A munkásmozgalom helyzete

A magyar munkásosztály ugyanez időben számszerűleg is, szervezettségében is erősödött. Megjelent a Népszava (1877), megalakult a Magyarországi Általános Munkáspárt (1880) s programjába iktatta a föld, a bankok, a vasút és a hajózás meg a biztosítóvállalatok államosítását, az egyház és az állam szétválasztását, a szólási, gyülekezési és sajtószabadságot, a munkaidő törvényes szabályozását stb. A munkásság létszáma nyolcvanezer fővel nőtt; 1890-ben már csaknem félmillióan dolgoztak az iparban, egyharmad részük nagyüzemekben, jórészt a fővárosban és környékén. A munkásmegmozdulások mind gyakrabban követték egymást. A legfőbb követelések: vasárnapi munkaszünet, betegség- és balesetbiztosítás stb. a gyári törvényhozást illették; az Általános Munkáspárt 1887. évi III. kongresszusa az általános titkos választójog követelményét is meghirdette.

{537.} A munkásmozgalom szervezettségét és akcióegységét azonban mély ellentétek gyöngítették. Külföldi Viktor és csoportja anarchista és nacionalista eszmékkel lazította a párt ideológiai egységét, a betegpénztáriak pedig a párt legfőbb szerveiben tették lehetetlenné, hogy a vezetőség minden erejét az osztályharcos agitációra összpontosítsa. (A korábban szervezett munkás-betegpénztár irányítói az Általános Munkáspárt megalakulásakor automatikusan kerültek a pártvezetőségbe.) A mérsékelt s a radikális irányzat harcából végül is az előbbi került ki győztesen. A radikálisok Szalay András és Essel András vezette csoportja kiszakadt a pártból, s új lapot alapított (Népakarat, 1883).

A Tisza-kormányzatnak ez már sok volt. Szalayt hamis vádak alapján börtönbe vetették (1884), ott halt meg. A mozgalom szervezettsége sokat veszített erejéből, az osztályharc egyidejű megélénkülése azonban a pártmunka felfelé ívelő szakaszát ígérte. A perifériáknak számító s jobbára nemzetiségek lakta országrészeken is: itt a kereseti átlag, lett légyen szó magyarokról vagy nem magyarokról, a pestinek felét sem érte el.