59. A PRESZIMBOLISTÁK


FEJEZETEK

A századvégi burzsoázia utilitárius és pénzimádó szelleme s a maradványaiban még mindig élő feudális világ előjogai és gőgös előítéletei ellen a félproletár értelmiség már csak önvédelemből is kénytelen a maga értékeit hangsúlyozni: hogy van lélek, hogy a lélek a lényeg, s az ember annak csodás titkait magában tapasztalja. Ez az elkeseredett védekezés a filozófiában az idealizmust hangoztatja, a költészetben pedig a lélek káprázatait figyeli. A századvégi líra a nem-szeretett külső világtól való elfordulás, a lélekbe-húzódás szülötte: kedvenc tárgya az emlékezés meg az ábrándozás. Nem írja le az érzést kiváltó helyzetet, csak ennek hangulati hatását. A Komjáthy Jenővel rokon preszim-bolisták: Endrődi Sándor, Szalay Fruzina, Rudnyánszky Gyula és Telekes Béla ezért mintha nem is az érzékeikkel, hanem szellemi úton fognák fel a világot, illetve ami érzékelhető, azt észre sem veszik. A tájban csak a megfoghatatlan és változó, mondhatni a táj hangulata érdekli őket; ami állandó és tárgyi, azt mellőzik. Ezért, míg Arany plasztikus, a preszimbolisták zenei és festői benyomást keltenek bennünk. S ezen nem a realista festmények festőiségét kell értenünk az ő festőiségük nem a közvetlen érzékletet tükrözi, hanem metaforákból csillog felénk; a zeneiségen pedig nem a dallamosságot, hanem a mondanivaló fogalmilag meg nem nevezett, csak sejtetett lebegését a sorok mögött. Endrődi és Szalay Fruzina, Rudnyánszky és Telekes Béla lírája így szolgál átmenetül a szimbolizmushoz.