{35.} 4. A NÉMET SZÍNÉSZET HAZÁNKBAN

Amikor a magyar hivatalos színjátszás megindult pályáján, az ország a Habsburg Birodalom része volt. Nagy területkomplexum volt ez, hozzá tartozott Észak-Itália nagy része, a mai Horvátország, a történeti Magyarország, Erdéllyel együtt, Cseh- és Morvaország, még Lengyelországból is egy jókora darab, Galícia. Ebben a hatalmas egységben azonos csupán a kormányzás volt, valójában mindmegannyi tartomány más nyelven beszélt, más történeti múltra nézhetett vissza, és másként viselte a hatalom urait. Egymás között sem sok megértést tanúsítottak, annál kevésbé, mert az államapparátus igyekezett ellenszenvet szítani köztük (például minden területen idegen katonasággal rendet tartatni).

A hosszabb-rövidebb ideje fennálló összeláncoltságnak megvoltak azonban a – legtöbbször fel nem ismert – előnyei is. Nemcsak az uralmi rendszer volt közös, hanem ennek révén a művelődés, a kulturális és jogszokások is terjedtek. A bécsi udvar olaszul és franciául beszélt, zenei műveltségét is ezektől a fejlett kultúráktól vette át és adta tovább a mellette élő soknemzetiségű arisztokráciának. Nemegyszer olvashatjuk, hogy a birodalom főnemessége teljesen nemzetközivé vált, vagy éppen, hogy elnémetesedett. Az ún. „erste Gesellschaft”, a legfelsőbb ezer sem volt azonban nemzeti vonásaikat őrző rokonok, köznemesi udvartartás nélkül, ezek velük hallgatták a zenét; Mozart tehát nemcsak hercegeknek szerzett operát.

A kilencvenes évek elején – 1794. húshagyó keddjén, március 2-án – amikor egy napon többször is előadták Pesten a Varázsfuvolát, a színház nézőterén jórészt polgárok ültek, az esztergomi érsek palotájában is hallhatták ugyanezt polgári, sőt paraszti származású emberék, s harmadjára egy főúri palotában lezajló hangversenyen az ottani udvartartás személyzete.

A 18. század folyamán a nagyobb városokban élő polgárság német nyelvű vándortársulatok révén kezdett ismerkedni a színházzal. Ezek a társulatok nem mindig osztrákok, akadt köztük birodalmi német és cseh is. A század derekán a nyugati színműirodalom – francia, angol – fordított darabjai mellett Gotthold Ephraim Lessing, majd Johann Wolfgang Goethe színműveit mutatták be Pozsony, Sopron és a bányavárosok közönsége előtt. A hetvenes-nyolcvanas években Bécs, Prága, Brünn mellett nálunk is színre került a Romeo és Júlia, a III. Richárd, a Lear király, sőt a Hamlet. Az Emilia Galotti, a Minna von Barnhelm, a Stella a {36.} kortárs német klasszikusokat jelentette. Nem terjedt el azonban a Hanswurst, a mulattató, de egyesek szerint irodalom alatti komédiázás. Mire ezeket a számukra távoli vidékeket a német társulatok felkeresték, a szórakoztatásnak ez a legalsó szintje már kiment a divatból.

A színházi életnek azonban, mint a felvilágosodás csaknem minden jelenségének, valódi lendületet II. József uralma adott. Egy híres osztrák színháztörténész, Josef Gregor szerint Ausztria színháztörténetének legdöntőbb eseménye a Hof- und Nationaltheater (Burgtheater) megalapítása volt (1776). – Aligha túlzás, ha a szorosra zárt Habsburg-monarchián belül továbbvisszük ezt az állítást: ez az esemény nemcsak az osztrák, de a cseh és a magyar színháztörténetben is döntő jelentőségű. Amikor ugyanis a császár eltávolította a francia színésztársulatot, és a Michaëlerplatzon német együttest tüntetett ki az „Udvari és Nemzeti Színház” címével; amikor alapszabályokat állított össze az anyanyelvű színház, a német nyelvterület vezető színházának szánt együttes számára; amikor egyik színészét kiküldte a Birodalomba, hogy a legjobb erőket gyűjtse össze színháza, a császár német színháza számára, példát mutatott a Monarchiában élő más nyelvű – cseh, magyar stb. – népek számára is.

József színházpártolása egyébként nem merült ki az osztrák színi élet megreformálásában. A Pozsonyban székelő legfőbb kormányszékeket Budára helyezve át, azonnal hozzálátott a megszokott művelődési környezet megteremtéséhez hivatalnokai számára. A pozsonyi színház pótlására előbb egy Duna-parti faépületben, a Reischl-házban játszottak a németek, majd a várbeli karmelita templomot építtette át erre a célra a császár. Az 1787 januárjában elkezdett építkezés az év őszére befejeződött. A Kempelen Farkas tervei alapján elkészült színház nemcsak a kor ízlésének megfelelően volt szép, hanem elég tágas is, a megnyitó előadáson 1200 néző vett részt. Akkoriban még állóhelyek is voltak, ami a befogadóképességet erősen megnövelte, akusztikája pedig a Pesti Magyar Színház megnyíltáig országszerte a legjobb volt.

A pesti városi színház ügyei nem foglalkoztatták személyesen a császárt, de az állam szeme, a hivatalos ellenőrzés itt is éberen őrködött. 1774 óta Pesten az egyik Duna-parti körbástyában, a Rondellában 1812-ig játszottak német színészek. Az épületet a várostól polgárok bérelték és adták ki a színtársulatoknak. Látogatói nem mindig kerültek ki „a legjobb körökből”, így nem csodálhatjuk, hogy 1785-ben, amikor a bérletet Tuschl Sebestyén kávés vette át – ő járt a kezére Józsefnek a budai színház helyválasztásában –, teljes felújítás vált szükségessé. Ennek a belső munkálatnak minden számlája, nyugtája hatósági ellenőrzés alá került, és a felelős hivatal, a Helytartótanács iratanyagában ma is megtalálható. A meglehetősen szegényes, kb. ötszáz főt befogadó épület nem versenyezhetett budai társával, látogatottsága azonban nagyobb volt; Pest fokozódó forgalma egyúttal a színházét is jelentette.

A műsor felett a cenzúra őrködött. A mérce nem volt szigorú, a felvilágosodott gondolkodás viszonylag szabadon fejthette ki elveit a színészek tolmácsolásában.

{37.} Már a központosított ország kiemelt városaiban működött az a néhány német igazgató, akiknek a neve a mi szempontunkból is fontos. Nemcsak a városi polgárság nyelvében vegyes tömegeire hatottak ugyanis, hanem arra a szűk magyar értelmiségi rétegre is, amiből a hivatásos magyar színjátszás hívei kerültek ki.

1786-ban vette át a pesti igazgatást Heinrich Bulla, több monarchiabeli vidéki városban szerzett tapasztalat – és egy prágai bukás – után. Bulla Pesten sem működött teljes sikerrel, de ebben főként anyagi okok játszottak közre. A központi felügyelet ez idő tájt nem volt barátságtalan sem a német, sem később a magyar színházzal szemben, de egyiküknek sem biztosított anyagi támaszt. Pénzsegélyt csak a császár, hazai áttételben a nádor színházlátogatásai jelentettek: gavallérosan fizettek páholyukért. Ez idő tájt kezdett a közönség az operára rákapni. Paisiello, Dittersdorf művei, majd Mozart Szöktetés a szerájból c. műve az első opera-sikerek. Pozsonyban Pálffy gróf, a híres bécsi nagy „Theater-Graf” vagy „Theater–Pálffy” már előadatta a Szöktetést; halála után elárvult társulata a Várszínházban keresett menedéket. Bulla a megszaporodott együttessel szokásba vette az operai és prózai esték váltogatását. Anyagi nehézségei még így is távozásra kényszerítették, ez azonban már nem jelentette az egész társulat leváltását. A közönség nem alkalmi többé, a polgárság – operai estéken a kevés számú, itt élő főnemesség is – rendszeresen látogatta a színházat, és ragaszkodott kedvenceihez.

A Bullát követő Bergopzoom és Kumpf társulás csak rövid ideig igazgatott, mert a színházbérlő, Tuschl nem fért meg velük. A kezdeti évek következő színházbérlője Emmanuel Unwerth gróf (1790–93) a bécsi és pozsonyi színházbarát arisztokraták példájára vette át a színházak bérletét, de a tényleges vezetés Franz Anton Nuth, majd Wieting rendezők kezében volt. A soproni származású Friedrich Zöllner és színészdinasztiája az ő idejében került a fővárosi együtteshez, s az ő idejében énekelte a Varázsfuvola Sarastróját Karl Friedrich Weinmüller. Róla Hofmansegg gróf emlékezett meg magyarországi úti beszámolójában, mint a legjobb énekesről, akit valaha hallott. (Később a bécsi operához került.) A városi polgárság ízlésének fejlődése nemcsak a zeneművek növekvő népszerűségét eredményezte, de kihatott a prózai előadások színvonalának emelkedésére is. A társulatok stabilizálódtak; a dán Ludvig Holberg, a német Tobias Philipp Gebler, Johann Friedrich Jünger, az egyre népszerűbbé váló August Wilhelm Iffland mellett az ifj. Gottlieb Stephanie és Heinrich Ferdinand Möller katonadrámái szerepeltek sikerrel a 18. sz. végén. Ekkor kezdte meg színpadi diadalútját August Kotzebue is. A csúcspont Lessing volt.

Unwerth gróf még olyan körülmények között állíthatta össze társulata műsorát, ahogyan azt a bécsi arisztokrácia példájából tanulta, 1792, a francia háborúk kezdete után azonban az államvezetés irányt változtatott. A kormányszervek felügyelete éberebbé, az ellenőrzés szigorúbbá vált. A színházakra lesújtott az ún. Hägelin-féle cenzúrarendelet. Hajmeresztő együgyűségét, amelynek következtében a színpadot apolitikus rémdrámák, tündérmesék és bohózatok lepték él, voltaképpen a francia forradalomtól való félelem diktálta: nem Franz Karl Hägelin bécsi cenzornak, hanem feletteseinek. Kiadatása elsősorban a magyarországi színpadok {38.} megzabolázását célozta, de a magyar jakobinusok mozgalma annyira megijesztette a hatóságokat, hogy a rendelkezést az egész birodalomra kiterjesztették. A cenzorokat külön figyelmeztették feladatuk árnyaltságára: egy színmű vétkezhet az állam ellen, botlást követhet el erkölcsi szempontból, de ügyelniük kell arra is, hogy egyházi vagy vallásos kifejezések ne szerepeljenek benne, még kevésbé a forradalom, a szabadság és egyenlőség említése. A felvilágosodás ismeretlen fogalom legyen.

A műsor leghatásosabb darabjai kerültek ezzel tilalom alá. Lessing, Schiller, Goethe, Shakespeare, sőt a közönségkedvenc Kotzebue nem egy darabja eltűnt a színpadról. A dolognak gazdasági hátulütője is volt, mert a színszerű drámák pusztán jó előadás révén, „kiállítás” nélkül is hatni tudtak.

II. József korában előadhatták a Fiescót, színre kerülhetett az Ármány és szerelem, sőt a Haramiák is, a Minna von Barnhelm mellett az Emilia Galotti, Goethétől a Clavigo és a Götz von Berlichingen, néhány Sturm und Drang-dráma Friedrich Maximilian Klingertől; Shakespeare művei közül a Romeo és Júlia, a Hamlet, a Lear, a III. Richárd és A velencei kalmár. Bár a nagy angol klasszikus tragédiái a korszak érzelgős felfogásának megfelelően általában jó véget értek, valami mégis maradt előadásukkor, ami kiváltotta a katarzist. Ezek mellett persze színre kerültek az olasz Goldoni és a dán Holberg derűs színjátékai, meg a német írók mindennapi fogyasztásra szánt alkotásai.

A kilencvenes évek derekára azonban nem volt többé Haramiák, de még Ármány és szerelem sem; a Don Carlosról nem is szólva. Goethétől a Stella, Lessingtől a Minna von Barnhelm képviselte a német klasszikusokat.

A megváltozott elbírálás miatt a hazai színpadokat ellepte a bécsi népies színmű, a paródia, a Monarchiára lokalizált polgári színmű, meg a lovagi és tündérbohózat, Philipp Hafner, Emanuel Schikaneder, Joachim Perinet és mások hol humoros, hol érzelmes vagy hátborzongató, de mindig apolitikus alkotásai.

A kor színházainak, Bécsben, Pest-Budán és az egész birodalomban egy mentsváruk lehetett: az opera. A Varázsfuvola hatalmas sikert aratott már akkor is, amikor 1793-ban díszletek nélkül először hangzott el a fővárosban, de Eugen Busch igényes rendezése csak fokozta népszerűségét; 1801-ig 78 alkalommal hangzott el. 1795-ben követte a Figaro házassága, 1797-ben a Don Juan, a Titus kegyessége és a Cosi fan tutte.

A hazai, immár állandósuló német színházak műsorát ismernünk kell, mert az induló magyar játékszín főleg tőlük vett át ötleteket és irodalmi alapot. Az előadás mikéntje, a színpadi fogások rendje ugyanígy Bécs mozgáskultúráját másolta. A századfordulóra csaknem eltűntek a birodalmi német hatások. Az élő német kultúra vérkeringéséből a protestáns egyetemek látogatásának tilalma (1817-től) a magyarországi szászokat is kizárta. Szászföldre az opera is nehezen jutott el, de meg kell említenünk, hogy kamaramuzsikaként Mozart zenéje a szász városokban közkedvelt volt.

A cenzúra szigora a 19. század elejére megenyhült. Az immár Osztrák Császárság színpadjaira visszatérhetett Shakespeare, részben drámai, részben megzenésített {39.} vagy kísérőzenével ellátott formában. 1800–12 között, tehát a pesti nagy Német Színház megnyíltáig színen volt a Hamlet, a Lear, az Othello, a Romeo és Júlia, a Makrancos hölgy.

A német színház hazai feltűnésének első negyven évében szétsugározta hatását az egész történeti Magyarországon. Már a nyolcvanas években kivált Bulla társulatából a Schmallögger család néhány más taggal együtt, és a gazdag polgárságáról ismert Temesvárt ütötték fel sátorfájukat.

A császárvárosból az azonos szellemű Pozsonyon át Pest-Buda felé vezetett az út. Innen oszlottak el azután a társulatok a német, sőt időnként a magyar vidéki városokba is. A befogadóknak azonban csak a német anyanyelv, más esetben a német nyelv ismerete volt közös vonásuk (mint például Kolozsvár vagy Kassa értelmiségénél), a társadalmi tagozódás már mutatott különbségeket.

Pozsony, a koronázó város, s egyben kissé Bécs külvárosa tudhatta a magáénak az első hazai kőszínházat. (Megnyílt 1776. november 1-jén.) Azonban már 1773, Karl Wahr igazgatása óta Shakespeare, Lessing, Goethe szerepeltek a műsoron. A legjobb vándortársulatok váltották egymást, s a színház kiváló akusztikája az operaelőadásoknak is kedvezett.

Pozsonyhoz hasonlóan a Bécs–Buda útvonal másik élénk szellemű városa, Győr ugyancsak a bécsi színészet kisugárzásában élt. Nagypolgársága a 19. század közepéig német anyanyelvű volt. A Burgtheater nagyjai nem egyszer vendégszerepeltek, s a század első felében Ferdinand Raimund négy éven át játszotta itt, valamint Szombathelyen és Sopronban kora ifjúsága szerepeit.

Sopron szintén a német színészet műsorát, módszereit követte. Ugyanúgy a Bécsben divatos drámai és operai műsort adták, s ugyanúgy vendégszerepeltek bécsi színházi hírességek. Érdekes különbség azonban, hogy itt a főnemesség tartotta kezében a színházbérletet, és a színház tartósan csak 1815-től volt városi kezelésben.

Még az 1780-as években indult el Bulla kis társulatával Kassa felé. De előtte már az 1760-as években jártak itt német színészek, a híres Bodenburg Gertrúd, majd Franz Anton Hilverding, Johann Mayer és Josef Dietelmayer keresték fel a várost és tartottak előadásokat a Fekete Sasban. 1789-re gr. Sztáray Mihály kamarai adminisztrátor támogatásával épült fel itt – Pozsony után másodikként – a német színház. Épületében még a 19. század második felében is váltották egymást a német és a magyar társaságok.

A német társulatok azonban nemcsak a másfél százados török uralmat elkerült városokat keresték fel. Létezett egy déli útvonal is, Temesvár és Eszék felé. Innen kapta például a püspöki székváros, Pécs német polgársága első színészeti élményeit.

Temesvár nemcsak közigazgatási központ volt, de élénk kereskedőváros is, gazdag polgársággal, melynek ízlése Bécséhez, Pozsonyéhoz állt közel. Az erdélyi szász városok ipara, kereskedelme ezzel szemben hanyatlóban volt, kiváltságaik őrzése konzervatív ízléssel párosult. Arad magyar közigazgatási területen feküdt, virágzó megyeszékhely, amely kapva kapott minden újdonságon.

{40.} Kolozsvár és Nagyvárad falai között nagyszámú értelmiség élt, az elsőben a főnemesség, a másodikban a püspöki udvartartás az átlagosnál igényesebb szellemet biztosított; mind a kettő rövidesen a magyar színjátszás támaszává lesz. Debrecen, Miskolc, sőt Kassa is hasonló magatartást tanúsítanak. Az első kettő színmagyar, csak rövid lélegzetű német vendégjátékokra alkalmas, a harmadik földrajzi helyzeténél fogva, a Szepesség és Eperjes közelében, jó vendéglátónak bizonyult. Még a harmincas években is váltotta itt a magyarokat német együttes, csak a polgárság teljes tudatváltása idején szűnt ez meg.

A Habsburg-országok színházi életének legszorosabb összekötő kapcsa a Salzburgtól Lembergig és Nagyszebenig, Reichenbergtől Zágrábig vándorló társulatok azonossága volt. Az Erdélyben kultúrmissziót betöltő 18. századi Franz Anton Hilverding és Christoph Seipp Bécsben és Pozsonyban, illetve Lembergben is jól ismertek voltak. Nem minden társulat járta ugyan be az egész Monarchiát, de például a 18. század végén Brünnben szereplő nevek között sok Magyarországon is ismert. Bodenburgné, a „siebenbürgische Neuberin”, az 1760-as évek végén két telet is Brünnben töltött. A Schulz- és Menninger-féle társulat Ausztriában, Nyugat-Magyarországon és Morvaországban egyaránt megfordult, Sophie Koberwein és Karl Joseph Hellmann együttese ugyancsak ezen a nem nagy területen vándorolt. De a híres Johann Baptist Bergopzoom sem csak Bécsben és Münchenben, hanem Prágában, Brünnben és Pesten is népszerű. Carl Ludwig Wolhe 1789–95-ben Brünnben igazgató, felesége – tán özvegye? – 1797-ben Buschnál van Pesten. Seipp vagy Konstantin Paraskowitz Olmützben éppen úgy megfordult, mint Nagyszebenben. A Lampel-házaspár játszott Nagyszombatban, Pest-Budán, Temesvárott, hogy végre a Pestet elhagyó Bulla igazgatóval Kassán át Galíciába menjenek, és lengyel földön fejezzék be pályájukat.

A 19. században ez a jelenség még gyakoribbá válik. A soproni eredetű Zöllnerek Olmützben, Pesten, Kassán és Bécsben, a Bannholzer család Nyitrán, más felvidéki helységben és Olmützben, a cseh Franz (František) Pokorny Pozsonyban és Bécsben szerzett hírnevet. Ritkábban, de az is előfordult, hogy a vándorok nyelvüket idegenre váltva játszottak. A cseh színészek csaknem mindig kétnyelvűek voltak; Václav Tham magyarországi pályája során mint német színész szerepelt, és német színészként halt meg Lengyelországban.

A színházi világ Monarchián belüli nemzetközisége tette egyes törekvések általánossá válását. Az osztrák nemzeti színjátszás megindulása elindította a nemzeti színházi mozgalmakat. Bizonyos fokig nemzeti vetélkedés eredménye volt a szegényes Rondellát immár restellő pesti polgárság és hivatalnok nemesség törekvése új, fényes német színház felépítésére. A helyet a Dunaparton, az Újhíd utca és a Harmincad utca közelében, kiváló szakértelemmel választották ki, s a különféle pénzügyi nehézségek megoldása után valóban európai külsejű és méretű színházat emelt itt a bécsi Johann Aman tervei nyomán a pesti Pollack Mihály. 1808. július 16-án, a kornak megfelelően, József nádor tette le az intézmény alapkövét, és 1812. február 9-én volt a megnyitó. Az első bérlő két magyar előkelőség volt, Gyürky Pál és Szentiványi Márkus, de bárki lett volna, az ízléses, szép, de rossz akusztikájú és {41.} 3500 férőhelyes színház az akkori kisvárosban nem lehetett volna nyereséges. A bemutatott Kotzehue-mű elő- és utójátékának zenéjét Ludwig van Beethoven írta, az Ungarns erste Wohlthäter címszerepét a közönség kedvence, Karl Katzianer játszotta, az egész környék ki volt világítva, mintegy annak bizonyítására, hogy Pest szabad királyi várossá nyilvánítása megérdemelt volt. (Die Erhebuhg von Pest zur königlichen Freystadt; szintén a megnyitó műsor egy produkciója.)

A színház építése 628 000 forintba került, az évi bérlet 9000 forintra rúgott. Mivel a színházbérlők a Vérszínházat is üzemeltették, itt 3000 forintot fizettek. A jegyárak szabályozva voltak, arányosan alacsonyabbra a bécsi udvari színház árainál. Főrendező, titkár, operai és drámai rendező, karmester, műfajonként 2–2 ügyelő, számvevő, gazdasági vezető állt a bérlők alkalmazásában, de semmi sem segített azon a bajon, hogy a drámai produkciók csak az első sorokban voltak hallhatók, az operaiakhoz pedig rendszeresen – általában Bécsből – kiváló énekeseket kellett vendégül hívni. A társulatnak 56 színésze volt, 34 férfi és 22 nő.

A prózai műfaj lassan Budára költözött át, mert ott érvényesült az átlagos beszédhang. A kor azonban nem bővelkedett remekművekben; Hafner, Karl Friedrich Hensler, Schikaneder mellett Karl Meisl rémdrámái, Josef Alois Gleich, Adolf Bäuerle darabjai kerültek bemutatásra a mérsékelt számú publikum előtt. A nagy pesti színházban Nicolò Isouard (Hamupipőke) és Francois-Adrien Boieldieu (Párizsi János) aratták a legnagyobb sikereket, de a változó karmesterek, Vincenz Tuczek, Martin Kleinheinz is próbálkoztak dalművekkel. A legkapósabb műfaj a zenés bohózat volt.

A régi társulatból a Jandl-, a Zöllner-házaspárok, Johann Herdt még állták a sarat, és ha kellett, zenés színműben is adtak kisebb szerepeket. Klasszikus dráma általában bécsi vendégekkel ment, ezen a téren csak Katzianer őrizte meg évtizedekig vonzóerejét. Az első bérlőtársakat három év múlva Ráday Pál gróf váltotta fel. Mint fiatal ember, az első magyar társulatot lett volna hivatva támogatni, de ehhez sem a pénze, sem a türelme nem volt elég. Most a fényes nagy Német Színház bérét alkudta le, a budaiéval együtt, kilencezerre. Vendégeket nem hívott, igyekezett a családi vagyont kímélve hódolni színház-mániájának. A rendbehozott Várszínházban ő is drámai műsort adott, de emelte a prózai előadások számát Pesten is. Bemutatta Schiller népszerű drámáit, Goethe több művét, Calderón Az élet álom c., Bécsben is sikeres darabját és az első Grillparzer-tragédiát, az Ahnfraut. A bécsi átlagműsor töltötte be hivatását a köznapokon. Az operák királya, szerencsére, Mozart maradt; Beethoven Fideliója azonban sohasem volt közönségcsalogató. Ráday mutatta be az első Rossini-operát Pesten, 1818-ban a Tancrédet. Igazgatói évei alatt – főszezon nála, vendégjáték nem lévén, tavasszal és ősszel volt, a téli időszakban fagyos volt a nagy színházban a levegő – Kotzebue és a Varázsfuvola hozott a legtöbbet, de így is veszteséggel zárt.

Ráday igyekezett foglalkozni társulata tagjaival. Herdt az ő idejében halt meg több évtizedes pesti pályafutás után: ez komoly veszteség volt. A fiatal Zöllner Fülöp – a soproni család később teljesen visszamagyarosodott – alatta vált jó színésszé, Schmidtmann nagy tragikussá; a híres Lear király Pesten fejezte be életét.

{42.} A péceli gróf igyekezett az előadás külsőségeit is biztosítani, költött a kiállításra. A családi vagyon alapos megtépázása után adta át követőinek – ismét 12000 forint bérleti díjért – a két színházat. Gróf Brunszvik József és Bodor Mihály nyereséges vállalkozásra számítottak. Emelték a tagok fizetését, de Rádayval ellentétben nem értettek a színházhoz. Sok látványosságot mutattak be, a nézőtér világítása azonban siralmas volt, azon takarékoskodtak. A társulat összeválogatásában is voltak zökkenők: egyesek dialektusban beszéltek – ami voltaképpen nem számított komoly véteknek, egészen a század második feléig a legtöbb német együttesnél előfordult, hiszen az anyanyelv igen nagy területen és igen különböző kulturális körülmények között élt. Ritkán is rótták fel a kiejtésbeli vétségeket, ezúttal azonban maradt róla feljegyzés. A szép és tehetséges Nina Bandini Sapphótól az énekes bohózatig mindenben bevált, Julie Walla az utóbbi műfajban ugyancsak. Karl Katzianert a tragédiában Wilhelm Melchior váltotta fel, Shakespearetől Bäuerléig mindenben hős tudott lenni. Philipp Zöllner még a műsor támasza volt, Anton Babnigg jó énekes, Eliza Pfeiffer partnere.

Ebben a nem éppen tervszerű színházvezetésben az járt jól, aki minél előbb búcsút mondott az igazgatásnak. Bodor Mihály kivált a társulatból, Brunszvik bukással fejezte be a bérleti időt. Utána részvénytársaság vette át az igazgatást; Ráday Pál is tagja volt a szövetkezésnek, de domináns szerephez nem jutott. A közönség gyér pártolása mellett a bécsi bohózat és a látványosságok kísérelték meg a lehetetlent. Budán heti három előadás volt, de télen a prózai együttes továbbra is átköltözött, s ez újabb anyagi teher volt a bukdácsoló vállalkozás számára. 1824–27 között, az újabb csőd után színházi emberek: Babnigg és Fedor Grimm vették át a bérletet. Babnigg az idő leteltével kivált, de Grimm jól értvén az üzemeltetéshez, maradt, és egészen 1830-ig vezette az intézményt. A kiállításra nem sokat költött, de mindig volt az együttesnek néhány tagja, akiket a közönség kiválóan kedvelt. Zöllner, Julie Walla, Klara Grill, legfőképpen pedig Lina Mink állandó sikerrel léptek fel. Mink operaénekesnő volt, de Pius Alexander Wolff Preciosája és Friedrich Halm Griseldise ugyancsak vele aratott sikert. Gioacchino Rossini, Vincenzo Bellini, Gaetano Donizetti, Giacomo Meyerbeer divatos operái mellett Shakespeare is színre került, szerény keretek között, de vendégművészekkel.

Grimm színpadán már gyakran énekeltek, szavaltak magyarul. Az igazgató jól ismerte városát. Benne élt a magyar reformkor forgatagában. 1836 után visszavonult a német színháztól, bár neve még a következő évben is felmerült, a Pesti Magyar Színház lehetséges igazgatójaként. Leszármazottai elmagyarosodtak.

Utóda, Alexander Schmid a színház teljes felújításával, jobbnál jobb tagok szerződtetésével iparkodott legyőzni a magyarokat, a sors azonban nem kedvezett neki. Az 1838-i nagy árvíz és az egyre jobban érvényesülő nemzeti öntudat meghiúsította reményeit. Az utóbbival követője, Josef Forst sem tudott megküzdeni. Már 1841-ben veszteségessé vált a német színjátszás, és amikor 1847-ben leégett a nagy Német Színház, visszavonhatatlanul lezárult egy korszak, noha Pest-Budán, majd Budapesten még 1889-ig folyamatosan működött német színház.