Új művészet született

1912. január–februárban a Magyar Mérnök- és Építész Egylet ankétot szervezett az új Nemzeti Színház korszerű építési alapelveiről Az ideális színház címen. (A vita anyaga 1912-ben kötetben is megjelent.) A vitában részt vett Bálint Zoltán építész, Kéméndy Jenő, Bárdos Artúr, Hevesi Sándor. Márkus László is kifejtette véleményét, s rámutatott arra, hogy tulajdonképpen egy új művészet született: a színpadművészet, amely nem irodalom, nem képzőművészet, hanem a színész munkájával összefonódva egy negyedik művészet. 1913-ban Párizsban nemzetközi színpadművészeti kiállítást rendeztek, amelyen Magyarországról Kéméndy Jenő, Ujváry Ignác és Bánffy Miklós vett részt, díjakat is hazahozva.

Valószínűleg a párizsi kiállítás hatására rendezett a Művészház nevű, 1909 óta működő egyesület díszletkiállítást nálunk. Ezen a magyar művészek mellett – Bánffy Miklós, Kéméndy Jenő, Márkus László, Faragó Géza, Kozma Lajos, Gulácsy Lajos, Kürthy György – terveivel Gordon Craig is szerepelt. Más színházi szakemberek, mint Hevesi Sándor, Csathó Kálmán, Bálint Lajos is részt vettek a vitákon. Valószínűleg ennek a rendezvénynek az eredményeit összegezte a Magyar Iparművészet című időszakos kiadvány teljes egészében a színháznak szentelt 1914. januári száma; pótolva ezzel az új művészet eddigi mellőzését. A legkitűnőbb előadások díszletterveinek {730.} reprodukálása mellett Hevesi Sándor, Márkus László, Bárdos, Ivánfi Jenő, Ujváry Ignác cikkét közölte a lap, valamint Bálint Lajosnak a jelmezről és Sztrakoniczay Károlynak a magyar díszlet fejlődéséről szóló összegező írását. Sztrakoniczay jól jellemezte a kor tervezőit: Kéméndy és Ujváry munkásságában elsősorban a festői elhivatottságot dicsérte, Kéméndynél különösen a történeti darabok színpadra állítását, Hevesi Sándornak kiemelkedő helyet biztosított, mivel „annyi érdekes és művészi ötlettel szolgált a magyar színjátszásnak”. Márkus Lászlót mint az artisztikus színpadképek mesterét jellemezte, Bánffynak szenzációs terveit dicsérte. Nem feledkezett meg Falus Elek és az Új Színpad tervezőinek – Bíró Mihály, Kozma Lajos – érdemeiről sem.

Az új szemlélet egyik legtehetségesebb képviselője Kürthy György volt. Évtizedeken át színészként foglalkoztatta a Nemzeti Színház. 1905-ben részt vett a Thália Társaság munkájában. 1912 és 1915 között Münchenben folytatott építészeti tanulmányokat. Mint színpadi képzőművész 1914-ben, Az ember tragédiájához készült díszletterveivel hívta fel magára a figyelmet, amelyek, annak ellenére, hogy nem valósították meg őket, óriási sajtóvisszhangot kaptak: megjelentek a Magyar Iparművészet már többször említett, 1914-es „színházi” számában, a Művészetben 1915-ben, sőt 1917-ben a Színházi Életben is. A Művészet Kürthy érzékletes magyarázatát is közölte: „Ez az abszolúte elvont, tehát stilizált (nem is a színpad számára készült) »drámai költemény« abszolút stilizált keretet kíván meg. […]

Valami nagyvonalúságot, emberfölötti monumentalitást igyekeztem belevinni az összes képekbe. Egy hegy, óriás pálmafák, hatalmas lépcsőzetek, égig nyúló várfal…, amelyek mellett és alatt az ember, mint elbizakodott parány, mint a természet lelkes, gőgös, büszke és silány koronája, amely uralkodik világrészeken, hogy egy pillanat múlva egy legyecske halálra csípje”.83

Kürthy Edward Gordon Craig nyomán nagy léptékű, összefogott építészeti tereket, elvont formákat képzelt el. Körfüggönyös háttereit különböző színekkel kívánta megvilágítani. Tervein a színek önálló tényezővé váltak, expresszív felhasználásuk Gyagilevék hatását mutatta. Egyiptom sárga és rózsaszín, az athéni kép kék-fehér, Róma vörös, a falanszter szürke. Craig mellett Appia és Bakszt eredményeire támaszkodó tervei a szimbolista-expresszionista stílus legkiválóbb darabjai. Színhangulatuk, térkihasználásuk rendkívül meggyőzően fejezi ki a Tragédia elvont mondanivalóját. Az egyes jeleneteket – bár {731.} sohasem kerültek színpadra – valószínűleg könnyen és gyorsan lehetett volna átdíszletezni a leegyszerűsített, a történelmi korokat csak jelzésekkel felidéző, gyorsan mozgatható elemekkel. Feltehetően ezeknek a vázlatoknak a hatására kezdték el a Nemzetiben foglalkoztatni: 1917-ben Hevesi Sándor történelmi drámájához, A hadifogolyhoz ő tervezte a díszleteket.

A magyar színpadképtervezők ezekben az évtizedekben a klasszicista és romantikus, majd naturalista mintáktól eltávolodva nemcsak követték az európai színházkultúra fejlődését, hanem új ötletekkel és megoldásokkal gazdagították is. A magyar színházi élet élénkülésével párhuzamosan megteremtődött az önálló díszlet- és jelmeztervezés hazai művészete.