A stockholmi beszéd
Elhangzott 2002. december 7-én, a Svéd Akadémia ünnepi
ülésén
részletek
Heuréka!
Mindenek előtt egy vallomással tartozom, egy, talán különös, de
őszinte vallomással. Amióta repülőgépre szálltam, hogy itt,
Stockholmban átvegyem az ez évi irodalmi Nobel díjat, szakadatlanul
egy szenvtelen megfigyelő szúrós tekintetét érzem a hátamon; s ebben
az ünnepi pillanatban, amely hirtelen a közfigyelem fókuszába állít,
inkább e hűvös megfigyelővel, semmint az egyszeriben világszerte
olvasott íróval érzem magam azonosnak. S csak remélni tudom, hogy a
beszéd, amelyet e kitüntető alkalommal elmondhatok, a segítségemre
lesz, hogy e kettősséget, ezt a bennem élő két személyt végül majd
egyesítsem.
Egyelőre magam sem értem eléggé világosan, hogy miféle apóriát érzek e
magas kitüntetés és a művem, illetve az életem közt. Talán túl sokáig
éltem diktatúrákban, ellenséges és reménytelenül idegen szellemi
környezetben ahhoz, hogy szert tehettem volna némi irodalmi öntudatra:
ezen egyszerűen nem volt érdemes töprengenem. Emellett mindenfelől az
értésemre adták, hogy az, amin gondolkodom, az úgynevezett "téma",
amely foglalkoztat, időszerűtlen és nem attraktív. Így hát ezért is,
és mert a saját meggyőződésemmel is egybevágott, az írást mindig is a
legszigorúbb magánügyemnek tekintettem.
...........................
El lehet-e képzelni nagyobb
szabadságot, mint amelyben az író egy viszonylag korlátozott,
mondhatni fáradt, sőt dekadens diktatúrában részesül? A hatvanas
években a magyar diktatúra eljutott a konszolidációnak abba az
állapotába, amely szinte társadalmi konszenzusnak volt nevezhető, s
amit a nyugati világ később, derűs elnézéssel, "gulyáskommunizmusnak"
becézett: úgy tűnt, mintha a kezdeti neheztelés után a magyar
kommunizmus egyszeriben a Nyugat kedvenc kommunizmusává változott
volna. Ennek a konszenzusnak a mocsár mélyén az ember vagy végleg
feladta a küzdelmet, vagy rátalált a kacskaringós ösvényekre, amelyek
a belső szabadságához elvezettek. Az író rezsije olcsó, mestersége
gyakorlásához elég a papír meg a ceruza. Az undor, a depresszió, amire
reggelente felébredtem, rögtön bevezetett a világba, amelyet ábrázolni
kívántam. Fel kellett ismernem, hogy a totalitarizmus logikáját nyögő
embert egy másik totalitarizmusban ábrázolom, s ez kétségkívül
szuggesztív médiává tette a nyelvet, amelyen a regényemet írtam.
Teljes őszinteséggel felmérve akkori helyzetemet, nem tudom, hogy
Nyugaton, egy szabad társadalomban, képes lettem volna-e megírni
ugyanazt a regényt, amelyet ma a Sorstalanság címen ismer a világ és a
Svéd Akadémia legmagasabb elismerésében részesül.
...........................
Egyszer meghaltam már
tehát, azért, hogy élnem lehessen -- s talán ez az én igaz történetem.
Ha így van, akkor e gyermekhalálból született művet a sok millió
halottnak ajánlom, s mindazoknak, akik e halottakra még emlékeznek.
De, mert végeredményben irodalomról van szó, olyan irodalomról, amely
az Önök Akadémiájának indoklása szerint tanúságtétel is egyben, talán
a jövőnek is hasznára válhat, sőt, szívem szerint azt mondanám: a
jövőt szolgálja majd. Mert úgy érzem, hogy amikor Auschwitz
traumatikus hatásán gondolkodom, ezzel a mai ember vitalitásának és
kreativitásának az alapkérdéseihez jutok el; s Auschwitzon gondolkodva
így, talán paradox módon, de inkább a jövőn, semmint a múlton
gondolkodom.