Az "általános emberi" jegyében

Reviczky a nyomorban is a "szellem lovagja" marad. Tizennyolc éves korában mint esszéista lép fel s huszonegy éves fővel már egy (soha meg nem jelent) esszékötetre hirdet előfizetést. Cikkeinek első csoportja a humor témakörével foglalkozik. Erre vonatkozó felfogását már vázoltuk. Könnyű felismernünk: oly emberek világnézete ez, akik rosszul érzik magukat a fennálló viszonyok közt, mégsem akarnak harcot ellenük, mert alanyi vagy tárgyi okokból nem tudnak változtatni rajtuk.

Több cikke poétikai és más irodalmi kérdéseket tisztáz. A költő ott kezdődik nála, hogy tudja a mesterségét, ám nagy költő csak nagy ember lehet. Meggyődése, hogy a költészetnek múló eszmeáramlatok helyett örök és általános emberi érzéseket kell megszólaltatnia. Ezért, mikor a fiatal irodalmat már kevéssé ismerő Arany János 1878-ban közzéteszi Kozmopolita költészet című versét, amelyben a nemzet iránti hűtlenséggel vádolja a külföldi sikert kereső költőket, s a nemzet területére akarja korlátozni az irodalom tárgykörét, Reviczky Arany Jánosnak című versében (1878) vitába száll az általa pedig rajongva csodált költővel. Valóban: a súlyos vádra egyetlen magyar költő sem szolgált rá. De Reviczky verses válasza is egyoldalú és téves. Hiszen igaz ugyan, hogy nem nagy művészet az, amely csak egy nemzetet fejez ki s annak körén túl már érthetetlen; de nem mellőzhető az sem, hogy az általános emberi, amelyet Reviczky joggal követel, kellőképp csak nemzeti {628.} formákban nyilvánulhat meg. Sem Aranynak, sem neki nem volt hát igaza, hiszen nemzeti és általános emberi nem zárja ki egymást. Mégis, méltatlanság volna, ha kiszakítva a szóban forgó verset Reviczky életművéből, kozmopolitának bélyegeznénk őt. E vers magyarázata ugyanis benne rejlik egyrészt az Arany-emelte vád igaztalanságában, másrészt az egykorú magyar irodalmi életben, amelyben hajlandóság volt arra, hogy a nemzetit a népiessel azonosítsa. Reviczky tehát, bár helytelen fogalmazásban, nem a nemzeti ellen, hanem az általános emberi mellett emelt szót; művészete különben nem nélkülözi a hazafias vallomásokat.

Mindig az általános és örök emberit féltette, valahányszor az életet akár egyoldalúan nemzeti, akár külsőségesen korszerű jegyekkel látta ábrázolva. Attól félt, hogy a művészet így szűkkörű specialitássá fajul s a múlékony divat területére szorul vissza. Félelme nem volt egészen alaptalan, mert tevékenysége évtizedeiben fenyegetően lépett fel a népieskedő tájirodalom, a felszíni tények naturalista gyűjtése és a dekadens ideghatások kultusza. Csakhogy az "örök témákat" Reviczky olykor a haladó eszmékkel is szembeállította, a "múló áramlatok" neve alatt a szociális tendenciát utasította el. A naturalizmust pedig részben a rút ábrázolása miatt, nem a valóság, hanem a kellemes nevében támadta, tehát épp azt vetette el, ami értékes benne.

Ízlésére jellemző továbbá, hogy rajongott a klasszikusokért, különösen Shakespeare-ért, Goethéért, az oroszokért és Arany Jánosért. Állandó példaképekként hivatkozott rájuk. A klikk-szellemet, az érdemtelen sikert viszont rettenhetetlen bátorsággal támadta. Különösen Jókai iránt érzett mély ellenszenvet; benne látta annak igazolását, hogy a népszerűség az érték ellen tanúskodik. Lesújtó bírálatot írt gróf Zichy Géza mindenütt megdicsért rossz verseiről s kimondta: "Szégyen a magyar kritikára, hogy senkisem akad, aki az irodalom érdekében a költőt bírálta volna a grófban s nem a grófot a költőben" (A boldogság útja, 1875). Kegyetlenül tépte szét Szász Károly költői nimbuszát is: "Félelmem, hogy lehurrognak, nem oly erős, mint vágyam, hogy őszinte legyek" (Szász Károly Kisebb költeményei, 1883). Keserűen látta, hogy irodalmi életünkben nem a tehetség, hanem a társadalmi rang, a pajtásság, a csúszás-mászás érvényesül. Vajda János és Tolnai Lajos sem festett sötétebb képet művelődési állapotainkról, mint ő Nincsen remény című, 1885-i cikkében: "Mindenre, ami szent, kérem, maradjon birtokán – tanácsolja – az írónak készülő Justh Zsigmondnak –, ne akarjon egy pohár vízben vihart támasztani. Van Budapesten elég boldogtalan, pályatévesztett ember. Aki nem az, Magyarországon ne adja magát íróságra. Ha megírnám a magyar irodalom történetét, jeligéül Vörösmarty sötét refrénjét használnám: Nincsen remény!"