14. A NÉPIES-NEMZETI IRÁNYZAT KISEBB KÖLTŐI

FEJEZETEK

Nemcsak a csúcsok beszélnek a nemzeti irodalmak fejlettségéről. A nagy teljesítmények mögött rendszerint ott húzódik egy másik vonulat is: a szerényebb tehetségek világa. Nem spontán, nem teremtő költői talentumok ők, inkább felvevők, befogadók, akik felhasználják, sokasítják s mintegy közízléssé asszimilálják a nagyság eszmei, művészi vívmányait. Egyúttal környezetet, irodalmi atmoszférát teremtenek a zseni köré, s pályájuk sok esetben jellemzi az irányzatok hatóerejét és sorsát. Közismert, hogy milyen nagy szerepe volt Szász Károlynak, amikor Arany megindította a Szépirodalmi Figyelőt. Állandó kézirathiánnyal küszködött a költő-szerkesztő, s szinte Szász volt az egyetlen, aki Gyulai Pestre költözéséig (1862 nyara) a lap szolgálatába állította roppant munkabírását. A népies-nemzeti irányzat kisebb költői azokat a művészi vívmányokat terjesztették, amelyeket a népiesség hozott létre az 1840-es évek óta. Mint általában az utánérző, közvetítő típusokat – erős formakészség jellemezte őket is. Éppen ez növelte meg történeti jelentőségüket az 1850-es években. Akkor képviselték a fegyelmezett, befejezettségre, csiszoltságra törő formaösztönt, amikor a népieskedők, a petőfieskedők "kelmeisége" a zseni korlátlan jogaira hivatkozva fordított hátat minden művészi kötöttségnek. A verselési készség, a népies-nemzeti formakultúra tette alkalmassá őket a műfordításra; munkálkodtak a teljes Shakespeare- és Molière-fordításon, ismertették a külföldi irodalmakat, hozzájárultak ahhoz, hogy gyarapodjon a korszak műveltségének törzsanyaga. Életszemléletük, ember- és költőideáljuk abban az eszményrendszerben gyökerezett, amelyet a Bach-korszakban formáltak ki Kemény, Gyulai, Salamon Ferenc cikkei és kritikái. Magatartásukat a józan önmérséklés, a végletektől való tartózkodás, a szenvedélyek megfékezése és legyőzése jellemzi. Hiányzik belőlük az az érzelmi bizonyosság, amely rá merte bízni magát az emóciók áramlására, s az érzelmi azonosulásban tudta megragadni az élet, a dolgok lényegét. Aranyhoz hasonlóan átszűrt, rejtőzködő lírát teremtettek, az élmény csak válogatva s a konkrét lírai helyzettől távolítva vagy teljesen elszigetelve jelentkezett a műalkotásban. Megmaradtak abban az élménykörben, amelyet a "népnemzeti" ízlés jelölt ki. E lírai alkat magyarázza a tárgyiasság iránti vonzódásukat, amely hol a zsánerképek iránti hajlamban (Lévay József), hol az objektív műnemekkel való kísérletezésben (Szász {169.} Károly), hol pedig archaizáló, távoli kultúrákba, régi nyelvstruktúrákba való beleélésben jelentkezett (Thaly Kálmán). Ám nem arról van szó csupán, hogy e második vonulat költői átvették azt a líraeszményt, amelyet Arany művészete képviselt. Olyan egyéniségekkel találkozott össze a belső harmónia Arany-féle igénye, akik aligha ismerték a szenvedély sodró erejét, s érzelmi életük eleve hullámtalanabb, szegényesebb, érzékenységük tompább volt Aranyénál. Nem éltek át mély, belső konfliktusokat, s az egynemű hangoltság szinte önmagára szabottnak érezhette a "népnemzeti" líratípust.