagy a pogrom éjszakáján, de sem előtte, sem közben, sem utána nem
érzékenyültünk el, egyszer sem érezte úgy egyikünk sem, hogy egymás kezét
fogva vagy összeölelkezve kellene elviselhetőbbé tenni félelmünket. Nem
álltam ellen, visszacsókoltam, és közben éreztem, teste meg-megremeg.
Amilyen hirtelen tört rá az érzelem, el is úgy fojtotta,
épp hogy el nem lökött magától, és már nyúlt is a kabátjáért. Kinyitottam
az ajtót. Mielőtt kiléptünk, rutinosan lekattintottam a kapcsolót. Nem mintha
égett volna a villany az előszobában: hosszabb ideje szünetelt az áramszolgáltatás.
A lakás többi kapcsolójához nem is tudni, mikor nyúltunk utoljára: azokban
a helyiségekben, amelyeknek ablaka volt, eleve nem gyújtottunk fényt esténként,
az előszoba kis égőjét viszont bekapcsolva tartottuk, az jelezte, ha vége
lett az áramszünetnek, vagy ha egy új elkezdődött.
A lépcsőházban, mielőtt a szabadba kiléptünk volna, újra
hallgatóztunk egy keveset, aztán én kilazítottam a szarufát, amellyel minden
este betámasztom a bejárati kaput. Azon, hogy a feszítéket most is a helyén
találtam, nem csodálkoztam különösebben, úgy látszik, a többi lakó is célszerűnek
találta óvintézkedésemet. A további lehetséges következtetéseket, hogy egy
teljes nap alatt senki sem hagyta el a házat, vagy hogy már mindenki elmenekült,
elvetettem, mint egyáltalán nem valószínűt. Résnyire tártam a kaput, épp
hogy kiférjünk rajta. Erős szél kapott a köpenyembe, megperdítette az alkonyati
fényeket, úgy tűnt, mintha a tér sarkait is egy kicsit felkunkorította volna:
a burkolati kockakövek rajzolta perspektíva ellenszegült az eukleidészi
geometriának, eltorzulva egymásra csúsztak a betüremkedő és feldudorodó
síkok.
Az utca, amelyen hozzá indulunk volna, a túloldalon nyílott,
így hát el kellett döntenünk, átvágunk-e a nyílt területen vagy az épületek
mentén megkerüljük a teret. Az utóbbi mellett döntöttünk, nem sietős, de
határozott léptekkel elindultunk karonfogva, szemünk sarkából figyelve a
hol közeledő, hol távolodó egyenruhásokat és civileket, akik láthatólag
tudomást sem vettek rólunk. Szerettem volna, ha mielőbb a szélső házsor
mentén feketéllő tuják takarásába érünk, de alig tettünk pár lépést, amikor
megszorította a karomat és siketítő élességgel azt súgta a fülembe, most
lőni fognak ránk. Vajon kikapcsoltam-e a villanyt az előszobában, riadtam
meg a gondolatra, de nem tűnődtem azon, most miért éppen ez aggaszt, már
vontam is magam mögé inkább önkéntelenül, mint tudatosan, hiszen pontosan
tisztában voltam azzal, testem aligha védheti meg: fél fejjel alacsonyabb
és jóval soványabb vagyok nála, "kilóg" mögülem. Eközben lázasan
fürkészni kezdtem a teret: honnan érkezhet a támadás, hol lehet az a veszélyforrás,
amelyet sem ablakunkból, sem a kapuban vizsgálódva nem láthattunk. Hiába
meresztettem a szemem a mindinkább összeálló sötétségben, semmi különöset
nem láttam. Az egyenruhások mindegyikénél volt ugyan fegyver, de közel s
távol senki sem akadt, aki leakasztotta volna a válláról géppisztolyát vagy
marokra fogta volna revolverét. Nincs semmi baj, súgtam én is, és meghökkentem
azon, hogy az övéhez hasonlóan az én hangom is metszően sipít bele a csendbe.
Megéreztem, hogy egész testében reszketni kezd, és sejtettem, most már nem
sikerülhet megnyugtatnom. Bármivel próbálnám is csillapítani, egy perc múlva
hisztériás zokogásba kezd, haját tépi, véresre harapja az ajkát. Szerettem
volna mindennek elejét venni, megpróbáltam hát szembefordulni vele, hogy
a levegőbe emeljem és a karomban hazavigyem, de ő görcsösen markolta mindkét
kezével derekamon a köpenyemet és mindenáron a hátam mögött akart maradni.
Tettünk néhány idétlen tánclépést, aztán beláttam, erőlködésemmel csak felgyorsítom
a folyamatot, inkább megálltam hát, erősen megvetettem a lábamat, és amennyire
képes voltam rá, kihúztam magamat. Ne félj, súgtam ismét bántó süvöltéssel,
majd a lehetetlen helyzetbe beletörődve vártam a fejleményeket. Arra gondoltam,
ha a korábbi esetek logikája érvényesül, akkor most a fiunk elfuserált életét
fogja zokogva felidézni, nem pedig az elmúlt napok tragédiáit. Amikor elvették
a tanszékét, akkor a földrengésben odaveszett barátainkat siratta el, az
apja temetésén a megszüntetett tanszék miatt hisztériázott, amikor Dénessel
a baj történt, akkor az apja halála miatt jajveszékelt.
Nem tudni, meddig álltunk ott a tér semmivel ki nem tüntetett
egyik pontján. Változatlan makacssággal fogódzott hátulról a köpenyembe,
és én kezdtem elveszteni a türelmemet. Valahonnan a tarkóm felől érkezett
a tehetetlen düh, lassan elöntötte az egész koponyámat, elszorította nyakamon
az ütőereket, sárral töltötte fel a tüdőmet, ránehezedett a gyomromra, leszivárgott
a lábamba, hogy én is reszketni kezdjek. Nem tudtam, kire, mire haragszom
jobban. Erre a síkjából kifordult ostoba világra, amelyben már soha nem
fogom kiismerni magam, vagy a távolban feketéllő tujákra, ahogy elérhetetlen
távolból kecsegtettek feketeségükkel. Az áramszünetre, a megzörrenő ablaktáblára
vagy magamra-e, aki nem tudom, lekapcsoltam-e a villanyt az előszobában,
s akinek most nem kellene itt állnom ezzel az idegen nővel a hátamban, ha
megmaradtam volna kis vidéki újságírónak, ha nem hagyom, hogy főszerkesztő
urat csináljon belőlem csak azért, hogy egyenrangú legyek vele, hogy ne
legyen kisebbségi érzésem, pedig tudhatta, képtelen vagyok elvezetni egy
szerkesztőséget, mégis kieszközölte a kinevezésemet, miért is mentem bele,
hogy hamarosan megszégyenülve kelljen kérnem, hadd legyek inkább csak helyettes,
aztán az újabb megkísértés, vállaljak néhány órát az egyetemen, adjam a
fejem kutatómunkára, írjak tanulmányt, szerezzek tudományos fokozatot, alig
tettem le a pontot a disszertációm utolsó mondata végén, már vitte is a
kiadóba, hogy könyv alakban is megjelenjen, mindenki megtudhassa, micsoda
férje van neki, én meg hagytam, gyöngébb pillanataimban talán magam is elhittem,
hogy szerkesztő, előadó, kandidátus vagyok, nem pedig az, aki valójában:
vidéki újságírócska, aki nagy lelkesedéssel megírja, ha a helybéli nőegylet
összejövetelt tart vagy a testvérváros tűzoltózenekara térzenét ad valamelyik
államünnepen. Vagy mégis rá haragudtam jobban, aki itt reszket a hátam mögött,
aki nem engedi el a köpenyemet, és aki azzal, hogy mindenáron magához akart
emelni, éppen ezzel tett szorongóvá, komplexusossá, dehogy gondoltam én
azelőtt, hogy az egyetemi tanszékvezető különb ember lenne, mint a talpraesett
vidéki zsurnaliszta, mindkettő a helyén van, mindkettő pontosan tudja, mi
a dolga, mi a szerepe, és ennek a szerepnek maradéktalanul eleget is tud
tenni, nem úgy mint én szerkesztőként, óraadóként, kutatóként, dehogy voltam
képes a titulusaimnak megfelelni, csak bukdácsoltam, vergődtem, és ekkor
már valóban érezni kezdtem, hogy hitványabb, tehetségtelenebb vagyok, mint
ő, ő, akinek nem én, hanem Edit lehet a méltó társasága, Edit, a jótevőnk,
aki addig-addig segítgetett minket magas állami pozíciójából, míg azon vettük
észre magukat, hogy már az ő odaáti pártérdekeit szolgáljuk idehaza, hogy
már nem merünk neki ellentmondani, hogy úgy táncolunk, ahogy ő fütyül, mert
ha nem, akkor fuccs az akadémiai ösztöndíjnak, az alkotóházi beutalóknak,
a jól fizető vendégtanári meghívásoknak, hát szolgáltuk, megtettük hálából
és érdekből, Edit csak ideszólt telefonon, és mi már intézkedtünk és nyilatkoztunk
és tiltakoztunk és aláírást gyűjtöttünk, mikor mit kellett, és maradt is
volna minden így, hiába fogtam gyanút, hogy másfajta érdekek, másfajta vonzódások
is működnek itt, hiába vettem észre, hogy minden hosszabb távolléte után,
ha Edittel volt előadókörúton vagy alkotóházban, hazatérve egyre zavartabb,
egyre többet iszik, mind gyakrabban tör ki hisztériás zokogásban, és velem
szemben is mindig elutasítóbb egy fokkal - elhessegettem a gyanút, mert
amit elképzeltem, az elképzelhetetlen volt, és maradt volna minden annyiban,
ha egy hajnalon fel nem ver azzal az álmomból, hogy el akar válni tőlem,
nem bírja tovább az alakoskodást, és mire kitöröltem a szememből az álmot,
már el is mondta, minden igaz, amit Editről meg őróla hallottam, hiába értetlenkedtem,
hogy nem hallottam semmit - mert hát valóban nem - ő már ki is osztott,
nálam pipogyább férfit nem ismer, hajlandó lennék rajta egy nővel megosztozni.
Vagy mégis Dénesre haragudtam a legjobban, aki reggel óta nem veszi fel
a telefont, aki, amikor megtudta hogy elválunk, és ráadásul mi okból, ki
miatt, akkor felforgatta a maga életét, kirúgta az éppen aktuális sokadik
nőjét, otthagyta az állását, összetörte a kocsiját, aztán részegen kiugrott
a legénylakása negyedik emeleti ablakából, alig volt hihető, hogy csak a
két lábát törte el, persze az anyja akkor is éppen Edittel volt, rohant
haza fejvesztve, felébredt benne az oly sokáig szunnyadó anya, ült napokig
a kórházban az ágya szélén, az a hülye kölyök pedig megzsarolta, ígéretét
vette, hogy felszámolja azt a kapcsolatot, hogy nem válik el, hogy velem
marad, mert én is gyenge vagyok, mint ő, mert mindketten belepusztulunk,
ha elhagy minket.
Ahogy az imént még világos ég a fényét, úgy vesztettem
el türelmem után a dühömet is, csak álltam valami idétlen terpeszben, mereven,
hogy csimpaszkodásával ki ne mozdítson egyensúlyomból, düllesztettem a mellemet,
szélesre feszítettem csapott vállamat, hogy eltakarjam a láthatatlan veszély
elől, hogy bátornak tessem előtte és ne féljen, hogy ne kezdjen hisztérikus
zokogásba sem a földrengésben odaveszett barátok, sem a felszámolt tanszék,
sem az apja halála, sem a fiunk elfuserált élete miatt, és csöndben arra
gondoltam, az lenne a legjobb, ha most valóban lőnének ránk, akkor végre
okom lenne összeroskadni, ráborulni a tér hűvös kövére, nem kellene ebben
a lehetetlen pózban feszítenem, hátamban a görcsösen köpenyembe kapaszkodó
idegen nővel, az egyetlen emberi teremtménnyel, akinek az idegenségéhez
közöm lehetett, aki kibérelte velem született magányomat, aki többnek gondolt,
mint ami vagyok, s akit emiatt egyformán szeretnem és gyűlölnöm olyan természetes
volt, mint más számára az, hogy a tűz mellett melegedjen, a vízben pedig
megfürödjön, és ne latolgassa azt, mi égethetné halálra és mibe fulladhatna
bele.
Megpróbáltam hátranyúlni, megfogni a kezét, lefeszíteni
a köpenyemről, hogy végre szembefordulhassak fele, de nem sikerült.
Ekkor valahol eldördült egy fegyver. Nem lehetett megállapítani,
a közelben csattant-e vagy távol, a sötétség hozta-e mellénk vagy a szél
vitte messzire, a szemközti homlokzatok verték-e vissza vagy a síkjukból
kiemelkedő kockaköveken pattogott-e idáig, netán a tuják súlyos gomolyai
szívták magukba napokkal ezelőtt és most jött el az ideje, hogy beleleheljék
az estébe.
Hirtelen elengedett, és én igazán nem tudhattam, nem azért-e,
mert találat érte. Mielőtt hátrafordulhattam volna, ő került meg engem,
már szemben állt és ijedten fürkészte az arcomat. Megráztam a fejemet, nem,
nem esett bajom. Menjünk haza, mondta suttogás nélkül, mégis alig hallottam
a hangját, inkább csak a szájáról olvastam le a szavakat. Bólintottam. Elindultunk
úgy, ahogy jöttünk, karonfogva, határozott, de nem siető léptekkel.
Besurrantunk a kapun, én a szálfával belülről kitámasztottam,
aztán felbotorkáltunk a lépcsőn: itt már szurkosan sűrű volt a sötétség.
A kulccsal sokáig bajlódtam a lakásunk ajtajában, míg végre betaláltam a
zárba.
Alighogy beléptünk, azonnal a telefonhoz ment, kitapogatta
a számokat, de most is hiába próbálkozott. Felkattintottam az előszobában
a villanykapcsolót - nem történt semmi, de elégedetten nyugtáztam, hogy
távozásunkkor nem felejtkeztem meg róla -, aztán a szobában az ablakhoz
léptem, hogy a sötétítő függönyt ellenőrizzem, mielőtt gyertyát gyújtok.
Előbb persze kinéztem. Homlokomat a hűvös üveghez kellett tapasztanom, hogy
valamit is lássak. A téren talán valamivel kevesebben voltak, és most már
nem lehetett az egyenruhásokat a civilektől megkülönböztetni. Ugyanakkor
úgy tűnt - aligha tudtam volna megmondani, ezt mire alapozom -, hogy a korábbi
kaotikus mozgás rendezettebbé vált. Továbbra sem sorakoztak sehol, nem álltak
alakzatba az emberek, nem épültek ki észrevehető útvonalak, egyik irány,
oldal vagy hely sem kapott kitüntetett szerepet, mégis mintha most értelmet
nyert volna a sok helyváltoztatás, mintha létezett volna valami titkos,
számomra kiismerhetetlen tervrajz, amelynek vonalai mentén haladnak, csomópontjaiban
pedig megállnak a sötét foltok, elfogadván és beteljesítvén egy roppant
struktúra érvényességét. Ehhez a meg nem ragadható rejtett hálózathoz képzett
hátteret a mögülem folyamatosan érkező hang: a kifutott telefonhívás vég
nélkül ismétlődő búgásai.
Gondosan összehúztam a függönyt, indultam, hogy gyertyát
gyújtsak. Már az előszobában voltam, kotorászva kerestem a gyufát a tükör
alatti polcon, amikor megértettem, hiába eresztette el a köpenyemet ott
téren, hiába jöttünk vissza a lakásba, hiába támasztottam ki a kaput a szarufával,
akasztottam be a biztonsági láncot, húztam össze a sötétítő függönyt - most
mégis ki fog rajta törni a hisztéria, szinte láttam, ahogy kezében a telefonkagylóval
előbb reszketni kezd, aztán hangos zokogásban tör ki, haját tépi, ajkát
harapja, és én tehetetlen leszek, mert sem elvinni, sem marasztalni nem
tudom, mert nem látom a megoldást, nem ismerek távlatokat, járható kiutat,
nem találom a rejtőzködő veszélyt, nem olvastam a forgatókönyvet, nem találtam
meg a kellő paragrafust, nincs mentelmi jogom, diplomata útlevelem, titkos
bankszámlám, golyóálló mellényem, páncélautóm, mentőcsónakom, biztonsági
övem, önvédelmi fegyverem, alvilági kapcsolatom, nem oltottak be a fertőzések
ellen, nem nyílik az ejtőernyőm, nem kaptam kiképzést, nincs túlélőcsomagom,
oxigénpalackom, nem ültettek méregkapszulát a fogamba, nem, nem vagyok felkészítve
erre az egészre, vidéki újságíró vagyok, aki elvesztette a fonalat, aki
megfeneklett a zátonyon, akinek nincsenek kilátásai, mert kibillent térből
és időből, aláhullott a semmibe, beszippantotta a fekete lyuk és visszaköhögte
a nirvána ide, egy semmivel ki nem tüntetett helyre, ebbe a lakásba, az
egyenruhások és civilek járta tér fölé, az elsötétítésbe, a világvége fővárosába,
e mellé a hisztériás nő mellé, aki most jajveszékelni fog a földrengésben
elvesztett barátok vagy a megszüntetett tanszék miatt, elsiratja halott
apját és a fia elfuserált életét, vergődve felidézi a tüntetést a tévé épülete
előtt, a pogrom éjszakáját, az eldördült fegyvert pár lépésre a tujáktól
- nem, nem akartam hallani, nem akartam tudni róla, minden porcikám tiltakozott
ellene, az egész ellen, ami körbevész, ami vagyok és ami történik velem.
Ekkor hirtelen felgyulladt a hátam mögött a villanyégő.
Vége az áramszünetnek. Megfordultam, hunyorogva belenéztem a fénybe. Aztán
odanyúltam a kapcsolóhoz, és azzal az illúzióval, hogy megfontoltan cselekszem,
magamra kattintottam a sötétséget.