32. A SAJTÓ ÉS A CENZÚRA


FEJEZETEK

Az irodalom intézményes közvetítő eszközei a felvilágosodás második szakaszának elején általában meggyérültek. A városokban megcsappannak a publikációs lehetőségek, Debrecen és Pozsony jelentősége csökken, viszont kialakul a széphalmi irodalmi központ, s Pest kulturális szerepe is fokozatosan kibontakozik. Ebből következik, hogy a hírlapok és folyóiratok helyett a felduzzadó levelezés az irodalmi érintkezés legfőbb eszköze. A tilalmak, a cenzúra erősödése, az olvasókörök bezárása, a színjátéknak hosszú ideig tartó szünetelése megnehezítette a közönség nevelését, az irodalmi közélet kialakulását. Pest-Budán Virág Benedek és Vitkovics házában, majd Kultsárnál, a lapszerkesztőnél s a színészet támogatójánál és Karacs Ferenc térképmetszőnél jönnek először össze úgy az írók, hogy nem feszélyezi őket a feudalizmus társadalmi hierarchiájának tiszteletbentartása – ezek már nem is szalonok, hanem a reformkori polgári társaskörök első formái.

1780 és 1790 között huszonhárom hírlap és folyóirat indult, köztük tíz magyar nyelvű. A magyar jakobinus mozgalom leleplezése után, a tomboló reakciós terror idején, valamennyi magyar irodalmi folyóirat megszűnt, a rövid életű új vállalkozások (Sándor István Sokféléje, Molnár János Magyar könyvesháza stb.) nem tudtak erőre kapni. Sándor Lipót nádor azt javasolta, hogy a magyar lapokat teljesen sorvasszák el. A meglevőkkel szemben szigorúbban is alkalmazták a cenzúrát, új lapengedélyeket alig adtak. A hanyatlás így igen gyors volt. 1792-ben még tizennyolc lap jelent meg, 1805-ben azonban már csak egy magyar, egy latin és három német politikai újság élt.

A magyar sajtó fejlődésében új korszakot nyitott az 1806-ban megindult Hazai Tudósítások. Az osztrák elnyomás átmeneti enyhülését kihasználva Kultsár István alapította ezt az új politikai hírlapot. Jellemző a politikai helyzetre, hogy külföldi híreket csak 1808-tól kezdve közölhetett (címe ettől fogva Hazai és Külföldi Tudósítások). Politikai közleményei tekintetében nem mutat fejlődést az egyedüli versenytársként megmaradt Magyar Kurirral szemben. A Hazai és Külföldi Tudósítások érdeme abban áll, hogy tudatosan napirenden tartotta a nyelvi és irodalmi kérdéseket. Az írók – Kazinczyval az élükön – segítették is munkájában Kultsárt, aki körül Pesten irodalmi központ alakult ki. A Hazai és Külföldi Tudósítások ugyanis már Pesten jelent meg, s megindulásától kezdve a magyar sajtó központja – Pozsony és Bécs után – végül Pest lett.

{193.} Kultsár is indított melléklapot, a Hasznos Mulatságokat (1817–1842), s ez sokkal jelentősebb folyóirat volt, mint a korábbi melléklapok. Az 1810-es években újra megindult a folyóiratirodalom fejlődése. 1814-ben Döbrentei Gábor megalapította az Erdélyi Muzeumot. A legjobb írók – Kazinczy, Kölcsey, Berzsenyi, Kis János, Szemere, Vitkovics – voltak munkatársai. Ebben jelentek meg először esztétikai, irodalomelméleti értekezéseik. Túlságosan, is igényes volt azonban az elmaradott közönség számára, az előfizetők száma hamarosan leapadt, s Döbrentei 1818-ban kénytelen volt megszüntetni. 1817-ben indult meg a Tudományos Gyűjtemény, a szabadságharc előtti korszak leghosszabb életű, vegyes tartalmú folyóirata: 1841-ig jelent meg.

A magyar irodalom és sajtó történetébe ez a korszak úgy vonul be, mint a gondolatszabadság nyílt és durva elfojtásának egyik legkirívóbb időszaka.

Ferenc király uralkodásának első éveiben egy ideig még voltak bizonyos lehetőségei a felvilágosodott irodalomnak és sajtónak, noha már az 1793. évi rendeletek megszigorításokat igyekeztek életbe léptetni.. A köztársasági mozgalom bukása után teljes erővel megindult az irodalmi és sajtószabadság maradványainak, felszámolása: az 1795-i cenzúra-utasítás, majd a bécsi cenzúrának a rendőrminisztérium alá való rendelése (1801), a PolizeiZensurHofstelle felállítása végleg rendőri üggyé tette a cenzúrát, és béklyóba verte a birodalom szellemi életét. Magyarországon a nemesség ellenállása miatt a cenzúra; szervezeti működése nem mindenben egyezett az osztrák mintával, de nálunk is súlyosan akadályozta a haladó irodalom kibontakozását.

A magyar cenzúra központi irányítása a Helytartótanács feladata volt, amely külön ügyosztályt állított fel evégett. A Helytartótanács kéthetenkénti, majd később hetenként ülést tartott a cenzúrai ügyek tárgyában, ezeken, nem egyszer maga a nádor is megjelent. A vidéki revizorok a Helytartótanácsnak küldték be jelentéseiket, maguk csak kisebb jelentőségű műveket engedélyezhettek. A világi könyvek cenzora a budai revizor volt. Tekintettel arra, hogy a megyék és városok a Helytartótanács utasításának végrehajtói voltak, mint ilyenek – a vám- és postahivatalokkal együtt – szintén résztvettek a cenzúra munkájában.

A cenzúra már a határoknál kezdődött. Az országba érkező utastól elvették könyveit, ezeket a vám-és harmincad-hivatal az illetékes revizorhoz szállítatta, aki ellenőrizte, nincsenek-e tiltott könyvek köztük. A könyvkereskedők is megkapták az engedélyezett művek listáját, s csak olyan könyvet árusíthattak, amely ebben a jegyzékben szerepelt.

Ami a könyvkiadást illeti, itt az általános elveket már II. Lipót idézett rendelete reakciós szellemben határozta meg. E rendelet szerint tilos volt minden, "ami a köznyugalmat megzavarhatja, tévedéseket, egyenetlenséget, széthúzást eredményezhet, az uralkodó iránti engedelmességet csökkentheti, az isteni polgári törvények iránt érzéketlenné tehet és a kétkedés vágyát vonhatja maga után." Tilos volt kritikailag érinteni az egyház dogmáit, az állam törvényeit és az uralkodó személyét vagy rendeleteit.

Ferenc tovább szigorította a könyvkiadásra nehezedő cenzúrát. A revizorok – noha általában művelt emberek voltak – nehezen igazodtak el a politikában, nem tudták mindig megítélni, mi felel meg pillanatnyilag az államérdeknek, például mikor szabad kikelni Napóleon ellen, és mikor kell dicsőíteni {194.} mint az uralkodó házzal rokoni kötelékben levő fejedelmet. Az uralkodó ezért fokozatosan kivette a fontosabb témákkal foglalkozó könyvek megítélését cenzorai kezéből, s a döntést az udvari kormányszékeknek tartotta fenn. A magyar alkotmányt, a közigazgatást és a királyi jogokat érintő könyveket (1792), azután a hadsereggel foglalkozó műveket (1809), végül minden politikai, statisztikai és diplomáciai művet magasabb hatóságok elé utaltak (1816). Jellemző, hogy az országgyűlésen tárgyalt kérdéseket sem volt szabad nyomtatásban közzétenni.

Mivel a jozefinista korszakban sok felvilágosult szellemű mű jelent meg, az uralkodó 1803-ban recenzuráló bizottságot állíttatott fel. A bizottság két éven át dolgozott, hogy a korábban engedélyezett "kárhozatos és veszedelmes" műveket felderítse. Ennek eredményeként az 1791 előtt megjelent művekből több mint kétezerötszáz könyvet tiltottak be; csak a címjegyzékük tizenkét katalógust töltött meg. Voltaire, Rousseau s a francia felvilágosodás többi gyűlölt alakja mellett a klasszikus német irodalom olyan óriásai is szerepeltek e listán, mint Goethe, Schiller, Lessing.

Különös buzgalmat fejtett ki Ferenc a regényirodalom elleni hajszában. Kezdetben minden regényt betiltatott, majd rendőrminisztere javaslatára enyhítette rendeletét. Továbbra is tilos maradt azonban például "minden ábrándos szerelmi regény, mely a józan emberi észre káros ábrándozáshoz vezet", továbbá "mindaz, amit megvető értelemben románnak neveznek, és ami sem tartalma, sem stílusa szempontjából nem értékes" (1806).

A reakciós utasítások és rendeletek egész áradata igyekezett megbénítani a szabad gondolkodást, s mindezt betetőzték a gyáva vagy túlbuzgó cenzorok magánszorgalomból elkövetett túlkapásai. Az így kialakult légkörben már azért is betiltottak egy orvosi könyvet, mert a műben mellesleg szó volt arról, hogy a karinthiai utak rossz állapotban vannak.

Éber figyelemmel kísérték a cenzorok az újságok tevékenységét is. Kultsár István újságját engedélyezték, de a lap még egy esztendőt sem ért meg, amikor az udvari kancellária már kifogásolta, hogy szándékait nem mindig hajtják végre a pesti újság ellenőrzői. 1816-ban elrendelték, hogy az újságok és röpiratok nem említhetik az áremelkedés kérdését. Az újságíróknak nemcsak a tények kommentálásától kellett tartózkodniuk, hanem még a tények kiválogatásában is "az okos és óvatos cenzorok vezetése alá" kellett rendelni magukat. A magyar udvari kancellárián 1809-ben elhangzott vélemény szerint a cenzúrának az volt a feladata, hogy "a rendőrséget helyettesítse az irodalom terén". A valóságban még ennél is több valósult meg: a cenzúra a rendőrséget képviselte az irodalomban. Ez az összefüggés világosan mutatkozott meg akkor, amikor a köztársasági összeesküvés perében Németh János vádló a budai cenzor érveivel támadta Batsányi Jánost; megmutatkozott akkor is, amikor Bessenyei A természet világa című művének cenzori elutasítását azonnal nyomon követte az író hatósági megfigyelésének elrendelése. Ha mindehhez hozzászámítjuk, hogy az írókat és újságírókat a fizetett besúgók serege vette körül, hogy állandóan ellenőrizték magánlevelezésüket is, akkor meg tudjuk érteni, hogyan vetette vissza a kamarilla rendőri irodalompolitikája a szabad gondolat fejlődését Magyarországon.

A központosított, állami cenzúra ellen kezdetben rendi kiváltságai védelmében küzdött a nemesség. Gömör megye 1793-ban "a társadalmi szerződésre" {195.} hivatkozva követelte a királlyal szemben a rendi cenzúra jogát. De már ebben az időben is sor került olyan fellépésekre, amelyek a felvilágosodás eszmei védelmével együtt tiltakoztak az önkényes központi cenzúra ellen. A sajtószabadság megsértése miatt tiltakozó tizenöt megye között Abaúj megye vitte a főszerepet, amely egyszersmind a forradalmi versei miatt üldözött Batsányi Jánost is védelmébe vette. A későbbiek folyamán azután, a reformeszmék kibontakozásával egyidejűleg, a cenzúra elleni harc is egyértelműen haladó jellegűvé vált.