Novellái, kísérlete a drámai költészet terén

Személyes élményei: a színészet, a szabadságharc elvesztése, és főleg a Gina-eset a forrása novelláinak és egyetlen drámájának is, amelyek mind az ötvenes években születtek. Tizenöt novelláját ismerjük. A Bolond történetek (1854) és a Borzasztó dolgok (1856) dicsőségkereső ifjúkorát idézi, bennük vándorszínész-élményeit cinikus humorral gúnyolja ki. A szabadságharc bukásának lelkiállapotában fakadt Az elítéltek éjjele (1850) című novellája – ítélkezés önmaga fölött, tele önéletrajzi részletekkel. Megszólal benne a dicsőségvágy, a fájdalom az elveszett hazáért, az utálat a paloták fiai iránt, a rangkülönbség gyűlölete, s nyomatékosan a halál kérdése is. A szerelmi tárgyú novellák közül a Barát és vetélytárs és az Egy bolond, aki szeret (1857) a Gina-élményt dolgozza fel; ezek fedik fel e szerelmi dráma társadalmi hátterét. A fő tapasztalat, amelyet e novellák magukba sűrítenek: a szegénységnek szerelem- és barátságmérgező hatása, a főúri cím és a pénz érzelemromboló, demoralizáló volta. E novellák Vajda későbbi röpiratainak és cikkeinek előfutáraiként tekinthetők; bizonyítékai annak, hogy Vajda az ötvenes években is éles kritikával nézte az arisztokráciát s a magyar társadalmat. Mégsem tartoznak sikerültebb művei közé: híján vannak az egyénítő vonásoknak, alakjaik és a történetek kialakításában a valószínűség rovására is keresik a {604.} rendkívülit. Ő maga utóbb igen rossz véleménnyel volt novelláiról, könyvalakban nem is a neve alatt, hanem Homonnai Béla álnéven adta ki őket (1881).

1856 végén, állítólag kilenc nap alatt írta meg Ildikó című verses tragédiáját, amelyet a Nemzeti Színház 1857. február 13-án mutatott be. Tárgya: hogyan jut el a szép burgundi királyleány addig, hogy megvakított apja, egy Walter nevű ifjú iránti tönkretett szerelme s a kereszténység védelmére menyegzőjük éjelén megölje Etele hun királyt, aki eszeveszetten szerelmes belé.

A mese a Nibelung-ének hun-mondájából való. De a hősök legégőbb szavai Vajda lelkéből fakadnak. Az érzéki vágy és féltékenység izzó kitörései az ő legigazibb lírai sajátja, beillenének a Szerelem átka és a Gina emléke című versciklusokba. Az alakokat is a Gina-élmény segítségével keltette életre. Abban ábrázolja ugyanis a hatalmas nőrablót (Gina elrablóját, az egyik Esterházy grófot); s magát is belerajzolja a mondába: részben Attila érzékiségébe, részben Walter féltékenységébe. Az ifjú Walter szerelmi megrablottsága, féltékenysége és féktelen bosszúvágya teljesen a költőé; Vajda Világos utáni lelkiállapota szólal meg akkor is, amikor Walter ezt mondja Ildikónak:

Mit követelne tőlem a haza?
Harcoltam érte, elveszett ...
Te lész Hazám ezentúl s szerelmes hitem.

A hun mondán és a Gina-élményen kívül hozzájárult az Ildikó keletkezéséhez egy irodalmi munka is: Hebbelnek Judit című tragédiája, melynek tárgya: a legyőzött nép leányának gyilkos bosszúja a szerelmes, ellenséges uralkodón. Ez annyira hasonlít a közvetlenül megismerése után írt Ildikóhoz, hogy a hatás feltevése nem utasítható el.

Magyar író darabjával ritkán bánt a kritika olyan igaztalanul, mint ezzel a tragédiával. Egyöntetűen és szinte kizárólag azt kifogásolták benne, hogy egyik legfőbb nemzeti nagyságunkat, Attilát profanizálja. Csakhogy ez a kritikai nézőpont igazságtalan. A darabban Attila alakját nem a mondabelihez kell mérni, ellenkezőleg: azt kell megnézni, elég nagy-e arra a szerepre, amely az alapeszméből s a kompozícióból követetkezőleg reá hárul. Érthető viszont, hogy a – bár tudományosan megalapozatlan – nemzeti köztudattal való összeütközés a tragédiát népszerűtlenségre kárhoztatta. A bírálók az ötvenes évek magyar színházi gyakorlata alapján Vajdától hazafias drámát vártak, az Ildikó pedig nem kíván az lenni. Nekünk azonban már látnunk kell, hogy Vajda az Ildikóban jól eltalálja s mindvégig megtartja a tragédia nagy stílusát, a szenvedélyességel drámai hangját. Az Ildikó egy-egy jelenete kitűnő színpadi érzékre is vall; gyengéi ellenére is az ötvenes évek értékesebb drámái közé tartozik.

Vajdát mélyen megsebezte a darabját ért igazságtalan kritika, még három évtizeddel később is visszatér sérelmére. Azt a tanulságot vonja le az esetből hogy társadalmunk, pontosabban a főurak hazafiaskodó terrorja miatt nem fejlődhet ki drámairodalmunk; "ha a költő embernek tünteti fel múltunk egyik kiváló alakját, azt már kegyelet ellen való vétségnek tekintjük" (Dráma{605.} irodalmunk és a nemzeti közszellem, PN 1884. május 10.). Pedig az Ildikó – sőt versei és novellái is – azt mutatják, hogy a konfliktusok meglátásához jó érzéke volt. Az Ildikó továbbá arra is bizonyság, hogy volt tehetsége egy zárt, kerek tragikai cselekmény végiggondolásához s a nagy szenvedélyek megszólaltatásához. Értőbb közszellem mellett bizonyára több értékes darabot írt volna. Így csak élete végén kezdett ismét drámatervekkel foglalkozni, ezeket azonban már nem írta meg.