Tóth Miklós: A deportálások ellen

- Mi történt november 4-e után?

- Én továbbra is Tarjánban dolgoztam a MÁVAUT-nál mint autószerelő, de volt hivatásos jogosítványom is. Geczkó Pistával, Alapi Lacival - ők is pásztóiak voltak - összejöttünk, beszélgettünk, hogy mit lehetne csinálni. Ők a pásztói tejüzemből szállították a tejet, túrót, sajtot, vajat a tarjáni üzletekbe. Gyakran benéztek hozzám a műhelybe, nemcsak akkor, ha valami baj volt a kocsival. Csatlakozott hozzánk egy apci gyerek, Kiss Anti. Ő is sofőr volt, Szurdokpüspökiben lakott. Törtük a fejünket, mit tehetnénk. Fegyverünk nem volt. Igaz, én próbáltam lámpabéllel egypár benzines üveget csinálni, de hát ez semmi volt.

Az oroszok november 4-e óta sűrűn jártak errefelé. Nagyon féltünk, el is terjedt, hogy újra deportálni fognak, viszik majd az embereket. Én róluk már családon belül sokat tudtam. Apám is mesélt Oroszországról, a sógorom is, aki megjárta az orosz frontot, háromszor is kilőtték a tankját, mégis megmaradt, hogy aztán őt és a bátyámat is hat évre elvigyék fogságba innen az országból. Sokat meséltek az egyszerű, jólelkű orosz emberekről. De a vezetőkről is...

Ha elkezdődne az emberek összeterelése, a szállításukat csak vasúton tehetik. S hogy ezt megakadályozzuk, ahhoz hidat kell robbantani. Ehhez pedig robbanóanyag kell - döntöttük el.

- Ebben egyetértett a társaság?

- Mindenki. Mindjárt mondtam, hogy Mátraszőlősön, a kőbányában van paxit, gyutacs is. A barátom, Kelemen Karcsi arra jár a mozdonnyal, tudja, hol van a robbanóanyag. Egyik délután teherkocsival elindultunk, s már beesteledett, mire Szőlősre értünk. A kocsiban ott maradt Kiss Anti, mi pedig négyen elindultunk a kisvasúton föl a bányáig. Nem tudtuk, lesznek-e ott, ezért - biztos, ami biztos - magammal vittem a kispuskát, hogy legyen velem valami. Égett a villany egy bódészerű kis lakásban, ahol az őr tanyázott. Alapi és Geczkó leszaggatta kívülről a telefonvezetéket, hogy az őr ne tudjon riasztani. Én beálltam egy hatalmas fenyőfa mellé, úgy hat méterre a bódétól. A többiek bementek az őrhöz. Bementek mindenfajta álarc nélkül, pedig mondtam, hogy ha már nem tud telefonálni, úgyis ki fog jönni. Egyszer csak kicsapódik az ajtó és szalad a gyerek, próbál menekülni. Rákiáltottam: "Áll meg, ne menj sehová, menj vissza oda, ahonnan kijöttél!" Szó szerint így mondtam. Visszament, és közben forgott a feje, de nem látott engem, mert a fa teljesen eltakart. A puska lent volt a lábamnál. Akkor aztán jöttek Alapi Laciék és mentünk a robbanóanyagért. Amikor visszaértünk Pásztóra, szétosztottuk az anyagot. Nálam voltak a gyutacsok és a gyújtózsinór, Geczkó Pistánál meg a paxitos dobozok.

- Várták a pillanatot?

- Vártuk, mert most már volt muníciónk.

- A jelet a salgótarjáni sortűz adta meg?

- Amíg élek, soha nem felejtem el ezt a napot! December 8-án is rendesen munkába mentem, és úgy 7-8 óra körül már jöttek a teherautók zászlókkal, gyalog is indultak az emberek. Itt jöttek el a MÁVAUT előtt. Kint voltunk, néztük őket, s valami olyasmit mondtak, hogy fogva tartanak három diákot a tarjáni rendőrségen, nem engedik ki őket, ezért lesz tüntetés. Hárman azonnal beültünk egy teherkocsiba, s elindultunk fölfelé. Már nehezen haladtunk, mert mozgolódtak az emberek. Előttünk közvetlenül látok egy orosz teherautót, másfél-két tonnás lehetett, kétoldalt ültek a katonák rajta és szedték elő a kézigránátokat, pakolták, osztogatták egymás közt. No, mondom, nézzetek csak oda, ezek készülnek valamire. Itt valami lesz.

Fölértünk a Rokkant-telepre, s a templom fölül már gyönyörűen lehetett látni mindent. A megyetanács és a rendőrség között volt egy tér, az még nem volt beépítve. A kocsival nem tudtunk visszajönni, ezért én leszálltam és belekeveredtem a forgatagba, ott voltam az emberek között. Lent már állt egy harckocsi a téren. Én a harckocsizóknál voltam katona, s bár mint sofőr szolgáltam végig, ismertem a harckocsinak minden részét. No, ezért is kerültem a közelébe. Nagyon érdekes - azóta is rengeteget gondolkodtam rajta -, hogy a katonák a harckocsiból kijöttek. A rádiós bent maradt, aki összeköttetésbe lehetett a központtal. A katonák kiültek a kocsi oldalára, a torony alá. Volt, aki beszélt hozzájuk oroszul. Különböző orosz szavak hangzottak el. Aztán egy adott pillanatban, mint a villám, mentek befelé a tankba. Gondolom, a rádiós kaphatott valamilyen parancsot. Ahogy beugráltak sorban, sejteni kezdtem valamit. Próbáltam a harckocsi elől eljönni. Elég nehéz volt a mozgás, mert rengeteg ember volt, egymást kellett volna lökdösni, taposni. Elkezdtem a járda felé menni, ahol egymás mellett karnyújtásnyira álltak az oroszok.

- Érezte a veszélyt?

- Éreztem, és tudtam, hogy valami történni fog. Azért igyekeztem a járda felé, mert a rendőrség előtti részen, ha elszalad az ember, akkor eltűnik a katonák elől. Lökdösődtem, próbáltam előrehaladni, és egyszer csak egy reccsenés, mint amikor egy gyújtózsinórnak a végét meggyújtják és a sercegés végighalad, csak azt láttam, hogy az orosz katonák, akik kezében le volt eresztve a fegyver, hirtelen fölrántják és már lőnek is. Nem jutottam sehová, mert azonnal leestem a járdaszegélynél. Fiatal voltam, fürge, nem nagyon tudtak abban az időben megelőzni, és bekúsztam a harckocsi mellett egy autóbusz alá. Átcsúsztam a másik oldalra, s úgy szaladtam el közvetlenül a rendőrség utáni első házhoz. Ott, ahogy beugrottam a kapu alá, volt egy oszlop. Rögtön a téglaoszlop mögé húzódtam, aztán kinéztem, s láttam, hogy az orosz katonák közül volt, aki fölfelé, volt, aki előre és volt, aki a földre lőtt.

- Ez a kép megmaradt?

- Igen. Három irányba lőttek az oroszok, ez biztos. Ki-ki lelkiismerete szerint. Ha él még valaki azok közül, aki ezt látta, akkor ezt bizonyítani tudná. Az oszlop mögül, ahogy kinéztem, rávillant a tekintetem a harckocsira. A löveg csövét, az ágyúcsövet le-föl mozgatta. Ahogy följebb néztem, a légelhárító géppuska - ami a torony tetejében van - csöve elkezdett villogni. És a fejem fölött másfél méterre, nem is fölöttem, inkább úgy oldalt, egy háromméteres szakaszon végighúzott a sorozat az épület falán. Ha az oszlopot éri, ahol vagyok, engem is elkaszál. A géppuska nyoma nagyon sokáig ott maradt, amikor jóval később arra jártam, még mindig ott volt.

- Hány percig tartott ez a lövöldözés?

- Pillanatokig. Ahogy elhallgattak a fegyverek, visszamentem a térre, ami úgy nézett ki, mint amikor az ember kukoricával megszórja az utat. Csak itt most emberek feküdtek egymás hegyén-hátán, és nagy volt az ordítozás, kiabálás. Azt is láttam, ahogy menekültek, rohantak át a kisvasúti sínpáron, de még akkor is lőttek. Akkor már a tanács ablakából. Az üveggyár oldalán mentünk vissza az útra. Legalább öt embert elhúztam, segítettem biztonságos helyre, kapualjba vinni. Válogatnunk kellett, hogy ki él és ki halott, s aki élt és sebesült volt, azokat mentettük...

Közvetlenül a harckocsinak a bal lánctalpa előtt feküdt egy gyerek. Most is előttem van, lódenkabát volt rajta, bal oldalán egy ruhából készült táska kapoccsal, amit a nyakába akasztott. Hanyatt feküdt. Alányúltam, felnyaláboltam, és elvittem annak az épületnek a folyosójára, ahová először menekültem. Amikor letettem, a fiú utánam szólt, hogy fordítsam oldalra. - Így jobb lesz neked? - kérdeztem és megfordítottam. És ekkor úgy megrettentem, úgy megirtóztam mindentől, mert én még olyat életemben nem láttam. A fiúnak a hátából hiányzott egy rész. A golyó rettenetes roncsolást végzett. Ez borzalmas volt! Nem bírtam tovább. Nem segítettem már, visszamentem a telepre, átöltöztem, kiabáltak az emberek, hogy jöjjön mindenki, aki még utazni akar, mert indul egy utolsó vonat. Nem is tudom, hogy kerültem haza Tarjánból Pásztóra. Most is azt mondom: nem 131 halott volt. Én a saját szememmel láttam... Láttam később a névsort, és a gyereket kerestem.

- Tudta a nevét?

- Én azt nem kérdeztem. Semmit sem kérdeztem. Olvastam a névsort, de nem találtam ezt a 12 éves gyereket.

- Hazaért Pásztóra és mire gondolt?

- Hogy most biztosan összeszedik az embereket. Mert ahol lövöldözések voltak, ott mindenhol így történt. Összedugtuk a fejünket, s azt gondoltuk ki, hogy csak erre mehet a szerelvény, mert a kálkápolnai vonalon biztosan nem mernek menni a hegyek közé és a szlovákok felé sem viszik a transzportot.

Egy híd jöhetett számításba, ez a vashíd a Kövecses-pataknál épült, a káposztásoknál. Így hívtuk azt a helyet, mert káposztaföldek voltak arrafelé. Hát ki is menjen? Ment Geczkó Pista és Kiss Anti robbantani. Én adtam a gyutacsot, mondtam nekik, duplát tegyetek bele, hogy biztos legyen. Ha valamelyik nem exponál, legyen egy tartalék mellette: mindent duplán biztosítani, nehogy véletlenül ne sikerüljön!

Ott volt nálunk a sógorom, Miklós-napra koccintottunk egyet, amikor este 7 óra felé hallottuk a robbanást. Na, mondtam magamban, most elment a híd... [...]

És akkor összeszedtek bennünket is, letartóztattak. Ez 1957 húsvét hétfőjén volt. Mentem volna tejet gyűjteni, és a barátom, akivel egy utcában laktunk, eljött értem. A kocsi alatt voltam éppen, a féket néztem, igazítottam rajta valamit. Anyámék házánál történt mindez, a Honvéd utcában. Megállt a barátom. Mit csinálsz? - kérdezte. Igazítom a féket - válaszoltam. Ez úgy délután öt óra felé lehetett, mert hét órakor mentünk összegyűjteni a tejet. - Gyere ki a kocsi alól! - mondja. - Várjál már - szólok ki -, mindjárt kész vagyok. - Ne csinálj semmit, gyere ki! Kimászok, fölállok, azt mondja: gyere velem. Mondom: hová? - Ne törődj vele! - Bemegyek és szólok anyámnak. - Ne menj sehová! - de akkor már kiabált. - Mi van veled? - kérdeztem, s látom, hogy a zsebéből felém meredezik a pisztoly. Nem engedett el sehová. Tudta, hogy bent van a puska, és azért az mégsem pisztoly. Elmentünk a sarokig, majd följebb már várt egy fekete kocsi. Abban pedig géppisztolyosok ültek...

- Hová vitték? Tarjánba a rendőrségre?

- Nem, ide a pásztóira, és aztán megkaptam a magamét. Engem úgy összetörtek, hogy nem hallottam rendesen. Később, két hét múlva, amikor Pestre vittek, még akkor sem. Nem tudtam beszélni Geczkó Pistával, pedig egy zárkában voltunk, mert az égvilágon semmit nem hallottam. Egyszerűen semmit. Kék és lila voltam, tele véraláfutással. Négyszögletes, fonott szíjjal vertek. Egyik az egyik oldalamat, a másik pribék a másikat. Volt egy heverő, arra lehúztak, hogy majd a hátamat is ütik-vágják. Aki legközelebb állt, annak megfogtam a lábát, ő átszállt az ágyon. No, akkor fölkapta a kályha mellől a piszkavasat. Ez egy húszas vas volt, azzal adott még. Nem nézett az semmit, amikor rúgott, akkor sem nézte, hogy hová talál. Ezekkel az emberekkel szerettem volna később beszélgetni. Szembenézni velük...

- Mikor került Budapestre?

- Két hétig voltunk a megyében. Tarjánban már nem bántottak, a Gyorskocsi utcában sem. Nagyon gyorsan ment minden...

- Mikor kezdődött a tárgyalás?

- Április végén, a Gyorskocsi utcában ült össze a rögtönítélő katonai bíróság. Statárium volt.

- Zártkörű tárgyalás volt?

- Nem. Ott voltak a hozzátartozók és hát a kirendelt ügyvédek. Tanúnak megidézték a pályamestert is. A bíró a szájába akarta adni a terhelő mondatot (és az sikerült is neki), mármint azt, hogy jöhetett-e vonat akkor. - Nem, nem jött, mert nem jöhetett vonat. - Szóltak, hogy ne jöjjön vonat? - kérdezte a bíró. - Nem, nem szóltak - mondta a pályamester. - Na, mégiscsak, gondolkodjék, ha mégis, véletlenül jön egy vonat? Erre mondta a pályamester: - Valóban lehetséges, hogy mégis jön... Csak ennyi kellett a bírónak, és már meg is volt a válasz: - Igen! És akkor több száz halott marad ott a hídnál!

Ez egy nagyon aljas dolog volt. Mert később én megtudtam, amikor már kivégezték Geczkó Pistát, hogy ő maga bement az őrházhoz és megmondta, hogy fölrobbantották a hidat, vonat ne jöjjön semerről. Állítsák le! Ezt a szüleitől tudtam meg, akiknek elmondott mindent.

- Ki volt a bíró?

- Nem emlékszem, én is szeretném tudni. Nem láttam az eredeti vádiratot, a bírói végzést sem. Hanem aztán, ahogy folytak a tanúkihallgatások, rám is sor került. Behívták a kőbánya őrét, és megkérdezték, hogyan történt a robbanóanyag elhozatala. Mondja: - Hát úgy, hogy rám fogták a puskát. Ekkor fölugrottam. - Nem is látott engem, nem fogtam rá a puskát, mert a fa mögött voltam. Azt mondja a bíró: - Üljön le! Újra kezdi a tanú, az őr, s megint csak azt mondja, hogy én ráfogtam a puskát. Megint felugrottam. A bíró megint helyreparancsolt, és azt mondta: - Üljön le, ráfogta, nem fogta, mindegy! Kész. Ennyi volt. Később gondoltam, talán ez a felugrálás menthetett meg a kötéltől.

- Mikor volt az ítélethirdetés?

- Május 6-án, amikor négyünket halálra ítéltek, Kelemen Karcsi 15 évet kapott. Itt már nem voltak hozzátartozók. Hátranéztem, ahol a székek voltak, ott mind csak rendőrök ültek.

- Kegyelmet kértek...

- Igen. A bíróság átalakult kegyelmi tanáccsá. Visszamentek tanácskozni, s azonnal jöttek, kihirdették: Geczkó és Alapi kérelmét elutasították, a miénket pedig továbbították az Elnöki Tanács elnökének. Tehát nálunk is maradt a halálos ítélet.

- Hová kerültek?

- Minket elvittek még aznap a Gyűjtőbe, a kisfogházba a halálraítéltek közé. Anti került a 16-os, én a 17-es zárkába. Másnap - mint ezt később megtudtuk - Geczkót és Alapit fölakasztották.

Az egész életem többször a legapróbb részletekig lepergett előttem ebben a két méter széles, négy méter hosszú cellában. Ott bent az volt a szokás, hogy amikor akasztanak, akkor később ébresztettek bennünket, 7 óra után. Máskor rendesen 6 órakor. Ezt mindig tudtuk. Az ember nagyon érdekes lény. Olyan lesz a börtönben, mint egy computer. Amit más nem hall, azt ő hallja. Szinte tudtuk, hogy mikor jár az őr, pedig mamusz volt a lábán. Tudtuk, éreztük, mikor áll az ajtó előtt. Rettenetesen kifinomul az ember hallóérzéke. Tudja, elképzeltem azt is, milyen magas. Hallottuk a kiabálásokat, a neveket. Amikor meghallottam Kiss Anti nevét, azt gondoltam, neked, Anti, véged van. Visznek. Ez délután volt, és mindig délután szedték össze és kísérték a siralomházba azokat, akiket másnap hajnalban kivégeztek. - Anti, neked véged van! - mondtam magamban. Pedig nem oda, hanem a dolgozó osztályra vitték. Oda került. Ő meg úgy gondolta - mint később mesélte -, hogy nekem van végem, mert ott maradtam a halálraítéltek között.

Szörnyű volt ott a gyomorkorgás. Olyan éhesek voltunk, hogy azt nem tudom elmondani. Mai napig eszembe jut, a halálraítélteket hogyan lehet ennyire éheztetni. Az a kis kávé, amit reggel adtak, az semmi volt. Hat óra felé felvágtak egy kétkilós kenyeret. Azért, hogy valamit érezzünk magunkban. Elrejtettük a kenyeret. Reggel óta az ágynál volt eldugva. És tudta az ember, hogy hol van, és közben korog a gyomor és állandóan járkál, hogy azzal is fáradjon és nem meri megenni. Amikor aztán délben mindent egyszerre megettünk, félórára elállt a gyomorkorgás, aztán újra kezdődött. És akkor is elállt, amikor elaludt az ember. Vagy talán mégsem, csak nem hallottuk.


(Megjelent: Szakács László: Hetvenhét nap a halál pitvarában. Palócföld, 1993/2.)