Kodolányi Füzetek 10.

Párhuzamos dimenziók

(Válogatás a Szabadpart on-line folyóirat írásaiból 1998-1999)

Szerkesztette: Rétfalvi Györgyi

Kodolányi János Főiskola
Székesfehérvár, 2001

Előszó

A párhuzamos dimenziók egymás mellett élnek és egymásba érnek. Olyan szövegeket tartalmaz ez a válogatás kötet, amelyek egymástól nagyon távol eső tudomány-területről származnak, valahol mégis egymásra utalnak, egymásra visszhangzanak.

A Szabadpart folyóirat 1999 februárja óta olvasható a Kodolányi János Főiskola on-line kiadványaként az Interneten, a www.kodolanyi.hu/szabadpart címen. Az elmúlt másfél évben nagyon sok kiváló szerző szövegének on-line változatát közöltük, s most ezek közül a szövegek közül kiválasztottunk néhányat a gyűjteményes válogatáskötet számára.

A médium, amely közegben ezek a szövegek olvashatók, nagyon izgalmas formátumot tett lehetővé. A hypertextes forma interaktívvá tette a megjelenést, nem jelölte ki a befogadó számára az olvasás irányát és olyan illusztrációk, függelékek, utalások megjelenését tette lehetővé, amelyek egy kicsit több szabadságot engednek a befogadási folyamatban. A választás szabadabb, a figyelmet azonban szétszórja.

Izgalmas kísérlet hát, az olyan ízig-vérig internetes szövegek könyv formátumban való megjelenítése, mint amilyen Majorosi Anna és F. Lassú Zsuzsa egzotikus kultúrákkal foglalkozó írása, vagy Szász Ferenc, Kovács László, Bakonyi István és Rétfalvi Györgyi szépirodalmi szövegekről és írókról szóló tanulmánya, vagy Darai Lajos a magyar felvilágosodás filozófusáról írott értekezése. Perjés István Velence iskolájáról szóló írása és Tóth László szociológiai tanulmánya a nemi szerepek regionális különbségeiről érdekes dimenzióiról számolnak be a körülöttünk lévő világnak. S a kötet felütése, egy filozófus gondolatai a reklámról és az ember életét befolyásoló médiumokról, összegzője lehet mindahány dimenziónak, mellyel kötetünk foglalkozik.

Tagai Imre

Világunk és a manipuláció

Világunkat át- meg átszövi a manipuláció. Nem mozzanatként, hanem átfogóan, általánosként. S a dologban az a veszélyes, hogy végső soron jól érezzük magunkat benne (különben nem is lenne hatékony), s ha kikerülünk belőle végtelen szorongás és bizonytalanság fog el bennünket, mintha a semmibe löktek volna. Olyan ez, mint ha régen egy közösség kivetett magából valakit.

De miben van a gyökere és mi a sajátossága ennek a jelenkori manipulációnak? A fogalom maga azt jelenti, hogy úgy valósíttatnak meg egy célt valakivel, hogy azt - álcázva - a sajátjának tüntetik fel, mintha belőle számára a legfőbb jó fakadna. Itt nem egyszerűen eszközként használják fel az illető személyt, a viszony sokkal bonyolultabb. Hiszen közben mozgástere marad, s direkt módon semmivel nem kényszerítik. Ha kényszerről beszélhetünk, azt pusztán saját belső "kényszereként" vagy inkább késztetéseként éli meg.

Elszigetelt példák mindig is voltak a manipulációra, de ezek mint zárványok vagy defektek jelentek meg az adott társadalomban s annak értékrendjében, vagyis aberrációkként - s egyszerűen csalásnak, átejtésnek vagy félrevezetésnek nevezhetjük őket. A mindennapi életen túlmenően gondoljunk olyan esetekre, amikor pl. háborúkban egy "szövetségessel" olyan célokat valósíttattak meg, melyek látszólag az ő érdekét is szolgálták, elérésük után azonban valójában kiszolgáltatottá vált. S ezzel a dolog le is zárult, a manipuláció egyedi, elszigetelt aktusa befejeződött, s egy nagyobb, átfogó stratégiai cselekménysor láncolatába illeszkedett. Szóba sem jöhetett, hogy a manipuláció egy lovagi vagy később polgári-racionális értékrendben átfogó világelvvé váljon.

De éppen ez utóbbi, polgári-racionális, az egyének (formális) egyenlőségére épülő struktúra fordult önmaga ellentétébe a 20. században, s elsősorban ennek második felében.

Egy amőbaszerű, állandóan változó társadalmiságban, ahol az egyik, ha nem a legfőbb cél az eladhatóság, s a hagyományokról leszakadt egyén helyzetüket folyvást változtató hatásvonalak metszéspontja, úgy tűnik, minden őérte van, az egyén marad az egyetlen szentség, miközben a cél munkaerejének újratermelése egy láthatatlan, megfoghatatlan társadalmi mechanizmus érdekében. S ennek az újratermelésnek nem is akármilyen nívón kell végbemennie, különben maga a mechanizmus omlik össze.

Az egyén fent említett szentségét hirdeti és célozza meg a reklám, a manipuláció még meglehetősen nyilvánvaló formája, mely ma már behálózza az életünket és gondolkodási mechanizmusainkat is áthatja, bármennyire is érintetlennek és befolyásolhatatlannak hiszi magát tőle valaki vagy bármennyire lekicsinylően is kezeli. A manipuláció a reklám lényegi struktúrájában van, függetlenül attól, hogy valójában mennyire kitűnő az a dolog, termék, amelyre fel akarják hívni vele a figyelmet vagy amit el akarnak általa adni.

A reklám tökéletes mindennapokat, egyfajta evilági transzcendenciát ígér egy árucikk néhány tulajdonsága révén, mondván, hogy ezen tulajdonságai miatt fajtájából a legjobb, s így a mindennapjaiban sokszor oly szorongó, magát annyira bizonytalanságban érző egyén számára az adott vonatkozásban a tökéletes biztonság ígéretét és mítoszát nyújtja. Vagyis itt a rész (néhány tulajdonság) garantálja és képviseli az egészet (tökéletes, ideális mindennapi élet). Pont fordítottja ez a régi világképek struktúrájának, ahol az egész, (Isten, istenség) átfogta és áthatotta a rész(eke)t, a mulandó, változó világot.

Ráadásul a kvalifikált áru fogyasztásának presztízsértéke is van: az egyénnek a mindennapok praktikumán túlmenően egy vélt vagy valóságos társadalmi értékrend-kozmoszban a tökéletes biztonság, otthonlét, megbecsültség érzetét nyújtja, s egyfajta mítoszpótlékként szolgál. A kör bezárult, az árut eladtuk, s az egyén is jól érzi magát, céljainkat megvalósítva "világot" teremtett magának, mely környezete centrumában van, s csak akkor omlik össze, ha változik a divat vagy az áru egyik tulajdonsága valamely váratlan szituációban hirtelen csődöt mond. Ekkor a tökéletes rendben fölsejlik a káosz, az egyén semmisként jelenik meg önmaga számára, s szinte kiált valami új manipuláció-ideálért, hogy az így támadt űrt kitöltse. Hiszen életeleme, elengedhetetlen létfeltétele, hogy azonos azzal, amit fogyaszt, mintegy ő maga is reklám, vagy ha tetszik, önmaga reklámja. Persze választhat, válogathat ebben mozgástere van, a döntés felelőssége az övé. Ebben van Én-je és kilúgozott egyénisége szabadsága, a különbözés, illetve saját maga fantomszerű megvalósításának lehetősége.

A végtelenített manipuláció egyedül az irónia formájában tud kilépni önmagából. Ennek példája, amikor egy reklám mélység nélküli szellemességgel magukat a reklámokat teszi irónia, sőt gúny tárgyává, semmisként vagy hamisként, hazugként leplezve le őket. De van rá példa, hogy reklámként önmagától is távolságot tart. Mindez azonban csak a még fokozottabb, ütőképesebb manipulációt szolgálja, hogy - mintegy ártatlanságát visszanyerve - hatékonyabban keríthesse hatalmába a fogyasztót. A fentiekben korántsem valamiféle "reklámellenesség" vezetett bennünket, már csak azért sem, mert a reklámnak igen fontos esztétikai értékei lehetnek, s korunk egy speciális kifejezési formája, hanem azt a létformát, létstruktúrát próbáltuk meg elemezni, mely a reklámot jellemzi, és amelyben napjaink egy sajátos mítoszképző lehetősége, illetve mítoszpótlékot jelentő beállítódása rejlik. A manipuláció jóval finomabb, árnyaltabb formái jönnek létre az informatika mai forradalmában, mely egyúttal a manipuláció megszokott értelmét is módosítja, s amely a jelenkor emberének helyzetét mintegy a reneszánsz korszakváltásához, ismeretlenbe ugrásához teszi hasonlóvá. Ezt a szituációt összefoglalóan a megismerés általános manipuláltságával jellemezhetjük. Amikor a számítógép elé ülünk, úgy érezzük, hogy leomlottak előttünk a határok, ha megfelelő fejlettségű a gépünk - mely szinte már valami élőlény vonásaival rendelkezik -, akkor gyakorlatilag bármilyen ismerethez hozzájuthatunk, amit az emberiség eddig felhalmozott - csak megfelelő "programunk" kell hogy legyen. Olyan megismerés ez, mint a rendőrségi nyomozás, ahol van mondjuk öt gyanúsítottunk, s minden lehetőséget végigzongorázva-kombinálva, mintegy kizárásos alapon, végül kiszúrjuk azt az egyet, aki a tettes - s csak ő lehet. Ezzel azonban a megismerés másik formája, a teremtő, az ismerthez képest újat meghódító megismerés, az erre való antropológiai beállítódásunk könnyen elsorvadhat, s a megismerés kolumbuszi kalandja, mely a történelmet előrevitte, a kínálatban való kényelmes válogatás rutinműveleteivé válik, ezekbe fullad. A tévedés és a hipotézis joga kizárt, legfeljebb csak a gépünket nem ismerjük eléggé, melyben potenciálisan "minden" benne van. Ha megfelelően racionális lépéseket teszünk, akkor - mondhatni - megnyílik előttünk a világmindenség, mind extenzív mind intenzív értelemben. Íme a racionalizmus és a kísérletező empirizmus, az újkori megismerés e kettős, specifikus kalandja ezzé a műveleti "kalanddá" változott, melyre nem az emberi képességek kimeríthetetlenségébe vetett hit sarkall bennünket (mint az újkor hajnalán), hanem a határtalanná gerjesztett és manipulált információéhség. Mint Husserl írja Galileivel kapcsolatban "Az európai tudományok válsága..." c. művében: A hallatlanul új egy végtelen világmindenség eszméje, mely lépésről lépésre, racionálisan, a tudomány eszközeivel minden egyes elemében meghódítható (tartalmi idézet). Mintha csak ez az eszme teljesülne be s realizálódna a komputervilágban, amelyben a nem ismert már nem valami rajtunk kívüli, túlsó, transzcendens, hanem csak (még) nem tudatosított. Ez az új megismerési viszony, melyben nem mi vagyunk a világmindenség részei, hanem fordítva, ez mintegy benne rejlik az Én - komputer műveleti viszonyában. Mintegy tükröződik és képviselve van a szubjektum "pólus" és a komputer "pólus" vibráló feszültségében, a világegészt modelláló, kimeríthetetlen viszonyában (hogy Husserl "szubjektum-objektum pólus" terminusát parafrazáljuk). Nyilvánvalóan manipulált ez az Én - komputer viszony, de a manipuláció már nem lokalizálható (mint a reklám esetében az eladhatóság formájában), hanem valahonnan az ismeretlen űrjéből jön, s a manipuláció mint valami transzcendens, de ugyanakkor védelmet nyújtó hatalom telepszik a komputerszobára, sőt járja át azt, hasonlóan a korábbi, vallási világképek istenségéhez, mely áthatotta a világot. Ugyanakkor a kipárnázott komputerszoba individuuma is egy ilyen - potenciálisan - "mindenható" evilági istenségként jelenik meg, mint valami leibnizi monász centruma. Ennek a monásznak sincs szüksége "ablakra" (akárcsak a leibnizinek), mert minden megvan benne, ami csak a világban fellelhető, s önmaga vezérelte műveleti tevékenységével lehetőség szerint bármikor bármit aktualizálhat mint ismeretet (egy ideális komputert feltételezve). Egy virtuális valóság teljhatalmú ura ez az individuum, miközben a tényleges valóság egyre inkább közömbösként és érdektelenként jelenik meg számára, s egyre kevesebb dolga is van vele. Annál is inkább, mert ennek - potenciálisan - mondhatni szinte "minden" jelenségét szimulálhatja a gépén. Ennek a fejlődésnek még csak a legkezdetén vagyunk, s nem látható, hogy merre fog tartani. Egy biztos: határtalan lehetőségeket nyit meg előttünk, s az is benne rejlik, hogy egy magasabb szinten találjunk vissza a valósághoz és éljük meg önmagunk valóságos szabadságát. De megvannak a veszélyei is. Nevezetesen, hogy végleg leszakadunk a természet köldökzsinórjáról, s észrevétlenül, az abszolút megismerési képesség birtoklásának illúziójával, ismét kiszolgáltatottá válunk vele szemben. A big bang világrenddé összeálló káoszával szemben óhatatlanul felsejlik a nagy zárlat apokaliptikus káosza is. Mindenesetre önmagában a komputer- és Internet-világ esetében is, ahogy a történelem során annyiszor (pl. a könyvnyomtatást illetően) az emberi elme által megteremtett, konstruált eszközről van szó, melynek felhasználása az emberen múlik. A történelem eddigi menete azt bizonyítja, hogy az emberiség eddig még minden eddigi találmányával - ha konfliktusokon át is - megtanult együtt élni, méltó célok szolgálatába állítani, és saját gyarapodására fordítani.

Nyitva hagyva a lehetőségeket, zárjuk gondolatmenetünket Paul Klee egy önmagára vonatkozó gondolatának parafrázisával: Közelebb vagyunk a teremtés szívéhez, mint más korok, de nem eléggé közel.

Tóth László

A társadalmi nemi szerepek regionális különbségei

Ez az írás arra a kérdésre keres választ, hogy a társadalmi nemi szerepek területén mutatkoztak-e regionális különbségek 1996 végén-1997 elején. A "régió" kifejezés nem egyszerűen földrajzi területet jelöl, hanem olyan térséget, amelynek társadalmi jellemzői markánsan különböznek más földrajzi övezetekéitől. A szociológia szemlélet kiindulópontja ugyanis az, hogy az egyén társadalmi helyzete alapvetően határozza meg az egyén élete minden egyéb területének jellemzőit. "A társadalmi helyzet befolyásolja azt, hogy mekkora jövedelmet tud elérni, milyen lakásban és milyen lakóhelyen lakik, milyen iskolai végzettséget szerez, hány gyermeke születik, várhatóan hány évig él..." (Andorka Rudolf, Bevezetés a szociológiába, Budapest: Osiris, 1977, p. 36.). A "társadalmi helyzet" alatt a szociológia a legkülönfélébb társadalmi szempontból jelentőséggel bíró tulajdonságok meglétének eltérő mértékét érti. Annak ellenére, hogy az 1980-as években megkérdőjeleződött a szociológiának ez a determinisztikus ok-okozati alapállása (Stefan Hradil, Régi fogalmak és új struktúrák. Miliő-, szubkultúra- és életstílus-kutatás a 80-as években, in: Andorka Rudolf, Stefan Hradil, Jules S. Peschar (szerk.), Társadalmi rétegződés, Budapest: Aula Kiadó Kft., pp. 347-387, 1994.), az alábbiakban abból a - számos kutatási eredmény által valószínűsített - feltevésből indulunk ki, hogy az európai kapitalizálódáshoz hasonlóan (különösen Herbert Marcuse, Az egyén elnyomásának eredete (Ontogenezis), in. Tóth László (szerk.), A szex. Szociológia és társadalomtörténet. Szöveggyűjtemény, 1. kötet, Budapest: Új Mandátum, pp 28-43, 1996.; Thomas Laqueur, A szexuális vágy és a piacgazdaság az ipari forradalom idején, in: Tóth László (szerk.), i. m., pp. 189-210.; Ruth Perry (1996), A mell gyarmatosítása. Szexualitás és anyaság a tizennyolcadik századi Angliában, in: Tóth László (szerk.), i. m., pp. 240-258.) az 1989-től Magyarországon felgyorsuló kapitalizálódási-polgárosodási folyamatok (a "rendszerváltozás") alakítólag hatottak az ún. társadalmi nemi szerepekre (a férfiassággal és a nőiességgel kapcsolatos társadalmi elvárások rendszere). További feltevés volt, hogy e modernizációs folyamat eltérő módon és mértékben érintette az ország különböző területeit.

A "társadalmi nem" (gender) kifejezés alatt "a nők és a férfiak közötti pszichológiai, társadalmi és kulturális eltéréseket" érti a témával foglalkozó irodalom (Anthony Giddens, Szociológia, Budapest: Osiris, 1995, p. 179.). A biológiai nemtől (az elsődleges, másodlagos és harmadlagos nemi jellegtől) az különbözteti meg a társadalmi nemet, hogy az társadalmilag konstruált kategória: azt írja le és elő, hogy az adott társadalomban milyennek kell lennie a férfinak és a nőnek, hogyan kell viselkednie, gondolkodnia, éreznie.

A társadalmi nem kérdésköre az adott társadalomban a férfiak és a nők számára előírt társadalmi szerepek közötti különbségekre, e szerepek egymáshoz való viszonyára vonatkozik. A problémakör áttekintése alapján úgy tűnik, hogy a különbségeket magyarázó megközelítések három vitapont körül csoportosulnak: a.) a társadalmi nem külsődleges tényezők (társadalmi berendezkedés) vagy örök, lényegi társadalmi sajátosságok következménye; b.) a lényegi társadalmi sajátosságok közül a szokások rendszere vagy a hatalom léte termeli ki a társadalmi nemi különbségeket; és c.) a hatalom szerepének elsődlegessége esetén a hatalom apriorisztikus természetű a társadalmi gyakorlattal szemben vagy e gyakorlat eredménye (Robert W. Connell, A társadalmi nem elmélete, in: Tóth László (szerk.), i. m., pp. 46-60.).

Nem ismerünk olyan társadalmat, ahol a férfiak és a nők közötti különbségek a társadalmi nemi szerepek olyan elosztását jelentették volna, ami a nőket hozza a férfiakénál kedvezőbb helyzetbe (Anthony Giddens, i. m., p. 186.). Márpedig a zsidó-keresztény kultúrkör társadalomszemléletének univerzalista egalitarianizmusa alapvetően áll szemben a társadalmi nemek egyenlőtlen helyzetével. A feminizmus első hulláma a nemek jogegyenlőségét állította a középpontba, a második hullám (a women studies) a társadalmi esélyegyenlőséget: a nők számára lehetőség biztosítását igényelte férfi életpályák befutására. Az 1990-es évek fejleményei alapvető változásokat jeleznek: a "masculine studies" megjelenésével az a kérdés fogalmazódik meg, hogy milyen korlátokat állít az egyén szabadságának, önérvényesítésének útjába a társadalmi nemi szerepek rendszere, miért és hogyan sújtja ez a férfiakat éppúgy, mint a nőket. A társadalmi nem immár nem a helyzetük megjavítását szorgalmazó nők számára probléma csupán, hanem a férfiak számára is.

Mi teszi a társadalmi nem körüli kérdéseket igazán nagy jelentőségű társadalmi kérdésekké?

"A nemek megosztásának uralkodó szemlélete nemcsak az olyan kifejezésformákban fogalmazódik meg, mint a szólások, közmondások, találós kérdések, dalok, versek, nemcsak a falakat, az agyagedényeket díszítő rajzokban, de a gyakorlati eszközökben is: kifejeződik például a tér strukturálásában, különösen abban, ahogyan a ház belső terét megszervezik, és kifejeződik a ház és a szántóföld szembeállításában, vagy az idő, a munkanap és a mezőgazdasági esztendő megszervezésében, szélesebb értelemben pedig minden - jobbára egyszerre technikai és rituális - gyakorlatban, különösképpen a testtel, a testhelyzettel, a viselkedésmóddal, a testtartással kapcsolatos technikákban.

Ez a megosztás csakis azért látszik természetesnek, csakis azért látszik úgy, mintha - ahogyan mondani szokás - "ez volna a dolgok rendje", mintha ez a megosztás normális, természetes, sőt, elkerülhetetlen volna, mivel objektivált formában van jelen a társadalmi világban, és mert jelen van, mintegy beépítve a habitusban is, amelyben egyetemes szemléleti és megosztási elvként, illetve az észlelési, gondolkodási és cselekvési kategóriák rendszereként működik." (Pierre Bourdieu, Férfiuralom, in: Hadas Miklós (szerk.), Férfiuralom. Írások nőkről, férfiakról, feminizmusról, Budapest: Replika Könyvek, 1994, p. 10.)

"A társadalmi nem helyét nem érthetjük meg a társadalmi folyamatokban anélkül, hogy ne vennénk figyelembe a "társadalmi nemi intézmények" széles körét. A társadalmi nemi viszonylatok az intézmények valamennyi típusában jelen vannak. Lehet, hogy ez az intézmény nem a legfontosabb struktúra egy adott sajátos esetben, de biztos, hogy a legtöbb intézmény legfontosabb struktúrája." (Robert W. Connel, i. m., p. 120.)

Ezek szerint a társadalmi nem olyan megosztottsággal jár a társadalomban, amely benne rejlik minden létező társadalmi intézményben és folyamatban, a tárgyi világban, a gondolkodásban és észlelésben egyaránt. A társadalom éppen adott társadalmi nemi szereprendszerének megkérdőjelezése így a társadalom épp így létének megkérdőjelezését jelenti, függetlenül attól, hogy milyen ideológia formájában fogalmazódik meg (marxista vagy pszichoanalitikus, szerepelméleti vagy strukturalista alapállásból).

Számos adat mutatja, hogy a rendszerváltozás mint modernizációs folyamat eltérő módon és mértékben érinti az ország egyes területeit. Elemzésünkben a "fejlett dunántúli régió" (Győr-Moson-Sopron, Fejér, Tolna, Vas, Veszprém megyék) helyzetét vetjük össze az ország többi területével. Ehhez a Nemzeti AIDS Bizottság megbízásából 1996-ban készített szociológiai kutatás számítógépes adatbázisát használjuk fel. Az adatok összegyűjtésére 1996 november-december és 1997 január során került sor. 3600 fős országos reprezentatív mintán zajlott az adatgyűjtés. (A különböző publikált beszámolókra lásd: Tóth László publikációi: http://www.kodolanyi.hu/ujszakok/tansz-tarstud/oktatok/oktatok.htm.

Néhány adatot érdemes bemutatni annak szemléltetésére, hogy a kérdéses régió valóban előrébb jár a modernizációs folyamatban, mint az ország többi területe.

Az adatok világosan mutatják, hogy:

1. A foglalkoztatottságot tekintve a fejlett dunántúli megyékben sokkal jobb a helyzet, mint az ország többi területén: a válaszadóknak közel fele dolgozott teljes vagy részmunkaidőben, míg a többi területen élők esetében ez csak kétötödük esetében áll fenn; emellett jóval alacsonyabb a nyugdíjasok aránya a dunántúli részeken, mint a többi területen; magasabb a tanulók aránya is; s ugyanakkor a munkanélküliség kisebb mértékben sújtja a fejlett régiót, mint az ország többi területét. A munkavállalási lehetőségek és a jövőbeni munkavállalásra való felkészülés lehetőségei (a tanulást lehetővé tevő családi háttér) tehát a fejlett dunántúli régióban jobbak, mint az ország más részein.

2. A foglalkoztatottak beosztások szerinti megoszlása azt jelzi, hogy a középfokú végzettséggel rendelkezők számára kedvezők a munkavállalási lehetőségek, márpedig ők teszik ki a népesség abszolút többségét. A fejlett régióban a jelek szerint a munkahelyteremtés szakmai szükségletei összhangban állnak a munkaerő-kínálat szakmai felkészültségével és ez kedvező elhelyezkedési lehetőségeket biztosít az e területeken élők számára; a másik oldalon feltételezhető, hogy a közoktatás és képzés rendszere alkalmazkodik a gazdaság munkaerő-szükségletéhez. A fejlett dunántúli régió lakosainak jó elhelyezkedési, munkavállalási lehetőségei vannak.

3. A gazdasági aktivitást mutatja az, hogy az emberek folytatnak-e kiegészítő tevékenységet, amihez természetesen az ilyen aktivitás lehetősége is előfeltétel. E téren is jobban állnak a fejlett dunántúli régiók lakói: sokkal többen élnek a kiegészítő tevékenységek lehetőségeivel, mint az ország többi részén.

4. A piacgazdaság létrejöttével a különböző vállalkozások térhódítása jár együtt. E téren a fejlett dunántúli régió ugyancsak kedvezőbb képet mutat: jóval magasabb azoknak a háztartásoknak az aránya, amelyekben van vállalkozás, mint az ország többi részén.

5. Végül a kedvezőbb gazdasági helyzet a jövedelmek megoszlásában is megmutatkozik: a legalsó jövedelmi kvintilisba tartozók aránya jóval alacsonyabb, a negyedik és legfelső kvintilisba tartozók aránya pedig jóval magasabb, mint más területeken.

A modernizációs folyamatban elért fejlettségi szint a gazdasági helyzetet tekintve egyértelműen magasabb a fejlett dunántúli régiókban, mint az ország többi területén.

A kiinduló hipotézis az, hogy a fejlett dunántúli megyékben a viszonylag dinamikus társadalmi-gazdasági fejlődés miatt a külvilágban való érvényesüléshez szükséges tulajdonságokat a válaszadók a többi megyénél nagyobb mértékben rendelik a nőkhöz. Alternatív hipotézis, hogy ezzel párhuzamosan a hagyományos női szerepek ellátását (család, háztartás, gazdálkodás) a többi megyénél nagyobb mértékben várják el a nőktől.

A hipotézisek indoka: a kapitalizálódás a hagyományos női szerepeket erősíti a köz- és magánszféra elkülönítésével, a polgárosodás női emancipációs aspektusa a férfiak és nők közötti nemi szerepek nivellálódásával jár.

A kutatás során a megkérdezetteknek el kellett dönteniük, hogy különböző tulajdonságok meglétét melyik nem esetében tartják fontosabbnak. Az eredmények a következők:

Ha a felsorolt tulajdonságokat abból a szempontból vizsgáljuk, hogy hagyományosan melyik nemhez rendelődnek, akkor a következő állapítható meg (H. Sas Judit, 1983.):

• Tradicionálisan férfias, a külvilágban szükséges tulajdonságok: bátorság, lélekjelenlét, jártasság ügyek intézésében, pénzkereset tudása, műveltség, politikai jártasság, szakmai-üzleti sikeresség, határozottság.

• Tradicionálisan nőies, a magánszférában szükséges tulajdonságok: érzék gyerekneveléshez, tudjon takarékoskodni, érzelmi gazdagság, megértő legyen, béketűrés, lelki érzékenység, elfogadja házastársa tanácsait, családi harmónia biztosítása.

• Tradicionálisan egyik nemhez sem kötött: jó beszédkészség, okosság.

Azok a tradicionálisan női tulajdonságok, amelyeknél a fejlett dunántúli megyékben a többi megyéhez képest magasabb a nőkhöz rendelés gyakorisága: (tradicionálisan női minta) tudjon takarékoskodni (42,5 versus 40,3), érzelmi gazdagság (34,2 versus 30,8), megértő legyen (19,8 versus 19,6), lelki érzékenység (49,0 versus 47,0), családi harmónia biztosítása (28,9 versus 27,2). A gyermekneveléshez való érzék, a béketűrés, elfogadja a házastárs tanácsait az a három hagyományosan női tulajdonság, amelyeknek a többi megyénél alacsonyabb a fontossága a nőknél.

Azok a nők esetében fontos tulajdonságok, amelyek említési gyakorisága magasabb a fejlett dunántúli területen, mint a többi megyében: tudjon takarékoskodni (42,5 versus 40,3), legyen lélekjelenléte (14,5 versus 13,5), érzelmi gazdagság (34,2 versus 30,8), okosság (8,4 versus 7,4), megértő legyen (19,8 versus 19,6), jó beszédkészség (26,3 versus 18,7), lelki érzékenység (49,0 versus 47,0), határozottság (5,4 versus 4,7), családi harmónia biztosítása (28,9 versus 27,2).

Nem tradicionálisan női tulajdonságok, amelyeknek nőkhöz rendelése magasabb arányú a fejlett dunántúli megyékben: (női emancipatorikus mentalitás I.) legyen lélekjelenléte, okosság, jó beszédkészség, határozottság.

Azok a mindkét nem esetében fontos tulajdonságok, amelyek említési gyakorisága magasabb a fejlett dunántúli megyékben, mint a többi területen: (női emancipatorikus mentalitás II.) érzék a gyerekneveléshez (54,8 versus 53,9), okosság (82,7 versus 82,6), megértő legyen (78,8 versus 78,3), jártasság az ügyek intézésében (61,5 versus 59,5), tudjon pénzt keresni (56,8 versus 54,3), műveltség (93,9 versus 92,9), fogadja el házastárs tanácsait (90,8 versus 89,7), politikai jártasság (43,4 versus 41,8), szakmai-üzleti sikerek (56,6 versus 54,1).

A nem tradicionálisan női tulajdonságok, amelyeket hajlamosabbak a dunántúliak a nőknél fontosabbnak tekinteni, mint a többi megyében élők, a világ egészében (magán és közszféra egyaránt) való eligazodáshoz fontosak. A lélekjelenlét, az okosság, a beszédkészség és a határozottság egyaránt a különféle új élethelyzetekre való reagáláshoz szükségesek, ami egy családfő férfi által védelmezett magánszféra esetében a férfiak feladatainak ellátásához szükséges tulajdonsághalmaz. A mindkét nem esetében fontosnak tekintett tulajdonságok közül a fejlett régióban gyakrabban említett elemek, vagyis a férfiakkal szemben is támasztott elvárások eseteiben tradicionálisan női az érzék a gyerekneveléshez, a megértő legyen, a fogadja el házastársa tanácsait, viszont a tradicionálisan férfi tulajdonságok: jártasság az ügyek intézésében, tudjon pénzt keresni, a műveltség, a politikai jártasság és a szakmai-üzleti sikerek.

A kapitalizálódó mentalitás, vagyis a nők család-háztartás (magánszféra) körüli szerepének az ország többi területéhez képest magasabbra értékelése bizonyos tradicionális női tulajdonságok fontosságának említésében jelentkezik: tudjon takarékoskodni, érzelmi gazdagság, megértő legyen, lelki érzékenység, családi harmónia biztosítása.

A lélekjelenlét, az okosság, a beszédkészség és a határozottság nők esetében való fontosságának magasabbra értékelése a fejlett régióban a többi területhez viszonyítva a női emancipatorikus mentalitás I. típusa: e tulajdonságokkal azért kell a nőknek rendelkezniük, hogy a külvilág kihívásaira válaszolni tudjanak.

A női emancipatorikus mentalitás hagyományos férfi szerepekre kiterjedő aspektusa (a női emancipatorikus mentalitás II. típusa) a mindkét nem esetében egyaránt fontosnak tartott tulajdonságok közül a jártasság az ügyek intézésében, a tudjon pénzt keresni, a műveltség, a politikai jártasság, a szakmai-üzleti sikerek tulajdonsághalmaza a fejlett dunántúli régióban a többi területnél gyakrabban említett képesség-készségcsoport.

Összegezve a fentieket:

• A nyolc tradicionálisan női tulajdonság közül (érzék a gyerekneveléshez, tudjon takarékoskodni, érzelmi gazdagság, megértő legyen, béketűrés, lelki érzékenység, elfogadja házastársa tanácsait, családi harmónia biztosítása) öt olyan van (tudjon takarékoskodni, érzelmi gazdagság, megértő legyen, lelki érzékenység, családi harmónia biztosítása), aminek meglétét a fejlett régióban a válaszadók fontosabbnak tartják a nők esetében, mint a többi régióban. Ez a kapitalizálódás hatásának tudható be.

• Négy olyan tulajdonság van, aminek nők esetében való meglétét a fejlett dunántúli régióban fontosabbnak tartják, mint az ország többi területén: a lélekjelenlét, az okosság, a beszédkészség és a határozottság. Ezek a női emancipatorikus mentalitás I. típusának térhódítását jelzik.

• A nyolc tradicionálisan férfitulajdonság (bátorság, lélekjelenlét, jártasság ügyek intézésében, pénzkereset tudása, műveltség, politikai jártasság, szakmai-üzleti sikeresség, határozottság) közül öt olyan van (a jártasság az ügyek intézésében, a tudjon pénzt keresni, a műveltség, a politikai jártasság, a szakmai-üzleti sikerek), aminek mindkét nemnél való meglétét a fejlett dunántúli régióban fontosabbnak tartják, mint az ország többi területén. Ezek a külvilágban való eligazodáshoz szükséges tulajdonságok a női emancipatorikus mentalitás korábbi férfikompetenciákra való kiterjeszkedését jelzik. Ez a női emancipatorikus mentalitás II. típusa.

Alapvetően kétirányú eltérés regisztrálható tehát a fejlett dunántúli régióhoz tartozó megyékben: egyrészt a kapitalizálódás hatásaként a tradicionális női tulajdonságok megléte fontosabb, mint az ország többi részén; másrészt a női emancipatorikus mentalitás (bizonyos tulajdonságok megléte a nők esetében fontosabb, továbbá a hagyományos férfitulajdonságok megléte ugyanolyan fontossá vált a nők esetében is) érzékelhetően nagyobb mértékben terjedt el e régióban, mint az ország többi területén.

A tanulmány az 1999 novemberében megrendezett regionalitás-konferenciára készült előadás alapján készült.

Majorosi Anna

Bhután, a sárkány birodalma?

Bhutánnal és a bhutáni kultúrával 1998. telén találkoztam életemben először, egy, az országról rendezett kiállítás látogatójaként, amelynek akkor éppen Bécs adott otthont. A kiállítást nagy érdeklődés kísérte, hiszen ez volt az első alkalom fennállása óta, hogy Bhután ilyen módon "megmutatta magát" a világnak. Rám olyan nagy hatást gyakorolt a kiállítás, hogy tavasszal újra elmentem barátaimmal Bécsbe, abban a reményben, hogy közelebb férkőzöm e szokatlanul intenzív és maradandó hatás titkához. Ami a kiállításban leginkább megragadott, az az ember és természet közötti (világunkban egyre ritkábban tapasztalható) harmónia és egyensúly, amely Bhutánban az építészettől kezdve, a földművelés-erdőgazdálkodás módszerein át az ott élők mindennapjaiig mindent áthatni látszik. S egyszersmind talán a (politikai gondolkodást is vezérlő) buddhizmus bölcsessége vonz ehhez az ismeretlenhez, a "Bhután-jelenséghez". Nem csupán a magam, a kiállítás első megtekintésekor jószerével nem létező s azóta ugyan gyarapított, ám természetesen továbbra is igencsak hézagos ismereteire gondolva nevezem ezt a távoli, Himalája-béli királyságot, lakóit és kultúráját ismeretlennek; ismerőseimnek Bhutánról a híres bélyegeken kívül legföljebb az jutott eszükbe, hogy Bhután 5.000 főre korlátozza az országba évente beengedett turisták számát - okulva Nepál példájából, ahol a 80-as évek turistainváziója orvosolhatatlan károkat okozott mind a természetben, mind pedig a nepáliak munkaerkölcsében.

Elképzelhető, hogy a tudásomban mutatkozó fehér folt (kihívásként is megélt) felfedezésének öröme, az "öncélú", gyakorlati dimenziót nélkülöző horizonttágítás lehetősége vonzott olyan erősen e témához, amely oly kevéssé függ össze mindennapi oktatói gyakorlatommal, szűkebb érdeklődési területemmel, vagy akár eddigi vágyaimmal egy esetleges utazást illetően.

A forrásmunkák keresésekor utoljára bukkantam a Geo-Spezial c. folyóirat "Himalaya" különszámára, amelyben a Bhutánról szóló cikk szerzője, Andreas Wolfers Bhutánt az életemben immár évek óta fontos szerepet játszó Svájchoz hasonlítja:

"Auf Tallandschaften wie Wangdi Phodrang beruht der Ruf des buddhistischen Königreichs, eine Art Schweiz des Himalaya zu sein: idyllisch, den Traditionen treu - und der Moderne offen. Die Balance wird vom imposanten Kloster Tashichho Dzong aus überwacht, das sich Monarch und Klerus teilen. .... Und so reisen die Besucher mit dem Eindruck ab, ein glückliches Land erlebt zu haben, in einer Generation modernisiert und doch in sich ruhend. Der Eindruck ist teilweise berechtigt: Für die Mehrheit des Volkes hat die Monarchie eine Art Schweiz des Himalaya geschaffen." (Wolfers:1997.65.)

Vajon mi a közös Bhutánban és Svájcban a hegyeken, a két ország hasonló nagyságán, a Geo-cikk írója által (is) hagyományőrzőnek minősített mentalitáson és a - talán elsősorban épp ennek következtében - idillinek tartott hangulaton/életen kívül? Bhután, Svájchoz hasonlóan, képes volt megőrizni függetlenségét a történelem során a hódítani vágyó s más népeket illetve területeket be is kebelező szomszédok gyűrűjében; Svájc drágaságával, évszázadok alatt kialakult pozitív imidzsének biztos tudatában és határainak védelmével egyszerre csábítja és riasztja el az oda utazni vagy letelepülni vágyókat; Bhután a már említett turistalétszám-kvóta betartásával ér el hasonló exkluzivitást. Svájc is, Bhután is többnyelvű ország, és arculatának megőrzése érdekében mindkettő határozott bevándorlási politikát gyakorol, amihez kívülállóként természetesen különbözőképpen lehet viszonyulni.

E dolgozatban Bhután rövid bemutatására teszek kísérletet a fellelt források alapján, figyelmet szentelve az ország történelmének, jelenlegi életének, ellentmondásainak és nyelvi helyzetének - előrebocsátva, hogy a dolgozat arányai a talált háttéranyagok információ-arányait illetőleg az említett területek feltérképezettségét tükrözik.

Bhután a magyar lexikonok tükrében

Ha valaki a Magyarországon megjelent lexikonokból, (statisztikai-politikai) "világ-bedekker"-ekből igyekszik Bhutánról érdemi információkhoz jutni, szegényes eredményre jut.

Révai Nagy Lexikonának 1911-es 3. kötete, mely a magyar nyelvű források közül a legrészletesebb, így mutatja be Bhutánt:

"Bhutan (Bhotan), független ország a Himalája K.-i részében, Tibet, Szikkim, Asszam és Bengal között. Területe 34,000 km², lakossága (1910) 250,000. Nagyrésze a Himalája magas gerincei között van, 7000 m.-nél magasabb csúcsokkal (Csomolari) 7298), csak D.-i része a hegység elővidéke, ahol a Bramaputrába siető folyóvizek mélyen bevágták völgyeiket; legnagyobbak a Monasz és Gaddavar. A mély völgyek között levő széleshátú halmokat a benszülöttek dwars, kapuk néven nevezik. Klimája, hasonlóképen a növényzet, a magasságtól függ, a völgyekben trópusi, a magas hegycsúcsokon havasi. Állatvilága gazdag, megél az elefánt, tigris, leopárd, medve, vaddisznó és a szarvasnak több faja. Lakói magukat bhutjának nevezik, vallásuk buddhista. Kormányformája a XVI. sz. közepétől 1907-ig dualista volt, azaz két uralkodója volt, az egyik a deb-radzsa világi, akit három évenként választottak s az angoloktól évi díjat kapott, másik az egyházi főnök, a darma-radzsa, akinek hatalmát gyermekei örökölték s olyanforma tiszteletben állt, mint a dalai láma Tibetben. Melléjük angol ügyvivős állandó minisztertanács volt kirendelve. 1907. a két uralkodó helyett egy maharadzsát választottak, még pedig örökletes joggal. A főhivatalnokok és a nagyszámú papság kapzsisága az ország fejlődését nagyban hátráltatják. Az ipar jelentéktelen. Kivitelre kerül aranypor, mézga, viasz, só, narancs, selyem és ló. Állandó katonasága a várak őrségén kívül nincs, ezeknek száma 6000. Nagyobb városai Panakka (1222 m.), a radzsák téli és Tassziszudon (2225), a nyári tartózkodó helye, Paro, Tongsa, Taka és Biaka. Legnagyobb kolostora Tasichozongban van. Követeinek megsértése és a határvillongások miatt Anglia 1863. háborút vitt ellene, amely 1865. szerződéses megállapodással végződött, ez szabja meg ma is Anglia és B. viszonyát."

A Budapesti Hírlap A Föld és lakói című 1938-ban megjelent, fényképekkel és térképekkel gazdagított kötete Bhutánról az "Indiai Császárság" fejezetében (621. o.) a következőket írja: "A Himálaja déli láncai teljesen angol kézben vannak. Van itt ugyan két bennszülött állam is: Nipál és Bhután, de mind a kettő angol védelem alatt áll, ami annyit jelent, hogy politikájukat az angolok irányítják. Érdekesebb ezeknél a keleti részen elterülő Kashmir."

Ez a minden adatot nélkülöző odavetett megjegyzés vajmi kevéssé elégíthet ki bármiféle érdeklődést, ám ugyanezen kiadó két évvel korábbi A Pesti Hírlap Lexikona című kötete (1936) szolgál azért néhány, legalább az ország betájolását segítő adattal: "Bhután, független állam a Himálaja hg. K-i részén, 46.145 km², 300.000 l., lámák. Közigazgatása önálló, külképviselete angol. Fővárosa Punakha." (A Pesti Hírlap Lexikona, 139)

Az 1959-es Új Magyar Lexikon szócikke sem mentes a politikai értékeléstől. A szócikk felépítése megegyezik 60-80-as évek iskolai földrajzleckéinek sémájával; iskolás koromban is mindig a következő kérdésekre kellett választ adnunk: hol fekszik az adott ország?, mekkora?, lakosainak száma?, fővárosa?, politikai ill. államjellegi hovatartozása? (természetesen a létező szocializmus szemszögéből való értékeléssel egybekötve), export esetleg import. Míg a Révai Lexikon nem nevezi meg Bhután fővárosát, addig a Pesti Hírlap Lexikona és az Új Magyar Lexikon is Punakhát jelöli meg fővárosként, a valódi fővárossal Thimphuval szemben (Timpu), valószínűleg azért, mert Thimphut és Punakhát Bhután történelmében egészen századunkig a legfontosabb buddhista és világi székhelyekként tartják nyilván.

"Bhután, Druk-Yul: az Indiai Közt. védnöksége alatt álló fejedelemség Ázsiában, a Himalája K-i magas láncai között. Indiával és Kínával határos. Kb. 46.600 km². L: 623.000 (1955), tibeti tájszólást beszélnek, buddhista vallásúak. Főv.-a télen Punakha, nyáron Tasi-Cso-Dzong. Nagy kiterjedésű erdőségeiben sok értékes fa van. Elmaradott feudális ország. [Kiemelés tőlem. M. A.] A D felé nyíló folyóvölgyekben rizst, gabonaféléket, gyümölcsöt termesztenek. Lótenyésztése jelentős. Kézműipar: fegyver-, réz- és ezüstművesség, selyemszövés. Kivitelében tengeri, rizs, köles, mézga, lakk, továbbá póni ló, elefánt, jak szerepelnek." (Új Magyar Lexikon 1. 305)

Figyelemre méltó a 'Himalája' szó írásának és (vélhetőleg) ejtésének változása a harmincas és az ötvenes évek viszonylatában. A Pesti Hírlapban alkalmazott írásmód inkább a német hangsúlyozás úzusának felel meg, mint a magyarénak.

Az Officina Világévkönyv 94/95-ös kiadásából (amely a Harenberg Länderlexikon megfelelő évjáratú kiadásának adaptációja) Bhután 80-as és 90-es évekbeli problémáiról is tájékozódhatunk valamelyest: "Az India és Nepál közé ékelődött mezőgazdasági jellegű királyság belpolitikai életét 1993-ban túlnyomórészt etnikai konfliktusok határozták meg. A nepáliak kirekesztése: az 1988-ban megtartott népszámlálás kimutatta, hogy a Nepálból bevándorolt hindu vallásúak részaránya 45%-ra növekedett. A kormányzat a hinduizmus kultúrájának beszivárgásától való félelmében 1989-ben úgy rendelkezett, hogy minden olyan személy, aki 1958 után érkezett B.-ba, köteles elhagyni az országot. Az Amnesty International emberjogi szervezet adatai szerint a nepáli származású lakosok a biztonsági erők zaklatásának voltak kitéve. Menekültáradat: 1993-ban 73.000 bhutáni menekült élt DK-Nepálban, ahol nemzetközi összefogással gondoskodtak róluk. További 20.000-et India fogadott be. A szomszéd ország kifejezte hajlandóságát a menekültek letelepítésére. Az érintettek zöme mégis a B.-ba való visszatérés reményében él. Az energiagazdálkodás alapja a vízi energia: B. a földkerekség hegyekben egyik leggazdagabb országa. A déli területeken a tengerszint feletti magasság kb. 160 m, az északiakon pedig kb. 7000 m. Emiatt adott a lehetőség, hogy a hegyi folyók és tavak vizének felduzzasztása szolgáltassa az energiát. Az ország vízierőkészletét 20.000 MW-ra becsülik (kb. a német atomerőművek teljesítménye, amely az áramellátásnak kb. 30%-át képviseli). 1993-ban mindebből a hatalmas készletből csupán 322 MW-ot használtak ki, amiből az ország maga kb. 32 MW-ot fogyasztott el. Az áram 90%-át fő kereskedelmi partnere [India] vette meg."

A "menekültáradat" című rész sajnos nem éppen egyértelmű, hiszen nem tudjuk meg, hogy ezek a menekültek ugyanazok a menekültek-e, akiket a kormányzat a hinduizmus terjedésétől való félelmében elűzött az országból, esetleg a király politikájával egyet nem értő személyek, avagy kikről is van szó pontosan. (Sajátos még a menekültáradat szó használata, mivel nem Bhutánba áramoltak be a menekültek, amint ezt a szó "perspektívája" sugallja, hanem onnan el, így véleményem szerint helyesebb volna a menekülési hullám szó használata.) Lehetséges, hogy a német kiadás adaptátorai itt rövidítettek, elkerülni akarván a hosszas magyarázkodást Tibet kínai megszállásának és Nepál "turistarezervátumosításának" Bhutánra gyakorolt hatásáról.

A Világévkönyv szerint Bhután államformája alkotmányos monarchia, királya Zsigme Szingje Vangcsuk, fővárosa pedig Timpu. Bhután parlamentje a 151 főből álló Csokdu, amely a király által kinevezett legidősebb falufőkből, állami hivatalnokokból és a buddhista kolostorok képviselőiből áll. A lakosság létszámát 1,5 millióra teszi, 47 ill. 49 évnyi várható élettartam mellett.

Mint látható, a századunkbéli magyar kézikönyvek adataiban is igen jelentős az eltérés: a Révai Lexikon szerint 250.000 (1910), a Pesti Hírlap Lexikona szerint 300.000 fő, az Új Magyar Lexikon szerint 625.000 fő (1955), az Officina Világévkönyv szerint 1.500.000 fő(1992) Bhután népessége. Wolfgang-Peter Zingel, a Heidelbergi Egyetem Dél-Ázsiai Intézetének kutatója szerint a lakosságra vonatkozó, különböző forrásokból származó adatok hitelessége azért vitatható, mert ez bhutáni állam számára fontos politikai kérdés. Zingel szerint a bhutáni nemzetgyűlés, népszámlálási adatok hiányában 1960-ban 700.000 főben határozta meg az ország lélekszámát, az 1969-es népszámlálás 1 millió bhutánit számlált, ami alapján az 1988-as lélekszámot 1.375.000 főre becsülték; nagyjából ehhez igazodtak a különböző világszervezetek becslései; így az ENSZ 1993-ban 1,6 millió főre, a FAO 1,65 millió, a CIA 1995-ben 1,78 millió főre taksálta Bhután népességét. Tőlük egyedül a Világbank becslése tér el szignifikánsan, amely 1994-ben 675.000 lakosról tett jelentést. A bhutáni kormányzat időközben korrigálta az általa megadott számokat, és 1996-ban 600.000 főben jelölte meg a bhutániak számát, amely pontosításban fontos szerepe volt az 1993-ban Londonban tartott nemzetközi Bhután-konferenciának. A számokkal való eme bűvészkedésnek Zingel szerint az lehet az oka, a jelenlegi király édesapja, Jigme Dorje Wangchuk úgy hitte, hogy az ENSZ-be való felvételhez (ami 1971-ben meg is történt) minimum 1 millió lakossal kell rendelkeznie az országnak, továbbá a minél nagyobb lélekszám a Bhutánba irányuló különböző segélyprogramokat is kedvezően befolyásolja - hogy még tarkább legyen a kép, megemlítendő, hogy egy a kereszténység elterjedését vizsgáló (illetőleg szorgalmazó) amerikai alapítvány Joshua 2000 elnevezésű projektje (amely 1997-ben misszionáriusok számára gyűjtött adatokat a Bhutánban élő népcsoportokra vonatkozóan) 1.538.000 főre teszi a bhutániak számát; az ott leírt adatok részletessége pedig közelítőleg megfeleltethető a szintén amerikai Barbara F. Grimes bhutáni nyelvekről készített összefoglalójának.

Az írni-olvasni tudók arányát a bhutáni lakosság körében az Évkönyv 38%-osnak tudja, míg a Summer Institute of Linguistics, 1996-os honlapján Barbara F. Grimes mindössze 15-18%-ot ad meg. Jóval közelebb áll (fölülről közelítvén hozzá) az Évkönyv-beli adathoz a Wolfgang-Peter Zingel-féle százalékarány; ő UNESCO adatokra hivatkozva 42%-ra teszi az írni-olvasni tudók számát, melyből a felnőttkorú lakosságra vonatkoztatva a férfiak 56%-a, a nők 28%-a rendelkezik az írás-olvasás készségével.

A vallások megoszlására vonatkozó 1980-as adatok szerint a bhutániak 69,6%-a buddhista (mahayana-buddhizmus), 24,6%-a hindu, 5% muzulmán és 0,8%-a egyéb vallású. Az előbbiekben idézett főszöveg ismeretében meglepő, hogy az Évkönyv itt 1980-as adatokra támaszkodik, miközben ugyanezen főszöveg szerint a bhutáni kultúra védelmére hozott intézkedésekre a bhutáni kormányzat az 1988-as népszámlálás eredményeivel szembesülve szánta el magát (vö. a Bhután a történelmi események tükrében c. fejezettel), e népszámlálásból ugyanis az derült ki, hogy az országban közelítőleg ugyanannyian lennének a buddhisták (államvallás 48%-os részaránnyal), mint a hinduk (45%).

A Bhután területén élő etnikai csoportok közül az Évkönyv a bhotiákat említi 62,5%-os, a gurungokat 17,7%-os és a sarkopszokat 13,2%-os részaránnyal, illetve 6,6%-os egyéb etnikumú bhutáni lakosról szól. A Joshua Project 2000 szerint élnek itt ezen kívül asszámok, dakpák, hindik, őslakos monpák, keleti magarok (Eastern Magar), nepáliak és sanglák. Megjegyzendő, hogy a Joshua Projekt a gurungokat egyáltalán nem említi; az Officina Világévkönyv a "gurung" összefoglaló névvel valószínűleg a különböző időpontokban bevándorolt nepáliakat nevezi meg.

Összességében elmondható, hogy lexikonaink nem nyújtanak megbízható eligazítást az ezen kis országgal való megismerkedésben, mint ahogy feltehetően általában is igaz, hogy a földrajz- és történelem-kánonokból kimaradt más ázsiai, afrikai vagy éppen dél-amerikai országokról való tájékozódáshoz is szükséges legalább egy világnyelv ismerete.

Bhután a történelmi események tükrében - élet a mai Bhutánban

Ebben a fejezetben elsősorban Francoise Pommaret-nek Bhután történelméről szóló, közelítőleg 120 normál oldalas (az Internet számára készített) írására támaszkodom, amely publikációt 1997-ben, az előszóban már említett bécsi kiállítás alkalmából adott ki Christian Schicklgruberrel. Pommaret szerint a bhutáni történelem általa adott összefoglalója szemléletében megegyezik a bhutániak történelemszemléletével, amivel szembe állítható a Geo-Special magazin 1996. júniusi számának könyvajánlata, amely szerint Pommaret könyve politikailag kozmetikázott, kevéssé problémaorientált.

Az ország mai neve valószínűleg az indiai "Bhotana" szóból származik, jelentése: Tibet vége, ami a tibeti kultúrához képesti másságra utal. A bhutániak dzongkhául "Druk Yul"-nak, a sárkány országának nevezik saját országukat. A sárkányt megtaláljuk az ország címerében is, és a bhutáni szájhagyomány szerint fontos szerepe volt az ország létrejöttében. A mondott hagyomány szerint a 12. században egy szerzetes Tibetben szeretett volna felépíteni egy kolostort. Amikor rábukkant a megfelelő helyre, hatalmas dörgést hallott, amelyről úgy vélte, hogy sárkányüvöltés, ami jó ómennek számított, ezért a kolostort "Druk"-nak nevezte el - ez mennydörgést illetve sárkányt jelent, az általa alapított iskolát pedig, tibeti szokás szerint, a kolostorról nevezte el. A kolostoralapító szerzetes követői Drukpának nevezték magukat, és a bhutáni történelemben évszázadokon át fontos, ámbár nem mindig egyértelműen pozitív szerepet töltöttek be. A legkiemelkedőbb Drukpa-szerzetes Ngawang Namgyel volt, aki a 17. században egyesítette az országot. Idáig azonban meglehetősen tekervényes út vezetett:

Bhután őslakói a Himalaya déli, erdős lejtőin élő, mongol származású mönpák voltak Arról nem szólnak a források, hogy miképpen kerültek a mönpák a mai Bhután területére. Valószínűsíthető, hogy nem voltak még a buddhizmus követői, hanem animisztikus és sámánisztikus elképzelések és szokások ("bön") uralták hétköznapjaikat. A mai Bhután középső részén elszórtan fellelhetők mönpa települések illetőleg az ún. "bön" vallás elemei.

A 7. században a tibeti uralkodó elhatározta, hogy a Himalaya déli lejtőit (Kelet-Bhután) meghódítja a buddhizmus számára, és a mönpák lakta vidéken, Paro közelében felépítette az első buddhista szentélyeket. A buddhizmus hatása bhutáni területeken a 8. és 9. században vált érezhetővé, ami egyrészt Guru Rinpoche (Padmasambhava) nagy hatású tanítói tevékenységének és karizmatikus egyéniségének, másrészt a 9. században, a tibeti uralkodói ház összeomlása után kialakult káosz nyomán bekövetkezett nagyarányú tibeti bevándorlási hullámnak volt köszönhető. A 11. századra tehető, a Tibetből kiinduló második buddhista térítési hullám Bhutánban.

Bhután egészen a 17. századig nem volt egységes; olyannyira nem, hogy az ország nyugati és keleti ill. központi részei egymástól eltérő fejlődést mutattak.

Nyugat-Bhután fejlődését a 11. és 17. század között a különböző vallási iskolák (pl. Drukpák, Lhapák, Nyngmapák, Chagzampák) harca illetve ezen iskolák világi hatalomra törése jellemezte, mely harc a Drukpák győzelmével zárult.

Bár Kelet-Bhutánban a 11-12. században már a buddhizmus volt az uralkodó vallás, a régiót nemesi családok uralták a kasztrendszer szigorú betartása mellett (a területet maguk között kisebb királyságokra osztva föl); mégsem hatotta át az élet minden területét a buddhizmus szigorúnak mondott szabályrendszere, így a 13. századra tehető, buddhizmus megerősödésével a politikai viszonyok átrendeződése és egy új egyházi-nemesség kialakulása.

Közép-Bhutánban, Nyugat-Bhutánnal ellentétben, a Nyngmapa vallási iskola befolyása volt a legnagyobb; mellette a Drukpáknak csak másodhegedűsi szerep jutott.

A 17. században - miután hívei segítségével legyőzte a belső ellenséget, azaz az egyéb vallási iskolákat képviselő 5-láma-szövetséget, és az ő biztatásukra az országot megtámadó tibeti csapatokat - a tibeti nemesi családból származó Ngawang Namgyel (1594-1651) egyesítette először Nyugat-Bhutánt, majd egész Bhutánt. A tibetiek a 17. században számos kísérletet tettek Nyugat-Bhután elfoglalására, több ízben híva segítségül a mongolokat, a bhutániak azonban mindannyiszor visszaverték a támadást. Az utolsó sikertelen tibeti invázió 1657-ben volt. Ngawang Namgyel hirdette ki az első bhutáni törvényeket (amelyeket azonban csak 1729-ben foglaltak írásba), ő teremtette meg az állami adórendszert, írta le az állami hivatalnok-szerzetesek privilégiumait és az ezeket korlátozó rendelkezéseket is. Ebben az időben alakult ki a bhutáni államrendszer is, amely egészen 1907-ig, a monarchia megalakításáig érvényben volt. Eszerint az ún. "shabdrung" a teokratikus állam feje - azaz a világi uralkodó a legfőbb láma is egyben; a szerzetesi közösség egy kolostor mintájára szerveződött: a je khenpo, a lámák (egyházi) vezetője volt felelős a szerzetesek képzéséért és a tanok tisztaságáért. A politikai és közigazgatási ügyeket, a szerzetesek gazdasági ügyeivel egyetemben, az ún. desi intézte. Fontos funkció volt még a protokollfőnöké (drönyer), aki egyben a legfőbb bíró tisztét is betöltötte, illetve a miniszteré (kalön), aki az államfő utasításait továbbította a hivatalnokokhoz. Az ország három fő részre oszlott (Tongsa, Paro és Dagana); mindhárom élén egy-egy láma és egy-egy kormányzó állt. Fontos szerepet töltött be a helyi irányításban a kolostor (dzong) feje, aki a környező településekért volt felelős. Ngawang Namgyel élete utolsó éveit agyagfigurák készítésével töltötte és a hatalmat - anélkül, hogy ezt nyilvánosságra hozták volna, illetőleg anélkül, hogy Ngawang Namgyel kijelölte volna közvetlen örökösét - egyik hűséges tanácsadójának adta át. A hatalmi villongásokat elkerülendő, Ngawang Namgyel halálát ötven évig titokban tartották a nép előtt, ami akkoriban nem volt éppen lehetetlen, hiszen gyakran előfordult, hogy karizmatikus személyiségek évekre, sőt évtizedekre valamely ismeretlen helyre vonultak vissza meditálni. Az ötven év alatt négy desi vezette a bhutáni birodalmat, és az országban az erős vezető hiánya miatt hatalmi harcok törtek ki a különböző funkciókat betöltők között, miközben - vér szerinti és egyben alkalmas örökös hiányában - folyamatosan keresték Ngawang Namgyel reinkarnációját.

Az ország 17. és 18. századi történelmét újra meg újra kiújuló polgárháborúk tarkították - a két évszázad alatt 42 desi igazgatta az országot.

A 19. századi Bhutánról két jelentős tényt kell megemlítenünk; az egyik az Indiát gyarmatának tekintő brit birodalommal való konfrontáció, a másik a központi hatalom megerősítését célul kitűző új uralkodó, Jigme Namgyel hatalomra kerülése, ami egyben az addig dúló polgárháborúk lecsendesülését is jelentette. - A britek gazdasági és politikai érdekeiket szem előtt tartva már a 18. század végén keresték a kapcsolatot Bhutánnal. (A brit gazdasági érdekeltség abban állt, hogy az East India Company jó felvevőpiacnak tartotta Bhutánt, másrészt a britek abban reménykedtek, hogy Tibetet Bhutánon keresztül is elérhetik /a nepáliak ugyanis lezárva tartották a Nepál és Tibet közötti kereskedelmi főútvonalat/, politikai érdekeik pedig azt diktálták, hogy egy /brit gyarmatnak számító/ India és Kína között elterülő országgal a legjobb baráti viszonyt fenntartani.) A brit-bhutáni kapcsolat kezdetben aligha volt felhőtlennek nevezhető; a bhutániak nem fogadták lelkesen a brit közeledést, és Asszam 1828-as britek általi megszállása csak rontott a helyzeten, mivel a bhutániak az asszámok egyetértésével kiterjesztették fennhatóságukat a déli határra. A bhutániak a hosszú közös határszakaszon többször megtámadták a briteket, akik geopolitikai megfontolásból nem akarták elfoglalni Bhutánt, ezért újabb és újabb békeajánlatokat tettek, amelyeket vagy a bhutániak nem fogadtak el, vagy a brit közvetítők interkulturális érzékenységének hiányán buktak meg; így 1864. november 12-én kitört az egy évig tartó háború Bhután és a britek között, mely a britek kezdeti jelentős sikerei, majd a bhutániak sorozatos győzelmei után 1865. november 11-én a sinchulai békeszerződéssel zárult.

A bhutáni központi hatalom megerősítésén munkálkodó Jigme Namgyelnek a belső ellenzék legyűrése mellett a britekkel vívott harcokra is koncentrálnia kellett, ami felemésztette erejét és krisztusi korban elhunyt. Halála után, az általa követőjéül kijelölt és uralkodói nevelést kapott Ugyen Wangchuck (1862-1926) felnőtté válásáig több kevéssé jelentős uralkodója volt Bhutánnak. Ugyen Wangchuckot 1907-ben Bhután első királyává koronázták. 1910-ben Ugyen Wangchuck 1910-ben új, Bhután számára gazdaságilag és az ország fejlődése szempontjából sokkal előnyösebb szerződést írt alá a britekkel, amelyben mindazonáltal külpolitikailag Brit-India védelme alá helyezte magát, sőt 1911-ben Indiában V. György királlyal is találkozott. Az új király felismerte az oktatás és a képzés fontosságát, ezért két iskolát alapított, amelyekben 1914-ben 46 gyermek kezdhette meg tanulmányait. A monarchia megszilárdítása azonban fiára, az 1927-ben megkoronázott Jigme Wangchuckra várt, aki áttekinthető hierarchikus rendszerben központosította a világi és az egyházi hatalmat: ő nevezte ki a főlámát a szerzetesi közösség javaslatára, a négyfős tanácsadó testületet, amelynek tagjai az államminiszter, a protokollfőnök, a (külügyi funkciót viselő) kamarás és a legnagyobb dzong (kolostor-erőd) vezetője, továbbá ő nevezett ki minden fontosabb hivatalnokot és minden dzong-elöljárót. A király egyszersmind megváltoztatta az adórendszert, úgy, hogy attól kezdve minden háztartásnak vezetnie kellett a jövedelmeit, s e nyilvántartást egy hivatalnok bármikor ellenőrizhette. Az adókat a bhutániak többnyire terményben vagy közmunka formájában rótták le, így létezett tűzifaadó, munkaadó, házalapadó, szállítmányozási adó, szénaadó az állattartóknak, Kelet-Bhutánban textiladó, vajadó a tehenek számától függően stb. Jigme Wangchuck király több iskolát alapított és a tehetséges gyerekek számára lehetővé tette az Indiában való tanulást. Bhután nem vett részt a második világháborúban, és az ázsiai országok 1947-es Delhi-i konferenciáján - amikor India függetlenségét is kimondták, illetve néhány félfüggetlen ország beolvadt Indiába - Bhután megőrizte függetlenségét. A király 1952-ben bekövetkezett halála után fiára, a Bhutánban "reformkirályként" emlegetett (Angliában is tanult) Jigme Dorje Wangchuckra (1928-1972) szállt a hatalom. Elődeihez hasonlóan az ifjú királynak is feltétlen célja volt országa függetlenségének megőrzése, ezért Bhután nemzetközi elismertetését tekintette legfőbb feladatának - 1962-ben Bhután is célországává vált a Colombo-segélynek (ázsiai Marshall-segély); 1969-ben tagja lett a Posta Szövetségnek, és megnyílt az út a különböző külföldi segélyszervezetek előtt, 1971-ben pedig az ország tagja lett az ENSZ-nek. Jigme Dorje Wangchuck 1956-ban földreformot hajtott végre, amellyel megszüntette a 10 hektárnál nagyobb magángazdaságokat, utóbb pedig a kolostori tulajdont is; a földet a nincstelenek között osztotta szét, míg a kolostorok kárpótlásként ösztöndíjakat kaptak az állami költségvetésből. A király még 1953-ban végrehajtotta az alkotmány reformját is, amely változtatás legfőbb eleme az évente kétszer ülésező 150 fős törvényalkotó nemzetgyűlés megalakítása volt. A nemzetgyűlés 103 tagját a nép választja, 33 tagját a kormány, 12 tagot pedig a szerzetesi közösségek. A király függetlenítette továbbá a törvénykezést a törvényhozástól, és létrehozta a királyi tanácsadó testületet, amely a törvények végrehajtását ellenőrzi. A rendszer átalakulásából adódóan megnőtt a jól képzett szakemberek iránti igény, s mivel az országnak Indiában végzett szakembere sem volt elég, a király 1963-ban az iskolarendszer átalakításába fogott. E folyamat egyik nagy vívmányának a bhutániak szemében az oktatás nyelve gyanánt az angolnak a bevezetése számított. Erre a lépésre egyebek közt azért is szükség volt, mert a bhutániak addig a tibeti írásjeleket használták, ami a király szerint nem felelt meg a dzongkha nyelv sajátosságainak, ennélfogva megbízott néhány buddhista tudóst a dzonghka írás kifejlesztésével, és egyben Simothkában iskolát is alapított dzonghka-tanárok képzésére. Az 1959-es tibeti megmozdulások és a Dalai Láma Tibetből való elmenekülése után 1959/60-ban a Tibetből elmenekült 70.000 emberből 6.300-an választották Bhutánt új hazául. 1985-ben ők szinte valamennyien (4.206 személy) megkapták a bhutáni állampolgárságot, míg a többiek Indiába vándoroltak ki. Nepálból 1979-1985-ig körülbelül 200.000 menekült érkezett Bhutánba a rendkívül mostoha nepáli gazdasági helyzet (pl. gyakori éhínség) miatt. A hindu vallású nepáliak ilyen mértékű, a népességnek mind etnikai, mind vallási összetételét igen drasztikusan módosító beáramlása határozott válaszlépésre indította a bhutáni kormányt: 1985-ben új bevándorlási törvényt hoztak, mely szerint mindazoknak, akik nem rendelkeztek bhutáni állampolgársággal vagy nem tudták igazolni, hogy 1958 előtt érkeztek Bhutánba el kellett hagyniuk az országot. Ezek az intézkedések egyértelműen a nepáli bevándorlók ellen irányultak, hiszen a tibeti menekültek túlnyomó része számára még az országba jövetelük évében megadták az állampolgárságot. Wolfgang-Peter Zingel adatai szerint 1987-ben 113.000, 1988-ban további 23.700, az új törvények szerint illegális bevándorlónak minősült személyt utasítottak ki az országból, s a király ezzel egy időben 28.000 főben maximálta országában a nepáli nemzetiségűek számát, kijelentvén, hogy a többiek valamennyien illegális bevándorlók. Ez a lépés csupán a kezdete volt az új király, az 1972-ben 17 évesen trónra lépő és ma is uralkodó Jigme Singye Wangchuck "bhutanizációs" törekvéseinek. Az 1987-92 közötti hatodik fejlesztési tervben legfőbb feladatul a tradicionális bhutáni kultúra hegemóniájának megőrzését tűzte ki célul. Ennek jegyében megerősíttettek az etikett és az élet különböző területein érvényes vagy többé-kevésbé feledésbe merült magatartási előírások, ismét fontossá vált a viselet kérdése (hivatali épületbe ma is csak hagyományos bhutáni viseletben szabad belépni), a nepáli nyelvet mint tantárgyat törölték a közoktatásból (amely egyébiránt ingyenes, de nem kötelező). Ez a nepáliak letelepedése ellen irányuló, igen határozott intézkedéssorozat bhutáni szemszögből utólag "bölcs prevenciónak" bizonyult; mint tudható, a 90-es években az indiai Darjeeling teaültetvényes vidékén az oda betelepült nepáliak (gurkhák) függetlenedni akarnak Indiától, amely törekvés ezzel egyidőben Asszámban is jelentkezett - hátterében nyilván a "Nagy-Nepál"-álom megvalósításának gondolatával. 1993-ban Nepál és Bhután megállapodott, hogy Bhután az ország déli részén nyolc menekülttábort létesít nepáli menekültek számára; e menekülttáborok lakóinak helyzete mindazonáltal az Amnesty International 1997-es jelentése szerint mindmáig megoldatlan.

A 90-es évek Bhutánjában jól megfér egymás mellett a modern technika és a hagyomány: a bécsi kiállításon bemutatott film és a Geo Special szerint igen elterjedtek a mobiltelefonok és a számítógépek, a hivatalnokok mindazonáltal a rangjuknak - és az előírásnak - megfelelő tógában (gho, kira) szörfölnek a hivatalokban. Léteznek modern kórházak, de egy-egy orvosra igen nagyszámú ellátandó lakos jut, így fontosabb szerepet játszik a hagyományos keleti gyógyászat. Az országban nincs társadalombiztosítási rendszer; ehelyett a (nagy)családon belüli teher- és munkamegosztás évszázadok óta bevált gyakorlatához ragaszkodnak. A legtöbb család számára természetes, hogy több fiúgyermek születése esetén, az egyiket fölviszik a legközelebbi kolostorba, a szerzetesek utánpótlását biztosítandó. A bhutániak által szentként tisztelt 7000 méternél magasabb hegyekre nem engednek föl hegymászókat, és az országba beengedett limitált számú turista is csak szervezett keretek között utazgathat. Az ország igényli és igénybe is veszi a külföldi szaktudást és segítséget, a király és a nemzetgyűlés által jónak látott területeken, amilyen például a Punakha dzong rekonstrukciója, vízierőművek építése, a kereskedelmi kapcsolatok fejlesztése, az iskolarendszer megújítása és végül, de nem utolsó sorban Bhután hivatalos nyelvének a szakszerű leírása.

"Bhután nyelvei"

Bhután hivatalos nyelve, mint említettem, a dzongkha, melynek leírására a kormány megbízásából a leideni egyetem professzora, George van Driem vállalkozott. A professzor egy dzongkha angol összehasonlító nyelvtan megírását és egy nyelvkönyv elkészítését kapta feladatul. A mai dzongkha nyelv évszázadokon keresztül a klasszikus tibeti nyelvtől függetlenül fejlődött - így a modern dzongkha nagyjából annyira hasonlíthat a klasszikus tibetihez, mint a modern francia a latinhoz. - Van Driem professzor 1992-ben készült el munkájával, amelyet Bhutánban még abban az évben ki is adtak. A dzongkha-angol nyelvtan második, javított kiadása 1993-ban jelent meg; ez szolgál a dzongkha nyelvkönyv alapjául. A mai bhutáni nyelvről és a dzongkha fonológiáról Európában először 1994-ben jelent meg publikáció. A dzongkha nyelvtan megszületését azzal is segítette a kormányzat, hogy a nyolcvanas évek végén megbízást adott a dzongkha nyelv latin betűs átírásának elkészítésére; az így született új ABC-t a nemzetgyűlés 1991-ben fogadta el. A dzongkha nyelv latin betűs kézikönyvét van Driem 1994-ben adta közre. A professzor jelenleg is kutat Bhutánban és doktoranduszok számára, a Leideni Egyetem "Himalája Nyelvi Projektjének" keretében terepmunkával egybekötött képzést kínál.

A dzongkha nyelvnek Barbara F. Grimes szerint 3 dialektusa van, ezek egymáshoz való viszonyának vizsgálatával azonban lényegében még adós a nyelvészet. F. Grimes-tól megtudhatjuk továbbá, hogy a dzongkha szókincsében körülbelül felerészt megegyezik az ugyancsak Bhutánban beszélt sarkopsz illetőleg kebumptamp nyelvekkel, azaz hasonlításképpen talán elmondhatom, hogy Bhután területén a különböző nyelvek beszélői hozzávetőleg annyira értik meg egymást, mint a csehek-lengyelek-szlovénok. A bhutániak illetve az idegenek 13 különböző névvel illetik a dzongkha nyelvet: például drukke, dukpa, bhotia of Bhutan stb. A dzongkhán kívül F. Grimes szerint még 14 egyéb nyelvet beszélnek Bhutánban, amelyek közül tízzel (az adap, a dzalakha, a kebumtamp, a khenghka, a kürthöpkha, a sagtengpa, a sarkopsz, a tsangla, a tseku és a tshalingpa nyelvekkel) lényegében egyáltalán nem foglalkoztak még a nyelvtudósok.

Az említett tizennégy nyelvből a másik négy a környező országokban beszélt államnyelv, mint pl. a tibeti és a nepáli a túlnyomórészt Indiában és Nepálban beszélt lepcha, valamint a Himalája egyik legősibb nyelveként számon tartott, elsősorban Nepálban beszélt magar (keleti magar), mely utóbbi nyelv nyelvtana és szótára egyébként éppen készülőben van.

Bhutánban igen fontos szerepet játszik az angol, különösen a fiatalabb nemzedék körében. A kereskedelem nyelve egyértelműen az angol; a kormány kétheti rendszerességgel angol nyelven adja ki a Kuensel című lapot, amely az Interneten is olvasható. Amint Wolfgang-Peter Zingel jelentéséből kitűnik, a bhutáni iskolákban 1980 óta az angol az oktatás nyelve, a dzongkha pedig (mintegy a magyar kétnyelvű iskolákhoz hasonlóan) kötelező tantárgy - ez a folyamat Pommaret szerint már 1963-ban megkezdődött. Láthatjuk, hogy Bhután számára az utóbbi négy évtizedben egyre fontosabbá váltak a nyelvvel összefüggő kérdések, melynek egyik oka feltehetőleg a szomszédos India nyelvi-politikai helyzete, melyről Salman Rushdie az Éjfél gyermekei című regényében a következőket írja:

"Ismeretes, hogy az államok átszervezésére alakult bizottság még 1955 októberében átadta jelentését Mr. Nehrunak; egy évre rá meg is valósították a bizottság javaslatait. Újra fölosztották Indiát, tizennégy államot és hat központilag kormányzott "területet" alakítottak ki benne. Az új államhatárokat azonban nem a folyók, nem a hegygerincek, nem a földrajzi adottságok jelölték ki: szavakból emelt falak voltak inkább. A nyelv osztott meg bennünket: Kerala a malajalam nyelvűeké lett (a világ egyetlen olyan nyelve, amelynek neve visszafelé olvasva is ugyanaz); Karnátakát a kannada nyelvűek bírták; a megcsonkított Madrász állam - mai nevén Tamil Nádú - a tamilul értőknek adott otthont.

Bombay államot azonban valami elnézés folytán érintetlenül hagyták; és Mumbadévi városában a nyelvi tüntetők egyre hosszabb és zajosabb meneteket rendeztek, s végül politikai pártokká lényegültek át: megalakult a Szanjukt Mahárástra Szamiti ("Egyesült Mahárástra Párt"), amely a maráthi nyelven beszélőket tömörítette magába és Mahárástra állam elismertetésért küzdött a Dekkán-fennsíkon; a Mahá Gudzsarát Parisad ("Nagy Gudzsarát Párt") pedig a gudzsaráti nyelv zászlaja alatt tüntetett, s egy olyan államról álmodott, amely Bombay városától északra egészen a Kathiavár-félszigetig és a kácsi sós sivatagig húzódott volna... Azért elevenítem föl ezt a régi históriát, ezeket a rég elmúlt csatározásokat a Dekkán szikkadt hőségében született kopár és szögletes maráthi nyelv meg a szotyakos-lágy Kathiavár-tájéki gudzsaráti között, hogy megértessem, miért vágta el a Methwold-birtokot a várostól - 1957 februárjában, amint hazaértünk Agrából - egy hömpölygő és kántáló emberfolyam, úgy elárasztva a Warden Roadot, hogy a monszunesők sem jobban; két napig is eltartott, míg elhaladt az emberáradat, amelynek élén, mondják, Sivádzsí rideg lovas szobra haladt. A tüntetők fekete zászlókat vittek; sok volt köztük a hartalt tartó boltos, sok a mazalgáoni és matungai textilmunkás; de mi fönn a dombunkon, mit sem tudtunk foglalkozásukról; számunkra, gyerekek számára a Warden Roadon özönlő véghetetlen hangyaáradat olyan ellenállhatatlanul vonzó volt, mint lepkének a villanykörte."

F. Lassú Zsuzsa

A bushido, mint kultúrára jellemző értéktár

- AVAGY MI OKOZOTT KULTUR-SOKKOT JOHN BLACKTHORN-NAK?

Bevezetés

A kultúrák megértésének egyik módja az értékek vizsgálata. Az értékek és látható megnyilvánulásaik (a szokások, viselkedésformák) mögött érzelmekkel átfűtött hiedelmek állnak, melyek a kultúrát alkotó egyének céljaira és az azokhoz vezető utakra vonatkoznak (Smith, Schwartz). Ezek a változatos utak öltenek testet azokban a speciális viselkedésekben, melyeket nap mint nap megfigyelhetünk, ha idegen tájakon járunk. Helyismeret nélkül, külsőségeikben megfigyelve ezeket a viselkedéseket, gyakran érzünk ellenszenvet, máskor csodálatot vagy éppen undort. Ezekből az érzéseinkből gyakran származnak tapasztalat nélküli negatív viszonyulásaink, előítéleteink az idegenek felé. Pedig nem kell más, csak megismernünk és elfogadnunk a mögöttes hiteket, hogy megértsük és elfogadhassuk (esetleg megszerethessük) az embereket, akik vallják ezeket a hiedelmeket.

Az értékek és kulturszintű vizsgálatuk

Az értékek a kultúrák szintjén társadalmilag osztott előfeltevések jóról és rosszról, követendőről és helytelenről. Megmutatkozik mindez a kultúra intézményeiben, a működés és eljárásmódokban. Ezek az értékek, illetve ezek követése segíti az egyént alkalmazkodni a kultúra, a társadalom elvárásaihoz, mivel a kultúra által az egyén elé állított feladatok, problémák megoldásmódjait szabályozzák.

Az értékek vizsgálatát számos kutató neve fémjelzi. A következőkben röviden áttekintem ezeket a vizsgálatokat.

- Hofstede (1980) 1967 és 1972 között egy 40 országra kiterjedő vizsgálatot folytatott, melyben a különböző országokban működő ugyanazon cég dolgozóinak munkára vonatkozó értékeit tanulmányozta. A kapott eredmények alapján az értékeket 4 dimenzióba tudták sorolni, melyet későbbi munkái alapján Hofstede kiegészített egy további, ötödik dimenzióval is.

A Maszkulinitás-feminitás dimenzióban a férfias értékekként számon tartott rámenősség, befolyásolás, teljesítményorientáltság ellensúlyozza a másik oldal engedékeny, gondoskodó, alkalmazkodó nőiességét. A Hatalmi Távolság Index a vezetői döntéshozatalt, a participáció lehetőségét és mértékét jellemzi, például, hogy mennyire fejezheti ki a beosztott az egyet nem értését. A Bizonytalanság-kerülés a szabályokhoz való ragaszkodást és a rugalmas alkalmazkodást állítja szembe egymással, azaz mennyire tűrik a szervezetek az észlelt bizonytalanságot, milyen mértékben jellemzi őket a kockázatvállalás. Az Individualizmus-kollektivizmus dimenziója az egyén és csoport kapcsolatát, egyik vagy másik elsőbbségét jellemző dimenzió. Az ún. Konfuciánus Munkamód dimenziója Bond (1988) Kínai Érték Kérdőívéből származik, és a dinamikus jövőorientáltságot állítja szembe a statikus múlt, jelen orientációval.

- Bond említett vizsgálatában a hagyományos kínai kultúra értékeit vizsgálta 23 ország bevándorolt kínai lakosai körében. Kutatása eredményei megfeleltethetők a Hofstede által feltárt dimenziókkal.

- Schwartz (1994) 3 bipoláris kulturális értékdimenziót tárt fel:

Konzervativizmus - Autonómia A konzervativizmus az egyént a társadalomba ágyazott, kapcsolatok által meghatározottnak tekinti, mely kapcsolatokban fontos az alá-fölé rendeltség, a rend, a hagyománytisztelet, a rend, a biztonság. Az autonómia jellemezte kultúrákban az egyén független, egyedisége által meghatározott, akinek joga érzéseit, vágyait kifejezni, s őt erre bátorítják is. Az autonómia megnyilvánulhat intellektuális és/vagy érzelmi síkon. Hierarchia - Egyenlőség A hierarchikus jellegű kultúrák a szerepeket és hozzájuk kötődő szabályokat tartják fontosnak, elfogadják, és törvényes úton is legitimálják az egyenlőtlenséget (ld. kasztok, rendek, rangok, stb.). Az egyenlőséget hirdető társadalmakban az egyén, mint ember rendelkezik alapvető jogokkal, morálisan mindenki egyenlőnek tekintett. Ez az alapja a másokhoz való elköteleződésnek, az önkéntes együttműködésnek, felelősségvállalásnak. Hatalom - Harmónia Ez a dimenzió ember és természet, öröklött világunk viszonyára vonatkozik. A hatalom alapú társadalmak egyénei le akarják győzni, aktívan uralni és megváltoztatni szeretnék a természetet és a körülöttük lévő társas világot. Ennek útja az aktív önérvényesítés, aminek összetevői az ambíció, kompetencia, merészség. A harmóniát hirdető kultúrák embere társaival és a természettel is egységben, békében törekszik élni. Inkább megőrizni, mintsem megváltoztatni szeretné környezetét, elfogadva olyannak, amilyen. Az uralkodó értékek itt az egység, egészség, szépség, művészi harmónia.

A legfontosabb kutatások eredményeit összegezve 2 alapdimenziót találunk, mely minden kultúra jellemzésében alapvető:

• egyén és csoport viszonya (függő vagy független)

• a felelősségteljes társas viselkedés és erőforrás-elosztás motiválási módjai (tárgyalás vagy hierarchia).

A japán kultúra és alapeszménye a bushido

Európaiak először 1542-43 táján léptek partra Japánban. Történelmi léptékkel mérve viszonylag rövid ideig élvezhették a hely (azóta elhíresült) vendégszeretetét, mert 1638-ban Tokugava sógun a katolikus felkelők leverésével véget vet itt-tartózkodásuknak, száműzve minden katolikust és magát a vallást is betiltva. Ezzel kezdődik Japán XIX. század közepéig tartó elzárkózása a nyugati világ elől. 1853-54 táján egy amerikai tengerész, Perry lesz az, aki expedíciójával elérve Japánt újra kopogtat a zárt ajtókon és végül el is éri, hogy a szigetország kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatba lépjen a világ nyugati felével. Az addig feudális Japánban megindul a nyugatiasodás. De ne ugorjunk ilyen nagyot, hiszen a japán szellemiség legfőbb magvát alkotó bushido éppen a feudalizmussal jön létre, s hanyatlása annak megszűnéséhez köthető. Tekintsük át először a bushido fogalmát és forrásait. Az áttekintésben támaszkodom a kort legismertebbé tevő regényre, James Clavell: A sógun c. munkájára (Clavell, 1987)

A bushido fogalma, forrásai

A bushido szó szerint a harcos-lovag-út elemekből tevődik össze, és azokat az íratlan szabályokat jelenti, melyeket a fegyveres nemeseknek be kellett tartaniuk a mindennapi életben és hivatásuk gyakorlása közben egyaránt (Nitobe, 1998). Ezek a ki nem mondott, le nem írt, legfeljebb szállóigékben és történetek tanulságaiban rejtező szabályok a tapasztalatból származtak, s gyűltek össze íratlan lovagi erkölcsi kódex formájában.

Kire vonatkozott ez a szabályozás? Csakis a fegyveres nemesekre, azoknak a harcos családoknak a tagjaira, akik bátorságuk és hősiességük folytán kiváltságokat szereztek. Ők voltak a szamurájok, akiknek felemelkedése a feudalizmus intézményeinek XII. századi kialakulásához köthető. A szamuráj cím öröklődött, de el is lehetett veszíteni, ha valaki nem a bushido szellemének megfelelően élt és harcolt. Mert a harc termelte ki ezt a szabályozást, mely egyfajta fair play-t jelentett a hatalomért folytatott vetélkedésben.

A bushido forrásai több ágból származnak. Egyrészt a Japánban elterjedt vallások szolgáltatták az ideológiai alapot. A zen-buddhizmus a sorsba vetett nyugodt bizalomra, az elkerülhetetlenbe való beletörődésre, az élet semmibevételére és a halállal való barátságos viszonyra tanította követőit. A sintoizmus a hűséget feljebbvalóink iránt, az ősök és a császári család tiszteletét, a gyermeki jámborságot hirdette. A sintoizmus szerint nincs eredendő bűn, minden emberi lélek tiszta, az isteni bölcsesség megnyilatkozása. Abbéli hitükben, hogy az ember csakugyan Isten képmása, a szentélyekbe tükröket helyeztek, hogy abban magukra nézve Istent ismerhessék meg. Ezért az önismeret fejlesztését nagyon fontosnak tartották. A bushido két alapvonása a hazafiság és a hűség eszménye a sintoizmus eszméiből származik.

A források között találjuk a kínai gondolkodókat, Konfuciuszt és Menciuszt. Tanításaik természetesen nem mondanak ellent az előbb említett vallási tanításoknak, amennyiben a hűséget, kötelességet, hagyományok tiszteletét hangsúlyozták az erkölcsi viszonylatrendszer 5 területén: úr és szolga, apa és fiú, férj és feleség, idősebb és fiatalabb testvér, barát és barát között.

Mindezen tanítások és tudásanyag a cselekvésben tükröződött, hiszen "tudni és cselekedni egy és ugyanaz" (Wan Yan Ming, idézi Nitobe, 1998).

A bushido által vallott értékek

Egyenes jellem, igazságosság

A bushido vezéreszméjének tekintett egyenesség, mint gerinc adott tartást a szamurájnak. Ez egyben igazságosságot is jelent, illetve igaz-ságot, ami szorosan összefügg a később tárgyalandó fontos eszme a becsület fogalmával. Az egyenes jellem az az erő, mellyel tudjuk, hogyan kell cselekednünk. Ide tartozik a kötelesség fogalma is a "giri". A kötelesség, mely akkor is motiváló erő, ha nincs más. Ez kényszeríti ránk a gyermeki jámborságot (pl. szüleinkkel szemben), ha a szeretet már hiányzik. Ez a gyermeki engedelmesség mondatja (szeretet híján) a következőket Marikoval férjének, Buntaronak:

"- Engedelmeskedem. - Igen, a parancsnak mindig engedelmeskedsz, mi? - acsargott rá Buntaro. - Engedelmeskedsz! Miért vagy mindig ilyen hideg és keserű? He? - Felkapta a tükröt és odatolta Mariko elé. - Nézz bele! - Kérlek, bocsáss meg, ha kedvedet szegtem uram. - Mariko hangja nyugodt volt, elnézett a tükör mellett, egyenesen férje arcába. - Nem akartalak megharagítani.

Ez a helyes megfontolás, mely néha szomorú és szégyellnivaló dolgok elkendőzésére szolgál.

Bátorság és kitartás

A bátorság csak akkor számít erénynek, ha az igazságosság és a becsület védelmében használják, egyébként lehet aljasság vagy ostoba vakmerőség. Igazi bátorságot a hűség és becsület szül. Ennek elsajátítására korán elkezdik tanítani a szamuráj gyermekeket. Néha kegyetlennek tűnik a szülő, aki éjszaka kiküldi gyermekét, vagy hajnalban felébreszti, hogy télen mezítláb vigyen el egy üzenetet. A mesék és hősökről szóló történetek azonban megteremtik a bátorság ideálját a gyermekben.

Bátorság szamuráj férfiban és nőben egyaránt jelen kell, legyen. Nőktől ugyanúgy elvárt volt, hogy hősiesen küzdjenek, és ha kell hősiesen haljanak meg.

"Mariko előreiramodott, de csapását kivédték. A Szürke hátrált és csupán védekezett, noha könnyűszerrel megölhette volna az asszonyt. Lassan vonult vissza az úton, Mariko a nyomában, de minden lépéséért meg kellett küzdenie - Mariko ismét harcra próbálta kényszeríteni a Szürkét, vágott, döfött, de a szamuráj eltáncolt előle - De mindezt komolyan és méltósággal csinálta, szinte tisztelegve Mariko bátorsága előtt."

Jóindulat, együttérzés

A japán feudalizmus Nitobe szerint azért nem lett önkényuralom, mert a keleti filozófiák szellemében jól megfért egymás mellett a nyílt becsületesség és szigorú igazságosság, mint férfias erények és a jóindulat és könyörületesség nőies értékei. Ezt testesíti meg az uralkodó jóindulatú szülői gondoskodást szimbolizáló igazságossága. A jóindulat azonban nem gyengeség, hanem céltudatos erő, mely képes megmenteni vagy megölni. Az együttérzés vezeti a szamurájt arra, hogy halott ellensége felett verseljen:

"Szeme akár a pokol mélységes Mélye - Merő fájdalom, kivehető."

Udvariasság

Az udvariasság az együttérzésből származó erény, mivel kifejezi a másik ember személyének és érzéseinek tiszteletben tartását. A japánok úgy tartják, hogy legmagasabb rendű formájában megközelíti a szeretetet.

Az udvariasság finoman kimunkált szertartások, etikett formájában figyelhető meg, melynek legfőbb jellemzője a kecsesség. Legszebb példája ennek a teaszertartás, a cha-no-yu. Erre az eseményre külön teaház vagy teaszoba szolgált, mely egyszerű, csupasz tisztaságával, az alkalomhoz és a vendéghez mindenkor legjobban illő apró kiegészítők megválasztásával a külső-belső harmónia megteremtését szolgálta. A szertartás kecsessége sem felesleges modorosság, hiszen a békesség és fegyelem a lélek leggazdaságosabb működésmódja.

"Mariko legelőbb férje virágkompozícióját szemlélte meg. Buntaro egyetlen fehér vadrózsát választott erre az alkalomra, a zöld levélre egyetlen vízgyöngyöt ejtett, s az egészet vörös kövekre fektette. Közeleg az ősz, sugallta a virággal - nemsokára eltűnünk, te is, én is, és csak a kövek maradnak -" "- Adhatok most egy kis csát? - Kitüntetnél. De kérlek, ne fáradj ennyit miattam. - Te tüntetsz ki engem. Te vagy a vendégem."

Az udvarias bánásmód persze barátnak és ellenségnek egyaránt kijárt. Képmutatásnak gondolhatnánk, noha csak a lelki fegyelem megnyilvánulása, s mint ilyen magasabb rendű viselkedésforma, mint a harag vagy rosszindulat.

"Meglepetésére Toranaga várta, s őt, ami még hihetetlenebb, felállt, hogy üdvözölje, méghozzá olyan derűs közvetlenséggel, amit Jabu a legkevésbé sem várt volna. - Nagyon örülök, hogy újra látlak, Kaszigi Jabu-szan. Sajnálom, hogy eddig várakoztattalak. Jabu most már biztos volt benne, hogy Toranaga halálra szánta, mert az ellenfél hagyományosan akkor a legudvariasabb, amikor vesztedre tör."

Az udvariasság természetesen a másik fél és saját becsületünk megőrzésének is egy módja. Udvariatlannak lenni annyi, mint lábbal tiporni a másik ember személyét, s ez becsületsértés, mely az egyik legkomolyabb, mindenkor megtorlást kívánó bűn. A későbbiekben a becsület fontosságát részletesen tárgyalni fogjuk, most csak egy rövid részlettel illusztrálnám a két erény összekapcsolódását.

"- Elnézésedet kérem Tamazaki modortalanságáért, és kérlek, bocsáss meg nekem - mondta. - Ő volt modortalan, nem te - felelte ugyanilyen udvariasan Omi. Mindketten tudták, hogy Mura a felelős, és hogy ez még egyszer nem fordulhat elő. Mégis mindketten elégedettek voltak. A bocsánatkérésre sor került, elfogadták és ugyanakkor vissza is utasították. Egyikük becsületén sem esett csorba."

Igazmondás, őszinteség

E nélkül az erény nélkül az udvariasság csak színjáték. A szamuráj szava olyan mértékben hitelesítette egy állítás valósságát, hogy írásbeli megerősítésre nem is volt szükség. Persze mindig akadnak igaz és hamis prédikátorai egy eszmének. A japán történelem sem mentes a stratégiai célú cselszövésektől és hazugságoktól, melyeket mindig valamely nemes cél érdekében tettek. A bushido szellemében azonban az igazság követése volt az egyetlen bátor, becsületes cselekedet. Az udvariasságból elferdített igazság azonban nem bűn, hanem üres formalitás, melyet valószínűleg senki nem vett komolyan.

Becsület

A bushido legfontosabb erénye, mely a személyes méltóságot és önértékelést is magában foglaló érzés. A fogalom maga új keletű a japán nyelvben, a lovagi korban olyan szavakkal fejezték ki, mint név, arc, külső megítélés. Ha valaki "elveszítette az arcát", vagyis megszégyenült, az a legnagyobb megaláztatás volt egy szamuráj részére. Neve is csak a felsőbb osztályok tagjainak volt. Az alsóbb osztályok tagjainak neve vagy foglalkozásukból - halász, hordár, szakács- vagy családi pozíciójukból származott - Első Lány, Második Lány, stb.

A becsület elveszítéséhez kapcsolódó szégyenérzetet korán a szamurájba nevelték azt tanították, hogy "a becstelenség olyan, mint a fa kérgén lévő forradás, az idő ahelyett, hogy meggyógyítaná, egyre nagyobbra növeli". Ezért a becsület nevében gyakran követtek el rémséges kegyetlen megtorlásokat.

"Mindenki mélyen meghajolt. Kivéve egy férfit, aki tüntetően, meghajlás nélkül felállt. A harci kard villámgyorsan kisuhant hüvelyéből, ezüstös ívet írt le, és a férfi feje leröpült, vére sugárban fröcskölt a nyakából. Az utcán senkinek nem rezzent az arcizma sem. A fejek változatlanul földig hajoltak. Omi harsány kacagásban tört ki. Az utca végleg kiürült. A nevetést abbahagyva két marokra fogta a kardot, és módszeresen darabolni kezdte a hullát."

Ha a becsületet megtorlással nem lehetett visszaszerezni, akkor a szamurájnak kötelessége volt szeppukut elkövetni, mellyel visszaállíthatta nevének tekintélyét, vagy legalább következő életeire jobb pozíciót biztosított lelkének. Azonban ezt a kegyet sem kaphatta meg mindenki, hiszen becsülettel meghalni a szamuráj előjoga.

"...és engedélyedet kérem, hogy azonnal szeppukut követhessek el, mert ezzel a szégyennel nem élhetek tovább. - Nem, nem engedélyezem, hogy szeppukut kövess el. Az a becsület jutalma, te pedig akkor veszítetted el a becsületedet, amikor az önuralmadat. Még ma keresztre feszíttetlek, mint közönséges bűnözőt - Fejedet nyársra tűzik, hogy mindenki lássa és kinevesse, alája pedig ez lesz írva: "Ez az ember tévedésből született szamurájnak. Neve nincs többé." - Az ifjú utoljára hajolt meg s állt volna fel, de Hiromacu visszalökte. - Két lábán a szamuráj jár - vetette oda. - És a férfi. Te egyik sem vagy. Négykézláb fogsz a halálba mászni. Uszagi némán engedelmeskedett. A szobában pedig mindenkinek megmelegedett a szíve az ifjú megújult önfegyelmét és mérhetetlen bátorságát látva. Szamurájként fog újjászületni, gondolták elégedetten."

A hűség kötelme

A feudalizmus alapja a hűbéri hűség, mellyel a hűbéres tartozott hűbérurának. A japán feudalizmus hierarchikus társadalmában is elsősorban a hűbérúrnak tartoztak vazallusai hűséggel, de a társadalom minden intézményében jelen volt a feljebbvalókkal szembeni hűség kötelme. Igaz volt ez a családra, ahol gyermekek szüleiknek, feleségek férjüknek, fiatalabb testvérek idősebb testvérüknek voltak kötelesek hűséggel szolgálni. A többszörös hűségi láncolatban azonban mindig a hűbérúrhoz (földesúrhoz) való kötöttség volt a legfőbb. Csak ezután következett a család, amelynek érdeke és értéke egy és oszthatatlan, a tagok egymásnak elkötelezettek, s ez a kötelezettség a (jó esetben szeretettel megtöltött) hűség. Némely esetben azonban a családi és hűbéresi kötelékek is összefonódhattak. Ilyenkor is mindig a hűbéresi hűség volt az előbbre való.

"Oku-szan - fivéremnek már rég beszélnie kellett volna legkisebb fia kiváló tulajdonságairól - - Férjem csak a Te érdekeiddel törődik, uram, másra nem is gondol - válaszolta ijedten az öregasszony. - Örülök, hogy fiamnak alkalma volt szolgálatot tenni, és hogy meg vagy vele elégedve. Fiam csupán a kötelességét teljesítette, nem? Mindannyiunknak kötelességünk - Mizuno-szannak is -, hogy szolgáljunk Téged."

A nők helyzetét is leginkább a hűség kötelmének fogalmával lehet megérteni és elfogadni. A feleség örökös hűséggel tartozik férjének, aki akár halálba is küldheti nejét, ha kedve úgy tartja (és hűbérura nem rendelkezik másként!). A hűség vezeti a nőt, amikor önmagát és egyéb kötelezettségeit figyelmen kívül hagyva intézi férje ügyeit, vezeti a háztartást. Hűséggel tartozik nem csak férjének, de férje egész családjának is.

"Omi-szan, apám nem nagyon beteg, és nekem itt a helyem, hogy kiszolgáljam anyádat, nem? - felelte Midori. - Mire daimjónk megérkezik, a házat elő kell készíteni. Ó, Omi-szan, ez nagyon fontos, ez a legfontosabb pillanat a szolgálatodban, nem? Ha Jabu úr elégedett lesz, talán kapsz tőle egy jobb birtokot. Te sokkal jobbat érdemelsz. Ha valami történik, amíg távol leszek, sose bocsátom meg magamnak. Ez az első alkalom, hogy kitüntesd magad, sikerülnie kell."

A hűséget és az azzal járó engedelmességet azonban még a hűbéres sem volt köteles birkamód bólogató Jánosként megélni, szó nélkül tűrve földesura vagy egyéb feljebbvalója igazságtalan vagy ostoba cselekedeteit. Sokszor megtörtént, hogy egy hű vazallus azzal mutatta ki legjobban hűségét, ha adott pillanatban megkritizálta urát, aki ezért nem egyszer hálás is volt.

"Amikor Jabu távozott, Hiromacu Toranaga felé pördült. - Rosszul cselekedtél. Szégyellem magam e miatt az alku miatt. Szégyellem, hogy a tanácsom csak ennyit számít neked. Úgy látom, többé már nem lehetek a hasznodra, elfáradtam. Engedélyt kérek, hogy szeppukut kövessek el, vagy ha ebben a békében nem részesülhetek, leborotválom a hajamat, és szerzetesnek állok."

Volt azonban olyan hűtlenség is, mely lázadásnak minősült a hűbérúr ellen. Ebben az esetben nem volt kegyelem, vagy megbocsátás. A bushido nem számolt enyhítő körülményekkel. Ezért viseltetnek megvetéssel a németalföldivel szemben, akinek hazája fellázadt a spanyolok ellen. Van azonban valami, ami közös azokban, akik a hatalmat akarják: a győzelem vágya.

"- Nincs - enyhítő körülmény -, amikor valaki fellázad törvényes ura ellen. - Kivéve, ha győz. Toranaga mereven nézte Blackthorne-t. Azután harsogva felnevetett. - Úgy van. Megfogalmaztad az egyetlen lehetséges enyhítő körülményt."

Önuralom

A japánok, más ázsiaiakhoz hasonlóan ritkán mutatják ki őszintén érzéseiket. Főként igaz ez az indulatokra, melyekről azt tartják, hogy megzavarják a belső békét, a va-t. Másrészt bánatuk vagy fájdalmuk kifejezésével nem akarják megzavarni a többi ember harmóniáját, vagyis az udvariasság és együttérzés miatt nem sírnak vagy dühöngnek hangosan. A bushido szellemében még a legtermészetesebb érzéseket is elfojtották, nehogy megzavarják a gondolatok és cselekvés összerendezettségét. Az arcon tükröződő általános mosoly az elfojtott érzések leplezésére, ellensúlyozására szolgált. (Azóta tudományosan is megfigyelték, hogy az arcra erőltetett mosoly jókedvet és derűt vált ki az egyénből, tehát képes lehet a felkavart indulatok lecsillapítására. Atkinson, 1995)

Az önkontroll tetőfokát a rituális öngyilkosságban (szeppuku) érte el, mely szintén a szamuráj kiváltsága volt. A szeppuku dicső halál, melynek elvégzésére már kiskorukban megtanították a szamuráj fiúkat és lányokat egyaránt.

A halál elfogadása azonban nem jelenti, hogy siettetnék azt, vagy indokolatlanul követnének el szeppukut. Azért sem tehették ezt, mert életük mindenkor hűbéruruk kezében volt, ha ő megtagadta az öngyilkosságot, akkor a szamuráj nem tehette meg.

"- unokám engedélyt kért, hogy megölhesse magát, követve férjét és fiát a Nagy Űrbe. Nem adtam engedélyt, megparancsoltam neki, hogy várjon, amíg te jóvá nem hagyod. - Helyesen cselekedtél. - Ünnepélyesen kérlek, engedd meg, hogy véget vessek az életemnek - Hibát követtem el. - Az engedélyt nem adom meg. - Kérlek. Ünnepélyesen kérlek. - Nem. Élve van rád szükségem."

Kultúrák találkozása - a kultur-sokk

Megismerve a korabeli japán uralkodó szellemiségét, mi sem csodálkozhatunk John Blackthorne-on, az angol navigátoron, aki igencsak idegennek érezte ott magát. A kultur-sokk azóta tudományosan is vizsgált téma lett, de újat James Clavell-hez képest sem tudtak találni.

"- Azt mondod a szodómia itt bevett dolog? - Mindenfajta párnázás normális és elfogadott - felelte dacosan Mariko, aki bosszantott a barbár modortalansága és ostobasága. - A párnázás normális és bevett szokás. Ha pedig egy férfi egy másik férfival vagy fiúval tölti kedvét, ehhez rajtuk kívül senkinek semmi köze. - A szodómia undorító bűn, átkozott fertelem, akik pedig űzik, azok a világ söpredéke! - kiabálta Blackthorne, akinek még mindig égett az arca a sértéstől, hogy ez az asszony ilyesmiket képzel róla."

A fenti idézet jól példázza, hogy milyen problémák adódnak két kultúra első találkozásánál, ami nem kevés stresszt okozhat mindkét oldal képviselőinek (Smith, Bond, 1993). Később azonban az idő múlásával bekövetkezhet az akulturáció, vagyis a kultúrában szükséges készséges és tudások elsajátítása, a sikeres alkalmazkodás.

"- itt csak úgy lehet férfiként élni, ha elfogadom a szokásaikat, ha kockáztatom a halált, ha meghalok.... Nézte a jobb kezét, amint felveszi a kést. Aztán baljával is megragadta a markolatot, és szilárdan a szíve felé irányított a pengét - Lelke az örök csendért kiáltott. A kiáltás mozgásba hozta a reflexet. Biztos kézzel célja felé rántotta a kést -"

Ha ez a folyamat tényleg sikeres, akkor az eredeti kultúrába való visszatéréskor hasonló stressznek lesz kitéve a személy, mint amit először élt át. Régi barátai nem értik viselkedését, általában nem fogadják jó szemmel a felvett új szokásokat, melyek az új közegben a személy túlélését szolgálják. Gyakran kerül az egyén választási helyzet elé, hiszen a kettős kulturáció nehezen fenntartható, hacsak nincs mindkettőhöz egyfajta társas támasz.

"Blackthorne szeme nehezen szokott hozzá a fényhez. A bűzös levegő fojtogatta. Látta, hogy mindannyian úgy merednek rá, mintha lidérc csöppent volna közéjük. Aztán megtört a varázs, és boldogan ordibálva köréje nyomakodtak - - Hozzá se nyúltál az italodhoz, navigátor! Blackthorne szájához emelte és megkóstolta. A pohár mocskos volt, majdnem elhányta magát. A durva szesz a torkát kaparta. A mosdatlan testek és avas ruhák bűze fojtogatta. - Hát te, navigátor - Te aztán remek színben vagy. Hogy ment a sorod? - amikor megláttalak ott az ajtóban, azt hittem ezek közül a majmok közül jött ide valaki. Ezek az idétlen kimonók - úgy festesz akár egy asszony, navigátor, vagy azok a félig-se-férfiak. Lehet, hogy úgy is élsz, mint a pogányok, navigátor - - Ezek a ruhák szellősebbek, mint a mieink - felelte feszengve Blackthorne."

A bushido hatásai

A szamuráj a mai napig az egész japán nép szépség- és erkölcsi ideálja. Mesék, történetek és újabban filmfeldolgozások hagyományozzák szájról szájra a legendás szamuráj-hősök dicsőségét.

A bushido két vezéreszménye a hűség és kötelességtudat, és a belőlük eredeztethető hazafiság ma is a legfontosabb erények. A szolgálat, a közösségért való önfeláldozás a modern korok szamurájait is jellemzi, ld. például a második világháború kamikaze bombázóit, vagy a mai nagyvállalatok alkalmazottait. A japán üzletemberek becsületessége is példaértékű, pedig semmi nem állt távolabb a szamurájtól, mint a kereskedelem, vagy iparűzés. Összességében a japán kultúrára jellemző alapértékek ma is visszavezethetők a dicső lovagi múltra.

Felhasznált irodalom

• ATKINSON, R. L. (szerk.) et al. (1995) Pszichológia. Budapest: Osiris.

• BOND, M. H. (1988) Finding universal dimensions of individual variation in multi-cultural studies of values: The Rokeach and Chinese value surveys. In: Journal of Personality and Social Psychology, 55, 1009-1115.

• CLAVELL, J. (1987) A sógun. Budapest: Árkádia.

• HOFSTEDE, G. (1980) Culture's consequences: International differences in work-related values. Beverly Hills: Sage.

• NITOBE, I. (1998) Bushido. Hunor Vállalkozás.

• SCHWARTZ, S. H. (1994) Beyond individualism/collectivism: New cultural dimensions of values. In: Kim et al (eds): Individualism and collectivism: Theory, methods and applications (pp. 85-119). Thousand Oaks, CA: Sage.

• SMITH, P. B. & BOND, M. H. (1993). Social Psychology across Cultures. Harvester & Weatsheaf.

• SMITH, P. B. & SCHWARTZ, S. H. Values. In: Berry et al (eds): Handbook of Cross-Cultural Psychology. Volume 3. Boston: Allyn and Bacon.

Perjés István

Velence iskolája

Szoktál még álmodni Velencéről?

A galambokról, a terekről, az előkelőség jelmezében kíváncsian bámészkodó ablakokról? És ami a legfontosabb, a tükörvárosba tartó lagúnák homályáról?

Mondd, meg tudod-e még idézni Velence titkát?

A márványlapok rezzenéstelen csendjét, az erkélyeken időtlenül virrasztó kőcsipkéket?

Talán jobb mindezt már a legelején ráálmodni az éjre. S hozzá mindjárt egy örök illúziót is odaképzelni, hogy amit ott látsz, az a kultúra és az emberi alkotásvágy biztos menedéke.

Képzeld hát oda, és hunyd be a szemed.

Ugye már látod délibábot?

Mert tudnod kell, amit a természet a sivatagban, a végtelennek tetsző forró prériken játszik, ahhoz egy városnak nemegyszer hűvös vizek alá kell rejtőznie. A sivatag pálmái és a tenger palotái olykor csak káprázatai a bizonyosságnak. Haszontalan akkor az emlék a homokba kapaszkodó gyökerekről, mint ahogy haszontalan a földbe temetkezett kövekről is.

Igen. A túlélés erejét sem a fák, sem a házak nem innen szívják magukba. Látvánnyá válásukhoz talán az akarat és az elfogadás, talán a hit és a kétely erejét idézik meg. Vagy mégis inkább a csontokat szikkasztó hőség és a partok mentén ólálkodó hullámok öltenek bennük éltető alakokat?

Végül is mindegy. Ahogy a vizet ígérő ligetek is elveszhetnek jöttödre, úgy a város is alámerülhet a homályos világ történetébe. Ha a kezdet érdekel, sose a fényes házakat kérdezd. A titok odalent hallgat a lábad alatt. Amit biztos alapnak hiszel, talán nem több egy oszloperdőnél. Egy hódítás csak a sok közül. De vigyázz, ez az erdő is megmozdulhat egy napon. Az illúzió oszlopai egyszer elfáradnak az odalenti és az idefenti világ erejétől. Az egymást támogató kövek habarcsba kötött kapaszkodásától és a hullámok erdőt kérő táncától.

Mondd, ha te lennél az a mesebeli erdő, mit remélnél? Melyik erőnek engednél? S meddig titkolnád a létezésedet a másik elől? Hinnéd-e, hogy ha te vagy a kezdet, hát te lehetsz a vég is? Ne siesd el a választ, s addig is állj ellent, mert a város alatt ugyanígy rendeltetett.

Válaszolj bármit, Velence titkát azért tanítsd te is tovább. Építtesd fel ezt a várost a neked rendelt emberi életekben. Kérdezz mindig az akaratról és az elfogadásról, s aztán válaszolj, olykor hittel, olykor kételyekkel. És álljon ott a te házad is a sorban, az utcában, a lagúnákban sodródó titok előtt. A kultúra néma márványával, és a gyermeki alkotásvágy kőcsipkés játékaival. Legyenek nyitva kapuszárnyaid, hogy a homlokzat ígéretére odabent is rátaláljanak a kíváncsiak.

Tudom, most szobákat képzelsz, napsütötte, csöndpárnázta otthont, bársonyos könyvekkel, a sarkokban várakozó játékszerekkel, barnabundás mackókkal és a vasárnapi ebéd örök illatával. De Velence kapui mögött most ne emlékeid műtermi beállítását keresd. Ez az álom valóságos termeket és folyosókat nyittat majd veled, csengőszót hallat, hogy vele órákhoz igazíthasd a rendet. Igen, a rendet, amit mindig újból kell teremtened, s ami úgy illan el, hogy vele szökik majd az életed is. Töltekezz hát fel idejekorán a te láthatatlan rendeddel, ereszd csordultig lelki és szellemi csatornáidat, verd le házadat megtartó cölöpjeidet s vállald egész életeddel a mindenségbe végül úgyis elszivárgó titkodat. Erőt mutató falaid így lesznek majd példái egy iskolának, ahol megtaníthatsz dacolni árral és apállyal, ahol tartásoddal és méltóságoddal mutathatsz alá a már porladó és még kitartó oszlopokra.

De tanítsd a csöndet és a figyelmet is. Hogy együtt hallhassátok meg a város alatti tenger moraját és együtt érezzétek meg az ősök erdőnyi jelenlétét, a múltba süllyedt akarat Velencét megtartó erejét. E csöndben és figyelemben fogja végül elárulni magát a város. Nem lesz titok többé, hogy az öröknek látszó falak és utcák és ablakok csak mosolyt kereső ecsetvonásai egy időtlen arcnak, a jelen egyetlen pillanatában más falak nőhetnek újból az égig, más álmokból rajzolt terveket itat át a kőfaragó verítéke, és másféle utcák tessékelhetnek tovább a szélükig merészkedő házsorok elől. A város jelenéről lehull a megkövült álarc, de odalesz az oszlopok múltat és jövőt őrző titka is. S a korhadó poruk helyére ültetett új soraik sem ígérhetnek immár halhatatlanságot, csak tegnapi bizonyosságot és holnapi áldozatot.

Ennyi a titok, ami rátok vár, ennyi a lecke, amiért felelhetsz.

Ugye, hallod még a csengőt?

Menj hát, tanítsd meg nekik a múltat és tanítsd hozzá, erőd szerint, a jövőt. De tanulj tőlük te is, mert a jelent csak általuk neszelheted meg. A tükörváros örök káprázata a tiéd. De a víz alatti várost lakható kövekké mégis tanítványaid pillanatnyi jelenléte varázsolja át.

Ha így teszel, egyszer talán majd megszólítanak a néma kövek, ahogy a végül valósággá válhat a vizet ígérő oázis álomsziluettje is.

Szász Ferenc

Budapest és Bécs irodalmi élete a századfordulón

Az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó negyed százada tele volt ellentmondásokkal. A társadalmi és nemzeti feszültségek előre vetítették a dualista állam felbomlását, ugyanakkor a két főváros modern világvárossá épült ki, és a birodalom minkét felében a kultúra korábban soha nem tapasztalt szintre emelkedett. Ízelítőül elég néhány nevet említeni, mint pl. Sigmund Freud, Ludwig Wittgenstein, Gustav Mahler, Arnold Schönberg, Gustav Klimt, Otto Wagner, Arthur Schnitzler, Hugo von Hofmannsthal, Rainer Maria Rilke, Franz Kafka, Jaroslav Hasek vagy a Lajtán innen Lechner Ödön, Rippl-Rónai József, Bartók Béla, Hubay Jenő, Kodály Zoltán, Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Balázs Béla, Lukács György. A századforduló kultúrájáról, különösen a nagy művészek alkotásairól könyvtárnyi irodalom szól, kevés azonban az olyan tanulmány, amely egyben tekintené át a korszak és azon belül a Monarchia teljes szellemi teljesítményét^[1], olyan pedig, ami azt vizsgálná, milyen társadalmi és intézményes keretek között jött létre ez a kivételes gondolati és művészeti csúcspont, mennyiben hasonlított vagy tért el egymástól a két főváros Bécs és Budapest irodalmi élete, egyáltalán nincs. Jelen tanulmány erre vállalkozik.

Az irodalmi élet fogalmának meghatározásával az irodalomtudomány viszonylag keveset foglalkozott. Az utolsó két évtizedben az irodalom kutatóinak attól való félelme, hogy tudományuk politikai vagy ideológiai befolyás alá kerül, elvetett minden olyan vizsgálati módszert, amely az irodalmi művön kívüli szempontokat is figyelembe vette volna. Ezért például a ma elterjedt és használatos német irodalomtudományi lexikonok és kézikönyvek az irodalmi élet fogalmával egyáltalán nem foglalkoznak. A nyolcvanas évek végén a berlini Humboldt Egyetem Germanisztikai Intézete több más egyetem (Budapest, Róma, Varsó stb.) közreműködésével elindított egy olyan kutatási programot, amelynek célja az lett volna, hogy 1750-től 1950-ig feltérképezi a földrajzilag mindig is széttagolt német irodalom koronként változó irodalmi központjait, Bécs, Berlin, München mellett Weimárt, Innsbruckot, Pestet és Budát, Lemberget, Czernowitzot, Nagyszebent stb. E vállalkozás azonban a nyolcvanas és kilencvenes évek fordulóján bekövetkezett politikai változások miatt abbamaradt, csak néhány elkészült tanulmány jelent meg folyóiratokban, köztük Klaus Hermsdorf elméleti alapvetése, amely az irodalmi életről a következőket írja: "az irodalom létrehozásában, terjesztésében és fogyasztásában résztvevők együtt- és egymásra hatása átfog és összeköt helységeket, országokat és földrészeket."^[2] Ez összecseng azzal a kitűnő meghatározással, amit a Világirodalmi Lexikon 1977-ben megjelent ötödik kötetében Kárpáty Zoltán következőképpen fogalmazott meg:

irodalmi élet: a társadalmi élet része, írók, írócsoportok és a közönség között történetileg létrejött és kulturális intézmények által közvetített kölcsönhatások területe.[3]

Ez a definíció az összetett jelenség minden fontos tényezőjét felsorolja, és azokat a történelmi folyamatba állítja. Így jó alapul szolgálhat a Monarchia két fővárosa irodalmi életének összevetéséhez.

Társadalmi és történeti körülmények

Történeti vizsgálatokban hely és idő egymástól elválaszthatatlan összetevők. Először azt a hely és a konkrét történeti korszak által meghatározott társadalmat kell megvizsgálnunk, amelynek tagjai az irodalmi élet szereplői.

A korszak

A századforduló, mint kulturális korszak években meghatározott terjedelme országról országra változik, attól függően, mikor jelennek meg az adott ország kultúrájában az új századra előremutató jelenségek. A német irodalomtudomány az 19. és 20. század fordulóján ezt az újat a Moderne fogalmával szokta jelölni. Ennek magyar megfelelője a modernség szó lenne, ebben azonban ellentétben a német szóval, nincs benne az, hogy a fogalom nemcsak a modernségre való törekvést, hanem a korszakot is jelöli, amelyben ezek jelentkeztek. Már maguk a kor írói is ezt a kifejezést használták saját és kortársaik céljainak megfogalmazására.

A magyar irodalom az elmúlt évszázadokban általában egy-két évtizedes késéssel vette át a nyugat-európai irodalmak új jelenségeit. Így történt ez Ferenc-Józsefi korban is. Bécsben elég pontosan meghatározható a modern irodalom születésének dátuma, ez az 1891-es év.^[4] Ennek az évnek az elejétől jelenik meg az Eduard Michael Kafka szerkesztette Die Moderne Rundschau [Modren Szemle] című folyóirat, amely az új bécsi irodalom első orgánuma. Brünnben szerkesztik, Prágában nyomják, de a kiadó Leopold Weiß Bécsben székel, s ugyanebben az évben megjelenteti azt a művet is, amely a modern osztrák irodalom első jelentős alkotásának tekinthető, az akkor még gimnazista csodagyerek Hugo von Hofmannsthal (1874-1929) lírai egyfelvonásos drámáját a Gestern-t [Tegnap], amely a reneszánszkori Olaszországban játszódik, és arról szól, hogy nem élhetünk csak a mának, mert a múlt meghatározza jelenünket. 1891 októberében a linzi születésű Hermann Bahr (1863-1934) is Bécsbe költözik Berlinből. Hamarosan ő lesz az új osztrák irodalom szervezője, propagátora, megalkotja az Ifjú Ausztria csoportelnevezést és Die Überwindung des Naturalismus^[5] [A naturalizmus legyőzése] címen kiadja tanulmányait. A Friedrich Schiller szülővárosában, Marbach am Neckarban működő Német Irodalmi Archívum (Deutsches Literaturarchiv) 1974-ben a két jeles bécsi író Hugo von Hofmannsthal és Karl Kraus születésének századik évfordulójára nagyszabású kiállítást rendezett Jugend in Wien [Fiatalság Bécsben] címen. Ennek a katalógusa a századforduló egyik legjelentősebb osztrák írójának, Arthur Schnitzlernek (1862-1931) akkor még kiadatlan naplóira hivatkozva ugyancsak az 1891-es évet emeli ki, mint az új korszak kezdetét:

Schnitzler naplói nemcsak írójuk önéletrajzi dokumentumai, hanem vázlatos képet nyújtanak a századfordulós Bécs irodalmi életéről is. 1891-ben a feljegyzésekben többször olvashatunk a "Fiatal Bécs"-ről [Jung-Wien] vagy a "Fiatal Ausztriá"-ról [Jung-Österreich]. Ezek az elnevezések akkor jöttek divatba, és végül is Hermann Bahr volt az, aki tartósan érvényt szerzett nekik. Ez a "Fiatal Bécs" nemcsak a Bahr által támogatott Schnitzler - Beer-Hoffmann - Salten - Hofmannsthal - "klikk"-ből állt. Hosszú a sora azoknak a neveknek, akiket Schnitzler a "Fiatal Bécs" vagy a "Fiatal Ausztria" címszó alatt feljegyez: Ferry Bératon, Felix Dörmann, Leo Ebermann, Karl Feredn, Friedrich Michale Fels, Paul Goldmann, Jacques Joachim, Eduard Michael Kafka, C. Karlweis, Heinrich von Korff, Julius Kulka, Rudolf Lothar, Friedrich Schik, Gustav Schwarzkopf, Falk Schupp, Richard Specht, Karl Ferdinand Freiherr von Torresani und Leo Vanjung (Schnitzler által gyakran tévesen Fanjung névalakban).[6]

A magyar irodalomban a modernség kezdetét nem ilyen könnyű évszámhoz kötni. Irodalomtörténet-írásunk általában 1906-ot, Ady Endre Új versek című kötetének megjelenését szokta korszakhatárként feltűntetni. Az új irodalom és szervezeti kereteinek létrejötte azonban több évet vesz igénybe. A kritikus Osvát Ernő, aki később a Nyugat meghatározó egyénisége lesz, 1902-től próbálkozik irodalmi folyóiratok alapításával, 1902-1903-ban Magyar Géniusz, 1905-ben Figyelő, 1906-ban Szerda címen ad ki tiszavirág-életű lapokat, és csak 1908-ban sikerül megindítani a Nyugatot, amely a modern magyar irodalom összefogója lesz. Visszatekintve több szempontból különös jelentőséget nyer az 1904-es év. Ennek januárjában érkezik haza Párizsból Ady Endre, s nem Nagyváradra megy vissza, hanem beáll a Budapesti Naplóhoz újságírónak. A főváros a helyszíne annak a találkozásnak is, amely a szekszárdi Babits Mihály, a szegedi Juhász Gyula és a szabadkai Kosztolányi Dezső között jön létre Négyesy László professzor egyetemi szemináriumán. A három költő levelezése 1904 tavaszán kezdődik, Kosztolányi első levele Babitshoz azonban már mutatja érdeklődésüket, azért mentegetőzik, hogy a nála lévő Poe és Verlaine-köteteket még nem tudta barátjának eljuttatni.^[7] 1904. január 29-én nyújtja be Bánóczi László a Magy. Kir. Belügyminisztériumba a Thália Társaság alapító okiratát.^[8] Ez a társaság, melynek alapítói Bánóczi mellett Benedek Marcell és Lukács György voltak, a párizsi Théatre Libre és a berlini Freie Bühne mintájára olyan modern színdarabok bemutatására vállalkozik, amelyek nem kapnak helyet a nagy színházak műsorán. 1904 novembere és 1909 februárja között számos magyarországi ősbemutatót hoznak létre, többek között Ibsent, Hebbelt, Hauptmann, Schnitzlert, Gorkijt és Wedekindet játszanak.

Az újdonság nem jelenthet hosszú távon és folyamatosan újat. Egy rövid átmeneti időszak után vagy feledésbe merül, vagy természetessé válik. A századforduló bécsi és budapesti irodalmi életének vizsgálatakor érdemes azt is számbavenni, mikor következik be a fordulat, és milyen irányban. E tekintetben Bécs okozza a nagyobb nehézséget, mert ott a modern irodalomnak nem teremtődtek meg az intézményes keretei. A XX. század első évtizedében azonban megfigyelhető egy irányváltás. A modernség fogalma ma az irodalomtudomány egyik legtöbbet vitatott kérdése.^[9] Számomra azonban a bécsi modern irodalomra is érvényesnek látszik az a meghatározás, ahogy Hugo Friedrich Dis Struktur der modernen Lyrik [A modern líra struktúrájáról] című alapvető fontosságú könyvében Baudelaire költészetének modernségét megfogalmazta:

Baudelaire-nek a fantáziáról szóló fejtegetései jelentékenyen hozzájárultak a modern líra és művészet keletkezéséhez. [...] "A fantázia szétszedi (décompose) az egész teremtést; olyan törvények alapján, amelyek a lélek legmélyéről származnak, és az így keletkezett részeket összegyűjti, rendszerezi, és azokból egy új világot teremt." [...] Baudelaire modernsége abban áll, hogy a művészi alkotás kezdetére a szétszedést, a romboló folyamatot állítja.[10]

A teremtés szétszedése az osztrák irodalomban a XX. század első évtizedében elérkezik egy olyan ponthoz, amikor a részek olyan apró egységekké válnak, hogy azokból már nem lehet egy új világot teremteni. Ezt az állapotot Hugo von Hofmannsthal fogalmazza meg abban a levélben, amely Ein Brief [Levél] címen 1902 októberében a berlini Der Tag [A nap] című napilapban jelent meg, s amelyet a fiktív szerző Philip Lord Chandos után általában Chandos-levélként szoktak emlegetni. Ebben a levél szerzője az alábbiakat írja:

Az esetem, röviden, a következő: Végleg elveszett az a képességem, hogy valami dologról összetartozóan gondolkozni vagy beszélni tudjak. [...] Elmém kényszere alatt mindazon dolgokat, melyek e beszélgetések során szóba kerültek, bántóan közelről láttam: ahogyan egyszer nagyítóüvegen keresztül láttam kisujjam bőrének darabját, mely barázdás, gidres-gödrös ugarföldhöz volt hasonló, úgy voltam most az emberekkel és tetteikkel. Nem sikerült többé a megszokottság egyszerűsítő tekintetével átfognom őket. Minden részeire bomlott előttem, a részek megint részeikre és semmi sem akart egy fogalom alatt megférni. A szavak egyenként úszkáltak köröttem; szemekké folytak össze, rám bámultak és vissza kellet rájuk bámészkodnom. Örvények ezek, szédülök, ha beléjük nézek, megállás nélkül forognak és rajtuk keresztül az űrbe visz az út.[11]

Ennek az állapotnak egyenes következménye az elhallgatás. A levél célja éppen az, hogy a címzettel, Francis Bacon Lorddal közölje, miszerint "sem jövőre, sem az azután következő, sem az összes többi években, sem latin, sem angol könyvet nem fog [..] többet írni."^[12] A Chandos-levél után Hofmannsthal pályája fordulatot vesz, a költő a mélypontról visszatér a klasszikus német irodalom és filozófia humanista eszményeihez, a világirodalom nagy drámai műveit, Elektra és Oidipusz király történetét, a halálról szóló középkori misztériumjátékot, Calderon barokk világszínházát fogalmazza újra, és szövegkönyveket ír Richard Strauss operái számára. A Chandos-levél a kortársak között alig lel visszhangra, csak a Második Világháború után fedezik fel újra és válik a modernség alapdokumentumává. A bécsi irodalom többi jelentős alakja, Arthur Schnitzler, Richard Beer-Hoffmann, Leopold von Andraian vagy Peter Altenberg is megírja az új század első évtizedének kezdetéig azokat a műveket, amelyek újdonságot hoztak az irodalom történetébe.

Budapesten megint bonyolultabb a helyzet. Az új irodalom a Nyugat című folyóiratban, amely 1909 után könyvkiadásra is vállalkozik, hosszú távra megteremti a maga orgánumát. Útja ugyan még küzdelmes addig, hogy nagyságát mindenki elismerje, de létét külső erők már nem tudják veszélyeztetni. A felszínre kerülő nézetkülönbségek azonban szakadáshoz vezetnek. Hatvany Lajos, aki anyagilag is támogatta a folyóiratot, az 1911. évi első augusztusi számban közzétesz egy Irodalompolitika című tanulmányt, amelyben megállapítja, hogy "ma már nem fenyegeti az írót a közönség közönyének gyilkos veszedelme"^[13], az "irodalompolitika a 19. század szülötte, s az arisztokrata-művészetnek a demokratiával, a tömeggel való szembekerüléséből származott. A modern művész majdnem egy századon át ijedten nézi a tömeget, és gőgjével csak rosszul leplezi tehetetlenségét."^[14] Nyíltan kimondja azt is: "Aki folyton forrong, az lejáratja a forradalmat. A megmerevülés néha fejlődés jele, a hosszúra megnyúlt 'Sturm und Drang' a visszamaradásé."^[15] Ez a kritika elsősorban Osvát Ernő ellen irányul, aki Hermann Bahrhoz hasonlóan újabb és újabb tehetségeket akart felfedezni. E cikk nyomán keletkezett vita Hatvany és Osvát között még párbajhoz is vezetett. 1911-ben Lukács György is kiválik a Nyugatból. A művészettörténész Fülep Lajossal közösen Szellem címen új folyóiratot indít, és az egyik legjelentősebb pesti napilap, a német nyelvű Pester Lloyd 1911. karácsonyi számában Gall veszély címen tanulmányt közöl, amelyben szembeszáll azzal, hogy a modern magyar irodalom a francia dekadens költőket tekintse példaképül.^[16] Hatvany és Lukács Berlinbe költöznek, Ady pedig mind inkább magára marad. A magyar irodalomtörténet-írás nem látszik nagy jelentőséget tulajdonítani ennek az eseménynek, pedig ez több ágra szakítja a modern magyar irodalmat.

A társadalom

A bécsi és a pesti irodalmi élet társadalmi háttere részben hasonló, részben eltér egymástól. Mindkét főváros gyors tempóban vált modern nagyvárossá, és a birodalom mindkét felében a feudális arisztokrácia osztozik a politikai hatalomban a nagypolgársággal, amely azonban életmódját hasonlítja az előbbiéhez. A nemesi cím mindkét társadalomban jelentős szerepet játszik. Az az értelmiségi réteg, amely a modern irodalmat megteremti, kívül van a politikai hatalmon.

A vizsgált időszakban, Bécsben 1890 és 1900 között, Budapesten 1900 és 1910 között, viharos politikai események játszódnak le. Ausztriában 1893, az Eduard Taaffe-féle utolsó liberális kormány bukása után egymást követik a kormányok, az 1898-ig terjedő öt évben Alfred Windischgrätz herceg, Kielmansegg gróf, Kasimir Badeni gróf, Gautsch von Frankenthurn báró és Franz Thun-Hohenstein gróf váltják egymást a miniszterelnöki székben. A nyelvhasználat és a választójog körüli csatározások kiélezik a szociális és nemzetiségi ellentéteket. Növekszik az antiliberális tömegpártok befolyása. 1897-ben a Keresztényszocialista Párt antiszemita és magyar ellenes vezére Dr. Karl Lueger győz a bécsi választásokon, és Ferenc József többszöri vétója ellenére végül mégiscsak elnyeri a császárváros főpolgármesteri tisztjét.

A következő évtizedben Magyarországon a Függetlenségi Párt választási győzelme idéz elő hasonló viharos eseményeket. 1905-ben a király Fejérváry Géza tábornokot bízza meg kormányalakítással. Az úgynevezett darabontkormány be akarja vezetni az általános választójogot, de a konzervatív nemesi erők ellenállása kompromisszumokra kényszeríti. Mindezek a politikai események azonban alig találnak visszhangra a modern bécsi írók körében. A fiatal magyar írók között is Ady Endre az egyetlen, aki mint újságíró, a Budapesti Napló munkatársaként síkra száll a Fejérváry-kormány mellett. Az érdektelenség oka az a szakadék, amely az állam és az értelmiség között tátong. A 19. században az európai állam egyre inkább nemzetállammá vált. Ausztria-Magyarország, elsősorban annak császári fele pedig nem tudott számos különböző nemzetiségének közös nemzeti és azonosságtudatot adni. A kortárs költő Rainer Maria Rilke még a Monarchia szétesése előtt, Prága és a csehek vonatkozásában így ír erről Sidonie Náhren von Borutin bárónőnek:

[...] Prága komor, valóban sajátos módon komor, mégpedig miért? Először is azért, mert öreg, mert súlyos, zilált, soha egészen ki nem élt múlt torlódik falai mögött, és mert osztrák képződmény. Ha idejében, korábban szláv befolyás alá kerül, akkor - ha nem is temperamentuma, de - temperamentumának gyakorlata más formákat ölt: de micsoda hosszú ideig tűrte ez a nép, hogy összecsapjanak feje felett az idő hullámai! Részvétlenül, még csak anyanyelvére sem ügyelve, mely az évszázadok alatt mindinkább lerongyolódott, hogy aztán (amikor minden hagyomány csupán elméletileg létezett) görcsösen és indulatosan ébredjen öntudatra; és még ebben az öntudatra ébredésben is a legkicsinyesebb és legsilányabb gátlások terhei alatt nyögött, és hagyta, hogy megrontsák mások, ha ugyan már maga nem rontotta meg előbb önmagát. És ebben a vonatkozásban számtalan bűn szárad Ausztria lelkén: megmérgezte, kezdettől fogva megmérgezte a társnépek nemzeti törekvéseit, és aláásta e nemzeti törekvések erejét, feliben-harmadában megfosztotta nemzetiségüktől a népeket, és korlátok közé szorította őket anélkül, hogy új nemzeti egységet teremtett volna azokból az elemekből, melyek ekkora áldozatokat hoztak, éppen Ausztria érdekében. Félig-meddig mindenki föláldozta magát, de más voltaképpen nem történt; Ausztria valamiféle örökre befejezetlen építkezés maradt, idültté vált átmenetiség [...][18]

Különösen sújtotta a nemzeti identitás hiánya a Monarchia német nyelvű lakóit, akik 1871, a Német Császárság megalakulása után kívül rekedtek a német nemzetből, osztrák nemzeti tudat meg nem létezett. A két világháború közötti kor egyik legjelentősebb osztrák írója Robert Musil A tulajdonságok nélküli ember című regényében Ausztriát, azaz az ő szóhasználatában Kakaniát egyenesen olyan államnak nevezi, amely egy nyelvi hiányon, azaz azon, hogy alattvalói nem találtak megfelelő népnevet a maguk számára, ment tönkre.^[19] Eduard Castle bécsi irodalomtörténész az 1895-ben elindított, de csak 1937-ben befejezett nagyszabású Deutsch-Österreichische Literaturgeschichte negyedik kötetében erről a következőket írja:

Az egységes nagy német hazába vetett hit, amely az 1848-as fiatalságot az apákat lelkesítette, veszendőbe ment az 1866-os fiatalok a fiúk számára. A Német Birodalomból kitaszítva, államférfiaik által újra meg újra önmagukra, a saját államukra, a saját sorsukra utalva a német-osztrákok végre saját tulajdonságaik felismerésére ébredtek.[20]

A helyzetet Bécsben még az is bonyolította, hogy a fiatal írók nagy része zsidó családból származott, és az erősödő antiszemitizmus elidegenítette őket az osztrák államtól. Erről Castle így vélekedik:

Érthető, hogy Schönerer és híveinek fenyegető antiszemitizmusa és a Keresztényszocialista Párt bécsi győzelme a Griensteindl Kávéház íróira, akik zsidó vagy félzsidó családból származtak, de magukat társadalmilag és kulturálisan teljesen asszimiláltnak érzeték, nyugtalanítóan hatott, és a jogfosztottság meg hontalanság kísértetét idézte fel bennük. Ezek a fiatalemberek, akiknek nem engedték meg, hogy németeknek vagy osztrákoknak érezzék magukat, Schnitzlertől Stefan Zweigig kénytelenek voltak a fajok felett álló "europäer"-nek nevezni magukat, vagy hitet tenni fajuk mellet és a Herzl által propagált cionizmushoz csatlakozni.[21]

Az általános választójog a német nyelvű osztrák polgárság számára kétélű fegyvernek látszott: Egyrészt a kiszélesítette volna a demokratikus jogokat, másrészt azonban azt is jelentette volna, hogy a nemzetiségek, amelyek egyes csoportjaikban nem, együttesen azonban lényegesen többen voltak, mint a németül beszélők, a parlamentben kisebbségbe szorították volna az eddig vezető német hivatalnoki és polgári réteget. Így az állam demokratikus átalakításának eszméje nem lelkesíti a bécsi polgárságot, s benne a művészeket sem. Budapesten nincs hiány nemzeti tudatban, de annak tartalma körül éles harc bontakozik ki a különböző nemzedékek között.

Nemzedékek (Írók és írócsoportok)

Egy ország vagy város irodalmi életét mindenkor különböző életkorú írók együttese alakítja. A német irodalomban a múlt század utolsó negyedétől kezdve kisebb-nagyobb időközökben kiadnak egy irodalmi kalendáriumot, amelyet mai is alapító szerkesztője Joseph Kürschner irodalomtörténész után Kürschners Deutscher Literatur Kalendernek hívnak. Ez tartalmazza valamennyi akkor éppen németül alkotó író legfontosabb adatait: születési hely, dátum, lakáscím és az önállóan megjelent művek jegyzékét. Az 1899-es évfolyam lakcímmutatója szerint az adott évben 1286 író él Bécsben. A 90-es években, amikor a modern bécsi irodalom megszületik, még él és alkot az a nemzedék, amely 1848 előtt született. Ehhez olyan jelentős főként prózaírók tartoznak, mint Marie von Ebner-Eschenbach (1830-1916), Ferdinand Saar (1833-1906), Bertha von Suttner (1843-1914), Peter Rosegger (1843-1918). Ezek az írók azonban nem alkotnak csoportot, vagy nem is Bécsben élnek, mint a falusi tanító Rosegger, vagy csak az év egy részét, főként a telet töltik a császárvárosban, mint Marie von Ebner-Eschanbech vagy Saar. A fiatalok olvassák és szeretik ezeket az írókat, noha ők maguk másként írnak. A korabeli osztrák irodalomban Berlinnel és Budapesttel ellentétben nem létezik nemzedéki probléma. Erre Bahr már 1893-ban, Das junge Österreich [A fiatal Ausztria] című híres cikkében rámutat:

Kérdezzen meg az ember egy fiatal berlini írót Spielhagenről vagy Heyseről, akkor már jobban tenné, ha egyenesen a hóhért kérdezné meg áldozatáról. Kérdezzen meg az ember egy fiatal bécsit Eschenbachról vagy Saarról - és se, vége se hossza a szívélyes tiszteletnek, a gyengéd hűségnek. [22]

Rögtön azt is hozzáteszi: "A 'Fiatal Ausztria' nem forradalmár." A kérdésre azonban, hogy mi teszi a fiatal nemzedéket csoporttá, csak tagadásokkal tud válaszolni: "A fiatalok nem tudják megmondani. Nincs képletük, Nincs programjuk. Nincs esztétikájuk. Csak azt ismétlik újra meg újra, hogy modernek akarnak lenni. Ezt a szót nagyon szeretik, mint egy olyan misztikus erőt, amely csodát csinál és gyógyítani tud."^[23]

Bahr szembeállítja egymással a fiatal Ausztriát a fiatal Németországgal, de ennek a bécsi irodalomnak osztrák voltát megint csak negatívumokban vagy olyan fogalmakkal tudja megmagyarázni, amelyek a polgári gondolkodásban értéknek tartott tulajdonságok hiányát jelölik, mint lágy, hanyag, kényelmes:

Egészen mások a fiatal bécsiek. Itt nincs kínlódás és erőszak. Nem lóg ki a tanulság. Nem látható a kész technika. Inkább az az ember érzése, hogy meg akarnak szabadulni a sablonoktól, és mindegyik a saját jellegzetességét akarja megtalálni. Szeretik a hazai, nem csupán bécsi tárgyakat, azt a lágy, kissé hanyag és kényelmes módot, ahogy az ember itt kötetlenül gondolkozik és beszél [...][24]

Néhány hónappal korábban, 1892 decemberében Ferdinand Saar Schloss Kostenitz [Kostenitz kastély] című novellájáról írott kritikájában Hugo von Hofmannsthal hasonlóképpen jellemzi az osztrák sajátosságokat:

Ez a fiatalság utáni vágyakozás, ez az elvesztett, gyermekszemekből az életbe tekintő naivitás keresése, ez az egyszerűség, a rezignáció, a csendes, lassan sikló élet vágya nagyon is osztrák hangulat, talán ez valódi költőink alaphangulata. Ezt Adalbert Stifter érezte és mondta ki világosan. Ebből fakadt Grillparzer megrázó életírása és számos szomorú vers.^[25]

Hogy ennek az irodalomnak hiányzik a pozitív magja, azt már a kortárs, és kezdetben a Fiatal Bécs íróival együtt haladó Karl Karaus is észrevette. Die demolierte Literatur [A lebontott irodalom] című, 1896 végén közzétett pamfletjében, melynek apropója a Griensteindl Kávéház lebontása volt, a következőképpen bírálja kollégáit:

A modern irodalmi mozgalom, amely egy évtizeddel ezelőtt Északról indult, itt csak tisztán technikai változásokat idézett elő. Az az új stílusú belső hatás, amely a tárgyköröket szélesítette és a szociális problémákat mozgásba hozta, a mi fiatal művészetünket érintetlenül hagyta; az éppen a kor szellemi harcaitól való elfordulásban keresi üdvét.[26]

Ilyen körülmények között a fiatal írók Bécsben nem kovácsolódhatnak egységes csoporttá, még kevésbé mozgalommá. Mindez elsősorban Hermann Bahr vágyálma, aki még 1899-ben is lelkesen hirdeti, hogy az új irodalom minden részletre kiterjedő irodalmi életet hozott magával:

Nincs nekünk Hamerlingünk és Anzenguberünk? Nincs nekünk Ebner-Eschenbachunk és Saarunk és Roseggerünk? [...] Erre azt lehetett és lehet válaszolni, hogy az irodalom többől áll, mint költők birtoklásából, bármily nagyok és tiszták legyenek is azok, hogy az irodalom valami az egyes költők felett lebegő, önmagában és önmagából ható erő, egy csak az önmaga számára élő hatalom, amelynek az egyes költő csak az egyik része, a másik részét a számos fáradozó, és megint egy másik részét azok a nép körében élő emberek alkotják, akik befogadják, élvezik és élvezetük által beteljesítik a művészetet. Ebben az értelemben nekünk Ausztriában még nem volt irodalmunk, csak magányosan tevékenykedő íróink. A magányos költő, [...] ő volt Ausztriában a régi irodalom tipikus jelensége. Ezzel szembe mi állítottuk az élő és teljes irodalom fogalmát.[27]

Ezzel szemben Bahr monográfusának, a kanadai germanista Donal G. Daviau-nak van igaza, aki megállapítja: "Amennyiben egyáltalán volt köztük összetartozás-érzés, az egy olyan baráti társaságé volt, melynek tagjait a hasonló származás, neveltetés és érdeklődési kör kötötte össze."^[28]

Egészen más a helyzet Budapesten. Itt nagy csattanással ütköznek össze a nemzedékek. A harci kedv már Ady Új versek című kötetének bevezető versében, a Góg és Magóg fia vagyok én-ben megmutatkozik. Az új versek új időket hirdetnek. Az idős nemzedék azonban ezt élesen elutasítja. Világosan rajzolódnak ki az egymással szembenálló frontok a Budapesti Újságírók Egyesületének 1909-ik évi almanachjában. Ady Magyar lelkek forradalma című cikkének már címében is hirdeti a forradalmat. Bevezetőül Jeremiás prófétát idézi: "Vedd el az én kezemből e harag borának poharát és köszönd azt minden nemzetségekre, kikhez én téged küldlek. Hogy igyanak, részegüljenek meg és bolondoskodjanak a fegyver miatt, melyet én közikbe bocsátok." Majd így folytatja:

Én azokhoz tarozom, a kik a harag borának poharát ráköszöntötték egy hitvány generáczióra. Mert ez az ország, Magyarország, mindig a politikának, a nagy lármás együgyüségnek országa volt, itt bizony nagy dolog egy intellektuális forradalom. De megcsinálták, megvan, talán elbukik, talán ér el valami sikert s talán jómagam is csináltam ezt a forradalmat. // Bizonyos az, hogy ideák nélkül élő országra sikerült rábocsátanunk azokat a veszedelmes ideákat.[29]

Gúnyt szór ellenségeire, majd levonja a következtetést: "A politika ellenére és kedvetlenségére Magyarországon olyan intellektuális kultúra indult el, a mely méltó volna egy skandináv államhoz.^[30] " Ellenfelei, Beöthy Zsolt irodalomtörténész, Rákosi Jenő drámaíró és újságszerkesztő, és a nép-nemzeti költő Szabolcska Mihály minduntalan azt a vádat ismételgetik, hogy Ady és harcostársai megvetik a nemzeti hagyományokat és megrontják a nemzetet. Ady mellett Hatvany Lajos és a befolyásos újságíró Mikes Lajos érvelnek. Mikes az alábbi módon jellemzi Ady verseit: "A magyar viszonyok züllöttségén való elkeseredés rikolt ki Ady verseiből megdöbbentő közvetlenséggel és hatalmas költői erővel."^[31] A bécsi költőktől eltérően nálunk az idős és a fiatal nemzedék teljesen másként ítéli meg az ország helyzetét. Míg az öregek a haza ezer éves fennállását ünneplik és dicsőítik, a fiatalok észreveszik a széles néprétegek anyagi és lelki szegénységét, panaszkodnak a viszonyok fojtogatóan kicsinyes és szűkös voltáról. Leleplezik az ellentmondást a hazugság és igazság, az "álom és valóság" között.

Az intézmények

A nemzedéki ellentét Magyarországon sem vezetett volna olyan kétségbeesett harcokhoz, ha ezek nem a közvetítő intézmények és a közönség megnyeréséért folytak volna. Az irodalmat a századfordulón az alább intézmények közvetítették: folyóiratok és újságok, könyvkiadók, színházak, egyesületek. Ezek az alábbi képet mutatták:

Folyóiratok és újságok

Mindkét városban mintegy tucatnyi napilap van különböző politikai színezettel. A bécsi írók ezeken túl a berlini lapokban is publikálnak. Az újságok tárcarovataiban nemcsak hagyományos tárcák, regények és elbeszélések, hanem versek is jelennek meg. De az itt közölt művek nagyon különböző esztétikai értékűek, és hamar feledésbe merülnek. Az újságok ugyan jelentősen hozzájárulnak az írók megélhetéséhez, de a költők hírnév és halhatatlanság iránti vágyát nem elégítik ki. Ebben a tekintetben alig van különbség Bécs és Budapest között.

Kevésbé hasonló a helyzet az irodalmi folyóiratok tekintetében. A kilencvenes évek Bécsében egyetlen irodalmi folyóirat sem tudja hosszabban felszínen tartani magát. Több kísérlet is van (Wiener Literaturzeitung 1890-93, Neue Revue 1893-1898, Die Waage 1898-1902, Ver Sacrum 1898-1900, Liebelei 1896. január - március, Die Zeit 1894-1904, Österreichische Rundschau 1904-től), de egyik sem bizonyul életképesnek. Ezek a rövid életű vállalkozások sem egy állandó közönséget nem tudnak kinevelni, sem a költőknek nem tudnak folyamatos megjelenést biztosítani. Egy állandó orgánum hiánya Bécsben annál is fájóbban jelentkezik, mert a berlini Neue Deutsche Rundschau [Új Német Szemle], ami bizonyos fokig a Nyugatnak is mintául szolgált, 1894 óta folyamatosan köti magához a bécsi írókat is.

Budapesten e tekintetben jobb a helyzet. Több igényes irodalmi folyóirat is van, mint például a Gyulai Pál szerkesztette Budapesti Szemle (1873-1944) vagy Herczeg Ferenc Új Időkje (1894-1949), de ezek konzervatív szellemet és stílust képviselnek. 1890-től a nagyvárosi polgári irodalom is rendelkezik saját orgánummal, a Kiss József szerkesztésében megjelenő A Hét (1890-1924) című kulturális és irodalmi folyóirattal, de egy hetilap már terjedelmi okokból sem tud hosszabb irodalmi műveket vagy igényesebb esszéket közölni. Így A Hét a 20. században már nem elégítheti ki a jelentkező fiatal nemzedéknek a gondolatilag mélyebb irodalom utáni igényét. Ilyen körülmények között a Nyugat megjelenése 1908-ban forradalmi tett a magyar irodalomban. Kár hogy 1911 után profilja és munkatársi gárdája szűkebb lett.

A könyvkiadók

A Nyugatnak a könyvkiadás területén is nagy a jelentősége. Budapesten ugyan már a 19. század utolsó harmadában működik néhány nagy könyvkiadó, akik részvénytársasági alapon elég tőkével rendelkeznek, és szépirodalmi műveket is kiadnak, mint az Athenaeum (1868-1948), a Franklin-Társulat (1873 - 1949), a Révai Testvérek (1880-1948), a Pallas (1884-1945) és a Singer és Wolfner (1885-1949), de a fiatal írók alig tudnak ezekkel tartós kapcsolatba lépni; Ady Endre első öt verseskötete öt különböző kiadónál jelent meg. 1909-től a Nyugat könyveket is ad ki, mégpedig szép, korszerű szecessziós kiállításban. Ettől kezdve Ady versei, Móricz Zsigmond novellái a Nyugat Könyvkiadó gondozásában jelennek meg. A kiadó modern külföldi irodalmat is közvetít fordításokban, például Wedekind novelláit, Arthur Schnitzler Der Ruf des Lebens [Az élet szava] című drámáját, Nietzsche Wagnerről szóló tanulmányait, Maeterlinck Kék madár című mesejátékát. A fordítások honoráriumai a szerzőknek anyagi segítséget is jelentenek.

Budapesttel ellentétben a szépirodalmi könyvkiadásnak Bécsben nincs sikere. Az osztrák szerzők, ha nem akarnak ismeretlenségben maradni, műveiket német könyvkiadóknál jelentetik meg. Az idősebb nemzedék, mint Ebner-Eschenbach Paetelnél Berlinben, Ferdinand Saar Weißnél Heidelbergben, Peter Rosegger Staackmann-nál Lipcsében, a fiatalabbak pedig, mint Bahr, Schnitzler, Beer-Hoffmann, Felix Salten és részben Hofmannsthal a berlini S. Fischer könyvkiadóban találják meg támogatójukat. Samuel Fischer különben, aki a magyarországi Túróczszentmártonban született és Miskolcon tanulta a könyvkereskedést, a századforduló és a századelő német könyvkiadásának egyik legjelentősebb könyvkiadó egyénisége. Hihetetlen érzéke volt, hogy a művekben és szerzőkben felfedezze a maradandó értéket. Az osztrák könyvkiadók szépirodalmi művekkel nem tudnak betörni a német könyvpiacra. 1910-ben az Osztrák Könyvkiadók Egyesületének folyóirata, az Österreichisch-Ungarische Buchhändler-Correspondenz fennállásának ötvenedik évfordulója alkalmából ünnepi számot jelentet meg, ebben Herman Gilhofer, az ünnepi tanulmány szerzője rezignáltan állapítja meg:

Látjuk, hogy tehetséges költőink útja éppúgy int korábban külföldre vezet, és szellemi termékeik Lipcséből, Berlinből, Stuttgartból, Münchenből és más német városokból vándorolnak vissza hozzánk. Áldozatkész kísérletekből, hogy ezt a gyakran panaszolt rossz helyzetet megszüntessük, nem volt hiány, mégis, éppen az újabb időkben, mindez csak kísérlet maradt. Ma is hiányzik nálunk az a tőkeerős és energikus vállalkozó, aki a számos és rendkívül tehetséges költői erőt az országban tudná tartani.

A színház

A 19. és 20. század fordulóján az irodalmi élet egyik legfontosabb területe a színház. E kor polgári életformája a színházat a társadalmi élet majdnem olyan fontos színhelyévé teszi, mint amilyen a kávéház. A színházban üzletpartnerekkel lehet találkozni, a színi előadásokról kritikát lehet írni, s azt megfizetik; a színigazgatókat szidni lehet, és a színésznőkbe bele lehet szerelmesedni. Bécs és Budapest közeli rokonsága, ami a városnegyedek elnevezésében is kifejezésre jut, a színházi életben is számos olyan párhuzamhoz vezet, mint ami a Bécsi Burgtheater meg a pesti Nemzeti Színház, a Deutsches Volkstheater meg a pesti Vígszínház programja és közönsége között fennállt. Mégis a magyar drámairodalom messze lemarad az osztrák mögött. A budapesti drámaírók közül csak hárman, Bródy Sándor, Molnár Ferenc és Lengyel Menyhért, tudtak ideig-óráig betörni a német színházak színpadaira. Igazán sikeres azonban csak Molnár volt. Az operettet leszámítva Budapesten is nagy az ellenállás a bécsi drámákkal szemben. Schnitzler és Hofmannsthal drámái inkább ellenérzést mint tetszést váltanak ki mind a magyar írókban, mind a pesti közönségben. A színházak repertoárjának hasonlósága inkább a harmadik országból származó szerzők, mint Ibsen, Strindberg, Csehov, G. B. Shaw darabjainak vagy a divatos párizsi és berlini vígjátékok, mint Eugene Scribe, Victorien Sardou, Oscar Blumenthal, Gustav Kadelburg műveinek bemutatásában jelentkezik.

Társaságok

Költők, tudósok már a reneszánsz óta tömörültek társaságokban, hogy egymást kölcsönösen támogassák, és az irodalom meg a tudomány színvonalát emeljék. Irodalmi társaságokban a századfordulón sincs hiány. Bécsben az 1859-ben alapított Concordiának, a Bécsi Újságírók és Írok Egyesületének van a legtöbb tagja. Ez azonban, mint magyar testvérszervezete a Budapesti Újságírók Egyesülete is, szervez ugyan, főként ünnepi alkalmakkor, évfordulókon, előadásokat, mégis inkább az újságírók gazdasági érdekszervezet, mintsem valódi irodalmi fórum. Az 1874-ben alapított Irodalombarátok Bécsi Egyesülete (Wiener Verein der Literaturfreunde), a Grillparzer-Egyesület (Grillparzerverein, alapítva 1874) és a bécsi Goethe-Egyesület (alapítva 1878) főként a múltba tekintenek, és alig van befolyásuk a jelenkori irodalomra.

Megint más a budapesti helyzet. A magyar állam nemzeti és központosított jellegének megfelelően a Magyar Tudományos Akadémia, amely akkoriban még szépírókat is soraiba választott, nagy tekintélynek örvend. Ítélete mennyekbe emelhet, vagy a pokolra küldhet. Ott a 20. század elején még a Petőfi-kortárs Gyulai Pál és a konzervatív egyetemi tanár Beöthy Zsolt szabják meg az irányt. Az Ady-nemzedék "hazafiatlannak" kikiáltott költészete nem számíthat elismerésre. Hasonló a helyzet az 1836-ban alapított Kisfaludy Társaságban is. Így ezek a társaságok a fiatal írók szemében az elmaradott magyar társadalmi viszonyok jelképeinek látszanak, s ellenük a moderneknek meg kell vívniuk a maguk harcát.

Az olvasóközönség

Az olvasóközönség az irodalmi életnek az az összetevője, amelyről a legkevesebbet tudjuk. Nagyságára és ízlésére következtetni lehetne az egyes könyvek eladott példányszámaiból és a kiadások meg utánnyomások gyakoriságából. A német irodalomban Knut Beck és Heinz Sarkowski kitűnő bibliográfiái alapján az S. Fischer és az Insel kiadónál megjelent művek kiadásainak számát és idejét még csak rekonstruálhatjuk, de a többi kiadóról és a folyóiratok példányszámáról nincsenek ismereteink. A magyar irodalomban még rosszabb a helyzet. Azt sem tudjuk például, hogy Ady Új versek című kötetének első kiadása milyen példányszámban jelent meg. A könyv iránti érdeklődésről csak közvetetten kapunk információkat, például abból, hogy Ady verseinek kritikai kiadása a jegyzetanyagban közli azt a Szilágyság című hetilapban 1908. december 3-án megjelent rövid hírt, miszerint hamarosan megjelenik a könyv második kiadása:

Az Új Versek második kiadása. Manapság az írók egyre arról panaszkodnak, hogy a közönség komoly, irodalmi nívójú könyveket egyáltalán nem vásárol, a kiadók pedig egyértelemmel azt vallják, hogy ha a tankönyvek és a detektív-regények nem volnának, akkor nem tudnának megélni se. Ilyen viszonyok között valósággal irodalmi esemény, ha egy két és félévvel ezelőtt megjelent verseskötet teljesen elfogy, s még nagyobb dolog, ha új kiadás készítését érdemesnek tartja a kiadó. Ady Endre munka-társunknak egyik verseskötetét, az Új Versek-et érte ez az irodalmi viszonyaink között ritkaságszámba menő sors, melyből a Pallas irodalmi részvénytársaság most, a karácsonyi könyvpiacra új kiadást készíttetett. Hisszük, hogy a verskedvelő magyar közönség ez új külső formájában is szívesen veszi a régi verseket, melyek Nagy Sándor művészi címlapjával 4 koronáért minden könyvkereskedésben kaphatók.

További forrást jelentenek a könyvismertetések. Az Ady-Bibliográfia adatai szerint 1906-ban huszonnégy kritika és ismertetés jelent meg az Új Versek-ről. Ezekből mindössze hét volt, ami nem Budapesten, hanem vidéken látott napvilágot, de ezek is olyan városokban, mint Debrecen, Nagyvárad vagy Zilah, amelyek Ady korábbi életének színterei voltak, s ahol a költő személyes kapcsolatokkal rendelkezett. A modern magyar irodalom olvasóközönsége csaknem kizárólag a fővárosban élt, és a nagypolgárság, a bankárok vagy a gyárosok köréből került ki, a magyar vidék még túlságosan konzervatív volt ahhoz, hogy a Nyugatról behozott témákat és formákat el tudna fogadni.

Bécsben a helyzet valószínűleg más volt. A modern bécsi irodalom sem az állami hivatalnokok és katonatisztek széles rétegében, sem az antiszemita kispolgári tömegekben nem talált olvasókra. Éppen ellenkezőleg, állandó támadásoknak voltak kitéve. Ezt mutatják azok a perek és botrányok, amelyek például Arthur Schnitzler művei, a Guszti hadnagy című elbeszélése vagy a Körtánc [Reigen] és a Professzor Bernhardi című darabjai váltottak ki.

Összefoglalás

Miután a századfordulós Bécs és Budapest irodalmi életének legfontosabb összetevőit áttekintettük, megállapíthatjuk, hogy a modern budapesti íróknak elsősorban konkrét társadalmi akadályokat kellet leküzdeniük, és ebből következően határozott társadalmi célkitűzéseik voltak. Ezzel szemben a bécsi írók főként saját válságérzetüket juttatták kifejezésre. Ez a válságérzet azonban csak egy fél évszázaddal később vált más országokban is meghatározó jelenséggé, a 20. század elején az ausztriai németségen kívül alig fogta fel más. Ezt a különbséget figyelembe véve megérthetjük, hogy a pesti modern írók bécsi kollégáik műveit túlságosan ezoterikusnak meg életidegennek tartották, és ezért élesen bírálták. Más oldalról ugyanúgy érthető, hogy azt a Karl Kraust, aki Hermann Bahrt és körét kíméletlen gúnnyal támadta, Ady Endre lelkesen üdvözölte, és 1913 decemberében budapesti felolvasó estjét az alábbi szavakkal ajánlotta a Nyugat olvasóinak figyelmébe:

Túl szerények vagy túl keserűek vagyunk, ha azt hisszük, hogy ez a harcos, gazdag életű író nem miérettünk is viaskodik már. Bátorsága, nagyszerű stílusművészete, akár neveket is tudnék felsorolni, erősen hatott, tanított, bíztatott nálunk. Úgy sejtem, hogy itt Budapesten különösen elemében és kedvében lesz Karl Kraus, aki mint fölolvasó is nagyon egyéni, izgató és érdekes.

Jegyzetek

1. Ilyen összefoglalók: JOHNSTON, William M: The Austrian Mind. An Intellektual and Social History 1848-1938. Berkeley, Los Angeles, London: University of California Press 1972, németül: Österreichische Kultur- und Geistesgeschichte. Gesellschaft und Ideen im Donauraum 1848 bis 1938. (Aus dem Amerikanischen übertragen von Otto Grohma.) Wien, Köln, Graz: Böhlau 1974. VAJDA György Mihály: Keletre nyílik Bécs kapuja. Budapest 1994. Gyűjteményes tanulmánykötet az osztrák és a magyar irodalomról a századfordulón: "Kakanien". Aufsätze zur österreichischen und ungarischen Literatur, Kunst und Kultur um die Jahrhundertwende. Hrsg. von Eugen Thurnher, Walter Weiss, János Szabó und Attila Tamás unter Mitarbeit von Hildemar Holl. Budapest: Akadémiai, Wien: Verlag der Österreichischen Akademie der Wissenschaften 1991.

2. HERMSDORF, Klaus: Stätten deutscher Literatur. In: Weimarer Beiträge. 35, (1989), 252. l. A többi megjelent tanulmány: HERMSDORF, Klaus: Regionen deutscher Literatur 1870-1945. Theoretische und typologische Fragen; KIRJUCHINA, Ljubow: Deutsche Literatur und Kultur in St. Petersburg am Ende des 19. und am Anfang des 20. Jahrhunderts; KASKA, Maria: Lemberg. Die "Stadt der verwischten Grenzen"; SINERTH, Stefan: Das literarische Kronstadt (Siebenbürgen) zu Beginn des 20. Jahrhunderts; WERNER, Klaus: Czernowitz. Zur bukowinischen Dichtung im 20. Jahrhundert. mindegyik in: Zeitschrift für Germanistik, N. F. 2, (1993), 7-79. l.

3. Világirodalmi lexikon. Főszerk.: Király István. 5. köt. Budapest: Akadémiai Kiadó 1977, 169. l.

4. Németországban a modernség igényének megfogalmazása valamivel korábban történt. 1885-ben Lipcsében jelent meg az a Wilhelm Arendt szerkesztette antológia, amely a fiatal írók műveit tartalmazta és a modernség igényét címében hirdette: Moderne Dichter Charaktere [Modern költő-jellemek]. A kötetben szereplő egyik költő, Arno Holz egy évvel később Zürichben a következő címen és alcímmel adta ki verseit: Das Buch der Zeit. Lieder eines Modernen [Korunk könyve. Egy modern ember versei].

5. BAHR, Hermann: Die Überwindung des Naturalismus. Als zweite Reihe von "Die Kritik der Moderne" [A naturalizmus legyőzése. "A modernség kritikájának" második sorozata]. Dresden: Pierson 1891, 322 S.

6. Jugend in Wien. Literatur um 1900. (Sonderausstellung des Schiller-Nationalmuseums. Ausstellung und Katalog Ludwig Greve, Werner Volke. Unter Mitarbeit von Gudrun Gertschat u. a.) [Fiatalság Bécsben. Irodalom 1900 körül. A Schiller Nemzeti Múzeum időszaki kiállítása. A kiállítást és a katalógust készítették Ludwig Greve és mások.] (München: Kösel 1974), 119. l. A magyar fordítás itt is, és következő idézeteknél, ha a fordító külön nincs megnevezve Sz. F. munkája.

7. BABITS [Mihály], JUHÁSZ [Gyula], KOSZTOLÁNYI [Dezső] levelezése. (Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta Belia György.) Budapest: Akadémiai Kiadó 1959, 7. l.

8. A Thália Társaság (1904-1908). Levelek és dokumentumok. Kiadta Gábor Éva]. Budapest: Magyar Színházi Intézet; MTA Lukács Archívum és Könyvtár 1988, S. 63.

9. V. ö.: MEGA , Viktor: Moderne/Modernität In: Moderne Literatur in Grundbegriffen. [A modern irodalom alapfogalmakban]. Hrsg. v. Dieter Borchmeyer und Viktor Mega. 2., neu bearb. Aufl. Tübingen: Niemeyer 1994, S. 278-291.

10. FRIEDRICH, Hugo: Die Struktur der modernen Lyrik. Von der Mitte des neunzehnten bis zur Mitte des zwanzigsten Jahrhunderts [A modern líra struktúrája. A tizenkilencedik század közepétől a huszadik század közepéig]. (2. Aufl. der) erweiterten Neuagusgabe. (Hamburg): Rowohlt (1968), S. 55-56.

11. HOFMANNSTHAL, Hugo von: A költő és a ma. Levél. Lányi Viktor fordítása. Budapest: Athenaeum é. n. [1914], 33. és 40. l. (= Modern könyvtár 340-341.)

12. u. o. 46. l.

13. HATVANY, Lajos: Ady. Cikkek, emlékezések, levelek. Budapest: Szépirodalmi Kiadó 1959, 1. köt. 86. l.

14. u. o. 87-88. l.

15. u. o. 95. l.

16. V. ö.: SZÁSZ Ferenc: Az induló Nyugat és az osztrák irodalom. In: Helikon. 22. évf., 2-3. sz. (1976), 257-258. l.

18. A politikatörténethez lásd: ZÖLLNER, Erich: Geschichte Österreichs. Von den Anfängen bis zur Gegenwart [Ausztria története. A kezdetektől a jelenkorig]. 6. Aufl. Wien: Verlag für Geschichte und Politik (1979), 427-442. l.

19. RILKE, Rainer Maria: Levelek III. 1912-1914. (Válogatta, fordította, az előszót és az életrajzi jegyzeteket írta Báthori Csaba.) Budapest: Új Mandátum 1996, 30-31. l.

20. Az első könyv 98. fejezetének címe. Deutsch-Österreichische Literaturgeschichte. [Német-Osztrák Irodalomtörténet]. Ein Handbuch zur Geschichte der deutschen Dichtung in Österreich-Ungarn. Unter Mitwirkung hervorragender Fachgenossen nach dem Tode von Johann Willibald Nagl und Jakob Zeidler hrsg. von Eduard Castle. Bd. 4. Wien: Carl Fromme o.J. [1937], 1651. l.

21. u. o. 1730. l.

22. A cikket az alábbi kiadás alapján idézzük: Das Junge Wien. Österreichische Literatur- und Kunstkritik 1887-1902 [A fiatal Bécs. Osztrák irodalom- és művészetkritika 1887-1902]. Hrsg. v. Gotthart Wunberg. Tübingen: Max Niemeyer 1976, 364. l.

23. u. o. 365. l.

24. u. o. 365. l.

25. HOFMANNSTHAL, Hugo von: Reden und Aufsätze I. 1891-1913 [Beszédek és tanulmányok I. 1891-1913]. (Hrsg. v. Bernd Schoeller in Beratung mit Rudolf Hirsch.) (Frankfurt a. M.): Fischer Taschenbuch Verlag (1979), 139. l.

26. In: Das junge Wien. id. kiad. 653-654. l.

27. BAHR, Hermann: Zehn Jahre. u. o. 1006. l.

28. DAVIAU, Donald G.: Der Mann von Übermorgen. Hermann Bahr 1863-1934 [A holnapután embere. Hermann Bahr 1863-1934]. (Übersetzt aus dem Amerikanischen von Helga Zoglmann.) Wien: Österreichischer Bundesverlag (1984), 91-92. l.

29. Ady Endre: Magyar lelkek forradalma. In: A Budapesti Újságírók Egyesülete 1909-ik évi almanachja. Szerk.: Szerdahelyi Sándor. Budapest: Budapesti Újságírók egyesülete 1909, 101-102. l.

30. u. o. 103. l.

31. u. o. 148. l.

Kovács László

Szöveg - színház - film:

EGY PENTHESILEA-MEGFILMESÍTÉSRŐL
(RENDEZTE: HANS NEUENFELS)

Mindjárt egy kis pontosítással kell kezdenem: Hans Neuenfels 1983-ban forgatott filmje nem egyszerűen egy Penthesilea-megfilmesítés, hanem legalább annyira egy Kleist-megfilmesítés is, ahogy azt a címe mutatja: Heinrich Penthesilea von Kleist. Az 1981-es évad berlini Penthesilea előadásához kapcsolódva Neuenfels filmje középpontjában a Kleist-rejtély áll. A filmet nézve láthatjuk az előadást, de nem a színházi közvetítések megszokott stílusában. A kamera maga is a színpadon van, a szereplők között mozog. Feltűnik néha az üres nézőtér is. A darabot folyton megszakítják az álmodozások egy színrevitelről - ez a film alcíme, melyek mai, utcai jelenetekből és szimbolikus tartalmú fekete-fehér képsorokból állnak. A film tehát álmokat beszél el. Maga az előadás is részévé válik az álomnak: egyrészt azáltal, hogy a kamera folyton változtatja a helyét: ilyen perspektíva nincs a valóságban, másrészt az álom filmbéli fikciójából nő ki az előadás. A film első húsz perce egy asszociációsor, és csak ezután kezdődik maga a darab - álom az álomban.

Kérdés persze, hogy mi köze van mindennek Kleisthoz, vagy a Penthesileához, amelynek műfajából adódóan a színpadon kellene igazán érvényesülnie. A darab 1807-ben született, 1808-ban jelent meg, színpadra azonban csak 1876-ban került először, akkor is átdolgozva. Sokáig a weimari klasszika esztétikai korlátai közé kényszerítették. Miután ennek a lehetetlensége egyértelművé vált, jött a többi épp aktuális esztétikai korlát. Persze ezzel nem sokat mondunk, hiszen erre van ítélve minden színdarab. Csakhogy a Penthesileával némiképp más a helyzet. Hans Neuenfels 1981-es ominózus színrevitele kapcsán azt állítja, hogy az a Penthesilea világpremierje. Megtagad és meg nem történtnek tekint tehát minden addigi színrevitelt. Miért?

Ahhoz, hogy az előadás alapján forgatott filmről beszélhessünk utána kell járnunk ennek a kérdésnek. Hogyan lehet színpadra vinni e művet, színpadi szöveg-e egyáltalán a Penthesilea?

Kleist egyik Goethéhez írt leveléből az derül ki, hogy "éppoly kevéssé a színpadnak készült, mint az a korábbi dráma: a Széttört korsó". (Es ist übrigens ebensowenig für die Bühne geschrieben, als jenes frühere Drama: der Zerbrochene Krug). Kleist szerint a német színházak nem olyanok, hogy be lehetne mutatni ezt a darabot. "Sem a függöny előtt sem amögött" (weder vor, noch hinter dem Vorhang)- mint írja. És a jövőre tekint, "különben a kilátások túl borúsak lennének" (weil die Rücksichten gar zu niederschlagend wären).

Tehát az akkori német színpad, a színjátszás hagyománya Kleist szerint alkalmatlan a Penthesilea megjelenítésére. Ezt megerősíteni látszik egy másik levél amelyben ez áll:

Hogy a közönség színház felé támasztott követelményei megengedik-e, hogy a darab bemutatásra kerüljön, olyan kérdés, amit az időnek kell eldönteni. Nem hiszem és nem is kívánom ezt, amíg színészeink erejéből csak az ifflandi és kotzebuei jellemek ábrázolására futja. (Ob es, bei den Forderungen, die das Publikum an die Bühne macht, gegeben werden wird, ist eine Frage, die Zeit entscheiden muß. Ich glaube es nicht, und wünsche es auch nicht, solange die Kräfte unsrer Schauspieler auf nichts geübt, als Naturen, wie die Kotzebueschen und Ifflandschen sind, nachzuahmen.)

Mindkét levélből azt vonhatjuk le tehát, hogy Kleist az akkori színházi körülményeket magasabb esztétikai szempontjai miatt figyelmen kívül hagyja. Lehetségesnek tartja azonban, hogy lesz olyan színházi közeg, melyben a Penthesilea igenis előadható.

Goethe az előbb idézett levélre válaszolva rosszalja, hogy Kleist egy jövendő színházra vár: szerinte a valódi színházi zseninek (der wahrhaft theatralische Genie) meg kell elégednie és tudni kell bánni akár egy piaci deszkatákolmánnyal (Brettergerüst) is és nem szabad a jövő színpadának írni. Tudjuk, a weimari költőfejedelem elutasította a Penthesileát. Ennek oka azonban véleményem szerint nem egyszerűen abban rejlik, hogy Goethe görögségről alkotott képébe nem fért bele a mítosz barbarizálása. A weimari színház praktikusan gondolkodó rendezője az, aki nevetségesnek tartja a jelenetet, melyben Penthesilea arról beszél, hogy letépett bal melléből az érzelmek a jobba menekültek. És nem csak egy ilyen színházban nehezen elképzelhető elem van a műben. Más kérdés az, hogy ezek a képek költőileg mindenképpen értelmezhetők. Kleist talán ebben a darabjában veszi legkevésbé figyelembe azt, hogy a színház egyidejűleg több kommunikációs csatornát működtet. Tudjuk, hogy például a Heilbronni Katica esetében más a helyzet, hisz a már meglévő szöveget átdolgozza, hogy a darab színre vihető legyen.

Következik-e az elmondottakból, hogy a Penthesilea egy kifejezetten olvasásra szánt mű, amely a dráma műfaji követelményeinek csupán formailag tesz eleget? Az idézett levelekből ugyanis pontosan kiolvasható, hogy a mű megfelel annak, amit német terminus technicusszal élve "Lesedrama"-nak nevez a tudomány.

Egyáltalán nem véletlen tehát, hogy a színrevitel mindmáig probléma. A szöveg telített, az olvasó fantáziájára hat erősen, minden a nyelvben, a szubjektumban zajlik. A színpadon alig történik valami. A darab eme tiszta nyelvisége ellene hat mindennemű, az értelmezéstartományt leszűkítő szcenikus ábrázolásnak. Gondoljunk csak Penthesilea öngyilkosságára. Ez is csak verbális tett. Tehát a legkevésbé sem teátrális. De akkor mit tehet itt a színház? Mit jeleníthet meg?

Politizálhat, két kultúra összecsapásaként aktualizálhatja a darabot, vagy a nemek harcaként értelmezheti és persze pszichoanalitikusan. Bármelyikről is legyen szó: Ennél a darabnál a színházra alkalmazás során keletkező plusz eltávolodik a szövegtől, mert minden lehetséges rendezés konkrét látványt csinál a költői nyelvből. A kritikusok között uralkodónak látszik az a vélemény, amit Peter von Becker, aki miután végigelemezte az 1981-es évad négy Penthesilea előadását, a Theater Heute 8/81 számában így fogalmaz meg:

Kleist szövege a képáradat ellenére szigorúan monstruózus [torz és szörnyűséges] . Kafka és Beckett prózájához hasonlóan, az abszolút rémület és a "kimondhatatlan derű" [...] feltehetően csak a csendes olvasás során lelhető meg benne. (Kleists Text ist bei aller Bildfülle von einer strengen Monströsität. Ebenso wie bei der Prosa Kafkas und Becketts sind darin der absolute Schrecken und die "unaussprechliche Heiterkeit" [...] vermutlich nur bei stiller Lektüre zu erfahren.)

A színház természetesen nem fogadhatja el ezt a véleményt, mert ez a végét jelentené. De minden rendezőnek szembe kell néznie a felvázolt dilemmával. Ha a lehetséges színreviteleket egy kétpólusú skálán helyeznénk el, akkor a két szélsőséget két 1981-es Penthesilea előadás testesíthetné meg:

H. J. Syberger Párizsban monológot csinált a darabból. Engedett tehát a szövegnek és jórészt lemondott a plurimedialitásról. A színház húzta a rövidebbet. Ugyanebben az évben Berlinben Hans Neuenfels a Schillertheater színpadán egy szélsőségesen teátrális bemutatót tartott. A modern színházi technika minden vívmányát bevetette: zenét, vetítést, fényeffektusokat, zörejeket stb. Meg is kapta érte a magáét. Még hogy világpremier! Mire szolgálhat ez a sokak szemében éppen az elmondottak miatt öncélúnak tetsző teátralitás? Neuenfels a darabot nem egy konkrét történelmi téridőbe helyezi, a díszletekkel, a berendezéssel, a ruhákkal egyszerre idézi az ókort, Kleist Poroszországát és a jelent. A színpadon megjelenített tér így nem válik absztrakttá, hanem ezen konkrét terek összessége egyszerre. Egymásba játszik a külső és a belső is: a színpad elegáns porosz szalon és a trójai harcmező egyidejűleg. Odüsszeusz porosz egyenruhát visel. De van itt néger harcos lándzsával: a férfi mint katona összes sztereotípiája megjelenik. Penthesileán fehér ruha és fekete katonakabát van. Akhilleusz a végzetes párbajhoz úgy öltözik, mintha randevúra készülne egy charmeur. Az előadás minden szinten eklektikus. A jelen tükrözése éppúgy, mint Kleist koráé vagy az antikvitásé.

Neuenfels rendezése tehát tele van asszociációkkal. Plurimediális plusszal vagy szeméttel, attól függ. Mi az értelme ennek egy ily kevéssé színpadra szánt drámánál? Ez az eklekticizmus arra szolgálhat, hogy a darab színrevitele elkerülje az értelmezések konkretizálás általi leszűkítését, anélkül, hogy pl. az aktualizálás vagy éppen a historizálás többletjelentéseiről le kellene mondania.

Neuenfels kísérletet tesz arra, hogy létrejöjjön az abszolút dráma először a Penthesilea színpadi történetében: Világpremier. Abszolút dráma alatt itt most azt értem, hogy a mű beszél, nem pedig a szerző, vagy a rendezőn keresztül egy "ideológiai" irányzat.

Így bár Neuenfels elkerülheti, hogy egyetlen lehetséges színházi olvasatra szűkítse le a művet, mégis elvész annak szubjektivitása. Pedig épp ez a szubjektivitás teszi hitelessé mind az író, mind a rendező, mind pedig a befogadó részéről ezt a lélek mélységeivel - mindhármójuk lelkének mélységeivel - foglalkozó művet. Épp ezért kell a kamera közvetítő szerepe Neuenfelsnek. Mint ahogy Peter von Becker is megállapítja, a Penthesilea valódi színhelye, az a bizonyos "trójai harcmező ", nem más mint Kleist lelke. "Lelkem minden mocska és tisztasága" - (der ganze Schmutz zugleich und Glanz meiner Seele) ahogy Kleist írja egyik sokat idézett levelében a műről. Ez az, ami ellene hat a színháznak, mert a konfliktus egy szubjektumon belül értelmezhető igazán: a nyelvi megformáltság is ebből következik.

A film ráülteti erre a nagyon színházi előadásra, erre az abszolút drámára saját kommunikációs rendszerét, s így mintegy idézőjelbe teszi, elbeszéli az előadást úgy, hogy az szubjektív maradhat a filmbeli fikció, az álom miatt.

A film címe: Heinrich Penthesilea von Kleist: Álmodozások egy előadásról máris elárulja, hogy a színház mondjuk így "objektivitása" ellen fog hatni, ami következik: Kleist és Penthesilea egybeolvadnak. A főcím alatt az előadás díszleteinek szétszerelését láthatjuk. Ez a kép - a színház szétbontása - a film lényegére tapint rá.

A Penthesilea-film esetében az előadást a színházi bemutató után szétbontottam és utcai motívumokkal, fekete-fehér filmrészletekkel elegyítettem. (Bei "Heinrich Penthesilea von Kleist" habe ich nach der "Penthesilea"-Inszenierung die Aufführung auseinandergerissen und mit Straßenmotiven und Schwarz-Weißmotiven vermischt.)

- nyilatkozza Neuenfels. Miért?

Mert a kamera megszüntetheti a tér és az idő identitását, belelát az arcokba és a személyek mozdulataiba, hogy csak a legkézenfekvőbb szempontokat említsem. A színpadi totál erre nem képes. A filmnek nagyobb az asszociációs tere, egy másfajta logikát mutathat anélkül, hogy logikátlan lenne. Egyidejűségeket és kapcsolatokat hozhat létre, amelyeket a színpad nem tehet láthatóvá. ([ ...] weil die Kamera in der Lage ist, die Identität von Ort und Zeit aufzuheben und in die Gesichter und Wendungen von Personen hineinzugehen, um nur die gröbsten Aspekte zu benennen. Die Totale der Bühne kann das ja nicht. Der Film kann größere Assoziationsräume öffnen und eine andere Logik zeigen, ohne unlogisch zu sein. Die Kamera kann Gleichzeitigkeiten und Verbindungen herstellen, die man auf der Bühne nicht sichtbar machen kann.)

Tehát azért bontja szét az előadást Neuenfels, mert a tér és az idő identitását akarja megszüntetni. Az arcokba akar látni a kamera segítségével. A film így mélyebbre hatol. Szubjektívabbá és így bizonyos értelemben - abban a bizonyos metafizikai értelemben - igazabbá tesz azáltal, hogy képes egyidejűségeket és kapcsolatokat létrehozni.

Egy film a mű születéséről. Egyrészt a kleisti szöveg, másrészt az előadás létrejöttéről. Ábrázolja, asszociációk formájában megjeleníti mindkét műalkotás - a szöveg és a rendezés - alapjául szolgáló gondolatokat. Kleist levelei összeolvadnak az álom logikájában a rendező vízióival, így létrejöhet a színházból hiányzó szubjektivitás.

Vegyünk két példát:

Az egyik jelenetben egy bogárhátú Volkswagenből kiszálló nő megvereti a rendezőt három verőlegénnyel, mert annak darabjai túlságosan érthetetlenek, hosszúak. Igazi férfiakat és estélyi ruhás nőket szeretne látni a színpadon, akik szájon csókolják egymást, egyszóval élvezni kívánja a színházat és ezért folyamodik erőszakhoz. Ez a jelenet Kleistnak azt a megállapítását idézi, mely szerint "színházaink silányságának a nők az okozói. Illendőség és erkölcs iránt támasztott követelményeik a dráma lényegét teszik tönkre." (Wenn man es recht untersucht, so sind die Frauen an dem ganzen Verfall unsrer Bühne schuld ... Ihre Anfordderungen an Sittlichkeit und Moral vernichten das ganze Wesen des Drama ...)

A film zárójelenete, a színdarab utolsó jelenete, Penthesilea halála után ismét a mában játszódik. A Penthesileát játszó színésznőt látjuk a berlini éjszakában, amint egy könyvesbolt kirakatában megpillantja Kleist műveit, a Kleistról szóló könyveket és félénken körülnéz, elővesz a kabátja alól egy babérkoszorút és felteszi a fejére. Kleist tehát azonossá válik Penthesileával. Ez a metaforikus zárlat, ez a különös reinkarnáció Kleist halálról alkotott felfogásának álombéli tükröződése. Annak a gondolatnak, hogy a halál csak átmenet egy másfajta létbe.

Esetünkben tehát egy különleges megfilmesítésről van szó:

A színrevitel a szöveg ellen hat, a film pedig e színrevitel ellen.

Neuenfels megfilmesíti Kleist közvetlen hatását egy "olvasóra", vagyis önmagára, így létrehoz egy a drámáéhoz nagyon hasonló szubjektivitást, amely a film kommunikációs rendszere által lehetővé teszi a darab álombéli "Kleist lelkébe" helyezését.

"Hogy van Penthesilea?" (Wie geht es der Penthesilea?) Kérdi egy taxisofőr a filmben Neuenfelstől. "Még nem halt meg" (Sie ist noch nicht gestorben) - válaszol ő. Olyan ez a szöveg mint az a marionettbábu, amelyik igyekszik elérni saját súlypontját, a darabban rejlő "erő" keresi a formát, a színpadot.

"A színháznak, melyet keresünk" (Dem Theater, das wir suchen) - hangzik a film mottója ismét Kleistra utalva, aki meg csak vár, vár és vár...

Bakonyi István

Móricz Zsigmond és Németh László

Ugyanezzel a címmel közölt tanulmányt már húsz esztendővel ezelőtt Cs. Varga István az Alföld c. folyóirat Móricz Zsigmondot ünneplő számában. A tény jól mutatja, hogy közkedvelt téma két író szellemi kapcsolatával foglalkozni, hiszen tudjuk, hogy nagy divatja van az ilyesfajta összevetéseknek más szerzők esetében is. Másrészt azt gondolom, hogy mindig mondhatunk újat bármilyen tárgyban, így ebben az esetben is.

Cs. Varga István egyébként főként a két író szépírói műveit vetette egybe, s itt most talán az látszik célszerűnek, hogy Németh Lászlónak a Móriczról szóló írásait vizsgáljuk meg - a teljesség igénye nélkül. S a legfőbb fogódzó a Püski Sándor kiadásában a közelmúltban megjelent négykötetes nagy műnek (A minőség forradalma - Kisebbségben) 3. és 4. kötete, pontosabban az itt olvasható néhány tanulmány. Az most kiragadott első írás 1926-ból, az utolsó pedig 1943-ból való. Közben a Németh-életmű számos drámai változáson esett át, a Móricz-életmű pedig lezárult. Németh Lászlónak egyre inkább erős műfajává vált az esszé, a tanulmány, és elmondhatjuk, hogy apránként számba vette a magyar irodalom történetének legfontosabb korszakait és szerzőit. A XX. századhoz fűződő viszonyát persze meghatározza a személyes érdekeltség (a szó legjobb értelmében), hiszen a barátság vagy éppen az ellenféli szerep sok mindent befolyásol. Nyilvánvaló, hogy a régi századok értékelésében kevesebb a szubjektív elem, mint a kortárs irodaloméban. Számolnunk kell itt-ott kisebb-nagyobb tévedésekkel is, de alapjaiban az a fontos, hogy a nagyműveltségű és széles, európai látókörű ifjú, majd kevéssé ifjú szerző szándékai szerint igyekezett reális és irodalomtörténetileg pontos képet festeni az adott jelenségekről és szerzőkről.

Így vagyunk a Móriczról szóló írások esetében is. Köztudott, hogy a Németh-életmű és életrajz alakulásában milyen kiemelkedő szerep jutott az idősebb mesternek és pályatársnak. Elég tán arra utalnunk, hogy az Iszony megszületésében és Kelet Népe-beli folyamatos közlésében nem maradhat említés nélkül ez a szerep. Ám kettejük szellemi viszonya ennél átfogóbb. Beszélhetünk esztétikai érintkezési pontokról, hiszen mindketten kötődtek a múlt századi próza fő törekvéseihez, ám mindketten - bár különböző módon - tovább is fejlesztették elődeik módszereit. Az is tény, hogy Németh Móriczban "a népi írói mozgalom apját tisztelte..."^[1] S ennek a tiszteletnek művészi hozadékait ott látjuk Németh László korai novellisztikájában, például a pályanyitó Horváthné meghal c. elbeszélésben és más korabeli művekben, a mezőföldi tárgyú írásokban. Ezt különösen érdekes hangsúlyoznunk egy, Kocsis Rózsától származó hajdani felismerés tükrében: "A Nyugat-nemzedék prózaírói közül Németh Móricz Zsigmondot tartotta a legnagyobbnak, de munkásságában inkább a novellát és a kisregényt helyezte előtérbe, semmint magát a regényt. ...Németh a móriczi prózát olyan alapnak tekintette, amelyre a modern irányok ráépülhetnek, de a fejlődés érdekében tovább kell építeniük..."^[2] A mi mostani szempontunkból Kocsis Rózsa mindkét mondata fontos, de ragadjunk ezúttal le az első jelentéstartalmánál. Milyen érdekes, hogy Németh a novellista Móriczot tartotta jelentősebbnek, ugyanakkor azt ma már jól láthatjuk, hogy - a már jelzett sikeres indulás ellenére - ő viszont a regényben, mindenek előtt az Iszonyban és a Gyászban érkezett el életműve legmagasabb pontjaihoz. Mindez természetesen nem teszi igaztalanná, hogy az íróelőd novellisztikája és prózája nagy hatást gyakorolt rá.

S a kritikus Németh László már 25 éves korában fontos írást tesz közzé Móricz Zsigmondról. Az Egy kritikus inaséve cím alatt találjuk a Móricz Zsigmond című munkát 1926-ból. S ha már az évszám előkerült, feltűnő egy egybeesés. "Huszonöt éve ír." - olvassuk az első mondatot. Tehát azóta, hogy kritikusa él... A jubileum, a "poétai ezüstlakodalom" jó alkalom a részösszegzésre. S Németh László nem hagyja ki az alkalmat. Vérbeli, ifjú kritikusként boncolja tárgyát, s nem rejti véka alá véleményét. Tiszteli Móriczot, de nem emeli az égbe. (A lábjegyzetben meg is említi, hogy az írás készülése idején még nem voltak meg az író legértékesebb munkái.) Tipikus magyar tehetségtörténetet lát a sorsában. "Roppant lehetőség, gyors, gigászi úttörés és botorkálás." Kissé metaforikus nyelven adja elő mondandóját, viszonylag kevésbé tényfeltárással. Tetszetős és elegáns a stílusa, ám néhol nem oszlatja szét a homályt. A Sáraranyról szólva viszont van egy olyan mondata, amely ugyan szintén rejtetten, de egyértelműen szól esztétikáról: "Csak az az írás lehet jelentékeny, amelyben az emberi lélek mélyére fojtott ösztönök lökik ki dugójukat." Sok mindent elárul ez a mondat Németh László későbbi prózai törekvéseiről is. Hiszen ez jellemzi majd nagy nőregényeit, a sokak által görögösnek tartott főhősnőket, pl. Kárász Nellit, Égető Esztert vagy Kurátor Zsófit. S most a Sárarany Turi Danijának portréja mondatja ki vele ezt az igazságot.

Itt írja le, hogy Móricz Zsigmond novellára termett tehetség. Bizonyos regényeit is "megnőtt novelláknak" tartja. De nemcsak műfajilag határozza meg Móricz sajátosságait, hanem stílustörténetileg is. "A reálizmus életszerűsége egyesül benne a klasszicizmus nyugalmával. E két szik egy magja: az író robusztus szelleme." S az epikai hagyomány tekintetében Aranyig, sőt, Gyöngyösiig is visszamegy Németh, hogy párhuzamokat találjon. A fentieket erősíti Grezsa Ferenc is, aki ugyancsak ír az érintkezési pontokról. Pl. így: "Németh László előtt Ady öntörvényű szörnyetegnagysága múltán Móricz Zsigmond realizmusélménye válik példává: a világban élni s gondolkodni írói morálja."^[3]

S néhány évvel a fent említett 1926-os tanulmány után, az egyszemélyes folyóirat, a Tanú 1932-33-as évfolyamában Visszatekintés cím alatt találunk írást Móriczról, pl. Ady Endre, Szabó Dezső, Babits Mihály és Kosztolányi mellett. Az írás címe: Móricz Zsigmond és az őserő. Kiindulópontja: kelet és nyugat szembenállása, pontosabban ennek a magyar irodalmon belül meglevő feszültsége. S aztán a nagy felfedezés: "Van valami komikus abban, hogy éppen a Nyugat dobta fel a magyar irodalom legkeletibb alakjait: Adyt és Móricz Zsigmondot." De miben látja Németh László a keletiséget? Például abban, ahogy Móricz a naturalizmus módszerével ábrázolja a magyar világot. S most mintha kevésbé lenne szigorú a regényíróval szemben. Hangsúlyozza, hogy ebben a műfajban Móricz apostolnak számít. A 20-as évek legnagyobb tehetségének tartja, de később ez a tehetség az ún. "őserő" varázslatát töri meg. Németh annak a gondolkodónak a szemszögéből méltat és bírál, aki a 30-as években már föl van vértezve azzal az értékrenddel, ami a nyugati eszmények felé viszi az értelmiséget. Ugyanakkor kötődése erős az ún. "keleti magyarsághoz", a többek között Móricz képviselte realitás-igényhez és erkölcshöz. Erre a meglevő kettősségre utal Béládi Miklós is ezzel a mondatával: "...a Tanú Európájából megtérő író új ösztönzéseket kap Móricz Zsigmond műveitől..."^[4]

A legátfogóbb képet azonban kétségtelenül az 1943-as Móricz Zsigmond c. tanulmányban adja Németh László. Egyrészt búcsú, másrészt összegzés. Búcsú a Kelet Népe gazdája testétől, s a lezárult életmű gyors összegzése. Több részből áll, részletei különböző céllal készültek (az egyik például külföldi olvasóknak), így akad benne önismétlés is. Megkísérli a pálya korszakolását, ami egyrészt elfogadható, másrészt - mint a legtöbb ilyen jellegű fölosztás - természetesen vitatható. Ő a következő három fő szakaszt különíti el: az elsőt a forradalmakig, a másodikat 1921-től 1936-ig, a harmadikat pedig innen a halálig. Ez utóbbiról olvassuk: "Ebben érzem őt a legnagyobbnak. Mintha a mindenfelől szorongatott nemzet helyett kellett volna megmutatnia egy öreg embernek, hogy mit fenyeget a világ a magyarban." Ez a Boldog ember, az Életem regénye, az Árvácska és a Rózsa Sándor korszaka. Így hát némiképpen módosul a korábbi kép, most már kiválónak tartott regényekről is bővebben esik szó, nemcsak a novellákról.

Kifinomult esszéstílusban mesél Móriczról a műben a szerző. Személyes hang, nemesen egyszerű mondatok, határozott szemléletmód, frappáns értékítélet jellemzik. Mindvégig érezzük, hogy Németh László erősen érdekelt tárgyában, vonzódik a megidézett íróhoz, ám mindez most sem teszi elfogult rajongóvá. Nem ír szabályos irodalomtörténetet, mégis nyugodtan elmondhatjuk, hogy irodalomtörténetileg precíz a műve. Hat a későbbi Móricz-kutatókra, közvetve az író műveinek iskolai tanítására is.

S ha valaki közvetlenül az ő munkájához fordul, nem kell különösebben vájt fülűnek lennie. Stílusának, nyelvezetének ugyanis olyan a varázsa, hogy széles rétegek kerülhetnek közel hozzá. Hatásosan, többféle változatban mondja el a halálhírt, a nagy író távozása kiváltotta döbbenetet. S bár megjegyzi, hogy: "Nem magamról akarok fecsegni, az ő képzeletét jellemzem.", azért jól látjuk, hogy a szerző önportréjához is kapunk adalékokat. Az esszé szubjektív jellege ezt megengedi. Lendületesen mesél, jó kedvvel eleveníti föl a megidézett író és ember alakját. Az első látogatás emlékét épp úgy, mint a szerkesztőt, Leányfalut éppúgy, mint az utolsó életmozzanatokat. Igaza van Cs. Varga Istvánnak, amikor ezt írja: "Németh László önjellemző Móricz-képében is kamatoztatta kivételes adottságát, a lényegkeresés és megragadás zseniális képességét."^[5] Valóban: a lényeges mozzanatokról olvasunk, s közben megkapjuk az életmű fő vázát. További rokon vonásokat említ, igen találóan Grezsa Ferenc is: "Németh László a móriczi tanulmányírásról szólván önnön esszéírói eszményét is megfogalmazza. A realizmus számára az esszében is írói program: szempontok helyett szem, nézetek helyett megnézés kell hozzá."^[6]

S közben érezzük az esszéíró, de a szépíró kezenyomát is. Így van ez rendjén: az életmű egységét igazolja az író. Tudjuk, hogy mindez tapasztalható a szépíró Németh László műveiben is (Gondoljunk az Emberi színjáték nem egy részletére!). Gyakran hat az esszé a regényrészletekre, de még a drámákra is. Sokszor tapasztalajuk, hogy az író a színpadon is saját eszméit közvetíti. Ez egyébként Móricznál nem ilyen hangsúlyos. Nála az elmélet kisebb hatást vált ki. Persze nem gondoljuk, hogy az ő esetében ez hiányosság, mint ahogy Némethnél sem mindig érdem.

A Móriczról szóló írásban szerencsések az arányok. Tárgyilagos részleteket olvashatunk például a Kelet Népe körüli munkálkodásról, s itt hangsúlyozhatjuk a tényt: fontos adalékok ezek egy korszak művelődéstörténetéhez, szellemi életének rajzához. "Egy folyóiratnak az is bizonyítványa, hány embert tud megbolygatni, munkával magához kapcsolni, a jobb részüket foglalkoztatni. Móricz Zsigmondot ebben nem fogja senki utolérni." - lelkendezik Németh. A Leányfalu c. részletben pedig plasztikusan írja le az író munkamódszerét, az íróét, aki nem érti, hogy ifjabb pályatársa miért fordítja ideje jórészét tanulmányra, mikor novellát is írhatna, s az íróét, aki talán először írt mindent gépbe. Láthatjuk, hogy mi mindenről szól Németh László. A legapróbb életmozzanatokról épp úgy, mint a sorskérdésekről. Így lesz teljes a kép, így lesz igazán körültekintő a portré. A portré, melynek szerzője a legfontosabb kérdésekre keresi a választ. Például arra, hogy miben rejlik Móricz személyiségének a varázsa. "Valódi, állandó és rendkívüli érdeklődés volt benne minden emberi viszony iránt. Ő nem azért érdeklődött, mint sok író, hogy húst lopjon művei csontvázára." - olvassuk. S következtethetünk arra, hogy ez a fajta képesség eredményezi a művek hőseinek hitelességét, a cselekményfűzés drámai jellegét vagy éppen a határozott társadalombírálatot.

Íróilag különösen emlékezetesek azok a részletek, amelyek a két alkotó magánemberi kapcsolatáról szólnak. (Személyes találkozások, barátság, keresztapaság, stb.) Itt sem marad el a jellemzés, a Móricz-portré gazdagítása. És gyakran bukkanunk ilyen találó mondatokra: "A lángész ... épp ez: az életbe ennyi szívótárcsával beakasztva lenni, s mindeniken át a művet táplálni." De hát a lángész sorsa is behatárolt, élete véges. Németh László azt írja róla, hogy tizenöt esztendőn át figyelte, neszelte készülő agyvérzését. S milyen érdekes: az orvosi diplomás íróutód hasonlóképpen figyeli majd önmagát, a hipertónia változásait! Alkati rokonság? Bizonyos mértékig az. Egyébként is akad közöttük hasonlóság, s erről már esett szó az imént.

Akkor sincs ez másképpen, ha például a tehetség és az ösztönösség kérdésében eltérő az álláspontjuk. Monostori Imre jegyzi meg, hogy: "Az íróság kérdésében Móricz az ösztönösség álláspontjára helyezkedett: szerinte az író ott kezdődik, ahol az iskolában tanultakat az ember elfelejti."^[7] Az önmagát pedagógusnak tekintő Németh László aligha oszthatta e nézetet...

S persze sokáig folytathatnánk még a közös vagy az eltérő jegyek vizsgálatát. Álljunk meg azonban ezen a ponton! Gyaníthatjuk, hogy érdemes még tovább keresni e két nagy író kapcsolatának részleteit.

Jegyzetek

1. CS. VARGA István: Móricz Zsigmond és Németh László. Alföld, 1979/7, 84.

2. KOCSIS Rózsa: Minőségeszmény Németh László szépírói műveiben. Magvető, 1982, 51.

3. GREZSA Ferenc: Németh László vásárhelyi korszaka. Szépirodalmi, 1979, 182.

4. BÉLÁDI Miklós: Érintkezési pontok. Szépirodalmi, 1974, 194.

5. CS. VARGA István i. m. 89.

6. GREZSA Ferenc i. m. 210.

7. MONOSTORI Imre: Németh László Tanú-korszakának fogadtatása. Magvető, 1989, 95.

Rétfalvi Györgyi

Vesztőhely a szűz ölén

AZ UNIKORNIS-MÍTOSZ T. S. ELIOT HAMVAZÓSZERDA CÍMŰ VERSÉBEN

Bevezetés

A Hamvazószerda a bizonytalan bizonyosság verse. A köztes állapoté. Bárhonnan is kezdjük el felfejteni a szálakat, mindig valami közé jutunk. Néha egy felszíni, néha egy mélystrukturális mozgás taszít vissza a bizonyosság alázatos és megtisztult állapotából a bizonytalanságba, a dacba és a kísértésbe.

A bizonytalan bizonyosság érzetét kelti az egész versen áthúzódó képi világ, melyen belül vagy egy ősi ellentétpár, a kert és a sivatag játszik egymásba, vagy a kép maga sugallja a köztességet, mint a harmadik rész lépcső-képe. A lépcső a valamitől valami felé, fel vagy le haladás szimbóluma, melyet a vers minden értelmezője a Purgatórium hegyével hoz összefüggésbe. A Purgatórium a keresztény mitológiában a Pokol és a Paradicsom közötti átmenet, a szenvedés általi megtisztulás helye. A vers címe is a purgatóriumi állapotra utal: Hamvazószerda a keresztény naptár szerint, a Húsvét előli Nagyböjt kezdőpontja. A negyven napos várakozás ideje ez, a hívő a böjt aszkézis felé mutató szabályait betartva, testében és lelkében is felkészül Krisztus feltámadásának ünnepére. A Hamvazószerda elnevezés onnan származik, hogy a középkorban hagyományosan ekkor kezdődött a nyilvános bűnösök vezeklése. A vezeklés során bűnbánó zsoltárokat énekeltek, bűnbocsánatért könyörögtek, miközben a püspök vagy ők maguk a megbánás jeleként, hamut szórtak a fejükre. A negyvennapos bűnbánat a hagyományban a purgatóriumi állapotot szimbolizálja, mely a szertartásrend forgatókönyve szerint Nagycsütörtökön ér véget, mikor az egyház nyilvánosan megbocsát, és kegyelmébe fogadja a megtévedteket.

A bizonytalanságot és a bizonyosságot egyaránt erősítő szerepe van a versben az intertextualitásnak is. A romantikus eredetiség-mítosszal szemben, Eliot inkább a középkori irodalmi hagyományból eleveníti fel az idézetes írásmódot. A kiragadott idézetek, a kontextusuktól megfosztott szövegrészek az új szövegkörnyezetben különösen kezdenek el viselkedni. Az új szövegbe kopírozva jelentéseik egy végtelenített reflexióban tükrözik vissza egymást, s mikor szöveg lép diskurzusba szöveggel, beindul a szimulációs folyamat, "ahol eredetük és céljuk, úgymond összeütközik és neutralizálódik.^[2] A kanonikus szövegekből kiszakított részletek, mint az eltépett szőttes szálai, szétbomlanak és így jelentések sokasága szabadul el. Különösen izgalmas ez a folyamat abban az esetben, amikor egy ismert szövegrészt idézve a szerző, a beemelt szövegen belül megváltoztat valamely momentumot. A Hamvazószerda első részében Shakespeare XXIX. Szonettjének hetedik sora található: "Desiring this man's art and that man's scope", Eliot az art szót gift-tel helyettesíti: "Desiring this man's gift and that man's scope". Lois A. Cuddy szerint ez az idézeten belüli változtatás hordozza a vers megfejtésének egyik lehetséges kulcsát: "In the classical-Dantean tradition, which informs Eliot's canon, to be a poet is to be granted a gift from God (or the gods), and the man who ignores or perverts this ability is relegated to the darkest depths of the Underworld. This was the error of Dante's Ulysses ...According to Dante, Ulysses used his poetic tongue and prodigious intellect to mislead his followers into searching for experience and knowledge of the world instead of spiritual truth."^[3] (A klasszikus dantei hagyományban, mely Eliot kánonjára is hatással volt, költőnek lenni azt jelenti, hogy a tehetség ajándék, Isten (vagy az istenek) adománya. Azt aki semmibe veszi, vagy rosszul használja fel ezt az adottságot, Dante a Komédiában az Alvilág legsötétebb mélységébe száműzi. Ez volt Danténál Odüsszeusz vétke is ...Dante szerint, Odüsszeusz arra használta költői tehetségét és bámulatos intellektusát, hogy követőit félre vezesse, a földi tudást és tapasztalatot kutatva, ahelyett, hogy a spirituális igazságot kereste volna.) A Hamvazószerda szubjektumának vétke is az, ami Dante Odüsszeuszáé, méltatlanná vált a gift-jéhez, isten adományozta tehetségéhez. "Lord, I'm not worthy" - "Uram nem vagyok méltó." - idézi meg a vers az evangéliumi szöveghelyet. Cuddy tanulmánya sugallja, hogy a Hamvazószerda mélystruktúrájában az alkotói impotencia miatti szenvedés húzódik meg.

A Hamvazószerdában Shakespeare, Dante, Guido Cavalcanti és áttételesen Daniel Arnaut szellemének szövegszerű jelenléte, és Eliot saját korábbi szövegeinek kísértete mellett, az idézetek és utalások jelentős része a Biblia könyveiből származik. Ennek oka természetesen nem kizárólag a költő világképének vallásos fordulatában keresendő, hiszen a korábbi költeményekben is számos bibliai allúzió található. A vers idézetességére egy általánosabb jellegű tény is magyarázatot adhat. Az európai hagyomány nyilvánvalóan mélyen gyökerezik a Bibliában, így természetesen a művészet, és ezen belül az irodalom sem kerülheti meg. Northrop Frye a Bibliát kozmosznak, a képek átfogó korpuszának tekinti, mely enciklopédikus jellegénél fogva is meghatározó forrása az irodalomnak. A biblia az irodalom grammatikája, egyszeri archetipikus struktúra, mítosz mely a teremtéstől az apokalipszisig terjed. "A Biblia nyelve olyannyira költői - írja - amennyire csak lehet anélkül, hogy valóságos költeménnyé válnék. ...Tele van explicit metaforákkal, hiperbolákkal, népies etimologizálással, szójátékokkal, valójában minden lehetséges figuratív eszközzel. ..és noha senki nem nevezné magát a Bibliát költői szerkezetnek, a költészet minden jellemzőjét magán viseli..."^[4]

A Hamvazószerda a bibliai allúziók és idézetek felvillantásán túl, mintha nyelvében is az ilyen retorika felé közeledne, talán éppen annak a határvonalnak a másik oldalán áll, amely a költői és a bibliai nyelvet elválasztja. A szent szövegeket idéző mondatszerkesztés, a vers gondolatritmusai és figura etimologikái különösen ebbe az irányba mutatnak. A versben nemcsak a bibliai allúziók és retorikai eszközök erősítik az általam bizonytalan bizonyosságnak nevezett, a vers világában köztes állapotként érzékelhető feszültséget. Hanem a szöveg narratívája maga is, mely mitikus, önmagába forduló történet az Ember fiáról, aki görcsösen és aktívan a bizonyosságot akarja elérni, s persze folyamatos kudarcot vall, hiszen a bizonyosság befogadására az egyetlen helyes stratégia csak a passzív befogadás lehet. A Hamvazószerdában ez az állapot a középkor egyik népszerű mítosza, az Unikornis mítosz felől is olvasható.

Az első nyom a Hamvazószerda IV. részének 24. sora: "While jewelled unicoms draw by the gilded hearse." - "Míg ékszerrel rakott egyszarvúak vonszolják arra az arany halottaskocsit." A versben csak itt szerepel leírva az unikornis szó, ez az a szöveghely , amely felhívta rá a figyelmemet. A sort Vas István így magyarázza: "Az egyszarvúak a Szűz legendájának hagyományos elemei, az egész kép esetleg a középkori ikonográfia egyik motívumának visszfénye, ahol Krisztus egyszarvú képében látható a frigyszekrény elé fogva."

A szöveghely csak az első nyom volt, hiszen a vers egészében érzékelhető a mítosz jelenléte, még ha a unicom szóval többször nem is találkozhatunk a szövegben. Az egyszarvú maga a coincidencia oppositorum, egyszerre a férfias és nőies, az isteni és profán tulajdonságok találkozása. Zabolázhatatlan és megfejthetetlen. Az alkímiában a Monstrum Hermaphroditum. Az egyszarvú elnevezés beszédes: a latin unicornis, az angol unicorn és a tükörfordításként keletkezett magyar egyszarvú szó is, a lény két és csak két tulajdonságáról ad számot: hogy szarva van és, hogy egyetlen ilyen tagja van. A szarv erős, ám szublimált szexuális tartalmat idéz, fallikus szimbólum. Porrá törve a középkorban potencianövelő szerként használták, de más értelemben is csodatévő erejű: a víz, az étel a hiedelem szerint megtisztul érintésétől. Az unikornis, már említett kettős lényegisége ebben is megnyilvánul. Míg a tisztaság, a szűziesség, nemi érintetlenséget feltételez, addig a másik féle felhasználás erősen az aktív nemiségre utal. Ártatlanság és szexualitás elválaszthatatlanul vegyül alakjában. Az unikornis motívum mellett, a vers negyedik részében újra feltűnik a második rész egyik hangsúlyos motívuma: a hölgy, aki mint szűz, az egyszarvú mítosz egyik alapszereplője. A szűz - hölgy - Mária - nővér - anya motívumsor behálózza az egész Hamvazószerdát, de leghangsúlyosabban talán a második részben van jelen.

A Szűz ölén

A vers második részének képvilágában az apokaliptikus képiség és az ártatlanság analógiájának képvilága játszik egymásba. Apokaliptikus képiségen Northrop Frye nyomán a totális metafora világát értem, avagy a vallás Mennyországának világát. A Lady of Silences /Némaságok Hölgye/ megfeleltethető Szűz Máriának és megfeleltethető a Rózsának is, mely virág hagyományosan az apokaliptikus képiség egyik szimbóluma. Létezhet azonban másik olvasat is az ártatlanság analógiájának képvilágában. Melynek létjogosultságát alátámasztja L. A. Cuddy^[6] megjegyzése is, mely szerint a Lady of Silences, inkább a Vita Nuova Beatricéjéhez hasonlatos, semmint az Isteni Színjáték Beatricéjéhez. Inkább halandó, mint isteni lény , de azért nem is csak hús-vér nő az, aki "Mária színét viselte, a kéket és fehéret S köznapi dolgokról beszélgetett", az alak vibrál az isteni és a profán között, a szublimált és az érzéki erotika között. Ahogy az egyszarvú, ez a figura is kettős lényegű.

A Hamvazószerda II. részének állóképszerű nyitójelenete nagyon hasonlít az unikornis mítosz zárójelenetére. A Physiologusban^[7], a középkori bestiáriumok ősében a következő olvasható az egyszarvúról: az "egyetlen olyan állat, amely meg meri támadni az elefántot, és olyan éles a lába karma, hogy ama állat hasát egyetlen mozdulattal felhasítja". Ezt a félelmetes szörnyeteget a vadászok képtelenek elfogni: "Szépen felékesített, tiszta szüzet állítanak az útjába. Az állat erre a szűz ölébe ugrik, akinek hatalma van fölötte. Az egyszarvú követi őt egészen a király kastélyáig." A vadászok tőrbe csalják hát ezt a vad és fékezhetetlen szörnyeteget, a király kastélya előtt pedig megcsonkítják, levágják ékességét, a szarvát. A vers második részének felütésében : "three white leopards sat under a juniper tree / In the cool of the day, having fed to satiety / On my legs my heart my liver and that which had been contained / In the hollow round of my skull" (három fehér leopárd ült egy borókafenyő alatt / A nappal hűvösében torkig jóllakottan / lábammal szívemmel májammal s azzal ami betölté / Kiürült koponyám kupoláját). A Hölgy pedig "visszavonult /Fehér ruhában, szemlélődésre, fehér ruhában". "The Lady is withdrawn / In a white gown, to contemplation, in a white gown." A Hölgy az unikornis mítosz szüzére emlékeztet, a feláldozott csontok az egyszarvúra, a három fehér leopárd pedig a vadászokra. Az egyszarvú vadászat allegorikusan az Angyali üdvözletet ábrázolja, ahol a szűz Szűz Mária, az egyszarvú Jézus, a vadászok pedig Gábriel arkangyal és kutyái. A helyszín pedig egy kert, vagy az apokaliptikus képvilág Paradicsoma.

Az apokaliptikus képvilágot Northrop Frye^[8] a képalkotás mitikus módjának felelteti meg, ahol a képek átvitt értelemben értelmezhetők. Az ártatlanság analógiájának képvilágát pedig a képalkotás romantikus módjával azonosítja, mely "kevésbé mereven metaforikus, de eléggé jelentős együttese olyan képeknek, melyek, ha együtt találhatók, azt eredményezik, amit gyakran, kissé gyámoltalanul atmoszférának nevezünk." Ennek az atmoszférának az eleme a vers Kert szimbóluma, mely nem egészen azonos az apokaliptikus képi világ Paradicsom- kertjével, hanem inkább az Énekek énekéből eredő hasonlat: "olyan mint a berekesztett kert az én húgom, jegyesem" - éled itt újjá. A Némaságok Hölgye, aki olyan mint egy rózsa, nemcsak jelen van a borókafenyő alatti kertben, hanem szinte az ő teste, öle ez a kert. Ahogy a hölgy szűziessége, mint erény, úgy az egyszarvú szűziessége és maga az egyszarvú is ehhez a képvilághoz tartozik.

Itt a pásztori kert ölén, a szűz ölébe csalogatta az egyszarvút, akit a vadászok így utolérhettek és széttéptek. A mítoszban a harmadik lényeges momentum a hölgy és az egyszarvú után, a vadászat. Az egyszarvút a csalétkül kiültetett hölgy ölébe saját szűzies jellege is vonzza, de vonzza valamiféle elfojtott szexualitás is. Az egyszarvút elárulja, nárcisztikus képmása, önmaga ártatlan másikja a tulajdonságaival felékesített hölgy. Saját kéjvágya csalja a csapdába, amit a hölgy csábítása és vágya is táplál, de az árulást az ártatlanságuk követi el. A sikeres vadászatot az áldozás aktusa, a csonkítás rituáléja végzi be. A szarv levágásával az egyszarvú kettős lényegéből a vad, a férfias, a zabolázhatatlan tűnik el. A Hamvazószerda második részében a visszavonuló hölgy és a borókafenyő alatt heverő párducok háttere előtt, a freskó előterében, a középkori ábrázolásokon oly közkedvelt csonthalom és belsőség kompozíció hever .A kert zöld hátterében mindhárom szereplő egység fehér színű, a leopárdok, a hölgy és a csontok is. Az egyforma szín egymásra vonatkoztatja őket. A fehér a tisztaságnak, ártatlanságnak hagyományos színe. Bizonyos allegorikus ábrázolásokon, a fryei apokaliptikus képiségben értelmezve az egyszarvú vadászata, ahogy említettem, az Angyali üdvözletet jeleníti meg. A szűz itt Szűz Mária, az egyszarvú Jézus Krisztus. A vadászok pedig, akik Mária ölébe űzik az egyszarvút, Gábriel arkangyal és négy kutyája. A kutyák isteni tulajdonságokat hordoznak, az egyik az Igazságot, a másik a Békét, a harmadik az Irgalmasságot a negyedik pedig az Igazságosságot, mely isteni attribútumoknak szerepük volt a megváltásban.

A három leopárd, a fehér szín miatt, összefüggésbe hozható Gábriel arkangyal isteni tulajdonságokat hordozó kutyáival. A párducok, a vadászok ugyanolyan kettős lényegűek, mint a hölgy, vagy mint az egyszarvú. A Physiologus szerint a párduc "szépséges és ékes" és harmadnapon, mikor "felébred álmából" "és nagy szóval felkiált", hangjából "mindenféle kenetek illata árad", tehát valóban az isteni kegy részese. A Hamvazószerda leopárdjai azonban Dante párduc allegóriájaként is olvashatók: Az egyszarvú tulajdonságaival felruházott lírai ént a vágy, saját kéjvágya dönti pusztulásba.

A vers narratívája nem lineárisan halad, hanem a mitologikus időszerkezetekhez hasonlóan vissza-visszatér a hamvazószerdai állapothoz. Oda ahol a megváltás eszköze a feláldoztatás, a szétszóratás, de ez még nem elég, az Isteni Szó meghallását, paradox módon a befogadó állapotért való könyörgés, az egyszarvú imája, a szó nélküli szó is akadályozza.

A szó nélküli szó

"Kezdetben vala az Ige. S az Ige vala Istennél. És Isten vala az Ige." - így kezdődik János evangéliuma. Az egyszarvú szarva Isten szavának, az Igének emblémája a keresztény mitológiában, illetve az apokaliptikus képiségben. Az ezt "ellenoldalon kiegészítő" ártatlanság analógiájának képvilágában azonban éppen ellenkezőleg a szarv, illetve az attól való megfoszttatás után a szó, az egyszarvú egy szava, az ima a megváltásért, akadálya a megváltásnak.

"A phallogocentrizmus jellegzetes megnyilvánulásaként a kard (sword) tehát pótolni képes a szavakat (word), ahogyan a szólást (say), az ölés (slay), az imát (pray) az áldozatra való vadászat (prey) helyettesíti"^[9]. Az egyszarvú elveszíti szarvát. Már nem Ő vadászik (prey) a szűzre, rá vadásztak, őt ölték meg (slay), számára csak a szólás (say), az ima (pray) marad. A csontok tehát énekelnek megváltásért, a feledésért, melyet egy szó, az Úr szava hozhat el. Az a szó, amely csak a passzívvá vált, unikornis szarvától megfosztott tudatba hatolhat be.

A vers ötödik, leginkább biblikus hangú részének központi fogalma Isten Igéje a "szó nélküli Szó" (The Word without a word).

"And the light shone in darkness and
Against the Word the unstilled world still whirled
About the centre of the silent Word."

Vas István, a vers fordítója észreveszi a word, a world és a whirled szavak hangzásában és írásképében rejlő szójátékot, amely magyarul sajnos nem adható vissza maradéktalanul.

"A fény sütött sötétben és
A Világ ellen ez a csillapítatlan szó még örvényt forgató
s középpontjában ott a néma Szó."

A fordítás nem egészen pontos, mert nem a világ ellen örvénylik a csillapítatlan szó, hanem éppen ellenkezőleg, a szó ellen örvénylik a csillapítatlan világ. A világ (world) középpontjában tehát ott van a szó (word), de meghallását a sword (kard), a vadság, féktelenség, az unikornis szarv akadályozza. Az íráskép szintjén az akadály az s mássalhangzó jelenléte, hiszen a sword szóban is ott a néma word szó. A szójáték talán magyarul is visszaadható: az egyszarvú szóban is benne rejlik az egyszavú szó.

A szétszóratás a szarvától, istenadta költői tehetségétől fosztja meg a szubjektumot. Az önálló, Istenével szemben álló aktív akarat a szárazságnak, a sivatagnak felel meg a versben. (Smaller and dryer than the will.) Szárazabb és ritkább, mint az akarat. Az aktív akarat nem vezet az üdvözüléshez, a bűnbocsánathoz. Az egyén akarata útját állja Isten akaratának, az egyén szava útját állja az isteni szó befogadásának. A "száraz sziklának hűvöset" csak a hölgy hozhat az apokaliptikus és ártatlanság analógiájának képvilágában egyaránt, az a hölgy , aki elcsábítja és végignézi, ahogy a leopárdok széttépik a narrátort.

Unio Mistica

A Hamvazószerdában a fryei értelembe vett ciklikus szimbólumok szinte mindegyike megtalálható. Az isteni világban a halál és az újjászületés, az emberi világban az ébrenlét és az álom, a fiatalság és az öregség, a természeti világban a napszakok és évszakok váltakozása, a fény és a sötétségi folytonos egymásutánisága, és a vízszimbolika két fázisa: a forrás és a tenger örök egymásba áramlása. A legdominánsabban mégis a Poklon, Purgatóriumon és Paradicsomon keresztül vezető állandó felfelé és lefelé tartó, körkörös folyamat.

A misztikus körforgás csúcsán a lírai én már majdnem eléri az áhított Paradicsomkertet, ahol önmagát azzal a spirituális közösséggel azonosíthatja, mellyel, allegorikus értelemben egy testet alkot. A vers apokaliptikus víziójában, a 'magasabb álomban' minden motívum megfeleltethető egymásnak. Az egyszarvú maga a narrátor, itt Krisztus szimbóluma. Az unikornis a szűz ölén "átvitt értelemben Krisztus megtestesülését jelenti Szűz Mária által." A vadászat nem az áldozat testének széttépését bemutató szparagmosz jelenet, hanem Krisztus születésének evangéliuma, az Angyali üdvözlet. A szűz itt Szűz Mária, az egyszarvú Jézus Krisztus. A vadászok pedig, akik Mária ölébe űzik az unikornist, Gábriel arkangyal és négy kutyája. A kutyák a megváltás eltervezésére irányuló isteni tulajdonságokat hordozzák, az egyik az Igazságot, a másik a Békét, a harmadik az Irgalmasságot, a negyedik pedig az Igazságosságot. A párducok nem a megtorlás eszközei, hanem a kommunió elősegítői, lakomájuk Úrvacsora. A párducokkal, immár Gábriel arkangyal kutyáival, azonos maga az egyszarvú is, hiszen Krisztus állatjelképeként szarva, "az Igazság Evangéliumának jelképe, és azonos magával a Szóval is, hiszen Krisztus a megtestesült Ige, s az unikornis lény Isten Szavának is emblémája a keresztény mitológiában. A Némaságok Hölgye pedig teljesen azonosul Szűz Máriával és a paradicsomi Kerttel.

A Hamvazószerda második részének állóképszerű jelenetében a Kert zöld háttere elölt minden szereplő fehér színű; a leopárdok, a Hölgy és a csontok is. Az egyforma szín azonosítja őket egymással. A fehér szimbolikus értelemben a tisztaságnak, az ártatlanságnak, a tökéletességnek és az isteni fénynek a hagyományos színe. Krisztus is fehéret visel feltámadásakor, fehér ruhában vannak a Jelenések könyvében az üdvözülésre kiválasztottak, és fehér Beatrice kísérőinek, a tizenkét vénnek a köntöse is, a Paradicsomkert bejáratánál. Gábriel kutyái isteni tulajdonságokat hordoznak, a párducok az isteni fény színébe öltöznek, és mindannyian a kegyelem szimbólumai, mint Dániel könyvében az egyszarvú. A Physiologus szerint a párduc "szépséges és ékes" és harmadnapon, mikor "felébred álmából", ahogy Jézus is feltámadott harmadnapra, "és nagy szóval felkiált", hangjából "mindenféle kenetek illata árad". Így válik az emberi vágyak világa az apokaliptika világává, ahol Dante egyesülhet Beatricével, az egyszarvú a szűzzel, a lírai én, a Némaságok Hölgyén keresztül az áhított isteni világgal. De ez a Hamvazószerdában csak vágy marad, a vers valóságában nem lineáris felfelé haladást, hanem a középkori világképhez hasonlóan, ciklikus visszatérést érzékelünk a bizonytalan bizonyosság állapotához. Oda, ahol a megváltást, az Isteni Szó meghallását, paradox módon, a befogadó állapotért való könyörgés, az egyszarvú imája is akadályozza. "Hol lészen a szó megtalálható, Hol fog a szó / Felhangzani? Nem itt, hol nincs elég csönd / Nem a tengeren vagy a szigeteken, s nem is / A szárazon, a sivatagban vagy az esős tájakon", talán csak a hetedik pecsét csendjében válik majd az Ige hallhatóvá azoknak, "Akik sötétben járnak, akik téged választottak s veled / szembeszállnak, / Akik marcangolódnak az évszak és az évszak, idő s idő között, / Óra meg óra, szó és szó, erő és erő közt", "Those who are torn on the horn between season and season, / time and time, between / Hour and hour, word and word, power and power".

A hatodik, utolsó rész eleje a kétes reménységet, az emlékezés reménységét villantja fel. Megerősítve ezt, az első rész egyik metaforáját "Mert többé ez a szárny nem repül sohasem / De mint szelelőlapát veri csak / A levegőt mely immár ritka, száraz" ellentétbe állítva a "Töretlen szárnyak" képpel. Ám ha a feledés a megváltás ("Ahogy én Feledve vagyok / S Feledve kívánnék lenni, úgy feledni kívánnék", "As I am forgotten / And would be forgotten, so I would forget" s akkor az emlékezés, az "lázadás" ("rebel"), s csak hátráltatja a megváltást. Visszatér a ciklus, a köztes állapot, a vers imához hasonló könyörgéssel zárul.

"Áldott nővér , szent anya, ki lelke a forrásnak,
Lelke vagy a kertnek,
Ne tűrd, hogy hamissággal hitessük magunkat
Taníts minket törődni nem törődni
Taníts meg ülni csöndesen
Még e sziklák között is,
Békességünk az Ő akaratában
És még e sziklák között is Nővér, anya
És lelke a folyónak, lelke az óceánnak,
Ne légyen tőlem elrekesztve orcád
S a kiáltásom jusson el Tehozzád."

Jegyzetek

1. NAGY András, Könyörgés, unikornisért, Liget, 1993/4, 81-84.

2. BAUDRILLARD, Jean, Víruselmélet, Új Symposium, 1994/4-5, 3.

3. CUDDY , L. A., Sounding the Secular Depths of Ash-Wednesday, Studia-Neophilologica, Uppsala, Sweden, 1983/2, 167-179.

4. FRYE, Northrop, A Biblia igézetében, Hermeneutikai kutatóközpont, Bp., 1995, 6.

5. ECO, Umberto, A Foucault-inga, Európa, Bp., 1992, 361.

6. CUDDY , L. A., Sounding the Secular Depths of Ash-Wednesday, Studia-Neophilologica, Uppsala, Sweden, 1983/2, 167-179.

7. Physiologus A Zsámboki-kódex állatábrázolásaival, Helikon, Bp., 1986, 34.

8. FRYE, Northrop, Archetipikus kritika: a mítoszok eredete, ford.: Szili József, Határ, 1992/6, 61-90.

9. HÓDOSY Annamária, Homotextualitás, DE/KONFERENCIA (1.), szerk.: Kovács Sándor s.k. és Odorics Ferenc, JATE Irodalomelméleti Csoport, Szeged, 1994, 49.

Darai Lajos

Hißmann Mihály

A FELVILÁGOSODÁS FILOZÓFUSA

Hißmann élete a felvilágosodás fogságában

A Török Birodalom magyarországi hódításait felszámoló európai háború után a Habsburg uralkodó Erdélyt nem egyesítette Magyarországgal, hanem - uralkodási érdekből - megtartva Erdélynek a török alatti önállóságát - 1765-ben Erdélyi Nagyfejedelemséggé nyilvánította az országrészt.^[1] Ettől kezdve az ottani magyar rendek háttérbe szorultak, mert az osztrák hatalom a magyar kormányzókat előbb német tábornokokkal, majd megbízható szász gubernátorokkal váltotta fel. A szász arisztokrácia szilárdan támogatta az uralkodó dinasztiát, amiért cserébe magas állami tisztségeket és földbirtokot, magyar nemességet, sőt főnemesi rangot kapott. Így érdekeltté vált a fennálló viszonyok konzerválásában, amint azok a szász patríciusok is, akik a városok kormányzásának voltak a haszonélvezői.

A felvilágosodás megjelenésével azonban Erdélyben is alakot öltöttek azok a polgári eszmék és törekvések, különösen Szászföldön, amelyektől az egyébként viszonylag jól iskolázott, szakmákat tudó s művelt polgárság sorsának jobbulását és kedvezőbb viszonyokat várt. A felvilágosodás eszméi több csatornát felhasználva jutottak el az erdélyi szászokhoz. Különösen a nagyszámú egyetemjárásokkal és a szabadkőművesség terjedésével, vagyis hatalmilag ellenőrizhetetlen csatornákon, amit a német anyanyelviség igen jól elősegített.^[2] A magas iskolázottságú állami alkalmazottak, s az ugyancsak nagy tanultságú tanárok és papok a német egyetemeken végzettekkel együtt igen fogékonyak voltak a korszakban feltűnő új gondolatok és eszmék megemésztésére és továbbadására. Olvasták az akkor formálódó pozsonyi, pesti és nagyszebeni lapokat, és sokan közülük beléptek a Brassóban és Nagyszebenben működő szabadkőműves páholyokba. Mert a németországi egyetemeken ezzel a mozgalommal megismerkedvén, a hazatérő magiszterek otthon e szervezetben látták a kint megismert szellemi színvonal elérésének egyik eszközét.

Hißmann Mihály vagy Michael Hißmann (1752. szept. 25.-1784. aug. 14.) nagy tehetségű erdélyi szász fiatalember alig két évi egyetemi tanulmányok után kezdett bölcseleti tárgyú előadásokat tartani a Göttingai Egyetemen - 1776-tól a filozófiai tudományok magisztereként, 1782-től rendkívüli professzorként. 1784 júliusában megkapta a rendes tanárságot is, ám korai halála előtt pár héttel mégis a Pesti Egyetem filozófia tanszékvezető tanárává való kinevezését fogadta el. Könyvei, tanulmányai, folyóiratcikkei és recenziói a filozófia - a göttingai felvilágosodás felfogásának megfelelő - igen szélesen értelmezett egész területét felölelték, s a művelt világ minden jelentősnek talált filozófiai mozzanatát érintették. Így Hißmann munkássága nemcsak a német szellemi életből vette ki a részét, bekapcsolódva elsősorban a korabeli Németország vezető felvilágosult köreinek filozófiai, pszichológiai, történelemfilozófiai s filozófiatörténeti tudományos párbeszédébe, hanem tevékeny alkotója volt a közép-európai felvilágosodásnak is, különösen az osztrák, a magyar és az erdélyi szász fejleményekben találhatjuk meg hatásának nyomait.^[3] A metafizika és ismeretelmélet filozófiai kérdéseit a francia és angol empirizmus produkálta pszichológiai és nyelvfilozófiai kérdéskörök és eredmények felhasználásával kezelte; a történelmi események feldolgozását csupán filozófiai mélységű, az események értelmét feltáró következtetésekkel látta érdemesnek és helyesnek; a korszerű filozófiai és történettudományi feldolgozást minden történeti forrás teljes körű kritikai értékelésével és értékeinek beépítésével művelte. Bátran kiállt a leibnizi filozófia jelentősége és érvényesítése mellett. Mérhetetlen nagy tudását, valamint a nagy felvilágosult gondolkodók eszméinek közvetítését Wieland, Lavater és Goethe is nagyrabecsülte. Később egyesek mégis a kevésbé rangos populáris filozófusok közé sorolták.^[4] S mivel máig ez az értékelés terjedt el róla, életútjának és munkásságának vázlatával itt most kísérletet teszünk e nagyformátumú tudós filozófus helyes értékelésének elősegítésére.^[5]

A nagyszebeni születésű Hißmann szülőföldjén a céhek és a jobbágyság fennállása fogékonnyá tette a szász polgárokat a felvilágosodás gondolataira, amelyekkel ő ódon iskolájában, a Nagyszebeni Kollégiumban nem igen találkozhatott. Ám jól képzett tanárai alapos humán jellegű képzésben részesítették, a tanítás az 1756-58-ban bevezetett új tanrend szerint folyt.^[6] Ezenkívül az erdélyi szász iskolaéletben megőrződtek még a humanizmus idejéből származó iskolaegyletek, ahol Hißmann vezető szerepkört töltött be. Kiváló otthoni eredményei után 1773-ban az erlangeni főiskolára küldték teológus hallgatónak. Erlangenben azonban, inkább Succov filozófiai, s olyan hírneves professzorok, mint Reinhard, Seiler és Wiesner matematikai és fizikai előadásai kötötték inkább le a figyelmét, mint a teológia.^[7] Tudományéhsége azonban ezektől az előadásoktól nem csillapodott, s 1774 elején a Göttingai Egyetemre iratkozott, olyan erdélyi társak közé, mint Martin Lange, Carl Brukenthal, Samuel Filtsch, Teofil Reisenfels, Stephan Closius, Johann Filtsch.^[8]

Hißmann éppen arra az egyetemre iratkozott így be, ahol a Nagy-Britannia és Hannover közötti perszonálunió következtében az angol felvilágosodás gondolatai kevesebb teológiai ellenállástól kísérten érvényesültek, mint a többi német egyetemen és főiskolán. Hißmann egyenesen a német felvilágosodás központjába került. Fokozatosan elhidegült a teológiától s annak tanáraitól, Zacharia, Walch és Michaelis professzoroktól, és egyre inkább a felvilágosodás törekvéseinek hívévé vált, s olyan filozófiaprofesszorok kollégiumait vette fel, mint Kästner, Feder és Meiners. Ám enciklopédikus filozófiai képzettsége mellé a többi tudományt is hallgatta, a fizikát Kollmann professzornál, a természettörténetet Erxlebennél, a matematikát Meisternél, az antik irodalmat és művészetet Heynenél, a történelmet és segédtudományait Pütter, Murray és Qatterernél.^[9] Ráadásul még megtanult olaszul, franciául és angolul is. Végül a teológiát leadta s tisztán filozófiai stúdiumainak szentelte idejét. Amiről majd 1777-ben írt levelében így nyilatkozott: "A teológiát szorgalmasan tanulmányoztam, s a végén semmit sem tanultam belőle. Filozófiai munkáim, amelyeket Erdélyben ezer okból mellőznek, Németországban a szakértők körében sikert aratnak. Ezenfelül már a tudós Németországgal olyan nagyon össze vagyok forrva, hogy karjaiból aligha szabadulhatok."^[10] Ezzel megteremtette gondolkodói függetlenségének alapjait, de egyúttal elvesztette létfeltételeinek alapjait, amiket azután csak a korán végzetessé váló megfeszített munkával tudott előteremteni.

Az említett sikert az jelentette, hogy Hißmann érdemeit még a rettegett udvari tanácsos is elismerte, s filozófiai és történettudományi eredményeiért 1776. február 24-én felvették a Német Királyi Társaság tagjai közé. A hazájához mindvégig hű Hißmann társasági székfoglalója Erdélynek Mária Terézia és II. József alatti virágzásáról szólt.^[11] XVIII. századi tudósként és a felvilágosodás híveként Hißmann itt annak a reményének adott hangot, hogy II. József uralkodása alatt eloszlik majd hazájában az a sötétség, amit a skolasztikus gondolkodás borított világunkra. A felvilágosodás követőitől oly hőn áhított toleranciát remélte a hatalomra kerülő II. József révén hazájában gyakorlatba hozatni, amit előre is üdvözölt. Az elképzelést, hogy "reformátor bíborban" is lehetséges, már a francia enciklopédisták épületesnek tartották. S ha Hißmann várakozásai II Józseffel kapcsolatosan nem teljesülhettek, annak oka az volt, hogy a II. József-féle reformok végső soron nem a felvilágosodás szellemében lettek foganatosítva, hanem csupán az idejétmúlt intézmények korszerűsítését jelentették a fennálló hatalmi viszonyok és az abszolutista állam érdekében, amely még az erdélyi szászok önállóságát is megszüntette.

Hißmann 1776. május 24-én védte meg filozófiai magiszteri tudományos fokozatát és vált magándocenssé. Disszertációjának témája a végtelenség volt.^[12] Attól kezdve - fizetés nélkül - nyilvános előadásokat tarthatott témáiból, az elméleti és gyakorlati világbölcsesség különböző részeiből az egyetemen, s hogy megéljen, minden fennmaradó idejét a szerkesztői munkának, könyvírásnak, fordítások, recenziók készítésének szentelte. És még a szüntelen munkában megrendült egészségét gyógyító utazások között is dolgozott, s a gyógyüdüléseket is a tudomány nagyjaival való kapcsolatépítésre használta, Berlinben, Lipcsében és Hannoverben, Pyrmontban és Münsterben stb.^[13] Egyetemi előadásait különösen 1778-tól kísérte nagy figyelem, amikortól azok nyomtatásban is olvashatók voltak.^[14]

Hißmann egy másik ez idő tájt született műve még erdélyi szülőföldjén is vihart kavart és vitát váltott ki.^[15] A szóban forgó műben a metafizika helyére Hißmann határozott elszántsággal a pszichológiát teszi, mivel szerinte a filozófia egyetlen szorosan vett tárgya az emberi gondolkodás, amit viszont csak a tapasztalatból lehet megismerni.^[16] Ugyanakkor elutasítja, hogy a teológia érveit bevigyék a tudományos lélektanba, mert a léleknek pszichológiai funkciókat tulajdonított.^[17] Hißmannak ezek a felvilágosodás filozófiájából fakadó megállapításai és a többi kifejtett gondolata arra bírta az erdélyi evangélikus nemzeti egyház szuperintendensét, Andreas Funkot, hogy e Hißmann-mű erdélyi terjesztését megtiltsa. Ami lehetetlen volt, mert a művet a Németországból hazatérő diákok már elterjesztették. Az említett göttingai honfitársain kívül levelezésben állott még Johann Binderrel, Johann és Theodor Langgal, Franz Schulzerrel, Josef Sulzerrel stb. A betiltásról Hißmann egyik Göttingából már hazatért barátjának ezt írta: "Funk úrnak olyan véleménye lehet rólam, amilyet csak akar, ám ha ő ostoba eljárásba fog, az nemhogy egy püspökhöz, de akármelyik gondolkodó emberhez is méltatlan. Lármázása honfitársaim közül a felvilágosodottaknak semmiképpen nem fogja kedvét szegni. De mennyi nehézfejűnek igen! Nekik szükségük van arra, hogy megtalálják az indokát az amúgy ártatlan könyv tilalmának. Így valószínű, hogy olyasmire fognak tippelni, amire álmomban sem gondoltam, miközben írtam. Én e leveleket, az irodalmi műveket is beleértve, a legjobbnak tartom, amit eddig írtam."^[18]

Hißmann e levelében rámutat, valójában mi az az alapvető, de téves megfontolás, ami az 'egyházi fejedelmet' erre a 'kiátkozásra' vezette: "A bírálat olyan észrevételei, hogy pszichológiai tanulmányomban a lélek szabadságáról beszéltem, ... minden olvasó által eklatánsan beláthatók. Amit a könyvemben az emberi lélek mechanizmusáról szólva előadtam, az egyáltalán nem nevezhető szabadságnak."^[19] Ami egyúttal azt is mutatja, hogy Hißmann saját felvilágosult gondolkodását nem látta ellentétesnek a vallással. Funk aztán Hißmann eme megállapítását igazolandó nem elégedett meg a Levelek... betiltásával, hanem a mű ellen írott cáfolatok előkészítésével foglalkozott.^[20] Ugyanakkor Hißmann azt is tudta, hogy nem csupán írásai késztették a püspököt az ellene való fellépésre, hanem az Erdélyben nem szokatlan szándék is, hogy a felvilágosodás veszélyesnek tartott képviselőjét eretnekként és az egyház ellenségeként megbélyegezve elüssék egy tervezett állástól. Hißmann is éppen ekkor kívánt hazatérni, s még egy könyvtárosi állásra is kilátása nyílott. Erre az állásra sokoldalúsága nagyon alkalmassá tette volna, amit ő is érzett: "Talán új motívum lehetne az erdélyi állásra egyik könyvem, amit egyenesen azzal a szándékkal írtam, hogy megmutassam, én egy könyvtárnak is hasznára lehetnék."^[21] Vélhetően Funk ennek az állásnak az elfoglalását akarta mindenáron megakadályozni.

Az előbbi támadás enyhültével Hißmann ismét a hazatérésre gondolt, de tudós barátja, Jakob Engel levelében nem tartotta megfelelőnek Hißmann számára az otthoni viszonyokat, s inkább Bécset ajánlotta: "De legszeretettebb barátom, miért nem törekszik arra, hogy bécsi kapcsolatait újraélessze? Hiszen jobban kiemelkedhetne, mint bármely más országban, jobban is keresne. Gondolja meg! Olyan szívesen gondoskodnék Önről itt egyszer, ám oly távolinak tűnik ez, mert én nem adhatok tanácsot Önnek, különösen arra nem, hogy visszatérjen szülőföldjére. Jó író és igaz tudósból van éppen elég. Ezzel szemben hol van az, aki segít a szabadságról gondolkodni, amikor annak nincsenek gondolkodni képes hívei? És hogy azokból ez hiányzik, mutatja az a sok fogyatékos írás, ami mostanában Bécset elárasztotta."^[22]

Ugyanakkor Engel ötletét, hogy ausztriai állami szolgálatba lépjen, másik barátja, Dohm nyomós érvei hatására a 'felvilágosított' Hißmann alig vette komolyan. Folyamodványának fogalmazásához jóformán hozzá se igen fogott. Mert Dohm figyelmezteti Hißmannt, hogy ha tudásával otthon tündökölne is, a gyakorlati terület helyett kívánatosabbnak látszik számára az akadémiai állás, mert nem ismeri az ottani viszonyokat és nem katolikus, ami veszélyes. Ha azonban mégis Bécsbe utazna, igyekezzen közömbös arcot vágva ismerkedni a fontos emberekkel, de nagyon vigyázva. Azaz "ne jöjjön elő egyenesen az elveivel, különösen a politikáról és a vallásról szólókkal ne, és ne tegyen heves kijelentéseket. Törekedjék inkább az ottani, nem éppen mély benyomást keltő alapelvekhez közeledni, és mutatkozzon mindenekelőtt többnek, mint a valamire használható tudás emberének, s többnek, mint filozófus tépelődőnek."^[23]

Műveinek és egyetemi előadásainak sikere miatt Hißmannt a hannoveri kormány javaslatára a király Londonból 1781 májusában akadémiai rangban részesítve kinevezte a filozófia rendkívüli - azaz még mindig fizetés nélküli - professzorának. Hißmann neve nemcsak Németországban, hanem Ausztriában is ismertté és jól hangzóvá vált.^[24] II. József is felfigyelt az erdélyi származású tudósra, s van Swieten báró révén - aki a felsőoktatás reformját irányította - kapcsolatba lépett a fiatal göttingai professzorral.^[25] Hißmann már csak azért is komolyan vette az ausztriai kapcsolatot, mert hiába volt ő a felvilágosodás híveként elismert professzor és tudós, nem igazán tudott érvényesülni, mert az operettfejedelemségek urait Németországban is provokálták művei, szerkesztői, fordítói munkája és recenziói, könyvismertetései. Akik azután sorra megakadályozták a fiatal tudós állásajánlatainak realizálódását.^[26] Ezért volt illetmény nélküli az 1782-ben kapott rendkívüli filozófia professzori kinevezése is.^[27] Hißmann kapott főiskolai meghívást Jénából, Erfurtból, Erlangenből, Kielből és Helmstädtből. A helmstädti tárgyalások például azért hiúsultak meg, azért támadt hirtelen kétség Hißmann természetjogi és politikatudományi professzorrá történő kinevezése körül, mert féltek, hogy előadásának gondolatai nem fogják követni az abban az időben Németországban megfelelőnek vélt abszolutisztikus koncepciót. ^[28] Hißmannak a Jénai Egyetemre való kinevezését Johann Gottfied Eichhorn szorgalmazta, aki ugyanott az irodalomtörténet és a történettudomány professzora volt. Most a sorompót egyházi körökben engedték le, s Eichhorn az inkvizíció ocsmányságát emlegeti.^[29]

Végül az utolsó meghívása, mely a Pesti Egyetem filozófia tanszékére szólt, szintén nem teljesült, de ebben már nem a felvilágosodás ellenségei, hanem korai halála akadályozta meg az éppen krisztusi korba lépő filozófust. A hamarosan gyógyíthatatlannak bizonyult előrehaladott tüdőbaja miatt Hißmann ekkor már egyébként is a hazatérést fontolgatta a déliesebb éghajlatra.^[30] Barátai ezért otthon mindent megmozgattak, és Tersztyensky udvari tanácsos vette kézbe az ügyet Bécsben, s Hißmann göttingai tanárához és barátjához, Federhez fordult. Amikor ez ott ismeretessé vált, a hannoveri udvar elhatározta végre, hogy Hißmannt nyilvános rendes professzorrá kinevezi és 200 tallért kiutal számára.^[31] Nem akarták a tudóst elveszíteni. Béccsel a tárgyalások azonban, Hißmann protestáns volta ellenére, már annyira előrehaladtak, hogy az udvari tanács 1784. április 17-én áldását adta az ügyre.^[32]II. József meghívását a Pesti Egyetemre, 1200 aranyforint jövedelem ígéretével együtt, van Swieten július 15-én kelt levelével Hißmann augusztus 1-én vette kézhez. Sajnos a meghívás későn érkezett. Válaszára, melyben Hißmann a magyarországi állást elfogadta, van Swieten a viszontválaszt éppen Hißmann halála napján keltezte: "Ugyanúgy, ahogy tudásától és szorgalmától a legjobb gyümölcsöket várom, hazájában dicsőséget, jutalmat, egészséget és megelégedettséget is fog találni."^[33] Előbb azonban a két hírneves orvosnak kellett volna segíteni rajta. Hißmann azonban menthetetlen volt.^[34]

Hißmann munkássága a felvilágosodás szabadságában

Hazaküldött leveleiben Hißmann bírálta az erdélyi tudományos és társadalmi viszonyokat, s kifejtette saját véleményét az egyes aktuális kérdésekről. Sokszor összehasonlította a fejlett göttingai viszonyokat az otthoniakkal: "Nektek meglehetősen elnyomó adótok van. Bécsben rossz pénzrendszert űznek éppoly régen, amennyire erőteljesen. Szépíteni kellene a városokat, de nincsenek olyan emberek, akik a pénzt összeadnák rá, ha a szépítésből nem húzhatnak hasznot. Nem is beszélve a parasztokról, akiknek viskói mindig ugyanolyan nyomorúságosak maradnak, mint voltak. A szépítéshez a városlakóknak kellene a bukszába nyúlni, ha egyszer szebb város akarnak a meglévőnél. Azért is visszás, hogy a szépítéshez fogjanak, minthogy a szépítés szükségessége, ami odaát megkívántatik, még teljesen hiányzik."^[35]

Hißmann tehát szkeptikusan ítélte meg az erdélyi előrelépés kilátásait, a haladás esélyeit. Ennek okát többek között az önkritikus magatartás hiányában látta. Kevés a felvilágosult fő, mert Erdélyben Erdélyről nehéz szatírát írni. Hißmann keserűen méltatja volt tanárát, Arz rektort mint kicsik közt nagyméltóságú erdélyit.^[36] Mindenekelőtt azonban az alacsony színvonalú hazai iskolai képzés miatt aggódik. Még Nagyszebenben is nehezen lehetett könyvekhez jutni, könyveket vásárolni. A könyvkereskedés hamarosan tönkrement, mert a könyvküldemények csak nagy késésekkel érkeztek meg, s többnyire elvesztek a hosszú úton. Hißmann ezért postaszolgálatra fogta a sok hazautazó barátot, megbízható ismerőst. Így küldte be aztán a felvilágosodás filozófiáját tárgyaló könyvein, cikkein kívül leveleit is, mert utóbbiak közül is sok elveszett. Otthoni barátait értesítette a német könyvpiac legújabb kiadásairól is, akik Hißmann révén tájékozódtak a kiadványok között.

Hißmann egyébként minden eszközt és alkalmat megragadott, hogy a haladást, a felvilágosodást szülőföldjén is elősegítse. Egész könyvtárak kiárusítását megneszelte, és megpróbálta kiközvetíteni Erdélybe.^[38] Az egyik esetben például Samuel Brukenthal, a későbbi erdélyi gubernátor igen segítőkész volt a tárgyalás során a ritelni Schwarz professzor Transsylvanica-könyvtárának megvásárlásában. S Brukenthal levélben köszönte meg fia barátjának "közhasznú szándékát gyűjteménye" - a Későbbi Brukenthal Múzeum és Könyvtár csírája - "gazdagítására és megalapozására".^[39] A nagyszebeni gimnázium könyvtárát pedig Hißmann szerette volna ellátni a természettörténet és a fizika főbb műveivel. E gimnázium végzettjeként az volt a szándéka, hogy az iskolai képzés színvonalát jó tankönyvekkel emelje. Ugyanettől remélte a filozófiai előadások megjavítását. Sokrétű elfoglaltsága ellenére ilyen tankönyveket írt és tervezett.^[40]

A felvilágosodás hívének szorgalmas munkája csak akkor lehetett hatással a szülőföldre az itthoni barátokon, ismerősökön keresztül, ha számukra is megfelelő érveléssel lett kifejtve. Amivel persze őket kicsit a fejlett világ dolgainak részeseivé tette. Ennek egyik jó példája, ahogy Hißmann szenvedélyesen ismerteti az erdélyiekkel Lessing Goeze elleni klasszikus vitairatáról elfoglalt saját álláspontját. Lessinget a baráti köréhez tartozó Reimarus műve késztette erre.^[41] Reimarius egyébként a német felvilágosodás vezető személyiségeként a bibliai kinyilatkoztatott vallás éles bírálója és a deisztikus észvallás védelmezője volt, s maga Lessing az értelmes istentisztelet védelmezőjét látta benne. Hißmann lelkesen olvasta Lessing vitairatát, s Lessing bírálatával értett egyet: A megbírált "szerző nem kevesebbet igyekezett bizonyítani, mint hogy Jézus valójában világi birodalmat akart létrehozni, és hogy amint apostolai látták, hogy vezetőjüket megfeszítették, a világi birodalomból szellemit csináltak, következésképp új vallást hirdettek, mást, mint mesterük, tehát csalók."^[41] S ha Reimarus nem fogadta el a Leibniz és Wolff kompromisszumra törekvését a filozófia és a hit között, Lessing éppenséggel közvetíteni akart a deisták és az ortodoxok között a kereszténység történeti gyökereinek hangsúlyozásával, amit Hißmann üdvözölt. Hißmann folyamatosan figyelemmel kísérte egyéb deista írások megjelenését is, s beszámolt róluk erdélyi barátainak. Maguknak a hitkérdéseknek a vizsgálatát azonban továbbra is elutasította, és az etikainak a vallási megalapozásáról kijelentette: "A teológiai vizsgálódások gyakran a legmélyebbre hatolnak le, amennyiben számukra az erény belső szépsége ugyanannak gyakorlásához nem kívántatik meg."^[42] Ami szerinte azt jelenti, hogy a vallási megmérettetés után alapjában véve csak az erkölcstelen erkölcsös. Következésképp az erény sajátmaga kedvéért akartatik és kívántatik. És amikor Hißmann tudós göttingai recenzensként megbírálta honfitársai írásait, akkor se feledte el, hogy levélben ostorozza az erdélyi gondolatszabadság hiányait és biztassa őket a felvilágosodás ellenségei elleni kitartó küzdelemre.^[43]

Hißmann további törekvése és hatékony módszere az volt, hogy a filozófiatörténet nagy alakjainak újfajta bemutatásával segítsen filozófiai alapot teremteni a felvilágosodás számára. A saját válogatásában, fordításában és szerkesztésében megjelent filozófiai írók tára hat kötetében^[44] Hißmann arra törekszik, hogy a filozófia nagy és újszerű témáinak és a filozófiatörténet nagy alakjait megrajzoló angol és francia felvilágosító művek német nyelven való megjelentetésével hozzájáruljon a német felvilágosodás alapjainak a megszilárdításához. Azzal szándékozta növelni a felvilágosodás híveinek számát, illetve erősíteni a felvilágosodás híveinek meggyőződését, hogy a legaktuálisabb kérdéseket vette sorra, s a filozófiatörténeti előzményeket mint mintákat, példákat sorakoztatta fel a megoldások számára.

Hißmann ugyanis a tár legjobb filozófiai és filozófiatörténeti tanulmányait a Berlini Királyi Akadémia Évkönyveinek 70 kötetes gyűjteményéből válogatta ki. Azt remélve, hogy a tár kezdeményezését és folytatásait a német filozófusok és történelemkutatók kiváltképp üdvözölni fogják, minthogy "egyébként költőnek és festőnek szokták tekinteni azokat, akik az egész teremtett világban szétszórtan lévő szépséget kevés lapra összetömörítik vagy egy kis foltra összegyűjtik; és a közhasznú íróknak köszöni mindenki, hogy olyan gyorsan összehozzák ama dolgaikat, amiket ők egybegyűjtve lenni szeretnének".^[45]

Mindazonáltal Hißmann szerkesztőként és fordítóként sosem állt, "a filozófiatörténeti tárgyú munkákban sem az olyan mondatok filozófiai igazságának oldalára, amelyek valójában következtetett hozzátételek, sem az egyes események történelmi igazsága mellé".^[46] Pótlandó a körülmények, hátterek és összefüggések rajzát, elhatározta, hogy később azokat a legfontosabb tanulmányokat a régi népek történetéről, amelyek a tudós társaság, a Királyi Akadémia Évkönyveiben megtalálhatók, pl. a Feretét a kínaiak kronológiájáról, egy a filozófiai tártól különböző kötetben megjelenteti. Ez a gondolat vezette aztán új emberiség és világtörténete franciából való lefordításához és kiadásához.^[47] A filozófiai tár egyes köteteiben viszont belevette a régi népek vallástörténetéről szóló összes értekezést.

Hißmann célja, - aki az erdélyinél jóval fejlettebb németországi viszonyoktól sem volt mindig elragadtatva -, tehát az volt, hogy a német nagyközönség megismerkedjen a mélyebb gondolkodással elsajátítható tanulmányokkal is. Egyáltalán mélyebb gondolkodásra legyen serkentve. Ezenkívül a legjobb értekezések beválogatása mellett Hißmann igényesen szerepeltette azokat a külföldi tanulmányokat is, amelyek már különböző feldolgozások révén valamilyen mértékig megjelentek, beleszövődtek a német szakirodalomba, de az eredeti tanulmányok csak nehezen voltak elérhetők.

Ilyen volt mindjárt az első tanulmány, A rezgéstan általános vázlata, amely a Joseph Priestley-féle pszichológiai kísérletekről szól, s eredetileg David Hartley könyve új kiadásának^[48] Bevezetése volt. S bár a Hartley-könyv első kiadása németül is megjelent, az első rész filozófiai elmélete az emberi lélek működéséről csak kivonatokban szerepelt benne, míg a második rész, Hartley teológiai vizsgálódásai jellemzően teljes terjedelmében. Priestley bevezető tanulmánya viszont Hißmann szerint pótolja a hiányt, ha nem is ad egy új, teljes Hartley-képet a németek számára. Az első kötet többi tanulmánya inkább az elméleti filozófia tárgyait érinti. A matematikus Maupertuis - aki bebizonyította, hogy a Föld a sarkoknál lapult, s aki szerint a világegyetem lényeges összefüggései megismerhetetlenek, bár a tudomány tudja vizsgálni a jelenségek okait s azok matematikailag leírhatók - azokról az eljárásmódokról szóló tanulmánnyal szerepel, amelyeket az emberek ideáik elnevezésére használnak. Merian két tanulmánya a létezésünk reflektált észleléséről szól, és arról, hogyan érzékeljük a lélekben az eszméket és az eszmék létezését. Achard a matematikai végtelenről vizsgálódik. H. Boivin történetileg vizsgálja a XV. század filozófusainak a vitáit. Nauze a kabbala koráról és létrejöttéről értekezik. Canaye Thalész filozófiáját mutatja be, Sevin pedig Kallisztenész, valamint Euhemerosz írásairól és életéről szóló tanulmánnyal szerepel. Utóbbiról van elnevezve az euhemerizmus, közli Hißmann, a vallás eredetével kapcsolatos elmélet, miszerint a természetfeletti csupán a mítosz világába áttett történeti tényekből származik.

A második kötet elejére Hißmann felvett két a gyakorlati filozófiában elmerülő didaktikai tanulmányt Meriantól és Touffaint-tól a vágyakozásról, illetve a rágalmazásról. A többi itt szereplő értekezés mind filozófiatörténeti tárgyú, mert Hißmann szerint "a legjobb tanítás a dogmatikus filozófiában történeti kell legyen; - a világbölcsesség azokról a tárgyakról szóló különböző nézetek felsorolása és vizsgálata, amiknek a nézetek többsége megengedi a sajátos természetet és minőséget".^[49] Ennek megfelelően pedig a kötet az akkor elérhető filozófiatörténeti kutatások között garantáltan a legvilágosabb és legmegvilágosítóbb az egyes tények és tanok tartalmát illetően. Püthagorasz koráról például Hißmann sem talált még csak hasonló anyagot sem, mint ami itt Nauze és Freret tanulmányában szerepel. Fourmout tollából Euhemeroszról második tanulmány szerepel itt, méghozzá a Hiera anagraphae című munkájáról. Hißmann elgondolkodik "a hajdankor felvilágosult szabadgondolkodója" kapcsán, hogy Euhemerosz igazi eszméi milyen nagy figyelmet érdemelnek, hiszen azok "a régi korban összehasonlíthatatlanul nagyobb feltűnést keltettek", mint a kortárs felvilágosult szabadgondolkodás.^[50]

Itt van még Bonamy tanulmánya Empedoklész életéről, Canaye-é Anaximandroszéról, valamint Fraguieré Szókratész iróniájáról, láthatatlan daimonjáról és erkölcséről. Az utolsó tanulmány a régiek, különösen a mágusok tanítását tartalmazza a feltámadásról, Fenel tollából. Látható, hogy Hißmannt a változatosság szempontja mellett a kényelemé, a könnyű megjegyezhetőségé is vezette a válogatásban, ezért nem vállalkozott unalmassá válható tematikus kötetek összeállítására. Attól félve, hogy a tematikus gyűjtemények túl nagyokká, hosszúakká válhatnak, inkább a váltakozó s így rövid témákat gyűjtötte egybe. Mindenesetre ugyanabból a témából a különböző kötetekben Hißmann csak olyan tanulmányokat szerepeltet, amelyek, mint mondja, "bizonyos tekintetben viszonylanak" a már megjelentekhez. Azaz teljesítik az eredeti válogatási szempontot, hogy az újabb eszmei és módszertani vizsgálódás a felvilágosodás terjedését és megalapozását szolgálja.

"Persze nem várhatom, hogy minden olvasóm ebből a meghatározott nézőpontból tekintse a tanulmányokat, ami számomra oly feltűnő a beleszőtt megjegyzések szabadságából, az újdonságból és az alkalmazott vizsgálódás alaposságából" - mondja Hißmann a harmadik kötet előszavában. Példaként rögtön az első tanulmányt veszi, amely Jones-tól származik és a "megnyomorított Zoroaszterről", azaz annak francia fordításáról szól. Végtére is, teszi hozzá Hißmann, a cikkek értékéről az olvasó és a szerkesztő ítélete meg kell egyezzen. Ám nehéz dolga van a szerkesztőnek, panaszkodik, mert nyíltan nem mondhatja meg, hogy kérem, ezért meg ezért érdekesek ezek a tanulmányok, még a saját mondanivalójukon fölül. Úgy kell hát válogatni, vonja le a tanulságot Hißmann, hogy a tartalom is érdekes legyen, és az olvasó észrevegye az új rendszer és kutatásmegalapozás előnyeit, még ha másnak is volt eddig tudatában vagy elkötelezve. Az már csak ráadás, ha az olvasó eljut odáig, hogy számon kéri a szerzőt, miért nem csinálta jobban. Mindenesetre az "aranylencséket", amiket a tanulmányok rejtenek, hol a salakból kell kibányászni, hol csak a pelyvát kell lefújni róluk. Jobb azonban, ha az olvasó van erre kényszerítve, mintsem a szerkesztő minduntalan jegyzetek formájában hozzáfűzze saját maga mondandóját, helyreigazítását a témához. Ami legfeljebb a végére utólag megírott tanulmány lehet, amelyben el lehet rendezni és egybe lehet vetni minden szerző minden állítását ugyanarról a tárgyról. Valamint alapos, csak arra összpontosító kutatómunkával a sokszori áttekintés és végiggondolás után feltárni a szerzők eszmei vonulatát, vizsgálatait, illetve évek hosszú során át végzett kutatások után kiforrottá tenni a tanulmányokat.

A harmadik kötet tartalmazza még Guignes vizsgálatait a sámánista filozófiáról és észrevételeit a Bhagavad-gítá eposzról és 18 puranáról. Batteur tanulmányát Anaxagorasz homoiomeráinak rendszeréről és a régi fizika legfontosabb alapelvének fejlődéséről, amelyből válaszok származtathatók azokra az ellenvetésekre, amiket Arisztotelész, Lukretius és Bayle Anaxagorasz rendszerére tettek. Euhemerus rendszeréről itt újabb tanulmány jelenik meg Foucher-tól. S végül két Garnier-értekezés foglalkozik Platón kutatásával: Az első a szókratészi filozófia rendszerével, a második Platón gyakorlatával, ahogyan a mesélést kezdte.

A negyedik kötet első két tanulmánya Hißmann szerint "egyik legnagyobb filozófusunk gondolatait tartalmazza, annyira nagy, mint jelentős tárgyról".^[51] A "mély érzésű" Sulzer öt értekezéséről van szó, amelyek itt két cím alatt szerepelnek: A lélek elhalványodása, amennyiben testinek tekintik, és Kiegészítés az anyag némely tulajdonságáról szóló értekezéshez, a materializmus rendszerének vizsgálatához. Hißmann szerint közismert, hogy az az alapanyag, amit Sulzer feldolgozott, "nagy vonalakban már a leibnizi filozófiai írásokban benne van", és "ez a nagy ember művének több állításában elég érthető magyarázatot adott a lélek és az organikus test kapcsolatára, amit valószínűnek gondolt".^[52] Sulzer azonban e másoktól is vizsgált tárgyat sajátos felfogásmódja és kiterjedése szerint kezelte. Hißmann finom elemző szavai bizonyos fenntartást sejtetnek: Sulzer sikerét az okozta, hogy az olvasók tőle függetlenül is azt a legyőzhetetlen meggyőződést vallották, ami éppoly vigasztaló is, amely a lélek halhatatlanságának tanítását igaznak tartotta. S Hißmann hozzáteszi még, hogy egyértelművé tegye saját álláspontját: "Szívesen bevallom, hogy én a halál árnyékának keserűségét, a minden pillanatban való megemlékezést az óráról, amikor oszlásnak indulok, az ördög és pokol előre élvezésén keresztül ízlelgetem, anélkül, hogy ő nekem édessé válhatna, amidőn ez egyedüli gyógyírként, a gyilok ütötte sebre rácsöpöghetne".^[53]

Hißmann azonban arra is rávilágít, hogy ha roskatag alapokra helyezte is Sulzer a tanítását, mindazonáltal megfigyelésekből következtetett, nem úgy, mint sokan mások, még Campe is^[54], akik egyedül és kizárólag a rendszerből következtetnek. Ami "eltakarítja a szilárd sziklaalapot és elcsordogáló homokot gyűjt annak helyére. Az isten erkölcsi minőségéből csak a költői valószínűségeket tartja megteremthetőnek, de nem a világbölcs meggyőződésének alapját." Sulzer viszont szívesebben fordul a képzelet meghatározhatatlanságához: "A képzelőerőnek, az isten gondolatainak hasonlítaniuk kell az emberi lélekhez és végsősoron minden szubsztanciához."^[55] A végtelen ész változatlanságának hangoztatásától persze mindenki félt, mondja Hißmann, aki nem ismerkedett meg ezzel az iskolával. S ez nem is lehetett gyógyító hatással a betegeskedő német filozófiára. S ezért a megjegyzésért tudja, hogy egyesek áldani, mások keresztre feszíteni fogják. Pedig Hißmann saját korábbi találkozása Sulzerral meggyőzte róla, hogy igaza van. Amit szerinte Sulzer itt szereplő az anyag egyedülálló egységéről szóló második tanulmánya is mutat, bár vegyes filozófiai írás. A negyedik kötet tartalmazza még L. Cochius két tanulmányát az okság, valamint a kiterjedés és a tartam kérdéseinek a vizsgálatáról; L Euler értekezését a térről és az időről; de Burigny három tanulmányát Proklosz életéről és eleddig ismeretlen írásáról a sztoikus bölcs Musonius életéről, valamint Sertiusról; Capparonier tanulmányát a cinikus vándorbölcsekről; végül Sevin két tanulmányát Panaetius és Athenedorus életéről és írásairól.

Az ötödik kötet tanulmányai a következők: Jariges Spinoza rendszeréről és az azt támadó Bayle figyelmeztetéseiről; H. de Beausobre két tanulmánya az őrület, valamint a sötét gondolatok természetéről és okairól; Beguelin három tanulmánya: a leibnizi metafizika és a newtoni fizika egyesítéséről, amiből a legáltalánosabb és legfontosabb természeti jelenségek magyarázata következik; a newtoni és leibnizi elképzelések egyesítése a térről és az ürességről; a test két tulajdonságáról, a lustaságról és a törekvés állapotáról, melyek nem viselik el egymást; Heinius két tanulmánya Anaxagorász életéről és írásairól; Carnier tanulmánya Platón Kratüloszáról.^[56]

A hatodik kötet tanulmányai: A Berlini Királyi Akadémia Hißmann által írott pályaműve az erő alapjairól; Eller tanulmánya az elemekről, azaz a test első alapelveiről; Merian tanulmánya a pszichológia két elvéről, az érzékelésről és a képzelőerőről; Souchay tanulmánya a filozófiai szektákról; Freret általános észrevételei a régi filozófia tanulmányozásáról; de Guignes történeti vizsgálata a régi kínaiaknál volt filozófiai tanulmányokról; végül de Bregnigny tanulmánya a vallás és Mohamed birodalmának alapjairól.^[57]

Hißmann felvilágosodást terjesztő, megalapozó törekvésének másik eszköze volt a történelem tanulságainak filozófiai szintű tálalása, valamint az események filozófia-illusztráció szerű módszeres bemutatása. Azaz ahogy a filozófiai kérdések felvetését Hißmann a jelenben is történeti problémának látta, amin nem változtat, hogy a kérdések taglalói mikor írták le gondolataikat, ugyanúgy a történelem eseményeit is inkább értékelésekben, filozófiai színtű elemzésekben, folyamatábrázolásokban, tanulságokban látta megfelelően megfogalmazhatónak, mint a puszta eseménytörténetben. Azzal a céllal, hogy tanulni lehessen a történelemből annak megismerése által, s azért is, mert a résztvevők elkerülhetetlen elfogultságai miatt nehéz lenne vagy szinte lehetetlen az eseményeket semleges oldalról bemutatni. S persze minden egyéni látásmód torzításait is el kellene még kerülnie a kis vagy óriásközösségek történetét leírónak. Mindennek jó példája a Hißmann fordította világ- és emberiségtörténet, melynek első kötete gyakorlatilag bevezetés az újabb történethez, s Franciaország története. Szempontunkból tulajdonképpen a bevezetés az érdekes, amely elveket fogalmaz meg a régi történelemről, taglalja a birodalmakat, bemutatja a korszellemet Nagy Konstantin halála után, felsorolja a birodalmak hanyatlásának okait, szól a birodalmat támadó barbárokról és az újabb időkről.

Nem csupán a filozofikus történelmi gondolatok illusztrálásáról van azonban szó, hanem olyan mély belátásokról, mint hogy vannak korszakok, amelyekben az emberi nem új alakot ölteni látszik, mialatt a régi történelmet figyelmes vizsgálata alkalmassá teszi, hogy több jegy birtokosának is tekintsük; hogy a régiség mélységeiből mindig a cselekvő nemzetek hatnak mások töredékeire, felemelve azokat és számunkra az ismeretlenségtől megmentve; hogy Bailly észrevétele a legfontosabb és legsokatmondóbb a régi időkről, miszerint történetét Ázsia minden népe a világ keletkezésével kezdi, évkönyveiben az első emberpárról beszél, s nincsen hasonló dolog európai népnél, amiért az ázsiaiak forrása valamilyen természeti katasztrófa, aminek sötét emléke fennmaradt, s azt teszik meg történelmük kezdetének.

Az, hogy a kínaiak, indiaiak, asszírok, egyiptomiak már igen nagy birodalmakat alapítottak az írásművészet kialakulása előtt, tehát mielőtt az ember gondolt volna arra, hogy összefüggő történelmet írjon, annak az időnek a történetírását a más dolgokból következtetés, azaz a történetfilozófia művelésére sarkallja. Az következtessen a meglévő állapotokból, például az Ázsia északi részén élő tatárokból a szkítákra, az európai vadságból a politika hiányára, végül az ázsiai eredetű monarchiák pusztulásából a köztársasági alkotmányra, a politizáló európai népek szabadságára.

S ha a szabadságát vesztett ókori Görögország kultúrája meghódította az akkor ismert Ázsiát, s azt addig és azóta sem volt virágzáshoz, gazdasághoz juttatta, az nagy tanulságokkal szolgál a jelen felvilágosítására, amely a görög példát feldolgozó reneszánszban gyökerezik. S ha Róma adoptálta a meghódítottak kultúráját és úgy vált a világ urává, akkor az éppen a későbbi birodalmiság ellenképe. S ha a római pompa közepette sem jutott eszébe senkinek a gyermekhalandóság megfékezése vagy a rabszolgaság eltörlése, akkor annak nemcsak a római birodalom bukását okozó tanulságai, hanem a jelen szükségszerű és felismerhetetlen szűklátókörűségét is demonstráló jellege van, azaz teret kell adni az újnak, hogy ne forradalomban, sok-sok áldozat árán vívja az ki létjogosultságát és rendezze be az új világkorszakot.^[58]

Hißmann további sok témája, tanulmánya, könyve, egyéb recenziós és szerkesztői tevékenysége ismertetésére itt nincs helyünk, de már a részlegesen bemutatott munkásság-keresztmetszet után is bátran állíthatjuk, hogy Hißmann tevékenysége nem Erdély felé irányult igazán, hanem egész Németországnak segített a felvilágosodás eszméi kimunkálásában és terjesztésében.^[59] Mert a sokirányú és felmérhetetlen mennyiségű írásmű mellett az egész országból özönlöttek hozzá a diákok filozófiát tanulni. Munkássága ma is frissen hat. Minden bizonnyal eljött az ideje Michael Hißmann munkássága ismertetésének, művei kiadásának, feldolgozásának és befogadásának.

Jegyzetek

1. Lásd G. GÜNDISCH: Geschichte und Kultur der Siebenbürger Sachsen Böhlau Verlag, Köln. Wien. 1987.; Benism: Handbuch der Statistik und Geographie des Grossfürstenthums Siebenbürgen. Hermannstadt. 1837. Vesd össze A történeti Erdély. Budapest. 1936.; TRÓCSÁNYI: Az erdélyi parasztság története 1790-1848. Budapest. 1956.; Sárközi: Az erdélyi szászok. Budapest. 1963.

2. Vö. J. TRAUSCH: Verzeichnis derjenigen Siebenbürger Sachsen - welche an der Universitäten zu Krakau, Straßburg und Göttingen studiert haben. Archiv der Vereins für siebenbürgische Landeskunde. 6. köt. 1863.; ABAFI: A szabadkőművesség története Magyarországon. Budapest. 1900. Reprint: 1993.

3. Carl GÖLLNER: Die Beziehungen des Aufklärungsphilosophen Michael Hißmann zu seiner siebenbürgischen Heimat. Forschungen zur Volks- und Landeskunde, 3 köt., Sibin-Hermannstadt. 1960. 79-97. o.;

4. Erwin REISNER: Michael Hißmann, ein Popularphilopsoph aus Siebenbürgen. Archiv für Siebenbürgische Landeskunde 46. köt. 1931. 411-453. o.

5. Hißmann életére l. SZINNYEI: Magyar írók élete és munkái. IV. köt. Budapest. 1896. 909-911.o.; WURZBACH: Biographisches Lexikon des Kaiserthums Österreich. 9. rész. Bécs. 1863. 97. o.; ERSCH-GRUBER: Allgemeine Enzyklopedie der Wissenschaften und Künste. II. szekció, 9. rész, 60. o.; Joseph TRAUSCH: Schriftsteller-Lexikon der Siebenbürger Deutschen. II. köt. Böhlau Verlag, Köln. Wien. 1983.167-171. o.; JÄCHER-ADELUNG: Gelehrter-Lexikon, Fortsetzung und Ergänzung. II. köt. 1987. 2025. o.; Allgemeine Deutsche Biographie. XII. köt. 1880. 503. o.; Johann Karl SCHULLER: Michael Hißmann. Allgemeine des Vereins für siebenbürgische Landeskunde. VI. köt. 1863. 201-230. o.;

6. Vö. H. JEKELI: Die Entwicklung der siebenbürgische-sächsischen Schulwesens von den Anfängen bis zur Gägenwart. Mediasch. 1930.

7. L. Kurzbach i.m. 57. o.

8. L. Trausch i.m. 296. o.

9. L. Kurzbach u. o.

10. Michael Hißmann an Johann Filtsch, 10. II. 1777. Handschriftensammlung des Brukentalischen Museums in Hermannstadt (B. M. H.). Sammlung Filtsch. H. H. 3. Id. Göllner i.m.83. o.

11. Rede vom Flor Siebenbürgens unter Theresien und Joseph, in der königlichen deutschen Gesellschaft zu Göttingen bei der Aufnahme in dieselbe abgelesen von Michael Hißmann aus Hermannstadt in Siebenbürgen den 24. Februar 1776. Göttingen, gedruckt mit Barmeer'schen Schriften. 1776. 18 oldalon, Abraham Gotthelf Kästner professzor királyi főtanácsosnak dedikálva, aki recenzióban ismerte el Hißmann érdemeit. Vö.: (A. G. Kästner:) Michael HIßMANN: Vom Flore Siebenbürgens unter Theresien und Joseph. Göttingische Gelehrte Anzeigen (G. G. A.) 1776/I. 289. o.

12. Michael HIßMANN: De Infinito. Dissertatio metaphysica prima pro gradu Doctoris Philosophiae d. 24. Maji 1776. Göttingae (23 oldalon). A disszertációról szóló tudósítást l. (Johann Georg Heinrich Feder:) Michael HIßMANN: Dissertatio metaphysica prima de infinito, G. G. A. 1776/I. 361. o.

13. L. Kuzbach u. o. E könyörtelen munka eredményei e könyvek: Michael HIßMANN: Geschichte der Lehre von der Association der Ideen nebst einem Anhang vom Unterschied unter associirten und zusammengesetzten Begriffen und Ideenreihen. Göttinga. 1776. 144 oldalon. Vö.: (Kästner:) Michael HIßMANN: Geschichte der Lehre von der Association der Ideen, G. G. A. 1776/II. 1257-1258. o.; Michael HIßMANN: Über Sprache und Schrift aus dem Französischen des Präsidenten von Brossé's übersetzt und mit Anmerkungen begleitet. 2 részben. Leipzig bei Wigand 1777.; Michael HIßMANN: Psychologische Versuche, ein Beitrag zur esoterischen Logik, Frankfurt és Lipcse. 1777. 279 oldalon. Új kiadás: Hannover és Göttinga. 1788.

14. Michael HIßMANN: Anleitung zur Kenntniß der auserlesenen Literatur in allen Theilen der Philosophie. Göttinga és Lemgo. 1778. 477 oldalon, új kiadás 1790. Vö.: (Feder:) Michael HIßMANN: Anleitung zur Kenntnis der auserlesenen Litteratur in allen Theilen der Philosophie, G. G. A. 1778/II. 721-723. o.

15. Michael HIßMANN: Briefe über Gegenstände der Philosophie an Leserinnen und Leser. Carl Wilhelm Ettinger, Gotha 1778. VIII és 296 oldalon. Vö. (Kästner:) Michael HIßMANN: Briefe über Gegenstände der Philosophie, an Leserinnen und Leser, G. G. A. 1778/II. 953-955. o.

16. L. Hißmann: Briefe... i.m. 43-45. o.

17. U. o. 49. o.

18. Schuller i.m. 157. o.

19. U. o.

20. Hißmann ezek tartalmát ugyan nem ismerhette meg, de a berethalmi szuperintendens saját jegyzetei nekünk rendelkezésre állnak. Ezekben Funk megállapítja, hogy különböző felvilágosodás fogalmak lévén "oly sok mindent ért alatta azonban mindenki, hogy egy általános felvilágosodás sem nem lehetséges, sem jó nem lehet arra, hogy az emberi természetet magához szabja, vagy még inkább annak változó értékű viszonyait s kapcsolatait birtokba vegye." Konzepte bischöflicher Schreiben, 1712-1791. Archivele Statului, Hermannstadt. Id. Göllner i.m. 86. o.

21. Hißmann an J. Binder, 25. II. 1780. B. M. H. Id. Göllner i.m. 88. o. A szóbanforgó mű: Hißmann: Anleitung... i.m.

22. Schuller i.m. 157. o.

23. Dohm an Hißmann, 2. X. 1782. Id. Schuller i.m. 212. o.

24. L. Kurzbach u. o. és Trausch i.m. 167. o. Hißmannak tanulmányai, recenziói és egyéb munkái igen nagy számban jelentek meg különböző német folyóiratokban és egyéb periodikákban. 1776-77-ben a Frankfurter gelehrten Anzeigen és a Gothaer Gelehrten-Zeitung munkatársa volt. A Lemgo'sche auserlesenen Bibliothekban 4 aláírt recenziója található. 1776-ban Über die elensinischen Geheimnisse, Über den Ursprung der Sprache és Über Isaac Newton címmel, 1777-ben pedig Bemerkungen über die alte Geschichte von Judien címmel jelent meg cikke a Hannoversches Magazinban. 1777-ben Über den Hauptzweck dramatischer Poesie, Bemerkungen... címmel tanulmánya jelent meg a Teutsches Museumban és Über die angeborenen Begriffe des Plato, Descartes und Leibniz címmel a Wieland szerkesztette Deutscher Merkurban. 1780-ban jelent meg tanulmánya Über die Schlanferita címmel a Göttingisches Magazinban. 1784-ben 50 különböző nyelven megjelent filozófiai tartalmú írásművet recenzált. Ezenkívül volt sok névtelenül megjelent cikke, recenziója, írása, tanulmánya volt, pl. a Perrenonnál Münsterben kiadott Schubarts Lehrbuch der schönen Wissenschaftenban, és 1775-76-ban Wedekind professzor munkatársaként is közreműködött M. H. monogrammal aláírt tanulmányokkal annak Hauslehrer című időszaki kiadványában. További kiadványai, amelyeket ő válogatott, fordított, szerkesztett és írt, s ebben a tanulmányban nem érintjük: Michael HIßMANN: Untersuchungen über den Stand der Natur, Berlin. 1780.; Névtelenül: Versuch über den Ursprung der menschlichen Erkenntniss. Aus dem Französischen des Abbé Condillac. Lipcse. 1780.; Abhandlungen und Auszüge der kön. Akademie den Inschriften und schönen Wissenschaften zu Paris, in Klassen gebracht. Alte Geschichte und Zeitrechnung Asiens. Aus dem Französischen übersetzt und mit Anmerkungen begleitet M. Hißmann. I. köt. Lipcse. 1782.; Michael HIßMANN: Versuch über das Leben des Freiherrn von Leibnitz. Münster. 1783.; Demeunier über Sitten und Gebräuche der Völker: Beiträge zur Geschichte der Menschheit, herausgegeben M. Hißmann und mit einigen Abhandlungen vermehrt. Aus dem Französischen. I-II. köt. Nürnberg. 1783.

25. L. Trausch u. o. és Johann Karl SCHULLER: Magister Hißmann in Göttingen. Archiv des Vereins für Siebenbürgische Landeskunde. Új sorozat, 6. köt., I. füzet. Kronstadt. 1863. 226-230. o.

26. Vö. Weber an Hißmann, 13. XI. 1780. B. M. H.; Eichhorn an Hißmann, 15. XI. , 22. XII. 1782., 13. I. 1783. B. M. H. Id. Göllner. i.m. 95. o.

27. Vö. Bandes an Hißmann, 7. VI. 1782. B. M. H. Id. Göllner u. o.

28. L. Weber an Hißmann, u. o.

29. L. Eichhorn an Hißmann, u. o.

30. L. Hißmann an Filtsch, April, 1784. B. M. H. Id. Göllner i.m. 96. o.

31. L. Busch an Hißmann, 3. V. 1784. Id. Schuller i.m. 228.

32. L. Schuller i.m. 227-228. o. Vö. Trausch i.m. 167-168. o.

33. Van Swieten an Hißmann, 14. VIII. 1784. B. M. H. Id. Göllner i.m. 97. o.

34. Hißmann halálhírét l.: G. G. A. 1784/II. 1409. o. A két orvos neve Richter és Zimmermann volt. L. Trausch i.m. 168. o.

35. Hißmann an Filtsch, 11. III. 1781. B. M. H. Id. Göllner i.m. 90. o.

36. L. Hißmann an F. J. Sulzer, 7. VI. 1782. Id. A. Kurz: Geschichtlichen Bagatellen. Blättern für Geist, Gemüt und Vaterlandskunde, Nr. 22-23. 1845. V. 26. és VI. 2. 157-158., 165-166. o. Itt tehát Hißmannak mindhárom Sulzerhez írott levele megjelent.

37. L. Hißmann an Filtsch, 2. VI. 1782. B. M. H. Id. Göllner i.m. 92. o.

38. L. u. o.

39. L. S. Brukenthal an Hißmann, 21. IV. 1780. B. M. H. Id. Göllner i.m. 93. o. Vö. S. Brukenthal an Hißmann, 8. II. 1780. L. u. o.

40. Vö. Hißmann an J. Binder, 25. II. 1778. , Hißmann an Filtsch, 24. III. 1784. B. M. H. Id. Göllner i.m. 92-93. o.

41. Reimarus Fragmenten eines Ungenannten című cikkéről van szó, amelyet Lessing annak halála után, 1774-ben adott ki Berlinben a Wolfenbüttler Fragmenten című kötet tanulmányai között.

42. Michael Hißmann: Anleitung ... i.m. 409. o.

43. Például Hißmann és Sulzer levélváltását l. Kurz i.m. 157-158. és 165-166. o., valamint J. Filtsch: Zugabe zu den Geschichtlichen Bagatellen. Magazin für Geschichte, Literatur und alle Denk- und Merkwürdigkeiten Siebenbürgens. II. köt. Kronstadt. 1846. 239-245. o.

44. Michael HIßMANN: Magazin für die Philosophie und ihre Geschichte, I-VI. köt. Meyerschen Buchhandlung. Göttingen und Lemgo. 1779-83.

45. U. o. I. köt. 3-4. o.

46. U. o. 5. o.

47. Michael HIßMANN: Neue Welt- und Menschengeschichte, Aus dem Französischen übersetzt von ... Beuzler, und mit Zusätzen und Anmerkungen versehen von Hißmann Alte Geschichte. I-V. köt. Philipp Heinrich Perrenon. Münster és Lipcse. 1781-84. (Ugyanitt jelent meg a Neuere Geschichte I. kötete Hißmann szerkesztésében 1781-ben.)

48. David HARTLEY: Theorie of the human mind, on the principle of association of ideas, London. 1775.

49. Hißmann: Magazin für die Philosophie ... i.m. II. köt. 5. o.

50. U. o.

51. U. o. IV. köt. 4. o.

52. U. o.

53. U. o.

54. A Deutsches Museum 1780. szeptemberi számában, a 195. oldalon.

55. Hißmann i.m. u. o. lábjegyzet.

56. Vö. u. o. V. köt. Előszó.

57. Vö. u. o. VI. köt. Előszó.

58. L. Hißmann: Neue Welt- ... i.m. Vö. Michael Hißmann: Bemerkungen über einige Regeln für den Geschichtsschreiben philosophischer Systeme. Teutscher Merkur 1777. október.

59. L. a 24. lábjegyzetben említetteket.