Képek Az esticsillaghoz
Vasile Pintea román grafikus munkái, amelyek Eminescu Luceafarul (Az esticsillag) című poémájához készültek. Franyó Zoltán temesvári műfordító három nyelvű (román, német, magyar) kiadásában jelentek meg, 1972-ben.
![]() |
Franyó Zoltán portréját Kazinczy Gabor grafikus készítette
AZ ESTICSILLAG Volt egyszer, hol nem volt, talán Csak régesrég mesélték, Császári szülők udvarán Virult egy ritka szépség. Leányuk volt az - egymaga, S úgy tündökölt csodásan, Mint szentek közt a Szűzanya, S a hold a csillag-árban. A boltozat alól kilép, Egy ablakrésbe lebben, Hol rá egy csillag égi-szép Csodájára vár az estben. Felnéz: ott kél a tengeren, Szikrázó fényt ragyogtat, És ringó habösvényeken Vezet sötét hajókat. Naponta látja és egész Hevével megkivánja; Pár hét után epedve néz A csillag is a lányra. Amíg az álmodón hajol Fejével két kezére, Szivéig-lelkéig hatol Emésztő szenvedélye. Őh, hogy felizzik estidőn A csillagfény, az árnyba Takart kastély felé, midőn Felbukkan ott a lányka. * S ahogy kíséri lépteit, A lányszobába loppan, Rá izzó fényhálót terit Hideg sugárból fontan. Mihelyt ez párnáján pihen, A mellén zárt karokra Egy szikra surran sebtiben S a pilláit lefogja. És a tükörből visszahull, A lány testén remegve, Elfordult arcára simul S a nagy lehunyt szemekre. Ez mosolyog - a fény rezeg A tükrön s egy a gondja: Hogy alvás közben lepje meg S a lelkét átkarolja. A lány alvón beszél vele És felsóhajt pihegve: - "Óh, éjszakáim hercege, Miért nem jössz? Siess le! Szép csillagom, szállj le, jöjj Egy fénysávon lebegve, Ragyogd be házam, tündökölj Tünődő életemre!" A csillag hallja, felhevül Még izzóban ragyogva, Majd egyet villan s elmerül Legott a mély habokba. Ahol letűnt, a tengeren Gyűrűzve ring ezernyi Fodor, s a mélyből fényesen Egy délceg ifjú kel ki. Mint egy küszöb fölött röpül, Az ablakon beszárnyal, Kezében bot, körös-körül Befonva zsenge sással. Aranyhajú s oly szép, akár Királyfi is lehetne, Csupasz válláról kék talár Omol redőkbe szedve. Az áttetsző arc árnya is Fakó, viaszfehér lett. - Oly szép halott, szemén a friss Sugár csak kívül éget. - "Saját világomból jövök, Mert hívásod üzent fel - Apám az ég, amely örök, Szülőanyám a tenger. Hogy közel lássam lényedet, Szobácskádig siettem, Lehoztam tiszta fényemet S a vízből létre keltem. Óh, jaj, legdrágább lányka, lám Én érkezem, nagy álmod: Az Esticsillag - légy arám, És hagyd el szűk világod. Koráll-csarnokba viszlek én, Ott lakhatsz mindörökre; Mi ott él lenn a víz ölén, Te úrnő léssz fölötte." - "Bár szép vagy, szebb az sem lehet, Ha angyalt fest az álmom, De bárhogy hívnál is - veled Sosem lehetne szállnom; Ruhád, beszéded idegen, Nem élsz, csak fényed ér el, Én élek és te, léttelen, Megdermesztesz, ha nézel." * Egy nap, majd három lebben el, S megint leszáll az éjjel, A csillag szikrákat szemel A lányra tiszta fénnyel. Emlékeztette álma őt Az óceán urára, Sóvár szivében nagyra nőtt S felizzik régi vágya: "Szép csillagom, óh, szállj le, jöjj Egy fénysávon lebegve, Ragyogd be házam, tündökölj Lelkemre, életemre!" Az Esticsillag hallja még, Majd szenvedőn kilobban, Helyén forogni kezd az ég Örvénylő távolokban. A lég piros tüzet kavar S a végtelenbe önti, A káosz mélyéről hamar Egy délceg ifjú jön ki. Sötét haján fénykoronát Visel, s a nap tüzében Megfürdik, majd a lángon át Siet, hogy földet érjen. Az éjszín gyolcson átragyog Szép márványsima karja, A halvány arcon gond sajog, S a gondot bú takarja. Két nagy szemén kigyúl a mély Ábrándok fényvarázsa, Mint két mohó nagy szenvédély, Melyet betölt homálya. - "Saját világomból jövök, Mert hívtál annyi hévvel - Apám a nap, amely örök, Szülőanyám az éjjel. Óh, jöjj, legdrágább lányka, lám Én érkezem, nagy álmod: Az Estcsillag - légy arám, És hagyd el szűk világod. Hadd tűzek lágy aranyhajad Közé csillag-csodákat, Kövess az égbe, lásd magad, Hogy ott nincs szebb tenálad." - "Te szép vagy, szebb az sem lehet, Ha démont fest az álmom. De bárhogy hívnál is - veled Sosem lehetne szállnom! A lelkem húrját tépdesed E gyötrő szenvedéllyel, Úgy fáj nehéz tekinteted, Megperzsel, hogyha nézel." -"Tehozzád szálljak én talán? Nem érzed önmagadban, Hogy csak halandó vagy, leány, De én, én halhatatlan?" - "Az ékes szót nem kedvelem; Nem is tudom, hol kezdjem; - Világosan beszélsz velem, De én nem értem ezt sem; Ha azt kívánnád, mint imént, Hogy én legyek szerelmed, Úgy szállj a földre, társaként Halandó életemnek." -"Te halhatatlan létemet Egy csók árán kivánod, Tudd meg, szívem viszontszeret, Rád sóvárogva vágyott; Mint bűn szülöttjét, itt alul Más köt le: földi törvény, Az öröklét tart még rabul, De béklyóját letörném." És szállva-szállt... tovább haladt, A lánykáért rajongva, Az égből gyorsan elszakadt, S eltűnt hosszú napokra. * Szolgált a házban akkoron Egy apród, csalfa, hetyke, A bort ő tölti sok toron A díszes serlegekbe. A császárnét követve, ő Uszályát hordva lépdel, De huncut fattyú, vakmerő, Ha erre-arra kémlel. Két arcán, tyűh! milyen remek Két rózsálló szirom van, Hogy Katinkát ott lesse meg, A lány nyomába loppan. - "Be szép leány! Tűz vesse fel! Különb sehol sem élhet; Fiú, ha most ügyes leszel, Szerencséd tán eléred." S a lányt elkapta csendben egy Sarokban s átölelte. - "Mit mersz te, Katalin? Eredj, Más dolgod is lehetne!" - "Miért? Szeretném, hogyha rád Derű, nem gond szakadna, Ha csak nevetnél és ha szád Egyetlen csókót adna." - "Nem értem. mit kívánsz, mi kell! Hagyj békén, fuss el innen! Az Esticsillag bűvöl el, Csak reá vágyom itt lenn." - "Nem érted? Majd adok neked Teljes szerelmi leckét, Ha nem haragvón néz szemed, S ha megpuhul szivecskéd. Miként a madarász cselét Hurkolja és kidobja: Ha én nyújtom karom feléd, Simulj te is karomba. Nézz hosszan engem, hogy szemem Szemed fényét ihassa... Ha hozzám húzlak, kedvesem, Te ágaskodj magasra; Ha arcom rád hajol, maradj Te arccal mozdulatlan, Hadd nézzük egymást így e nagy Töretlen kábulatban. S hogy mindenképpen megtanuld, Mi vár a szerelemben: Ha ajkam lágy ajkadra hullt, Cserébe csókolj engem." Hallgatja őt a szende lány, Szégyenkezőn, csodálva, Hol ámul, hol mulat szaván, Fél tőle s mégse bánja. Majd halkan szól: - "Ismerlek én, Ilyen voltál te mindig, Ily csacska, huncut kis legény - És hozzám épp ez illik... De ha egy csillag gyúl ki fent Ölén a néma árnak És messze látókört teremt A tengersík magánynak, Pillám lehunyom titkosan, Mert könnyem érte ömlik, Midőn sok fénylő hab rohan És mind fölé özönlik. Hogy enyhítsen gyötrelmemen, Szerelmesen becézget, De feljebb száll a tág egen, Hogy hozzá el ne érjek. Egy más világból néz ma már, Hideg fénnyel világol... Örökre vágyom rá, habár Ő mindörökre távol... - "Gyerek vagy, lásd, ez az... Gyerünk, Hadd szökjünk el világgá! Hol nincs, ki tudhatná nevünk, S nyomunkra sem talál rá: Ha szépen élünk, élvezet És vígság vár reánk ott, Szülőid elfelejtheted, S a csillag-vágyó álmot." * Indult a csillag. Szárnya nőtt A végtelen egekben, Sok évezrednyi tért, időt Bejárt egy kurta percben. Fölötte csillag-ár terül, És csillag-ár alatta - Szünetlen villámként repül Szikrázó tévutakra. És látta, míg az űr vakon Vajúdott mély homálya Hogy ontja - mint az ős-napon - Az első fényt világra. S ahogy kifáradt, egyre nőtt, Mint tenger tört a csendbe... Ő szállt, a vágya vitte őt, S kihunyt minden körötte; Hová elér, ott nincs határ, Se szem felméregetni - Vajúdik tér s idő, habár Nem is tud megszületni. Ott semmi sincs - a szomjas éj, Az szívja őt magába, Ez oly nagy törvény, mint a mély Felejtés létlen árja. - "Óh, vedd el öröklétemet, Atyám, és oldj fel engem, Áldassék érte szent neved Az égi végtelenben. Akármit kérj, Uram csak adj Nekem másféle sorsot, Hisz' minden lét forrása vagy, S a halált is te osztod. Vedd vissza örök életem, És villanó szemem vedd, Ezért cserébe adj nekem Egy órányi szerelmet. A káoszból jövök, Uram, Hagyj ismét visszaszállnom: A béke szült, s én szomjasan Csak békéjére vágyom." - "Hüpérion, az űrön át Feltűnsz, miként a Minden; Ne kérj olyan jelet, csodát, Minek formája nincsen. Hogy ember légy, azt áhitod, Halandók földi mása? Ha minden kihalt s nincs senki ott, Megint jön más utána. Ők szélre építik avult Rögeszméik világát. Ha egyik hullám sírba hullt, Egy más siet nyomán át. Bár fölöttük jó csillag áll, Sokat balsorsa győz le, Mi nem tudjuk mi az: halál, Nem mérünk tért s időt se. Az örök tegnap méhe szül Új mát, de új halálra. Mihelyt az egyik nap kihül, Egy újnak gyúl ki lángja. Úgy véli: léte végtelen, De halál van e létben, Az élet halálból leszen, S elhal, hogy újra éljen. Te magmaradsz, Hüpérion, Akárhol huny ki fényed, Nos kérj: - első szavam vajon Mit adjon - bölcsességet? Vagy szádba oly hangot tegyek, Hogy dallamát kövesse A hegység és a rengeteg S a tenger sok szigetje? Vagy tettben óhajtasz vajon Igazságot s hatalmat? Nos, vedd a földet, átadom, Építs ott fel uralmad. Adok sok árbocot neked, S hadat, hogy szállj meg annyi Földet, vizet, mint csak lehet, Halált nincs módom adni... Kiért akarsz meghalni te? Jöjj vissza, égi pályád Fordítsd a bolygó földre le, S meglátod: ott mi vár rád!" * És visszatért Hüpérion Az égbe, volt helyére, S mint annyi más esthajnalon, A földre hullt a fénye. A nappal est' felé hajolt, Az éjjel is közelget, A víz fölött felkél a hold És habról habra reszket. Ösvényre, gallyra ráterül, Szikrázva mind tovább száll, Lent két szerelmes gyermek ül A sűrűlombú hársnál. - "Óh, hadd, hogy arcom kebleden Nyugodjék, én szerelmem, Derűs szempárod édesen Az arcomon pihenjen. Eszméletemre vesd szemed Hideg varázsú fényét, Örök békéd enyhítse meg A szenvedélyem éjét. Maradj fölöttem el ne hagyj, Hisz' enyhülésre vágyom. Első szerelmem üdve vagy S utolsó boldog álmom..." Hüpérion már ittasult Szemük felé figyelt le: Csupán a lány vállához nyúlt, S ez őt forrón ölelte... Óly édes illattal pereg A hárs ezüst virága A szőkefürtű két gyerek Fejére, dús hajára. - "Én csillagom, sietve jöjj Egy fénysávon lebegve Az erdőn át, és tündökölj Boldog eszméletemre!" Ez mint a múltban, úgy ragyog Erdők, hegyek során át, S vezérli elsikló habok Elhullámzó magányát. De nem hull úgy, mint rég esett, Míg tengervízre szállott. - "Te sár-báb, mit számít neked, Hogy én vagy más a párod? Ti boldog létnek érzitek, Bár szűk a földi katlan - Az én világom zord, hideg, S a lényem halhatatlan." (1961/1968) Franyó Zoltán fordítása |