1. Október 28.
2. Október 29.
3. Október 30.
4. Október 31.
5. November 1.
6. November 2-3.
1. Október 28.
Október 27-én Nagy Imre felismerte, hogy nem lehet tovább halogatni a döntést, azonnali változásra van szükség. Ennek kikényszerítése érdekében kilátásba helyezte azt is, hogy amennyiben nem fogadják el az új politikai koncepciót, lemond, ami az éppen megalakult kormány bukását jelentette volna.
Nagy Imréhez csatlakozott Kádár János is, akit 27-én éjjel arról értesítettek, hogy a SZOT megállapodásra jutott az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság és az Írószövetség képviselőivel, s közös nyilatkozatot jelentetnek meg a forradalom követelései mellett. Az első titkár nem engedhette meg, hogy a vezetése alatt álló párt ne csak hatalmi monopóliumát, de a politikai vezető szerepet, az irányítást is kiadja a kezéből. Mivel a sajtó fölött már nem volt teljes az MDP kontrollja, csak ideig-óráig tudta megakadályozni a már kinyomtatott közlemény nyilvánosságra hozatalát. Ennyi idő állt rendelkezésére, hogy a fordulat szükségességéről meggyőzze a szovjeteket és saját pártjának vezető testületeit.
Mikojanék kénytelenek voltak meghajolni Nagy és Kádár érvei előtt, és tájékoztatásuk alapján Hruscsov is áldását adta a fordulatra. A magyar javaslatnak igazából nem volt alternatívája. A már az egész országra kiterjedt felkelést - ekkor - nem lehetett egyedül a szovjet csapatokra támaszkodva leverni. Ennek sem politikai, sem katonai feltételei nem voltak adottak, hiszen nem volt előkészítve a fegyveres harc leverését követően szükséges politikai konszolidáció, de nem voltak adottak a biztos katonai siker feltételei sem. A négy napja harcban álló hadseregnek pihenésre, átcsoportosításra, erősítésre volt szüksége, hiszen - elsősorban vidéken - számítani kellett már a Magyar Néphadsereg ellenállására is. A Nagy Imréék által kínált megoldás ugyanakkor biztosította, hogy a szovjet hadsereg ne vesztesként vonuljon ki Budapestről, hanem azért vonják vissza, mert a politikai megoldás feleslegessé teszi a további harcot. Az előterjesztett javaslatok nem érintették sem a kommunista párt vezető szerepét, sem Magyarország helyét a Varsói Szerződésben, vagyis a népi demokratikus rendszer legfőbb alapjai biztosítottnak látszottak. Október 28-án szó sincs Magyarországon sem hatalomváltásról, sem rendszerváltásról. Sőt, éppen ezt megakadályozandó került sor a tűzszünetre és a csapatok visszavonására, hogy az ország élén álló kommunista politikusok, a miniszterelnök és a párt első titkára politikai eszközökkel tudják megoldani a válságot. Mikojanék egyben figyelmeztették a magyar vezetőket, hogy föltétlenül útját kell állni minden további jobbracsúszásnak, és jelezték, hogy ez a legvégső határ, ameddig a szovjetek hajlandók elmenni.
A döntésről még a PB vagy a KV ülése, hozzájárulása nélkül értesítették a sajtót, így 28-án a Szabad Nép vezércikke már elvetette a felkelők eddigi megbélyegzését, és elismerte, hogy a szocialista demokrácia megvalósításáért küzdenek.
![]() |
A Szabad Nép 1956. október 28-i száma |
(A Népszavának
az a száma azonban, amely a
SZOT és
a két forradalmi szervezet megállapodásáról
számolt volna be, nem kerülhetett az utcára.)
A régóta érlelődő döntést
és annak szovjet jóváhagyását nemzetközi
tényezők is sürgették. Az Egyesült Államok
kormányát teljességgel meglepte a magyar forradalom,
nem rendelkeztek kidolgozott politikai elképzelésekkel
hasonló esetre.
A vezetés rögtönzésekre kényszerült,
amit megnehezített, hogy két, egymásnak ellentmondó
elvárásnak kellett egyidejűleg megfelelnie. Egyfelől
kézenfekvő volt, hogy a magyar forradalom bizonytalan eredményeiért
nem érdemes felrúgni az Európában viszonylag jól
működő status quót, megállítani a
nemzetközi enyhülés néhány éve tartó
folyamatát. Másfelől igazolnia kellett propagandáját,
és - demokratikus országként - meg kellett
felelnie közvéleménye követelésének,
amely egységes volt a magyar szabadságharc támogatásában.
Ez utóbbi sarkallta arra Washingtont, hogy október 26-án
szorgalmazza a magyar kérdésnek az ENSZ
Biztonsági Tanácsában való felvetését.
Nagyhatalmi szövetségesei, Nagy-Britannia és
Franciaország már az október 22-én elhatározott
szuezi
háborúra készültek, így nem szívesen
csatlakoztak az amerikai akcióhoz, ami könnyen ellenük is
fordítható lépéshez teremthetett volna
precedenst. Mivel azonban az amerikaiakat nem tájékoztatták
a tervezett támadásról, kénytelenek voltak
engedni szövetségesük nyomásának, így
a három nagyhatalom október 27-én közösen kérte
a Biztonsági
Tanács összehívását a magyarországi
helyzet megvitatására. A vétójoggal rendelkező
Szovjetunió számára veszélyes nem, de
kellemetlen lehetett volna a BT ülése, ezért is tűnt
alkalmas megoldásnak a magyar vezetők javaslatának
elfogadása, amely a válság békés,
megfelelő keretek közötti megoldását ígérte.
A szovjet jóváhagyással előterjesztett
javaslatot elfogadta az PB
és a KV
is. Ebben a szovjet egyetértés, támogatás
mellett komoly szerepe volt a pártközpontba érkező
híreknek, amelyek arról győzték meg a vezetőség
tagjait, hogy ellenőrzésük, fennhatóságuk
a vidék fölött végképp összeomlóban
van, befolyásukat csak akkor tudják megtartani, ha a
radikális
(általuk ellenforradalminak minősített) követelésekkel
szemben támogatják a mind nagyobb számban megalakuló
forradalmi helyi hatalmakat. Egyre sűrűbben érkeztek
ugyanis jelentések arról, hogy a katonaság is a
forradalmi
tanácsok mellé állt, hogy a tömegmegmozdulások
a városok után elérték a falvakat is, ahonnan
egymás után űzik el a hiteltelen párt- és
tanácsi funkcionáriusokat. A
Szigethy
Attila vezette
Győri
Nemzeti Tanács
Nagy
Imrének címzett ultimátumában követelte
a fegyveres harc azonnali és tényleges beszüntetését,
különben a "Dunántúl lakossága a
budapesti szabadságharcosok segítségére siet",
vagyis egyre nőtt a veszélye annak, hogy a teljes politikai
megegyezés halogatása radikalizálja vagy megbuktatja
azokat az erőket is, amelyek megegyezésre törekszenek a
párt reformer
csoportjával. Így még a nap folyamán sor került
az azonnali tűzszünet bejelentésére, majd a rádió
közvetítette kormánynyilatkozatban (amit a
KV
közleményében támogatott) tette egyértelművé
Nagy
Imre, hogy nem átmeneti intézkedésről,
hanem gyökeres fordulatról van szó. Beszédében
a múlt bűneivel indokolta az elmúlt napokban
kibontakozott nemzeti demokratikus mozgalmat, garantálta a jogosnak
ítélt követelések azonnali megvalósítását,
elismerte a megalakult forradalmi
szervezeteket. Bejelentette az
ÁVH
felszámolását, új karhatalom felállítását,
amelybe bevonják a fegyveres felkelőket, és hogy tárgyalásokat
kezdeményeznek a szovjet haderők visszavonásáról.
Vagyis október 28-án a szovjet jóváhagyást
élvező párthatározat nyomán Nagy
Imre végre olyan kormányprogrammal léphetett az
ország elé, amelyről joggal hihette, hogy kielégíti
a tömegek igényét, és megteremti a békés
kibontakozás lehetőségét.
Vidéken, a falvakban ekkorra már végbe is ment a konszolidáció, noha ebben nem sok szerepe volt a KV határozatának. A gyors hatalomváltást és az azt azonnal követő rendeződést több tényező együttes hatása tette lehetővé. Egyfelől a falvakban nem volt jelen olyan hatóképes erőszakapparátus, amely a siker reményében léphetett volna fel a lakossággal szemben. Mire október 27-28-án megindultak a falusi tüntetések, a régi rend már nem rendelkezett bevethető tartalékokkal, így a hatalom helyi képviselői, amennyiben bevárták a tüntetőket, minden ellenkezés nélkül adták át a tanácsháza hatalmat jelképező kulcsait. Sor került a helyi nemzeti tanács megalakítására, amelynek a legtöbbször tagja lett valaki arra érdemes a korábbi tanácsapparátusból, így biztosítva volt a közügyek intézésének kontinuitása és szakszerűsége. Ez megkönnyítette, hogy a fegyverrel alig rendelkező, néhány fős rendőrőrsök legitimnek tekintsék az új testületet, és annak irányítása alatt megszervezzék a rend fenntartására, valamint a köz- és vagyonbiztonság megóvása érdekében a nemzetőrséget.
A falvakban megfogalmazott - és sok esetben
azonnal érvényre juttatott - politikai követelések
is összhangban voltak az országosan elterjedt pontokkal, általában
valamelyik környező nagyvárosban megfogalmazott
programot fogadták el alapként, azt egészítették
ki saját speciális igényeiknek, sérelmeiknek
megfelelően.
Természetes, hogy a munkásság megmozdulásához
hasonlóan a paraszti követelések is legföljebb
1945-ig nyúltak vissza, hiszen ahogy a munkásság nem
kívánta visszahívni a régi tulajdonosokat,
ugyanúgy a falvak népe sem akarta visszavonatni az 1945-ös
földosztást. (Sőt, a gyors konszolidációban
nagy szerepe volt annak, hogy
Nagy
Imre, az 1945-ös földosztó miniszter a kormányfő,
akiben a falusi Magyarországnak mélyebben gyökerező
bizalma volt, mint a városok lakóinak.) De addig vissza kívántak
nyúlni, helyre kívánták állítani
az eredeti állapotot, így sok helyütt határoztak
a téesz feloszlatásáról, ám a végrehajtást
elhalasztották részint azért, mert az igazságos
rendezéshez időre lett volna szükség, az őszi
munkákat előbb el kellett végezni, részint
pedig azért, mert úgy ítélték, méltatlan
lenne, hogy míg a városokban, elsősorban Budapesten
harc folyik, ők saját egyéni hasznukat keressék,
egyéni sérelmeik orvoslását szorgalmazzák.
Ellenkezőleg, a falvak igyekeztek kivenni részüket a küzdelemből,
és naponta érkeztek a legkülönbözőbb járművek
a fővárosba, hogy élelmet osszanak a fegyvereseknek,
a kórházakban ápolt betegeknek és sebesülteknek.
De előfordult az is, hogy egy-egy falu nemzetőrsége
"kötelékben" utazott föl Budapestre, ahol
csatlakoztak valamelyik felkelőcsoporthoz, és részt
vettek a november 4-ét követő harcokban is.
A helyi hatalom kézbevétele után a
falvakban azonnal normalizálódott az élet, a
politikai kibontakozás útjának megtalálását
azokra hagyták, akikben megbíztak, a
Nagy
Imre vezette kormányra és a megyét irányító
forradalmi
tanácsra. A forradalmi vagy
nemzeti
tanács szakszerűen vitte tovább az ügyeket,
a nemzetőrök fő feladata a begyűjtött termény
megóvása volt az esetleges fosztogatóktól, és
a fegyverek begyűjtése a régi rend kivételezettjeitől.
A természetes rend helyreállítását nem
is tekintették változásnak: visszavitték a
keresztet az iskolába (sok esetben a volt párttitkárral
vitették vissza), lerombolták a megszállásra és
a háborús szenvedésekre emlékeztető
szovjet emlékműveket és visszaadták az "államosított"
darálót jogos tulajdonosának. Ismét igazi ünnep
volt mindenszentek és halottak napja, ez utóbbi, a szabadságért
elesettekre tekintettel volt különösen jelentős.
A Központi Vezetőség október 28-i döntése sajátos módon mégsem a konszolidáció alapjait teremtette meg, hanem valóságos gátszakadást idézett elő. Ennek egyik oka, hogy a helyzetet, a párt magatartásában, politikájában bekövetkezett változást a két fél eltérően értékelte. Nagy Imre a szélsőségekkel szemben kívánt kompromisszumon alapuló szövetséget kötni a felkelőkkel: a követelések szovjet jóváhagyással elérhető maximumát elfogadva és teljesítve együttműködni velük a valósnak ítélt ellenforradalmi veszéllyel szemben. A felkelők - a miniszterelnökkel szemben - győzelmükként értékelték a pártvezetésben bekövetkezett fordulatot, és (rész)győzelmük tudatában programjuk teljes megvalósításáért küzdöttek tovább.
Nagy Imre az azonnali, minél gyorsabb rendteremtést tekintette legsürgősebb feladatának, hiszen tudta, hogy csak ez biztosíthatja számára (és az általa képviselt politika számára) a Kreml támogatását, legalábbis egyetértését. Érvényt kellett szereznie a meghirdetett tűzszünetnek, sőt el kellett érnie, hogy a fegyveresek letegyék a fegyvert, és a munkások felvegyék a munkát, hiszen ezen eredményeket tekinthette csak a pártvezetés október 28-i engedményei ellentételezésének. Vagyis a Parlamentbe október 29-én éppen csak átköltözött miniszterelnök, aki október 23-a óta nevét adta a pártvezetés intézkedéseihez, arra törekedett, hogy a felkelt ország tegye le azt a két eszközt, amellyel sikereit elérte: a fegyvert és a sztrájkot.
A felkelők továbbra is bizalmatlanok voltak a miniszterelnökkel, de nála nagyobb mértékben a kormánnyal szemben. Bizalmatlanságuk egyaránt táplálkozott az október 23-a óta történt eseményekből (szovjet csapatok behívása, statárium elrendelése, sortüzek a felkelőkre stb.), de a közelmúlt mellett a jelen eseményei is óvatosságra adtak okot.
![]() |
Holttestek összeszedése
a harcok szünetében a József körút - Pál utca sarkánál. 1956. október 28. |
Budapesten még október 29-én is komoly harcokat vívtak a fegyveresek a szovjet csapatokkal, ami azt a látszatot keltette, hogy a Nagy Imre által meghirdetett fegyverszünet azokra nem vonatkozik, vagy a miniszterelnök nem tudja végrehajtását garantálni, akkor pedig semmi értelme sincs. (A legfontosabb budapesti objektumokat, a Belügy- és a Honvédelmi Minisztériumot, valamint a szovjet nagykövetség épületét még október 31-én is szovjet páncélosok védték.) De Budapesten kívül Kecskeméten is folytak még harcok.
A bizalmatlanságot jól szemléltetik az október 29-i ózdi események, ahol a nemzetőrség parancsnoka ideg-összeroppanást kapott, és hivatali helyiségében - a rendőrség épületében - vaktában lövöldözni kezdett. Senki sem sérült meg, de a városban elterjedt a hír, hogy a rendőrök és - a már feloszlatott - ÁVH-sok lövik a felkelőket, mire a "megtámadottak" segítségére siető tömeg meglincselt egy ügyészségi nyomozót, valamint egy rendőr és egy ÁVH-s tisztet.
A bizalmatlanságon túl a felkelt ország nem is értette, hogy a győzelem pillanatában miért tegyen engedményeket, miért tegyék le a fegyvert és miért hagyják abba a sztrájkot. Hiszen ezekkel vívták ki az eddigi eredményeket, csak vagy elsősorban ezektől várhatják sikereik biztosítását és továbbiak kiharcolását.
Az október 28-i kormánynyilatkozat ugyan a felkelés számos követelését jóváhagyólag tartalmazta, ám hiányzott belőle két igen fontos elem, ami már a műegyetemi pontokban is szerepelt: a többpárti, szabad választások elfogadása és a szovjet csapatok kivonása Magyarország területéről. E kettő nélkül a felkelők nem tekinthették teljesnek a győzelmet, így természetes, hogy 28-a után továbbra is követelték ezek megvalósítását. De nemcsak a program egészének győzelemre viteléről volt szó. A többpártrendszer visszaállítása és a szovjet csapatok kivonása volt az egyetlen biztos garancia a visszarendeződés ellen, ezek elfogadtatása tehát meg kellett előzze a győzelmet kivívó eszközök (a fegyverek és a sztrájk) feladását.
Október 29-én a kormány mindent
elkövetett azért, hogy a meghirdetett tűzszünet után
elérje, hogy a felkelők letegyék a fegyvert. A tárgyalásokat
nemcsak a kölcsönös bizalmatlanság, de az is nehezítette,
hogy a felkelőcsoportok önmagukban sem voltak olyan
szervezettek, hogy vezetőik minden esetben garantálni tudták
volna, hogy az általuk aláírt feltételeket el
tudják fogadtatni saját fegyvereseikkel, másfelől
a csoportok között csak alkalmi együttműködés
volt, ami egy-egy akció közös végrehajtására
szorítkozott. Nem volt a felkelőknek olyan főparancsnoksága,
amellyel a miniszterelnök vagy annak megbízottja tárgyalni
tudott volna, így megbeszélések sorozata indult meg a
Parlamentben, a Honvédelmi Minisztériumban és a
Budapesti Rendőr-főkapitányságon. A felkelők
új meg új feltételeket támasztottak (a
fegyvert csak a magyar csapatoknak adják át, azt követően,
hogy a szovjet hadsereg elhagyta az országot, amennyiben a kormány
garantálja, hogy a jelentkező egységeket felveszi az új
karhatalomba). Tárgyalási pozíciójukat erősítette,
hogy a Kilián,
a fegyveres harcok hősének tekintett
Maléter
Pál ezredes
is támogatta álláspontjukat, a felkelőkkel együtt
foglalva hat pontba fegyverszüneti feltételeiket. A felkelők
elsősorban a szovjet csapatok kivonásához
ragaszkodtak, aminek végrehajtásától az
SZKP
Elnökségének Magyarországra küldött
tagjai a leghatározottabban óvtak. Ez önmagában
lehetetlenné tette, hogy a szovjet vezetés előtt
Nagy
Imre igazolni tudja a 28-i döntés helyességét,
ami növelte a miniszterelnökkel szemben eddig is meglévő
moszkvai bizalmatlanságot.
A különböző forradalmi
szervezetek egységesüléseként október 28-án
megalakult Magyar
Értelmiség Forradalmi Bizottsága e napon
megjelentetett programjában hasonlóan súlyos kihívás
elé állította a kormányt. Kiáltványában
azon túl, hogy helyeselte az október 28-i fordulatot,
kifejezésre juttatta azt is, hogy kevesli az abban körvonalazott
politikát, és egyértelművé tette, hogy
nemzeti megbékélés (vagyis rend,
konszolidáció)
csak a felkelők főbb követeléseinek maradéktalan
megvalósítása árán érhető
el, vagyis nem a fennálló rendszer reformja, hanem annak gyökeres
átalakítása szükséges, a (szocialista)
tulajdonviszonyok megőrzése mellett.
Nem arról van tehát szó, hogy a teljhatalmát
elvesztett párt a hatalom birtokosa marad-e, hanem hogy megmarad-e
a hatalomban vagy osztozkodni kényszerül az újjáalakuló
demokratikus pártokkal.
Nagy
Imre és Kádár
János már október 29-én, majd másnap
még erőteljesebben tapasztalhatta, hogy az a párt,
amelyet ők a hatalomban meg kívánnak tartani, jószerivel
már nem is létezik, összeomlott. A központi és
helyi vezetők, káderek
egy része elrejtőzött, mások - élükön
Gerővel
- a Szovjetunióba menekültek vagy idehaza helyezték
magukat a szovjet csapatok védelme alá.
Az alsó- és középszintű pártvezetés
csak és kizárólag akkor tudott a (helyi) politika
porondján maradni, ha új vezetőséggel és
programmal, valamint az új,
forradalmi
helyhatósággal szövetségben (és
egyben védelme alatt) működött, ha létezését
a forradalomban játszott szerepével legitimálta.
Október 29-től a központi hatalom Nagy Imrének az Akadémia utcából a Parlamentbe költözésével a pártvezetés kezéből átcsúszott a kormányéba, az MDP már nem rendelkezett tényleges eszközökkel az események befolyásolására.
A helyzet lehetetlenségének felismerése
vezette el Nagy
Imrét oda, hogy október 30-án kora délután
bejelentse az egypártrendszer
megszüntetését (pontosabban megszűnésének
tudomásulvételét), és hogy ennek jegyében
máris egy koalíciós jellegű úgynevezett
Kormány Kabinet veszi át az ügyek irányítását.
Tudomásul véve, hogy immár a kormánynak van
csak esélye a központi irányításra, az új
testületbe bevonták a párt első emberét,
Kádár
Jánost
is.
Október 30-a kétségtelenül a
konszolidáció
első napja volt, ennek csak alapjait teremtette meg a
KV
október 28-i határozata.
Országszerte megalakultak az utolsó megyei
forradalmi
tanácsok, amelyek átvették a helyi közigazgatás
irányítását; egyöntetűen melléjük
állt a helyi sajtó, rádió,
irányításuk
és ellenőrzésük alatt voltak a helyi fegyveres
alakulatok, a hadsereg és a civilekből alakult egységek,
a nemzetőr
alakulatok. A hatalomgyakorlás intézményei közül
a legtöbb e napon már egyértelműen a forradalmat
támogatta: a tanácsokat leváltó helyi
forradalmi tanácsok, a hadsereg, a rendőrség, a bíróságok,
a tömegkommunikáció. Egyedül a kormány képviselt
némileg eltérő vonalat, de ez is sokkal közelebb
volt a forradalmasodott országéhoz, mint 28-át megelőzően.
A párt irányváltása és az
ÁVH
felszámolása után a szovjet hadsereg volt az egyetlen
erő, amely veszélyeztette a forradalom vívmányait.
A Deák téri rendőr-főkapitányságon
tartott megbeszélésen megalakult a
Forradalmi
Karhatalmi Bizottság Előkészítő
Bizottsága, amely hivatva volt a honvédségből,
rendőrségből és a fegyveres felkelők képviselőiből
az új karhatalmat, a
nemzetőrséget,
illetve ennek központi vezetését létrehozni.
A honvédségnél Janza Károly előző napon kiadott parancsa szerint sorra megalakultak a Forradalmi Katonatanácsok a forradalom eredményeinek, a rendnek a biztosítására, demonstrálva, hogy a honvédség valóban a felkelt néppel tart. A rétsági páncélos alakulat tisztjei kiszabadították felsőpetényi házi fogságából Mindszenty József bíborost, és új névvel, új szellemben jelentkezett e napon a Szabad Kossuth Rádió, amely a pártatlan és valós tájékoztatást vállalta feladatául.
![]() |
A Rádió Bródy Sándor utcai épülete a forradalom idején |
Nagy
Imre rádióbeszéde után elhangzottak az újjáalakuló
pártok első felhívásai. Mindegyiküknek
komoly problémákkal kellett megküzdeni. Egyfelől
a múlttal, hiszen súlyos ellentétek feszültek az
egypárti rendszerben hosszabb-rövidebb ideig valós vagy
látszathatalomhoz juttatott
társutasok
és a félreállítottak között.
Jelentkezésüket rosszallották a fegyveresek, akik attól
féltek, hogy a győzelem kivívása után mások
akarják learatni a babért. A fegyvereseken kívül
mások is fölléptek a pártok alakulása, a
pártos(k)odás ellen, attól a forradalmi harcban
kialakult nemzeti egység megbontását féltve.
Ebben a szellemben emelt szót az Új Magyarország
november 2-i számában a Nemzeti Parasztpárt (Petőfi
Párt) vezetőségébe beválasztott Németh
László.
A kisgazdapárt megválasztotta ideiglenes
vezetőségét. Vezetőjüknek
Kovács
Bélát tekintették, aminek politikai üzenete,
hogy az 1945-47-es koalíciós éveket tartották
mintának. Ez magában rejtette az utolsó szabad
(1945-ös)
választás eredményének érvényesítésére
való igényt, vagyis a kisgazdapárt első helyének
visszaállítását.
A párt nagy szerepet játszott a Fővárosi
Nemzeti Bizottság megszervezésében, a Budapest irányítására
hivatott forradalmi szerv megteremtése ugyanis fontos eleme volt a
konszolidációnak.
Megválasztotta vezetőségét
a szociáldemokrata párt is,
elnöke
Kéthly
Anna lett.
A párt azonnal megkapta a nemzetközi elismerést, képviselőjét
meghívták a
Szocialista
Internacionálé november 1-jére Bécsbe
meghirdetett ülésére. A párt színrelépése
megkérdőjelezte az MKP és az SZDP 1948-as fúziója
nyomán létrejött
MDP
legitimitását, meggyorsította a párt bomlását,
közelebb hozva ezzel a nemzeti megbékélés lehetőségét.
A régi renddel egybeforrt
MDP
feloszlatására, és helyébe új párt
megalapítására e napon az
MDP
Elnökségének egyik tagja,
Szántó
Zoltán is javaslatot tett, hogy az új politikát
egy valóban új, hiteles párt tudja képviselni,
a párt likvidálására azonban az elnökség
ekkor még nem tudta elszánni magát.
A Nemzeti Parasztpárt képviselői
október 31-én a budapesti Vajdahunyad várában
tartottak gyűlést, ahol
Erdei
Ferenc nélkül szervezték újjá a pártot.
A szakítást a múlttal az elnevezésben is érzékeltették.
Az új név, Petőfi Párt, egyszerre jelentette a
forradalmiság vállalását, és jelezte
szoros kapcsolódásukat a írókhoz.
Október 30-án az egyértelmű konszolidációs eredményeket komoly kihívások is érték. Ezek egyik csoportját azok a lépések jelentették, amelyek az irányítást ismét kezébe venni kívánó központi hatalmat támadták, korlátozták. Ekkor jelent meg először az október 29-én Dudás József vezetésével megalakult Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmány lapja, a Függetlenség.
![]() |
A Szabad Nép-székház, a Dudás-csoport központja |
A szervezet azért jelentett veszélyt,
mert magát országos jellegűnek tekintette és
nevezte, és eltérően a kimondottan helyi irányítást
felvállaló többi
forradalmi
testülettől, ellenkormányként
jelentkezett. Október 30-án szalagcímben hirdették:
Nem ismerjük el a jelenlegi kormányt!
A 27-én bejelentett kabinetet ugyan számosan támadták
az abban még mindig bent lévő rákosista
káderek
miatt, de az MNFB
volt az egyetlen, amely nem pusztán egyesek távozását
követelte, hanem új kormány megalakításáért
szállt síkra, amely a szabadságharcosok képviselőin
kívül a bizottmány választott tagjaiból állna,
rajtuk kívül csak
Nagy
Imrének, Kádár
Jánosnak és
Kovács
Bélának szorítanának benne helyet. A
bizottmány az ENSZ
Biztonsági Tanácsához fordult, kérve,
hogy őt ismerje el hadviselő félnek, egyben fegyverszüneti
bizottság kiküldését, "anyagi és szükség
esetén katonai segítséget" kért
Magyarország számára, miközben (
Nagy
Imrét ebben két nappal megelőzve) felmondta a
Varsói
Szerződést, és Ausztria mintájára
kinyilvánította Magyarország semlegességét.
De nemcsak a külföld felé intézkedett
szuverén
kormányként a bizottmány; magát a forradalom
vezetőjének tekintve november 1-jére a budapesti
Sportcsarnokba hívta nagygyűlésre az ország
forradalmi szerveinek küldötteit, mely kongresszus egyfajta
forradalmi parlament szerepét tölthette volna be.
El is érte, hogy a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága tagjainak kíséretében Nagy Imre még aznap fogadta őt a nézetkülönbségek mielőbbi tisztázása érdekében. Dudás - aki mögött valójában nem állt komoly erő - a másnaptólMagyar Függetlenség címmel megjelenő lapjában továbbra is támadta a kormányt, de éles különbséget tett Nagy Imre és a név szerint távozásra felszólított kisgazda és parasztpárti társutasok között.
Dudás
fellépéséhez hasonlóan veszélyes hírek
érkeztek október 30-án Győrből is.
Ugyan a megyében október 26-án Szigethy
Attila vezetésével megalakult
nemzeti
tanács ismételten hitet tett
Nagy
Imre személye és politikája mellett, a
radikálisok
mégis újra és újra a kormánnyal való
szembefordulást, ellenkormány megalakítását
sürgették. Hogy követeléseik egyes elemeit kielégítve
leszerelje őket, október 28-án
Szigethy
hozzájárult, hogy 30-ára értekezletre hívják
össze a Dunántúl forradalmi
tanácsainak képviselőit, ahol egységes álláspontot
alakíthatnak ki a helyzet értékelése és
a további tennivalók tekintetében. A fővárosban
tehát joggal tarthattak attól, hogy Győrött e
napon ellenkormányt alakítanak, hiszen az értekezletre
érkező küldöttek instrukcióin is múlt,
hogy Szigethynek sikerül-e megakadályoznia az ellenkormány
megalakítását, vagy Koreává
változik, kettészakad az ország. Egy sajátos
incidens pedig még veszélyesebbé tette 30-án délután
a dunántúli értekezletet. Fegyveresek élén
a városba érkezett a magát a budapesti szabadságharcos
ifjúság képviselőjének nevező
Somogyvári
Lajos, hogy saját vezetése alatt új kormányt
alakítson. Fellépése azért volt veszélyes,
mert a Győrött nagyon is élő ellenkormány-alakítási
követeléseknek adott hangot, és az e napra meghirdetett
dunántúli értekezlet alkalmas fóruma is
lehetett ellenkormány megalakításának. Puccskísérletét
csak a legnagyobb győri üzem, a vagongyár
munkástanácsának
a nemzeti
tanács melletti mozgósításával
sikerült kivédeni.
Somogyváriék
eltávolítása után az értekezleten
megalakították a
Dunántúli
Nemzeti Tanácsot "a forradalmi követelések
maradéktalan megvalósítása" érdekében.
A DNT nem ellenkormányként alakult meg, nem is akart a kormány
helyett intézkedni, hanem nyomásgyakorló szervként
akarta rábírni a végrehajtó hatalmat a társadalmi
megbékélés teljessé tételéhez még
szükséges intézkedések meghozatalára, követelve
a szovjet hadsereg kivonását Magyarország területéről,
és a semlegesség bejelentését.
Szigethy
másnap személyesen tárgyalt Budapesten
Nagy
Imrével, és a megbeszélésen teljes egyetértésre
jutottak a jelen értékelésében és a jövőre
irányuló elképzelésekben.
A győri hírek is hozzájárulhattak,
hogy Nagy
Imre október 30-án bejelentette egy szűkebb
kabinet megalakulását, amelyből kimaradtak a sokak által
támadott rákosista
káderek,
és nagyobb súlyt kaptak a volt koalíciós pártok
képviselői. De ez a kormány sem volt még
megfelelő, legfőbb képviselete a demokratikus,
forradalmi szervezeteknek. Nagy Imre, részint a személyes
kapcsolat miatt is, olyan volt koalíciós politikusokat hívott
az új kabinet tagjai sorába, akik az 1945-47-es időszakban
e pártok legfőbb reprezentánsai közé számítottak.
De részint éppen ekkori tevékenységük, részint
a kommunistákkal való későbbi együttműködésük
miatt már nem képviselték olyan mértékben
korábbi pártjukat, mint azt Nagy
Imre hitte, remélte. A kabinetbe a parasztpárt nevében
bevont Erdei
Ferenccel nem volt hajlandó együttműködni újjászerveződő
pártja, őt nem tekintették képviselőjüknek
a kormányban. Az elkövetkező napokban Nagy Imre mellett
államminiszteri rangban miniszterelnök-helyettesként
fontos szerepet játszó Tildy
Zoltánnal
szemben is bizalmatlanok voltak a kisgazdák, őt be sem választottak
a párt kilenctagú ideiglenes intézőbizottságába,
és magára érthette a párt lapjában, a Kis
Újságban november 1-jén megjelenő írást.
Mivel a szociáldemokraták még nem jelölték
ki azt a politikust, aki a kormányban képviselné pártjukat,
Kovács
Béla reprezentálta egyedül hitelesen a többi
párt bevonását, de ő már az október
27-i kabinetnek is tagja volt. Azt a finom különbséget
pedig, hogy október 30-án már nem "nem
kommunista párti személyek", hanem a koalíciós
pártok bevonásáról van szó, nagyon
kevesen érzékelték.
Míg a kormány eliminálására való törekvéseket sikerült leszerelni, a harmadik veszélyes október 30-i kihívást nem tudta kezelni a legfelső vezetés. 30-ára virradóan a szovjet és magyar katonai alakulatok elvonultak az MDP budapesti bizottságának Köztársaság téri székháza elől. A csapatok visszavonásával és az ÁVH felszámolásával egy időben a budapesti felkelők már 29-én birtokukba vettek több kerületi pártházat, így október 30-án hasonló céllal érkeztek fegyveresek a Köztársaság térre, annál is inkább mert azt tekintették a felkelők elleni harc egyik főhadiszállásának, amit megerősített, hogy az épületet védő ÁVH-sok számos foglyot ejtettek az elmúlt napokban. Egy küldöttség bejutott az épületbe, ám tárgyalás helyett tűzharc bontakozott ki, aminek hírére egyre nagyobb tömegben érkeztek a helyszínre a közeli fegyveres csoportok alakulatai, és szabályos ostrom alá vették az épületet. Az elkeseredett harc során a védők a sebesülteket mentő vöröskeresztesekre is tüzeltek. Az ütközet hírére a néphadsereg öt harckocsiját küldték ki a pártház felmentésére. A kirendelt páncélosoknak nem volt rádió-összeköttetésük, kettő közülük nem is jutott el a térre, és a helyismerettel nem rendelkező legénységet megtévesztette, hogy odaérkezésükkor már bekapcsolódott a harcba a felkelők oldalán egy magyar harckocsi, így ők is a pártházat vették tűz alá. Ez eldöntötte a csata kimenetelét, a védők beszüntették az ellenállást. Az épületből kilépő parlamentereket, két honvéd ezredest és a pártbizottság Nagy Imrével rokonszenvező titkárát, Mező Imrét azonnal lelőtték, majd az épületbe özönlő tömeg az utcára terelte az elfogott, zömmel ÁVH-s védőket, és közülük többeket a helyszínen agyonlőttek vagy meglincseltek.
![]() |
Elek László ÁVH-s sorkatona
meglincselése a Köztársaság téren. 1956. október 30. |
A szervezett fegyveres csoportok közül számosan
igyekeztek menteni a foglyokat, nem egyet a felbőszült tömeg
kezéből ragadva ki, de fellépésük csak csökkenteni
tudta az áldozatok számát.
A pártház elfoglalása után a tömeg törte-zúzta
a berendezést, az utcán égette a könyveket és
az iratokat, majd megindult a legenda szülte föld alatti, titkos
börtönök utáni több napig tartó eredménytelen
kutatás. Az ostromnak és az azt követő népítéletnek
23 áldozata volt a védők közül. Az elkövetkező
napokban valamennyi forradalmi szervezet szót emelt a forradalom
tisztaságának védelmében, a lincselések
ellen. Október 31-én még népítélet
áldozatává lett egy ÁVH-s
százados Budapesten, ám a forradalmi követelések
utolsó pontjának kielégítésével
(semlegesség kimondása) és a forradalmi karhatalom, a
nemzetőrség
felállításával sikerült megfékezni
az utcai erőszakot.
Ahogy ellentmondásosak voltak október 30-ának
eseményei Magyarországon (
konszolidációs
eredmények és azt fenyegető törekvések), így
volt ez e napon Moszkvában is.
Moszkvában, ahol október 28-án, ha komoly viták
árán is, de jóváhagyták az KV
aznapi fordulatát - szigorú feltételekkel. Ezek
szerint Nagy
Imrének szilárd kormányt kell létrehoznia,
és arra támaszkodva rendet kell teremtenie az országban;
ennek alapja pedig nem lehet a további követelések
elfogadása, kielégítése. Hruscsov
egyértelműen állást foglalt amellett, hogy a
csapatok kivonásának kérését ellenséges
lépésnek tekinti, de ha ezt nem is,
Mikojannak
az október 28-i budapest i
PB-ülésen
elhangzott figyelmeztetését meg kellett hallani: "szilárdságot
kell tanúsítani és mutatni ezzel az elvtársaknak.
Ha holnap újabb engedmények lesznek, akkor már nem
lehet megállni".
Márpedig október 28-a után komoly engedményekre kényszerült az MDP. Elvesztette maradék befolyását a fegyveres erőkre, a sajtóra, október 29-e után nem jelent meg a Szabad Nép, a helyi újságok és rádiók pedig a felkelők szócsöveivé váltak. Magyarországon egy tényleges többpártrendszer visszaállításának a lehetősége fenyegetett, márpedig a szovjetek jól emlékezhettek arra, hogy az 1956-ossal összehasonlíthatatlanul kedvezőbb feltételek között milyen eredményt produkált a kommunista párt az 1945. évi választáson.
Az SZKP vezetése pontosan informálva volt a magyarországi helyzetről. Tájékoztatták őket a lakosság kommunistaellenes hangulatáról, erősen eltúlozva az elkövetett atrocitásokat, szám szerint nyilvántartották a ledöntött szovjet emlékműveket és a meggyalázott világháborús sírokat. A jelentésekben közölteket megerősítette, hitelesítette a másnapi, Köztársaság téri népítélet, amiről a nyugati lapok is beszámoltak. A hírek és az álhírek, amelyek szerint a magyarok brutálisan gyilkolják le a kezükre került szovjet katonákat, tizenegy évvel a világháború után hihetőek voltak, és csak megerősítették azt az álláspontot, hogy Magyarországon fennáll a fasiszta hatalomátvétel veszélye, és a Szovjetuniónak ugyanúgy kötelessége ezt megállítani, mint akkor. Október 30-án Mikojanék már azt jelentették, hogy a fegyveres felkelés felszámolása békés úton lehetetlen, a felkelők pártházakat, nyomdákat, telefonközpontokat foglalnak el, továbbá fordulópont várható Magyarország nemzetközi politikájában, tehát "úgy gondoljuk, Konyev elvtársnak haladéktalanul Magyarországra kell jönnie".
Ilyen információk birtokában ült
össze október 30-án az SZKP
Elnöksége, hogy megtárgyalja a magyarországi
válságot. Magyarország esélyeit csak rontotta,
hogy a szovjet légi felderítés szállító-repülőgépek
összpontosításáról számolt be Bécs
közelében, amit a szovjet vezetők egy lehetséges
nyugati beavatkozás előkészületeként is
felfoghattak. A Nyugat háborús elszántságát
igazolhatta az Egyiptomban
október 29-én kirobbant háború, és nem
jelentett biztos garanciát
Eisenhower
elnöknek a Szovjetunió megnyugtatását célzó
üzenete sem.
Mindezek ismeretében az a meghökkentő,
hogy az Elnökségben
Hruscsov
visszautasította a keményvonalasok sürgetését
az azonnali beavatkozásra, és hozzájárult,
hogy nyilvánosságra hozzák a Szovjetunió és
a népi demokratikus országok közötti viszony radikális
megújítását ígérő kormánynyilatkozatot.
Ez annyit jelentett, hogy Moszkva egyelőre elfogadja a magyarországi
fejleményeket, vagyis az október 28-i változásokon
túlmenően jóváhagyja a
többpártrendszer
bevezetését, a koalíciós kormány felállítását.
De már az október 28-i ülésen felvázolta
Hruscsov a másik, a katonai megoldás lehetőségét
is, előadta annak forgatókönyvét: ellenkormány
felállítása, koncentrált támadás
- a testvérpártok vezetőinek beleegyezését
követően.
Az Elnökség
október 31-i ülésén az első titkár
megváltoztatta előző napi álláspontját,
és a fegyveres beavatkozás mellett döntött. A vázolt
forgatókönyv alapján rögtön meg is kezdték
az akció előkészítését,
kiosztották a szerepeket. Kijelölték a felállítandó
magyar kormány tagjait, a bizottságot, amely megírja
annak nyilatkozatát, a hadsereg számára biztosították
a felkészülésre igényelt három napot, Hruscsov
pedig vállalta, hogy tájékoztatja a testvérpártok
vezetőit, és megszerzi a leginkább bizonytalan és
a leginkább szükséges lengyel és jugoszláv
beleegyezést. Az eddig a kelet-európai változásokat
támogató, Moszkvában tartózkodó kínai
vezetők már október 30-án délután
a magyar válság fegyveres megoldását javasolták.
A történtek ismeretében nem az a különös, hogy az SZKP vezetése október 31-én komoly vita után az újabb fegyveres beavatkozás mellett döntött, hanem hogy miért nem október 30-án történt ez meg. Ennek legvalószínűbb magyarázata, hogy a 30-án befutott riasztó hírek kavalkádjából másnapra állt össze a kép: a kommunista hatalom Magyarországon összeomlik (összeomlott), amennyiben nem nyújtanak azonnali katonai segítséget. Magyarország kiszakadása a táborból pedig több szempontból is elfogadhatatlan volt a Kreml számára. Sztálin örökségének elprédálása a desztalinizáció és a desztalinizálók végét jelentheti Moszkvában, hiszen az ő számlájukra írják azt, hogy az "imperialisták" a szovjet határokig tolhatják előre állásaikat; Hruscsovnak pedig emlékeznie kellett Berija három évvel korábbi végzetes bukására, ez pedig túl nagy ár volt számára. A szovjet vezetés úgy vélte, a másik világrend a Szovjetunió gyengeségeként értelmezheti a közép-európai változásokat, amit máris bizonyított az Egyiptom elleni agresszió, ezt pedig csak az erő felmutatásával lehet megcáfolni. Végül, de nem utolsósorban, félő volt, hogy Magyarország kiszakadása a tábor egészének bomlását vonja maga után, ami a szovjet (vagy akár a lengyel) biztonságpolitika számára sem volt megengedhető, elfogadható. A moszkvai vezetésnek tehát saját szempontjai szerint nem volt választása: a fegyveres beavatkozás mellett kellett döntenie. Hasonló eredményre jutottak október 30-án az amerikai hírszerző szervek, amelyek e napon készített helyzetértékelésükben vázolták, hogy a szovjet politika előtt két út áll: vagy kényszerűen beletörődik az új magyarországi helyzetbe, az ország függetlenné válásába, vagy fegyveres erővel restaurálja hatalmát. Egyetértettek abban is, hogy Moszkva okvetlenül ez utóbbit fogja választani. A döntés nyomán pedig megkezdődött újabb szovjet egységek beözönlése Magyarországra, az október 23-án bevetettnél jóval modernebb fegyverzettel és megbízhatóbb személyi állománnyal.
A Köztársaság téri események
felgyorsították a párt bomlási folyamatát,
és ezzel sajátos módon, de elősegítették
a konszolidációt.
Az Akadémia
utcai pártközpont valósággal kiürült,
noha Kádár
János felkérésére a Tűzoltó
utcai fegyveresek vállalták el az épület védelmét,
és természetesen hasonló volt a tendencia az egyre gyérebb
számban még működő pártházakban.
Ez pedig halaszthatatlanná tette a párt gyökeres
reformját, hiszen immár nem is arról volt szó,
hogy részese maradhat-e a hatalomnak, hanem hogy egyáltalán
lesz-e, van-e kommunista párt Magyarországon.
Így került sor október 31-én az MDP feloszlatására, és az új kommunista párt, az MSZMP megalakítására. Nem pusztán névcseréről volt szó, jóllehet fontos volt az elnevezés is, hanem valóban gyökeres megújulásról. Bizonyítja ezt a párt élére választott Ideiglenes Intézőbizottság névsora is: Kádár János, Nagy Imre, Losonczy Géza, Donáth Ferenc, Szántó Zoltán, Lukács György és Kopácsi Sándor. Az új párt alapításának kikerülhetetlenségét bizonyítja, hogy az ezen a napon Moszkvába véglegesen visszatérő szovjet küldöttek sem emeltek kifogást a lépés ellen, sőt támogatták azt, hiszen egyedül ez adhatott lehetőséget arra, hogy a kommunista politikát olyan párt, olyan vezetőség képviselje, amelynek széles tömegek előtt van hitele, és ezáltal esélye arra, hogy a pártot a hatalmon belül megtartsa, akár egy szabad választás küzdelmében is.
Ugyanezen a napon siker koronázta a fegyveres
felkelőkkel folytatott tárgyalásokat is. A megállapodás
értelmében a nagykorúak megtarthatták
fegyvereiket, és kötelékben lettek tagjai az e napon a
fegyveres forradalmi harc központjának tekintett Kilián
laktanyában megalakult új karhatalomnak, a
nemzetőrségnek.
Király
Béla lett a főparancsnok, de a vezetésben
helyet kaptak a forradalmi ifjúság képviselői
is.
Ezúton pedig nemcsak megegyezni sikerült a fegyveresekkel, ami
megadta a lehetőséget a barikádok, a romok eltakarítására,
hanem integrálásukkal olyan karhatalom jött létre,
amely biztosítani tudta a közrendet, megakadályozta a
további népítéleteket.
![]() |
Kivonuló szovjet egységek
a Hősök Terénél. 1956. október 31. (MTI fotó) |
A Forradalmi Karhatalmi Bizottság és a nemzetőrség létrejöttével párhuzamosan a Honvédelmi Minisztériumban megalakult a Forradalmi Honvédelmi Bizottmány, amely leváltva a Rákosi-korszakban kinevezett tábornokokat a hadsereg éléről biztosította, hogy a néphadsereg valóban a forradalmi nép hadserege legyen, a forradalom védelmére sorakozzon fel. Ezen a napon tehát rendeződni látszott a fegyveres erők helyzete, feloldódott a tisztek korábbi dilemmája, hogy a néppel tartsanak vagy a kormány utasításainak tegyenek eleget, hiszen a kettő összetalálkozott.
Folytatódott - vagy inkább befejeződött - az elmúlt kor legsúlyosabb sérelmeinek orvoslása, kiszabadultak a Budapesti Országos Börtönben fogva tartott elítéltek is, és a rétsági páncélos alakulat Pálinkás (Pallavicini) Antal vezette egysége és az újpesti felkelők egy csoportja Budapestre kísérte a kiszabadított Mindszenty bíborost.
Vidéken viszonylag gyorsabban zajlottak az események,
ott október 28-a óta nemigen létezett erő,
amellyel akár politikai, akár katonai küzdelmet kényszerültek
volna vívni a forradalmi testületek. (De itt is október
31-e tekinthető a
konszolidáció
betetőzésének, amikor a forradalmi változásoknak
legtovább ellenszegülő
Gyurkó
Lajos vezérőrnagy is feladta az ellenállást,
és a szovjet csapatok védőszárnyai alá
menekült.) Október 28-a után megszilárdultak a forradalmi
tanácsok, kialakultak az együttműködés
formái a különböző testületek között
(helyi és munkahelyi tanácsok,
munkástanácsok),
ebbe a már kialakult, létező rendszerbe igyekeztek
beilleszkedni október 30-ától a vidéken is újjáalakuló
pártok.
A rend megőrzése, a népítéletek elkerülése
érdekében védőőrizetbe vették az ÁVH-s,
illetve helyenként a kompromittálódott rendőr-
és katonatiszteket, a felelősnek tartott párt- és
tanácsi vezetőket.
A vidék gyorsabb konszolidációját mutatja,
hogy ott az október 29-i ózdi lincselés után
nem került sor halálos áldozatokat követelő
népítéletre, noha - elsősorban a
falvakban - több helyütt csattantak el pofonok, rántottak
bicskát, de a valódi tekintéllyel rendelkező
forradalmi szervezetek mindenhol meg tudták akadályozni az önbíráskodást,
és lehetővé tudták tenni a majdani törvényes
felelősségre vonást.
Ha az új szovjet döntésről nem is értesült Nagy Imre, a szovjet csapatok mozgásának új irányáról viszont azonnal. Az ország keleti részéből, Záhonyból, Nyíregyházáról és Miskolcról befutó jelentések egyértelművé tették az új helyzetet, amit tulajdonképpen megerősített Andropov nagykövet, akit magához rendelt a miniszterelnök. Andropov Nagy Imre kérdésére azt válaszolta, hogy az újabb csapatok Magyarországra jövetelének feladata a csapatok kivonásának biztosítása. Ráadásul Nagy Imrét nemcsak az újabb csapatok bejöveteléről értesítették, hanem az országban lévők mozgásáról is, amelyek e napon megkezdték a repülőterek körülzárását (ezt szintén a kivonulás biztosításával indokolva).
A kormánynak számolnia kellett azzal,
hogy Moszkva újra a válság katonai megoldására
határozta el magát - anélkül, hogy erről
a magyar vezetést értesítette volna, ami azt is nyilvánvalóvá
tette, hogy az SZKP
Elnöksége nem bízik bennük. Ebben a
helyzetben két alternatíva kínálkozott
Nagy
Imre számára. Felsorakozik a rendcsináló
szovjet hadsereg mellé, és ebben az esetben van lehetősége
hatalmon maradni, amennyiben hajlandó azokra a politikai lépésekre,
amelyeket a szovjetek elvárnak. Erre nem volt sok esélye,
igaz, kevéssé bízhatott a másik lehetőségben,
amit végül megpróbált. A kora délutáni
kormányülésre meghívták a Szovjetunió
budapesti nagykövetét,
Jurij
Andropovot, aki ekkor sem szolgált megfelelő magyarázattal,
így a kormányzat a Varsói
Szerződés felmondásáról,
Magyarország semlegességének kinyilvánításáról
döntött, és arról, hogy a semlegesség támogatására
az ENSZ
Biztonsági Tanácsának négy állandó
tagját kéri föl.
Ennek a kétségbeesett lépésnek a logikája,
hogy a Varsói
Szerződés felmondása révén elvész
a szovjet beavatkozás jogi alapja, a szovjetek nem egyik szövetségesüknek
nyújtanának a fegyveres fellépéssel segítséget,
hanem egy független, semlegességét deklarált államot
támadnának meg. Egyedül ettől a lépéstől
lehetett remélni, hogy visszatartja a szovjeteket a támadástól,
hogy hatékony nemzetközi támogatást, védelmet
jelenthet Magyarország számára.
A kormány teljes egységben jutott erre a
döntésre, jóllehet az e napon Moszkvába küldött
jelentésében
Andropov
már jelezte, hogy Nagy
Imre előterjesztését
Erdei
Ferenc, Losonczy
Géza és Tildy
Zoltán támogatták erőteljesen, míg
Kádár
és az Elnöki
Tanács elnöke,
Dobi "nem
éppen örömmel", inkább visszafogottan vették
tudomásul.
Ez is megerősíthette a szovjet döntést a felállítandó
ellenkormányról, amely egyik vezetőjének
Kádár
Jánost szemelték ki. Azt a Kádárt, aki
tagja volt Nagy
Imre kormányának, és aki november 1-jén
este sugárzott rádióbeszédében népünk
dicsőséges felkelésének" nevezte a
forradalmat. Igaz, szólt a forradalom ellen fellépő
hazai erőkről, de ennél sokkal nagyobb teret és
súlyt kapott beszédében a kívülről
(Keletről) fenyegető veszély.
A beszéd elhangzásakor azonban Kádár már nem tartózkodott a Parlamentben. Münnich Ferenccel - aki délután megbeszélést folytatott a szovjet nagykövetségen Andropovval - a szovjet követségre, onnan páncélkocsin a tököli főhadiszállásra távozott, majd másnap Moszkvába repültek. Távozásáról senkit sem értesített, ezért a a kormány tagjai november 3-ig kerestették, ugyanis attól féltek, hogy a szovjetek (esetleg a felkelők) fogságába esett.
A semlegesség bejelentése nem váltotta be a hozzá fűzött külpolitikai reményeket. A Nyugat - a szuezi háborútól amúgy is feszült légkörben - kelletlenül szembesült az újabb Magyarországról érkezett kihívással, így a lépés inkább a közvéleményre, a társadalmi szervezetekre hatott, nem pedig a politikusokra.
A semlegesség kikiáltása pedig más-más
szempontból, de egyaránt kellemetlenül érintette
az amerikai politikacsinálókat. A külügy vezetése
kevesellte, szerette volna megőrizni a lehetőségét
annak, hogy a független ország majdan a nyugati katonai szövetség,
a NATO tagja lehet, pusztán a szovjet fél gyengülése
nem elégítette ki igényeit.
Eisenhower
pedig úgy vélte, a Szovjetunió nem fog belenyugodni
csatlósa elszakadásába, ha kell, katonai erővel
is visszatéríti a táborba, ebben az esetben pedig
kellemetlen következményeket vonna maga után Magyarország
semlegességének hivatalos elismerése. A lépés,
amivel Nagy
Imre külpolitikai védettséget kívánt
biztosítani az ország számára, nem hozta meg a
kívánt eredményt, ugyanakkor betetőzte a belső
konszolidációt,
hiszen ezzel megvalósult a forradalom utolsó lényeges
követelése.
November 2-án a kormány kijelölte a különböző kérdések megtárgyalására hivatott delegációkat. A Varsói Szerződés felmondásának végrehajtásáról tárgyaló küldöttség vezetője Losonczy Géza lett. A küldöttségbe választott politikusokon és a hadsereg kéviselőjén kívül egy munkástanácstagot is a lengyel fővárosba szándékoztak küldeni, hogy személyében bizonyítsa, hogy a döntés valóban a dolgozó magyar nép követelése, azt a munkásság támogatja. Az ENSZ Közgyűlésére Nagy Imre Tildy Zoltán, Kéthly Anna és Kovács Béla társaságában utazott volna. A szovjetekkel a csapatkivonásról tárgyaló delegációt Erdei Ferenc és Maléter Pál vezették.
Egyidejűleg megérkezett a szovjet hadsereg magyarországi főhadiszállásául kijelölt Szolnokra Konyev marsall, a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erőinek főparancsnoka, aki azonnal eligazítást tartott, és kiadta a november 4-i támadás parancsát.
Az ország nem örülhetett gondtalanul a kivívott győzelemnek. Miközben a helyzet normalizálódásáról érkeztek hírek, ugyanakkor a feszült várakozásról, egy esetleges újabb támadás elhárítására hozott intézkedésekről is. A munkástanácsok sorra a munka november 5-i, hétfői felvétele mellett döntöttek, több helyütt már 3-án, szombaton megkezdték a munkát, hogy hétfőn annál nagyobb kapacitással induljon be a termelés. Szerte az országban alakultak a helyi pártszervezetek; leggyorsabban a volt koalíciós pártok szerveződtek újjá, de mellettük számos más, összesen több mint húsz politikai párt jött létre, azonban ezek közül komoly politikai reményekkel egyedül a kereszténydemokraták rendelkeztek.
Ugyanakkor a
forradalmi
tanácsok a
nemzetőr
alakulatokkal és a honvédséggel együttműködve
hozzákezdtek az egyre inkább fenyegető szovjet támadással
szembeni védelem megszervezéséhez, kiépítéséhez.
Több településen részleges mozgósítást
rendeltek el, megszervezték a szovjet csapatok figyelését,
a városba bevezető utak ellenőrzését, kötözőhelyeket
állítottak föl. Az országra egyszerre volt
jellemző a győzelmet követő megkönnyebbülés,
a véráldozattal kiharcolt, szebb jövőbe vetett
hit, és a szovjet fenyegetés keltette aggodalom.
November 3-án növekedett a szovjet lépések (látszólagos) ellentmondásossága. Miközben csapataik a repülőterek után körülzárták az ország nagyobb városait, lezárták a főbb útvonalakat és a nyugati határt, délben a Parlamentben megkezdődtek a tárgyalások a csapatkivonásról. A magyar vezetés a hadseregtől beérkezett jelentések alapján abban bízott, hogy az országban állomásozó (és az országba érkező) szovjet erők indokolatlanul nagyok az esetlegesen várható magyar ellenállással szemben, és mozgásuk, elhelyezésük is inkább arra utalt, hogy egy esetleges nyugati beavatkozás elhárítására sorakoztak föl. Ezért volt fontos az osztrák követ jelentése, mely szerint kormánya demilitarizált sávot hozott létre a magyar határ mentén, hogy megakadályozzon minden reguláris vagy irreguláris katonai mozgást Magyarország felé. A Parlamentben mindkét fél ismertette álláspontját. Maléter Pál a Nagy Imrétől kapott instrukcióknak megfelelően vázolta a magyar kormány álláspontját: december 31-ig vonják ki az ország területéről az október 23-a óta érkezett egységeket, és egy későbbi időpontban folytassanak további tárgyalásokat a Varsói Szerződés értelmében korábban is Magyarországon állomásozott szovjet csapatok kivonásáról. Abban állapodtak meg, hogy a megbeszéléseket még a nap folyamán folytatják, a második fordulót a tököli szovjet bázison tartják meg.
Ezen a napon az újjáalakult pártok követeléseinek megfelelően újjáalakították a kabinetet, amelybe már nem Nagy Imre hívott koalíciós politikusokat, hanem azokat valóban pártjaik delegálták. Ekkor került be a kormányba a kisgazda B. Szabó István, a parasztpárt képviseletében Bibó István és Farkas Ferenc, valamint a szociáldemokrata miniszterek: Fischer József és Kelemen Gyula. Az új honvédelmi miniszter Maléter Pál lett, akit vezérőrnaggyá léptettek elő. Erdei Ferenc kivételével a kormány többi tagja (Kádár János, Kéthly Anna, Kovács Béla, Losonczy Géza, és Tildy Zoltán) hivatalában maradt.
A belső rend megerősítése után Nagy Imre a külső veszély elhárítására összpontosította erejét. Az új kormány felállásán túl egyetlen jelentős lépés történt a hazai helyzet biztosítására, de ez is a külföldhöz kapcsolódott: a miniszterelnök a lengyel követet kérte föl, hogy próbáljon meg Wyszynski bíboroson keresztül befolyást gyakorolni Mindszentyre, nehogy estére tervezett rádióbeszédével megtörje a kialakult társadalmi békét, nehogy új feszültségeket keltsen.
A kormány célja kettős volt ezen a napon. A nemzetközi sajtótájékoztató révén megnyugtatni kívánták a világot, elsősorban a Szovjetuniót, azt erősítve, hogy Magyarországon szó sincs ellenforradalomról, a kormány egységesen kiáll az 1945 után bekövetkezett alapvető társadalmi változások, a földreform és az államosítások mellett, vagyis olyan új rend alakult ki, ami elfogadható Moszkva számára. Másfelől a lengyel és román diplomatákat kérték föl közvetítésre, igyekezzenek közbenjárni, hogy a Szovjetunió ne forduljon fegyverrel Magyarország ellen.
Hiába. Az október 31-i döntésnek
megfelelően Hruscsov
először megszerezte
Gomulka
jóváhagyását,
majd Bukarestben egy rövid megbeszélésen tájékoztatta
a magyar ügy szempontjából kevésbé fontos
csatlós országok pártvezetőit. November 2-ról
3-ára virradó éjszaka Brioni szigetén került
sor titkos találkozóra a
JKSZ
vezetőjével, Titóval.
Hruscsov
előzetes aggodalmával szemben
Tito
nem gördített akadályt a tervezett szovjet akció
elé, sőt fölajánlotta segítségét,
megígérve, hogy a megfelelő időben semlegesíteni
fogja Nagy
Imrét és csoportját, fölajánlva
nekik, hogy meneküljenek a budapesti jugoszláv követségre,
és ráveszi Nagyot a lemondásra. Végül a Titóval
folytatott megbeszélésen dőlt el, hogy a megalakítandó
ellenkormány vezetője nem a szovjetek által inkább
támogatott Münnich
Ferenc, hanem Kádár
János lesz.
Kádárék
november 2-án érkeztek meg Moszkvába, ahol azonnal részt
vettek az SZKP
Elnökségének ülésén.
Kádár, ha óvatosan is, de inkább a békés
megoldás, a fennálló kormány és annak
intézkedései mellett szólt. Ennek a későbbiek
ismeretében különleges ténynek több magyarázata
lehetséges. Egyrészt
Hruscsov
távollétében Kádár nem tudhatta
biztosan, mennyire egységes az
SZKP
Elnöksége a döntésben. Másrészt
Kádár
már az október 28-i fordulatot megelőzően is többször
kifejtette, milyen veszélyeket rejt magában a felkelés
fegyveres leverése, amennyiben ez nem párosul a feltétlenül
szükséges politikai reformokkal. Látta - és
jól látta -, hogy a megmozdulás (kizárólag
szovjet erővel történő) elfojtása
lehetetlen helyzetet teremt a politikai kibontakozás számára,
vagyis a katonai győzelem lehetetlenné teszi a válság
okainak elhárítását, az igazi rendezést.
A felállítandó kormány csak a szovjetek bábja
lenne, ez a szerep pedig nem tűnt számára vonzónak.
Hruscsov
visszaérkeztéig nem tudhatta, hogy mi a népi demokráciák
vezetőinek álláspontja az ügyben, a szovjeteken
kívül részt vennének-e más erők is
a megszállásban (hiszen egy esetleges román részvétel,
amit azok fel is ajánlottak, még tovább nehezítené
az új hatalom helyzetét), és mi az álláspontja
a lengyel és a jugoszláv vezetésnek. Végül
nem láthatta biztosan, meddig kívánnak elmenni a
szovjetek a visszarendezésben, nem látott garanciát
arra, hogy Rákosiék
nem térnek vissza a hatalomba. Márpedig visszatérésük
azt eredményezte volna, hogy nemcsak a párt
reformereivel,
hanem keményvonalasaival
is meg kell küzdenie, miközben szemben áll vele az egész
ország, ebben a helyzetben pedig elkerülhetetlen lett volna
bukása.
A Moszkvába 3-án visszatérő Hruscsov megnyugtatta Kádárt, akit talán a Magyarországról érkezett újabb hírek (például a valóban koalíciós kormány felállítása) is segítettek meggyőzni. Hruscsovtól biztosítékot kapott, hogy Rákosi nem tér vissza Magyarországra, még kevésbé a politikai életbe. Az első titkár tájékoztatta a Gomulkával és Titóval folytatott tárgyalások eredményeiről, vagyis Kádár a blokk reformereinek támogatását is maga mögött tudhatta. A Hruscsovval való megbeszélés világossá tette, hogy végérvényes a szovjet döntés. Kádár számára csak két út volt lehetséges: vállalja az együttműködést és hatalmon marad, vagy kitart a kormány, Nagy Imre és a magyar nép mellett, és viseli ennek következményeit. Kádár az előző megoldást választotta, bár tett egy halvány gesztust, kérve, hogy "ez a kormány ne legyen bábkormány". Erre azonban semmi esélye sem volt. A kormánylistát a szovjetek állították össze, a programot is oroszul írták, a nyelvet nem beszélő Kádár még a fordításban sem tudott közreműködni. Az esetleges komplikációk elkerülése érdekében a szovjetek a katonák mellett politikusokat is bevetettek, Kádárt Malenkov, Mikojan és Brezsnyev, az SZKP Elnökségének három tagja kalauzolta.
Míg
Kádár
és szovjet stábja Moszkvában a döntést követően
az utazásra készült, a Kossuth
Rádióban elhangzott
Mindszenty
bíboros beszéde.
Az érsek ugyan nem bontott zászlót a
Nagy
Imre vezette kormány ellen, de azt a "bukott rendszer örököseinek"
nevezte, fellépett a katolikus egyház "intézményeinek
és társulatainak" visszaadásáért,
de nem igényelte vissza egyértelműen az egyháztól
1945-ben elvett földbirtokot. A beszéd sokkal higgadtabb volt,
mint sokan várták, annak hangsúlyai, a bíboros
politikai fellépése mégis egy, a kormánnyal
szemben kibontakozó, új központ létrejöttének
lehetőségét teremtette meg.
November 3-án az egész ország érezte a fenyegető veszélyt, mégis mindenki bizakodott. Bíztak abban, hogy a szovjetek nem lépnek fel a valódi egységbe forrt magyar akarattal szemben. Bíztak abban, hogy a szovjet csapatok kivonásának követelése nem kötelezően váltja ki Moszkva reakcióját, hiszen megfelelő garanciák fejében Finnországból és Ausztriából is kivonták a csapatokat, és Magyarországon is biztatóan indultak a tárgyalások. Bíztak abban, hogy amennyiben mégis sor kerülne újabb szovjet agresszióra, azt a nemzetközi béke megőrzésére hivatott Egyesült Nemzetek Szervezete, amelynek Magyarország alig egy éve lett csak tagja, megakadályozza, és megvédi az önállóságát és semlegességét bejelentett tagállamát.
![]() |
Magyarországot felveszik az ENSZ-be. 1955. december 14. |
Tovább növelte a reményt, hogy e napon is tovább erősödött, szilárdult a belső rend. A november 2-i kezdeményezéseket követően általánossá vált a munkástanácsok határozata a sztrájk beszüntetéséről, ehhez támogatólag csatlakoztak a fegyveres csoportok, politikai pártok képviselői. A fegyveres harc vége, a munka országos felvétele pedig egyértelműen bizonyította, hogy a kormány újra ura a helyzetnek, Magyarország nem válsággóc, semmiféle külső beavatkozásra nincs szükség. Számos helyen már e napon megkezdődött vagy be is fejeződött a forradalom idején letartóztatottak vagy védőőrizetbe vettek ügyének felülvizsgálata. Azokat, akiket ártatlannak találtak, szabadon engedték, a többieket pedig a rendőrség fogdáiban helyezték el.
Az esti-éjszakai órákban, miközben az ország az idegfeszítő másfél hét után a nyugodt vasárnap reményében tért nyugovóra, a fővárosban és környékén megtörténtek az utolsó lépések a másnapi támadás előkészítése, biztosítása érdekében. Nagy Imre az MSZMP Intézőbizottságának tagjaival a Budapestre érkezett román delegációtól próbálta kipuhatolni a szovjet szándékot, és igyekezett őket a béke megőrzése érdekében közvetítésre felkérni. A románok pedig igyekeztek elhúzni a tárgyalásokat, hogy ezzel foglalják le Nagy Imrét, és csökkentsék a kormány cselekvési, tájékozódási lehetőségét.
Az Erdei Ferenc és Maléter Pál vezette magyar küldöttség a késő esti órákban érkezett meg a tököli szovjet parancsnokságra. Azonban alig kezdték meg a tárgyalást, a terembe géppisztollyal felfegyverzett szovjet állambiztonsági tisztek nyomultak be, élükön a KGB elnökével, Szerov tábornokkal, akik a nemzetközi jog és az alapvető erkölcsi normák megcsúfolásával letartóztatták a magyar küldöttséget. Ezzel a támadás előestéjén (egyelőre képletesen) lefegyverezték a magyar hadsereget.