6.

A históriás ének korában s abban a kultúrában, melyet képvisel, a szerző egyúttal előadó is; alkotó és hallgatóság közvetlenül érintkeznek. Amint a XVI. és XVII. század folyamán kialakul a zenekari kultúra, vele új tényező, az előadó közösség ékelődik szerző és hallgató közé s egyúttal problémává lesz, ami addig természetes forma, önkénytelen keret volt: az interpretáció. A magyar zenekar nem ekkor tűnik fel először; a XVI. században már jelentékeny udvari együttesekről tudnak az adatok. De nem véletlen, hogy a zenekari kultúra épp a XVII. században lép előtérbe s lesz reprezentánsává az egész zenei életnek. Ezt is, mint az epikus ének hanyatlását, a kultúra egyetemes válsága s más irányba fordulása okozza. A súlypont áttolódása az új, külön, bonyolult apparátusra, kétségkívül nem egyszerre történt; s elméletben átmenetet is konstruálhatunk a kétféle kultúra között; a tisztán hangszeres zene feltűnésével a szerző-előadó helyébe előbb valamely hivatásos előadó s később lassanként növekvő, hivatásos előadó-közösség lép. Ez a lassú kibővülés nem áll tisztán előttünk; de lehetséges, hogy ennek a nyomai lelhetők fel az olyan irodalmi dokumentumokban, melyek a zenélő együttest még orgánikusan külön élő részekre bontva vonultatják fel előttünk, vagy, ami még ritkább és feltűnőbb, egy-két hangszer jellegét, szinte esztétikáját adják valamely hosszabb felsorolás vagy szembeállítás keretében. A probléma itt azért különösen súlyos, mert az előbbi csoportba tartozók könnyen tévedésbe ejthetnek: a XVII. században talán már nálunk is felbukkant a váltakozó hangszercsoportok elve a zenekari praxisban, s lehetséges, hogy ami itt még alkotórészek nyers életének látszik, az már az alternáló „chorus instrumentalis”-ok nyoma, vagyis a zenélő együttesből már kilépő kis szolisztikus hangszercsoportoké. Akár így van, akár úgy: fontos jelenség, hogy itt olyan apróbb csoportok állnak előttünk, melyekből a zenélő apparátus régibb formáira s egyúttal a bővülés irányára és arányaira következtethetünk. Ez az első lépés, mely az apparátus szerkezetének feltárásához segíthet; mert ha sikerül itt a hangszeres együttjátszás legelemibb típusait felismernünk, meg fogjuk találni e típusokat, kiszélesítve, esetleg kombináltan, a nagyobb apparátusok organizmusában is.

Szinte egyedülálló képviselője a hangszerek irodalmi esztétikájának Madách Gáspár verse a kobozról:218-10

Pöngését koboznak gyakran ha te hallod,
Minden vígságodat elmulatni látod,
Gyönyörűségedet szomorúságra fordítod,
Szép száraz szemedet könyvezésre hozod.
{219.} Nem korcsmához való koboznak pöngése,
Sem nem tánchoz való gyönyörű zengése,
Mert hozatik tőle elme gyötrődése,
Bujdosó elmének gondban törődése.
Hárfa, lant zengése gyönyörűséget hoz,
Hegedűnek hangja lakodalom házhoz,
Síp szónak az szava, jó az ser korcsmához:
De koboz pengése elme törődést hoz.
Regal és orgona, díszes templomokban
Mikoron dícsérik Istent ének szókban,
Puzan és hortista219-11 az éneklő karban:
Koboz igen illik katonák karjában.

(Rokon ezzel a felfogással, amit Szepsi Csombor Márton ír a kobozról [Europica Varietas, 1620. 301. l.]: „…igen keserves kobzolast hallék, mely enghem nem tudom ha meg vigaztala vagy inkab meg keseríte.” – Vö. Madách Gáspár felsorolását a következő régi, tréfás recipével: „Hárfák pöngésétől, kobzok zöngésétől, hegedű hangjával, duda nótájával, hoptánc porából, Bachus jó borából öt-hat pintet bevenni”, továbbá Udvarhelyi György 1664. okt. 19-én Teleki Mihályhoz írott levelének következő passzusaival: „Német muzsika s gyengén pengő lantocska kell azoknak, kik vízzel választják el a májat a tüdőtől. Duda, dörgő síp, hegedű, virgina s koboz illik a bor mellé”. [Takáts Sándor: A magyar mult tarlójáról 1926. 251. l. Teleki M. levelezése III. 264. l.] Az első Comico tragoediában hegedű, citera vagy lant kíséri a mulatozást. [Alszeghy Zsolt: Magyar drámai emlékek 1914. 183., 196. l.] Gyulai Mihály a „Fertelmeskedő”, s’bujálkodó TANCZ JUTALMÁ”-ban [1681] főként a lakodalmi hegedűlést ostorozza [C3, C4b, Db 1.]. Már Heltai Gáspár említi a Részegségnek és tobzódásnak veszedelmes voltáról szóló dialogusban [1552, J 5. b) l.], hogy a lakodalmakon hegedő, lant, dob és síp járja.)

Esterházy Pál nádor 1656-iki énekgyűjteményében a „Palas s Ester kedves tánczá”-nak „Ugrója”219-12 egész zenekari apparátust vonultat fel. Meglepő a szólóhangszerek hangsúlyozott kiválása, előlépése; valóságos tutti-solo váltakozás ez, ilyen sorrendben: hegedű-duda-együttes – [közben egy ideig talán csak vonósok, később ismét hozzájuk szegődik a duda] – koboz solo – trombita-dob együttes – lant solo – ének, talán lanttal.

5. Keljünk föl asztaltól, ha jól laktunk bortól,
S tánczoljunk
Szóljon hegedű sétáljunk,
Dudás is bőgjön mulassunk.
7. Az polepsit vonják, mert az urak hagyák,
Rendessen
Hogy azst járhassák kedvessen
Nézzék is gymást édessen.
{220.} 8. Fordítsd már az tánczot, s vonj szép oláh tánczot
Ékessen
Hadd járjuk ezt is elméssen
Sőt igen köllemetessen.
9. Magyar tánczot vonhatsz te Dudás is fujhatsz
Immáron
Az közrend is hadd tánczoljon,
Innét senki ne oszoljon.
10. Kobzos ide járulj, engem el ne árulj
S muzsikálj;
Pöngesd hurjaidat s itt állj
Lássad senkit meg ne tréfálj.
11. Trombita, dob szóljon, vígasság hadd foljon
És házban,
Légyen minden vigasságban
Senki nem lesz szomjuságban.
12. Hagyják el az nótát, verje Lantos lantját:
Hadd halljuk,
Füleinket vigasztaljuk
Mesterségét magasztaljuk.
13. Énekes jer elől, ne menj székem mellől
S mondj nótát:
Hozd elől Nymphák mivoltát
Szép Diana vadászatját.
14. Meg köll immár szünni (mert le köll fekünni)
Musikának;
Vegye kiki szállásának
Utját elől s jó ágyának.

A Vásárhelyi-daloskönyv egyik menyegzői éneke (XXV.)220-13 azt a benyomást teszi, mintha a hangszer változása a tánc és a táncosok változásával, kicserélődésével járna együtt:

1. Hallad-e? pendits(d) az lantot,
Hadd járjam szépen az tánczot;
Leány, köss fel aranylánczot,
Ne tegyen közöttünk gáncsot.
– – – – – – – – –
4. Erre is, gazda, rávigyázz,
Ifjakat mikor tánczban látsz,
Akkoron vigan azt kiálts(d):
„Hegedüs, három most az táncz!”
– – – – – – – – –
{221.} 6. – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – –
Vonassad az lengyel tánczot,
Hadd (h)ozzám már az menyasszonyt.
8. Vonassad az ifjak tánczát,
Hadd fogja ki-ki ő társát;
Dudás hosszan fúdd az dudát,
Ne kiméld asszonyok talpát.

Ezekből a példákból már a hangszeres játék praxisának néhány alaptípusát vehetjük ki: a koboz, hegedű és lant szolisztikus szerepét, a hegedű-duda s a trombita-dob együttest. Az egymáshoz kapcsolt hangszerek elve az, hogy valamely magas, melódiát hordozó hangszer mellé támaszul akkord- vagy basszus-hangszer áll. Az együttesnek ugyenezeket az alaptípusait részben önálló funkciójukban, részben más kombinációkkal vegyülten világítják meg a további példák. Valamennyi alkalmi zenei együttesről szól; de közülük külön csoporttá alakulnak a speciális alkalmak együtteseire: az asztali zenére, tánczenére, temetési zenére vonatkozók. Mindezek az adatok, prédikációkban, regényekben, versekben, dalokban és röpiratokban elszórt említések, megbízhatóknak látszanak, míg kisebb apparátusról van szó; ellenőrzésül ott vannak az emlékiratok, levelek, udvartartási listák, melyek eléggé világosan támogatják vagy kiegészítik az irodalmi emlékek adatait. Ahol azonban az apparátust nagyobb felsorolás vonultatja fel, óvatosaknak kell lennünk, mert számos esetben egyszerű halmozásal, a nagyúri pompa vagy mulatság színes leírásának irodalmi eszközével állunk szemben. Itt tehát pozitív zenekari adat nem fog akadni; de ezek az említések akkor is figyelemreméltók, mert meglepően sok hangszer ismeretéről tanúskodnak. Ugyanígy nem vonhatunk az udvartartási listákból sem reális következtetést az esetről-esetre alakuló együttes speciális, alkalmi kereteire; ezek viszont általános szempontból, lehetőségek szempontjából világítják meg a rezidenciák hangszeres kultúráját.

A kisebb együttesek leírásai az eddigi kereteket nem lépik túl, csak abban különböznek tőlük, hogy a zenekar elemeit nem választják szét élesen apróbb csoportokba.

Bornemisza Péter Ördög kisirtetei-nek „Fris Torkosokrol” szóló részében221-14 afféle iváshoz játszott „tus-zenét” ír le pár szóval:

Az bor italhoz kedíg, ezer álnoksagot talaltac, imez amaz io ßerenczeiert. Arra hegedőt vontat, trombitat fuytat, hog hamar hamar meg idgyac…

Érdekes analógiája ennek a leírásnak Geleji Katona Ajánló Levelének egyik passzusa az „Öreg Graduál”-ban (1636):

Vagy szintén azon követik (ti. a gyönyörködtető orgonisták), a’mit amaz vizes, vagy etzetes, vagy penig büdös bor áruló hamis kortsomárosok, a’kik hegedüst, vagy furollyást fogadnak a’ pintzejekhez tsak hogy inkább a’ borokra vonhassák a’ döslő emberekekt, a’ kik gyakorta a’ sip szóra képest meg az ő szinte jó bort-is el hagygyák…

Hasonló leírást találunk Speer Dániel Ungarischer oder Dacianischer Simplicissimus-ának 24. fejezetében, ahol főúri lakodalmakról számol be221-15:

{222.} …wie dann manches mal ein halber oder gantzer Aymer Wein auf die Taffel geschrotten /und so lang das Faß rinnet/ alles in Gesundheit nacheinander außgetruncke wird / un darbey wird continuirende Clarin und Trompeten geblasen / wie auch die Heerpaucken geschlage / …

A fúvós-zene, úgy látszik, általában kedvelt típusa az asztali muzsikának. Kőszeghy Pál Bercsényi Házasságá-ban (1695)222-16 így írja le az egyik lakomát:

Vacsorához ülnek s vannak nagy vígadván,
Trombita-harsogást, síp-sikoltást hallván.

Majd később ugyanott222-17:

Hol a sok muzsika szép zöngése között
A síp és trombita Echóval küzdközött,
Elvocsorálák mit a szakács jól főzött…

Apor a Metamorphosis 3. részében (Az vendégségről és ebédről és vacsoráról) több adattal egészíti ki ezt a képet222-18:

Mikor megittasodtanak az emberek soknak énekes inasai voltanak, akkor énekelni kezdettek, valami szép régi magyar dolgokról énekeltették, néha szerelem énekét is mondottanak kivált az nagy embereknek régi időben mikor mulattanak, igen kedves muzsikájok volt az török síp, egyszersmind az dob, akkor szép magyar noták voltanak, s azokat fútták, s annál ittak az nagyja az embereknek. A mely nótákat penig az síppal fúttanak, ugyan indította az embereket mind az italra, mind a vígasságra… [Vö. Madách Gáspár id. verse 3. str. 3. sorával.] Trombitáltak is némelykor, de azt úgy fútták, mintha egy falka farkas ordított volna [„s nem is volt kedves musikájok” teszi hozzá a Metamorphosis verses fogalmazásában, Mon. Hung. Hist. Script. XXXVI. 30. l.] … Asztalról felkelvén, vagy még asztalnál ülvén is, készen volt az hegedű és duda, ottan ottan az frulya és czimbalom is [a verses fogalmazásban: „Hegedű, czimbalom, duda készen lévén, Frulyát is gyakrabban azok közi tévén.”]; azután tánczolni kezdettek…

De néha, úgy látszik, magát a tánc-zenét vagy „szórakoztató-zenét” is fúvók szolgáltatták. Egy XVII. század végéről való panaszos ének (1697) így kezdi222-19:

Óh szegény magyarság, mit gondolsz magadban?
Azt tudod: jól nyugszol te nemes ágyadban,
Avagy vígan tánczolsz szabad cúriádban,
Sípoltatod magad kárpitos házadban.

Révayné Forgácz Zsuzsánnáról feljegyzik, hogy néha hegedű- és sípszó, néha trombitaszó mellett táncolt udvarának lányaival; egyébként jól játszott virginálon és énekelt hozzá. (Deák Farkas: Forgách Zsuzsánna 1582–1632. M. Tört. Életr. 1885. 23. 32. 33. l.)

{223.} Esterházy Pál virágénekeiben metaforák és halmozások sorában jelenik meg a hangszerekkel való játékos példálózás. „Egy sólyom madárról való ének”-ében (13. strófa)223-20 még csekély és alternatív a zenei apparátus:

Fogyatkozás nem lesz hangos muzsikában
Hegedő- vagy dudában;
Tánczot is járhatunk,
Többet is várhatunk,
Képeket irhatunk.

De már az „Egy kis karvoly madárról való táncz-ének”-ben (9. str.)223-21 gazdagabb kombináció tűnik fel:

Gyönyvirág musikásod
Szarkaláb virginásod,
Verőfény virág légyen dobosod,
Harang virág hangos trombitásod.

Három hangszer, vagy helyesebben hangszercsoport zenéjét idézi fel a Vásárhelyi-daloskönyv egyik éneke (XCIII. 13. str.):223-22

Vigan, vigan, mégis vigan! lám jól hegedülnek,
Trombitáknak, virgináknak húrjain pengenek…

ahol az együttes annyira valószínűen hat, hogy a nyilvánvaló elírás („trombitáknak… húrjain”) sem zavarja. Koháry István egyik rabéneke (Haj ki bánat! 1684) szintén az apparátusnak ezt a három-négy hangszerfajtára kiterjedő típusát vonultatja fel:

7. Zeng az muzsikaszó,
Trombita, dob, sípszó,
Mondják az éneket…223-23
16. …Az hegedűszónak
S egyéb muzsikának
Pengése házoknál
Nem szűnik, itélem…
17. Mert hahogy megszünne
S hegedűs pihenne –
Mondják: három az táncz!223-24

A duda, mely ebben a korban szóló-instrumentumként is feltűnik (Apor a fejedelem „igen kedves muzsikájá”-nak nevezi223-25), sokáig nélkülözhetetlen basszus-hangszere lehetett a vonós-együtteseknek, de a nagyobb zenekaroknak is. „Hegedű, virginás, dudás és trombitás, A ki nélkül nem lehet semmi víg lakás” írja egy „gúnyvers a székely kevély asszonyokról és az udvari pippes leányokról” 1676. (Radvánszky, M. családélet 1896. 419. l.) Úgy látszik, a XVIII. század folyamán szorult ki a zenekarból s helyét a gordonnak, illetve cimbalomnak adta át. Apor még felemlíti a farsangi vándor zenekarokban:223-26

{224.} …(farsangban) …úgy ittak s úgy jártak egymáshoz, csuklyát vontak az nyakokban, botot az kezekben, feles czigány hegedűsök, dudások az szánban, kiáltásokkal, muzsika-szóval, úgy járták az tartományt.

De Rettegi György, mikor emlékirataiban leírja a „lakodalmi solennitások”-at (1760-iki feljegyzés; Hazánk 1884. I. 362. l.), már nem tud róla:

Így osztán nagy sereggel megindultak török-sípossal, akinek volt s egyéb musikásokkal, úgymint: hegedűs, gardonos és cimbalmosokkal oda, az hol a menyasszony szülei, vagy maga lakása volt.

S ha a XVII. század magyar zenekarát, az Ungarische Wahrheitsgeige alább következő leírása nyomán, egybevetjük a XVIII. századvégi magyar zenekarnak a lipcsei Allgemeine Musikalische Zeitung 1800-iki évfolyamában megjelent leírásával, legnagyobb különbségnek épp a duda eltűnését s helyette a cimbalom bevonását fogjuk találni. A szerepet, mely a régebbi magyar zenekarban a dudának jutott, épp az a rendkívüli fontosságú röpirat világítja meg, mely egymaga ad választ a XVII. század magyar zenekari előadásmódjának kérdésére.