IX.

IGAZ, A REÁLIS ÉLET e feltétlen tekintélyének is megvan a maga árnyoldala s nem utolsó sorban épp a zene szempontjából. A hangszeres zene kultusza például a magyar kisvárosban és faluban nem ilyen parancsoló követelménye a mindennapi életnek; ezért a kollégium, szinte a legutóbbi ideig, nem békül meg vele, szinte mindvégig a világi könnyelműség eszközét látja benne és megvető haraggal fordul el tőle, mint vásári hiúságtól. Maga ez az idegenkedés még kétségkívül a reformáció századából ered, mikor az új egyház szigorúan visszautasított minden, a katolikus ritusra emlékeztető istentiszteleti apparátust. A tartózkodás okát és kezdeteit tehát ne a kollégiumokban keressük. Már a XVI. századi magyar református zsinatok ilyen kérlelhetetlenül {45.} puritán hangot ütnek meg. Az 1562-es debreceni hitvallás például kikel az orgona ellen;45-264 az 1567-es debreceni zsinat kijelenti, hogy „az Antikrisztus táncoltató miséjéhez alkalmazott hangszereket pedig, a képekkel együtt, kihányjuk, mivel azoknak semmi hasznok nincsen az egyházban, sőt jelei és alkalmai a bálványozásnak”.45-265 És ez a küzdelem nem ér véget a XVI. századdal; még évszázadokon át folyik szinte lankadatlan hevességgel. Geleji Katona István „Öreg Graduál”-jának (1636) Ajánlo Levelében olvassuk, hogy a református ekklézsiákban itt-ott még „a’ fele Musica szerszámok találtatnak”, amilyeneket a katolikusok használnak istentiszteleteiken, melyeknek azonban „az mi babonákból ki kendett Ecclesiáinkban” semmi helye; épp ezért jobb lenne „azokat a’ nagy tömlöjű furollyákot, és sok süvöltőjü fuvokat, a’ hol vagynak-is, a’ templomukból ki hányni…” A XVII. században a magyar református városok java kiterjeszti ezt a hangszeres zenétől való idegenkedést a világi zene gyakorlatára is s irgalmatlan szigorral fordul minden szabadabb világi muzsikálás ellen.45-266 A XVIII. században elölről kezdődik az orgona körül támadt polémia. Bod Péter „Smirnai Szent Polikárpus”-ában (1766) feljegyzi Borosnyai Lukács János erdélyi püspöksége idejéről (1749–60): „Az Éneklésnek Mestersége jobb rendbe állván a’ Kollégiomokban, mellynek fő elömozdítója vólt Maróti György a’ Debretzeni Professor; nem sokára az Isteni-tiszteletbe némelly Ekklésiákba bé-tsúszának az Orgonák-is, ennek a’ Püspöknek id[e]jében. A’ ki azt ugyan helyjben nem hagyta; de hogy akadályoztatná, még azt-is nem látta.” Kifejti azután Bod, hogy az orgona maga nem rossz, de káros következményei vannak. Először is, „a’ tudatlan Nép, a’ melly az elött énekelgetett az értelmesen Éneklö-Mester után; most már az Orgona’ zengésében nem tudja mit énekelnek; ’s tsak a’ száját tátja az Orgona’ zengésére.” Ez is volt az oka szerinte, hogy a reformáció mellőzte. Második érve az orgona ellen, hogy közös költségén, más templomfenntartási akciók rovására építtetik az ekklézsiák. Harmadszor pedig, az orgona behozatala lopva, a generális zsinat megkerülésével történt. Végül anyagi skrupulusok, az orgonista fizetését, tartását illetően: némelyik község oly szegény, hogy oskolamestert sem tud tisztesen eltartani; először tehát a mesternek vagy orgonásnak kellene fundust teremteni, csak azután orgonát állítani. Az 1761-es egyetemes zsinaton már panaszok hangzottak el ebben az irányban.45-267 – Amint Bod érvei mutatják, a templomi hangszeres zenétől való idegenkedés már nem régi érveivel hadakozik, már nem vallási és ritusbeli motívumokat állít előtérbe, hanem más, közelebbfekvő s az új korszak szemében talán inkább plauzibilis anyagi és gyakorlati tényezőket vonultat fel. De hogy az elzárkózásnak most is ugyanaz a puritán világnézet a sugalmazója, mint két évszázaddal előbb, nyilvánvaló; Bod minden szavából kiérzik, hogy előre meglevő konklúzióhoz keres utólagos józan és okszerű érveket. Az átmenet valóban nem történhetik meg egyszerre. Erdélyben az első református templom, melybe az orgona, most már véglegesen bevonul, a sepsiszentgyörgyi (1753). Az 1761-ben tartott bögözi zsinat még olyan módon akar a hangszeres templomi zene terjedésének gátat vetni, hogy orgona felépítését csak a hallgatók költségére engedélyezi; s az erdélyi református püspök még 1771-ben is panaszkodik az orgona terjeszkedése miatt.45-268 Sárospatakról {46.} halljuk, hogy ott 1830 előtt még ismeretlen volt az orgonatanulás, minthogy „egyházkerületünk egyházaiban még nem voltak orgonák…” Orbán József szerint az Apáthy János működése idején (1829–51) Patakon képzett orgonisták „a legelső orgonászok nemcsak egyházkerületünkben, hanem átalában a magyarhoni ref. felekezeteknél; s ez idő óta kezdettek az orgonák nagyobb számmal keletkezni prot. ref. egyházainkban, hova többnyire Sárospatakról vittek orgonászokat”.46-269 Később néhány iskolai adatból látni fogjuk, hogy a helyzet – ami a történeti előzményeket illeti – mégsem volt ennyire kedvezőtlen. S mégis, az évszázados bizalmatlanság még jó sokáig kísért, még ott lappang a háttérben s ha más, körülményesebb szavakat is választ, lényegében változatlanul gyanakvó és elutasító; még évtizedek beletelnek, míg el lehet hallgattatni, míg rá lehet bírni, hogy legalább tudatosan ne álljon a hangszeres zenekultúra kibontakozásának útjába. Bothos Istvánnak az „Orgonázás mesterségének gyakorlati megtanulására vezető Népszerű Utasítás”-ában (1856) olvassuk: „Még ezelőtt egy évszázaddal s későbben is botrány lett volna templomainkban az orgonának megszólalása, vagy egy muzsikával vegyes hármóniának eléneklése; sőt alig több-mint csak egy pár évtizedre visszagondolva, tudnék felemlíteni egyházaink közűl virágzó népes városi közönséget, melynek nagy része a Haydn remekművéből a Teremtésből teljes zenekar kíséretében nagy erővel s pontossággal elénekelt szép karénekekben is – a zenekíséret miatt – megbotránkozott”.46-270 A hangszeres zenétől való irtózásnak rég nincsen semmiféle reális alapja többé, valószínűleg közvetlen magyarázó indoka sem, melyről számot tudnának adni, – hiszen az egyházközségek vezetői már maguk propagálják az intenzívebb zenei kultuszt; de az évszázados egyirányú nevelés hatását nem lehet „egyik napról a másikra” eltüntetni.

S ennek a nevelésnek színhelye épp a régi református kollégium. Nem lephet meg, ha a XVI–XVII. század puritán szellemének, az imént futólag megemlített városi hatósági intézkedések mellett, épp itt találjuk meg leghatározottabb nyomait; hiszen ez a kettő: város és iskola, volt a tulajdonképpeni fórum, melyen a puritanizmus a maga világfelfogását legszabadabban s a legszélesebb körben érvényesíthette, legközvetlenebbül alkalmazhatta a reális „világi” életre. A régi kollégiumi törvények szinte kivétel nélkül ebben a szellemben készültek. Míg a brassói „schola” 1543-as Constitutio-ja például a hangszeres muzsikát csak bizonyos órákra korlátozza,46-271 addig Pápa (az 1585-iki tv. 12. pontjának későbbi „Explanatio”-jában) már jóval általánosabban, „szélesebb körben” mondja ki a tilalmat: „Nemo e Scholastica Juventute tempus melioribus disciplinis destinatum Lusu Chartarum, Fidium, Chlavichordiorum, verbo, quorum-cunque Instrumentorum Musicorum, cum dispendio professionis suae inutiliter prodigere… praesumat.”46-272 Debrecen 1657-ben így rendelkezik: „Usus chartarum lusoriarum, alearum, chorearum, abusus fidium, testudinum lyrarum… omnio tollitor. Chorearum ductor schola eiicitor…”46-273 Érdekes, hogy ez a törvény (De Moribus Scholarium, Art. XXIII.) két wittenbergi és két sárospataki rendelkezést nevez meg forrásaiként; Patakon azonban ezidőben nyomát sem találjuk hasonló zenélési tilalomnak s az 1621-es törvények idézett rendelkezése is csak kártyáról, {47.} kockáról s egyéb tisztességtelen nyerészkedő vagy időtöltő játékról beszél.47-274 De akármint van, ezek a tilalmas szerencsejátékok most egyidőre a muzsikálás állandó társaságává szegődnek a kollégiumi törvényekben. Debrecen törvényeit kivonatolják Nagybánya, Nagykőrös és Kúnszentmiklós, mikor – az első 1651-ben, a második még szintén a XVII. században, a harmadik 1767-ben – teljesen egyezőleg mondják ki: „Nemo chartis et aleis ludito, musica abutitor. Nemo choreas ducito…”47-275 Nagykőrös különös súllyal húzza alá a rendelkezés zenéről szóló részét, mikor 1693-ban megújított törvényeinek 17. pontjában kimondja, hogy hangszeren másoknak, különösen a rektornak bosszantására, senki se játsszék.47-276 Szászváros régebbi, XVII. századi törvényei viszont Székelyudvarhely 1682-ben leírt törvényeivel tartanak rokonságot, mikor egyértelműen kijelentik: „Nemo… aliorum studia musicis (Udvarhely: … scenicis, musicis), aut alio strepitu turbato”.47-277 Szászváros későbbi (1669-es) törvényének egyik pontja különös szigorral tér vissza a mértéktelen és zavaró hegedülésre-lantolásra: „Intra scholae parietes etiam exercitia quaedam studia impedentia, ut sunt intempestivae fidium lyrae repulsationes, item foliorum lusoriorum invidiam generantium lusus, absint a schola nostra”.47-278 Legmegalázóbb társaságba azonban a XVII. századi gyulafehérvár-marosvásárhelyi törvények száműzik a muzsikát; itt a „Poenae transgressorum” szakasz VIII. pontjában ezt olvashatjuk: „A furtis, rapinis, incendiis, lusibus, musicis, … quivis abstineto”.47-279 Tehát lopás, zsákmányolás, gyujtogatás, játék – és zene; a további, itt felsorolt kihágások között különben szerepel a kertek és szőlők fosztogatása, az iskolai épületek rongálása és egyebek is, „ex quibus plerumque eveniunt mala” („melyekből többnyire nagy bajok származnak”)… S ezek a tilalmak csak apránként enyhülnek. A XVIII. század végén már nagyjában kedvezőbb a helyzet. Debrecen 1704-ben még megújítja 1657-es tilalmát,47-280 de 1792-ben már bizonyos korlátozással megengedi a muzsikálást; a kártyajáték és a zene kategóriája végre elválnak egymástól: „Lusus chartarum pictarum penitus interdictus; usus autem cuiuscunque musici instruemnti nonnisi diebus Mercurii et Sabbathi, temporibusque vacationis, horis tantum pomeridianis, quae ad relaxationem animi destinatae sunt, et sine scandalo, permissus esto; exceptis tamen diebus, qui poenitentiales esse debent.”47-281 A szerdai és szombati nap déli óráinak az a tradicionális zenei gyakorlata bukkan fel itt szinte váratlanul, melyet az énektanításban a XVI. századig s külföldi analógiákig kísérhettünk nyomon. Debrecen különben nem az egyedüli hely, ahol ezt az időpontot a XVIII. században hangszeres gyakorlatra is kiterjesztik. Székelyudvarhely 1682-es törvényeinek egy későbbi bővítésében olvassuk: „Lusus musicae conceditur dierum Mercurii et Sabbathi horis diurnis ab 11ma ad 1am, vespertinis (post?) preces publicas ad 8am usque, alias nunquam”.47-282 Pápa 1798-ban megengedi a zenét meghatározott órákban, a künnlakó diákoknak pedig egyenesen szabad tetszésükre hagyja a hegedülést és más muzsikát.47-283 Nagykőrös 1803-ban kimondja, hogy „Mindenféle Mulattság a’ Tántzon kivűl, minden Játék, mint Muzsika, Schack, Ostábla szabados, ha házbeli társának azzal a’ Deák nem alkalmatlankodik…”47-284 Miskolcon (az 1820-as törvények értelmében) a kártyázás tilos, de „más tisztességes, a lélek felderítésére és a test {48.} gyakorlatára veszély nélkül intézett játékok, a zeneműszerek használatával szerda és szombatnapok délesti óráin, szünidőkben napestig, helyén és idején megengedtetnek.”48-285

De mire ennyire enyhül a puritán szigorúság, már súlyos mulasztásokat kell jóvátenni. Az instrumentális gyakorlat, melyre a XVIII. század német iskolái már különös gondot fordítottak,48-286 a magyar iskolákban jóformán teljesen elmaradt. Mikor később (1830 körül) Sárospatakon Apáthy János zenére – orgonára és zongorára – kezdi tanítani a diákságot, nevezetesen a kántus tagjait „a kartagok nagyrésze a zongorát csak nevéről ismerte” s az „új” hangjegyek, az idegen elnevezések, műszavak megismertetése megannyi súlyos probléma volt.48-287 Virágzó karének-kultusz és teljesen parlagon hagyott hangszeres muzsika sajátságos kontrasztként állanak egymás mellett. Legérdekesebb képet erről a kirívó ellentétről talán Fáy András adott, sárospataki visszaemlékezéseiben:48-288 „A zeneművészet akkoron [1794 táján] nagy részben a jávor- vagy szilvafájú kis vékony fuvolában határozódott, melyen a tanulóság séta közt, a szabadban, a collegiumi nehézkes, és divatosabb népdalokat fúvogatta. A zongorát, mint drágább bútort alig egypár nagyobb városokból Patakra került urfi birhatá és játszhatá, s az is csak mint naturalista. – Gyermekkoromban egy Vendégi nevü uri ifju volt a collegiumban, elhirhedett zongora-művész, noha virtuozitását nagyobbára csak kulcstörő zajos játéka képezé. Hegedőt s más zajosabb hangszert, benn a collegiumban lakókra nézve – nehogy tanulást zavarjon – tilos volt egész héten más napokon játszani mint szerdán és szombaton délutáni üres órákban. A künnlakó diletánsokat a hegedűben, a helybeli Marcziféle hires czigánybandának valamelyik tagja oktatgatta, csak úgy ujj-illesztmény és hallomás után. – Azonban az énekre nézve az úgynevezett collegiumi Cantusban, a magasabb osztályu togátus deákok valóban kitűnők voltak; s ha nem csalódom még kitünőbbek mint később. Az erőteljes ifjuság érczhangjai, természetes s még nem mesterkélt harmoniába gyüjtve, oly bájos és elragadó hatást gyakoroltak, minden rendü, vallásu és müveltségü hallgatóra, milyet később némely félmesterkélések s operai czirádák közbeszövései eszközölni nem birtak. A müvészi félmüveltség csak rontja, nem építi a természet nyájas egyszerüségét s törleszti az eredetiséget. Ezt tartom én nagyrészben czigányzenészeinkről is. Ezen cantus vetélkedhetett Európa legjelesebb operai chorusaival, s annak nem egy egyénisége, szolgáltathatott volna ennek kitünő jeles tagot. Az iskola ünnepélyeinél, s a vidék főbb temetéseinél a cantus volt a főszereplő, és sokat tett a patrónus kegyének az iskola irányábani lekötelezésére.”

S mindemellett, bármily privilegizált, bármennyire versenytárs nélkül áll a kollégiumok énekes zenéje, mégis, kezdettől fogva, kétségbevonhatatlanul nyomai vannak mellette a hangszeres zenének is. Csenevész és csökevényes, „naturalista” muzsikálás lehetett az, melyet a kollégiumi diákok, félig-meddig az iskolai hatóság háta mögött műveltek, de mégis elég arra, hogy, mikor a XVIII. század végén egy új hangszeres kultúra veszi át a vezetőszerepet, a magyar zene életének teljes, reprezentáns irányítását: a kollégiumoknak ez a kezdetleges, csírájában maradt hagyománya rögtön, szervesen hozzákapcsolódjék s belevonja az iskolák zenei életét is az egyetemes – ekkor már azt {49.} mondhatjuk: nemzeti – megmozdulásba. Ezt a „bujkáló”, tiltott hagyományt jórészt épp a kollégiumi tilalmak bizonyítják; belőlük láthatjuk, hogy a hegedű, lant, fuvola, klavikord valahogyan mégis beférkőztek a diákszobákba. Mellettük, mint alább látni fogjuk, a hárfát is megemlítik.49-289 A hegedű kivételével, úgy látszik, mindezek „elismert”, „szabados” hangszerekké lettek a XVIII. század végén. Az 1707-ben Rozsnyón játszott „Palladium sacrum” című kuruc irányzatú protestáns iskoladráma végén megszólal a „musica flebilis”:49-290 „siralmas muzsika”, mindenesetre hangszer vagy hangszerek zenéje. Sárospatakon később klarinétost találunk;49-291 Kolozsvárott – igaz, csak 1844-ben – gitárral kísért kollégiumi gúnydalokat említenek.49-292 A cimbalomról a nyáregyházai Balla Antal említi „A hangról” szóló kéziratos munkájában (1774–1809, OSZK Quart. Hung. 1010.), hogy azzal „nállunk a Tanulo Deákok ’s némelly Parasztok élnek…” (60. §). De ennek a hangszernek, úgy látszik, nagyobb múltja is van a diákság zenei praxisában. „… czimbálomja vagyon, – írja Zrinyi György 1596-ban egyik cigányhegedős rabjáról – olyan szabású, mint azkivel az deákok a misét éneklik, de nem fával veri, hanem mint az hárfát, csak az ujjaival kapdozza.” (Takáts S.: Rajzok a török világból I. 1915. 429–30.) Az orgonáról, melynek a magyar egyházakban a XV. századba visszanyúló múltja van, a kollégiummal kapcsolatban először Nagyenyeden hallottunk; itt, úgy látszik, a XVII. század vége felé vezetik be az orgonatanítást „pro cantu exactione”.49-293 A XVIII. század második felében a kolozsvári kollégiumról tudjuk, hogy volt orgonája; 1776-tól 1802-ig hét orgonista nevét jegyezte fel itt az 1755-ben kezdett „Recensio studentium”.49-294 Marosvásárhelyen 1797–98-ban szólnak először adatok a kollégium orgonájáról.49-295 Patakon, mint láttuk, Apáthy János működésével (1829–51) kezdődik a rendszeres orgona- és zongoratanítás. – Igaz, hogy kívánnivaló még sok marad; hiszen számos iskola van, ahol „ezredi rossz trombitás a’ musika-mester, ólom újjú orgonista a’ zongora-tanitó…”.49-296 Mégis, a XIX. század kezdetén nagyjában megtörténnek az első döntő lépések az instrumentális zene teljesjogúvá emelésére.

Minden hangszer közül a hegedű helyzete a legnehezebb. A XVI. században – s talán már a középkorban is – jellegzetesen világi hangszer. A XVII–XVIII. század még változatlanul a profán mulatozás tipikus kísérőjét látja benne s a szigorú kollégium még a XIX. század kezdetén is idegenkedéssel nézi. A pápai bennlakó diákok 1803 elején kérvénnyel fordulnak a Consistoriumhoz a (kollégiumban tiltott) hegedülés megengedése érdekében; ennek a „hegedűmozgalom”-nak két aktája oly mélyen bevilágít a kollégium zenei életébe és egész gondolatvilágába, hogy helyénvalónak érezzük teljes közlésüket.49-297

A diákok érvei a következők:

„1. Azok a Muzsikák, a mellyek szabadosok, részt szerént ártalmasok, rész szerént pedig drágák.

2. Ugyanis mi lehet ártalmasabb a legerősebb Ember egéssége elrontására mint a Flauta, a mellynek példái majd mindnyájan vagyunk, a Hárfa, Clavir s más e féle drága Muzsikák pedig nem illy szegény kis Társaság mulattságára valók mint a millyen a mienk.

{50.} 3. Külömben is a Hegedülés minden más Collegiumokban, Patakonn, Debreczenbenn, s más kissebb s nagyobb oskolákban is mindenütt szabados, sőt még a Klastromokkbann s Seminariumokbann is minden ellenvetés nélkül gyakoroltatik.

4. Arra nézve is szükséges edgy olly Muzsikának mint a Hegedű, tudása, mivel közönséges vád az a Pápai Collegium ellen, hogy Éneklésbeli Mesterségbenn edgyátollyábann gyengék vagyunk, azt pedig tsupán tsak a Hegedülés tselekedheti meg, hogy a bennünk már ellankadt Éneklésbeli suavitás felébresztődjön.

5. Ezek utánn a Felséges Királyi parantsolat50-298 által is el vagyunk zárva minden Emberi életet vidámittó mulattságokból, és igy a mi életünk virágja, tsupann a Lélek gyötrésébenn, nem pedig a módjával való Elmét vidámittó örömökben megy el.

Mi készek lészünk a hegedülés miatt lejendő excessusokért, de a mellyeket nem reménylünk hogy lennének, a legkeményebb büntetéseket is kiálni. Mind ezen s több gondolható okokra nézve alázatosan esedezünk a Venerabile Consistorium előtt, hogy ezen ártatlan mulattságunknak szabad gyakorlást méltóztassék szabados órábann megengedni. Mellyek alázatos instálása mellett vagyunk a Venerabile Consistoriumnak Mindenekben alázatos Fejhajtó Szolgái a Pápai R. Collegiumbeli Togatus Deákok.”

Ezekre a vegyes súlyú érvekre elutasító válasz érkezik: a tanári kar, melyhez az egyháztanács véleményezés végett átteszi a kérvényt, elítélő véleményt ad és minden szaván megérzik a felháborodás: haragja már-már konspirációnak tünteti fel a diákok kezdeményezését.

„Ámbátor a Togatus Deákok közzül, kiknek nevek alatt költ ezen Instantia, sokan, mint tulajdon subscriptiók mutatják, ennek sem készíttésében, sem promoveálásában, semmit sem influáltak; sőt tsak tiz is ollyan nem találkozott, a ki az Instantiát látta volna, – még maga az instantziát purizáló Deák is tulajdon Vallástétele szerént nem tudja, ki adta legyen azt kezébe, s ki vitte el tőle az elkészített Instantiát; – s azon kivül, hogy az is világos, hogy ezen Istantia a Conspiratióra tzélozó alattomba valóságoktól nem üres, tsak azért is Törvénytelen, mivel már más alkalmatossággal is megtiltatott, hogy semmi közönséges Név alatt készült Instantiat a Consistoriumba beadni nem szabad; És ámbár az is tudva van, hogy ezen Instantiát Publicus Deák készítette, s a Togatus Deákokat is a kérésre az lázasztotta fel, és éppen abban az időben, a mint az Instansok vallották, mikor a Publicusok a Felséges Rendelések szerént, a Bál s Kávé házaktól el tiltattak, a mint hogy az Instantiának erről szólló ötödik punctuma is éppen tsak a Publicusokat, s nem a Togatusokat illeti, s következésképen az Instantiának merituma a volna, hogy az eltiltatott Kávé s Bálházak helyett a Felséges Rendelés Tzéljának ellenére, a Collegiumot engednénk illyetén helyekké téttetni: Mindazáltal tsak magában vévén is a dolgot a Hegedülés az Instansoknak e következendő okokra nézve meg nem engedtetik, mivel

1. A hegedülés mint lármás Muzsika a közönséges Törvény által van tiltva, a mellyeket Törvényes Erejek, s tekintetek ellen a Ven. Superintendentia tudta, s megedgyezése nélkül megszegni s erőtleniteni nem szabad.

{51.} 2. A Hegedülés minden okos Tzél nélkül való Musika, a mit Deákjaink az oskolai Árnyékidőn túl sem tisztességes állapotban, kivált Predikatori s Mesteri Hivatalban, a minek Seminariuma a Collegium, botránkozás nélkűl nem gyakorolhatnak; s ez az oka, hogy Debretzenben s Patakon is 400 Deákok közzül edgy Időben alig van több 10 Musikusnál, azok is pedig jobbára Korhelyekből, s Erköltstelenekből telnek ki – a mit eléggé megbizonyitt tsak az is, hogy száz Predikator köztt sem találhatni edgy Hegedűsre, s két száz között sem edgyre, a ki azt, ha tudná is gyakorolni ne szégyenlené, – És mégis ugyanazok, kétszer, s háromszor is tovább lakván a Collegiumban, mint a mi Deákjaink, nem panaszkodnak arról, hogy minden Emberi életet vidámító mulatságoktól, s örömöktől el lévén zárva, Ifjui s Oskolai Életek virágját tsupán tsak a Lélek gyötrésében töltötték volna el, a mint az Instantia 5-ik punctuma tartja.

3. A Szükséges Tudományos Foglalatosságoktól Üres szabad órák tellyességgel nem elégségesek arra, hogy Deákjaink a három Esztendeji Cursus alatt a Hegedűlésben annyira mehetnének, hogy azzal magoknak a (helyesen vsz. s) másoknak is gyönyörüségekre lehetnének: a honnan a lenne, hogy az ollyatén Üres Órákat is, a mellyeken külömben a következő Tanítási órákra s Tudományokra kellene készülni, Hegedűlésre forditván, tsak több-több korhelyek privilegizáltatnának. – Sőt még a mi több, a szabad órákon való Hegedűlés bizonyosan az Ifjuságot az annyira szükséges Sétálásbeli Recreatiótól is elvonná, a mivel, a külömben is megszoritott Levegő miatt még több-több betegségre adódna alkalmatosság. – Hogyha pedig ezen Hegedűlésbeli Szabadság még a Classistákra is kiterjedne, a kiket külömben is ezen mi borházokkal s tsapszékekkel bővös Városunkban nagy munkával, s a legszemesebb figyelmetességgel is alig lehet az Erköltsiség középszerű Határiban megtartóztatni, már akkor az egész oskolai Ifjuság Erköltsei megvesztegetésére magunk nyitnánk önként ajtót, – a mit még a Szülék meghalgatásával sem szabad tselekednünk.

4. Ezen Hegedűlésbeli gyakorlás, a mint az Instantiának czélja is mutatja, kéttség kivűl kompániázással lenne összve köttetve, a mihez osztán ugrálás, tántz, borozás, lárma, külömbkülömbféle palykosságok, s más számos excessusok járulnának, mint másutt is, a mi rész szerént tsak erkölts meg-vesztegetéssel, – rész szerént a Collegiumi épületek megrongáltatásával eshetne meg, – a melly most tsak a többeknek eleven sétálásokkal s ajtók bétsapásával is rendülésbe jő. – A mondatik ugyan az Instantiába, hogy a Hegedűlés alkalmatosságával történhető excessusokért diktállandó büntetést az Instánsok készek lésznek kiállani: De az okos Igazgató s Nevelő inkább arra vigyáz, mint vethessen a megtörténhető excessusok elébe gátot, mint hogy azt büntethesse meg, a mit büntethetetlenné tehetett volna.

5. Mind magok a Hegedűsök, mind Tzimborássaik, s az ezek által megvesztegettettek, a városon szinte úgy, mint külföldön a közönséges expeditiók alkalmatosságával annál könnyebben vetemednének minden gyalázatos excessusokra, mennél inkább az illyen pajkosság lassan lassan benne hajlandósággá válna, s mennél könnyebben vétkezhetnének ott, a hol A Törvény Őrzőjétől üresek és mivel a szabad hegedűlésnek szükséges következése a Tántz, a mi {52.} nélkül az, kivált Ifjunak, tsak Tantalus almájja; kétség kivül a Hegedűlés megengedését a Tántz felszabaditásának is kellene követni, holott szomorú példákból tudjuk, minémű botránkoztatásra s Jóakaróinknak tőllűnk való elidegenítésekre adott alkalmatosságot, hogy az Innepi Deák edgy vagy más zugolyba tántzolni tapasztaltatott. Vallyon a Hegedűs Oskola Mesterrel nem élne-e vissza sokképpen a Köznép Viszketegsége mind az ő tulajdon, mind a Collegium betsületének elvesztésére, a midőn az illyetén biztos társalkodásnak sok keserű gyümöltsei szoktak lenni.

6. Továbbá ezen tsak magába is lármás Musika a Collegium fekvése miatt soha a jövő menő embereknek, kivált a Romano Catholicus atyafiaknak tetemes megbotránkozások nélkül meg nem eshetne, a kikben ezen tsapszéki distractio mindannyiszor megutáltatását szerezne azok eránt, a kik különben is kevés Polgári betsületre tarthatnak számot, – annyival is inkább pedig, mivel a Romano Catholicus atyafiak számos Innepjeikre, bőjti napjaikra, s más áhitatosságbeli gyakorlásaikra lehetetlen olly szorossan számot tartani, hogy a legnagyobb tilalom ellen is valaha valami botránkoztatás meg ne történhetne, – a kikkel vaó békességünkre szükségünk is van, – de meg is kell betsülni. Ellenben a szabados Hegedülést bizonyosan a Collegium ablyakjainak béhajgálása követné, mind tsak nem régen is ezelőtt a kihallatszó lármát követte, a minek a téli ablakok által lehetett elejét venni.

7. Végezetre, a mi a Hegedülés mellett az Instantiába előhordott okokat illeti, azok átallyában semmirekellők. Mert a Clavircordium drágasága szintén ugy nem állhat ellent a vevésre, mint a zsebbeli órák megszerzésére azoknak drágaságok, a miktől sok tilalmak által lehetett tsak a Deákokat elvonni, – és ha drágátska is, minthogy a Hegedűt sem adják ingyen, annak betses s tisztességes volta mindenkor kipótolja sokszorosan a Hegedü oltsóságát s hasznavehetetlenségét. Hogy Debretzenben és Patakon szabadon gyakoroltatik a Hegedülés, azt az odavaló más környülállások tehetik szenvedhetővé, – s itt is, ha környülállásaink nem tiltnák az odavaló proportió szerént 50 Deák közül talán kettő tselekedhetné. Hogy a Hegedülés a Choralis és Theatralis éneklést segítti, az igaz; de a Reformatusok harmoniájjával semmi köze sints. Ha tsak 300 Deákunk lesz is; a Hegedülés nélkül is virágozhat a Harmonia. – A Seminariumokban s Klastromokban igenis, hogy vagynak a Hegedük, kik a Choruson szolgálnak, de hogy azzal valami lármás Compániákat gyönyörködtetni, s mulattatni szabad volna, maga ezen Institutum sem engedi meg – de meg sem engedhetné. Költ Pápánn Januarius 29-ik napján 1803-dik Esztendőben a Pápai Reformatum Collegium Professorai és azoknak nevekben Tóth Ferentz mint mostani Rector.”

Az egyháztanács a professzori kar véleményezésére hallgat s a hegedülést nem engedi meg. – Ebben a válaszban különben legfeltűnőbb, milyen messzireható káros következményeket fűz a hegedüléshez, nemcsak a folyamodók intencióit, hanem a muzsikálás közvetlen, reális hatását illetően is; az, hogy a hegedülés „minden okós Tzél nélkül való Musika”, nem riasztja vissza annyira, mint az erkölcsi fegyelem meglazulása, melyet a szabad muzsikálással kapcsolatban elkerülhetetlennek tart. Ilyen szélsőségesen rigorózus felfogás ebben a korban már ritkaság; de hogy a hangszeres zene még {53.} jóideig, azoknak a kollégiumoknak szemében is, melyekre a pápai diákok irigykedve hivatkoznak, a világi életöröm megnyilatkozása s ennél alig több, az kétségtelen. A sárospataki jogászok 1832 tavaszán Fáy Ferenchez folyamodnak a „Nándorvármegye” nevű joghallgató-egyesület felállítása érdekében s itt érdemeikre, komolyságukra hivatkozva megemlítik tartózkodó életmódjukat is: „… sohasem valánk együtt csak kisebb számmal sem, és mintegy örömtelenűl óhajtván élni célunk kivívásáig: az egész télen szobáinkban muzsika nem zengett…”53-299 Pedig ekkor már Apáthy János rendszeresen tanít hangszeres zenét a pataki főiskolán, – a muzsikálás már több volt, mint egyszerű szórakozás.

S hogy a diákság jelentékeny részének az instrumentális zene ilyen körülmények között is valóban többet jelentett a pillanatnyi időtöltésnél, hogy az ifjúság ilyen szűk korlátok között, tanulatlanul vagy félművelten is, ösztönösen fel kellett hogy ismerje azt a kapcsolatot, mely a hivatalosan megvetett profán muzsikálást összefűzte a szélesebbkörű reális élet s talán az egész magyar kultúra egyetemesebb problémáival: azt abból láthatjuk, hogy a diákság az új magyar zenének, a verbunkos irodalmának szolgálatába áll a hogy ennek a zenének nemcsak egyik legelső – talán épp legelső – „hivatott” terjesztője, letéteményese is. Csokonai írja 1804 februárjában Nagy Gábornak: „Én, mig tavaszra kelve a Muzsikus Deákok Rektóriára kiszélednének, akarnám tőlök a Lavota és mások muzsikális Composicióikat, a nálok – és egydűl csak nálok található Originálokból lekótázni, Clavirhoz alkalmaztatni, a hegedűről és a hozzájok s reájok csinált verseimmel a Bécsben elkezdett Muzsikai Gyűjteményeimnek több Heftjeiben kiadni.”53-300

Az ilyen jelenségek „igazolását”, a rendszertelen, terv, irány és komoly studiumok híján vegetáló iskolai hangszeres muzsikálás megszervezését, irányítását hosszú ideig hiába várják magától az iskolától. Mint láthattuk, az iskola vezetősége sokáig abban a hitben él, hogy az efajta muzsikálás igazi mivoltát a zenélők ellen szóló panaszokból eléggé megismerhette; hogy elriasztó és figyelmeztető intelmet kell látnia minden olyan kihágásban, fegyelemsértésben, amilyen például az erdőbényei egyházkerületi közgyűlésen 1809 szeptemberében felpanaszolt eset, – mely szerint pataki primárius diákok „kívűl a városon muzsikaszó alatt mulattak, még pedig asszonyszemélyekkel”53-301 – és ehhez hasonló incidensek. Ezért utasítja el sokáig még a gondolatát is annak, hogy ilyen profán „muzsikaszót” az iskola falai között is felidézzen, vagy kivált, hogy azt önmaga gondozza és fejlessze.

Pedig, hogy ez a gondolat felmerült, azt épp a XVIII. század egyik debreceni professzorának levelezése bizonyítja. Maróthi György, a minden téren úttörő fiatal reformátor az, ki már az 1740-es évek elején szót emel egy külföldi mintára felállítandó „Collegium musicum” érdekében. Egyik, Domokos Márton debreceni főbíróhoz írott levelében kifejti, hogy „a Musica mesterségnek oskolánkban Isten jóvoltából lett meglehetős kezdetének nagyobb tökéletességre vitelére és annak megtartására hasznos volna egy 10 vagy 12 személyekből álló Musicum Collegiumot felállítani publica auctoritate, bizonyos törvények alatt, melyeket könnyebb volna írni, mint valami privileiumocskákat s praemiumocskákat feltalálni; melyeket én mindazáltal szükségesnek gondolok…”53-302 {54.} Ne feledjük, hogy Maróthi ifjukorában svájci főiskolákon járt, ahol ekkor virágjukban állanak a „collegium musicum”-ok54-303 s hogy az új európai igényekkel teli fiatal tudósnak hazatértekor bizonyára felötlött a hangszeres muzsika, általában a társas zenélés mostoha helyzete a magyar református főiskolákon. Valóban, Maróthi buzdító s kezdeményező szava, úgy látszik, nem hangzottak el nyomtalanul s még az ő idejében van valami nyoma egy ifjúsági zenekar szervezésének Debrecenben,54-304 de hogy ez a szervezés milyen stádiumig jutott, nem tudjuk. Lehetséges, hogy ennek az egykori debreceni zenekarnak utódja az a néhány muzsikus, akikre később az imént közölt pápai végzés utal („Debretzenben s Patakon is… alig van több 10 Musikusnál, azok is pedig jobbára Korhelyekből, s Erköltstelenekből telnek ki”); biztosat azonban nem tudunk a Maróthi-féle „collegium”-ról. Mikor azután valóban, hivatalosan is sor kerül a kollégiumi zenekarok megszervezésére, mintájukat már rég nem „collegium musicum”-nak hívják, már inkább a körülöttük működő városi bandákat vagy német műveltségű, képzett zenekarokat követik. Székelyudvarhelyen, a kollégium jegyzőkönyveinek tanúsága szerint, egyes tanulók már baczkamadarasi Kis Gergely rektorásga idején (1768–87) gyakorolták a hangszeres játékot;54-305 a zenekar maga azonban csak 1838-ban alakul meg.54-306 Marosvásárhelyen 1823-ban Bolyai Farkast bízzák meg a „harmónia” restaurálásával s ugyanekkor, amennyire lehet, hangszerek beszerzését is kívánatosnak tartják;54-307 Kolozsvárott már 1821-ben hallunk róla, hogy Diószegi Mihály (későbbi zenetanár) a zenekar tagjaival rektori engedelem nélkül a Szilágyságba rándult szüretre, – zenekar tehát, ha nem is rendszeresen, de már működött ekkor a kollégiumban. Hivatalosan és teljes szervezettséggel azonban itt is csak később, 1837-ben (Méhes Sámuel és Salamon József tanárok buzgólkodására) engedélyezik a zenekar-egyesület megalakulását.54-308 A debreceni kollégium zenekarát 1825-ben szervezi újra Zákány József.54-309 – Ezeknek a zenekaroknak már kezdettől fogva megvan a kapcsolatuk az egykorú nyugati zenével s a 30-as, 40-es, 50-es években főként az újabb olasz operazene terjedése követhető közöttük figyelemmel.

Végigtekintve a kollégiumok hangszeres zenekultúrájának ezen a göröngyös kibontakozású útján, világosan felismerhetjük az énekes zene „magáramaradásának” okát: az instrumentális zenei gyakorlat oly sokára szabadult fel, annyira megkésetten „kelt szárnyra”, hogy számottevő szerepe a kollégiumi zene s főként a vele összefüggő zenei produkció történetében nem lehetett többé. Mikor végre teljes szabadsággal bontakozhatik ki, már nem lehet több, mint halovány visszhangja egy másutt megszülető, előretörő s lejátszódó, széleskörű mozgalomnak: az új magyar hangszeres zene, a verbunkos-korszak messzireható eredményeinek. Jelentősége éppen ez: belevonja a kollégiumot az ország egyetemes zenei életébe. A maga külön hangját azonban sohasem találhatta meg; nem, annak a sajátos zenei tartalomnak, mely itt a kollégiumokban érett meg s melynek elmondása a kollégiumra várt, nem ez az elkésett „muzsikai apparátus” volt a megszólaltató „hangszere”.