| XI. | TARTALOM | JEGYZETEK |
A TIZENNYOLCADIK SZÁZAD magyar hangszeres zenéjéről mindmáig nincs teljes képünk. Mióta a XVII. század végével a régi magyar virginálirodalom letűnik a láthatárról, mióta Esterházy Pál „Harmonia Caelestis”-e (1711) magábanálló példáját adta a nyugati zene- és énekkari apparátus elsajátításának s a Lányi Zsuzsánna-féle gyűjteményben (1729) meg egy újabban előkerült esztergomi kéziratban a virgináltáncok sereghajtói is felvonultak: rövid időre elvész előlünk a magyar hangszeres muzsika, hogy csak a század közepén, 1750 körül tűnjék fel újra, akkor már tökéletesen más köntösben, az új tánczene formájában. Hogy ennek az új stílusnak milyen előzményei vannak, azt egyelőre csak gyaníthatjuk. A megoldást az a tény adja kezünkbe, hogy az új táncmuzsika egyik, népzenei jellegű ága, mikor 1750 körül (az esztergomi és sepsiszentgyörgyi kéziratok táncdarabjaiban) felbukkan,87-362 nyilván erős keleteurópai kapcsolatokról tanúskodik, másik, műzeneibb jellegű ága viszont, ahogyan 1780–1790 óta előttünk áll,87-363 kétségtelen nyomait mutatja a bécsi zongoramuzsika közvetlen hatásának. Ha ezen a nyomon indulunk el, hamarosan megállapíthatjuk, hogy a bécsi zongorairodalomra már jóval előbb felfigyeltek Magyarországon; Roskovszky Pantaleon budai ferences orgonista 1757–59 körül összeírt kéziratos kompendiumaiban, nevezetesen a „Museum Pantaleonianum” c. gyűjteményében87-364 már ott látjuk a XVIII. század bécsi hangszeres irodalmának emlékeit s mellettük többek között egy Csermak József nevű szerzőnek ugyanebben a stílusban írott F-dúr- „Parthia”-ját. Hogyan került Magyarországra ez a bécsi stílus, Wagenseil és Monn szvit-zenéje? Volt-e itt valami közvetlen visszhangja, kultiválták-e nálunk? Nem tudjuk; de más kéziratos gyűjteményekben: Marthényi József orgona-, illetve zongorakönyvében,87-365 az Egyetemi Könyvtár A 118. jelzetű {88.} kéziratában, borosjenői Székely László grófnak a székelyudvarhelyi kollégium könyvtárába került kótáskönyvében (1744)88-366 s másutt, újra meg újra rábukkanunk az új német hangszeres zene nyomaira Magyarországon. Az a német és olasz zenei anyag, mellyel Amadé „Buzgó szivnek énekes fohászkodási” című egyházi dalgyűjteményében (1755), Rakoványi Theodosius litániáiban (1751) és Koncz Gábor Cantilenáiban (1771) vagy a századvégi katholikus énekgyűjteményekben találkozunk, ilymódon távolról sem áll elszigetelten; a nyugati zene, elsősorban természetesen a német, az egész XVIII. század folyamán, talán lassan, de feltartóztathatatlanul áramlott be a határokon. A század második felében szinte nyomon követhetjük, hogy kezd ez a külföldi hangszeres muzsika a hazai gyűjteményekben összevegyülni a magyar zenei anyaggal; vidéki kántorkönyvekbe magyar egyházi énekek mellé egyszerre német és olasz szonátatételek, preludiumok, áriák, „galanteriá”-k nyomulnak be; a Linus-féle kézirat 1780 táján magyaros, törökös, lengyeles, németes, olaszos táncdarabokat sorol egymás mellé egy iskolai színjáték kísérőzenéjéül;88-367 a Széchényi Könyvtár Ms. Mus. 192. jelzetű kéziratos kótáskönyve (1783 körül, részben az ismeretlen feljegyző „Tószöghi Cantorságában” íródott össze) magyar karácsonyi „Pásztorella Énekek” mellett tekintélyes mennyiségű szonáta- és szvit-zenét tartalmaz (többek között Pokornyi Ferenc zongora-kompozícióit).88-368 A marosvásárhelyi ferences zárda könyvtárának egy kéziratos kótáskönyvében (1787, jelzete: B. I. 9. 247.) német és olasz táncdarabok, német énekek, internacionális szonáta- és szvit-muzsika közepette ott találjuk Schreier János „Magyar Ének”-ét („Az én szivem elbujdosott”). A székelyudvarhelyi ref. kollégium könyvtárának egy 1689-ben megkezdett, de túlnyomóan XVIII. századi feljegyzéseket tartalmazó kéziratos kótáskönyve (részben Segesváron írták össze, egyik írója Miss Mihály diák) magyar egyházi énekeket iktat a német, francia és olasz szvit-darabok sorába (jelzete Y. 150.). Ezek a gyűjtemények láthatólag kedvüket lelik egymástól távoleső zenei kultúrák termékeinek tarka vegyítésében; rend és program nélkül ragadják ki az elébük került zenei anyag sokszínű áradatából azt, ami éppen figyelmüket megragadja s mert sok mindent sodor elébük a korszak zenei élete, sokféléből markolnak, szinte gyermekes kedvteléssel és kíváncsi érdeklődéssel. A tarka összevisszaság mulattatja őket, de tanulságos is; kiki megtalálja benne, amit keres, – a gyűjtő maga pedig mindegyikéből tanul s mert hasznát is veszi valamennyinek – hol egyikre van szüksége, hol a másikra –: mindegyikből magáévá is teszi valamit; így történik, hogy végeredményben ez az amorf zenei anyaghalmaz összebékül abban a sajátságosan felemás, de valóságosan eleven, sőt határozott karakterű zenei kultúrában, mely e kaleidoszkópikus, sokfélére figyelő, sokféléből táplálkozó gyűjtési hajlam fókuszain lassanként kialakul és megérik. A különböző zenei birodalmak kaotikusan tarka antológiái, ezek a féligmeddig naiv kompilációk tehát mégis többet jelentenek annál, amit mutatnak: nemcsak lerakodóhelyek és gyűjtőmedencék, hanem egyúttal olvasztótégelyek is, – műhelyei valami elkövetkezőnek. – A két világ: nyugati és magyar zene között valóban akadtak érintkező pontok s rokon vagy közvetlenül átvett stiláris részletvonások; gondoljunk Bach hangszeres zenéjének „magyaros” {89.} elemeire vagy a XVIII. század néhány hangszeres jellegű német táncdalára (l. pld. Sperontes „Singende Muse”-jában [1742, Denkm. deutscher Tonkunst 35–36.] 106., 147. l.). Szinte várható volt, hogy ezek az elemek előbb-utóbb külön formát keresnek a maguk számára.
S íme, most itt, ugyanezekben a gyűjteményekben, egyszerre valóban elmerülnek egy új, félszeg keverék-stílus első nyomai. Az udvarhelyi kollégium segesvári kéziratának egyik lapja alján (35. [számozatlan] levél a) oldal) egy négytaktusra terjedő (3/4-es) szólamtöredékre találunk, mely meglepően rokon a verbunkos tánczene első emlékeivel. A marosvásárhelyi zárda kótáskönyvében (20. számozatlan l.) egy ugyancsak háromnegyedes ütemben jelölt, sajátságos táncdarab tűnik fel, részben kétségkívül hibás feljegyzésben, mely talán polonaise-nek készült, de figurációi, zárlatai teljesen egyeznek a verbunkos tipikus fordulataival. A szerkezet mindenütt a nyugati tánczene típusaié, de a főbb fordulatok már egy jellegzetesen új ornamentikával kezdenek gazdagodni. S itt már valóban közelében is vagyunk az új tánczene világosan felismerhető első emlékeinek; a tulajdonképpeni verbunkos-irodalom fullajtár gyanánt küldi maga előtt, s maga mellett azokat a dokumentumokat, melyek az énekes zene birodalmába való invázióját bizonyítják. Verseghy melódiája Ányos „Meg-aggott világ-fiának emlékezeté”-re 1780-ból való s világosan mutatja az új magyar hangszeres zene jellegzetes fordulatainak a bécsi dalstílussal való sajátságos összevegyülését; a Linus-kézirat „Szamárjárás”-a a Vietórisz-kódex egyik virágénekének („Térj meg bujdosásidból”) adja verbunkos-ízű hangszeres parafrázisát 1780 körül, Bengráf József 1785 táján már a verbunkos stílusában ír „magyar ballett”-et, követik Gvadányi „Nemes magyar dámákhoz és kisasszonyokhoz” írott versének már említett betét-dala „verbunkos nótára” (1790), Szerelemhegyi András „Élek ujra! napom derült” szövegű „víg áriá”-ja (1794?), Csokonai „Korán megtisztelt virtus”-ának „magyar”-ja (1794) és mások. Közben pedig, mint láttuk, megjelentek magának az új tánczenének első fontosabb emlékei is. S ugyanekkor már „visszahat” az új magyar stílus a külföld zenéjére; a „magyar muzsika”, mely 1765 óta Joseph és Michael Haydn, Mozart, Beethoven és kortársaik néhány művében, féligmeddig exotikus érdekesség gyanánt, tükröződik: a verbunkos zenéje.89-369
Egyelőre eddig vezet a korai verbunkos idegen elemeinek nyomonkövetése. Mellőzzük itt, hogy ezek az idegenszerű elemek nemcsak Bécs felé, de olasz és szláv impulzusokra is mutatnak; az új irodalom közvetlen előzményeit ezek az impulzusok még ennyire sem világítják meg számunkra. De hát maguk a magyar előzmények: mi volt az, amit az új stílus olvasztó- és keverőtégelyébe a magyar muzsika saját régebbi instrumentális hagyományaiból adhatott?
Épp ez az a kérdés, melyre ezideig nem tudunk válaszolni. A magyar tánczenének a verbunkos teljes kibontakozását megelőző időszakból eredő különleges emléke egy kéziratos bécsi citera-antológia „tabulatúrás” feljegyzésében maradt ránk („Fundament für die Zittern” 1771. No. 24. Hungarischer Tanz; a bécsi Nationalbibliothek zenei osztályának 18319. sz. kézirata);89-370 ez a táncdarab félreérthetetlenül a XVII. század primitívebb magyar tánczenéjére {90.} mutat vissza. Bármennyire valószínűtlennek látszik, hogy például az a magyar tánc, melyet az 1764-es pozsonyi diéta idején a köpcsényi Esterházy-kastélyba, Cseklészre és Királyfalvára rendezett nagyúri kirándulások és udvari bálok kapcsán említenek,90-371 még a XVII. század magyar táncai közül való volna, mégis nyilvánvaló, hogy ebben a korban még életben volt az elmúlt század magyar tánczenéje s hogy épp bécsi muzsikusok szemében még ilyen darabok reprezentálták a magyar tánc-muzsikát. Igaz, kevéssel utóbb már világos adat szól róla, hogy az 1779-es pozsonyi Cecilia ünnepség idején a Hadik gróféknál rendezett estélyen Vay István közkívánságra magyar verbunkost táncolt;90-372 a 80-as években pedig már ismételten szó esik a verbunkról s verbunk-zenéről.90-373 A két stílus tehát, fel kell tennünk, érintkezett egymással; egyik még a felszínen volt, mikor a másik már megjelent s terjedni kezdett. A két korszak kultúrája nyilvánvalóan, egyetlen összefüggésbe kapcsolódik: a XVII. század hagyatéka közvetlenül kihatott a XVIII. század nagy részére is, folytatta életét megváltozott alakban, változott körülmények között. Ehhez a következtetéshez egyetlen adatot fűzhetünk hozzá, mely e régebbi zenének az újjal való „földalatti”kapcsolatát látszik igazolni. A régi magyar hangszeres zenének egyik legjelentősebb, technikai készségben egyedülálló emléke az ún. lőcsei tabulatúrás kézirat (a XVII. század második feléből).90-374 Ennek a gyűjteménynek néhány táncdarabja (Chorea ex A, ex E, ex F) feltűnő rokonságban áll, elsősorban mozgékony hangszeres figurációi révén, az új verbunkos zenével. Messzire e kapcsolat nyomozásában nem mehetünk; de maga ez az izolált tény is eléggé figyelmeztet rá, hogy az új magyar hangszeres zenének közvetlen, éltető gyökerei kellett hogy legyenek a régebbi magyar tánczenében s hihetőleg a népi hangszeres zenében is.
Ennyi az, amit magukból a zenei dokumentumokból a verbunkos előzményeire vonatkozóan megtudhatunk. Ezek a zenei emlékek, mint láttuk, két fontos jelenségre mutattak rá: egyik, hogy a XVIII. század folyamán nyugati és magyar zenei elemek sajátságos keveredése új stílust hozott létre, mely a verbunkost közvetlenül befolyásolta s mintegy melegágya volt az új magyar instrumentális zenének; másik, hogy ezzel egyidejűleg a XVII. század régi magyar hangszeres zenéje lényegében tovább élt a XVIII. században is.
Lássuk most, mit mondanak erről azok a főbb irodalmi dokumentumok, melyek a XVIII. század magyar hangszeres muzsikájáról néhány figyelemreméltó adatot őriztek meg számunkra. A XVII. század magyar hangszeres apparátusa a század második felében mind főbb típusaiban, mind részleteiben, funkcióiban és arányaiban, teljesen kialakult; vonós- és fúvós-típusok világosan felismerhető, szinte önálló szervezetekként állanak egymás mellett, kombinációik a lehetőségek gazdag skálájáról tanúskodnak.90-375 Ez a kiforrott apparátus azonban váratlanul elsüllyed, szinte átmenet nélkül eltűnik a láthatárról, mikor a rezidenciák behódolnak a nyugati zenekultúrának. Új muzsikus-csoport, új zene, új apparátus költözik be külföldről a főúri székhelyekre, a régi zenét és egész világát, alig hangzott el a mulató rezidenciák falai között, máris mintha elfelejtették volna. Pedig ez a régi magyar hangszeres kultúra nem veszett el, csak eltűnt a felszínről, hogy – mint alább látni fogjuk – hosszú száműzetése alatt új erőt gyűjtsön, új formákkal és színekkel, {91.} hatalmasabb kifejező-készséggel gazdagodjék. Nem veszett el a maga az apparátus sem, csak, úgy rémlik, leszorult régi helyéről s új, szegényesebb életet kellett kezdenie, részben más társadalmi osztály oltalmában meghúzódnia. A régi együttes hangszereire szinte kivétel nélkül rábukkanunk elszórt említésekben, versekben vagy futólagos jegyzetekben; nyilván ott voltak még a nemesi portákon, csak szavuk már nem volt olyan mélyhatású, olyan parancsoló szó, mint valaha régen.
Ami ezekben a feljegyzésekben elsőnek tűnik szembe, az, hogy a régi fúvós-csoport megtartotta reprezentáló ünnepi jellegét; a töröksíp és a trombita szolennis szerepe végig követhető az egész évszázadon, azzal a különbséggel, hogy mintegy a század közepétől kezdve, úgy tűnik, egyes fúvósok sűrűbben s közvetlenebbül keverednek egyéb, vonós-együttesekkel. Czegei Vass László feljegyzi Kemény Sámuel főispán bilaki installációjáról, hogy a főispánt nagysajói házához az installátorok, az atyafiak és a nemes vármegye „dobbal, török síppal, trombitával és megeresztett zászlóval” kísérik vissza 1737. április 11-én.91-376 Károlyi Sándor gróf naplójegyzeteiben felemlíti, hogy 1740 újév napján Erdőd várában „dob, trombita, török sip szó alatt dícsértük mind Istenünket”…91-377 Székely László gróf Önéletírásában (1763–64) részletesen leírja 1742. augusztus 7-én tartott menyegzőjét Bánffy Katával s itt felvonul előttünk a lakodalmas menet is, mellyel a vőlegény a bonchidai kastélyból zsuki birtokára viszi menyasszonyát. A menetben két lovas ifjú mögött feltűnnek „a két Török Síposok és az Réz Dobos, Ezek után a két Vice Lovász Mesterek, Ezek után az Hegedűsök, Czimbalmos és Gordonos”, majd a főlovászmester után „a két Trombitás egjmás mellett”…91-378 Különös figyelemre méltó, hogy Székely László a maga lakodalmát egyenesen az utolsó régi magyar szabású menyegzőnek tartja; hasonlóról később nem tud, olyan talán nem is lesz többé, „mert igen Németesen Városonként kezdették tsinálni az Lakadalmakat már”.
A hagyományos temetési diák-kórus helyett meglepő énekes és zenélő apparátusra: az ezidőben Európa-szerte kedvelt kasztrált énekesek csoportjára bukkanunk a „Generál Groff Károlyi Ferentz’ Temetési Pompájának leírásá”-ban (1758); ez a verses beszámoló lelkiismeretes gonddal részletezi a Károlyból Kapjonba vonuló halottas menetet s eközben a muzsikusokra is rátér:
| Indúlnak azomban hangos trombitákkal, |
| Heten hegedűkkel, többi flaútákkal |
| A’ herélt Kántorok zengő musikákkal |
| Viszik a meg hóltat szomorú nótákkal.91-379 |
Rettegi György 1760-ban majdnem pontosan ugyanazt a hangszeres apparátust írja le a lakodalmas menetben, mint amellyel Székely László menyegzőjén találkoztunk csaknem két évtizeddel előbb; Erdély nyilván az új „németes” szokások divatja mellett is, konzerválta még egyidőre a régebbi, patriarchális világ hagyományait. A töröksíp mellett itt is a vonósegyüttes szerepel cimbalommal; s ha ez az együttes, ilyen összeállításban, nem is mutatkozik a XVIII. század előtt, más formában (gordon és cimbalom helyett valószínűleg {92.} dudával)92-380 kétségkívül megvolt már a XVII. században is. „Igy osztán – írja Reggeti92-381 – nagy sereggel megindultak török sípossal, akinek volt s egyéb musikásokkal, úgymint: hegedűs, gardonos és cimbalmosokkal oda, az hol a menyasszony szülei, vagy maga lakása volt.”
Hogy maga a trombita-zene is megőrzött valamit XVII. századi reprezentatív s egyúttal szórakoztató szerepéből, azt több adat bizonyítja. Gvadányi József az „Únalmas órákban, vagy-is A’ Téli Hoszszú Estvéken való Idő Töltés”-ben 1765, megj. 1795) egyik Badalón töltött telének (1763) mulatságait írja le; megfordul többek között Szatmáron is, ahol többedmagával részt vesz az óbesterék egyik házi vigalmában.
| Vólt ez idő alatt dolga a’ Vojtának,92-382 |
| Zengésse meg nem szünt itt a’ muzsikának, |
| Sérté füleimet hangja trombitának, …92-383 |
Illei János „Tornyos Péter”-ében (vsz. 1773 előtt, megj. 1789) a házigazda, aki nagyszerű ünnepélyt akar rendezni, ilyen utasításokat ad Lőrinc szolgájának: „Az után add elő a külömb-külömb féle szép Maskarákat; rendeld-el a Török fejű, égő lámpásokkal ragyogó szánokat. Minden szán előtt, és mellett hat fáklyás, és meg annyi kótzag-tollas Legény, és Trombitás legyen.”92-384 Az ilyen illuminált, kosztűmös-zenés szánkázás valóban a korszak kedvelt nagyúri mulatságai közül való. Gvadányi „Egy Szánkázásnak… Le-Irásá”-ban (1788) részletesen felsorolja egy mulatozó társaság szánútjának muzsikuskíséretét; a „menetet” trombitások nyitják meg s cigányok rekesztik be:
| Itt az első szánba űltek Trombitások, |
| Réz Dobossal: nagy vólt az ő lármázások. |
| Mint Madárnak fészkét a’ végsőt építék. |
| Mohokkal, s’ zöld fenyű gallyakkal szépíték. |
| Ebbe a’ Tzigányok bele kukorodtak, |
| Mert Vurst szányon űlni ők nem bátorkodtak. |
| Mint Rigó fiaknak, látták tsak fejeket, |
| Tsókáknak-is lenni képzelték ezeket. |
| A’ Frantzia marsot szűnet nélkűl vonták, |
| Hogy hallattassanak, szájokkal-is mondták.92-385 |
Ezekkel az éneklő cigányokkal – elődeiket már a XVI. századból ismerjük – alább még találkozni fogunk. Tény, hogy a korszak magyar vonósapparátusa már túlnyomórészt cigányok kezében van; a hegedűs-kontrás-bőgős-cimbalmos-összeállítás tipikus a XVIII. század végének magyar hangszeres muzsikájában s ez az együttes már kétségkívül a cigánybandák együttese.92-386 Népszerűségük meglehetősen nagy; jellemző például, hogy mikor Lotharingiai Ferenc halálakor (1765) Kolozsvárott eltiltják a cigányzenét, a tanács, feliratában (1766 jun.) a zenészek megélhetésére apellál s e réven eszközli ki a muzsikálás felszabadítását (Jakab Elek, Kolozsvár tört. III. 1888. 304–5.). – A duda ebben az együttesben már, úgy látszik, ritkaság; elvétve hallunk ugyan dudás cigányról is,92-387 de a népies orkeszter-összeállítás általános gyakorlata, amennyire az irodalmi emlékekből láthatjuk, jóformán alig él vele. A „Tornyos Péter” imént idézett dialógusa egy helyen, komikus beállításban, ilyen ritka orkeszter-kombinációt vonultat fel:
{93.} Tornyos Péter … a Musikásokat is állítsd rendbe: a Trombitásokat az ablak alá; a Sípos’ és Dobosokat az Udvar’ közepére; a Hegedűsöket a Pitvarba; a Tzimbalmosokat a kályha megé.
Lőrinc. Hát a Dudás hová álljon?
Tornyos Péter. Ő lássa: hanem a Nóták mind Valtzer és Lengyel Nóták legyenek; nem pedig tsak ollyan Nagy-Idai Menueták.93-388
Ebben a tarka együttesben láthatólag a régi keveredik az újabbal; a fúvósegyüttes patriarchális pompájába belevegyül a hegedű-cimbalom „modernebb” koloritja, a duda felemlítése pedig külön komikum erejével hat, hiszen szereplése nyilvánvaló archaizmus vagy esetlen népieskedés lenne benne az újabb szellemű zenekari kombinációban. Valóban, a tradicionális fúvóscsoport külön szerepe is egyre ritkább; Orczy Lőrinc „Pesti Farsang”jában még változatlan régi alakjában látjuk viszont:
| …Síp, dob, és trombita zeng magos karokbann, |
| Lárvás nép tolyongva hintókon, szánokbann |
| Jön, gázolja egymást…93-389 |
de már Gvadányi „Falusi Nótárius”-ában (1790), ahol a pesti „Hét elektor” bálját írja le, a mozgalmas utcai képen, melyen megszínesít a bálból kihallatszó zeneszó, a fúvós-csoport mellett ott szerepelnek a vonósok is:
| …a fülembe hatott |
| Trombita, dob, sípok, hegedű hallatott,93-390 |
| Az útsza fáklyáktól világosíttatott, |
| Sok a hintók előtt szolgáktól tartatott. (9. rész, 371–74.) |
A zenekar tekintélyes nagyságú: „All végén egy karba harmintz muzsikusok hallatták magokat, mind virtuosusok” (u. o. 384–85.). A bálok zenéjének valóban kevés köze volt a népies táncmuzsikához;93-391 a muzsikusok nagyrésze „Lengyel, Német nótát elegy von Magyarral”, mint Apollo Gyöngyösi János egyik üdvözlő versében.93-392 Apparátusra és repertoárra egyaránt jellemző az a groteszk zenei fantazmagória is, melyet Csenkeszfai Poóts András „Lakodalmi Játék”-ában (1786), egy álom leírása kapcsán olvasunk:
| Hát [Hat? Hét?] kövér sűlt Ludak, hegedűt vontanak, |
| Két tőltött kappanok, nékik kontráltanak, |
| A’ teli kulatsok, ’s kantsók, tust fújtanak; |
| Minuetet, a’ szép sűlt katsák jártanak. |
| Két pirúlt malatzok vóltak trombitások, |
| A’ Pulykák, ki sűlve, ki főve, hárfások; |
| Vígan örvendettek minden Muzsikások, |
| Amott Kozák-Tántzra kerekedtek mások.93-393 |
Maga a nép muzsikálás természetesen most is megelégszik az egyszerűbb hangszeres együttessel, de hogy szintén szereti többféle hangszer kombinációját, az kétségtelen. Részleteiben ezt az együttest egyelőre nem tudjuk minden típusában pontosan elemezni; elég, ha itt csak egy kiragadott példát említünk fel annak igazolására, hogy a legegyszerűbb társadalmi réteg mulattató zenéje {94.} is szívesen foglalkoztat különféle hangszereket. Asszonyvásári Nagy Ferenc, a szegedi fenyítőház rabja, 1798. február 10-én kelt levelében leírja a rabok életét s többek között felemlíti, hogy nyári vasárnapokon muzsikálni szoktak: a rabok közül 3–4 muzsikás (hegedűs), „furujás, csiterás” mulattatja ilyenkor a többieket.94-394 Hasonlóan primitív, népies muzsikálást vet gúnyosan a parlagi közenemesség szemére egy radikális röpirat. Martinovics–Laczkovics „A’ Magyar-Ország’ gyűlésiben egyben-gyűlltt Méltóságos és Tekíntetes Nemes Rendekhez 1790-dik Esztendőben tartattott Beszéd”-e (1791, 178.): „… tárogató sípjok mellé a’ doromb, duda és furúlya-is jó, mellyeknek füleket hasogató dömmögés és ordításánál a’ bokátokat elegendőképpen öszve-verhetitek” … Maga a tárogató ekkor már nem tartozik a tánczene hangszerei közé, a szórakoztató muzsika apparátusához is alig; az idézett Martinovics–Laczkovics-féle röpiratban arról is történik ugyan említés, hogy a nemes ember „Bertsenyi, Rákóczi, Bezerédi Notáit füleket boszszontó tárogató sípon… fújja danollya…” (130. l.), de úgy látszik, a tárogató ezt a hagyománymentő hivatását már jobbára „házon” és zenekari együttes keretein kívül, reprezentáló ünnepi hangszer minőségében teljesítette, mind a nemesség körében, mind a nép között.94-395 Keresztesi József naplójában ismételten találkozunk a fúvósok szolennis szereplésével; mikor a királyi koronát 1790. február 19-én Győrben fogadják, a menetben „a korona előtt dob, síp, trombita, utánna a hegedűk magyar nótákkal zengettek, s kiáltották: „Éljen a magyar szabadság!!!”94-396 Február 21-én Budára érkezik a korona; ünnepélyes bevitelénél „elől mentek azok, kik a koronát általvették a vármegye szélénél; azután a kunok, jászok és kecskemétiek török síppal, a szent-endrei és óbudai lovasság”.94-397 Március 16-án, a váradi ünnepségen, Bihar ünnepli a korona hazatérését: „… reggel 9 órakor az érmelléki, váradi és szalontai processusokból a nemesek lóháton, fegyveresen, tárogató sípok és trombiták harsogásai közt összegyűltek…” „A váradolaszi lakosok gyalog, az utczán két sorban állottak, zászlóval és török muzsikával.”94-398 … „A városba való visszamenetel, esett az előbbeni renddel. A török sipokban kétféle noták fuvattak, u. m.:
| 1-ör: Hejj Rákóczi, Bercsényi, Vitéz Magyarok vezéri |
| Hová lettél Bezerédi, Nemzetünknek fényes csillagi, Ócskai. |
| 2-or. Őszi harmat után, Végre mikor osztán |
| Fujdogál a téli szél, (bis) |
| Zöld erdő árnyékát, Piros csizmám nyomát |
| Hóvel lepi bé a tél, hóval lepi bé a tél.94-399 |
1790. junius 8-án „reggel 8 órakor Budán, a királyi residentia udvarán, Tolna és Szala vármegyék setétkék és aranyos ruhában és piros csizmában öltözött nemes banderiumi nagy pompával, sokféle muzsikák, trombiták és tárogató sipok harsogásai közt váltották fel a korona őrzésben a nemes Bihar és Szabolcs vármegyei hires banderiumokat…”94-400 Június 10-én, a budai diéta megnyitása alkalmából Veni sancte-ra vonulnak fel a megyei nemes bandériumok a kathedrálisba; ott vannak többek között Bihar, Hont és a budaiak: „ezeknek külömb-külömbféle muzsikáik harsogtak; a biharmegyei czigány trombitások a templomajtóban, sok ízben, jelesül trombitálták ezen magyar nótát: „Hol {95.} lakik kend hugom asszony? Kereszturban.”95-401 Régi és új dallamok tehát egyaránt megszólalnak az ünnepi felvunulások fúvósain; a tárogató, a töröksíp szereplésében azonban félreismerhetetlen az archaikus nemesi kolorit, aminthogy kultuszában kétségkívül nagy része van a tudatosan archaizáló nemesi demonstrációnak. Hogy a kilencvenes években újra általánosan használatban van, kétségtelen; mint láttuk, teljesen tulajdonképp sohasem is szorult ki a nemesi házak zenei apparátusából – legalábbis Erdélyben nem; bizonyság rá Czegei Vass László, Székely László gróf és Rettegi György imént idézett feljegyzései. De reprezentáló szerepét az almúlt évtizedekben lényegében elvesztette s most, az 1790-es évek hazafias tüntetéseiben, épp azzal, hogy félig már a feledésből ragadták ki, patriarchálisan nemesi és egyetemes nemzeti színezetet nyert. Természetes, hogy ebben a formában sem a mindennapi szórakozás, sem a tánc hangszere nem lehetett többé; megmaradt tábori és ünnepi hangszernek és kultusza, részben népi tradícióval elvegyülve, szórványosan egészen a XIX. század restauráló mozgalmáig életben maradt. A rávonatkozó irodalomból talán elég, ha itt még egyetlen feljegyzést idézünk, olyant, mely az 1790-es évek tárogatójára vonatkozik. Fáy András írja pataki visszaemlékezéseiben: „Az 1796.-iki insurrectió alkalmával, egy csapat zemplényi insurgens lépegetett fel a városból, a pataki vár felé. Ez alkalommal hallottam először és utoljára fuvatni a régi tárogatót, melyet egy Vámosy nevü, ugynevezett mechanicus, meglehetős ügyességgel fútt a csapat előtt. Ezen hangszernek roppant átható, visító hangja volt, annyira, hogy mi a katholikus templomnál állva, a jókora távolságra fekvő kollégium mellől, oly tisztán hallottuk hangjait, mintha mellettünk fútták volna.”95-402 – Az 1790-es évek nemzeti-nemesi felbuzdulása általában mélyreható változást hoz: a zenét – mint mellette a táncot, az irodalmat s a viseletet – a közvélemény nemzeti ügynek kezdi tekinteni. A hang, melyen Gvadányi és Sándor István a magyar zenéről írnak, merőben új s élesen különbözik a régi világ közömbösebb hangjától. Ez az új állásfoglalás elhatározóan jelentős a magyar zene egész későbbi sorsa szempontjából.
Ha most összefoglalásul még egyszer átfutjuk a korszak hangszeres zenéjére vonatkozó főbb irodalmi adatokat, körvonalaiban eléggé világos kép alakul ki előttünk a XVIII. század magyar instrumentális zenekultúrájának történeti helyzetéről. Megtudjuk ezekből az adatokból, hogy a XVII. század magyar hangszeres apparátusa, változott viszonyok között ugyan, de valóban tovább élt a XVIII. században; s megtudjuk, hogy a korszak külföldi zenéjének ez a hangszeres kultúra volt egyik legfőbb Magyarországra-közvetítője. Ami magát az együttes szerkezetét illeti, abban a rendelkezésünkre álló kevésszámú adatból a fejlődésnek egy merőben új irányára következtethetünk: számban, tömegben nem látunk gyarapodást a XVII. század zenekari apparátusával szemben, de egyes hangszerek szorosabb, orgánikus összetartozása most lép igazán előtérbe, s ez a tendencia az együttes alkotórészeinek szűkebbkörű, individuális összezárkózására a század folyamán mind nyilvánvalóbb. (Gondoljunk a vonósegyüttes új, állandó típusára.) Ez a különben internacionális fejlődési irányzat a XVIII. század nyugati zenéjében a modern kamarazene típusainak kialakításához vezetett. Hogy Magyarországon ugyanígy történt, {96.} azt bizonyítja a XVIII. század végének és a XIX. század első éveinek magyar hangszeres irodalma, mert hiszen az a keret, melyben a verbunkos új tánczenéje s a belőle hamarosan kisarjadó, nagyobb formákban építkező instrumentális irodalom (program-szvit, tánc-ciklus, induló, népdalfeldolgozás) megszólalt és szárnyaira kelt, nem volt egyéb, mint maga a megszülető magyar kamarazene.96-403
De még világosabbá lesz előttünk a fejlődésnek ez a tendenciája, ha szemügyre vesszük azt a közvetlen, személyes kapcsolatot, mely a XVIII. század magyar nemesi közönsége és a zenei produkció között fennállott, általában, ha megvizsgáljuk, milyen szerepe volt a zenének az egyes ember, a magyar köznemes kultúrájában, életében, házi körében. S ezen a téren arra a meglepő eredményre jutunk, hogy a XVIII. század nemesi közönségének napi életében a zene sokkal intenzívebb szerepet játszott, azzal sokkal személyesebb, aktívabb kapcsolatban állott, mint a XVII. század főnemesi világában. A tulajdonképpeni házi zenének, az intimebb, familiáris zenekultúrának ez a korszak a megteremtője. A köznemesi udvarház mindennapos életének, szórakozásainak egyik organikus része a hangszeres muzsika. Tánc és ének elválhatatlan kísérője; a vendégségnek, mulatozásnak legfőbb fűszere; s végül általános szellemi szükséglet. A XVII. század muzsikusának elsősorban mint a tánc- vagy asztali-zene „személyzetének” van bejárása a nemesi házakba. „Én tánczhoz semmit sem tudtam, és azt szégyenlettem, Németországban hogy nem tanultam volt, hála Istennek – olvassuk Bethlen Miklós gróf Önéletírásában.96-404 – Erdélyben, a hun csak a hajlandóság, a bor és a muzsika a mester, akarám megtanulni; az atyámnak egy Mihály nevü hegedüsével elbujtam messze, félvén, ő vonta s mondotta is néha: így, ne úgy etc. Én mint Noë részeg csapja ugrottam, mentem elé s hátra, de abból bizony semmi derék dolog nem telék; mégis ugyan én is széltiben bolondoskodtam a többivel, és kivált a süveges táncz igen kedves volt előttem, de osztán anno 1670 tájban örökösen elbucsuztam tőle…” A XVIII. század muzsikusa már nemcsak mulattatja a kúria lakosait, hanem zenére is tanítják őket, mint amazok meg őt; muzsikus és muzsikáltató, különösen a köznemesi háznál, sokszor közvetlen közelségébe kerülnek egymásnak. Egyidőre mindkét feladata a cigánymuzsikusra hárul, aki, úgy látszik, ekkor veszi át a szórakoztató muzsika szerepét a nemesi világ régi multattatóitól, énekes inasoktól és rezidenciális zenészektől. Rettegi György 1766-ban feljegyzi emlékirataiban: „A szegény Berki László is megholt; ez olyan hegedűs volt, hogy hozzáfogható ezelőtt 30 esztendővel nem volt, ugyan ő redigálta az erdélyi cigány-muzsikásokat arra a fogásra, melyen most musikálnak; eleintén Bánffi Diénes úr egész bandát hozott volt le Bécsből, sokszor eloltották a gyertyát s mindjárt megszüntek, ő pedig a setétben is szintén úgy musikált, haragudtak is, csudálkoztak is a németek rajta. Erről a Berkiről, vagyis a fiáról azt addálom, hogy néki Kolosvárt baja lévén egy más cigánnak megöléséért, ide Köblösre jött volt lakni (mivel az első felesége a mi Kozák Bancsi nevű cigányunknak a mostohaleánya volt), eleget unszolt engemet, hogy vegyek hegedűt, mert megtanít hegedűlni, de szégyenlettem, mivel 16 esztendős voltam már akkor, attól is féltem, hogy meg nem tanulhatok. Quidquid sit, egykor elment hazul Berki, a fia Lackó mintegy 8, vagy {97.} 9 esztendős volt, a bátyám egy kis hegedűt csinált neki sendelyből s tél-túl fel is húrozta, melylyel azon nap két vagy három nótát meg is tanult, azolta is mind praeceptorának híja Retteghi Zsigmond bátyámat etc. N. b. azt mondják, hogy mikor az ifjú Teleki Ádám úr lakodalmából Lónáról ment volna hazafelé Gyalúba, a fejérdi vendégfogadóba bement más musikásokkal, megrészegedvén öszvevesztek s az úton főbe kollantották a többi(ek).”97-405 S ez a viszony, nemes úrfi és ciánymuzsikus közvetlen kapcsolata, nemcsak 1730 táján jellemzi a kúriák zenei műveltségét. Fáy Andrásról tudjuk, hogy nevelője, Kovács István, 1795 körül a sárospataki cigányprimással taníttatja hegedülni;97-406 s előbb idézett pataki feljegyzéseiben, mint láttuk, megemlíti, hogy „a künnlakó diletánsokat a hegedűben, a helybeli Marciféle hires czigánybandának valamelyik tagja oktatgatta, csak amúgy ujj-illesztmény és hallomás után.”97-407
Hogy ezeknek a kúriákba bejáratos cigánymuzsikusoknak miből állott a repertoárjuk, arról Gvardányi néhány feljegyzése világosít fel legrészletesebben. A verselő generális, mint tudjuk, több munkájában emlegeti a cigánybandákat; az „Únalmas Órákban való Időtöltés”-ben, a „Pöstyéni Förödés”-ben s „A mostan folyó ország gyűlésének satyrico critice való leírásá”-ban színes, eleven humorral s kitűnő megfigyelőképességgel vonultatja fel a muzsikáló cigányok együttesét. Az „Ország gyűlésének … leírásá”-ban (1791, 179. l.) a verbunkost húzatja velük, azt a táncot, melyet a „Rontó Pál”-ban (1793) bővebben is részletez s melyet már a „Falusi Nótárius”-ban is (utolsó rész) nagyszerű lendülettel játszanak Hiripi és Sugár, a két szatmári cigányprímás („Ámbár ezek Pártest nem tudnak, sem kótát; De még is olly rendin megvonnyák a Nótát, Hogy ki őket hallja, elfelejti hóltát”; majdnem szórul-szóra ugyanígy jellemzi később Gvadányi a galántai bandát is).97-408 De az „Országgyűlés” cigányainak műsoránál, a verbunkosoknál és rókatáncnál érdekesebb, amit az „Únalmas Órákban való Időtöltés” cigányainak tánczenéjéről olvasunk. A vers 1765-ben készült s Gvadányi egyik Badalón töltött telének, az 1763-as kvártélyozásnak mulatságairól számol be. Ezen a télen, mint Gvadányi írja,
| Hoszszu vólt az időm, a’ könyv olvasásra |
| Reá úntam, szint úgy a’ muzsikálásra, |
| A’ kandalóm előtt való pipázásra, |
| Szobámból az ólba, ’s viszsza sétálásra.97-409 |
Unalmában falusi társaságot invitál, a falu bírájával egyetemben. Megjönnek a cigányok is; a házigazda figyelmezteti rájuk a bírót:
| Hallya ked, Putyunak már szól száraz fája, |
| De még jobban mondja a’ nótát a’ szája |
| Putyu vólt a’ neve, ki elől hegedűlt, |
| …… |
| Ha vonta danolt-is, hegedűjére dűlt.97-410 |
{98.} A bíró megadja a jelt a táncmulatság megkezdésére.
| Húzzál nemes tánczot te Putyu! mondotta. |
| Fel-állt mingyárt Pulya, egy székre gatyába, |
| Egy kis rövid száru pipa volt szájába, |
| Allyig vólt húsz szál szőr a ő vonójába, |
| Kontrahássa vala egy rongyos gubába. |
| Jobb kezeket az ing ujjábúl ki-vették, |
| Mert így vonásokat könnyebben ejthették, |
| Lassú nemes tántzot hogy vonni kezdették, |
| Nagy méltóságosan lépéseket tették. |
| De a’ nemes nótát ördög sem értette, |
| Az Abderitáktól eredetét vette, |
| Tsak kevéssé áltam Putyunak mellette, |
| Mind fülem, mind fogam, ’s gyomrom fájt felette. |
| …… |
| Azért-is e’ tánzot frisre fordítottam, |
| Húzad magyarossan Putyu! kiáltottam, |
| Ezzel minnyájokat úgy meg-indíttottam, |
| Hogy házam le törik már attúl tartottam.98-411 |
Így folyik a mulatság jó sokáig; s mikor később a bíró újra táncra szólítja a társaságot, a cigány megint más táncmuzsikát játszik:
| Uttzu tántzba fiak! egy nagyot rikkantott, |
| Putyu egy sujtásos nótát erre rántott; |
| …… |
| Rúgták a’ port tétúl, sarkantyújok szántott.98-412 |
Hogy mi volt a „lassú nemes tánc”, hogy a „sujtásos nóta” különbözött-e a frisstől s végül, hogy a cigányok melyiket mondották énekszóval: ebből nem derül ki. Gondolhatunk arra, hogy a „nemes nóta”, melyet a parasztok nem értenek, külföldi úri tánc, talán menüett vagy hasonló. Mert hogy a cigányok, általában a nemesi házakhoz bejáratos mulattató zenészek azt is megtanulták, kétségtelen; elég, ha itt Nagy János „Nyájas Múzsá”-jának „A’ Fársángról” szóló darabját idézzük (1790. 246.): „Nálam leszsz a’ tzimbalmos, Egész éjjel nem álmos, Két hegedűst kerestem, ’S még bőgöt-is szereztem, Akár lassút, akár frisset, Jól vonnyák a’ Minuetet…” S ez a külföldi táncmuzsika ekkor már régóta otthonos a kúriákon. „Örvendezve hallgatnád azt-is, hogy a’ te Hegedüsöd, sem a’ sétálót, sem a’ menuetet, sem a’ batutát nem vonná elötted, hanem ezt a’ Paraditsomi nótát: Memento mori…” – olvassuk Verestói György 1730-ban Váradi Zsigmond felett elmondott halotti orációjában (Holtakkal való Barátság, Kolozsv. 1783. I. 11.). Sőt, hogy a divatosabb idegen darabokat még az énekes cigányok is tudták, azt épp Gvadányi „Egy Szánkázásnak… Le-Irása” című, feljebb idézett versében láttuk (1788): „A’ Frantzia marsot szűnet nélkűl vonták, Hogy hallattassanak, szájokkal-is mondták.” – De nem lehetetlen, hogy Putyu bandájának nemesi tánca maga az akkoriban felbukkanó új palotás, a lassú „úri” verbung (Csokonai a „Dorottya” egyik jegyzetében „nemeses tánc” néven említi!), melyet a falusi társaság, műzenei sallagjai, idegenszerű strukturája miatt nem érezhet magyarnak. Maga Gvadányi is azzal diktál új nótát: „Húzzad magyarosan!” A bevezető lassúnak tehát nyilván idegenszerű színezete volt.
{99.} Sokkal változatosabb és részletesebb képet kapunk a szeredi „uj magyar chórus”, egy öttagú cigánybanda zenéjéről Gvadányi „Pöstyéni Förödés”-ében (1787). Ennek az együttesnek sokoldalúságában már az új cigányzenekarok virtuóz képességeire ismerünk.
| Nem-is kémélték ők, hegedűk’ húrjait, |
| Régi Magyaroknak palotás tánczait, |
| Úgy meg-vonák, hogy a’ halgatók lábait, |
| Mozdulásra hozták…99-413 |
| …Rákóczi, Bertsényi, nótáit hallgattam, |
| A’ Nagy Idait-is, velek el vonattam. |
| Laczkó fiúnak-is, elhúzák keservét, |
| Annyával meg-történt szerelmes esetét,99-414 |
| Pihegő hangokkal el-mondák énekét, |
| Az öreg Czimbalmos, húlatá itt könyvét.99-415 |
Gvadányi meg is dicséri őket tudásukért:
| …a’ Magyar nótát |
| Ti olly jól húzzátok, mint Ditters99-416 concertyát.99-417 |
Később játékmódjukról, előadásukról is érdekes részleteket hallunk; Gvadányi figyelmét figurációik, pizzicatóik sem kerülik el:
| Vacsorálván szóltam: no muzsikállyatok, |
| Ma néhány szép Lengyel tánczokat vonnyatok… |
| … |
| Lengyel-táncz vonáshoz, hozzá-is fogának, |
| Négyet-is ők egybe, öszve kavarának, |
| De nem vólt itt hijja, a’ czigány czifrának, |
| Újjal húrokon-is, gyakran pattogának. |
| Egy tánczot el-vonván, meg-mondák hogy kié, |
| Uram! ím’ ezs a’ táncz, Fiscariusunké, |
| Ezs a’ más pediglen, mi Kasztnar Urunké, |
| E’ pedig a’ hídnál lakó Vámosunké.99-418 |
Tehát magyar palotás, kuruc nóták, groteszk, ballada-szerű népdal, modern nyugati orkeszterzene, polonaise-sorozat: mindez ott szerepel egy vidéki cigánybanda repertoárján 1787-ben. Hogy a „régi magyaroknak palotás tánczai”-n valóban régebbi magyar tánczenét kell-e értenünk, vagy inkább az új palotás-verbunkos muzsikát, melyben eszerint Gvadányi is, mint annyian, az ősi magyar zenét látja: nem tudjuk. Ha Gvadányi valóban verbunkosra céloz, úgy itt még jobban meglephet bennünket, mint Berzsenyinél vagy Csokonainál, hogy a XVIII. század utolsó harmadának magyar nemzedéke azt a zenét, mely kétségkívül a szeme láttára született meg s alakult ki, ősi örökségnek érezte. A lengyel táncok, melyeket a szeredi cigányok játszanak, valószínáleg nem XVII. századi magyar Polonicá-k, hanem inkább új, divatos polonaise-ek; az egyes táncoknak határozott személyekkel való összefűzése azonban nyilván régi szokás, talán közvetlenül XVII. századi tradícióban gyökerezik.99-419 Ez a program, egy öttagú vidéki cigánybanda programja, mint {100.} látjuk, ugyanazt a sokszínű, látszólag kaotikus képet tárja elénk, mint azok a kéziratos gyűjtemények, melyekről e fejezet élén szólottunk; valóságos gyüjtőtükör ez a sokatmondó lista, gyüjtőtükre azoknak a zenei áramoknak, melyek a XVIII. század Magyarországában lüktettek, torlódtak s összevegyültek. A cigánybandák, melyek, ha naturalista módra is, ilyen sokoldalú zenei kultúrát terjesztettek, nyilván valóban hivatottak voltak a nemesi házak zenéjének virtuóz megszólaltatására és terjesztésére, az összevegyítés és az előadás bizonyos tradíciójának kialakítására.
De a kúriák zenekultúrája nem szorítkozik a cigányok muzsikálására. Lakói jelentékeny részben maguk is muzsikálnak. Már Amadénál olvassuk:
| Bővelkedett házom gyakran muzsikával, |
| Szép egy pár hegedű ébán vonyójával |
| Fogasomon függött flauta furuglyával, |
| Ugyan újúlt szobám ezeknek hangjával.100-420 |
Mulatozások alkalmával nála is megjelentek a muzsikusok („Vonjad reá javát alföldi nótának! – Kiki csak azt mondja Lévai Miskának”);100-421 de Amadé házában kétségkívül nélkülök is szólott a zene. Bessenyeiről tudjuk, hogy 1769-ben hegedűt tanul Bécsben100-422 s tíz évvel később Ányos Pál versben emlegeti hegedűjátékát („Hányszor, midőn Zefir pihegő szárnyával Röpdöz ablakodnál estvél homályával, Búra fakad szíved hegedüd hangjával!”).100-423 Barcsay Ábrahám énekel és fuvolázik,100-424 Verseghy ismert zongora- és hárfa-játékos, Gvadányi hegedül („Én-is mint Muzsikus, hegedűmet kapom… Egy Verbunkost néked mingyárt penderítek” – írja Molnár Borbálának 1794-ben),100-425 Csokonai zongorán játszik.100-426 „Flótán billegtetem mind a’ hat ujjomat” – írja Donits András Gvadányinak (verses levelezésük, Nagyszombat 1834. 17.). Teleki Sámuel gróf 1760–61-ben Baselben tanult fuvolázni („furulyálni” vagy „flautraversirozni”, mint ő mondja),100-427 Wesselényi Miklós báró ifjúságában „a háránt-sípot és a violint” kultiválja (Kazinczy, Erdélyi lev. 1880. 310.), Kis Jánosnak, a későbbi superintendensnek 1789-ben Sopronban Ásbót András ad ingyen leckéket a fuvolázásban.100-428 Sztáray Mihály gróf híres hegedűs; B. Prónay László leánya, úgy látszik, lanton muzsikál (1790; Kazinczy Lev. II. 30.), Esterházy János gróf oboázik, Bolyai Farkas édesanyja gitáron, felesége zongorán, fia és őmaga hegedűn játszik. A házi muzsikálással már több helyütt mint rendszeres szokással találkozunk. Halmágyi István naplói például felemlítik, hogy Hadik András generális erdélyi szemleútján (1767 október–december) a generális házánál hetenként muzsikálnak.100-429 Mikor Kolozsvárott 1779-ben meg akarják tiltani a katonai zenekarnak, hogy nyilvános mulatságokat rendezzen, a főhadivezérség tudósításából (1780. jan. 27.) kiderül, hogy ez a zenekar már nyolc éve muzsikál egy birtokos polgár házánál (Jakab Elek: Kolozsvár tört. III. 1888. 436–37.). – Elsősorban a zongora-játék terjed; a század vége felé a „klavir” már általánosan kedvelt hangszer a nemesi házakban. „E’ kezek, a’ mellyek dologhoz-is nyúltak, Mesterséges Klávir-verésben tanúlttak” – írja Gyöngyösi János Szathmári Pap Juliánáról (Szatsvai Sándorral való egybeklésére, Kolozsvárott 1790-ben).100-430 „Klavir” az a „mulató-eszköz” is, melyen Ányos névtelen levélíró „kis-asszony”-a „kedvének felserkentésére, Stefán és {101.} Hayden remek munkáit” próbálja 1783 körül101-431 s melynek „érző hangjain” később Dukai Takács Judith „ömledő dala lebelg” (Berzsenyi episztolája 1815). Egressy Galambos Pál református lelkész, Egressy Béni és Gábor apja, énekelt, zongorázott, hegedült és fuvolázott, bár „hangszereket maga soha sem tartott” házánál.101-432 Hofmannsegg gróf 1793-ban a magyar vidéken: pécsi úriházaknál is ott találja a zongorát (egyhelyütt Mozart- és Pleyel-kompozíciók feküsznek a kótaállványon)101-433 s Budán a nemesi társaság „szalonjaiban” úgy tapasztalja, hogy majdnem mindenki ért zenéhez: Podmaniczky báró mesteri módon zongorázik, gr. Zichy országbíró énekel s nagy kedvelője az operazenének; házában, éppúgy, mint Haller gróféknál vagy Schenstein tanácsosokénál, rendszeresen muzsikálnak; első helyen a zongora áll és zongora ekkor, Hofmannsegg szerint, majdnem minden jobb háznál akad.101-434 Ugyanez a kép tárul elénk a XVIII. század végének s a XIX. század kezdetének erdélyi mágnásházaiban: Teleki József gróf 1791-ben Bécsből hozat zongoramestert, Ruzitska György, a kolozsvári konzervatórium későbbi megalapítója és igazgatója, 1810-ben zenetanári minőségben kerül Bánffy János báró nagyfalusi házához (ahol, mint maga írja, Mozart összes műveit megtalálta), Wesselényi Farkas bárónál s a Kemény, Bánffy, Bethlen, Gyulai grófok házában jórészt szintén idegen, képzett muzsikusok tanítanak (Caudella, Pöschl, Polz, Heinisch, Niegreis) s 1814-ben külföldi operatársulat lép fel a kolozsvári Rhédey-rezidencián.101-435
A keretek tehát, egy elkövetkező szélesebbkörű egyetemes magyar zenekultúra keretei, szinte minden vonalon készen állanak az új tartalom befogadására. Egyik oldalon ott virul a városok és rezidenciák idegen zenekultúrája, mely általánosabb zenei műveltséget hozott s mely, ha egyszer megnyitja kapuit az új magyar zene előtt, a maga technikai készségével új szárnyakat adhat ifjabb riválisának. A kúriákon is terjedő németes dalirodalommal csakhamar hatalmas vetélytársként áll szemben a XIX. század népies daltermése. A másik oldalon a református iskolák kóruskultúrája, mely a XVIII. században a magyar énekes zenét, sőt magát a magyar zenekultúrát képviselte, melyet azonban merev, különleges műzenei appartásua, formakészségének természetes határai s a világi hangszeres zenétől való elzárkózása egyaránt alkalmatlanná tettek egy új nemzeti művészet reprezentáló s egyúttal hódító szerepére. S ott van végül harmadiknak az új magyar zene, mely hangszeres apparátusra épült, tehát mozgékonyabb, szabadabb, formai tendenciáiban korlátozatlan muzsikát jelent; mely fejlődésre, alakulásra a leghajlamosabb, másrészt legjobban megközelíthető, tehát hódításra, terjeszkedésre, reprezentáló szerepre legalkalmasabb; melyben a nemzet legnagyobb része ősi hagyományainak feléledését s megtestesülését látja; s mely rövid idő alatt teleszívódik, eltelik az újabb magyar népzene elemeivel. Emellett pedig ne feledjük: ez a muzsika, melyben Berzsenyi s vele az egész magyar közvélemény a magyar múlt nagy zenéjét, a „legszebb hős érzelmek pompás vegyületé”-t s a „szerelem vegyes érzelmeinek mosolyogó ölelkezeté”-t csodálta,101-436 egyúttal új zene volt: új zene, mely a korabli nagy nyugati zenekultúrák gazdag impulzusaival termékenyült, mely a nyugati hangszeres fejlődéssel párhuzamosan merőben új apparáust, a modern kamaramuzsika (s később a nagyobb zenekar) apparátusát teremtette meg Magyarországn; mely anyagában és formavilágában, képességeiben {102.} és lehetőségeiben addig sohasem sejtett birodalmát nyitotta meg a magyar zenének. Az az ittasan szárnyaló, szabad lendület, mely ebben a muzsikában bontakozott ki először, száz évig teljes magyar zenei kultúra ideálja maradt. Az új a régivel itt diadalmas egységben találkozott: az eredmény nem lehetett kétséges.
A verbunkos-zene egyetemes győzelme minden elődjét homályba borította; mellékvágányra szorult az a muzsika is, mely a magyar zene történetében legfontosabb úttörője s előkészítője a XIX. század kultúrájának: a kollégiumok énekes zenéje. Mintha erejét, jelentőségét átadta volna az új hangszeres zenének; népszerűsége megmarad a XIX. században is, de ennek a korszaknak technikai készségben összehasonlíthatatlanul fejlettebb dalárdazenéje mégis hanyatlást jelent a XVIII. század primitív iskolai kórusaihoz képest; mert nem a magyar zene s vele a magyar kultúra legmélyebb gyökereiből fakad többé, mert nem jelent kezdeményezést, első megszólalást, hanem csak iskolás kultuszt, szinte mechanikus igyekvést állandó keretek konvencionális kitöltésére, más fényforrás sápadó reflexét: nem egész többé, csak részlet. Annak a művészetnek azonban, melyet a nemzet reprezentáns művészetének fogad el, a legnagyobb mélységekből kell feltörnie, szorosan egynek lennie a nemzet életének legnagyobb problémáival, a nép egész öntudatos és öntudatlan valójával, álmaival és vágyaival. Minden művészet addig virágzik, míg ez a sorszerűség hatja át; s a magyarság, mikor a zenét a XIX. század kezdetén nemzeti ügyének kezdte tekinteni, talán öntudatlanul azt a művészetet emelte fel magához, mely akkor valóban megindulóban volt, hogy a magyarság lelkének, egész sorsának nagyszerű kifejezésévé legyen.
| XI. | TARTALOM | JEGYZETEK |