93. PÉTERFY JENŐ (1850–1899)


FEJEZETEK

Péterfy Jenőt szinte tragikus halála pillanatától legjobb értekezőink sorába számítja az irodalmi köztudat. Méltán. A kiegyezéstől a századfordulóig fellépő nemzedékek tagjai közül mindenképpen ő az elméleti s kritikai próza legjelesebb művelője. Drámabírálónak, esszéírónak, kritikusnak egyaránt kiváló. Oly módon őrizte meg Gyulai eszmerendszerét, hogy tudta fejleszteni, a korábbi s a kortársi polgári gondolatkincs segítségével, ennek néhány életképes, haladó s lényeges elemét. Életműve a magyar esztétikai gondolkodás folyamatának, a magyar realizmus fejlődésmenetének, a magyar értekező stílus történetének fontos, érdekes, némiképp azonban szigetszerű szakaszát testesíti meg. Mert alig tett hatást életében, s befolyása jobbára az utókorra is csak közvetett, esetleges és töredékes volt. Egy-egy művelt, jól tájékozódó esszé-szerzőnkre, tudományos és művelődési közírónkra gyakorolt ihletésében érvényesült inkább, semmint valódi magas, művelt közönség-olvasmányként. Ez tevékenységének és munkásságának egyik fő vonása. A másik pedig egyszerre szülőoka, testvére s folyománya ennek: szerepköre és művei, bár klasszikus értékűek így is, a történeti körülmények következtében alatta maradtak mégis tehetsége, vágyai és személyisége méreteinek. Munkássága visszhangtalanságának s tehetsége félsikerének okait ritka világossággal mutatja föl a kor s benne az ő valóban sajátos helyzete.