1. Nagy Imre első miniszterelnöksége: korrekció
helyett reform
2. Restaurációs kísérlet az új feltételek között
3. A reformtábor szélesedése - a hatalom gyengülése
4. A forradalom kapujában
![]() |
J. V. Sztálin 1950 körül |
1953-ban
Sztálin
halálát követően az új moszkvai vezetés
változtatásokat tervezett a külpolitikában.
Tervbe vették a Jugoszláviával megromlott kapcsolatok
rendezését, az ország visszaterelését a
szocialista táborba, valamint a háború befejeződése
óta húzódó német és osztrák
kérdés megoldását.
Magyarország ezért vált fontossá, hiszen egyaránt
határos volt Jugoszláviával és Ausztriával,
nem beszélve arról, hogy döntő szerepet játszott
Titóék
megbélyegzésében. Jelentőségét
emelte az évszázados közös múlt Ausztriával.
1953 júniusában Moszkvába rendelték
vezető kommunista magyar politikusok egy csoportját.
Berija
vezetésével kíméletlenül bírálták
az MDP
politikáját, ami robbanással fenyegető
helyzetet teremtett az országban.
A részleges szovjet politikai irányváltáshoz
szükséges biztos háttér megteremtését,
a gazdasági csőd elhárítását célozták
az SZKP
vezetőinek javaslatai és a konkrét személyi változások,
elsősorban Nagy
Imre kijelölése miniszterelnökké. A szovjet
szándék nem a magyarországi szocialista rendszer
reformját célozta, hanem a fenyegető válság
megoldását, kezelését, nehogy bármilyen
incidens megzavarja a tervezett óvatos külpolitikai nyitást.
A szovjet politikai intervenciót kellően indokolta, hogy az MDP néhány éves uralma a gazdasági összeomlás szélére juttatta az országot, a különböző forrásokból érkező jelentések mind a feszültségek fokozódásáról, fenyegető elégedetlenségről számoltak be. 1953-ra 20%-kal csökkent a bérből élők reáljövedelme 1949-hez képest.
A Moszkvából hazatért vezetők
a szovjet döntésről előbb az
MDP Politikai Bizottságát tájékoztatták,
amely természetesen ezúttal is egyetértett az
SZKP
vonalával, és elhatározta a Központi
Vezetőség összehívását. A KV
a szovjet útmutatás figyelembevételével rendkívül
kemény, részleteket is érintő, az igazi
(magyarországi) felelősöket megnevező határozatában
ítélte el a párt addig követett politikáját,
a túlfeszített iparosítást (elsősorban
a nehézipar irreális ütemű fejlesztését),
a mezőgazdaság elhanyagolását, kizsákmányolását
és az erőszakos szövetkezetesítést,
melyek együttesen az életszínvonal nagyarányú
romlását idézték elő. Mindezt betetőzte
a társadalom ellen folytatott háború, az úgynevezett adminisztratív
módszerek elharapózása, a tömegessé
vált, fékevesztett terror, az egész ország
kiszolgáltatottsága néhány embernek, akik a pártok,
társadalmi szervek elsorvasztása után magát a
kommunista pártot, a Magyar
Dolgozók Pártját, illetve annak vezető
testületeit is politikai látszatszerepre kényszerítették.
Rákosi azonban, miközben a bolsevik rítus szerint Moszkvában is és idehaza is önkritikát gyakorolt, nem adta föl a küzdelmet, és az első pillanattól mindent elkövetett hatalmának (és politikájának) restaurálása érdekében. Noha a KV határozatát nem tudta megváltoztatni - hiszen ezzel nyíltan szembefordult volna Moszkvával -, annyit sikerült elérnie, hogy azt ne közöljék az újságokban, hanem helyette a Politikai Bizottságot bízzák meg párttájékoztató elé kerülő szöveg megszerkesztésével. Így a politikáját és őt személy szerint is megbíráló, elítélő párthatározat nem vált publikussá, ez viszont azt eredményezte, hogy a lakosság az új irányvonalról az eddig megszokottól eltérően nem a párttól, hanem az új miniszterelnöktől, Nagy Imrétől értesült, ami a hagyományos kormányzati szerveknek a párthoz képest való erősödését, önállóságának növekedését (de mindenképpen a teljes gyámság alól való szabadulását) mutatta.
1953. július 4-én ült össze a májusban megválasztott országgyűlés.
![]() |
Rákosi Mátyás választási nagygyűlést
tart |
Ekkor tartotta meg miniszterelnöki expozéját Nagy Imre, és hirdette meg az új szakasz népbarát politikáját.
Új volt a miniszterelnök személye -
aki nem volt azonos a párt első emberével -, új
volt a beszéd tartalma, de formája, stílusa is élesen
és előnyösen elütött a funkcionáriusok
egyhangú, jellegtelen deklamációitól.
Nagy Imre katasztrófával fenyegető helyzetben kényszerült elvállalni az ország vezetését, olyan szituációban, amikor saját igazának hitén kívül egyedül a Kreml általa kevéssé befolyásolható belátásában, jóindulatában, nyitásának őszinteségében bízhatott. Nagy Imre nem készült a vezetés átvételére. Áttekintése, ismerete a fennálló helyzetről csak korlátozott lehetett, hiszen hiába volt tagja a Titkárságnak, hiába volt miniszterelnök-helyettes, az információk hozzá is csak a "négyesfogat" által megszűrve-közvetítve jutottak el. Ezt kiegészíthette a Moszkvában hallottakkal (és következtetéseivel), mindez azonban kevés volt ahhoz, hogy a valós helyzetet felmérve átfogó, rendszeres program alapján indítsa el az új kormányzat munkáját. Így kellett a Moszkvában kapott útmutatás alapján meghoznia azokat az intézkedéseket, amelyek alkalmasak lehettek a fenyegető katasztrófa elhárítására, és csak bizonyos fokú stabilizáció után adódhatott lehetőség, menet közben, az átfogó programalkotásra.
![]() |
Nagy Imre ismerteti a kormányprogramot.
1953. július 4. |
Nem sokáig bízhatott abban sem, hogy a párt vezetése és apparátusa
ugyanolyan lelkesen áll a Moszkvában elhatározott reformok mellé, mint ő. Legfeljebb
azt remélhette, hogy a személyi összetételében és mentalitásában alig változott
hatalmi gépezet a központi intézkedéseket fegyelmezetten igyekszik majd végrehajtani,
de azt már nem, hogy a megzavarodott szervezet az új irány által szükségszerűen
keltett zavarokat, ellentmondásokat az ő szellemében akarja és tudja a saját
szintjén korrigálni. Nem számíthatott a lakosság aktív támogatására sem, hiszen
minden társadalmi szervezet, valamint a köz hangját hallatni (nem) tudó sajtó,
rádió szigorúan a továbbra is Rákosi
vezette párt irányítása, ellenőrzése alatt maradt.
Mindezen kedvezőtlen előjeleken túl az új szakasz politikáját már szinte születése pillanatában komoly támadások érték. Még a Központi Vezetőség ülése alatt telefonon figyelmeztette Nagyot és Rákosit az SZKP Elnökségének egyik tagja, Vjacseszlav Molotov, hogy a határozattervezet túlzásokat tartalmaz (a szöveget Rákosi juttatta el Moszkvába végső figyelmeztetésképpen), mind az 1953-at megelőző időszak kritikája, mind az ebből következő program tekintetében - ez adott alapot arra, hogy ne hozzák nyilvánosságra. Alig néhány nappal Nagy Imre miniszterelnöki expozéját követően ismét Moszkvába rendelték a magyar vezetőket, ahol tájékoztatták őket a Beriját elítélő párthatározatról, amivel kapcsolatban Hruscsov megjegyezte, hogy "leleplezéséhez sokban hozzájárult az a magatartása, ahogy a magyar kérdés tárgyalásánál viselkedett".
Miként Molotov
június 28-i közbelépését, úgy ezt
a moszkvai eseményt is azonnal kamatoztatta a hatalom visszahódításáért
indított küzdelmében Rákosi,
aki az új politika végrehajtásának instruálása
érdekében összehívott nagy-budapesti
pártaktíván nyíltan hirdethette meg ellenvéleményét,
ami legitimálta a pártapparátus, valamint az állami
és gazdasági szervek ellenállását.
1. Nagy Imre első miniszterelnöksége: korrekció helyett reform
Az új szakasz politikája alapvetően öt kérdés köré rendeződik. Az első és legfontosabb a gazdaságirányítás súlypontjainak átrendezése volt. Az eddig az iparnak, ipari beruházásoknak, ezen belül is elsősorban a nehéziparnak abszolút prioritást biztosító gazdaságpolitika érvényét vesztette. Visszafogták, mérsékelték a nehézipari beruházásokat, az ipar, nehézipar növekedésének ütemét, és az így felszabaduló összegeket a fogyasztói iparba, lakásépítésre, a mezőgazdaság fejlesztésére irányították át.
A felhalmozási alap átcsoportosítása, a (nehéz)ipar eddig kiemelt szerepének radikális csökkentése az élet különböző területein számos problémát okozott. Először is egyetemlegesen sértette az eddigi politikacsinálók érdekeit, hiszen az ő tevékenységüket érvénytelenítette, annak eredményességét, helyességét vonta kétségbe, sőt tagadta. A legérzékenyebben Gerő Ernőt, a gazdaságirányítás eddigi birtokosát érintette ez az intézkedéscsomag, akinek a támogatására, politikai szövetségére pedig Nagy Imrének Rákosival szemben folytatott harcában nagy szüksége lett volna. Gerő Ernő 1954 elején mutatott is hajlandóságot a Nagy Imrével való együttműködésre - annak reményében, hogy a két küzdő fél mellett ő lehet majd a nevető harmadik, aki megszerzi, és újra egy kézbe fogja a főhatalmat -, ám Nagy Imre tervei, főként kísérlete a Sztálin (Dunai) Vasmű üzembehelyezésének elhalasztására óvatosabbá tették Gerő Ernőt, akire ez időtől már csak kevéssé számíthatott.
Gerő Ernő mellett szembefordították Nagy Imrével az utóbbi gazdaságpolitikai lépései mindazokat a funkcionáriusokat, akik helyi vagy országos szinten a nehézipar további erőltetett fejlesztésében voltak érdekeltek, vagy annak tudták magukat, legyenek gyárigazgatók vagy párttitkárok, főmérnökök vagy tanácsi vezetők, avagy a központi apparátus hatalmasai. Hiszen a rendszer a maga vazallusait minden szinten megfelelő javadalomban részesítette: kiemelt fizetést, lakást, ellátást, társadalmi rangot kaptak, bejáratosak voltak a helyi vagy országos fő hatalomhoz, ami lehetővé tette egyéni - akár személyes - érdekeik érvényesítését. Természetesen amennyiben pozíciójuk (feudumuk) veszített értékéből, úgy ők is alábbszálltak a ranglétrán, vagyis jól felismert alapvető egzisztenciális érdekük volt az új szakasz rájuk vonatkozó lépéseinek akadályozása, legalábbis lassítása. A gazdaságirányítókkal, az Országos Tervhivatallal való ellentéte arra kényszerítette Nagy Imrét, hogy megpróbálkozzon a döntés-előkészítés reformjával, azonban szándéka megtört a Tervhivatal és az MDP Terv- és Pénzügyi Osztályának passzív ellenállásán.
Mind Gerő, mind a fentebb körülírt csoport eredményesen hivatkozhatott a változások során előálló gondokra, arra, hogy az elkezdett, de abbahagyott beruházások állagának megőrzése ugyanannyi pénzt von el a gazdaságtól, mint felépítésük, majd üzembe helyezésük, a majdan beinduló termelés nyomán várható eredmények nélkül; a munkanélküliség fenyegető rémére, ami elsősorban a szocializmus legfőbb társadalmi bázisát, a nagyipari munkásságot, ezáltal a szocializmus felépítését veszélyezteti, valamint a gazdasági szerkezetváltás során adódó sok-sok egyéb gondra, bajra, amit megsokszorozott, hogy Nagy Imre megfelelő felkészülés, előzetes programalkotás nélkül kényszerült a közelgő csődöt elhárító azonnali intézkedésekre.
Végül, de nem utolsósorban, legalább ennyire volt fontos, hogy a (szocialista) nehézipar fejlesztésének viszonylagos visszafogása magának a rendszernek a legitimációját gyengítette, hiszen a szocialista tervutasításos rendszer fölényét a tőkés magángazdálkodással szemben éppen a nehézipar fejlesztésében elért csillagászati eredményekkel vélték bizonyítani. Másrészt a hatalom a klasszikus, nehézipari munkásságot hitte-hirdette a rendszer legfőbb bázisának - kiemelt helyzetbe juttatva a vasasokat, kohászokat stb. -, és úgy számított, hogy az ipar, nehézipar fejlesztésével nő arányuk, és ezzel a súlyuk a társadalomban. Az új szakasz a szocializmus építését ezen a szinten is lassította.
Nem véletlen tehát, hogy Nagy Imrének újra meg újra meg kellett küzdenie mindazokkal az erőkkel, amelyek a nehézipar további erőltetett fejlesztésében voltak érdekeltek. 1953 őszén az Országos Tervhivatal az 1954-es terv vitájára készített előterjesztésben kimondatlanul, de azt az álláspontot képviselte, hogy az 1953-as intézkedéseknek csak a gazdaság átmeneti korrekciója volt az értelme, és a következő évtől, már 1954-ben vissza kell térni az eredeti tervhez, gazdasági modellhez, vagyis az erőltetett iparosításhoz. Nagy Imrének hosszú és kemény vita után sikerült elérnie, hogy a Központi Vezetőség 1953. október 31-én a miniszterelnök szempontjait figyelembe véve módosította az előterjesztést, és úgy határozott, hogy az 1953. év stratégiai váltást jelent a magyar gazdaságban, ami nem korlátozódhat egy félévre, az ipar vonatkozásában 1954-ben az elért eredmények megszilárdítása a feladat, és a mezőgazdaság, az élelemtermelés fellendítése az elsődleges.
Az új szakasz másik fontos elemét a mezőgazdaság fellendítését célzó intézkedések alkották. Az iparirányítással ellentétben, ahol az új politika is a régi formában (központi döntéshozás révén, központi utasítások alakjában) jelentkezett, itt már bizonyos mértékig gazdasági szabályozók segítségével, a közgazdasági ésszerűség érvényrejuttatásával is operált Nagy Imre. A(z erőszakos) téeszszervezés leállítása, sőt a kilépés lehetővé tétele, a műveletlenül hagyott földek kedvező bérletének lehetősége, a begyűjtési kvóta leszállítása és hosszú távú szabályozása; az a mezőgazdaság hosszú távú fejlesztését célzó program, amelyet egyetemi kollégái, tanítványai, az ország legjobb mezőgazdasági szakemberei egybehívásával dolgozott ki, egyszerre szolgálta a fennálló, akut válság megoldását, a jobb ellátást és egy hosszú távú fejlődés biztos, az ország sajátosságaihoz igazodó megalapozását.
Nem véletlen, hogy az intézkedéseknek ezen csoportjával szemben ugyanolyan éles ellenállás bontakozott ki, mint az ipar súlypontváltásával szemben. Az információs rendszer már a miniszterelnöki programbeszéd elhangzásának másnapján ontotta a fenyegető figyelmeztetéseket a falu "lázadásáról": örömtüzek gyúltak, virradatig ünnepelték Nagy Imrét, és még az is előfordult a jelentéstevők szerint, hogy egy egész falu lerészegedett. A központi szervek a pénz-áru viszony felborulásának, a paraszti magángazdaság erősödésével a városok majdani éhezésének rémét vázolták fel; de folyamatosan hivatkoztak arra is, hogy míg az új szakasz a nagyipari munkásság számára hátrányos (munkahelyek megszűnése vagy legalábbis új munkahelyek alakításának elmaradása), addig a korrekció azonnali haszonélvezője a parasztság, a tulajdonos parasztság, ami a munkás-paraszt szövetség felborulásával, a szocializmus társadalmi bázisának deformálódásával fenyeget. És hivatkoztak arra is, hogy az agrárpolitika nem választható el a gazdaság egészétől, tehát a magángazdaságok túlsúlya esetén nehezebb, bizonytalanabb az egész gazdaság központi irányítása, és a falura nehezedő nyomás csökkenésével szűkül a nehézipari beruházásokba áramoltatható pénz mennyisége.
A harmadik jelentős intézkedésegyüttes
a lakosság életszínvonalának emelését
szolgálta.
A megelőző korszak egyik legmarkánsabb jellemzője
a lakosság teherbíró képességét
meghaladó mértékű elvonás volt (az erőltetett
gazdasági növekedés egyik fontos forrása): az egész
társadalom - noha nem egyenlő mértékű
- megsarcolásával fedezték a beruházások,
a felduzzadt állami bürokrácia, a fegyveres erők
és ezen belül a rendőri-államvédelmi
szervek költségeit. Nagy
Imre az árleszállításokkal és béremelésekkel,
normarendezésekkel nem a pazarlás, a luxuskiadások előtt
tette szabaddá az utat, mindössze enyhített a (háborús
éveket is beleszámítva) immár több mint
egy évtizede tartó "hét szűk esztendőn".
Nem arról volt tehát szó, hogy - Rákosi
szavajárása szerint - "megették volna az
aranytojást tojó tyúkot", de arról sem,
amit Kaganovics
vágott 1954. májusban a magyar delegáció fejéhez:
"maguk nagyobb lábon élnek, mint amilyent a lehetőségeik
megengednek. Hitelbe építik a szocializmust"; mindössze
annak felismeréséről, hogy egy kiéheztetett
országtól nem lehet komoly teljesítményt elvárni,
a végsőkig gyötört, szegényített
lakosság nem lehet alkalmas bázisa a szocializmusnak. Nagy
Imre felismerte, hogy az elemi szükségleteit biztosítottnak
tudó munkásság termelési kedve és ennek
nyomán eredménye is nagyobb lesz, vagyis hosszabb távon
nagyobb felhalmozást tesz lehetővé a lakosság
bizonyos mértékig megnövelt fogyasztása.
Az árleszállítások hatását ugyanakkor sok esetben mérsékelte a termékek minőségének állandó, folyamatos romlása, továbbá hogy a kínálat csak viszonylag nehézkesen szélesedett az új intézkedések hatására, és hogy noha csökkent a hiánycikkek száma, az ellátás továbbra is számos kívánnivalót hagyott maga után. A lakossági fogyasztás mértéke ugyan jelentősen, 1950-hez képest mintegy 20 százalékkal növekedett 1954-re, ám még mindig elmaradt attól, amit a nemzeti jövedelem ugyanezen idő alatt elért gyarapodása lehetővé tett volna. Hasonlóan csak a legégetőbb gondok egy részének orvoslását eredményezhette volna a kezdeményezett lakásépítési akció.
Az új szakasz politikájának talán
legjelentősebb, de mindenképpen a leglátványosabb
intézkedéseit azok jelentették, amelyek a már-már
fékevesztett erőszakapparátus visszafogását,
a társadalomra nehezedő nyomás mérséklését
célozták. A rendszer működésében
politikai és gazdasági szempontból egyaránt
kulcsszerepet betöltő terror visszafogása nélkül
hiteltelen lett volna minden a lakosság javát szolgálóként
meghirdetett intézkedés.
A közkegyelmi rendelkezések négy fő
csoportba sorolhatók. Egyfelől jelentős tömegek
nyerték vissza szabadságukat, mentesültek különböző
pénzbüntetések kifizetése vagy akár a büntetett
előélethez fűződő joghátrányok
alól.
Másfelől a kormányzat felszámolt nem egy, a
megelőző években alkalmazott büntetési
formát, intézményt: feloszlatta az
internálótáborokat,
megszüntette a kitelepítést, a kényszerlakhely
kijelölését stb.
A szabadulásokkal párhuzamosan merült fel egy idő
után a meghurcoltak jogi és erkölcsi rehabilitációja,
ami szükségképpen vonta maga után a felelősség
megállapítását, hiszen amennyiben a börtönöket,
internálótáborokat elhagyó politikusok (elsőként
és elsősorban a kommunisták) nem voltak vétkesek,
akkor azok a bűnösök, akik odajuttatták őket.
A rehabilitációs eljárások azonban igen
nehezen indultak meg. Megvolt a szándék arra, hogy egyedül
a már amúgy is letartóztatásban lévő
Péter
Gáborra hárítsák a felelősséget
az elkövetett törvénytelenségekért.
Ugyanakkor egyre szélesebb csoportok számára volt egyértelmű,
hogy Péter, akinek személyes felelősségét
senki sem kérdőjelezte meg, nem egyedül, nem a pártvezetéstől
függetlenül irányította az ÁVH-t
sem, de hatásköre semmiképpen sem terjedt ki a bíróságok,
az egész hatalmi gépezet befolyásolására.
Sokan emlékeztek még Rákosi
kijelentéseire, amelyekben saját, személyes ébersége
érdemének nevezte a "Rajk-banda" népellenes
tevékenységének leleplezését. Nyilvánvaló
volt, hogy a törvénytelenségekért az MDP
legfelső vezetése (sőt azon túl a szovjet
politika is) felelős. A társadalom igazság utáni
vágya találkozott Nagy
Imre politikai felismerésével. Túl azon, hogy a
miniszterelnök emberileg szükségét érezte a
legfelső bűnös megnevezésének, politikusként
1954 elejére feltétlenül fölismerte, hogy a júniusi
politika végrehajtásának legfőbb kerékkötője
a párt első titkára, Rákosi Mátyás,
aki az elkövetett törvénysértéseknek is
legfőbb felelőse. Vagyis az új szakasz politikájának
kibontakoztatása egyfelől szükségessé
teszi Rákosi eltávolítását a hatalomból,
másfelől ez a lépés önmagában is
az új szakasz egyik (ha nem a) legjelentősebb eredménye
lehet. 1954-től ezért került Nagy Imre politikájának
középpontjába a törvénysértések
fölszámolásának, a rehabilitációk
megindításának és következetes végigvitelének
a szorgalmazása. Hiszen mindez az elszenvedett sérelmek
orvoslásán, az igazság kimondásán túl
nem egyedül azt eredményezhette, hogy sikerül eltávolítania
a hatalomból legfőbb politikai ellenfelét, de azt is,
hogy a börtönökből, táborokból
szabadulók nemcsak igazának tanúivá, hanem
politikájának támaszaivá is válhatnak.
Mindezen nyereség reményében pedig megengedhetőnek
tűnt a kockázat, ami abból származott, hogy az új
szakasz meghirdetése után a miniszterelnök hívévé
szegődött, de a korábbi törvénytelenségekért
felelős Farkas
Mihály is elfordul tőle.
Természetesen mindezeket nemcsak a miniszterelnök, hanem az ellenfél, Rákosi is felismerte, és minden erejével azon volt, hogy megakadályozza, mérsékelje a "múltban való vájkálást", a "rehabilitáció túlhajtását". Helyzetét egyfelől nehezítette, hogy az SZKP vezetése is ragaszkodott a törvénytelenül bebörtönzött kommunisták szabadon bocsátásához, másfelől viszont megkönnyítette, hogy eredményesen hivatkozhatott arra, hogy a miniszterelnök politikája aláássa a párt vezetőinek, sőt magának a pártnak a tekintélyét, ami a szocialista rendszer magyarországi összeomlásának a veszélyét veti fel. Segítette Rákosit, hogy az ÁVH továbbra is őrzött kivételes helyzete révén lassíthatta, akadályozhatta a rehabilitációt, valamint az, hogy az eljáró szervek továbbra is olyan vallomásokat szállítottak, amilyeneket a hatalom elvárt, vagy amilyeneket a hatalom elvárásainak megfelelőnek tartottak, vagyis sem Rákosi neve, sem a szovjet tanácsadók szerepe nem került elő, nem vált bizonyítottá. Legnagyobb súllyal az esett latba, hogy a legfelső moszkvai vezetés sem a felelősök nyilvánosság előtti felkutatását, hanem az elítéltek szabadon engedését szorgalmazta, így ugyan ért el eredményeket Nagy Imre akciója, számos kommunista politikus között szabadult és rehabilitálták is például Kádár Jánost, azonban a rendszer legfontosabb perének, a Rajk-per felülvizsgálatának a végére csak 1956-ban, szinte napokkal a forradalom kitörése előtt került pont az újratemetéssel.
Mindezzel együtt a társadalomra nehezedő
önkény enyhítése volt az új szakasz
legjelentősebb eredménye. Nagy
Imre félreállítása után el
lehetett határozni a részleges visszatérést az
1953 előtti gazdaságpolitikához, újra célul
lehetett tűzni a gyors ütemű kollektivizálást,
de nem sikerült visszaállítani azt a légkört,
amelyben mindent és mindenkit megült a félelem, a
rettegés. Szó sincs arról, hogy Nagy Imre fölszabadította
a lakosságot. Szó sem volt a szociáldemokratáktól
jobbra álló politikusok szabadon engedéséről.
Nagy Imre miniszterelnökségének időszakában
is ítéltek el ártatlanul embereket politikai
perekben, sőt éppen 1954-ben született meg az ítélet
a magyar szociáldemokraták egyik legnagyobb formátumú
vezetője, Kéthly
Anna ellen. De felfeslett a terror mindent beborító szövedéke.
Végül az új szakasz intézkedéseinek utolsó, talán legkevesebb eredményt hozó csoportját a hatalmi struktúra megújítására irányuló reformok, elképzelések alkották. Nem véletlenül bélyegezték pártellenesnek Nagy Imrét 1955 januárjában Moszkvában, hiszen ha a szó eredeti értelmében a doktrinér, elkötelezett, párthű kommunista politikus természetesen nem volt, nem is lehetett pártellenes, elképzelései - rövid távon - mégis a párt ellenében hatottak (volna), hogy ezek segítségével állítsa vissza a párt elvesztett tekintélyét, biztosítsa hosszú távon a kommunista politika győzelmét.
1954-től Nagy Imre azon dolgozott, hogy intézményes, politikai hátteret teremtsen az új szakasz politikájának. Ennek lényeges eleme volt az MDP monolit uralmának megbontása, a kormányzati szervek felszabadítása a párt gyámsága alól. Ezt célozta a Vas Zoltán irányításával felállított Minisztertanács Titkársága és a Szántó Zoltán vezetése alatt életre hívott Minisztertanács Tájékoztatási Hivatala. Utóbbi elsőrendű feladata lett volna a közvetlen kapcsolat biztosítása a kormányzat és a sajtó, s ezen keresztül a lakosság között a párt közvetítő szerepének kiiktatásával, de a kormányzat hírforrásaként is működött. És ennek érdekében kívánta Nagy Imre életre kelteni a népfrontot, hogy intézményi keretet biztosítson a politizálásra, az ország életébe való beleszólásra a nem párttag tömegek számára, vagyis az egypárti rendszeren belül valósított volna meg egy az érdekek pluralitásának helyt adó kormányzati formát, egy viszonylagosan demokratikus struktúrát. Rákosiék, felismerve ennek veszélyét, mindent elkövettek, hogy megakadályozzák egy ilyen, széles tömegeknek politizálási lehetőséget biztosító szervezet létrehozását. A vita elsősorban két kérdés körül kristályosodott ki, és Nagy Imre mindkettőben vereséget szenvedett. Nem sikerült elérnie, hogy személyek is tagjai lehessenek, vagyis a népfront kizárólag a párt által amúgy is uralt (társadalmi) szervezetek összessége lett. Ugyancsak nem sikerült részlegesen sem függetlenítenie a párt befolyása alól, vagyis vajmi kevéssé vált alkalmassá olyan érdekek képviseletére, amelyeknek a párt nem nyújtott keretet. Így pedig az 1954. október 23-án megalakuló Hazafias Népfront sem lehetett más, több, mint elődje, tulajdonképpen nem képviselt semmit és senkit, fő feladata az időről időre megtartott, senkit nem érdeklő választások lebonyolítása lett.
![]() |
A Hazafias Népfront alakuló kongresszusa 1954. október 23-án az Erkel Színházban (MTI fotó) |
Hasonlóan eredménytelen volt Nagy Imre kísérlete az MDP III. kongresszusán a Központi Vezetőség és a Politikai Bizottság személyi összetételének megváltoztatására 1954 májusában.
A KV-ba ugyan sikerült beválasztatnia Szántó Zoltánt, ám többi jelöltje kibukott, ráadásul erősödött a Rákosi vezette Titkárság, amely ismét kezdte a párt egyre nagyobb részét felügyelete alá vonni.
Az új szakasz intézkedései ugyan 1954 őszéig számos fontos eredményt hoztak, ám egyetlen területen sem lehet áttörésről beszélni. A reformlépéseket minden esetben sikerrel támadta - és gyengítette vagy legalább veszélyeztette - a Rákosi mögé sorakozó csoport, így Nagy Imre politikája természetesen nem elégíthette ki a változások moszkvai kezdeményezőit, hiszen a vágyott rend helyett csak nagyobb lett a zavar. Ezt azonban hiba lenne pusztán Rákosi ellenirányú törekvéseivel magyarázni.
![]() |
Az MDP III. Kongresszusa 1954. május
24-30. Rákosi Mátyás beszámolóját tartja május 24-én. MTI fotó |
A megalkotott rendeletekből, az elbuktatott szándékokból és a
miniszterelnök félreállítása után megírt szövegeiből egyértelmű, hogy Nagy
elképzelései lényegileg különböztek attól a szereptől, amit 1953-ban kiosztottak
rá Moszkvában. Míg a Kreml
urai a változtatások révén nyugalmat akartak teremteni Magyarországon, addig
Nagy Imre a szocializmus, a szocializmus építésének valódi reformját tűzte ki
célul, ami azt jelentette, hogy szakítani kell mindazokkal a hibákkal, amelyeket
a legkülönbözőbb területeken elkövettek, vissza kell térni oda, ahonnan a téves
helyzetértékelés következtében a hazai viszonyoknak megfelelő, az átmenet számára
hosszabb időt biztosító politika útjáról letértek. Vissza 1947-48-hoz, ahhoz
az időhöz, amikor megnyilvánulási lehetőséget kaptak különböző politikai érdekek,
amikor elismerték a csak részben államosított gazdaság keretein belül az egyénileg
gazdálkodó parasztok, kisiparosok és kiskereskedők jogát a magántulajdonhoz,
amikor még nem kezdődtek meg a perek stb. Amennyiben lett volna idő és alkalom
e reformok megvalósítására, úgy valóban stabilizálhatták volna az országot,
átmenetileg azonban feltétlenül destabilizáló hatásuk volt, amit Rákosi
könnyen tudott Moszkvában a szocialista építés elért eredményei feladásaként
feltüntetni. Mivel Nagy Imrét már 1954 tavaszán is figyelmeztették a reformok
elvárt határainak betartására,
várható volt, hogy a moszkvai igényeknek nem megfelelő politika előbb-utóbb
a Kreml szigorúbb fellépését fogja maga után vonni.
Nagy Imre és az új szakasz számára nem volt kedvező a nemzetközi helyzet alakulása sem. Nem volt zökkenőmentes a szovjet-jugoszláv megbékülés, ami csak 1955 májusában, Hruscsov belgrádi látogatásával hozott kézzelfogható eredményt, de még inkább vargabetűkkel tarkított volt a szovjet-német viszony. 1954 őszén a nyugati nagyhatalmak helyreállították az NSZK szuverenitását, egyidejűleg bevonták a Nyugat gazdasági-katonai rendszerébe (1955 májusában lett az NSZK a NATO tagja). Eredménytelen volt tehát a szovjet kísérlet egy egységes, demokratikus és semleges Németország megteremtésére, amit Moszkva nemcsak kudarcként, hanem egyben fenyegetésként élt meg, ezért is került sor a megfelelő válaszlépés megtételére, és hozták létre egyidejűleg a Varsói Szerződést.
![]() |
Hegedüs András aláírja a Varsói Szerződés alapokmányát Varsóban. 1955. május 14. |
A miniszterelnök politikájával való moszkvai elégedetlenséget és a külpolitikai kudarcokat eredményesen használta ki az 1954 végén hosszabb betegszabadságon a Szovjetunióban tartózkodó Rákosi, aki 1954 novemberének legvégén tért vissza az országba, és a hozott információk birtokában azonnal támadásba lendült. Az MDP Politikai Bizottságának december 1-jén tartott ülésén tájékoztatta a vezetőséget a megváltozott szovjet álláspontról, és el is érte, hogy a PB, noha még nem vonta vissza az 1953. júniusi határozatot, de már a jobboldali elhajlást minősítette a fő veszélynek, és megbélyegezte Nagy Imre politikáját. Rákosinak ez kevés volt. Ő nem Nagy Imre fölé akart kerülni, hanem teljességgel ki akarta szorítani a közéletből riválisát és annak politikáját. Ezért javasolta, hogy pártküldöttség utazzon Moszkvába, amely a szovjetekkel megtárgyalhatná a magyar helyzetet. Nagy ellenezte a konzultációt (amivel újabb érvet szolgáltatott Rákosi számára az ő befeketítéséhez), ám azt megakadályozni nem tudta.
Noha a magyar pártvezetők részletesen
kidolgozott programmal, számos kérdéssel érkeztek
Moszkvába, a tárgyalás forgatókönyvét
a szovjetek írták, őket pedig mindössze három
dolog érdekelte. Az első - ez kapott a legkisebb hangsúlyt
a megbeszélésen - a magyar gazdaság állapota,
amely továbbra sem úgy alakult, ahogy azt a Kreml vezetői
1953 nyarán remélték. Ennél sokkal súlyosabb
gondnak tekintették Nagy
Imrének az 1954. október 20-i
Szabad
Népben megjelent írását, amelyben a
miniszterelnök a párt demokratizálásáért
szállt síkra, ostorozva az egyszemélyes vezetésből
fakadó hibákat, aktív, önálló
politizálásra szólítva föl a tagságot.
Ezt Moszkvában a párt egysége ellen irányuló
frakciózás nyitányának tekintették, ami
súlyos bűnnek számított. Hasonlóan felháborította
a szovjeteket Nagy hajthatatlansága. Vázolva a magyarországi
helyzetet, a miniszterelnök arra a megállapításra
jutott, hogy az új szakasz kívánalmainak megfelelően
nem tud együtt dolgozni a párt első titkárával,
Rákosival
- ami igaz is volt. Állásfoglalásával
Nagy Rákosi menesztésére tett javaslatot, ez pedig az SZKP
Elnökségének illetékességi körébe
való beavatkozás volt.
Mindezek ellenére Hruscsov
nem ajánlott teljes szakítást az 1953-as programmal,
mindössze azt sürgette, hogy legyen végre rend Magyarországon.
Számolják fel a gazdaság válságát,
de úgy, hogy a szocializmus érdekei átmenetileg se
csorbuljanak, ne bomoljanak föl a mezőgazdasági szövetkezetek,
és ne csökkenjenek a hadiipari (vagyis egyben nehézipari)
beruházások. Utóbbi a gazdasági élet
alapja, előbbi pedig a munkás-paraszt
szövetség létezésének legfőbb
garanciája. Legyen teljes egység az MDP
élén, Rákosi
vezető szerepét vissza kell állítani, de "
Nagy
elvtárs tekintélyét is meg kell őrizni".
Hruscsov tehát felkínálta a lehetőséget
Nagy számára, hogy elismerve és elítélve
hibáit csatlakozzon a régi-új politikához,
ebben az esetben, ha nem is az első vonalban, de jelen maradhat a
politikai életben.
2. Restaurációs kísérlet az új feltételek között
Moszkvából hazatérve azonban sem Nagy, sem Rákosi nem tartotta magát a kapott útmutatáshoz. Rákosi nem elégedett meg a miniszterelnök fölött aratott győzelmével, ellenfelét végleg és teljesen meg akarta politikailag semmisíteni. E szándékát megkönnyítette, hogy Nagy Imre a bolsevik fegyelem íratlan szabályait felrúgva nem fogadta el vita nélkül a moszkvai bírálatot, hanem megkísérelte az új szakasz egyes elemeit megmenteni, a helyzetet legalább részben ellenőrzése alatt tartani. Nem volt hajlandó nyilvános önkritikát gyakorolva, szó nélkül az új elvárások mellé sorolni. De a szovjet kritika mögé felsorakozott MDP PB Rákosi vezényletével elítélte Nagy Imrét, és a moszkvai igényeket teljesen kielégítő határozati javaslat kidolgozásához látott hozzá.
De 1955-ben már nem lehetett ott és úgy folytatni az ország irányítását, ahol és ahogy 1953-ban Rákosiék abbahagyni kényszerültek. Ehhez sem a külső, sem a belső feltételek nem voltak adottak. Igaz ugyan, hogy a szovjet külpolitikai nyitást súlyos kudarcok is érték, mindazonáltal a nemzetközi enyhülés folytatódott, a nagyhatalmak még 1955-ben tárgyalóasztalhoz ültek Genfben - a potsdami tárgyalások után első alkalommal képviseltették magukat legfelső szinten -, és még ősszel felvette a diplomáciai kapcsolatokat a Szovjetunió az NSZK-val, továbbá sor került az osztrák államszerződés aláírására: Ausztria semleges állam lett, a szovjet csapatok pedig elhagyták az országot. Nem lehetett figyelmen kívül hagyni, hogy Hruscsov, ha néha óvatosan lavírozva, máskor pedig pillanatnyi benyomásainak engedve, de mégis a sztálini rendszer egyes kinövéseinek lemetszésén munkálkodik.
Nagy Imre reformjai után azonban más volt az ország is, amelynek élére Rákosi visszakerült. Hiába nem volt hajlandó Nagy az önkritikára, félreállítani sem volt egyszerű, ennél radikálisabb, 1953 előtt még kézenfekvő megoldásokról nem is beszélve. Az amnesztiák, a megkezdett rehabilitációk után alig egy évvel már lehetetlen volt a miniszterelnök elítélése és bebörtönzése, noha ennek lehetősége is felmerült, de még azonnali leváltásának sem voltak meg a feltételei. Noha a KV 1955. márciusi határozata elítélte és megbélyegezte Nagy Imre politikáját, különböző bel- és külpolitikai okokra tekintettel Rákosi április közepéig kénytelen volt megelégedni azzal, hogy Nagyot - valós betegségének ürügyén - teljesen elszigetelte, szinte házi őrizetben tartotta. Csak három hónappal a moszkvai tárgyalások után fosztották meg előbb a pártban viselt tisztségeitől, majd a miniszterelnökségtől (utódja Hegedüs András lett) és egyéb pozícióitól, köztük még akadémiai tagságától is. A pártból való kizárására pedig még később, 1955 decemberében került csak sor, míg a Nagy Imre-kérdést, vagyis az általa képviselt politikai törekvések maradéktalan felszámolását a forradalom kitöréséig sem sikerült megoldani. Igazának tudatában az elvi tisztázást leginkább a háttérbe szorított miniszterelnök szorgalmazta, mindegyre írogatva tiltakozó memorandumait és vitairatait a magyar és szovjet pártvezetésnek (ezeket politikájának követői szűkebb körben is terjesztették).
Ebben Nagy
kitartásán, elvi szilárdságán túl
óriási szerepe volt az új szakasz eredményeképpen
megváltozott légkörnek, valamint annak, hogy a
miniszterelnök körül már 1954 végén
egyre jobban körvonalazható tábor kezdett kialakulni. Még
az új szakasz kezdetén, 1953. október 23-án
tartottak vitát az Írószövetségben,
ahol az előző hetekben a falvakban járt írók
adták elő nagy vitát kavaró beszámolójukat
arról, hogy milyen rombolást eredményezett az
MDP
parasztpolitikája. Ez alkalommal Kuczka
Péter állt ki legélesebben a kormány, az
új politikai irány mellett. 1954-ben, a szabadítások
és a meginduló rehabilitáció következtében
egyre szélesebb (párt)értelmiségi csoportok
jutottak mély lelkiismereti válságba, amikor szembesültek
az általuk szolgálni hitt eszmények és a valóság
közötti szakadékkal. A krízist követő
szigorú önvizsgálat a magyar írók javát
az új politikai vonal elkötelezett hívévé
tette, és már 1953 őszétől egymás
után jelentek meg a valóságos helyzetet feltáró,
önkritikus művek az Irodalmi
Újságban
Csoóri
Sándor, Devecseri
Gábor, Kuczka Péter, Örkény
István, majd mások tollából is. 1954-re
valóságos kis csapat kezdett Nagy köré szerveződni,
részint volt kollégái és diákjai közül,
akiknek a segítségével a mezőgazdaság
gyökeres reformját igyekezett kidolgozni, részint
politikusokból és írókból, újságírókból.
Ez a pártellenzékinek nevezett csoport a miniszterelnök
bukása után is kitartott az új szakasz politikája
mellett, vállalva adott esetben az ezzel járó támadásokat
is. De Rákosiék
nem voltak képesek visszaidézni az 1953 előtti terror
légkörét, a hivatalos vonal ellen lázadók
büntetése összehasonlíthatatlan a klasszikus ötvenes
években alkalmazott módszerekkel.
Ugyancsak 1954 folyamán egyre szélesebb támogatást kapott Nagy Imre politikája a magyar sajtóban is. Október végén a Szabad Nép szerkesztőségének taggyűlése viharos vita után foglalt állást az új szakasz mellett, egyben az annak érvényesülését akadályozó, visszahúzó erők, a lap vezetői, valamint Gerő Ernő és Farkas ellen. Novembertől a Hazafias Népfront lapjává vált Magyar Nemzet szerkesztőbizottságában Gimes Miklós, majd később Losonczy Géza szálltak síkra a szocializmus reformja mellett.
Nagy Imre félreállítása után ugyan egymás után érték retorziók a politikája mellé felsorakozottakat: leváltották az Irodalmi Újság főszerkesztőjét, Molnár Miklóst, egymást érték a tisztogatások a Szabad Népnél, ahonnan még 1954 végén távozni kényszerült Kende Péter és Lőcsei Pál, majd 1955 áprilisában eltávolították többekkel együtt Méray Tibort. De hiába volt minden, az újságírók elmentek, de a kritikus szellem maradt, a sajtót nem lehetett többé az 1953-at megelőzően rá kiosztott szerepre kényszeríteni. És miközben a restaurálódó rákosista hatalom megkísérelte kiűzni ellenfeleit a magyar közéletből, a reformtábor tovább erősödött. 1955 januárjában megnyílt az értelmiség Kossuth Klubja Budapesten, ott alakult meg március 25-én a DISZ Petőfi Köre, melynek titkára Tánczos Gábor lett. A Kör ugyan az SZKP XX. kongresszusáig nem játszott jelentős szerepet, azt követően azonban az igaz szó erejével, a hibák és bűnök őszinte feltárásával, nyilvános megvitatásával a forradalmi követelések egyik legfontosabb erjesztőjévé, egységesítőjévé nőtt.
És ha nem is a Nagy
Imre által elképzelt és tervezett ütemben,
de folytak tovább a szabadítások. A kelet-európai
koncepciós perekben kulcsszerepre kényszerített
N. H.
Field rehabilitációja lavinát indított
el, egymás után omlottak össze az ő tanúvallomásaira
is felépített hamis vádak. Ez Magyarországon
leginkább a Rajk-per felülvizsgálatát sürgette,
az azonban - Rákosi
abban vállalt szerepe miatt - továbbra is tabu volt. De
még 1954 végén kiszabadult Kéthly
Anna, majd 1955-ben a MAORT-perben
elítélt Papp
Simon, a börtönből házi őrizetbe került
Mindszenty
József bíboros, majd Grősz
József kalocsai érsek, és novemberben 1200 a
Szovjetunióban elítélt társával együtt
hazatért Kovács
Béla, a kisgazdapárt egykori főtitkára.
Az elítélt kommunistákat követően egymás
után kerültek szabadlábra vagy könnyebb körülmények
közé a nem kommunista politikusok és a gazdasági
perek elítéltjei.
![]() |
Az SZKP XX. Kongresszusa 1956. február 14-25. |
Az SZKP XX. kongresszusa fordulópont volt az SZKP és a nemzetközi kommunista mozgalom politikájában és ideológiájában. A harmadik világháború elkerülhetetlenségét hirdető dogma elejtése, a békés egymás mellett élés meghirdetése új feladatokat rótt a Szovjetunió és a csatlós országok vezetőire. Hruscsov Sztálin bűneit feltáró, leleplező titkos beszéde - jóllehet több mint harminc évig nem került széles nyilvánosság elé, mégis - azonnal egyre szélesebb körben terjedt el, miután felolvasták egyes kiemelt pártvezetők előtt, és megerősítette igazukban azokat, akik eddig is szemben álltak a sztálinizmussal, de megroppantotta azokat is, akik megkíséreltek változatlanul kitartani mellette.
A XX. kongresszus megoldhatatlan feladatok elé állította a változatlan személyi összetételű magyar pártvezetést. Rákosinak kellett a magyarországi desztalinizáció élére állnia, idehaza neki kellett feltárnia, lelepleznie a múlt hibáit, bűneit és azok elkövetőit, elsősorban saját magát, miközben ügyelnie kellett arra, hogy a párt első emberének (neki magának) a tekintélye semmiképpen se csorbuljon. Nehezen elképzelhető, hogyan gondolhatták a Kreml urai, hogy ez a feladat teljesíthető, de 1956 nyaráig egyenlő intenzitással szorgalmazták Magyarországon a desztalinizáció legalapvetőbb lépéseinek megtételét, vagyis a XX. kongresszus határozatainak megvalósítását, miközben ragaszkodtak a pártvezetés változatlan összetételéhez, elsősorban Rákosihoz. Az elkövetett törvénytelenségekért felelős személyt kellett találni, a szovjetek és a rendszer igazolása érdekében. Már 1953-ban mutatkozott szándék arra, hogy a felelősséget egyetemlegesen az amúgy is letartóztatásban lévő Péter Gáborra hárítsák. Ennek eredménytelensége után került előtérbe - már Nagy Imre elmozdítása után - Farkas Mihály, akit e szerepre valóságos felelősségén túl kiválóan alkalmassá tett az a körülmény is, hogy 1953-ban Nagy Imréhez csatlakozott, így az ő meghurcolása figyelmeztetés is lehetett az apparátus számára, ami jelezte volna, hogy azoknak, akik töretlen hűséggel kitartanak a vezér mellett, nem eshetik bántódásuk. Hamarosan kiderült azonban, hogy Farkas Mihály is kevés erre a szerepre. Már a XX. kongresszus előtt fölvetette egy párttaggyűlésen Szilágyi József Rákosi személyes felelősségét, majd 1956 márciusában a Budapest XIII. kerületi aktívaülésen Litván György tanár követelte a jelen lévő Rákosi lemondását.
A szovjetek azonban több okból kifolyólag is kitartóan ragaszkodtak Rákosi személyéhez. Egyfelől úgy értékelték, hogy a folyamatos személycserék tovább destabilizálják a vezetést, az országot, az 1953 óta bekövetkezett váltások már éppen elég nehézséget okoztak a pártnak, vagyis amennyiben lehetséges, kerülni kell a változtatást a magyar pártvezetés élén. Másfelől személyét garanciának tekintették arra, hogy Magyarországon nem kerül sor (önálló) reformpolitikára, ami sértené a szovjet vezetés érdekeit. Végül nem találtak Magyarországon olyan személyt, aki egyaránt megfelelt volna a szovjet elvárásoknak és a magyar viszonyoknak. Amikor 1956 júliusában végképp tarthatatlanná vált Rákosi az első titkár pozíciójában, magyar részről két lehetséges utód merült fel, ám mindkettővel szemben komoly kifogások voltak. Kádár János ugyan megjárta Rákosi börtönét, ez a magyar közvélemény előtt növelte hitelét, de Hruscsovék szemében inkább ellenérv volt az első titkárrá választása körüli vitában. Rontotta helyzetét, hogy ő is részes volt Rajk elítéltetésében és kivégzésében, ha nem is olyan mértékben, mint Rákosi, és személye ellen szóltak az 1945 előtti politikai tevékenységét ért bírálatok, elsősorban a KMP 1943-as likvidálásában játszott szerepe miatt. Nagy súllyal esett a latba, hogy jelölését a PB tagjai közé korábban Nagy Imre szorgalmazta, vagyis megválasztása engedmény(nek tűnhet) a jobboldal számára. A másik jelölt Gerő Ernő volt (végül ő lett Rákosi utódja), de mindenki tisztán látta, hogy ő nem lehet megoldás, hiszen mindvégig a legfelső vezetés része volt, lényegileg nem különbözött Rákositól, és személyével legalább olyan élesen állt szemben az egész társadalom. Az utódlás nehézségét jelzi, hogy fölmerült: ne válasszanak első titkárt, hanem a PB tagjai felváltva elnököljenek az üléseken.
Miközben azonban a szovjetek nem láttak lehetőséget Rákosi leváltására, az MDP első titkára nemcsak a magyarországi desztalinizációt akadályozta, hanem a Szovjetunió új külpolitikáját is. 1955-ben ugyan Belgrádban sor került a történelmi kibékülésre, ezt azonban követnie kellett volna a csatlós országok megbékélésének is. A szovjet elvárás ismeretében Rákosiban meg is volt erre a készség, noha a mundér becsületének védelmében egyetlen alkalmat sem szalasztott el a jugoszláv politika bírálatára. Tito azonban nem volt hajlandó megfelelő feltételek és garanciák nélkül megbékélni a magyarokkal, ami hozzájárult ahhoz, hogy csak félsikert eredményezett a szovjet külpolitika: megszűnt ugyan az éles szembenállás a jugoszlávokkal, de nem sikerült őket visszaterelni a táborba.
3. A reformtábor szélesedése - a hatalom gyengülése
A XX. kongresszust követően megélénkültek Magyarországon a reformokat követelő erők. A párton belül is egyre szélesebb csoportok akartak valódi változást, a párt gyökeres megújulását, és nemcsak Budapesten. A vidék megmozdulását segítette, hogy Nagy Imre követői közül többeket vidékre száműztek büntetésül, így került például Győr megyébe, a megyei ügyészség élére Kéri József, aki Nagy miniszterelnöksége idején a Minisztertanács pártszervezetének titkára volt. Mivel ezeket a személyeket sikerült a fővárosból eltávolítani, így valamelyest gyengült az ottani nyomás, ugyanakkor komoly erjesztőivé váltak a vidék reformok mellé való felsorakoztatásának.
Ebben az időszakban a Petőfi
Kör megélénkülő tevékenysége
adott új irányt és tartalmat a rákosista rend
elleni küzdelemnek. Néhány héttel a
XX.
kongresszust követően a Kör
már megtartotta első valóban nagyobb szabású
és a jövő felé mutató rendezvényét,
az egykori MEFESZ-vezetők
baráti találkozóját a Kossuth Klubban. A májustól
egymást követő szakmai vitákon mind szélesebb
hallgatóság előtt egyre kényesebb kérdéseket
feszegettek a felszólalók és hallgatóság.
Újra nyilvánosság előtt kaptak szót az
elmúlt években félreállított történészek
(Kosáry
Domokos), filozófusok (Lukács
György és tanítványai), megtörtént
a NÉKOSZ
társadalmi rehabilitációja. A június 18-án
a Magyar Néphadsereg Központi Tiszti Házában
megtartott vitán Rajk Lászlóné a hallgatóság
nyilvánossága előtt követelte férje,
Ujhelyi
Szilárd pedig az egész magyar társadalom
rehabilitációját. Az alig egy hét múlva
megtartott sajtóvitán elhangzott felszólalásában
Déry
Tibor a társadalmi bajokat a rendszer szerkezetéből
eredeztette, és a gyökerekig hatoló átalakítás
szükségességét vetette föl.
Losonczy
Géza az ülés nyilvánossága előtt
kért bocsánatot korábban elkövetett bűneiért,
a közönség pedig tüntetően követelte
Nagy
Imre visszatérését a hatalomba.
Andropov
Moszkvába küldött jelentésében a vitát
helyesen jellemezve úgy tájékoztatott, hogy az "lényegét
tekintve a pártvezetés elleni tüntetéssé
fajult". Mindez már túlment a hatalom tűréshatárán
- különös tekintettel arra, hogy a szervezők a
következő ülés tárgyául a törvényesség
megvitatását szánták -, és az MDP
KV június 30-iki ülése elítélte a
Petőfi köri vitákat, ami azok szüneteltetését
eredményezte.
Összességében a Petőfi Kör több szempontból is túllépett az eddig többé-kevésbé a párt berkein belül vagy legalábbis szűk körben folytatott polémiákon. Olyan szerepet töltött be, mint a nagy francia forradalmat megelőző időszak panaszfüzetei vagy Kossuth Pesti Hírlapja: összegezte a válság tüneteit, a vitákon pedig kimondták az igazságot. Az eddigi óvatos reformelképzeléseken és reformista megfogalmazásokon túllépve mindössze a rendszer két legfontosabb tabuját nem érintették: a szovjet csapatok magyarországi állomásozását és az egypártrendszert. A rendezvények az azokon részt vevőknél sokkal szélesebb csoportokat kapcsoltak be a közéletbe. A közönség továbbvitte az ott hallottakat a munkahelyekre és vidékre is, ahol folytatódtak a viták. A fővárosi mintára egymás után alakultak az ország különböző területein a helyi vitafórumok, különösen a DISZ KV májusi állásfoglalását követően, amely ezek megalakítását szorgalmazta. Kaposvárott már tavasszal szerveződni kezdett a Zrínyi kör, Szombathelyen az MDP KV-nek a Petőfi Kört elítélő június 30-iki határozatával közel egy időben alakult meg a Vasvári kör, Veszprémben a Batsányi kör Brusznyai Árpád vezetése alatt, Pécsett már októberben az ottani Petőfi kör, Debrecenben a Kossuth kör (vezetője Für Lajos) stb. Vagyis a Petőfi kör hozzájárult a reformtábor számottevő kiszélesüléséhez, megerősödéséhez, a politikát, kritikát kivitte, ha nem is az utcára, de feltétlenül a párt falain kívülre, bekapcsolva a politizálásba, a jövőről való vitatkozásba a nem párttag tömegek jelentős részét.
Míg a reformtábor Nagy Imre félreállítása után, annak ellenére is szélesedett és erősödött, egységesült és tisztult programja, addig Rákosiék képtelenek voltak kezelni az egyre terebélyesedő válságot, felemás intézkedéseikkel csak gyengítették a hatalmat. Nagy Imre félreállításával, leváltásával nem sikerült visszahozni a párton belüli egységet. A párt felső vezetésében, de az egész szervezetben is mindvégig jelen maradtak azok, akik a fennálló renddel nem értettek egyet, jóllehet nem mentek olyan messze a változások felrajzolásában, mint Nagy. Nem gondoltak a rendszer megreformálására, ám annak egyes kinövéseit fel akarták számolni, elsősorban az önállósult erőszak-apparátust megfékezve. Legfőbb reprezentánsuknak Kádár János tekinthető. De egyre többen voltak elégedetlenek a párt alsóbb szintjein is, akik ugyancsak normalizálni akarták a rendszert. A vezetés nem volt hajlandó elfogadni a kritikát, minden ellenvéleményt jobboldali elhajlásnak, Nagy Imre káros befolyásának, vagy a párttagság körében is meglévő tudatlanságnak, elmaradottságnak minősített. Az elégedetlenekkel szemben adminisztratív eljárásokat alkalmaztak, fegyelmi vizsgálatokat rendeltek el, és különböző büntetésekkel sújtották őket, beleértve a pártból való kizárást is. Mindezt azonban a hatalom csúcsain állókkal szemben nem merték megtenni, sőt Kádár 1956-ban lett a legfelső vezetés, a PB tagja.
Az egyre inkább égető valós problémák mellett a pártvezetés idejének egy jelentős részét lefoglalták a hagyományos rutinfeladatok: aktívák tartása, üzemlátogatások stb. Ennél is érthetetlenebb, hogy a ténylegesen meglévő gondok mellé újakat gyártottak, és komoly, hosszú vitákat folytattak olyan teoretikus kérdésekről, mint például hogy mennyire válhat kommunistává egy volt szociáldemokrata.
Mivel az NSZK bevonása a NATO-ba csak átmenetileg fagyasztotta be a nemzetközi enyhülés folyamatát, fölöslegessé vált a hadsereg erőltetett ütemű fejlesztése vagy akár szinten tartása, ami a nehézipar fokozott fejlesztésének egyik legfőbb mozgatója volt. Folytatódhatott tehát a néphadsereg Nagy Imre miniszterelnöksége alatt megindított leépítése, amit megkönnyített, hogy a katonaság elvesztette korábbi mindenható vezetőjét, Farkas Mihályt. Az új honvédelmi miniszter, Bata István korántsem rendelkezett olyan tekintéllyel, hogy ellensúlyozni tudta volna a gazdaság nehézségeit a hadsereg rovására megoldani kívánó törekvéseket. A néphadsereg állományát a forradalom kitöréséig több lépcsőben csökkentették, ami a tisztek körében komoly egzisztenciális fenyegetettséget keltett. Az elvonások a leszereléseken túl is sújtották a tisztikart, így az állományban maradtaknak is csökkent az életszínvonala. A leépítéssel együttjáró, de sok esetben attól függetlenül is végrehajtott gyakori átszervezések további nehézségek elé állították a tiszteket.
Nagyban aláásták a parancsnokok tekintélyét a hadseregben működő ÁVH-állományú elhárító tisztek, akik sok esetben a parancsnokoknál nagyobb hatalommal rendelkeztek. A nekik való kiszolgáltatottság keltette ellenszenv jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a forradalom kitörését követően a hadsereg csak nagyon visszafogottan, mérsékelten volt hajlandó együttműködni az ÁVH-s egységekkel.
A sorállomány hangulata természetesen szorosan összefüggött a lakosság hangulatával. Az 1953-as enyhülést követően ismét erősödött a falura nehezedő nyomás, az életszínvonal megkezdett emelkedésének visszafogása kellően éreztette hatását. A hadseregben uralkodó szigorú, sok esetben kegyetlen bánásmód, a parancsnokoknak való teljes kiszolgáltatottság, valamint a civil világban tapasztaltnál is erőteljesebb politikai manipuláció tovább növelte a besorozottak elégedetlenségét.
Mindez erősen meggyengítette a néphadsereg hadrafoghatóságát bármilyen ellenséggel szemben. Az esetlegesen a fennálló rend elleni megmozdulás elfojtására pedig még kevésbé volt alkalmas, hiszen a reformeszmék tért hódítottak a hadsereg állományában, és egyre gyakrabban vettek részt tisztek is a Petőfi Köri vitákon. Ezzel tisztában volt a katonai és a pártvezetés, valamint a szovjetek is. A vezérkarban nem sokkal a forradalom kitörését megelőzően készült el egy belső jelentés, amely a fentebb vázolt gondokat összegezve arra a megállapításra jutott, hogy komoly politikai kihívás, erőpróba esetén a vezetőség nem számíthat a hadsereg fenntartások nélküli támogatására.
A hadsereghez hasonlóan bizonytalan volt a rendőrség megbízhatósága, és egy esetleges megmozdulással szembeni felhasználhatósága. Stabilitását nagyban aláásta, hogy 1953-ban szovjet mintára Magyarországon is egy kézbe került a rendőrség és az állambiztonsági erők irányítása. Az eredeti elképzelés szerint ez az ÁVH betagolását, ellenőrzésének, felügyeletének (erős) kézbe vételét jelentette volna. A valóságban azonban az ÁVH a fölállított főosztályokon belül is megőrizte különállását, hatalmi súlyát, mindez pedig csak nyilvánvalóbbá tette kivételezett helyzetét a rendőrséggel szemben, nem véletlen tehát, hogy Gerő Ernőt egy ÁVH-s tábornok, Piros László követte a belügyminiszteri poszton. Mindennaposakká váltak a súrlódások, az ÁVH számos esetben beavatkozott a rendőrség ügyeibe, amelynek állománya ugyancsak nem maradt érintetlen a reformszellem terjedésétől, a tisztek közül is egyre többen szorgalmaztak valódi változásokat, tényleges megújulást. Ha túlzó is volt Andropov nagykövet vészjelzése ("a budapesti rendőrség vezetése teljes egészében egyetért Nagy programjával"), volt benne igazság.
De még a párt ökle, maga az Államvédelmi Hatóság is megingott a forradalmat megelőző időszakban, ezt bizonyítja, hogy egyre többen szereltek le a saját kérésükre, miközben 1956 elején jelentősen csökkentették az ÁVH létszámát, ami eleve komoly elégedetlenséget keltett az állományban. A szervezet - a hadsereghez hasonlóan - elvesztette hajdan teljhatalmú vezetőjét, Péter Gábor elítélését pedig, ha csak nem sokkal a forradalmat megelőzően is, de további eltávolítások, sőt letartóztatások követték (a PB már 1956 augusztusában határozott az ÁVH több vezetőjének bíróság elé állításáról). A rehabilitációk állandóan napirenden tartott fenyegetése, a bűnösök megnevezésének és megbüntetésének egyre többek által hangoztatott igénye természetesen megrettentette és gyengítette az állományt, melynek tagjai nemcsak parancsnokaik zuhanását tapasztalhatták, de azt is, hogy a kiszabadultak közül számosan visszakerültek a politikai vezetésbe, és várható volt, hogy szorgalmazni fogják egykori fogvatartóik, megkínzóik felelősségre vonását. Kádár János egy őszi PB-ülésen megbírálta az ÁVH-t, és személy szerint Piros belügyminisztert. A szovjetek magyarországi belügyi főtanácsadója jelentette is Moszkvának, hogy "az egészségtelen hangulatok terjedőben vannak az államvédelem munkatársainak egy része körében is".
1956 nyarára a szovjet vezetés elérkezettnek
látta az időt az újabb politikai intervencióra,
hiszen a helyzet már nemcsak a
Kremlben,
de az egész szocialista táboron belül nyugtalanságra
adott okot: félő volt, hogy Magyarországon "váratlan,
kellemetlen esemény" történik. Ennek valószínűségét
növelte a lengyelországi
Poznanban
bekövetkezett megmozdulás, ahol a biztonsági erők
fegyverrel verték szét az élet- és munkakörülményeik
javításáért tüntető munkásokat.
Az összecsapásnak közel száz halálos és
több száz sebesült áldozata volt. Hasonló
eset elkerülése végett Anasztasz
Mikojant, az SZKP
liberálisnak számító, válságkezelő
követét küldték Magyarországra, széles
körű felhatalmazással. Mikojan - miután megérkezése
után kellően tájékozódott - két
javaslatot dolgozott ki a válság elhárítására.
Az első a párton, a pártvezetésen belüli
egység helyreállítását célozta.
Szakítva az eddigi politikával, belátta
Rákosi
menesztésének elkerülhetetlenségét -
az első titkárt egészségi állapotára
való tekintettel, érdemei elismerése mellett mentették
fel legfőbb funkciójából, de továbbra
is az Országgyűlés és a Központi
Vezetőség tagja maradt. Rákosi menesztése
mellett fel kívánta frissíteni a pártvezetést
annak érdekében, hogy az új grémium teljes
elvi és gyakorlati egységben láthasson hozzá a
halaszthatatlan feladatok megoldásához: az ellenzéki
központok szétveréséhez, az ellenzéki
agitáció, propaganda teljes megszüntetéséhez.
Rákosi
felváltása Gerő
Ernővel - ahogy az várható volt -
semmit sem oldott meg, sőt mintegy eszkalálódott a válság.
Az első titkár menesztése elbizonytalanította
azokat a csoportokat, amelyek számára az ő személye
jelentett garanciát, és Gerő Ernő utódlása
nem biztosította azok támogatását, akik ellene
voltak Rákosi politikájának. Ugyanakkor Rákosi
eltávolítását nem kapcsolták össze
a pártvezetés felfrissítésével, így
az ő káderei megőrzött funkcióik révén
továbbra is befolyásuk alatt tudták tartani a legfelső
vezetést is. Fennmaradt a PB
megosztottsága, a legalapvetőbb kérdésekben
sem tudtak egységes álláspontot kialakítani,
ennek következtében viszont lehetetlen volt a kihívások
megválaszolása, a problémák megoldása.
Sőt egyre szélesebb csoportok fordultak szembe a vezetéssel,
Andropov
56 októberében úgy értékelte a
helyzetet, hogy "a PB nem rendelkezik támogatással sem
a párton belül, sem a nép körében... nem látják
egyelőre a helyzetből a kiutat", vagyis egyre inkább
képtelenné válik a válság megoldására,
az ország vezetésére. Gerő Ernő
Andropov közvetítette üzenete már-már nyílt
segélykiáltás volt: "a helyzet az országban
»rendkívül komoly és tovább romlik«".
Annak érdekében, hogy a még mindig húzódó
és egyre veszélyesebb Nagy
Imre-kérdést sikerüljön megoldani, felmerült
Nagy visszavétele a pártba, erre azonban az egykori
miniszterelnök sokáig csak a vitás kérdések
előzetes tisztázása esetén volt hajlandó,
vagyis ha vele saját korábbi, 1953-as programja is visszatérhet.
A nyilvános önkritikát Nagy 1956 szeptemberében
is elutasította, ennek ellenére október elején
sor került visszavételére, a kérdések
tisztázása nélkül.
Semmi nem valósult azonban meg Mikojan másik javaslatából: nem sikerült a támadás az ellenzéki központok ellen, ezt a hatalom meg sem kísérelte. Még a nyáron, nem sokkal leváltása előtt maga Rákosi is úgy értékelte a helyzetet, hogy azon már drasztikus eszközök alkalmazása sem segít, hiába tartóztatnának le egyeseket, nyomban újak állnának a helyükre. A megingott vezetésnek ilyen lépések megtételére már nem volt ereje.
Hozzájárult a hazai gondok megoldásának elodázásához, hogy az újnak kikiáltott vezetés számos régóta halasztódó külpolitikai probléma sürgős megoldására is rákényszerült. Gerő Ernő három hónapos országlása alatt alig egy hónapot töltött Magyarországon. Meg kellett oldania a jugoszláv kérdést, el kellett érnie, hogy Tito a megbékélést demonstrálva fogadja őt. Ez korántsem volt egyszerű, hiszen Tito nem csinált titkot belőle, hogy nem tartja kielégítőnek a magyar párt élén bekövetkezett személyi változást, és nem sok hajlandóságot mutatott a Gerő Ernővel való találkozásra. Ezt hosszú moszkvai tárgyaláson kellett előkészíteni. Kádár, a párt második embere Kínában tárgyalt, így a legnehezebb napokban dönteni képes, tudó, merő vezetők nélkül maradt a párt (és az ország).
Egyre erősödtek a korábbi tendenciák. Kiteljesedett a sajtó lázadása. Mikojan már 1956 nyarán, még Rákosi leváltása előtt arról számolt be, hogy "a hatalom napról napra egyre inkább kicsúszik az elvtársak kezéből. Kialakulóban van az ellenséges elemek párhuzamos központja... A sajtó és a rádió kikerült a KV ellenőrzése alól." De általában is kiszélesedett az elégedetlenek tábora. A Nagy Imre félreállítása után visszahozott erőltetett iparfejlesztés, és ennek áraként a meghozott restrikciós intézkedések, az ismét megnövekvő terhek, amelyek legnagyobb részt megint csak a mezőgazdaságot sújtották, megerősítették az ország szembenállását a rendszerrel. Megszigorították a beszolgáltatást és a szabadpiaci értékesítés feltételeit, korlátozták a téeszekből való kilépés lehetőségét. Új lendületet vett a szövetkezetesítés, és ennek árnyékában a tagosítások. Párhuzamosan rendezték (emelték) az ipari normákat, és a dolgozók által fizetendő nyugdíjjárulékot. Semmi jót nem ígértek a II. ötéves terv nyilvános vitára bocsátott irányelvei, amit nemcsak a szakmai körök utasítottak el, de a lakosság is elkeseredéssel vette tudomásul, hogy minden változtatás nélkül erőlteti a vezetőség a régi, kudarcot kudarcra halmozó gazdaságpolitikát. A lakosság életszínvonala még 1956-ban sem érte el az 1938-as - jólétinek az akkori Európában sem nevezhető - szintet.
Továbbra is válságos volt a lakáshelyzet. Sokan emberi lakásnak nem tekinthető kalyibákban éltek, többeknek azonban ilyen lehetőség sem jutott. A kiemelt szocialista nagyberuházásokon dolgozók jelentős része embertelen körülmények között lakott közös barakkokban Sztálinvárosban és Komlón, ezek a települések egyben a bűnözés melegágyai is voltak. Az ellátás itt még rosszabb volt, mint máshol, pedig mindenütt voltak hiánycikkek, miközben a kapható áruk minősége is alacsony volt. A falura nehezedő nyomás és az erőltetett nagyberuházások jelentősen megnövelték a lakóhelyüktől távol munkát vállalni kényszerülők, az ingázók számát, akik az év nagy részét családjuktól távol, hiányos felszereltségű tömegszállásokon, úgynevezett munkásszállókon kényszerültek eltölteni. Rosszak, egészségtelenek voltak a munkakörülmények, a produktivitás emelésének túlhajszolása miatt az üzemekben nem törődtek a munkavédelemmel, gyakoriak voltak a munkahelyi balesetek.
A gondokat tetézte a fizetésekben
mutatkozó indokolatlan aránytalanság. Az alacsonyra
szorított bérek eleve lehetetlenné tették a
szakmunka, a minőségi munka megfelelő díjazását,
amit tovább növelt az egyoldalú mennyiségi szemlélet.
Általában jobban keresett az egyszerű, mechanikus
feladatot végző betanított munkás, mint azok a
szakmunkások, technikusok, akik a gépek beállítását,
a mintadarab legyártását végezték. De óriási
különbségek voltak az egyes ágazatok között
is. A nehéziparban - elsősorban a leginkább
favorizált kohászatban, vasiparban, bányászatban
- dolgozók sokszorosát keresték annak, mint amit
hasonló munkát végző faipari vagy textiles társaik.
Különösen nehéz volt a fiatal szakmunkások
helyzete, akiknek a fizetése a megélhetéshez minimálisan
szükséges havi ezer forinttól is messze elmaradt. A SZOT
korabeli felmérése szerint a háromgyerekes családoknak
több mint ötven százaléka a létminimum
alatt tengődött.
Az 1953-ban kapott bő egy évnyi szünet után tehát újra nőtt a nyomás, szorult leginkább a gazdasági prés. Az ország egyre erőteljesebben szembesült azzal, hogy a fennálló körülmények között nem lehet élni; eltérő szinten, de tudott arról, hogy létezik a fennállóval szemben egy másik, leginkább Nagy Imre nevéhez kötött alternatíva. A párton belül kialakult ellenzéki csoportosuláshoz az írók, újságírók után felsorakozott az értelmiség, majd 1956 őszére szinte az egész magyar társadalom. A hatalom gyengének és tehetetlennek mutatkozott, a társadalom - amely már jó ideje elviselhetetlennek tapasztalta a rendszert - maradék bizalmát, de a félelem gátját is elvesztette. Nyilvánvalóvá vált, hogy miközben a társadalom nem akar az adott rendben élni, a hatalomnak nincs ereje azt megvédeni.
1956. október 6-án Budapesten kivégzett
társaival együtt ünnepélyes körülmények
között eltemették Rajk
Lászlót.
A szertartáson a pártvezetőkön (Apró
Antal, Münnich
Ferenc) kívül beszédet mondott az egykori pertárs,
Szász
Béla is, aki kimondta a tömeg gondolatát: "amikor
százezrek vonulnak el a koporsók előtt, nemcsak az áldozatoknak
adják meg a végső tisztességet, de szenvedélyes
vágyuk, megmásíthatatlan elhatározásuk,
hogy egy korszakot temessenek el". Szavai nem minősíthetők
költői túlzásnak, hiszen a rendszer valóban
romokban hevert.
A temetést követően
a diákok mozdultak először, akik már 6-án
délután antisztálinista jelszavakat skandálva
tüntettek Budapest belvárosában. És miközben
a pártvezetés továbbra is a régi úton
maradva Jugoszláviába utazott a Titóval
való megbékélést demonstrálandó,
a diákok radikálisan új utat vágtak maguknak:
október 16-án Szegeden a DISZ-ből
kiválva megalakították önálló, független
szervezetüket, a MEFESZ-t,
melyhez még október 23-a előtt az ország
valamennyi területéről csatlakoztak a felsőoktatás
diákjai. A diákok ezen lépése több, mint
a forradalom felé vivő út egyik állomása,
ez már maga volt a forradalom. Független szervezetet alakítottak
egy olyan országban, ahol semmi sem létezhetett a párttól
függetlenül. Vezetőiket önállóan,
alulról, maguk választották, lehetőséget
sem adva a mindent uraló MDP-nek,
hogy a neki megfelelő személyt kijelölhesse. Az ifjúság
egy sajátos csoportjának rétegszervezetét hozták
létre, semmibe véve ezzel a hivatalos ideológiát,
amely tagadta a társadalomban meglévő különbségeket.
Az 1956. október 22-én, a Budapesti Műszaki
Egyetemen megtartott diákgyűlés még tovább
ment. Nemcsak a MEFESZ-hez
való csatlakozás mellett döntöttek, hanem a
lengyelországi események
hatására összeállították követeléseiket,
és a varsói változásokkal való
szolidaritás érdekében tüntetést
hirdettek másnapra.
Szakítva az eddigi formákkal, nem petícióval
fordultak a párthoz, hanem követelésekkel, és
azok alátámasztására utcai demonstrációt
hirdettek. Tizenhat pontjuk pedig már a Petőfi
Kör által is tiszteletben tartott tabukra sem volt
tekintettel: követelték a szovjet csapatok kivonását
és a többpártrendszer újbóli megteremtését.
És mivel a teljes program megjelentetésére sem a sajtó,
sem a rádió nem vállalkozott - pontjaik megkurtításába
pedig a diákok nem mentek bele -, maguk kezdték
terjeszteni stencilezett röplapjaikat az utcákon osztogatva,
falakra ragasztva, de küldöttségeik szerte vitték
a budapesti üzemekbe is.