kiéneklő

a → csúfolóknak az a típusa, amelyben nevén nevezik azt, akiről és akihez a dal szól. Ilyen jellegű alkotások a 17. sz.-i kéziratos költészet ún. leányseregszemléi, amelyekben a felsorolt 8–10 leánynévhez egy-egy csípős (sok esetben trágár) megjegyzést fűz az énekmondó (pl. „Borka csak bokorugró, Utcában kóborló, szomszédban emberszóló, gyűlölöm, rágalmazó”). A 19–20. sz.-i népköltészetben általában már csak egy személyt csúfolnak:

Palcsi Kata szép jány vóna, Kata!

Haja nyaka tiszta vóna, Kata!

– Mosd meg Kata a nyakadot,

Úgy pirosidd ki magadot, Kata!

Ennek az énektípusnak ismeretében írta meg Pálóczi Horváth Ádám „Gyere pajtás katonának...” kezdetű leányverbuválását, amely „Olyanok már minden lányok”, „Nem szólok én senkiről...”, „Angyal Ángyó egy szülöttem...” kezdettel folklorizálódott is:

Nem szólok én senkiről,

Csak a fejér-népekről,

Irok természetekről,

Magok viseletekről.

...

Második lészen Anna,

Magát nevével hozza,

Ha kérnél tőle, adna;

Hidd el, hogy meg nem csalna. –

Harmadik lész Kalára,

Nem tudom mi az ára

Nem piros az orcája,

De piros az ajaka ... stb.

A leányseregszemlék mintájára jöhetett létre és népszerűsödött a 18–19. sz.-i ponyvanyomtatványokban a legényeket csúfoló legényseregszemle. Kiéneklővé válhat a → párosító ének is, ha benne össze nem illő személyeket neveznek meg, vagy egy-egy párnak komikus, illetlen magaviseletét éneklik ki:

Márton Kata kis kertjibe

Marci Miska sétál benne.

– Sétálj, Miska, kékbelibe.

Tiéd löszök gyüvő őszre!

Márton Kata hírös lán vót,

Marciékná szógáló vót.

Olyan ajándékot kapott,

Akit bőcsőbe ringatott.

Kiéneklő az a → kiszehajtást kísérő szokásdal is, amelyikben azokat a lányokat csúfolják ki, szégyenítik meg a faluközösség előtt, akik nem adtak ruhát a kiszebábu számára. (→ még: latrikánus költészet) – Irod. Harsányi István és Hodossy Béla: Két XVIII. sz.-i dalgyűjtemény sárospataki kézirata (Ethn., 1914).