{319.} A novellák. Alakmása: Esti Kornél

A regények világáról, hatásáról mondottak kevés módosítással novelláira is vonatkoztathatók. Szemléleti, érzésbeli korlátai itt is érzékelhetők, de e műfajban is kiválót alkot. Ifjúkori novella-termésében viszonylag kevés a maradandó. A rajta kívül álló világból eleinte keveset lát, s amit lát, azt is a maga lázas képzeletének izgalmaihoz hangolja. Ezért a lidérces atmoszféra és a bizarr helyzetek sokasága. Az elmélyülés ígérete ugyan már az egész korai Sakkmattban is benne van, de a Kosztolányi-novella, néhány szórványos remekmű – Appendicitis, Szürke glória – után voltaképpen a harmincas évek elején virágzik ki. Ekkor, maga a műfaj is elsőrendű jelentőségre jut.

E magaslathoz vivő út legfontosabb állomása Esti Kornél című (1933) gyűjteménye. Jelentőségét az adja, hogy a Neróval elkezdett folyamat itt ért olyan nyugvópontra, mely új emelkedés bázisává válhatott. A Neró leszámolás volt, de inkább ellenfeleivel, mint önmagával s főként a kor vétkes indulataival. Az Esti-novellákban elsősorban önmaga rosszra ösztönző hajlamaival igyekszik számot vetni. A Neró mögött sebzettség, keserűség munkált, itt derűs bölcsesség. Ott kínos szorítóból kellett magát kivágnia, ezért folyamodott a részvétlen, szigorú ábrázolásmódhoz s a távoli múlt közegéhez. Itt a pálya ormához közelítő érett költő, a magyar Pen első elnöke, kitüntetések, díjak birtokosa vet számot, biztos megélhetés (1921-től 1936. november 3-án bekövetkező haláláig a Pesti Hirlap munkatársa), népszerűség és remekművek fedezete mellett, de emlékezve mindarra a vádra, melyek az Ady körül általa robbantott vitában nemrég (1929-ben) ismét fejére zúdultak. Ezért lett e gyűjtemény lírával átszőtt, szelíd és játékos számvetés leszámolás helyett.

Pedig leszámolásnak indult. Az eredeti elgondolásban megvolt annak lehetősége, hogy a maga rejtelmes egyéniségét egymásnak feszülő ellentéteiben tárja elénk. Kezünkbe adja annak nyitját, hogy miként tudott közönyös lenni az emberiség nagy ügyei iránt, mikor az egyes ember sorsát úgy át tudta érezni; és annak kulcsát, hogy miként függ össze életvágya és halálfélelme, kiábrándultsága és szomjas érdeklődése, játékos könnyelműsége és formáló fegyelme, gőgje és alázkodó szelídsége; és annak nyitját, hogy miként szerethette egyazon hévvel Arany Jánost és Oscar Wilde-ot, Sigmund Freudot és Petőfi Sándort. A bevezető rész ilyesmit ígért. Kiérzik belőlük a szándék, hogy a költő magát hősétől elkülönítse. Esti Kornélnak itt még a gonoszkodás, a vásottság, a féktelensége a kegyetlenség, a felelőtlenség s a cinizmus a kiütköző vonása. S a költő szenved tőle: "Fizettem érte. Sokat fizettem. Nemcsak pénzt. Becsületemmel is fizettem. Görbe szemmel néztek rám mindenütt. Nem tudták hányadán állnak velem, hogy a jobboldallal tartok-e, vagy a ballal... s egyáltalán ember vagyok-e, vagy csak álomkép, részeg kétkulacsos ..." De már az első írásból az is kitetszik, hogy noha terhes ez a szövetség, Kosztolányi Estit magától mégis elszakíthatatlannak érzi. Tőle veszi az álerkölcs elleni lázadás bátorságát, "ő tanácsolta – írja –, hogy azok pártján legyek, akiket a többség leköp, bebörtönöz és felakaszt". Esti Kornél lett a hajdani bohém-örömök s a vesztett koldusfüggetlenség jelképe is. Benne személyesült meg a tiltott gondolatok, a szégyellnivaló érzések kimondásának bátorsága, ő lett az írásra képesítő rejtelmes ösztönvilág, a költő anarchikus énjének megtestesült mása.

{320.} Az építő és romboló indulatok ilyen szoros összeszövődése után érthető, ha a kötet folyamán elhalkul az önbírálat hangja, s az ellentétes indulatok közt vergődő élet lehetséges drámája helyett egyre inkább az emlékezés elnéző, sőt szépítő derűjében oldódnak fel az ellentétek. Az írások többségében a sátánkodó Esti át is adja a teret Kosztolányi vonzóbb énjének, s nézeteiben is könnyű ráismernünk a költő máshol sajátjaként kifejtett gondolataira. Szinte minden fontos tétele felújul itt. Esti is úgy véli, hogy minden igazság viszonylagos, ő sem hisz a sorsfordító eszmékben, a nagy tettekben. Lenézi a megváltókat, meggyőződése, hogy az életnek csak apró részletei ismerhetők meg, hogy az emberség is csak kis dolgokban nyilvánulhat. Ő is kicsinylőn beszél a közéletről, az irodalom ámokfutóiról. Az előadás lendülete, a parádés érvelés, az érzelmi átfűtöttség bizonyítja, Kosztolányi azonosul Esti gondolataival, – itt újra a homo aestheticus védi a maga vélt igazságait. Csakhogy ezek az igazságok mégis csak Esti Kornél igazságai: olyan devalváló összefüggésekben hangzanak el, olyan képtelenül egyoldalúak és játékosan túlzottak, hogy már nem is az a fontos bennük, amit állítanak, hanem maga az ellenkezés, a mutatvány, mellyel átjátssza esetlennek vélt ellenfeleit. És éppen azért képzelheti ily esetlennek ellenfeleit, mert Estit sem veszi már komolyan. Bízvást idevonatkoztatható, amit József Attila ír róla: "A nihilizmus, ha tudatossá lett, nem folytatható." Kedve telik abban, hogy Esti Kornél jelmezében egyszer még fesztelenül eljátszhatja a régente komolyan vett szerepeket, meg is illetődik a felmerült emlékek láttán, de éreztetni tudja a távolságot is, érett embersége fölényét hőséhez mérten. Amiben igazán osztozik vele, az a megindult szánakozás, melyet az Estinek álcázott fiatal költő az elmebeteg lány anyja iránt érez.

A részvétre kezdettől hajlik Kosztolányi, de itt már azt az érzelmi réteget szakítja fel az elesettek és szenvedők fájdalma, melyben az elemi és végső: a legdrágább kapcsolatait őrzi az ember. A költő úgy érzi át idegen emberek nyomorúságát, ahogyan korábban csak szülei, gyermeke és felesége bajait tudta. A szenvedés mértéke, a mártíromságig vitt áldozat nagysága az Esti által fennen hirdetett nihilizmussal szemben az élet és az ember megnőtt értékét s a hozzájuk való ragaszkodás mélyülését tanúsítja.

Kosztolányi immár jól ismert legbensőbb hajlama éli ki magát Esti Kornél szeszélyes játékosságában is. Mindig hajlott arra, hogy a gondolatot, a látványt szikrázó ötletté pattantsa, de sehol sem olyan megejtő ez a játékosság, mint ebben a gyűjteményben. Más írásaiban az anyag és alakítás viszonyában az utóbbi szerepe túlságosan is szembeötlő. Esti Kornélhoz viszont a bravúr, a képtelenség is illik, és Kosztolányi csalhatatlanul tudja, hogy a szertelen Estinek hol kell elnémulnia. Másrészt itt az anyag is súlyosabb, dúsabb: az emlékek a költő életének leggazdagabb, legkedvesebb tájairól valók, a gondolatok pedig az életmű és az ember legégetőbb, legmesszebbről eredt problémái körül forognak. Ismét elemébe került tehát. Élvezi, hogy mindent Esti szemével láthat, hogy a törvényenkívüliség fesztelen állapotából beszélhet becses és kényes dolgairól. Jórészt ebből ered, hogy humora itt a legváltozatosabb, a mulatságostól a meghatóig minden árnyalat felvillan benne. Élvezi magát az előadást is. Kíváncsiságot szító, késleltető fordulatokkal halad a megoldás felé, de olyan örömmel merül el a részletekben, hogy minden fordulata új nyereség. S mikor már lankad a figyelem, új emlékkép fényét {321.} lobbantja, vagy a mélyről eredt líra árama gyorsítja fel az előadás hullámzását. Az emlékek olyan becsesek, hogy az életrekeltésük okozta öröm közepette még a különben éber arányérzék és poentírozó szigor is kíméletesebb, mint máskor. Ezért hat e gyűjtemény Kosztolányi többi műveihez képest minden különösségével együtt, páratlanul közvetlennek és természetesnek.

Utolsó nagy novellás kötete, a Tengerszem (1936) a pálya ormát jelzi. A benne foglalt írások az érettség tökélyével hatnak, s általuk maga a műfaj is a lírájával csaknem egyenértékű szerephez jut életművében. Ez a gazdagodás mégsem egyértelmű: a Tengerszem nemcsak orom, de végpont is. Tökélye már-már Esti kételkedése abban, hogy a valóság egésze megismerhető volna, hogy az életben értelmes törvény működne, mintha a nagy műfajok szintézisétől is visszatartaná. Kétsége az iránt, hogy az élet harcos alakításának értelme volna, hogy a nagy eszmék mellé állni érdemes volna, megfosztja őt attól az erkölcsi erőtől, mely a valóság ezernyi darabját nagyszabású egésszé foghatná össze. Nem hivalkodó program ez már; Kosztolányinak ereje sincs ilyen összefoglaláshoz. Szörnyű betegsége, a rák egyre jobban őrli. De a világ épp elvesztésének immár jogos félelme miatt még szorosabb vonzással nyűgözi. Ha az egész szétesett, a részleteken annál mohóbb kíváncsisággal csügg.

Mintha nagyobb élménytömbjeit az Esti-novellákban felélte volna, itt egyre inkább a töredékekre szorul. Igen ritka eset, hogy belefeledkezik egy arc vagy egy történet rajzába, hogy valaki emberi lényének varázsa miatt indítja írásra. Türelme sincs már ahhoz, hogy egy-egy élet sorssá növő folyamatát végig kísérje, de az emberek önmagukért régen sem érdekelték. Inkább egy-egy lélektani tétel, egy életérzés izgatja, a primér epikai elemek, alakok, cselekmény ezek szolgálatában állanak, ezek alkotják a mondandó magját, gyújtópontját. Ez a mag sok novellájában – főként a korábbiakban – értelmetlen, a homályos ösztönvilágban gyökerező titok, amit mesterségesen igyekszik szörnyűséggé túlozni. Effajta írásainak drámaiságát nem is a megfejtés adja, hanem a titok felé haladás izgalma, a rejtelem létének sejtetése. Mutatványos kedve lankadatlan elevenséggel készíti elő a döntő fordulatot. A megoldás bravúr is, a felmutatás bűvész-gesztusa éppúgy eltölti, mint a rejtelem adta borzongás. Ezért a sejtető technika, a kiszámított építkezés. Ezért fogékony a freudizmus iránt is. Életérzésének legzaklatóbb tartalmaival hangzott egybe az a freudi elmélet, hogy a lélek felső, nyugodt rétege alatt elfojtott erők rejlenek, s ezek egyszer váratlanul áttörhetik a tudatos felszín vékony rétegét s megdöbbentő katasztrófát robbanthatnak ki. Kosztolányi alakjai is általában homályos indulat, ártalmas vagy ártalmatlan mánia rabjai, s életük elhatározó fordulata többnyire váratlan és érthetetlen esemény, aminek titokzatosságát a stílus és szerkezet s a kihegyezett megoldás csak felfokozza. Ezért néha alig több egy-egy írása érdekes mutatványnál, máskor azonban – mint a Pacsirtában és az Édes Annában – társadalmi érdekű indítékok készítik elő a kirobbanó konfliktust.

Az Esti-novellák előtti kötetekben csak elvétve adódnak ilyen jelentékeny írások (Szegény kis beteg, Piros köd), de a Tengerszem nagyobbik felében a privát természetű lélektani rejtélyek helyére köznapibb problémák, súlyosabb és igazibb emberi gondok nyomulnak. A váratlan fordulatok, nyilván emiatt, el is vesztik szokott élességüket. A társadalmi érdek, mely eddig többnyire csak mellékesen motiválta a lélektani konfliktust, most közvetlen {322.} szerephez jut. A szánalmas alakok, a satnya, sivár életek és gépiessé váló kapcsolatok rajzában mind gyakrabban talál rá a bajok valódi gyökerére: az úr – szolga viszonyra. Ezáltal a szegénység, az embertelen függőségek s a kiszolgáltatottság is az eddiginél egyértelműbb, élesebb világításba kerül. A különc úrfélék ironikusan rajzolt figurái után most sivárabb, kíméletlenebb mivoltában jelenik meg a gazdag, a hatalmas ember, s az alattuk vergődők védtelensége is lázítóbb. Kosztolányi úgy hiszi, örök bajokról beszél, de felindultságának friss heve kétségtelenné teszi, hogy nagyon is közeli bajok indítják írásra (Kínai kancsó, Stílus, Paulina).

Ezekben a művekben az életmozaikok gyakran mélyértékű jelentéssel telítődnek. Az ábrázolt életdarab sajátos színeinek változatossága néhány éles vonásra redukálódik, az ágas-bogas élet egyvonalú eseményre vagy egyetlen fontos mozzanatra. A mondandó már-már tanulsággá szűrten formálódik ki bennük, jó részük erősen példázatszerű. A primér epikai elemek tehát sorvadóban vannak, de az érett lélek kapcsolatai gazdagabbak. Folyton érezhető, hogy a költő, aki ezeket a novellákat, rajzokat írta, sokat tud az emberről és a világról. Nem kétséges, hogy a Tengerszem darabjainak zömét már nem, annyira a dolgok, az alakok, hanem a derűs kedély s az érett, bölcs elme varázsa élteti.