NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET
II. KÖTET: A GÖRÖGÖK TÖRTÉNETE A RÓMAI HÓDÍTÁS KORÁIG
I. RÉSZ. A GÖRÖGÖK TÖRTÉNETE A PERZSA HÁBORÚKIG
Előszó a II. kötethez           I. Eredet. Törzsek. Nyelvjárások

I. RÉSZ.
A GÖRÖGÖK TÖRTÉNETE A PERZSA HÁBORÚKIG.

BEVEZETÉS.
Görögország földrajzának áttekintése.


Görögország hegy- és vizrajzi térképe
(Duruy után.)

A keleti népek történetében gyakran találkoztak már olvasóink a görögökkel, azzal a nagyratermett néppel, mely már története kezdetén megfosztja a phoeniciaiakat vezető szerepüktől a középtengeri kereskedés terén, mely később, az ötödik századtól kezdve, a perzsáktól is végkép átveszi az ó-világ politikájának és egész történetének vezetését, s meg is tartja mindaddig, míg a Kr. előtti harmadik században a szomszéd Rómának nem kénytelen átengedni. A görög nép története nem szorítkozik csupán azokra a szárazföldi és tengeri vidékekre, melyeknek összeségét mai nap Görögországnak nevezzük; s mivel az Aegeus-tengert mindenfelől környező földrészek, melyeken a Kr. születése előtti tizedik század kezdetén a hellén nemzet főtörzseit már végkép megtelepedve és a föld állandó birtokában találjuk, sajátságos alakulásuknál fogva igen nagy befolyással voltak a görög világ társadalmi és politikai fejlődésére: nem lesz fölösleges a görög történet világtörténeti szempontból való vázolását a régi Görögország földrajzi alkotásának rövid áttekintésével kezdeni.

A görög nemzet természetes ereje, kivéve Siciliával és Alsó-Itáliával való, korán kezdődött és később nagy jelentőségű viszonyát, főleg a keleti népekkel való érintkezéseiben fejlődött ki és érett meg, előbb a perzsa háborúkat megelőző, nagyon tökéletlenül ismert korszakban, aztán a hellénség úgynevezett classikus korában, mely a chaironeiai csatáig terjed, végre a makedon uralom alatt, az epigonok államrendszerének tökéletes kifejlődéséig. Azért a vezető szerepet magán a görög félszigeten is majdnem kizárólag a keleti partszegély felé eső államok viszik. A félsziget nyugati partja, s a tőle nyugatra eső földrészek csak a Rómával való érintkezés kezdete óta jutnak történelmi jelentőségre. A görögök történelmi életének színhelye és középpontja ős időktől kezdve az Aegeus-tenger, a Földközi-tengernek ez a csaknem mindenfelől elzárt, szigetekben gazdag, nagy öble, melyet nyugatról Görögország szaggatott partszegélye, délről Kythera, Kréta, Karpathos és Rhodos szigetek, keletről Kisázsia partjai, északról a thrák-makedon partok határolnak. Ebben az irányban a Balkán-hegység jelzi a róla nevezett félszigeten azt a határvonalat, melyet a görögök az ó-korban csak kivételesen léptek át. Thrákia a görögség előtt csak azon viruló gyarmatvárosok miatt birt fontossággal, melyek sorát keleten Byzantion nyitotta meg, s melyek a Propontis, Hellespontos s a nyugati partvidék mentén egészen a Strymon folyó torkolatáig vonultak. Makedonia egyrészt földrajzi alakulatánál és helyzeténél fogva (a Strymon folyó és a thessaliai Olympos között), másrészt néprajzilag is, mint ős görög és barbár törzsek tarka keveréke, természetes átmenetet jelez az északi barbároktól a tulajdonképeni Görögországhoz. Öblökben gazdag partvidékét már a hetedik századtól kezdve euboiai görög gyarmatosok szállták meg, s attól kezdve nagyobb része közvetetlenül a görög világhoz tartozott.

A görög nép történetének igazi szinhelye minden időben az a félsziget volt, mely a 40. szélességi foktól dél felé az Olympos hegy és a Tainaron (Matapan) fok közt nyúlik el; nyugatról az Ión-tenger mossa, keletről az Aegeus-tengerből belényomuló öblök egész partvidékének sajátságos finom és tetszetős tagosulást adnak. Ezt a földterületet, ellentétben a kisázsiai gyarmatokkal, Alsó-Itáliával és Siciliával, a tulajdonképeni «hellén földnek; Görögországnak», nevezzük. Ez a vidék a hegyek és az öblök érdekes, majdnem tervszerűnek látszó összejátszása következtében sajátságos földrajzi határoltságot és megoszlást mutat. Északi Görögország tengerszabta határát keleten a thermai (salonikii) öböl, nyugaton, kevésbbé szembetünően, az epeirosi Akrokeraunia fok-képezte keskeny öböl jelzi. A Közép-Görögországot határoló tengeröblök majdnem épen a 39. szélességi fokra esnek. Ezek: nyugaton az ambrakiai (artai) öböl, mely keletnek mintegy 40 kilométernyire hasítja át a szárazföldet, keleten pedig a pagasai (voloi) és malisi (zeituni) öblök, az első kissé északra, a másik kissé délre a 39. szélességi foktól. S ismét épen a 38. fok metszi azt a pontot, a hol a nyugati és keleti két tenger hullámai közt csak egy keskeny földszoros, a mai napság csatornával átszelt Isthmos, engedett szárazföldi közlekedést Közép-Görögország és a délfelé hozzászögellő nagy félsziget, Peloponnesos (Morea) között. A nyugatról keletnek nyúló, mintegy 190 kilométer hosszú, és csak 2-30 kilométer széles korinthosi öböl Közép-Görögország déli és Peloponnesos északi partját szegélyezi, a saronikos öböl pedig Attika nyugati- és Argolis keleti partját. Az a hatalmas hegygerincz, mely a 40. foktól dél felé egészen az Isthmosig vonúl, folytatását képezi annak a messze elterülő hegységnek, mely a dinari alpesekből indulva ki, egyúttal Makedonia természetes határa nyugat felé. Ennek a Lakmon-hegységből kiinduló, a nyugati parthoz közelébb délnek nyuló felső része egészen a Tymphrestos (Veluchi) magas csúcsáig a Pindos hegység nevén ismeretes. Innen kezdve a hegyláncz először dél-keletnek ágazik, s Oita (Oeta) nevet visel. Tymphrestostól délre pedig egyenesen a korinthosi öböl felé a Korax (holló, most Vardusia) hegyláncz ágazik ki belőle. Ezek a hegyek osztják szét Észak- és Közép-Görögországot egy keskenyebb nyugati, és egy sokkal szélesebb keleti félre. Az Oitából délkeleti irányban pedig másik hosszú hegyláncz ágazik ki, mely Közép-Görögország egész keleti felének gerincze, s a különböző országrészekben a legnagyobb csúcsoknak megfelelőleg külön neveket visel. Északnyugati részén van a világhirű, 2470 méter magas Parnassos, középső részén a Helikon, tovább kelet-délkeletre a tölgy- és fenyőkoszorúzta Kithairon; végső, attikai nyulványának Parnes a neve, s végre Sunionnál meredek fokban végződve merül el az Aegeus-tenger kék hullámaiban.


Sunion foka Attikában

Ezen nagy kereteken belül tagozódnak Észak- és Közép-Görögországnak különböző kantonjai, melyek nevével a történetben annyiszor találkozunk. Az ión szigetektől szegélyezett nyugati fél, melynek a görög történetre nézve csak Nagy-Sándor korától kezdve van nagyobb jelentősége, földrajzi egységet képez, jóllehet a benne lévő három kanton, Epeiros, Akarnania és Aitolia politikai egysége csak az ó-kor legvégén s a byzanti korban fejlődött ki. Epeiros északi és keleti részét a Lakmon hegységből eredő Acheloos, Görögország legnagyobb folyója, köti össze az alsó folyásában tőle, jobbra és balra eső két másik kantonnal, Akarnaniával és Aitoliával. Az ozoli lokrisiak területe képezi az átmenetet Aitolia déli részéből Közép-Görögország keleti felébe.

A keleti félen Észak- és Közép-Görögország sokkal szembetünőbben válik el egymástól. Abból a hatalmas, délnek vonuló hegylánczból, mely, mint fennebb említettük, a görög félsziget gerinczét alkotja, több oldalág szögellik ki, melyek egyrészt Közép-Görögország északi határát világosan megvonják, másrészt a benne lévő különböző kantonokat is elrekesztik egymástól. A Lakmontól keleti irányban, egészen a 3170 m. magas Olymposig húzódó kambuni hegység Észak-Görögország keleti felét, Thessaliát választja el Makedoniától. Thessalia déli végén a Tymphrestostól egészen a pagasai öbölig az Othrys-hegység nyúlik el, s elrekeszti a Spercheios folyó termékeny völgyétől, melyet délen az Oita hegység kelet felé huzódó hosszú bástyája szegélyez. Ez a völgy képezi az átmenetet Thessaliából Közép-Görögországba: az átjáró ott van, a hol az Oita az úgynevezett Kallidromonnál meredek sziklafalban végződik közvetetlenül a malisi öböl mocsaras partjai felett, úgy, hogy közte és a tenger közt csak egy igen szűk út, a világhirű thermopylai szoros vezet át. Innen kezdve az Oita alacsonyabb hegyláncz alakjában, s más nevet váltva húzódik tovább kelet-délkeleti irányban Közép-Görögország keleti peremén, egészen addig, a hol összeér a Helikon és Kithairon nyugat felől jövő végső ágaival, melyek közt és a délibb Parnes közt az Asopos folyó ömlik az euboiai szorosba. Közép-Görögország keleti felének belsejét a Kephisos folyó szeli át, de ez a folyó nem tört utat magának a parti hegységeken át a tenger felé, mint északon az Olympos és Ossa hegyek közt a thessaliai Peneios; vize a mocsaras, de halban és angolnában gazdag Kopais tóban sekélyesedik el. Forrásvidéke Doris kanton; középfolyása a Parnassos déli lejtőivel együtt Phokis kantonba esik; a Kopais tágas völgye és a szomszédos euboiai szoros meg a korinthosi öböl felé eső partvidékek alkották Boiotiát; a Phokistól és Boiotiától északra lévő keskeny partvidék az epiknemisi és opusi lokrisiak területe volt. A Parnes hegységtől délnek Attika (= fokföld) csipkeszélű félszigete szögellik ki, a Kithairontól délre és délnyugatra pedig Megaris hegyvidéke huzódik el a saronikos és a korinthosi öblök közt egészen a délnyugati irányú, keskeny korinthosi földszorosig (Isthmos), melyen át Peloponnesosba vezet az út.

Peloponnesos majdnem tökéletes sziget módjára szögellik neki a görög szárazföldnek, olyanformán, mint Sicilia Itáliának; a nem rég átmetszett földszoros legkeskenyebb részén nem szélesebb hat kilométernél. Az egész félsziget zöme és főrésze, a közepén fekvő Arkadia, majdnem minden oldalról el van zárva a körülte lévő partszegélyi kantonoktól, mert az északkeleti oldalán lévő, 2372 méter magasságig emelkedő Kyllene hegységből nyugat és dél felé magas hegylánczok huzódnak, melyek az Arkadia déli és nyugati oldalát szegélyező alacsonyabb hegysorokkal egészen összeérnek. Egy középső, magas hegyláncz, a Mainalon pedig észak-déli irányban egész Arkadiát két egyenlőtlen félre osztja. A kisebb keleti rész minden oldalról teljesen elzárt fennsík; a nagyobb nyugati résznek azonban, melyet a Ladon és Alpheios folyók szelnek át, van nyugot felé egy kijárása: az Alpheios völgye, mely folyó Arkadia nyugati felének összes vizeit az Ión-tengerbe gyűjti. Az Arkadiát környező partvidékeket mindenfelé, de különösen dél és nyugat felé számos tengeröböl szaggatja meg, melyek az egész félszigetnek jellegzetes, már a régiektől platánlevélhez hasonlított alakot adnak. Nyugatra nyilik a kyparissiai, délre a messenei, lakoniai és argolisi tengeröböl. A félsziget északi partvidéke Korinthia, Sikyonia és Achaia területére oszlik. Az Arkadiától nyugatra eső, síkságokban bővelkedő területnek Elis a neve, a keleti oldal öblöktől megszaggatott félszigetének pedig Argolis. A déli vidék igen feltünő tagosulású. Az Arkadia keleti oldalát határoló hegylánczból a Parnon nevű hosszú hegyláncz huzódik délfelé egészen a vihartépte, folytonos hullámzástól rázkodó Maleia hegyfokig. Ezzel párhuzamosan, az arkadiai déli határhegység közepétől egészen a Tainaron (Matapan) fok szürke sziklatömegéig egész Görögország legszebb és leghatalmasabb hegysége, a 2410 m. magasságig emelkedő Taygetos nyulik el. Ez a két párhuzamos hegyláncz, s az Eurotas köztük levő folyóvidéke alkotja Lakonia területét. A Taygetostól nyugatra és Arkadiától délnyugatra eső vidék, a Pamisos folyó völgye és az ithomei hegységek, s a messenei öböl meg az Ión-tenger közti félsziget együtt alkotja Messenia területét: ez egész Görögországnak legbájosabb vidéke, melynek szelid éghajlata alatt délies növényzet tenyészik.

Az Aegeus-tenger számos szigetei, mint a Kisázsiával való közlekedés közvetítői, a görögök történeti életének fontos székhelyeivé váltak. Egy részük természetes függeléke a thrák és kisázsiai partoknak, más részük a thessaliai, attikai, argolisi és lakoniai hegylánczok folytatása. Néhány kisebb, önálló csoportot nem számítva, két nagy csoportba osztották őket a régiek. A Kykladok (melyeknek neve azt jelenti, hogy közös földrajzi középpontjukat, Delos szigetét «környezik»), az Aegeus-tenger déli részében, a peloponnesosi oldalon vannak szétszórva; köztük Delos mint az ősrégi Apollon-tisztelet székhelye, s az ión amphiktyonia feje, nevezetes, Naxos pedig kiváló politikai jelentősége miatt. Az úgynevezett Sporadok («szórványos szigetek») mindazok az Aegeus-tengerben lévő kisebb-nagyobb szigetek, melyek a Kykladok csoportján kívül esnek. Legfontosabbak az attikai és boiotiai part mentén hosszan elnyuló Euboia («gulyásföld»); északon és északkeleten Thasos, Samothrake, Imbros, Lemnos; az ázsiai part közelében Lesbos, Chios és Samos. ’Természetes elrekesztése az egész Aegeus-tengernek és a benne lévő szigeteknek a déli részen messze keletre elnyuló nagy Kreta sziget, melynek a görög őstörténetben Európát Ázsiával közvetítő helyzeténél fogva nagy jelentősége volt, továbbá a folytatását képező Karpathos és Rhodos, melynek virágkora már a Nagy-Sándor utáni időkbe esik.

Hátra van még, hogy áttekintsük Kis-Ázsia nyugati partszegélyét is, melyen a görögök már a mykenei korban sűrűn alapítottak gyarmatvárosokat, s mely a dór vándorlás korától kezdve hosszú ideig a görög szellemi élet fő székhelye volt. Ezt az ázsiai Görögországot földrajzi szempontból az a hol szélesebb, hol keskenyebb, de mindenütt enyhe éghajlatú és termékeny partszegély alkotja, mely (délről északnak) Káriától egészen a Propontis északi bejáratánál lévő Kalchedonig huzódik el, s melyet a kisázsiai szárazföld felől mindenütt magas hegyek határolnak: délen a Tauros nyulványai, aztán a lydiai és phrygiai parti hegységek, északon pedig a bithyniai Olympos. Több, kelet felől a tengerpart felé nyuló hegyláncz természetes tagosulást ad e partszegélynek; délen a Mykale fokban végződő Messogis, melynek déli tövén a Maiandros (Meander) folyó kanyarog; Lydiában a Tmolos és Sipylos, melyeket északon a Hermos folyó szegélyez, továbbá a Temnos, melyből a Kaikos folyó ered; végül északon a trójai Ida hegység. Maga a part öblökben, kikötőkben, félszigetekben, fokokban rendkívül gazdag; de, valamint az európai részen az Acheloos-torkolatot és a Thermopylai tájékát, a folyóvizek és a tengeráramlatok lerakodásai itt is sok kikötőt elsekélyesítettek a századok folyamán, sőt némely kis parti szigetet (pl. Ladét Miletosnál) összekötöttek a szárazfölddel.

Terület dolgában azon nép lakóhelye, mely arra volt hivatva, hogy a perzsákat a világtörténet ideiglenes vezetésében felváltsa épen nem fogható hozzá a nagy keleti birodalmakhoz. A tulajdonképeni Görögország területe az Olympos és a Tainaron fok között, még Epeiros és a szomszédos szigetek beleszámításával sem éri el a 100,000  km.-t; Peloponnesosra ebből kerekszámmal 25,000, Attikára csupán mintegy 2500  km. esik.

Még csak arra nézve kell egynehány megjegyzést tennünk, milyen befolyással volt a görög föld most ismertetett földrajzi tagosulása a görög nemzet történeti és társadalmi életére. Mert a népek fejlődése a maga egészében nem szükségképeni következménye ugyan lakóhelyük természetének, s a fejlődés a valóságban a történeti élet számtalan más tényezőjétől is függ: de a fejlődés lehetőségére nézve, föltéve, hogy az illető nép elég ügyes a felhasználásukra, a természetadta alapföltételeknek nagy jelentőségük van. A görögök hazájának legjellemzőbb földrajzi sajátsága a szaggatottság, elaprózottság, magas hegyek, mély völgyek, termékeny kis fennsíkok és tengerparti síkságok szüntelen változása. A tenger minden oldalról mélyen belényomul; a keletnek és nyugatnak nyíló öblök előtt számos kisebb-nagyobb sziget hidalja át a tengert a kisázsiai félsziget és Italia felé. Kisázsiában is a belső, elzárt fennsík élénk és gazdag tagozású partvidékbe megy át, melyen termékeny folyóvölgyek, – az európai hazáéinál nagyobbak, – meredek hegylánczokkal váltakoznak. Az egész földrész tán az egész földkerekségének legváltozatosabb, legélénkebb tájéka, össze sem hasonlítható a kelet roppant kiterjedésű, de egyhangú alkotású országaival, melyekkel eddig találkoztunk. Főképen a föld ezen jellegzetes alakulásának tulajdonítandó a görögök társadalmi és kivált politikai életében minden időkön át mutatkozó bámulatos tarkaság, sokféleség, s különösen a görög élet legjellemzőbb, legfontosabb sajátsága, a görög törzsek szertehúzása (particularismusa), melyhez hasonló semmiféle indogermán eredetű népnél nem található. Mind a szárazföldi, mind a félszigeti, mind a szigeti Görögország alakulása mintha csak arra való lett volna, hogy a nemzet megoszlását, számos önálló, elszigetelt, középszerű vagy kisebb államközösségek fejlődését mozdítsa elő. Több századon át a görög világot voltaképen több száz teljesen önálló, önkormányzattal biró (souverain), egymástól teljesen független város alkotja. A politikai élet egyedüli hordozója a görögöknél a város; város és állam, városlakó és polgár görög szempontból azonos fogalmak. Még Aristoteles sem tud igazi államot máskép elképzelni, mint város alakjában. A talaj természetes alakulásának befolyása olyan erős volt, hogy a görög kantonoknak és városoknak pusztán görög erőn alapuló egyesítését mindvégig meghiusította. Nincs hosszú folyóvölgy, mely akár csak a szárazföld egyes vidékeit is egymással összekötné és az egységes uralmat lehetővé tenné; nincs hadi tekintetben uralkodó vidék, melynek birtokához a többi vidékek birtoka is hozzá volna kapcsolva. A nemzeti összetartozás érzete a kereskedelem fejlődésével s kivált az idegen nyelven beszélő «barbár»-okkal való ellentét következtében a VII. században fejledezni kezd ugyan; ebből az időből való a «hellén» névnek az összes görögöket jelző jelentése, s a kulturának vannak olyan ágai, melyekben a nemzeti összetartozás érzete kifejezésre jut: de politikai tekintetben még az a szövetkezés sem vezetett állandó egyesülésre, melyre a görög törzsek legnagyobb részét, de akkor sem mindet, az egész hellén történet fénykorában a perzsa támadások kényszerítették. Nagy, középponti jelentőségű főváros sem fejlődött ki soha a görögöknél, olyan, mint Memphis vagy Theba Egyiptomban. Többre, mint erős és makacs dualismusra soha sem vitték a görögök, erre is csak kényszerűségből: nemzeti történetük Perikles korától kezdve egészen az aitoliai szövetség felbomlásáig ezt a politikai irányt mutatja.

Azok az okok, melyek a görög városoknak vagy pártoknak dualistikus törekvéseit táplálták és kifejlesztették, nagyon különfélék, mint a történet folyamán látni fogjuk. De már kezdettől fogva fontos az az ellentétig menő különbség, mely egyrészt a szárazföldi, másrészt a partmelléki és szigeti lakosok közt mutatkozik; nagyrészt azok az elemek ezek, melyek a perzsa háborúk után mint aristokratikus és demokratikus szervezetű államközösségek állanak szemben egymással. Lakóhelyük természete kezdettől fogva a társadalmi élet más-más főiránya felé terelte az egyes görög törzseket. A legrégibb időben századokon át a hegységek és fennsíkok lakói pásztorok, a völgyek és síkságok lakói kezdetben szintén pásztorok, aztán inkább földmívelők voltak. Nagyon soká tartott, míg a partmelléki és szigeti halászlakosság kivált a keleti befolyás hatása alatt teljes tudatára jutott annak, mennyire alkalmasak lakóhelyei a tengeri kereskedelem ápolására, míg aztán a kereskedelem-létrehozta gazdagság lassankint a pásztorkodásra, földmívelésre és így közvetve a görög társadalmi rendek fejlődésére is visszahatást kezdett gyakorolni, és végtére a tengerészet az egész hellenség hatalmának jellemző főtényezőjévé vált, s lehetővé tette, hogy világtörténeti feladatát megoldhassa. Persze, e feladat megoldásában nem volt minden görög törzsnek egyforma része. Még a nemzet fejlődésének legmagasabb fokán is páratlan jelenség az a görög történetben, hogy a természetadta alapfeltételeknek megfelelően mennyire különbözik egymástól az egyes törzseknek nemcsak politikai, hanem társadalmi fejlettsége is. Egy időben, és aránylag kis területen, egymás szomszédjában élnek Epeiros kezdetleges szervezetű pásztornépei, Aitolia klephtái a thessaliai és boiotiai fényes lovagtársadalommal, a kisázsiai nagy és pompás kereskedővárosok lakóival, a kik között a költészet és tudomány napja is felhajnallott. A szárazföld szőlő- és földmívelői, a Kykladok halászai, az elisi nagybirtokosság, az arkadiai zord pásztorélet a legrikítóbb ellentétet mutatják Lakonia gyakorlótereinek fegyverzörgésével, Korinthos kereskedőinek sürgés-forgásával, az athéni nyilvános élet zajával, hol fejlett haditengerészet, eleven kereskedés, a szóló- és képzőművészetek különösen szerencsés összhangba olvadtak össze. Mint a történet folyamán látni fogjuk, a kultura igazi fejlesztőivé és terjesztőivé főképen az Aegeus-tenger partján lakó, s a kelettel szorosabb kapcsolatban álló részek váltak: a görög nép világtörténeti hivatását, hogy a keleti kulturát átvegye, önállóan tovább fejleszsze, és más népeknek örökül adja, főképen az ezen kultura útjába eső törzsek teljesítették. Világtörténeti hivatásuk lakóhelyök természetéből folyt s nélküle soha sem lett volna megoldható.