A mezernyei »Nagy korsóhoz« címzett vendéglőben, melyre olyan korsó van ráfestve, hogy beleférne három akó sör, közönségesen két okos ember szokott esténként sakkozni. Néha csak beszélgetnek s mindenkinek van egy rögeszméje. Az egyik okos ember, dr. Pázmár Anzelmus azt állítja, hogy törvényileg meg kellene tiltani az ötven éven alóli emberek gyógyítását (maga alatt vágja a fát a doktor), mert ha egészséges szervezetű az ötven éven alóli ember, magától is meggyógyul, ha pedig nem jó szervezetű, hadd menjen a maga útján, ne szaporítsa itt a kenyérpusztítókat és a rossz szervezetű utódokat; gyógyítani csak az ötven éven túlit volna szabad, az öregségi bajok reparálása céljából. Ha ezt a törvényt behoznák, akkor kellene aztán megnézni vagy száz év múlva Magyarországot. A másik okos embernek, Holics József kéményseprőmesternek, szinte van egy hazamentő eszméje (mert van az minden magyarnak). Azt mondja ugyanis, hogy egy országot csak a kémények tehetnek naggyá. De ez aztán biztos. A kormány ostoba, mert az embereket számláltatja meg a statisztikusokkal, holott ahelyett kéményszámlálást kellene elrendelnie. A kéményekben van az erő. Anglia nem azért nagy, mert negyvenmillió lakosa van a három királyságnak, hanem mert van vagy tizenötmillió kéménye. Minden három lélekre esik egy. (Csak azt szeretném tudni, a ponciusát, hogy ki tisztogatja azt mind!)
A doktor rossz véleménnyel viseltetett a kürtők iránt, mint amelyeknek füstjében megy ki az ember keresménye. A kéményeket, úgymond, csak Dickens szerette, mert a szél regényeket dudált be neki azon keresztül.
Ennek ellenében, bár nem olyan tudós ember Holics mester, mint a doktor, mégis kivágja a rezet:
- Bizonyára vagynak kémények, amelyeken kiszalad a föld, de viszont vagynak kémények, amelyeken beszalad a pénz. Igaz, hogy ilyen kürtői csak az egy Tóth Mihálynak vagynak.
Az ám. A rekettyési uradalom tele volt ilyen karcsú, égnek meredező kéményekkel; ott állt a gőzmalom a falu végén, a kockagyár roppant kürtője és a fűrészmalomé az erdő alján, továbbá egy nagy szeszgyár is ott dolgozott még tavaly a kenderáztatók mellett, ami krumplit már a tótocskák nem bírtak megenni, átváltoztatta nekik alkohollá; volt még azonfelül téglagyár a birtokon és Isten tudja mi minden. Egyszóval Tóth Mihály nem hiába járta Amerikát, valóságos ki paradicsomot teremtett az elhanyagolt birtokon, hol az idillikus ősgazdálkodás mellett megkísérelte az amerikai rendszert is: zsidó nélkül gazdálkodni - amit ő így fejezett ki a szomszéd birtokosok előtt, kiknek alagcsövezett rétjeit és füstölgő gyárait megmutogatta: »Az urak szidják a zsidót, pedig nem tudnak meglenni nélküle, mert ő veszi meg, amit termelnek, én nem szidom, pedig nincs rá szükségem, mert lehetőleg magam dolgozom fel, amit termelek, ezáltal munkát nyújtok a népnek és - tette hozzá - magam teszem zsebre a hasznot.«
Csak abban nem volt igaza, hogy a hasznot ő teszi zsebre. Tóth Mihály birtoka öntötte ugyan a pénzt, de ő nem volt kapzsi és haszonleső (amerikai részvényei úgyis eleget jövedelmeztek), amit a birtok hozott, okos bőkezűséggel szórta szét jótékony célokra, többnyire névtelenül, sohase hivalkodás okáért, nemes ösztönből, azért az élvezetért, hogy ő magát jó embernek és hasznos polgárnak tudja. De a jótékonysága egészen más volt, mint az idevaló magyaroké. Követválasztásra nem engedte magát megpumpoltatni, pártcélokra se adott egy grislit se (amiért aztán rossz hazafinak tartották), még kevésbé volt munificens templomok és papi dolgok iránt (amiért kijárt neki a »pogány kutya« elnevezés), hanem ahelyett kiosztott nyaranként a bontóvári gyerekek közt háromszáz labdát, télen pedig ugyanannyi pár korcsolyát (ezért meg már éppen félbolondnak emlegették), s megalapította Mezernyén (a tatár fővárosban), a Szent Sebestyén-szanatóriumot, melynek ő lett a védnöke s költségeit jóformán maga viselte. Ezért már nem merték szidni, csak magukban gondolták: »Ostoba fráter.«
Voltaképpen csak azért alapította, mert vagyona egy részét valami jó célra szánta. S ez elég jó. Az Isten iránta való jósága megtermékenyítette az ő szívének jóságát is. Az öröklött vagyon rendszerint gőggel jár, a szerzett vagyon bizonyos alázatossággal, bizonyos bocsánatkérés-félével az emberiség iránt, mely elől a tejfölt leszedte. Innen van az, hogy a parvenük humánusabbak, mint a született nagyurak. Ezek a külső csillogásra költenek, azok a szerencséjük nyomán keletkező irigység tompítására.
Talán ez a szempont vezette Tóth urat is? Talán az amerikai nábobok példája? Akármi vezette, elég praktikusan csinálta. Nem doktorokat alkalmazott a kórháznál, hanem öregasszonyokat, akik az ápoláshoz értettek és a főzéshez, doktor csak egy volt, az említett Pázmár Anzelmus. A kórházat nem nevezte el ispotálynak, hanem Szent Sebestyén-pihenőháznak, mert az ispotály szó ellenszenves azon a vidéken. Gyalázatnak tartja a paraszt a kórházba való jutást: az akasztófán meghalni vagy a kórházban, egyforma szégyen, sőt az akasztófa még valamivel gavallérosabb, mert a király akasztatja fel az embert roppant ceremóniával (s az is csak valami), de az ispotály borzasztó, inkább pusztuljon el az illető a garádban, a lésza alatt!
Ez elnevezés alatt csakhamar fölvirágzott a kórház s tele lett betegekkel és szimulánsokkal (mert híre ment a jó kosztnak), s a nép is belátta a Tóth Mihály áldozatkészségét, számos jellel mutatta ki iránta szeretetét és nagyrabecsülését, úgyhogy Tóth Mihály úr, aki csak azt célozta, hogy lázároknak és ügyefogyottaknak vigasztalást nyújtson, önmagának szerezte a legnagyobb vigasztalást és gyönyörűséget. Jobbnak, nemesebbnek, tisztábbnak érezte magát, valahányszor az egyemeletes vörös téglaépület szemébe tűnt. Ez tehát az ő alkotása. Úgy tűnt fel neki, mint egy kőből összerakott oltár, melyről imádság száll az Istenhez a kémények füstjében... Ez a füst ugyanis a betegek számára főtt ételekből származik.
Kevély volt erre a dolgára s lassankint minden javítási és cselekvési szenvedélye erre a pontra gyűlt. Kertet csinált a betegeknek, artézi kutat fúratott nekik, hogy jobb ivóvizük legyen, örökké tett-vett, járt-kelt a Szent Sebestyén-pihenőház érdekében.
Majd minden délután áthajtatott Mezernyére, ha nehéz betegük volt, néha éjszakára is ott maradt, kivált ha krízis előtt állott, érdekelte, hova billen a Párkák orsója. Egy szobája volt berendezve az emeleten, abban hált, este pedig olyankor, a »Nagy Korsó«-nál vacsorált s hallgatta a dr. Pázmár és a Holics József disputáit a kéményekről és a beteg emberekről. Néha ő maga is beleszólt szelíd, csendes modorában, leginkább az orvos rögeszméje ellen, ki Spárta példájára, egy erős, edzett fajnak roppant jövőjét tudta élénk színekkel kifesteni, azon az alapon, hogy hadd hulljon a férgese.
- Nem doktorhoz méltó beszéd ez - jegyezte meg egyszer Tóth Mihály.
Pázmár úr nagyon neki volt már hevülve, nem hagyta magát.
- A doktor is lehet okos ember a privát óráiban.
- Igen, de mindenekelőtt neki kell a legjobban áthatva lennie a modern humanizmustól, mely ez előhaladott századnak a legnemesebb alapgondolata. Önben a múlt századok szelleme nyilatkozik, mikor az embert, mint birkózási alanyt tekintették a királyok és oligarchák.
- Ejh, menjenek önök a pokolba azzal a modern humanizmussal. Az is csak svindli!
- Ejnye, doktor, doktor! Hiszen maga alatt vágja a fát. A saját működését törpíti le és egy kicsit az enyimet is.
- Bánom is én!
- Hát nem lélekemelő az, mikor az év végén kimutatást csinálunk a Szent Sebestyénnél s azt jelenthetjük, mint például tavaly, hogy kétszáztíz beteget bocsátottunk el meggyógyulva? Nem érez ön ekkor egy kis meleget szíve táján? Vallja meg őszintén.
- Nem.
- No, én érzek.
- Pedig, ha valaki, úgy éppen ön nem érezhet.
- Hogy én? - dadogta Tóth úr, részben csodálkozva, részben elképedve, részben sértődve.
- Ön, ön, Tóth úr - rikácsolta a doktor és az egész pohár puncsot fölhajtotta egyszerre.
- Hogy érti ön azt? - kérdé Tóth Mihály tompán.
- Nos, én goromba ember vagyok és ha már annyira jutottunk, hát megmondom önnek az igazat. Ahogy én önt ismerem, Tóth úr, le fog a szeméről esni a hályog s egész világításban meg fogja ismerni a saját, úgynevezett modern humanizmusát, amelyre most olyan sokat tart.
- Vajon? - szólt Tóth Mihály s kétkedve rázta a fejét.
- A dolog valóban úgy áll, hogy körülbelül kétszáz beteget gyógyítunk ki évente a Sebestyénben, de miután én egyszersmind a gyári orvosa is vagyok Tóth úrnak, én ennélfogva arról is vezetek magánstatisztikát, hogy az ön gyáraiban hány ember betegszik meg és nyomorodik el évenként, a szeszgyárban előállított alkohol pusztításait nem is számítva, körülbelül háromszáz lélekre rúg, az idén pláne több volt. No, már most...
- Ugyan, ugyan - vágott közbe Holics uram, szürke, gömbölyű fejét rosszallón csóválva.
- No, már most - folytatá a doktor feltartóztathatatlanul -, ha Tóth úr beszüntetné egy napon gyáraiban az üzemet és bezárná a Szent Sebestyént, hát maradna évenként ötven ember haszon. Ilyen az a modern humanizmusa a kémények urainak, hahaha.
Tóth Mihály elvörösödött, mint a rák, kihörpintette szó nélkül a whiskyjét s azzal hazament lefeküdni a szanatóriumi szobájába. Mikor reggel felkelt, már akkor az orvos az inspekcióját végezte a betegek közt.
- Majd ha készen lesz, doktor, rendelkezésemre bocsátja azokat az adatokat.
- Miféle adatokat? - csodálkozott Pázmár.
- Amelyekről tegnap este szólott.
- Tegnap este? Miről is beszéltünk tegnap este? Ah, igen, emlékszem már. (Nevetett, mint aki valami jó tréfára emlékszik vissza.) Tényleg összeállítottam ezeket az adatokat.
Kihozta szobájából s átadta neki.
- A statisztika azért jó tudomány - jegyezte meg -, mert mindent be lehet vele bizonyítani.
Tóth Mihály azzal kezet fogott vele s hazament Rekettyésre. Nem is jött el, csak harmadnapra, amikor visszaadta a jegyzeteket Pázmár úrnak.
- Önnek igaza volt - mondá egyszerűen. - A mai naptól kezdve bezártam a gyáraimat.
- Csak talán nem? - hüledezett a doktor.
- De igen. Ön meggyőzött engem, hogy az effajta humanizmus öncsalás, istencsalás és népcsalás. Egy szájból hideget és meleget fújni s bezsebelni az emberek tiszteletét, nemtelen dolog. Vagy a gyárakat kell becsukni vagy a szanatóriumot. Számot vetettem magammal, elég gazdag vagyok hozzá, én a gyárakat szüntetem meg.
- És az én gyári prakszisom és fizetésem?
- Az is megszűnt a mai nappal. Vagyis a fizetés jár még egy évig hálából, azért, hogy fölvilágosított.
Pázmár dr. ránézett, nem tréfál-e s mennyre-földre esküdözött, hogy ő csak tréfált tegnapelőtt, de bizony Tóth Mihály egészen komolyan vette a dolgot s attól a naptól kezdve a rekettyési uradalomban megszűntek füstölögni azok a szép magas, karcsú kémények, a Holics József uram kedvencei.
Ilyen ember volt Tóth Mihály. Hirtelen elhatározású, s amit egyszer eltökélt, amellett kitartó, sőt hajthatatlan.
A gyári üzem megszűnése sok szóbeszédre adott alkalmat annak idején, de kevés következménnyel járt, hacsak azt nem vesszük, hogy a »Nagy Korsó« két szenvedélyes vitatkozója végre abbahagyta az évekig tartó szóharcot, a doktor óvatos volt a betegek hiábavaló gyógyításáról elmélkedni, a kéményseprőmesternek pedig fájt a szíve a kürtőkért, melyeket ő söpörtetett azelőtt, s a be nem hegedt sebet nem akarta többé érinteni, azonfelül egy pontban mind a ketten megegyeztek, hogy Tóth Mihálynak az egyik kereke hiányzik. A távol álló körök természetesen nem hitték el Pázmár előadását, hanem arra vezették vissza a gyárak megszüntetését, hogy nem jövedelmeztek eleget (van ám Tóth Mihálynak magához való esze), de akadtak olyanok is, akik azt sugdosták: Tóth Mihály uramnak elfogyott immár az aprópénze.
Ezt az utóbbi híresztelést azonban nemsokára tudtán és akaratán kívül is alaposan megcáfolta, midőn a múlt év végén a bontóvári takarékpénztár válságos helyzetbe jutott, s még Pesten járt küldöttei sem bírtak a pénzpiac rendkívül nyomott helyzete miatt gyors segítséget hozni: jó szerencse, a vonaton összetalálkoztak Tóth Mihállyal, s elpanaszolván neki a bajukat, megjegyzi az amerikánus szerényen: »Ejnye, ejnye, hm. Ami pénzem van most a ház körül, beviszem holnap az uraknak.« Be is állított másnap és leolvasott nekik a pulpitusukra egy negyedmillió forintot.
Most már egészen a terményekre vetette magát, de ebben is mesés sikereket ért el, mert nem a sablonos gazdálkodást folytatta, nem azt nézte, hogy ő mit szeret, hanem hogy mit szeret a föld; egy ötszázholdas táblát beültetett hagymával, több mint százezer forint tiszta jövedelmet hozott neki, egy másik nagy táblában rengeteg mákja termett, egy harmadikban lencséje. A pompás talaj, mely már megunta az örökös búzát, szinte nekiszilajodott mámoros jókedvében, hogy valami újat mutathat.
A szomszéd birtokosok nem győzték bámulni szerencséjét, s dicsérni csodálatos szakértelmét, de ő mindig kitért a dicséretek elől.
- Nem tudok én semmit. És éppen abban van az erőm, hogy ezt tudom magamról, s olyanokra bízom a dolgaimat, akik tudnak hozzá. A minneapolisi egyetemen van egy komám, aki a Mari leányomat tartotta keresztvízre, nagy vegyész, annak zacskókban beküldöm különböző dűlőkből a talajt, ő vegyelemzi és megírja, melyik milyen növénybe szerelmes. Én aztán csak az áldást adom rá. Ez az egyik titkom. A másik az, hogy jól fizetem az embereimet, a béresek, juhászok bére fokozatosan emelkedik s nyugdíj van kikötve öreg napjaikra, ezzel érem el, hogy jól viselik magukat és együtt éreznek velem. A gazdatisztjeimmel pertu vagyok s ha valamit mondani akarok nekik, én keresem fel őket, amiért aztán jól érzik magukat nálam és fizetésen felül bizonyos hányadban osztoznak velem a jövedelemből, egyszóval, szépen megélnek a birtokon valamennyien, sőt azonfelül nekem és vendégeimnek is jut.
Még pedig elég vendég fordult meg a háznál, kivált mióta Mari eladósorba került. Kedves, barátságos háztartást vittek, melynek azonban voltak holmi különösségei, amelyeket balul ítéltek meg némelyek s csúfolták érte háta mögött a kiflikirályt. Már mindjárt furcsa, hogy a kastélyban, mely egykor a Várkonyi báróké volt, a gazdatisztek laktak, a tulajdonos az ambitusos tiszttartó-házat foglalta el. »Még ez is túlságosan bő és fényes nekem - mentegetőzött Tóth úr. - Mit keresnék én abban a zordon kastélyban, azokban a nagy termekben? Megfagynék én ott.«
Bent a szobákban is különc összevisszaságban fonódott egybe a legridegebb igénytelenség a legnagyobb pompával. Az előszobában néhány keményfa szekrény van, egy ruhafogas, rajta a Mari kékrókás bundája lóg (Worthtól való elsőrangú darab) az öregúr birkabőrrel bélelt fakó kabátjai közt. A falon egy velencei tükör látható, mellette az aratók szalmakoszorúja, a tükör alatt egérfogó masina és egy kosár, amelyben az anyamacska ül világtalan kölykein. Kedves parányi fejüket ki-kidugják, azután megint összebújnak az anyjuk meleg teste alá. Ámbár iszen ebből a szempontból elég tisztességesen ellátva jöttek a világra, prémes bundában mindenik.
A nagy nappali szoba is a fent írt képet mutatja. Minden előkelő és értékes, ami Mari kisasszonyra vonatkozik vagy az ő tulajdonát képezi, a többi pedig polgárias. Egy korhadt sublódszekrény, néhány olcsó, csíkos kanavásszal behúzott szék és ugyanolyan kelméjű hepehupásra besüllyedt kihúzós dívány, egy hibátlan tigrisbőr a padlón s halvány zseníliaszőnyeg rózsákkal, a kánai menyegző egy rossz színnyomata a falon, húsvéti barkával a ráma mögött, átellenben Mari kisasszony pompás arcképe kis leányka korából Lenbachtól, egy kétezer forintos mahagóni zongora, egy puhafa pohárszék festetlen (a faragóbéres készítménye), egy XIV. Lajos korabeli bronzdíszítésű rózsafa asztal, melynek felső lapján művészien van berakva a fontainebleaui kastély. A szoba másik sarkában is van egy asztal, de ez már nem műremek, egyszerű X-lábú alkotás, melyen a Mari kedvenc virágai telelnek drága majolika cserepekben. S így megy ez végig. A Tóthné szobájában, akár válik díszére, akár nem a zöld ripsz-garnitúrának, egy szuszék áll az ajtónál, tele ocsúval, hogy amikor a nemzetes asszony kifelé megy, belemarkolhasson, mivelhogy künn csipogva gyűl köréje, ha meglátja, a sok lesipuskás, potyakedvelő baromfi s azt nagyon szereti a nemzetes asszony.
Érdekes volna a Mari kisasszony szobájába is benézni, milyen kedves, tiszta, csillogó, csupa hab, csupa csipke, mint egy királykisasszony fészke, de oda nem illik belépni akármikor, sőt a legjellemzetesebb a gazda szobája lenne, de ilyenkor, ha az eszterga berreg, nem szabad őt háborgatni. Most templom a szoba s lakója az Istennek áldozik, vagyis első szerelmének: zöld posztókötényben, felgyűrt ingujjakkal tajtékpipákat csinál a cselédeinek és a tiszteknek.
Azaz van, akinek minden szabad. Mari kisasszony rántja fel az ajtót, ijedt képpel, szelesen.
- Apa, apa - lihegi -, vendég érkezett.
- Hát aztán? - mondja az öreg nagy flegmával.
- Hamar, hamar, vesd le a kötényt... a kötényt... Az ablakon át láttam, mindjárt itt lesz.
S ezzel maga rohant, hogy a kötényt megoldja.
- De legyen már eszed, mit rángatsz? Mért félsz úgy a köténytől? Hiszen nem loptam én azt.
Mari a lábával toppantott.
- De ő van itt - hebegte zavartan -, az izé...
- Talán bizony az esztergomi hercegérsek? - mondá az öreg Tóth némi csodálkozással.
De már akkor kopogás hallatszott az ajtón, s az új szolgabíró, Noszty lépett be.
- Isten hozta, Isten hozta - szaladt elébe az öregúr, ismergetve, ki légyen. - Ah, az én múltkori gibicem - kiáltá vidáman s megrázta a jöttnek mind a két kezét.
- Mint a járás új tisztviselője, kötelességemnek tartottam tiszteletemet tenni.
- Örülök a szerencsének. De menjünk talán a szalonba, mert itt nagy rendetlenség van. Pipákat metszek a cselédeimnek. Értek hozzá egy kicsit. Pipacsináló voltam valamikor. Hej, milyen szép idők voltak azok!
Noszty tapintatosan jegyzé meg, hogy csak az az igazi úr, aki a kezével is meg tudja a kenyerét keresni, nemcsak az eszével, mert annak két dominiuma van.
A szalonban csakhamar megjelent Tóthné is. Valóságos örömlármával fogadta a váratlan vendéget, Bocsánatot kért, hogy előbb nem jött, de nem vette észre a kocsi érkezését. Ebben a latyakos sárban nem zörögnek a kerekek, csak huruttyolnak. Ámbár előre érezte, hogy ma kedves vendég lesz.
- Mert valóságos kalendárium az én testem és szibilla-könyv - folytatá szokott modorában, mindig a jelentéktelen részletekbe csúszva az alapgondolatról -, ha lábamban van hasogatás, akkor eső lesz, ha a halántékomon ég, szél lesz, ha a bal szemem viszket, kedves vendég jön, ha az orrom viszket, valami eltörik a háznál... ha a jobb fülem zúg, rossz hírt hallok, vagy ha talán a bal fülem, nem tudom bizonyosan, te talán tudod, Mihály.
- A bal füled lesz, Krisztina... mert csak a balra hallasz - nevetett Tóth úr.
- Ejnye Mihály, Mihály - botránkozott meg Tóthné -, mi szükség a feleségedre rápirítani? Mért nem doboltatod ki a bontóvári piacon hajdúval, hogy siket vagyok? Tudhatnád, hogy minden asszony asszony, s egyik se szereti, ha a hibáit kikürtölik.
- Nem akarom, szívem, hogy elszeressenek tőlem - tréfálózott Tóth úr.
Erre aztán Krisztina asszony is elmosolyodott és rászólt a hallgatag Marira, ki olyan zavartnak, ügyetlennek, bátortalannak érezte magát e pillanatban, mint még sohasem.
- Ugorj, leányom, hozzál az asztalra egy kis szilvóriumot és pogácsát.
Miközben még mindig dörzsölte a viszkető bal szemét.
Noszty úr szabadkozott, hogy az ő kedvéért ugyan ne fáradjon a kisasszony, mert ő a világért se kér semmit, s hogy megakadályozza, mert Mari már megindult, utána szaladt a szomszéd szobába és ott hirtelen átadott neki néhány összehajtogatott régi újságot.
- Amit ígértem, kisasszony. Tudja, a somlyói tündérről.
- Emlékszem - felelte félénken, s a fekete kabátkája alá csúsztatta a fakó újságot.
- És most már jöjjön vissza, mert azzal az ürüggyel szaladtam maga után, hogy megakadályozom a pogácsahozatalt.
Noszty ezek után csakhamar felkelt és búcsúzott. Sopánkodtak, amint ez már minden magyar házban szokás, hogy mért nem marad ott ebédre, játszották a sértettet, fenyegetőztek, hogy sohase bocsátják meg, csábították, hogy őzgerinc lesz és balatoni fogas, délután tarokkparti, mert a kasznár egyike a legjobb tarokkistáknak Magyarországon és a kapcsolt részekben. Noszty azonban kibeszélte magát, hogy most csak rövid, tiszteletteljes vizitre jöhetett, mert ebédre Voglányba hivatalos, ott találkozik a húgával, a főispánnéval, akit még nem látott, mióta itt van. Sok huzavona után utoljára abban egyeztek meg, hogy a jövő héten eljön egy egész napra s hogy azután is mindig ideszáll, ha a hivatalos dolga erre hajtja. Búcsúzáskor ünnepélyesen kezet kellett adnia mindezekre.
- Annyit leszek én itt, hogy még rám is unnak asszonynénémék - ígérgette.
- De már azt csak nem tesszük - tiltakozott Tóthné, kit egészen elbájolt a bizalmas »asszonynéném» megszólítás, mintha hájjal kenegetnék.
Künn az ambituson az úgynevezett kisebbik búcsúzkodás következett, amikor a szíves háziak még egyszer összefoglalják az összes jókívánságokat és a viszontlátogatási biztosítékokat, természetesen dideregve, mert ők csak a szobai ruhában jöttek ki, míg a vendég már jó helyen van a bundájában, de mindegy, ennek meg kell lenni, hisz azért falu és azért fekszik Magyarországon. Marinak természetesen eszébe jut eközben:
- Ejnye, lássa, meg sem mutattam magának, hogy mim van.
- Hát ugyan mije?
- Jöjjön no, nézze meg!
S ezzel visszainti az előszobába, ahol megmutatja a kis macskákat az anyjukkal.
- Ugyan, Mari, de gyerekes vagy - csóválja a fejét Tóthné -, pedig már nagy leány volnál.
A vén macska gyanakodva, ellenségesen néz vissza a kíváncsiakra, szemei pirosban fénylenek, mint a rubint és a berzenkedő bajusza szinte szikrákat hány. A kicsinyek pedig bóbiskolni látszanak mindnyájan, csak éppen az egyik nyitogatja már a szemecskéjét, mintha egy kis serét volna ott bent a nyílásban.
- Hát látott már valaha ilyen gyönyörűséget?
Noszty elmosolyodik, mint mikor valaki nem tudja, mit feleljen egy bohókás kis gyermeknek.
- Nem, soha - mondá és egész lelkével belemerült a Mari arcának nézésébe.
Mintha tűz perzselné, úgy égett, olvadt, vörösödött e tekintet alatt.
De ennek is vége lett, sőt a harmadik búcsúzásnak is a kocsi mellett, ahova már csak Tóth Mihály kísérte vendégét, még egyszer kezet fogni vele, mikor felszáll.
- A viszontlátásig, Miska bátyám.
S ezzel aztán elgurult a szolgabíró kocsija, az ugató komondorok, melyek rárohantak, összeszidattak, ott bent pedig a szokásos észrevételek cseréltettek ki. Tóth Mihály azt mondta: »Szép fiatalember, meg kell adni.«
Tóthné hozzá toldta:
- És milyen kedves, előkelő.
Mari nem nyilatkozott. Tóth Mihálynak feltűnt és megkérdezte:
- Neked hogy tetszik, kisleányom?
Elbiggyesztette ajkát, húzogatta egy kissé szemöldjeit, a vállait, azután azt felelte:
- Nekem? Én bizony meg se néztem.
Vidáman, szelesen, valami dalt dúdolva szaladt ki a szobából, bezárkózott a magáéba, kulcsra csukta be, aztán maga elé terítette ki a lapokat, és miután ráakadt, éldelegve olvasta el a következő kishirdetést:
Somlyó-hegyen, a pápai iparosok idei szüretén azt a fiatal leányt, aki cseresznyeszín ruhában, sárga rózsával a hajában jelent meg s magát Klárának nevezte, arra kéri táncosa, kire felejthetetlen benyomást tett, hogy adjon magáról életjelt e lapok kiadóhivatalába: »Örök seb« jelige alatt.
Lankadtan bocsátotta le a lapot ölébe, s merengett, álmodozott, bekalandozta lelkével azt a hátteret, mely ennek az úgynevezett apróhirdetésnek mögötte elterül; milyen szépnek gondolta ő azt (pedig milyen rút volt, milyen közönséges volt - mi már láttuk).
- Szeret, szeret - suttogta, aztán felugrott, végigkeringőzött a szobán, majd megállt a tükör előtt, nézegette magát s egy-két szertartásos piruettet vágott ki tükörbeli énje felé.
Egész nap víg volt, mint a csicsergő madár, de ez se tűnt fel, mert a Palojtayné-féle születésnap óta nem olyan ványadt, búskomor többé, mint azelőtt. Nemcsak a régi kedve jött meg, hanem az arca is kezdte fölvenni a hajdani almavirágszínét.
Az udvarlók iránt se volt oly érdes többé, nem bújt el előlük, nem szeszélyeskedett, ha jöttek, nyájasan beszélgetett, tréfálkozott vagy kártyázott velök. Pedig ugyancsak jöttek. Néha tele volt az udvar kocsival, az istálló pedig idegen lovakkal. Az a baj, hogy a kocsisok is ott voltak, akik sok minden tarkaságot elmondtak az uraikról a Tóthék cselédei előtt, kikből ismét Tóthné szedte ki a hasznos tudnivalókat, melyek nagyban halványították azt a jóleső pompát és fényt, melyet a szép kocsik, cifra szerszámok és lovak mutattak a szemnek. Kisült, hogy a Vitnyédy Pali négy szürkéje le van foglalva s ha meg nem kapja Mari kisasszonyt húsvétig, mindene dobra kerül. (No, hát nem kapja meg - dohogott Krisztina asszony.) A Gyengő Józsi is csak olyan könnyű gavallér, két orosz trapperje is bizony csak arra való, hogy sebesebben elérje rajtuk a »Budapesti Közlöny« valamelyik hátulsó kolumnáját. A legnagyobb »flanc«-ot Palásthy György fejtette ki, mert az minden alkalommal más-más lovakon jött, folytonosan csereberélvén őket. Csinos, elkényeztetett úrfi volt, szertelen gőgjében azt szokta mondogatni: »Csak egy Isten és egy Palásthy van, csakhogy az Isten három személyre oszlik«. Szóval az Isten föl van már Krisztus születése óta darabolva, de Palásthy egyben van. Erősen számot tartott a Mari kezére s úgy tekintette, hogy egy szavától függ, hanem ezzel a döntő szóval még gazdálkodott, egyelőre a »flört«-nél maradt, csak ez a szép, ezt kell nyújtani - a többi egyszerű forma.
Valóban a származás volt itt piacra állítva a jámbor Tóthék elé, hogy mint portéka óriási áron keljen el. És Tóthné tényleg a származás felé hajlott titkos terveivel, Palásthy és Krackner közt habozva, mert Palásthy ugyan csinosabb fiú, de Krackner báró. Igaz viszont, hogy Krackner csak német báró, holott Palásthy előkelő magyar família. Tóth úr semmi nézetet nem nyilvánított, de ha szabad némi jelekről következtetni, legszívesebben beszélgetett vendégei közül Sipos törvényszéki elnökkel, pedig az csak fiákeren járt ki Bontóvárról és már nem is volt elég fiatal, azonfelül azt mondják, nem nemes ember, holmi polgári Siposokból való. A széptevők néha »elefántokat« is hoztak magukkal, ezek nélkül nem megy az ilyen falusi udvarlás. A széptevőkből nem egy esetben udvarlók támadtak s így szaporodott a Mari udvara. Új alakokkal új benyomások keletkeztek s Tóthné aszerint módosította terveit, reményeit, a folytonosan változó szituációban nagyobb szórakozást és mulatságot találva, mint leánya. A Palásthy György előkelő származása elhomályosult a köpcös Vente László egyik elejtett büszke szavával. Vente, akit lófő székelynek mondanak, de inkább hasonlít feje a békáéhoz, csak elefánt volt eddig, vagy legalább úgy tekintették (Gyengő hozta el magával néhanapján), hanem egyszer, két nappal azután, ahogy a szolgabíró ott járt, nagyban feléje fordult a Tóthné érdeklődése és figyelme. Orronverősdit játszott Marival. Vente úr bukti lett, Mari pajkos volt, mint egy kis ördög, nem lehetett vele bírni, olyan komolyan és lendülettel ütögette nagy uborkaorrát a kártyákkal, hogy a vér eredt meg belőle. Az istenért, hamar egy lavórt és vizet! Kifolyt abból vagy másfél messzely vér, úgy, hogy mindnyájan meg voltak már ijedve s ő maga is megrettent, hogy azt mondja, ez igen veszedelmes dolog a Ventéknél. Hogy miért, kíváncsiskodott Tóthné, ki szenvedélyes gyűjtője a különös családi vonásoknak.
- Mert családi betegség, mégpedig halálos betegség - felelte Vente. - Már Attila, egyik nevezetesebb ősapám is orrvérzésben halt meg, éppen a lakodalma éjszakáján. (Olyan hangon mondta, mintha még nevezetesebb Venték is lettek volna.) Azóta meg éppen sok Vente pusztult el így - kivált a megyei restaurációkon.
Az orrvérzés elállott és a Vente Laci értéke nagyban megnőtt, mert már mindjárt a vacsoránál feljebb ültette Tóthné vagy négy terítékkel, mint azelőtt.
E hivalkodó, léha társaságot találta Noszty Rekettyésen, mikor a következő héten látogatást tett. Nem volt panaszra oka, mert szívesen fogadták, nemcsak az öregek, de Mari is. Úgyszólván vele foglalkozott, neki beszélt, őrá figyelt és kurtán bánt el a többiekkel, ha hozzája igyekeztek férkőzni. Ez különösen a Palásthy gőgjét sértette s ürügyet keresett, hogy belekössön az új vetélytársba. A vacsoránál szóba került a pozsonyi Kempelennek, akit Tóthné még ismert kis leányka korából, a világhírű sakkozó gépe, mely I. Napóleont is megverte a sakkban. Kempelen anyai nagybátyja volt Palásthynak, de a család se tudja a világ e legcsodálatosabb találmányának a titkát, az akkori fejedelmek is eleget firtatták a nagybácsit, de nem mondta meg.
- Ejh, hát ember volt benne elrejtve - mondá Noszty. - Nem lehet másképp.
- Vagyis ez azt jelentené, hogy a nagybátyám csaló volt?
- Én csak azt állítom, hogy élő ember volt a gépben - felelt kitérőleg és gunyorosan -, se többet, se kevesebbet. Az ön bácsikájához semmi közöm.
Felugrott erre Palásthy, mint a hörcsög.
- Én pedig nem tűröm ezt a szemtelenséget, hallja az úr.
Nyugodtan ráemelte a szemeit Noszty:
- Én pedig megtanítom önt türelemre.
Mindössze ennyi feleselés történt, néma csönd lett utána s vontatottan ment azután a társalgás, hamar szétoszlottak.
Reggel aztán párbaj volt a bontóvári Nyirjésben, Noszty Ferenc átlőtte a Palásthy jobb kezét úgy, hogy harmadnapra amputálni kellett. (Most már hát Palásthy is több darabban volt.) De semmi az, hiszen bal kézzel is lehet hajtani négy lovat.
A Tóthék ártatlan polgári életét kellemetlenül zavarta meg ez a szomorú eset, mely a náluk történt összeszólalkozás következménye. Tóth úr különben, igazságos lévén, inkább a Noszty pártját fogta:
- Ő volt a sértett, nem tehetett egyebet; Palásthy maga kereste a bajt.
Fokozta rokonszenvét Noszty még azzal is, hogy midőn néhány nap múlva látogatást tett, nem hősként viselte magát, inkább mutatkozott vezeklőnek. Az asszonyok is Noszty mellé állottak, már azért is, hogy az asszonyok előtt mindig a jelenlevőnek van igaza, nem az elmaradottnak, márpedig Palásthy, mikor meggyógyult, sem jött el többé Rekettyésre.
- Mit keresne itt? - nyugodott bele nagy malíciával miss Tropp, az amerikai gouvernante - hisz már úgyis csak bal kézre köthetne házasságot.
Eközben apránkint elvonult a tél s megérkezett a tavasz lila bíborával a rekettyési udvarházat körülövező orgonabokrokon. Minden izgalom és nagyobb esemény nélkül történt ez meg. Mari egyetlen bálba se ment, sőt még a színházba sem kívánkozott Bontóvárra. Mindamellett gyorsan suhant el a tél. Valaki mindig jött, vagy legalább mindig várt valakit. S ez is mulatság.
Többnyire a már említett uracsok szállingóztak be délutánonkint a közeli falvakból vagy a városból. Néha sokan egyszerre, mintha összebeszéltek volna, néha csak egy vagy kettő.
Ezek a vizitek Marit illették, de Tóthnéhoz is eljött a tiszteletesné egy kis parázs pletykára, Kovács Antalné, az özvegy kapitányné, Voglányból, a jó befőttekre. Ebből a két asszonyból telt ki a társasága, mert Palojtayné, Fruzina mama, akivel szintén jóban voltak Tóthék, téli időben nem mozdult otthonról; a többi vidéki dzsentri gőgös asszonyainak derogált a pékné barátsága.
A gazdát nemigen vonzotta ez a társaság, többnyire áthajtatott délután Mezernyére s ott volt késő estig a szanatóriumban; azok a fifikák, a »griff«-ek és finták, melyekkel a leányoknak férjet fogdosnak a mamák, bántóan hatottak az ő gyöngéd, finom lelkületére. Nem jól érezte magát a leánya kezéért versengő léha úrfiak közt. Olyannak tűnt fel előtte, mint egy licitáció, mintha legkedvesebb tárgyát kótyavetyélnék. Háborgott a gondolatra, hogy a leányát valami idegen ember elvigye tőle - de mégis megadta magát a természet rendjének. Úgy kell lenni, mert mindig úgy volt. Arra azonban nem volt rávehető, hogy a természet rendjét ő maga is támogassa - elég, ha ellene nem szegül.
Váltig pirongatta Krisztina asszony evégett:
- Te semmit se törődöl a leányoddal, a jövőjével.
- Eleget szereztem neki. Húsz-harminc rostélyost ehetik napjában holtáig.
- Úgy beszélsz, Mihály, mint egy pénzeszsák, s nem mint egy keresztény úriember. Az embernek nemcsak hasa van, hanem szíve is. Tekintetbe kellene venned, hogy egyszer mi is meghalunk, mert a halált igen ritkán lehet kikerülni, sőt nem is lehet. Neki férjhez kell mennie s ezt irányítani kell.
- Az anyák dolga a lányokat elsütni - feleselt Tóth Mihály kedvetlenül -, ha már olyan nagyon akarsz tőle szegénytől szabadulni.
Elérzékenyült e szemrehányásra az asszony, elborították az arcát a könnyek s nagy méltatlankodással elrohant, becsapva mérgesen maga után az ajtót, hogy a mennyezet vakolata is lehámlott egy darabon.
Pedig nem volt igaza, mert Tóth figyelte azért a dolgokat a maga módja szerint és máris többet látott, mint neje. Feltűnt neki, hogy a megyei közigazgatás egyszerre csodálatosan fürge lett. Ha egy híd valamelyik dongája elromlik, másnap már ott terem a szolgabíró a helyszínen és elrendeli a megcsináltatását, ha egy korlátfa kidől a meredek helyeknél, megjelenik a szolgabíró, mint az örökké éber gondviselés s pótolja újjal, ha egy kátyú támad az úton, nosza legott Rekettyésen van s behányatja, ha egy becsületes verekedés esik az Icik kocsmájában (pedig az mindig esik), másnap már megindul a vizsgálat, szóval a szolgabíró ezer módját ejti, hogy valami dolga legyen a faluban, és felüti a maga székhelyét Tóthéknál.
Úgy, de ez csak annak a jele, hogy a szolgabíró érdeklődik Mari iránt. Abban még semmi sincs. Hiszen a többi gavallér is az ő kedvéért jár. Hanem van egy másik gyanús jel, amit Tóth észrevett, hogy a gavallérok eddig mindig szaporodtak, most pedig kezdenek apránként elmaradozni. Világos ebből, hogy már valamit észrevettek, ami a sanszaikat összetörte, hogy már van valami, ami a szimat és megfigyelés erejével megállapítható, mert a szerelem szemesebb, érzékenyebb a történendők iránt a börzénél is. Minek törné tehát az eszét Tóth Mihály úr a találgatásban, mikor úgyis elég hangosan beszélnek a jelek?
Azaz még a jelekre sincs szükség. Suttogja, pletykázza azt már az egész környék. Mikor a tavaszon valami értekezletre hívta meg a főispán Tóth urat, már akkor nem egy kedélyes célzást hallott erre nézve ismerőseitől. Az értekezlet után az a kitüntetés érte, hogy a főispán magánál marasztotta ebédre.
- Csak éppen a legszűkebb családi körben. Semmi parádé. Egy kis levesünk lesz és egy kis húsunk.
Tóth úr szabódni próbált, hogy még egy kis megbeszélni valója volna a takarékpénztári igazgatóval, aki ezalatt már elhagyta a tanácskozási termet és lefelé sietett a lépcsőkön.
- Szaladjon utána, Malinka - találta fel magát hirtelen a főispán -, és hívja meg nevemben őt is. Mert ilyen kifogást el nem fogadhatok.
Tóth úr most már nem tehetett semmi ellenvetést, megadta magát sorsának, pedig inkább szeretett volna az utolsó butikban vereshagymát enni, mint a bárói családnál mamaligát[2], mert a két kézzel való evés mindig kiizzasztotta - holtig nem tudott beleszokni.
Tényleg intim ebéd volt, a háziakon kívül csak Homlódyné volt ott és a takarékpénztári igazgató, Uhl Timotheus, akit a kapunál csípett el Malinka. Igen jó kis ebéd volt, de Tóth úr sohase tudta volna elmondani, mi minden volt, pedig Krisztina asszony otthon hetekig fogja élesíteni, sarkantyúzni és korbácsolni az emlékezőtehetségét. »Gondolkozzál csak, hiszen élő ember vagy, lehetetlen az, hogy eszedbe ne jusson.« Pedig mégsem fog eszébe jutni, hanem azt el nem felejti, hogy az asszonyok igen nyájasak és figyelmesek voltak iránta; a méltóságos asszony (de micsoda takaros, cukros teremtés), kilátásba helyezte, hogy legközelebb megtekinti a mezernyei Szent Sebestyént, s ez alkalommal jó szívvel venné, ha megismerhetné a családját is.
A feketekávénál a főispán egy saját kezűleg megtömött csibukot nyomott a markába, mire Bubenyik, mintha valami varázsszóra történnék, berohant tüzes üszöggel egy lapáton. A méltóságos báróné személyesen beejtett a fehér kezecskéjével a findzsájába két cukorkockát, a tatár hercegnő, Homlódyné pedig egyszerre bizalmasan közelebb húzta hozzá a székét.
- Mondja csak, Tóth bácsi, mivel boszorkányozta meg azt az én öcsémet, Noszty Ferit, hogy az most felém se néz, hanem sülve-főve ott van Rekettyésen?
- Jó ember a jó emberekhez húz - felelte Tóth Mihály egyszerűen.
- Nincs annak valami egyéb oka? - mosolygott a főispánné.
- Isten tudja - mondta a kérdett kitérőleg.
- Hehehe! - nevetett a főispán. - Mintha ti nem tudnátok. Oh, szegény kis tudatlankák! Hát ki babonázta volna meg, mint az a szép kis boszorkány, aki ott lakik. Nem igaz?
Tóth Mihály elpirult a távollevő kis boszorkány helyett is.
- Bizony nem lehetetlen, méltóságos uram, mert mikor annak az ideje van, kijön a fű a földből, még ha bunkóval vernék is vissza.
- No persze. De ön csak nem programszerűen emlegeti most a bunkót?
- Nem, nem. Ha az Isten is úgy akarja, nekem semmi kifogásom ellene.
- Feri egy kicsit szeles fiú - jegyezte meg a báróné -, de jó szíve van, és én meg vagyok győződve, hogy akit elvesz, boldoggá fogja tenni.
Több szó nem esett erről e nevezetes ebéden, de ennyi is elég volt untig, hogy a közönség közé kiszivárogva, Uhl Timót révén, minden szemről leessék a hályog s tisztán láthassa Noszty Feriben a felkelő napot. A pénz előre vetődő árnyéka glóriát font a feje körül. Hisz ez egy kapitális fiú! Mennyi természetes esze van! Milyen okosan fejezi ki magát. De iszen, ember lesz ebből. Különb, mint az apja. Őt kell az országgyűlésre küldeni, nem az öreget. Lesz még abból miniszter is és legyen, mert azelőtt mindig voltak a kabinetben földieink, addig volt jó dolgunk, de befellegzett már azóta a szegény hazának (vagyis nem kap a nemes város semmit), stb.
Egyszerre az ifjúság vezére lett, dédelgetett kedvence mindenkinek, a szemek lehunyódtak a hibái fölött és csak az a hír világított, mint valami szemvakító karbunkulus, hogy el fogja venni Tóth Marit. Uhl Timotheus pertupoharat iszik vele a »Kék golyó«-nál, mondván: »Legyünk örökös barátok és ha egy hű szívre van szükséged, vagy egy kis polgári kölcsönre, méltóztass velem rendelkezni.«
Mindenünnen a napfény dédelgeti. Maga Kopereczky is megbiztatja, tréfás szemhunyorgatással:
- Az öreg Tóth, úgy látom, nem nézi rossz szemmel a tervünket. Hanem tudod-e, mi az a finis-lovaglás?
- Éppen abban vagyok most.
- Helyes. Most kell megfeszítened minden erődet, az utolsó pillanatban, a cél előtt, és talán nem rossz volna, miután már az öreg nem akadály, ha a leányra helyeznéd a fősúlyt. Úgy gondolom, egy kis fény kifejtése nem ártana. Tudod, egy kis maszlag. Mit szólnál valami gyönyörű hátaslóhoz? Takarosan veszed ki magad a ló hátán. Imponálnál neki. Vagy talán egy szép négyes? Ami a költséget illeti, hát iszen már benne vagyunk. Ne félj addig, míg engem látsz. No, mit gondolsz?
Noszty Feri természetesen azt gondolta, hogy az bizony nem lenne rossz és igénybe vette a sógora tárcáját, sőt az Uhl Timotheus ígéretét se hagyta rozsdásodni, ti. a pénzre vonatkozó részét, mert ami a hű szívet illeti, erre ez idő szerint nem volt szüksége.
Mindenütt csak előzékenységet és szeretetreméltóságot tapasztalt, még Tóth Mihály részéről is, ki a főispáni ebéd óta, ahol a házassági terv először merült fel, mint egy küszöbön álló lehetőség, mélyebben kezdett foglalkozni a fiatalemberrel. Több apró jel árulta el, hogy rokonszenvezik vele s közeledik hozzá.
Egy estefelé úgy jött Rekettyésre, hogy Tóthné és Mari nem voltak otthon, a szegény mezernyei doktorné temetésére mentek el, időközben azonban rettenetes égiháború keletkezett, mintha minden lázadoznék a természetben, a barmok bőgtek az istállóban, tyúkok, madarak elbújtak s az utolsó fűszál is félénken reszketett; a vihar nekiszilajodva, ádáz erővel tördelte a fákat, dobálta le a háztetőket, a sötétben kavargó vészterhes felleget Isten haragos pillantásai hasogatták.
Tóth urat nagy aggódásban találta.
- Nem tudom, hogyan jönnek haza az enyéim. Jobb volna, ha ott hálnának meg.
Noszty nem volt azon a véleményen.
- Az ilyen vihar hamar átszáguld, egy óra alatt vége van, még hazajöhetnek.
- Az még rosszabb - vélte Tóth -, mert ha felhőszakadás lesz, a Gyík elönti az utat. Jobb, ha ott maradnak éjszakára.
- De az a vendéglő gyalázatos - fakadt ki Noszty, aki különben is kedvetlen volt, hogy Marit nem találta itthon -, tele van poloskával. A borzalom fog el, ha hivatalos ügyben ott kell éjszakára maradnom, pedig sokszor kénytelen vagyok vele.
- Persze - jegyezte meg Tóth. - Ha az ember mindent előre látna. Nekem ott a Szent Sebestyénben rendes, tiszta szobám van, kényelmesen meghálhatnának benne most, föltéve, hogy a vihar tartós lesz, ha a kulcsot odaadtam volna, vagy ha eszükbe jutna kinyittatni az ajtót. Hanem ha már őrajtuk nem segítettem, az öcsémuramat szívesen mentem meg a »Nagy Korsó« bogaraitól. Tessék, használja a szobát, ha Mezernyén tartja a hivatalos dolga, odaadom a kulcsot.
- Köszönöm alássan, de ha a kulcsot nekem adja, akkor a bátyám nem használhatja a szobáját, mikor szüksége van rá.
- Dehogy nem. Két ajtaja van, az egyik az emeleten, a másik egy csapóajtó, mely egyenesen levezet a kórházi terembe. Bátran használhatjuk azt mind a ketten. Én különben mindössze kétszer vagy háromszor hálok ott egész évben, csak vigye el az egyik kulcsot.
S ezzel kihúzott az asztalfiókból egy kulcsot és átnyújtotta Nosztynak.
- Ha a király aranykulcsot adott - mondá nevetve -, elégedjen meg, ha a kiflikirály csak egy vaskulcsot ajánl föl.
Erre most már kénytelen volt zsebre tenni a kulcsot.
- Nagyobb kitüntetésnek veszem az utóbbit - szólt magát meghajtva -, mert a bátyámuram irántam való jóakaratát jelenti, míg az előbbi egyszerű szamárság s csak a katonaságnál veszi hasznát az ember. De mióta katona nem vagyok, csak annyit ér, mint amennyit a kakasnak a sarkantyú.
- Igaz biz az, el is feledtem, hogy azelőtt katona volt.
- Úgy van! Belekóstoltam a gyöngyéletbe is.
- És miért vált meg tőle?
- Egészségi okokból.
- Furcsa, nem úgy néz ki öcsémuram, mintha gyönge, beteges szervezetű volna.
- Vért köptem - akarta mondani Noszty, de csakhamar megrestellte, hogy ilyet mondjon, hiszen hektikusnak nem adhatja ki magát; elpirult, zavarba jött.
Szerencsére e pillanatban kocsizörgés hallatszott az udvaron. Tóth felugrott és az ablakhoz futott.
- Megérkeztek az asszonyok - mondá. - A vihar kitörését mégis szerencsésen megelőzték.
De azért nem kerülte el figyelmét a Noszty zavara s Ferit is bosszantotta, hogy olyan esetlenül viselte magát ennél a kényes pontnál. »Az ördögbe is, egy szalmaszálban botoljak meg, mikor már kerítéseket ugrottam át« - gondolta magában, mialatt a hölgyek átöltözködtek és magukhoz térve az ijedtségtől, szintén megjelentek a szalonban.
Elcsevegvén a temetés részleteit, kik voltak ott, hogy voltak öltözve, mit beszélt a pap stb., Tóth úr úgy irányozta a beszélgetés rúdját, hogy még egyszer visszatérhetett a katonaéletre.
- Bizony kedves dolog az. Ha még egyszer születnék a világra és ha a teremtő megkérdezné, mi akarok lenni, azt felelném, hogy húszéves koromtól harmincig huszár hadnagy, azután pedig egész végig püspök, hogy leimádkozhassam a bűneimet.
- Ugyan apa! - mosolygott Mari.
- Egyébiránt attól függ, hogy hol van az ember, Majlandban-e, a sok szép olasz leány között, vagy valami istenverte határszéli faluban. Öcsémuram hol szolgált?
- Pesten és Trencsénben - felelte Feri közömbösen.
- Trencsénben? - kérdé az öregúr, kellemesen meglepetve. - Nem ismerte Velkovicsékat?
Feri megint elpirult.
- Trencsén kis város, mind ismerik egymást az emberek.
- Tehát a mi Rózánkat is ismeri? - emelte fel fejét élénken Mari.
- Természetesen. Sokat táncoltam vele annak idején.
Feri kedvetlenül harapdálta bajszát. Ez a szerencsétlen Róza már másodszor jön elő, hogy a mulatságát tönkretegye.
- Szép leány, ugye? - kérdé Tóthné.
- Csinos, kellemetes teremtés.
- Megfordult a házuknál is?
- Elég sokszor - felelte ímmel-ámmal Noszty.
Az öregek jelentőségteljesen néztek össze, mintha mondanák: Hm, nem ez a hadnagy-e az, akit Velkovicsék emlegettek?
- Unokahúgom - mondá Mari.
- A nővérem leánya - magyarázta Tóthné -, és azt hallom, hogy neki is egy huszár hadnagy csapta a levet. Zsuzsanna azt mondja, hogy tetszett neki a fickó. Oh, ezek a leányok, ezek a mai leányok! Húzza őket az uniformis, mint a mágnes a vasat. Azok az ostoba katonakabátgombok és csillagok! Ámbár iszen nekem is voltak leánykoromban katonaudvarlóim. De az más, mert Pozsony tele van katonákkal és fülemilékkel. Mária Terézia ott hált egy éjszakára és arra az alkalomra néhány ezer fülemilét fogatott a városi magisztrátus és eleresztette őket a ligetben, hogy éjjel szépen énekeljenek a királynénak. Hogy énekeltek-e neki, nem tudom, de azóta igen sok fülemile van, az bizonyos. A királyné aztán a fülemilékért viszonzásul egy-két ezred katonát helyezett oda, úgyhogy most úgyszólván egyéb sincs Pozsonyban, mint fülemile és katonatiszt. Hát ott nem lehet egészen elhúzódni a katonatisztektől, mert akkor csak a fülemilék maradnának, azokhoz pedig nem lehet férjhez menni.
Tóth úr bosszús volt Krisztina asszonyra, hogy a sok szóbeszéddel mintegy elkaparta a lélektani megfigyelésekre alkalmas tárgyat, csendesen dünnyögte a bajsza alatt: No, bizonyosan volt ott liba is feles számmal.
S aztán egyszerre megint ráugrott az előbbi témára, mint a kutya a csontra.
- Nini, hiszen ha ön Trencsénben volt, akkor bizonyosan ismeri Stromm ezredest.
Noszty összerezzent erre a nem várt kérdésre és arca sápadt lett, mint a fal.
- Oh, bizonyára - felelte rekedtes hangon -, hiszen a parancsnokom volt.
Mari ráemelte az ibolyaszín szép szemeit, melyek a varrására voltak eddig szegezve s ijedten kérdé:
- Nincs magának valami baja?
- Tanulókori pajtásom volt - mondá Tóth.
- A fejem fáj - felelte a szolgabíró.
- Jó volna talán egy kis tormát szagolni - vélte Tóthné. - Eredj leányom, reszeltess hamar künn a konyhában. Ez bizonyosan használni fog. Mert az mindenre jó a világon. Bizony, Pázmár doktor is vehetett volna ma a szájába koronként egy csipetnyit, hogy legalább az sajtoljon ki egy-két könnycseppet a szemeiből a tisztesség és illedelem okáért. Szégyen, gyalázat egy férjtől, hogy annyi fájdalmat se tud mutatni a felesége temetésén, amennyit egy agyonütött szúnyog érdemel. És micsoda dísztelen volt minden, fenyőfa koporsó, olcsó szemfedő.
Tóth Mihály egypár szót ejtett a doktor védelmére, de iszen egy doktor egészen másképp nézi a halált, mint egy gyönge nő. Ami pedig a fukarságot illeti, az is a doktori állással jár. Majd minden doktor fösvény lesz idővel. De ebben nem pusztán a pénz szeretete mutatkozik, hanem egyszersmind a munkája látható eredményében való gyönyörködés. A többi foglalkozásnál külön jelentkezik ez a két hajlam. A gazda munkájából előbb vetés lesz, gyönyörködik benne, ha szép, ha megérik, következik az aratás, nagy öröm, ha sok kéve lesz, aztán a cséplés új öröm, ha jól fizet, és csak mikor már a gazda a munkáján kimulatja magát unos-untig, akkor lesz belőle pénz - s ez már csak afféle ráadás, nem sokba veszi és könnyen kiadja. Ezért a leggavallérabb osztály a földdel foglalkozó, mert legmesszebb esik munkájától a pénz. A pénz szeretete hiszen mindenkiben megvan, de ennél erősebb érzés a munka eredményének a szeretete. Például az írónál, kinek a könyve majdnem olyan kedves, mintha a gyermeke volna. Hanem az orvos munkája, épp úgy, mint a kereskedőé, úgyszólván abban a szempillanatban pénzzé változik. Mikor fölébred reggel, künn az előszobájában türelmetlenül csoszognak, krákognak a várakozó betegek. A szobaleány bejön és jelenti, hogy hatan várják. »Hat ötforintos« - gondolja a doktor. Az ötforintosok aztán beeresztetnek érkezési sorrendben, a doktor végez velök, megkopogtatja a mellüket, kinyújtatja velük a nyelvüket, megtapintja az ütőeret s mikor végre kiürül az előszoba s fáradtan kimerülve dől karszékébe, munkájából nincs egyéb látható eredmény, csak az ötforintosok. Szóval az orvosnál a pénzszeretet érzésébe beleszakad a munka eredményének szeretete is, vagyis az orvosnak a szíve két vezetéken húz a pénzhez.
Ezek a fejtegetések, melyekben a természetes eszét szerette csillogtatni a self-made man, szerencsésen eltemették az előbbi kényes beszélgetést, Noszty egy kis levegőhöz jutott, fejfájása megszűnt a tormaszagolástól és az elfogulatlanságát is visszanyerte, noha a mai beszélgetés mégse múlt el egészen nyom nélkül.
Tóth úr fejében megfogamzott az az elhatározás, hogy a trencséni ismerősöknél esetleg tudakozódni fog, ámbár nem gondolt semmi olyanra, amit magától is ki nem találhat - hogy ti. Noszty könnyelmű fráter lehetett, sok leányt megcsalt és sok hitelezőt szerzett Trencsénben -, de az vesse rá az első követ, aki valaha hadnagy volt és nem képzelte magát kisistennek!
Noszty pedig arra jött ma rá, hogy ezt a veszedelmes pontot nem vette eddig tekintetbe, pedig a Velkovics Rozália megjelenése a somlyói szőlőhegyen, mindjárt baljóslatú volt. Most még jobban nyugtalanította Stromm ezredes. Egy kísértet, mely nem éjfélkor jelenik meg, hanem mikor legjobban süt a nap. Mit akar ez a sötét árnyék? Figyelmeztetni akarja-e csak, hogy »vigyázz és siess«, vagy pedig a bűnhődést hozza a köpenyege alatt. Tehát tanulótársa volt Tóthnak! Milyen csodálatosan szövi az emberek életútjait a gondviselés!
Feri azt találta, hogy nem jó lesz a dolgot sokáig halogatni. Ez pedig meglehetősen megegyezett a Kopereczky és az öreg Noszty véleményével is, kik aggódva nézték a Feri életmódját, mióta az uborkafára kapott s könnyen meg tudta tölteni a tárcáját, ha kiürült. Gyakran utazott le a fővárosba és néha napokig ott kártyázott. Még egyszer majd kiírják az újságba, vagy más úton is fülébe juthat az öreg Tóthnak. Ha Pesten volt, akkor az volt a veszedelem, ha pedig nem volt Pesten, az még nagyobb veszedelemnek látszott. Nyári színkör volt Bontóvárott s egy vándortársulat működött benne, valami vöröshajú primadonnával, akit hogy Feri egy-kétszer megpezsgőztetett, máris híre járt a városban.
Félni lehetett, hogy valami bolondot csinál. Mert Feri azokhoz a szerencsétlenekhez tartozott, akik okosak, mint a kígyók, ha nem jól megy a dolguk, de akik megrészegednek a jóléttől, mint a darazsak a pergetett méztől.
A kis vöröshajú színésznő meglehetősen fölzavarta a család kedélyét, Ferit maga elé idézte a főispán, s jól megmosta a fejét apja, nővére és Homlódyné jelenlétében.
- Hát micsoda ember vagy te? Nem szégyenled magad ilyet tenni? Most, mikor már annyit költöttünk rád. Mikor már majdnem a célnál vagy. Még egy lépés és nagyúr lehetsz örökre. S mikor éppen ezt a lépést kellene megtenned, te akkor hasra vágod magad, meghemperegsz a pocsolyában, mint egy sertés. Hát becsület ez, sógor?
Feri mennyre-földre esküdözött, hogy nem teszi többé.
- Ha teszed, csak egyszer teszed, mert rögtön felfüggesztelek, azt a dámát pedig eltoloncoltatom a városból, Isten engem úgy segéljen. Különben azt látom, hogy a te kezedben olyan a pénz, mint a kisgyerek kezében a kés. Azért többet ne várj egy garast se.
- Pedig éppen kérni akartalak - mondá Feri szelíd, félénk hangon, mint egy megszeppent diák. - Nagy bajban vagyok.
- No, mi az megint? - vonta össze redőkbe szemöldjeit az öreg Noszty.
- Vesztettem kártyán, becsületszóra.
- Mennyit? - kérdé a főispán.
- Háromezer forintot.
- Lődd magad főbe - szólt Kopereczky ridegen. - Ez a legokosabb, amit tehetsz.
- Oh, Izrael, hogy tudsz olyan kegyetlen lenni! - kiáltott fel fájdalmasan Kopereczkyné. Keskeny ajka remegni kezdett s könnyek szivárogtak szemeiből.
Kopereczky nyomban ellágyult erre és így szólt:
- Egy föltétel alatt megkapod a háromezer forintot.
- Elfogadom ab invisis.
- Ebből az ab invisisből ismerek rád. Jóravaló ember semmit se fogad el látatlanban. De most ne vitatkozzunk ezen. Az én föltételem az, hogy még e héten dűlőre viszed Tóth Marival a dolgot.
- Magamnak is az volna óhajtásom, de félek, hogy még zöld gyümölcs az egész - felelte Feri.
- Még most sem vagy biztos a leányban?
- Nehéz dió egy leánynak a lelkülete. Hátha mindent elrontok, ha korán nyúlok hozzá?
- No, én pedig nem adok semmi haladékot - jelentette ki Kopereczky kereken -, mert akkor meg a vereshajúval rontasz el mindent.
- Becsületemre mondom, csak azért legyeskedtem körülötte, mert Marihoz hasonlít.
- Mily megható szerelem és állhatatosság - kiáltott fel gunyoros kacagással a főispán.
Az öreg Noszty amellett érvelt, hogy a fennforgó esetben alig volna értelme a halasztásnak. Ő úgy tudja, Feri most előnyben van az összes ott settenkedő akarnokok között, hát mire vár? Olyan időpontra, amikor nem lesz előnyben?
Vilma ellentmondott apjának.
- Vannak dolgok, apa, amelyekhez te nem értesz. A szerelem hirtelen támad, mert az csoda, mennyei misztérium, de a hajlam lassan érik, akár a dinnye, melyet nem szabad idő előtt meglékelni, mert különben vége van.
- Furcsa hasonlataid vannak - dörmögte Kopereczky s valami közvetítő formulán törte a fejét. - Talán nem ártana, ha valamely szakértő szemek szétnéznének... Egy kis izé, hogy is hívják katonanyelven, egy kis kémszemle... ha például te vállalkoznál Máli, te, a család esze.
Homlódyné elgondolkozott egy percig.
- Magam is gondoltam már erre, de...
- Tudom, hogy nehezére esik a kevélységednek, de...
- Látod, Izrael, ez megint egy jó gondolat tőled - mondá Vilma. - Mert ha Máli néni egy fél órát tölt Tóthéknál, beléjük lát, olyan világosak lesznek a Máli néni szemén keresztül, mint a gyertya irányában tartott tojások.
- Mondom, Vilma, hogy borzasztó vagy a hasonlataiddal.
- Csak valami szerencsés ürügyön gondolkozom - mentegetőzött Homlódyné, kis homlokát összeráncolva -, nem szeretném, hogy háztűznézőnek látszassam, valami formát keresek a látogatásnak s holnap áthajtok Rekettyésre, holnapután pedig mindent meg fogtok tudni.
A tatár hercegnő másnap csakugyan meglátogatta Tóthékat, amit kivált a hiú Tóthné roppant nagyra vett, azt se tudta a nagy örömtől, melyik lábára álljon; Homlódyné egész lényéből csodálatos sikk és előkelőség áradt ki, méltóságteljes volt és mégis szeretetre méltó, nyájas és mégsem leereszkedő, természetes és mégis ravasz, kiszámító. Teljes két órát csevegett részint Tóthtal, gazdasági dolgokról, részint az asszonyokkal holmi semmiségekről, beleszőve Noszty Ferit is, amennyire a szükség hozta, meguzsonnált s mikor elbúcsúzott, összecsókolózott a hölgyekkel, megígértette velök, hogy legközelebb ők is eljönnek Voglányba.
Még ez is! Tóthné ujjongott elragadtatásában. Voglányba mennek vizitát visszaadni, a Labikán ősfészekbe. Nagy dübörgéssel leereszkedik előttük a felvonóhíd. Kár, hogy már nem tartanak kürtöst a nagyurak, mint hajdanta, hogy kürtszó jelentené a vendégek érkezését. De még enélkül is szép! Teremtő Isten, ki gondolt volna arra valaha, mikor még mi összekeltünk, Mihály, hogy egy ilyen helyre megyünk vizitet visszaadni. Oh, Mihály, nem dolgoztál hiába e világon, nagy pozíciót szereztél a családnak, hanem most már gondoskodj, hogy illő módon jelenhessünk meg, négy lovon, amint Homlódyékhoz szokás. Mit rázod a fejedet? Hogy nem engeded, mert nem szereted a hivalkodást és kapaszkodást? Hát mit bánom én, ne szeresd, de szeress legalább bennünket s ne engedd, hogy úgy állítsunk be Voglányba leányoddal, mint valami arme Reisenderek.
A tatár hercegnő összejött útközben, éppen a Gyík hídjánál, a Noszty fogatával. Baldachinos kis kocsiját, melyben ő hajtott, messziről fölismerte Feri és az ostora nyelével tisztelgett. Meglassítván lovait, odakiáltá Homlódynénak:
- Mi újság?
- Megnyertem az egy mázsa bonbont - kiáltá ez vissza.
- Komolyan?
- Mind a három kapu ki van nyitva. »Good by!«
Kocsis és Pimpósi, a hajdú, mind nem értett ebből egy szót se, de annál többet Feri. Mintha kicserélték volna a világot. Zöldebbek lettek a füvek, szerelemről zúgtak az erdők s ugyanerről fecsegett a kacskaringós Gyík. Vígan hajtott most már Rekettyés felé, ismerősen integetett a pléhfedeles torony, mintha hívná. Amint a faluba befordult, szembe látta jönni Tóth Mihályt Pázmár doktorral. A doktor egy kifeszített ernyőt tartott maga elé a nap ellen, Tóth pedig puskát vitt a vállán.
Noszty odadobta a gyeplőt a kocsisnak, leugrott.
- Úgy látom, veszett kutya van a faluban.
- Nem biz az - felelte Tóth Mihály nevetve -, hanem egy kis kabátbélés kell az anyjuknak télire, hát arra pályázom most. A doktor egy rókacsaládot fedezett fel itt a Horka-erdőben.
- És ön, doktor, napernyőt visz puska helyett?
- Én csak egyféleképpen ölök - elménckedett a doktor. - Tartson velünk a szolgabíró úr!
- Bánja a szösz - határozta el magát hirtelen -, hanem akkor puska kellene.
- Majd hoz utánunk a hajdú egyet - vélte Tóth Mihály. - Csak menjen, Pimpósi, kérjen a kisasszonytól, mert a feleségem nem mer hozzányúlni. Ott leszünk a kis erdőben - mutatta a hajdúnak az egypár holdnyi bükköst.
Szép júniusi délután volt, úgy hat óra felé, a nap még erősen tűzött s Pázmár a napernyő alatt is nagyban törülgette izzadó homlokát.
Az erdő alig néhány száz lépésnyire volt innen; a Tóthék lakásától még ennél is közelebb, mert valaha a gazdatiszti parkhoz tartozott, de Tóth kiirtatta a közbül eső részt és most búza termett benne. Hogy tehát az erdőfoltot megközelítsék, a falu végére kellett jönniök s ott a mezei gyalogútra térni, mely zizegő búzafalak közt vezetett odáig. A gabona már-már fölszedegette a szőke ruházatját, a nagybajuszú kalászok szelíden ringatóztak, ha egy-egy kis széláram felizgatta őket. Egyhangú és mégis szép volt minden, itt-ott a búzavirág kéklett, vagy a pipacs harangja piroslott.
- Szép a világ! - lelkesedett a doktor.
- S a maga betegei mégis itt hagyogatják - kötekedett vele a szolgabíró.
- Hja, az már nem az én hibám, hanem a legfelsőbb közigazgatásé - riposztírozott a doktor.
- Kérdés. Mert például ki ápolja őket ilyenkor, mikor maga a róka ellen vezet öldöklő férfiakat?
- Oh, azokról ilyenkor is gondoskodva van. Három öregasszony ápoló van a kórházban. Minden hétfőn fölváltva asszisztensem valamelyik. Felvesz távollétemben betegeket s képes őket ellátni legalább az elsősegéllyel. Néha magamat is meglepnek, mi mindent tudnak ezek az öreg anyókák s mi mindent kitalált a nép ezredévek óta a maga eredeti észjárásával. A múlt héten egy embert hoztak be Voglányból, ki a nagy emelésektől veszélyes sérvet kapott. Nem bírtam visszatolni. Mikor otthon nem voltam, Kecske Gergelyné (így hívják az egyik ápolónőt) két téglát tett a beteg ágya alá, a lábaknál úgy, hogy a beteg feje alantabb essék, mint a felső teste, s egy éj alatt a sérv magától visszament.
Tóth Mihálynak megtetszett az eset, a magyarázatát kérte, ami veszedelmes volt, mert a doktort, ha valami tudományos fejtegetésbe bocsátkozott, lehetetlen volt megállítani.
Szerencsére elérték az erdőt s a szolgabíró furfangosan kivonhatta magát a meghallgatás alól.
- Csak menjenek előre. Nekem itt az erdő szélén kell bevárnom Pimpósit, mert különben nem akad rám. Majd utolérem az urakat!
Tóthék tovább mentek, beljebb a sűrűbe, Noszty pedig leült egy fatörzsre s hallgatta a madarak csicsergését. Többet ér az, mint a Pázmár előadásai. Különösen ma nagyon a szívéhez szóltak, mintha egyenesen neki dalolnának. S mennyire megtöltötte szívét édes érzésekkel az erdő is. Elandalodva nézett bele a fasorok titokzatos, mély homályába. Lábainál egy kő alól víz szivárgott ki, mely egy kis darabon mint ezüst paszománt futott a zöld pázsiton, megitatva a füvecskéket, majd eltűnt a földrepedésekben, vagy egy bokor alatt, aztán előbukkant odább és újra elrejtőzött. Még hangja sincs, csak úgy megy, nesztelenül - gondolta magában Noszty -, holott odább már zsémbelni fog és morogni, valahol pedig talán harsogó folyam lesz és a sziklákat verdesi haragos habjaival.
Noszty a figyelmét erre irányítva, mindenütt követte a szélesedő ezüst pántlikát a szemeivel, látva, annak is milyen nehéz útja van eleinte, hogy megy neki egy kőnek s hogy hull vissza gyöngyözve, hogy téved bele egy gödörbe, ahonnan nem tud egyhamar kivánszorogni, ahol hajolt sziklarétegre ér, szétterül rajta, mint egy ezüst abrosz... S amint odább sem ereszté el a tekintete az erecskét, sőt fel is állott, hogy tovább láthassa, egyszerre két villogó szem és egy rőt fej bizseregtette meg a tagjait. Egy öreg róka mászott ki egy lyukból s óvatosan szétnézvén, száját a patakba mártotta s csakhamar felszürcsölte majdnem az egészet. Valami jót uzsonnálhatott a koma.
Noszty egy bokor mögé húzódott, hogy a róka észre ne vegye, szidván Pimpósit magában, hogy még mindig nincs itt a puskával. A róka eloltván szomját, körülnézett a világ mind a négy része felé, mint a magyar gazda, mikor az esőt várja, csakhogy a gazda az eget nézi, a róka pedig a talajt fürkészte. Csend volt köröskörül, semmi gyanús jel sehonnan. Most tehát visszament a lyukhoz és sajátságos hangot hallatott.
Ez volt a hívó jel. Három kis rókakölyök ugrott ki erre a lyukból és elkezdett a lyuk előtti pázsiton hancúrozni. Az anyjuk egy nyúllábat keresett elő valahonnan, azt odadobta nekik, az egyik rókakölyök elkapta és elkezdett vele szaladni a tisztáson, a másik kettő utána, kergették, utolérték, egymáson hemperegtek és az inkriminált nyúlláb hol az egyiknél, hol a másiknál volt, kikapták egymás szájából, iregtek-forogtak, mint a fonott kalács, néha egyetlen hármas testnek látszottak egy rakáson, a másik percben pedig egy három rókatestből formált karikagyűrűnek, hanem ez mind csak játék volt, mert a kis testvérkék egymást nem bántották. Az öreg megállt a lyuk szájánál és onnan nézte gyönyörködve a gyerekek egészséges jókedvét, aranyos pajkosságát.
Egyszer aztán magasra emelte fel a lompos farkát s úgy látszik, ezt a jelbeszédet értették a csemeték, mert egyszerre megszűnt a játék s mint valami vezényszóra, mind a hárman betakarodtak a lyukba - künn hagyván a nyúllábat, amely, úgy látszik, inkább csak szimbólum volt.
Az öreg róka most megint megvizsgálta a tájékot mindenfelől s miután a közbiztonságot kielégítőnek találhatta, még egyszer visszaszaladt a lyukhoz és megint hallatott valami hangot, ami tekintettel a továbbiakra, fenyegetésféle lehetett, hogy: »most én elmegyek, gyerekek, szépen viseljétek magatokat és ki ne jöjjetek semmi zajra, míg én ki nem hívlak, mert különben megesz a mumus.«
A róka elrohant Mezernye felé, nekivágván rézsút az erdőcske éjszaki részének (ahol különben egy major volt az erdőszélen). Noszty megfordult, utána bámult és éppen kiáltani akart Tóthékra, hogy »Hopp, hopp, ott szalad a róka«, midőn egyszerre nesz támad, megzörrennek a gallyak, hátrafordul és elnyeli a szándékolt kiáltást, mert egy sokkal meglepőbb tör ki az ajkairól:
- Klára!
Azt hitte, álmodik. A somlyóhegyi leány állt előtte, ugyanabban a cseresznyeszínű szoknyában, ingvállban, csipkés kötényben, sárga tearózsával a hajában, nem bírt betelni vele.
- Az vagyok. Én vagyok. Elhoztam a vadász úrnak a puskáját.
S pajzán mosoly játszott az ajkai körül, miközben az erdő is nevetett, ő pedig egyet perdült, mint az orsó és szétnézett.
- De hol az apa és az orvos?
- Azok elmentek az erdőbe a doktor rókáját keresni, én meg itt bevártam a puskát.
Mari nagyon elszontyolodott erre és az erdő is szomorú lett.
- Szent Isten, mit tegyek? Hisz akkor én kompromittáltam magamat. Jöjjön, jöjjön, keressük fel őket.
- Lehetetlen most.
- Miért?
- Látja ott azt a lyukat, ott a kis tisztáson, a borókával átellenben?
- Látom.
- Hát abban három rókakölyök lakik, most tuszkolta be őket az anyjok s ő maga elment valahová, várom, míg visszatér.
- Lehetetlen! - dadogta Mari gyermekes elképedéssel. - Oh, be szeretném őket látni!
- Üljön le és várjuk meg.
- Leüljek és hová?
- Talán a gyepre. Tudja-e, mikor Somlyón a hordócskán ült, a szoknyáját váltig lehúzogatva, hogy a szép kis lába ne legyen künn. Éppen ez a szoknya volt. Beh szép ön ebben! Köszönöm a kedves meglepetést.
- Tudja, a mama nincsen otthon, éppen átment a kasznárnéhoz, mikor a hajdúja jött puskát kérni. Gondoltam magamban: ahá, a szolgabíró átvedlett vadásznak, hát én is csinálok egy tréfát.
- No, hát mégsem ül le?
- Nem, nem, én visszamegyek. Félek, nagyon félek, hogy meglát valaki. Képzelje csak. Hisz akkor én el vagyok veszve. Már talán így is. Úgy félek, úgy reszketek...
- Ejh, mitől fél?
- Furcsa. Hogy hírbe hoznak.
- Hiszen lehet azon segíteni.
- Oh, dehogy lehet.
- Én tudok rá akár két módot is - mondá fojtott hangon Noszty és lehajolt a bokor alá, hogy egy cikláment letépjen, melyet a buja páfrányok eltakartak.
- Mi az? - kérdé a leány haloványan, ijedten tekintgetve körül.
Noszty hozzálépett vakmerően. A leány mintegy ösztönszerűen egy lépést tett hátra.
- Az egyik az volna, ha én most megkérném feleségül.
Mari arca kipirosodott, mint a nyíló rózsa.
- Majd is a szájára ütnék. No nézze meg az ember. Nem szégyenli magát ilyeneket beszélni? Mondja a másik módot!
- A másik mód pedig az lenne, ha maga kérne meg engem férjéül.
- No hallja, szolgabíró úr, maga mégis gonosz egy ember.
- Pszt, pszt! Ott, ott jön - susogta most Noszty és a tekintetével mutatta az irányt, ahova Marinak néznie kellett.
A róka jött vissza hosszan elnyúlt testtel, lompos zászlaját felkunkorítva s egy téglaszín tollazatú kakast tartott a szájában a lábainál fogva, mely kínosan vergődött szárnyaival s kétségbeesve csipogott, nyímozott, mintha mondaná: »Engem már visznek.«
- Jöjjön közelebb! - integetett Feri, majd átfogta derekát és közelebb vonta a sűrű bokorba, hogy a róka ne lássa. A leány észre sem vette a látvány izgalmai közt, hogy még azután is ott maradt az ifjú keze a derekán; egyre közelebb húzta magához bal kézzel, míg jobbjában a puskát tartotta, a két szív közel egymáshoz dobogott, a két fej majdnem összeért, Feri érezte a leány hajának illatát, a Mari szíve hangosan vert - de persze nem a róka miatt.
A rókamama tehát uzsonnáért járt a majorban s most a lyukhoz érve, valami nyiffanást hallatott, mire megint kiugrottak a rókafiak s látván anyjuk szájában a félelmes állatot, amint hősiesen kalimpál az egyik sarkantyús lábával s üti-veri szárnyaival az édest, amit az csak annyiba vesz, mintha egy önműködő legyező hűs szelet hajtana rá ebben a kutya melegben, ijedten, megszeppenve állottak félre.
Az öreg némi mozgásokat csinált a farkával (úgy látszik, minden mozdulata jelent valamit, amit a kicsinyek értenek), aztán közvetlen közelükben eleresztette a kakast. Nesztek, itt az uzsonna!
A rókafiak azonban, ahelyett, hogy rávetették volna magukat, riadtan futottak be a lyukba, a kakas pedig az ellenkező irányban menekült.
A róka bosszús tekintetet vetett a maflák után, mintha restellné, hogy ilyen élhetetlen kölykei vannak: »mi lesz belőletek, mi lesz?« - a kakast egy iramodással megint elfogta és megint előhívta a gyerkőcöket.
Kijöttek engedelmesen s megálltak sorba, mint valami iskolásfiúk, szemüket anyjukra függesztvén. Az öreg kétszer emelte fel a farkát, kétszer lehajtotta s egy félkört írt le vele a gyepen. Aztán a középre állt s elkezdődött az előadás. Ide figyeljetek kedveskéim!
Kieresztette szájából a kakas lábát, mire az megint szabad lett volna, de az egyik talpát rátette a szárnyára, az természetesen rángatta, mire egy fényes toll a szárnyából kitépődött. Az egyik rókakölyök, a legbátrabb nekidurálta most magát, kilépett a sorból és a szájába vette a tollat. Az öreg jóakaratúlag pislogott rá: »Jó róka lesz belőle«, gondolta, de talán meg is mondta valahogy a farka billegetésével, mert határozottan irigykedve tekintettek rá a testvérkéi.
A helyzet egyre válságosabb lett. A kakas csapkodott, fetrengett, vonaglott, hánykolódott, de mindig kevesebb erővel. Érezte utolsó perceinek közeledését. A róka egy-kétszer meghömpölyögtette első lábaival, mintegy játszott vele, aztán egyszerre megvillantak apró, éles fehér fogai és ham, egyetlen harapással elválasztá nyakát a törzsétől, aztán elugrott a vonagló holttesttől, mely fej nélkül is szaladt még egy darabkán s a kölykeit uszította rá... ezek most is félénken közeledtek felé.
Noszty e pillanatban vette le karját a Mari derekáról, fölkapta puskáját, hogy célba vegye az öreg rókát.
Mari remegve fogta meg a karját.
- Ne, ne; jaj, ne bántsa a szegény kicsikék mamáját... kérem.
- Mit ad, ha életben hagyom? - suttogta Feri mosolyogva.
- A sárga rózsámat a hajamból - suttogta vissza Mari.
S már ez a suttogás oly ingerlő, oly csalogató volt, mint az örvény. A szerelmesek hangja az - habár most csak a rókák miatt volt suttogó.
- Nem elég, nem elég - és a keze a kakashoz nyúlt.
- Hát mit akar? - kérdé rekedten, lázasan.
- Egy csókot, Mari - lihegte Noszty.
- Nem lehet, az nem lehet - szólt és reszketett. - Hova gondol? Legyen esze.
- Lássuk no, mit ajánl föl a maga jószántából?
- Jaj, csak a csókot ne kívánja, mert én meghalnék szégyenletemben - dadogta csendesen, szép fejét féloldalra hajtva, mintha el volna törve -, inkább leszek, nem bánom... A felesége.
- Oh, kis bohó! - kiáltott fel Noszty örömittasan. - Hát jól van, abba is belenyugszom.
S ezzel elhajítá magától a fegyvert, a két karjába zárta a kedves alakot, forró lehelete, feje mellén nyugodván, szinte égette s megbódítá, szemei tétova fényt lövelltek, lehajolt az arcához, kezébe vette az állát, belenézett a szépvágású ibolyaszemeibe s hirtelen megcsókolta.
Csodálatos, nem halt bele - sőt olyan viruló lett az arca, mint azelőtt egyszer sem s elmenekülvén tőle, összeomlott haját igazgatva, melynek egy fonata valahogy a mellénygombba akadt volt meg, lesütött szemeiben alattomosan bujkáló mosollyal fenyegette meg az ígéretszegőt:
- Megálljon, erdei zsivány!... maga Patkó!
A rókacsalád az eldobott puska zörejére bevonult a föld alatti palotájába és semmi sem maradt a tisztáson az előbbi drámából, csak a szegény kakas kitépett tollazata. A fák levelei ábrándosan suttogtak. Egy hűs áram végigsuhant az erdőn. Valahol egy rigó füttyentett. Odább az erdő mellett vezető telegráf-oszlopok egyikén egy harkály dolgozott, kopácsolt abban a hitben, hogy bogaraknak kell lenniök az oszlopban, különben honnan lenne a zúgás? A kenyérért való küzdelem mindenütt - s a hibás kombináció. Hát ezeknek a szegény madaraknak is vannak csalódásaik?
Különben csend volt köröskörül. Ünnepélyes, lankasztó, édes csend.
- Menjünk - mondá Mari ábrándosan. - Keressük meg apát.
Feri lehajolt a puskáért s csak akkor jutott eszébe, hogy hiszen nem is volt megtöltve.
Megindultak az erecske mentén s nézték, nézték, hogy nő, hogy szélesedik. A nap már lent járt s bíborvörösre festette a páfrányok húsos leveleit s arany vásznakat teregetett ki a sűrű lombozat között. Jobbról egy lövés döreje rázta fel a csendet. Arra tartottak. A patak velök ment, zsémbelt, majd morgott. Ők pedig hallgattak.
Egyedül dolgozott irodájában a főispán, tudniillik cigarettahüvelyeket töltögetett meg finomra vágott gálócsi dohánnyal, midőn minden bejelentés és kopogtatás nélkül felrántotta az ajtót Noszty Feri.
- Nos? - kérdé a főispán hivatalos ridegséggel.
Feri egy csöppet se respektálta most a hivatalbeli főnököt, végigvágta magát a díványon, még a lábait is fölrakta.
- Nos, megkértem Marit és igent mondott.
Kopereczky felvillanyozva ugrott fel.
- Derék fattyú vagy! Állj fel, hadd öleljelek meg.
Feri aggódva nézett a szomszéd ajtóra, amely nyitva volt.
- Malinka nincs ott - nyugtatta meg Kopereczky. - Vilma egy kicsit náthás, nem megy ki, hát elkérte tőlem mára.
- Mit kért el Vilma, nem értettem?
- Malinkát. Az most dominózik vele egész nap. A szamárságig jó fiú ez a Malinka. No, de beszélj már, hogy volt, mi volt?
- Hja, ha én azt el tudnám mondani! De ha el tudnám, se mondanám el. Tudod, van abban valami nevetséges és ostoba. Az akkori hangulat kell hozzá, a miliő, az erdő csendje, a rókák, stb. Egyszóval az erdőben voltunk tegnap és valahogy úgy jött ki a sor, hogy rendbe jöttünk.
- Gratulálok, sógor! Nagy gondot vettél le a fejünkről. Az öregekkel is végeztél?
- Nem lehetett, mert Pázmár doktort is ott marasztották vacsorára, másrészt jobb szeretem, ha egy kis formát adunk az eljárásnak. Az sohase árt.
- Sőt használ. Élni se tudna az ember a formulák nélkül.
- Azért is jöttem legelsőbben hozzád, hogy fölkérjelek, légy szíves vállald el a kérői tisztet.
- Parancsolj velem, kérlek.
- Amely formalitást betartani főleg azért jó, mert én magam egy szót se ejthetnék anyagi kérdésekről, de te ezeket is érintheted és dűlőre viheted az öregúrnál.
- Abban igazad van.
- Mindenekelőtt, hiszen jól tudod, adósságaim vannak. Ezeket ki kell fizetnem. S azután se élhetek apanázsból, mint valami nyugalmazott hivatalnok. Az öregúrnak elég pénze hever itt Bontóvárott és egyebütt takarékpénztáraknál, vegyen a leányának birtokot. Vagy adja át nekünk Rekettyést, ő pedig szerezzen magának másikat. Szóval, te elég ügyes vagy, hogy a körülmények és az ott fújdogáló szelek szerint kivasalod a lehető legtöbbet.
- Csak bízd rám, sógor.
- Tehát rendben van?
- Tartom szerencsémnek. Holnap délelőtt áthajtatok, azután csapunk olyan lagzit, hogy a macskák is pezsgőt isznak. De most gyere át Vilmához és mondd el neki az eset poétikus részét... A prózát majd elintézem én.
Bár még titokban illett volna tartani a hírt, gyorsan száguldott szét a rokonság közt. Vilma átszaladt vele Rágányosékhoz, Feri ebédre Voglányba ment s Máli nénivel szőtték a rózsaszínű terveket a jövőre. Az öreg Nosztynak maga Kopereczky sürgönyözte meg »in Blumen«: »Feri beleharapott a dinnyébe, a dinnye érett.« Az öreg a képviselőházban kapta meg a sürgönyt, megértette és legott vonatra ült; sőt a furcsa sürgöny tartalma a telegrafista kisasszony révén a nagyközönség közé is kiszivárgott s mint az alkorán képletes kifejezései, különféle magyarázatok mártásában keringett. A nap folyamán a Horthok, Ilvánczyak is megtudták falujokban és másnap úgyszólván az egész úri család összegyülekezett a Vilma termeiben. Értesülvén, hogy a főispán Rekettyésen van az ügy végleges rendezése céljából, nagy érdeklődéssel várták megérkezését és az új híreket. Feri egy csöppet sem volt ideges. »Biztos vagyok a dolgomról.« A tatár hercegnő pedig éppen úgy fogta fel a dolgot, hogy a szülék roppant boldogok lesznek, hogy végre Mariban is megmozdult az a kis húsdarab, amely annyi bajt csinál a világban; az öregeknek unoka kell és ha egy fiú találna jönni, az öreg Tóth meg is bolondul örömében. Nagy pipafüst volt a szobákban, de az mind rózsaszín párának látszott e gőgös urak és hölgyek előtt, kik e füstalakzatokból a Noszty-címer ágaskodó bivalyát látták izmosan kibontakozni. Ferit valóságosan ünnepelték, kényeztették, mint a hadjáratból megtért mesebeli királyfit, aki zsákmányul hozta a csodálatos bülbülmadarat, melynek dalától mindnyájan megifjúhodnak. Nem tréfa az! Ő volt a család nyűge eddig s most ő lesz a nábobja, a szemefénye; a Tóth-vagyonról tömérdek szó esett.
Csodálatosan nőtt, nőtt, mióta képzeletben Noszty-kézen van, olyan gyorsan nőtt, hogy olyan gyorsan nem fogyhat akkor sem, ha tényleg Noszty-kézen lesz.
A közörömből mindenki kivette részét, csak az öreg Noszty volt nyugtalan. Nem biztos az még. Nem jó a medve bőrére előre inni. Tóth Mihály furcsa ember. De miután ebédre sem jött haza a főispán, az ő skrupulusai is kezdtek eltünedezni. Ha ebéden ott maradt, hát akkor bizonyosan tárgyalnak, ha pedig tárgyalnak, akkor bizonyosan megegyeznek.
Délutánra már olyan jó kedve szottyant, hogy egy kis ferblit indítványozott, úgyis a családban marad a pénz, s mire estefelé megjött Kopereczky, már akkorra egy csinos összeget el is vesztett a menye hozományából. Ahogy a hintó begurult, mindenki az ablakhoz rohant s nem mint a hajdani jósok az állati belekből, hanem különféle más jelekből igyekeztek kitalálni az eredményt.
- Izrael vidám - mondá a főispánné -, fütyörészve jön fel a lépcsőkön.
- Bubenyik fején félre van csapva a vadászsapka. Bubenyik be van rúgva - figyelte meg Homlódy.
- Nagy traktában voltak - jegyezte meg a tatár hercegnő.
Végre fölérkezett Kopereczky, nehéz léptei egyre közelebb hangzottak, de ez egy örökkévalóság volt, míg benyitott.
- Széna, vagy szalma? - kiálták négyen is, mialatt az elbizakodott Feri nagy flegmával fésülte a bajuszát, egy zsebtükröt tartva maga elé.
- Szalmáról szó sincs - nyilatkozta ki a főispán, bizonyos fontoskodással -, de a széna sincsen még lekaszálva.
Egy kis lehangoltság keletkezett.
- Nem értjük!
Feri maga is meghökkent.
- Hát ne tréfálj - mondá türelmetlenül.
- Az ördögnek tartoztam egy úttal - folytatá Kopereczky s az arcok még jobban kezdtek elsötétedni -, nem volt szerencsém.
- Izrael, az Istenért, megölsz bennünket - pirongatta Vilma. - Beszélj már világosan. Ideadta a Tóth a leányt, vagy nem adta?
- Nem adta - felelte Kopereczky nagy léleknyugalommal és egy kis művészi szünetet tartott, mialatt kínos, temetői csönd állt be a szobában -, mert nem adhatta, nem lévén mostanság otthon.
- Tehát nem is beszéltél vele?
- Természetesen nem beszéltem, mert még tegnap utazott el Trencsénbe, sürgönyt kapott, hogy a sógorát, Velkovicsot megütötte a guta, elment a temetésére és a családi ügyek rendezésére.
Nagy lidércnyomás alól szabadultak fel a kedélyek.
- No, hála Istennek, akkor hát nem romlott el semmi.
- Sőt minden a lehető legfényesebben áll - erősítette Kopereczky.
Elbeszélte aztán, hogy az asszonyok előtt nem titkolta el, mi járatban van, mire ők megnyugtatták, hogy Mari még tegnapelőtt este őszintén elmondta szüleinek az erdőben történt jelenetet és azt is kijelentette, hogy vagy Ferihez megy férjhez, vagy senkihez és hogy az öregúrnak nem volt ez ellen semmi kifogása, ellenkezőleg kijelentette, hogy Feri neki rokonszenves és ha egy kicsinyt megkomolyodik, kiváló ember lesz belőle.
Körülbelül minden arc kiderült. Hisz ez már annyi, mint bizonyos. Feri már vőlegénynek tekinthető. Csak Ferit nyomta az a gondolat, hogy Velkovicsot megütötte a guta. Miért éppen Velkovicsot? Nem tudott inkább valaki mást megütni? Sehogy sem tetszett neki, hogy éppen Trencsénbe kellett utaznia Tóth úrnak.
- És miben maradtatok? - kérdé Kopereczkytől.
- Hát miben maradtunk volna? Az esküvő idejét majd megállapítjátok magatok ketten. Tóthné olyasvalamit említett, hogy őszre szeretné.
- Az messze van.
Kopereczky pajkosan hunyorgatott.
- Értelek, kópé. Micsoda édes kis teremtés! Nem tudtam betelni a nézésével, s mikor elkezdtem a képzeletemben vetkőztetni s egyenkint hullottak le róla a réklik és a szoknyák...
- Utálatos vagy Izrael! - szakította félbe a főispánné. - Sohasem nézhetek többé nyugodtan a szemedbe, ha meggondolom, hogy milyen paráznaság lakik bennök.
- Mikor jön haza az öregúr? - kérdezte Feri.
- Nem tudják. Azért neked legyen rá gondod, mert megígértem, hogy mihelyt hazajön, felkeresem. Ámbár Mari azt mondta, hogy nem okvetlenül szükséges, vagyis hozhatod már a gyűrűket...
- Nem, az nem volna illendő - vélte Homlódyné -, az apát be kell várni az eljegyzésre.
Feri mindamellett még aznap megrendelte a gyűrűket Skarba ezüstművesnél, a kezdőbetűket és az évszámot vésette belülre. Ennek a híre is gyorsan elterjedt a városban s egymást érte a sok gratuláció, faggatás, kérdezősködés. Meg is bánta a dolgot, mert úgy járt, mint azok a szerencsefiak, akiknek a sorsjegyét kihúzzák. A hitelezők elhallgattak ugyan, sőt új pénzeket jöttek felkínálni, persze jó kamatra, mert hiszen még levegőben lóg a tündérvár - vagyis libalábon forog (ahogy a csípősnyelvűek jegyezték meg), de ahelyett özönével jöttek a kéregetők, a feltalálók, akiknek csak éppen egypár száz forintra volna szükségük, hogy nagy dologgal ajándékozzák meg a világot, s íme, itt van egy vérbeli gavallér, aki egy garmada pénzhez jut, ezt jó lesz most mindjárt melegiben megfogni, jöttek azok a bizonyos özvegyasszonyok, akiknek a férjeik a forradalomban estek el, jöttek a jótékony egyletek, megválasztották dísztagnak, előkerültek a poklok zugából is régi iskolatársak, akiknek mind kellett valami. Klementy szerkesztő egy kis baráti kölcsönt kért, amit lehetetlen megtagadni, már csak azért is, hogy valahogy ki ne írja lapjában az érdekes hímen-hírt (azért, hogy majd kiírja annak idején, új kölcsön következik). De ki győzné sorban elszámlálni, hogy az ilyen szerencsének mivel van a másik oldala kibélelve. Legkellemetlenebb volt az öreg Noszty, kit (de köztünk maradjon a szó), csőddel fenyegettek a pesti hitelezői s kapóra jött a »dinnye«-távirat, hogy egy kis pénzműveletre használja fel a helyzetet. Ferivel egy tízezer forintos váltót íratott alá, melyre most már Kopereczky is alákanyarintotta a nevét. Hiszen nem lehet úgy hagyni, mert ha az öreg ellen most csődöt kérnek, akkor esetleg összeomlik az egész dolog s minden eddigi pénze elúszik. Ment hát Kopereczky is a pénze után.
Ferinek szintén ki kellett magát húznia, hirtelen megvette a Topsich gróf négy fekete lovát s azon hajtatott Rekettyésre, úgy ment az a négy ló, mint négy páva, még a föld is érezni látszott kényes lépkedésüket. Tóth még mindig nem jött haza, azt írta, hogy a megboldogult Velkovics nagy rendetlenségben hagyta családját, tehát addig marad ott, míg tűrhető állapotokat tud teremteni. És hát csak maradjon, nem hiányzik most senkinek. Mari boldogan turbékolt Ferijével, Tóthné pedig még szerelmesebb volt leendő vejébe, mint a leánya. Vasárnap a Feri fogatán látogatást tettek a voglányi várkastélyban, ott is ebédeltek, a tatár hercegnő még a helyüket is megfújta, úgy megbecsülte. Hej, de más világ az ezeknél a nagyuraknál! Ott a kanalak és kések is másképp csörögnek, mint közönséges helyen.
Azontúl is majd mindennap átment Feri Rekettyésre, amikor pedig nem mehetett, legalább Pimpósi vitt el egy bokrétát, lóháton üzenetet vive, hozva. Mindig közte volt, hogy az öreg tekintetes úr még nem érkezett meg.
Két hét is elmúlt, a júliusi nagy hőségek beütöttek és Tóth még mindig nem jött. Már Kopereczky is türelmetlen lett, Pestre kellett volna mennie, de napról napra halasztotta, hogy előbb Tóthtal végez - s azután megy a Császárfürdőbe a reumás lábával. Maga Feri is elutazott, egy Zemplén megyében lakó gróf feloszlatta a versenyistállóját, no hát ezt az alkalmat nem szabad elmulasztani, hátha könnyű módon juthat ott az önkénytes árverésen nemes állatokhoz, amelyekben Mari is örömét fogja találni; a vasúton azonban azt hallotta, hogy egy másik grófnak eladó a Balatonon dangubáló jachtja és hogy most éppen meg van szorulva, vesztett a kaszinóban, potom áron meg lehetne szerezni! Ferinek a jacht új szeget ütött a fejébe.
Teringette, egy jacht! Ez már valami. Milyen fölséges nászutazás lenne ide-oda őgyelegni a Balatonon, saját jachton! Ilyet még egyetlen Noszty sem produkált. Fogta magát, az első állomáson kiszállt s a zempléni árverés helyett nekivágott a dunántúli útnak Siófokra.
Hogy ím távol volt Feri, most már éppen semmit se tudott Kopereczky Tóth úr felől. De hát mire való a főispáni hatalom? Legott egy meghagyást intézett a rekettyési állomásfőnökhöz, hogy az naponként értesítse, hogy megjött-e már Tóth Mihály vagy sem, ami aztán meg is történt, de mindig az, hogy még nem érkezett meg.
Még az ágyban feküdt egy reggel, mikor Bubenyik sürgönyt hozott be ezüst tálcán és egy névjegyet. A főispán a sürgönyt bontotta fel előbb s bosszúsan a padlóra dobta; a szokásos jelentés volt benne az állomásfőnöktől: »Tóth Mihály ma sem érkezett meg«, majd a névjegy után nyúlt, azon meg az volt írva: »Tóth Mihály«.
- Ő maga van itt? - csodálkozott a főispán.
- Ő maga!
Kopereczky vidáman ugrott ki ágyából.
- Vezesd be hamar az elfogadó szobába s vigyél be szivart és konyakot. Mondd, hogy öt perc alatt rendelkezésére állok.
De még talán annyi se telt el, már felöltözött s szaladt be Tóth Mihályhoz, kordiálisan belecsapva a kezébe s megrázva azt, hogy szinte ropogott erős markában a becsületes kérges tenyér.
- Isten hozta, Isten hozta, kedves bátyám! No, ez igazán nagy meglepetés. Annak a mafla rekettyési állomásfőnöknek meghagytam, hogy értesítsen a megjöveteléről, mert én akartam önhöz menni. S képzelje, a szamár még ma is azt sürgönyzi, hogy ön nem érkezett meg. Nem lehet ezekben az emberekben megbízni.
- Az állomásfőnöknek igaza volt, mert nem szálltam ki Rekettyésen, egyenest ide jöttem a mai reggeli vonattal.
- Úgy? Hát foglaljon helyet, kedves bátyám. Ide, ide, ebbe a puha karszékbe...
De Tóth Mihály állva maradt; egy csöppet se vidult föl, ahogy a látogató szokott a szívélyes fogadtatásra viszonzásul, halvány arcán mély szomorúság ült, melyet talpig fekete ruhája csak kiemelt; még a meleg kézszorítást is mintegy húzódozva fogadta, mint akinek valami bankóból tévedésből többet adnak ki, mint amennyi jár.
- Egy igen különös ügyben vagyok bátor tiszteletemet tenni méltóságodnál. Nem is tudom, hogy és hol kezdjem...
- Kezdheti, ahol tetszik, kedves Tóth bácsi és nem is olyan különös már, mert nem ön kezdi, ön csak folytatja. Hiszen én voltam a kezdő, azért kerestem fel a múltkor Rekettyésen. Hja, ezek a fiatalok! Az ember fölneveli a kis madárkát, aztán egyszer csak megnő a szárnya és hess, elröpül a fészkéből. De hát miért nem ül le, Tóth bácsi?
- Köszönöm, de már csak állva maradok. Hát iszen éppen azért jöttem, mert a feleségem megírta, hogy megtisztelte méltóságod a házamat és arról is értesített, hogy újólag készül hozzám bizonyos ügyben.
- Hát az csak természetes - szólt Kopereczky a kezeit dörzsölve.
- Meg akartam előzni és otthon ki sem szállva, egyenesen ide jöttem Trencsénből.
- Igen szép öntől, hogy meg akart a fáradságtól kímélni, de ezzel rosszat is tett, mert megfosztott néhány kellemes órától, melyet a családja körében tölthettem volna ebből kifolyólag.
Tóth úr mohón kapott ezen a hivatalos kifejezésen; éppen ilyenforma kíméletes kifejezést keresett szűk szótárában.
- »Ebből kifolyólag«, méltóztatott mondani. Ez az, ami engem aggasztott. Ettől akartam megkímélni méltóságodat, mivelhogy...
- Nem értem önt!
- Mivelhogy abból a dologból már nem lesz semmi - mondta Tóth Mihály szelíden, egyszerűen.
- Melyik dologból?
- Amelyből kifolyólag hozzám akarna jönni méltóságod.
- Én a Noszty sógorom ügyét értem - lihegte Kopereczky izgatottan.
- Én is - felelte Tóth Mihály. - Nem akarom azt a színt adni a dolognak, hogy a főispán úr, illetve a szolgabíró úr kosarat kapott, hát arra jöttem kérni, ne méltóztassék engem emiatt fölkeresni s különösen kegyeskednék oda hatni a szolgabíró úrnál, hogy a leányomat, kinek bizonnyal fájdalmat okoz az én elhatározásom, ezentúl, mint lovagias úrhoz illik, mivel a házassági kapocs teljesen lehetetlen, kerülje.
Kopereczky elsápadt, a haja fölborzolódott az égnek, ajkai rángatózni kezdtek, majd sebesen nyargalt föl s alá a szobában, feldöntve a kis asztalkák közül egyet.
- Hát meg van ön veszve, édes Tóth? Hát tudja ön, mit cselekszik?
- Amit egy becsületes apának kell cselekedni.
- Nem fél ön, hogy a sógorom hasba lövi?
- Én semmitől se félek.
- Hiszen nekem azt mondta a neje, hogy ön örömmel veszi tudomásul a Noszty szándékát.
- Ez akkor volt; most másképpen határoztam.
- Gondolja meg, leánya szereti Nosztyt s boldogtalanná teszi ezt a kedves teremtést.
- Azt is meggondoltam.
- De legalább az okot mondja meg.
- Nem szándékom az okot megmondani.
Ez a csökönyösség a dühöngésig fokozta a Kopereczky felindulását, nem bírta már magát türtőztetni. A csengettyűhöz rohant s olyat rántott rajta, hogy a bojtos zöld zsinór leszakadt, vérbe borult szemekkel dobta a padlóra Tóth úr elé:
- Vigyázzon, Tóth, vigyázzon! - rikácsolta. - A sógorom nem hagyja ezt annyiban, magyarázatot fog öntől követelni.
Tóth Mihály szomorúan rázta a fejét.
- Azt ő bizonnyal nem fogja cselekedni.
Ezzel meghajtotta magát és távozott. Az ajtóban egymást keresztezték a befelé rohanó Bubenyikkal.
- Mit parancsol mélt...
De már abban a szempillanatban visszaesett a szó a torkába, mert olyant csattant képén a Kopereczky hatalmas tenyere, hogy künn az előszobában is meghallhatta a távozó Tóth.
Bubenyik fölszisszent s jajgatni kezdett, míg a báró föl s alá szaladgálva fújt, mint egy megvadult bika, majd némileg lecsillapodván, rárivallt Bubenyikra.
- Ne ordíts, marha! Hát nem látod, hogy ez csak forma, hogy ezt voltaképpen Tóth helyett kaptad. Nem bírtam már magammal, Bubenyik. Muszáj volt valakit pofon ütni.
Nagy katasztrófa volt ez. Szerencse, hogy még el lehetett egy darabig titkolni. Kopereczkyt elöntötte az epe, hiszen az ő pénzéből úszott el a legtöbb, mármost aztán nem a Császárfürdőbe küldték az orvosok, hanem Karlsbadba, a sárgaság ellen. El is ment Malinka kíséretében másnap az esti vonattal, mielőtt még Feri hazajött volna.
- Megölném, ha most kellene vele találkoznom. Inkább elmegyek otthonról.
- Ugyan, ugyan, mit bántod a szegény fiút, inkább sajnálkoznod kellene felette - csillapította Vilma. - Nagy bánata lehet, mert szereti a leányt.
- Én is szeretem a pénzemet. Nekem is nagy bánatom van.
Ferinek első látogatása, amint visszaérkezett Bontóvárra, Vilmának szólt. Már akkor tele volt a ház rokonokkal. Ezek még a régimódi urakból valók. Nem hagyják az elesetteiket hidegvérűen elpusztulni, mint a maiak. Mindig akkor röffennek össze, ha valami baj történt, ami tiszteletre méltó vonás volt bennök - ezért is uralkodtak nemzedékről nemzedékre a megyében. Mert minden hatalom a tisztesség valamely forrásából ered.
Vidáman toppant be azzal a szóval, hogy jachtot vett Mari számára.
- No, süsd meg - szaladt ki a szó a nyers Leviczky Jánosból.
- A jachtot?
- A jachtot is, a Maridat is.
Apránként vallogatták ki a történteket. Szegény Feri valóságosan összetört. Annyira a szívére vette, hogy eleinte az öngyilkosságtól féltették. Vilma ott tartotta maga mellett a lakosztályában. Puskát, pisztolyt gondosan elzárt és a kulcsot magánál tartotta.
A család is teljesen ki volt forgatva nyugalmából. Hisz az ilyen dolog alkalmas megrendíteni azt a tekintélyt, amelynek éltek, amelyből a gőgjük táplálkozott. Először a férfiak hányták-vetették meg az esetet, természetesen dzsentri ésszel. Szörnyűség, hogy ilyesmi történhetik egy Nosztyval! Dúltak, fúltak, boncolták a kérdést, rágódtak rajta. Pedig olyan egyszerű volt. Csak az történt, hogy nem sikerült nekik egy jól kieszelt spekuláció. De ők azt az oldalt látták, hogy egy Nosztynak röviden kiadták az utat. És ha már ebből az ügyletből, melyre annyi fáradságot áldoztak egyes családtagok, nem lehetett pénzt csinálni, hogyan lehetne legalább egy kis vért ereszteni, akár innen, akár onnan - hisz az már mindegy.
Rágányos vetette fel a kérdést, nem kellene-e Ferinek magyarázatot kérni Tóth Mihálytól? Mert Feri bizonyos fokig önérzetben is meg van kurtítva.
Homlódy ellenezte. Az ő felfogása szerint szabad a kosár. Isten mentsen, hogy házasságkötések a lovagiasság szabályai szerint intéztessenek el.
Leviczky Jánosra, a nagy termetű nyugalmazott dzsidás ezredesre, a híres párbajhősre tapadt minden szem.
- Hát te mit mondasz, János?
Az ezredes azt mondta, hogy ő igenis lát bizonyos szubtilis árnyalatot, amiből lehetne valamit kihozni. Tóth Mihály ugyanis beleegyezett a házasságba és csak most, miután Trencsénből megjött, jelentette be vétóját, ami könnyen úgy tüntetheti fel Ferit a csőcselék szemében, mintha valami becstelen dolgot tudott volna meg róla Trencsénben, ahol az ezrede feküdt - hát igenis, Ferinek joga van magyarázatot követelni.
Az ezredesnek senki sem mert ellentmondani, olyasmi nem történt vele soha; még Noszty Pál sem cselekedte volna meg, de most kénytelen volt vele, mert ő körülbelül sejtette, hogy milyen magyarázatot adhatna Tóth, ha kényszerítenék - ennélfogva úgy vélte, hogy teljesen csatlakoznék a János úr helyesen és finoman kidomborított nézetéhez, ha Tóth Mihály már egyszer tényleg igent mondott volna, de ahogy neki Izrael most Pesten átutaztában elmondta a tényállást, azt csak Tóthné csevegte, hogy ura nem tett kifogást, ők azonban Tóthnak csupán egy kijelentését tekinthetik mondottnak, amit a Feri megbízottja, Kopereczky előtt személyesen tett s ez az, hogy nem adja a lányát - ezért pedig nem lehet felelősségre vonni.
Leviczky haragosan rángatta bozontos szemöldjeit és noha Noszty igen tapintatos formában cáfolta, a rokonok mindamellett azt hitték, hogy legalábbis megeszi.
Morgott is, mikor bevégezte, de nem ette meg. A párbaj pedig elmaradt.
Hanem azért még hetekig, hónapokig folytak az efölötti eszmecserék a férfirokonok közt, míg az asszonyok leginkább amiatt szidták Ferit, hogy a gyűrűket itthon csináltatta, s így a kezdőbetűkből a bolond is kitalálhatja, kit akart menyasszonyául; nincs hát semmi mentség, előbb-utóbb köztudomásra jut a kosár. S az a szégyen, az a rettenetes szégyen! Ha a gyűrűkkel nem történik ez a könnyelműség - el lehetett volna titkolni vagy tagadni, de így mindennek vége.
- Az utcán se merek többet mutatkozni - nyafogott a kis grófné (Rágányosné).
Csak a tatár hercegnő nem vesztette el a szívét.
- Ejh, hátha még nem ez az utolsó stáció ebben a dologban.
Kétkedő mosolyok voltak a felelet. Feri csak a fejét horgasztotta le és sóhajtott.
- No, ugyan mit nevettek? Hát a színdarabokban nem mindig ilyen az első felvonás, pedig a harmadikban okvetlenül összekerülnek a párok.
- De iszen elhegedülte azt Szent Dávid, kedves húgom - bömbölt közbe a dzsidás ezredes.
- Vagy ki tudja, kedves János bátyám? Láttam már én olyan tulipánt is, mely a fűrészpor alól nőtt ki.
Homlódyné célozgatásait üres, Ferit vigasztaló szóbeszédnek vették az atyafiak, csak az egy Vilma nem adta fel teljesen a reményt s egy ilyen alkalommal odasimult Máli nénihez:
- Igazán van valami terve?
- Tervem? Az még nincs. Hanem úgy a sötétségből dereng egy kis kiindulási pont.
- Ugyan súgja meg - rimánkodott a főispánné.
Homlódyné súgott valamit, mire Vilma elnevette magát és egy kicsit el is pirult.
- Oh, gonosz, gonosz nénike... Hanem hát ezzel nem sokra megyünk. Ez nem terv, ez csak egy óhajtás.
- Kicsiny téglákból épülnek a nagy házak.
Épülnek bizony, de nem fundus nélkül. Vége van ennek a dolognak. A kis és nagy rókák, akik valamiképp szerepeltek benne, mind megegyeztek abban, hogy nincs mit keresgélni többé. A sok róka közül csak egynek volt belőle haszna, annak, amelyik a Horka-erdőben ezen a réven megmenekült. Ámbár még annak se, mert a puska úgysem volt megtöltve.
Homlódyné azonban mégse pihent, mert noha minden elcsendesedett s az atyafiak napirendre látszottak térni, éles megfigyelő észrevehetett volna bizonyos különösségeket; hogy ő nem szüntette meg az érintkezést Tóthékkal, sőt egyre melegebb barátságba ereszkedett. Majd minden héten ott volt náluk, ők viszont átjártak Voglányba. Az is észlelhető volt, kivált későbben, hogy Vilma, Homlódyné és Feri valami titkot rejtegetnek, néha egyetértőleg összenéznek, azonfelül sokat tanácskoznak zárt ajtóknál. De hát kit érdekelt már ez! Ha tervelnek, hát mulassanak. Ártatlan dolog már a Máli néni minden praktikája. De mindegy. Hiszen a pók se azért szövi az ő vásznát, hogy kereskedésben eladja, szövi a maga gyönyörűségére és ha tízet leütnek is a hálóiból a porolókefével, a pók meg nem unja, szövi a tizenegyediket.
Hogy azonban lehetett valami egészséges mag a Máli néni terveiben, arra is volt jel, a Noszty Feri gyors kiépülése kedélybetegségéből. Nemcsak összeszedte magát, de reményleni kezdett. (Ez már nyilván a Homlódyné életelixírje.) Egy napon kijelentette, hogy unja magát Vilmánál, elmegy Pestre, vevőt keresni a jachtjára. Szóval már pénz kell neki. Tehát meggyógyult. Mehet.
Csak egy levelet hagyott Bontóváron, Kopereczky számára, melyben arra kéri, hogy helyezze át egy más járásba, ami meg is történt, mihelyt Kopereczky hazajött Karlsbadból, áttette a megye éjszaki részébe, az ottani szolgabírót helyettesítvén árvaszéki elnöknek; a főispán tapintatosnak találta Feri kérését, mert nem járhat ezek után Rekettyésre, Feri pedig a hitelezői zaklatása elől menekült oda; a voglányi szolgabíróság teendőivel ideiglenesen Malinka Kornélt bízta meg.
Mindez úgy látszott, mintha magától történnék, a világ elhelyezkedik a benne levő súlyok szerint, holott ez úgy volt kicsinálva, billentyűk és kerekek hozattak észrevétlen módon mozgásba, bizonyos cél kedvéért. A főispánék Krapecen töltötték a szeptembert és októbert, a kis Kopereczky már járni tanult az elhanyagolt parkban, Tóthék a Somlyó-hegyen szüreteltek s csak november elején jöttek haza; Feri az új járásban tartózkodott és csak levelekben érintkezett Homlódynéval és Vilmával - de éppen ezek a levelek árulói annak, hogy ami történt, abban nagyrészt az ő kezük van.
November 3-ikán beszakadt a privogyeci kőszénbánya s valami harmincöt munkást eltemetett. Erre a szerencsétlenségre (nota bene nem állítom, hogy a bányát is Homlódyné döntötte volna be), hazajött a főispáni család, Homlódyné meghívta ebédre Klementy szerkesztőt és kifőzte vele, hogy a szerencsétlenül jártak családjai javára valami nagy dolgot kell csinálni. Ebbe a hazaérkezett főispánné is bevonatott s elhatározták, hogy egy nagy bált adnak, pompás élőképpel.
Egy erdélyi fejedelemről, a jámbor Apafi Mihályról maradt fenn a mese, hogy a fejedelemségét egy órára átengedte a feleségének, Bornemissza Annának. Hogy mit csinált ez egyetlen óra alatt, nem jegyezte fel a krónika. Tehát nem tudjuk. Bizonyára ő maga sem tudta. Mert hisz bizonyosan valami egyebet szándékozott csinálni, mint a nadrágban járó fejedelmek. Pedig éppen azt csinált, amit ők. Adókat. De sokkal nagyobbakat, mint ők.
Az egyórai uralmat ugyanis lefestette egy jó piktor. A szép kép elterjedt a magyar házaknál és most, mikor már a fejedelemasszony kétszáz év óta porlad sírjában, mégis keményen adóztatja nemcsak Erdélyt, hanem a szomszéd nagy Magyarországot is (amely nem volt az övé addig az egy óráig sem), mert általános divat lett az egyórai uralmát személyesíteni élőképekben s a közönség tódult és fizetett - míg a tableau vivant-okat ki nem szorították más divatok.
A választás itt is a népszerű »egyórai uralom«-ra esett. Kijelöltettek az alkalmas személyek, amennyire lehetett, az előkelő világból, kivételt csak az egy Tóth Mari képezett, aki egy fiatal palotahölgyet fog ábrázolni.
Az elnökséget a főispánné vállalta, ki személyesen kérte fel az egyes szereplőket, minélfogva Rekettyésen is látogatást tett Homlódynéval és felszólította Mari kisasszonyt a közreműködésre, mondván, hogy ő fogja ábrázolni az erdélyi udvar legszebb hölgyét. Bizony pedig ehhez nemigen volt most alkalmas a szegény Mari. A nyaka sovány volt, az arca színtelen, a szemei alatt kék karikák (a sok sírástól - gondolta a főispánné és érezni kezdte, hogy ő most Istennek tetsző dologban jár).
Tóthné igen köszönte a nagy szerencsét, hogy az ő leányára gondoltak, igen hálás azért is, hogy a méltóságos báróné szegény házukhoz megalázta magát, Marinak szükséges volna egy kis szórakozás, mint fűnek a harmat nagy szárazságban, nem is lenne egyetlen szava se, ha az Isten meg nem látogatta volna (ugyanis köszvény volt a Tóthné lábaiban és nem bírt megmozdulni a karosszékből), hanem így nincs, aki Marival bejárjon a próbákra, mert Mihálynak is hosszabb időre el kell utaznia Trencsénbe, miután még most sincsen rendben a hagyatéki ügy, Isten nyugosztalja Velkovics sógort, értett egy várost igazgatni, látott talán a messze századokba előre, de a saját zsebébe nem látott.
- Mindez ne aggassza, kedves Tóthném - vette át a szót a tatár hercegnő -, mindössze egy-két értekezlet lesz a toalettek dolgában, majd egy-két próba, ha a kosztümök elkészülnek s én akkor mindannyiszor eljövök, elviszem az én lelkem Marimat és vissza is hozom a mamájához, föltéve, hogy még akkor a mama nem lesz talpon.
Miután Tóth úrnak sem volt ellenvetése, sőt helyeselte a jótékony célt, Mari véglegesen besoroztatott az egyórai uralomhoz, sőt Tóth Mihály annyira ment, mikor a hölgyek búcsúztak, kihúzott a zsebéből egy ezrest, hogy amennyiben nem találna akkor otthon lenni, ezzel megváltja a belépti jegyet.
Tóth mintegy háláját akarta jelezni e gavalléros felülfizetéssel. Azt a körülményt, hogy a főispán Nosztyt elhelyezte a járásból, iránta való gyöngédségnek képzelte s ez igen jólesett neki.
Volt miről beszélni a megyében, a bányamunkások iránti részvét divattá emelkedett. Boldogok az urak, mert a szegények őket szolgálják és ha valami bajuk történik, az is egy mulatságra ad alkalmat az uraknak. Mikor a szegény emberek szemeiben megjelennek a fájdalomtól, nyomortól kisajtolt gyöngyök, akkor az úriasszonyok is előszedik a gyöngyeiket - a kazetjeikből. Lázas készülődések folytak, szabók, frájjok, masamódok éjjel-nappal varrták a piperét és jelmezt. Sok babrálás van az ilyeneken. Csak decemberben jutottak annyira, tanácskozások, értekezletek, kanapé-processzusok után, hogy végre huszadikára kitűzhették a főpróbát, mely már kosztümökben, esti világításnál történik meg. Erre már néhány műértő vendéget is meg lehet hívni a főispánné szalonjába.
Kétségkívül Homlódyné volt a legfürgébb, ki amellett, hogy Tóth Marit gardírozta, behozta az összejövetelekre és hazavitte, valami egyébben is buzgólkodott. Gyakran súgtak-búgtak össze Vilmával, később Malinkát is bevonták valami titokzatos összeesküvésbe. Noszty Feri ritkán jött be a székvárosba és akkor Rágányoséknál szállt meg. Homlódyné ott kereste fel, nagy tanácskozásokba merültek, de ezekről egy szót sem szóltak senkinek.
Az utóbbi napokban azonban mégis közölni kellett egyet-mást Kopereczkyvel, mert Ferinek pénzre volt szüksége, hogy magát ideig-óráig a hitelezők ádáz rohamaival szemben fenntartsa.
Kopereczky végig se akarta hallgatni a tervüket, ijedten dugta be füleit ujjaival.
- Semmit se akarok tudni. Mosom a kezeimet. Csináljatok, amit akartok. A szívem veletek van, de pénzt tőlem ne kérjetek.
- Hisz csak kölcsön lenne - kapacitálta Homlódyné. - Mindent visszakapsz Feritől.
- Kölcsönt hiszen adok, nem ugyan pénzben, hanem ami sokkal többet ér aranynál, gyémántnál...
- Mi lehet az? - tűnődött Noszty Feri.
- Odaadom kölcsön egy pár napra Bubenyikot. Ha valamely turpisságban jár az ember, Bubenyik megbecsülhetetlen kincs.
- Hát azt is köszönettel fogadjuk, de egy kis pénzt se sajnálj tőlünk.
- Ritka furfangos ember - áradozott a főispán - és intelligens. Valaha színész volt, tele van ötletekkel az imposztor. Amire ez ráadja magát, az okvetlenül sikerül.
- Ej, hogy lehetsz olyan következetlen, kedves Izrael - puhítgatta a tatár hercegnő -, azt mondod, hogy Bubenyikkel sikerül s mégis megtagadod a pénzbeli támogatást, ami nélkül pedig Bubenyik nem ér semmit. Edd meg a Bubenyikodat. Eszünk magunknak is van.
- De nem annyi, mint Bubenyiknek.
Homlódyné ismerte Kopereczkyt, elkezdett vele disputálni, ingerkedni, nevetségessé téve Bubenyik iránti elfogultságát, biztos volt, hogy ezzel feltüzeli, kihívja valamely hősies áldozatra.
- Mit, ti semmire se taksáljátok őt. Én meg a terveteket nem taksálom semmire. Nem adok rá egy ólompitykét. De ha Bubenyik benne lesz, az mindjárt más, Bubenyikra még rászánok egy kis összeget.
Így jutottak némi pénzhez és Bubenyikhez, kit Feri még aznap kicserélt Pimpósival és beavatott a tervbe.
Nagy figyelemmel hallgatta, hol az egyik fülcimpáját vakarva, hol a másikat; nem tetszett neki.
- Hiszen ez valóságos gépezet, sok benne a sróf, meg a kerék, meg a rugó, ha csak az egyik nem jár jól, vége az egésznek. Hanem hát azért megteszünk mindent.
Tényleg sokfelé ágazott a terv, melynek december 20-ikán kellett eldőlnie. Kegyetlen hideg idő volt e napon, Malinka, ki korán reggel kelt fel, befagyva találta az ablakokat. A reggelinél aggodalmasan említette a főispánné:
- Félek, hogy a Gyík befagyott az éjjel s ez mindent elrontana.
- Attól nem kell tartani - jegyezte meg Malinka. - Annyira be nem fagyhatott, hogy a jég egy kocsit megbírjon. Különben majd meglátom útközben. Ne legyen ideges.
- Elmegy? - kérdé a főispánné.
- El kell mennem Voglányba. Hiszen tudja. Odarendeltem az útibiztost. Nem tudom, megbízható ember-e?
- Föltétlenül. Férjemnek gazdatisztje volt, s most, hogy Krapecet bérbe adtuk, ide helyezte be.
Malinka úr, ki innen vitte ideiglenesen a szolgabírói teendőket, miután a főispán csibukjából kiszítt egy pipa dohányt, beburkolózván ugyancsak a főispán bundájába, áthajtott Voglányba.
Szép fehér világ volt odakünn. Millió gyémánttű csillogott a fákon s vakító fehér bunda alatt aludott a föld. Minden egyszínű volt, csak a lovak, a kocsis és a Pimpósi szájából kiömlő pára volt szürkébb egy árnyalattal. A Gyík, mely Bontóvár alatt fut el egyenesen Voglányig s csak Voglányon túl kanyarodik be Mezernye felé, mintegy kizárva Rekettyést, Bálingot, Hertyánt és a mellette fekvő pusztákat, nem volt befagyva, hanem javában zajlott, szilaj zúgással nyargalt medrében s hatalmas jégtáblákat vitt tarajos hátán.
Voglányba a szolgabírói hivatalba érve, már ott találta az előszobában az útibiztost. Ismerős arcú, gömbölyű öregúr volt, zöldpiros harasztból kötött kendőbe bagyulált nyakkal, csikóbőrrel bélelt bekecsben.
Malinka rögtön ráismert. Hisz ez Klincsók, a szedresi volt kasznár.
- Hát végképp otthagyta a sovány ökröket? - kérdezte Malinka kedélyesen.
- Elváltunk - sóhajtott fel az öreg -, mert birtokocska elment bérletbe s bérlő engemet nem akarta, pedig az ökröket átvett mindnyáját.
- Jöjjön be, öregem. Tudja-e mért rendeltem be?
- Nem tudok, tekintetes ideiglenes szolgabíró úr.
- Mondja meg nekem, milyen állapotban van ez idő szerint a rekettyési híd?
- Híd van jelenleg rendes állapotban.
- Mikor látta?
- Mindennap látok őtet.
- És teljesen jó?
- A legszebb, legjobb híd egész járásban.
- Fázik még a keze?
- Nem fázik az. Csak szerínységből céklaszínű.
- Melengesse meg egy kicsit a kályhánál. Aztán üljön le az íróasztalhoz és intézzen hozzám egy jelentést, hogy a rekettyési híd meg van rongálva.
Klincsók nagy szemeket meresztett.
- Rosszul engem értenyi tetszett.
- Ne okoskodjék. Tegye azt, amit rendelek, ez a méltóságos főispán úr akarata is. Mit ért maga a magasabb politikához!
Klincsók erre kikereste a pápaszemét, leült az íróasztalhoz és írta a jelentést, hogy rossz a híd, miközben csurgott homlokáról a verejték. Kétszer is megállt, megtörülgette és fújt egyet: »Huj, huj, de meleg ez a prémecske, de nehéz vele koncipiálnyi.«
- Miféle prém az?
- Kiszló.
Malinka gondolkozott. Valami nevezetes prém lehet. Sohase hallotta a hírét. Távolról se gyanította, hogy a »kiszló« kis lovat (csikót) jelent.
Végre elkészült volt a jelentés, Malinka elolvasta, eltette a többi akták közé, aztán kiadta a rendeletet szinte írásban, de megmagyarázta szóval is.
- Ma este, mihelyt besötétedik, tehát öt-hat órakor, a munkásokkal szétszedeti a rekettyési hidat, úgy, hogy az éjszakán át járhatatlan marad, korán reggel öt-hat óra tájban azonban ismét összerakatja s egy pár új pallódeszkát tesznek bele. Így követeli ezt a közigazgatás érdeke. Megjegyzem, hogy ez estig a legszigorúbb hivatalos titok. Megértette?
- Holtig tanúlja az ember - jegyezte meg alázatosan Klincsók, fejével bólingatva.
Még egy megbízatása volt Malinkának a főispánnétól; át kellett mennie Rekettyésre és ha Tóth Mihály otthon lenne, valahogy úgy mesterkedni, hogy hivatalos eljárás címén, vagy más ürügy alatt otthon is maradjon a délután folyamán. Át is ment, de Tóth Mihály még nem volt otthon, csak másnapra várták. Hogy férfi legyen a háznál, Igali Menyhért, az öreg kasznár hurcolkodott át ideiglenesen. Becsületes, hű ember volt, hanem parázna szájú és az a rossz szokása volt, hogy fennhangon gondolkozott. De ha valami kiszaladt a száján, olyan töredelmesen tudta mondani: »grácia a fejemnek«, hogy lehetetlen volt rá haragudni.
Az asszony már fent sántikált, de bot mellett s erősen bízott, hogy a jótékonysági nagy bálra már maga viheti be leányát Bontóvárra. Ebéd közben vidám volt a hangulat, míg Bligi, a dog elő nem jött a csontokra s rettenetesen kezdte ugatni Malinkát. »Csiba te - riasztgatta Igali -, hát már minden szolgabírót elugat innen valaki?«
Igali a szájára ütött, hogy »grácia fejemnek«, de már késő volt, Mari lesütötte a fejét és a tányérjára bámult. Tóthné szemkarikái megnedvesedtek s azontúl beállott a kínos csend. Csak a feketekávénál támadt egy kis élénkség, betoppant Homlódyné s vele üde levegő csapott be.
- Itt a pandúr - kiáltá már az ajtóból. - Megyünk!
- Készen vagyok - jelenté ki Mari és repesve szaladt, kezet csókolni. Szaporábban kopogtak a Tóthné mankói is, amint a jött elé tipegett.
Csakhogy nem addig az, nem azért van itt Igali bácsi, hogy ne tudná, mi jár egy ilyen útra. Dehogy mennek, dehogy, méltóságos asszonykám, míg én egy kis téglát nem melegíttetek a lábuk alá, tudom én, hogy mi kell az olyan kis lábaknak. Az enyém is olyan volt - hároméves koromban. Bárcsak tyúkszem lehetnék rajta. Grácia a fejemnek.
Nemcsak téglát, hanem két kis, vízzel megtöltött, forró palackot is tett bele a muffokba a kezeknek, mire a hintóba kászmolódtak.
- Ma aztán ne nyugtalankodjék, kedves Tóthném, hogy későn hozom haza a báránykámat - kiáltott ki a hintóból Homlódyné -, mert este tartjuk a főpróbát s utána egy kis vacsora van Vilmánál. Éjfél is elmúlik, mire hazavergődünk.
- Nem tesz semmit - jegyezte meg Igali. - Holdvilág lesz az éjjel. S én úgyse tudok aludni, ébren várom a kisasszonyt.
Még egy rövid órát trécselt Malinka Tóthnéval, aztán befogatott és elment. A Gyík hídján túl, a »Kurjantó« csárdánál szembe jöttek Klincsók és emberei; megnyugodva látta, hogy a hivatalos akarat szerint forog odább a világ kereke.
Mire Bontóvárra ért - kurták most a napok -, este lett; a megyeház udvara tele volt hintókkal, az ablakok kivilágítva véges-végig. Nyilván mind összejöttek már a szereplők és öltözködnek.
Néhány meghívott vendég a főispán szobáiban kártyázott, ezeknek csak akkor szabad belépni a nagy szalonba, ha a jelenet már fel lesz állítva, hogy teljes legyen az illúzió.
Sokáig tartott, míg eligazodtak, de meg kell adni, sikerült. Kopereczky legalább el volt ragadtatva, kezében tartván a festményt, s összehasonlítva az elébe táruló élőképpel, a feleségéhez szaladt s egy csókot nyomott a szájára. »Pecsét, a másolat hiteléül«, mondá s ezzel konstatálva volt a siker. Ki merne a főispánnak ellentmondani? Malinka keserűen mosolygott. Noszty Feri Marinak intett jó estét, ki remegve, holthalványan bújt a fejedelemasszony bíborpalástja mögé. Egy pár udvari dáma édesdeden kacagott valamit, az egyik egy cukorkát hagyított a túlsó sarkon álló fejedelmi apródnak, ő pedig igyekezett azt elkapni.
Homlódyné, aki az udvarmesternőt ábrázolta, stílszerű zsörtölődéssel fordult feléjük:
- Asszonyok és leányasszonyok, ne mozogjanak kegyelmetek, mint a kukacok és ne nevessenek a fejedelemné őnagysága jelenlétében, egyrészt mert nem illik, másrészt mert Csopp fényképész úr magnéziumfény mellett le fog most bennünket venni.
Hiszen sok kedves volt ebben, ha győzné valaki elmondani. A gyertyákat el kellett oltani előbb. Koromsötétség támadt, Horth Pista elkiáltotta magát: »Szabad a csók!« Egy-két sikoltás hangzott. Vilmát valaki megcsókolta, az ő éles fölszisszenése vált ki legjobban. Azután kigyúlt a magnézium fantasztikus fénye, egyet vagy kettőt kattant a fényképezőgép és a társaság meg volt örökítve.
Hogy Vilmával történt valami, csak abból lehet gyanítani, hogy miután a szereplők levették a jelmezeiket és megjelentek az ebédlőben, Kopereczky egy bősz leopárd tekintetével fürkészte az embereket s Vilma elsuhanván Malinka mellett, halkan, szemrehányón mondta: »Micsoda könnyelmű ördög bújt ma magába?« Malinka persze ártatlan képet vágott és a végén azt hámozta ki Kopereczky, hogy voltaképpen Feri csókolta meg a húgát. Elég csacsi, hogy nem egyebütt kereskedik.
Kereskedett volna biz ő, de nemigen lehetett, mert sok szem figyelt rá és Marira. A főispánnénak volt annyi tapintata, hogy nem ültette őket egymás mellé. De ha szomszédságában ülnek, sem beszélhettek volna egyebet, mint közömbös dolgokról. Ez pedig a semminél is kínosabb.
Mindössze egyetlen szempillanat látszott alkalmasnak, mikor a háziasszony feloszlatta az asztalt és a szétszéledő vendégek nagy összevisszaságban az asztal körül tolongva, egymás egészségére kívánják a vacsorát, gépileg nyújtogatván kezeiket előre, jobbra-balra, hol üres kezet látnak. Hogy történt, hogy nem történt, egyszer csak valami villamosáramszerűt érzett Mari s látta elhomályosuló szemekkel, hogy keze a Feriében pihen. Melyik volt forróbb, melyik reszketett jobban, melyik nyúlt a másikhoz előbb, ki tudja? Csak nagyon édes volt az érintés és az agyvelőtől kezdve az egész testen kéjjel nyilallott végig.
- Oh, Mari, Mari, hát így kell nekünk szemben állni, ilyen hidegen...
- Nem én vagyok az oka - susogott leheletszerűen és lassan, szelíden visszahúzta a kezét.
- Hol beszélhetnék magával?
- Énvelem? (Gyermeteg csodálkozással emelte fel a fejét.) Én Istenem, hát hol? - mondá dacos vállrándítással, majd leereszté a két karját lankadtan. - Nem mondhatom, nem tudom.
És ellépett mellőle, hogy elkeverőzhessék a sokaságba.
A szalonba teát hordtak fel, hármával, négyesével letelepedtek apró asztalokhoz, fecsegtek, tréfálóztak és úgy elröpült az idő, hogy senki észre se vette, éjfélre járt.
- Talán mehetnénk, szívecském - figyelmeztette Marit Homlódyné. - Nem valami jól érzem magamat. Majd ide hívom a Noszty Ferit.
Mari egy szót sem felelt, mintha megzsibbadt volna a nyelve, hanem a vonagló ajka és a felhúzott szemöldíve egyetlen hangos kérdés volt.
Homlódyné megsimogatta a fejét. Gyermekeket szokás így megnyugtatni.
- Noszty hozzánk, Voglányba jön hálásra, Homlódyval van valami dolga, hát meg akarom neki mondani, hogy fogasson, legalább férfi lesz a kíséretünkben - a másik kocsin.
Ferit könnyű volt megtalálni, átellenben ült egy kuckóban, talán hogy onnan messziről Marit láthassa, de nem sokáig maradhatott egyedül, a két Krackner baronessz, egyik jobbról, másik balról, valóságos ostrom alá fogta. »Oh, a szemtelenek!« gondolta Mari és úgy fájt, de úgy fájt a szíve, hogy azt ki sem lehet mondani.
Homlódyné odainthette volna, de meg volt állapítva a családi jelszó: »semmi tapintatlanság és semmi összeboronálási kísérlet, mely a család méltóságát érinthetné«, inkább ő kelt fel s ment Ferihez.
- Fogass be! - mondá halkan.
Feri eltűnt s kis idő múlva jelentették, hogy a kocsi előállott.
Csakhamar lent voltak a kapuboltozat alatt, hol régi buzogányok, dárdák, bőrvedrek lógtak a falakról s zúzmarás bajuszú fegyveres várta járt egyhangú léptekkel fel s alá. A hölgyek helyet foglaltak a faeton kocsiban. Homlódyné megigazgatta a Mari kékróka bundáját, bebagyulálta nagykendőbe a fejét, hogy csak a szeme látszott és a fehér homlokából egy csöpp. A Homlódyék inasa felugrott a bakra s ezzel megindult a kocsi, helyet adva a háttérben álló homokfutónak, melynek a lovai nyugtalanul csattogtatták a patkóikkal a megkopott gránitköveket.
- Hopp a tarisznyám! - kiáltá most Bubenyik s még az istállóba kellett szaladnia a tarisznyáért, amivel egy kis időt és annyi tért vesztettek az előre indult kocsival szemben, hogy bár lóhalálban eresztette meg a négy feketét Feri, mégis csak túl a városon, a Róth-féle gőzmalomnál érte utol, sőt melléje vágott; odadobván a gyeplőt kocsisának, hirtelen leugrott s egy iramodással úgyszólván fölhagyította magát a Homlódyné kocsijára. »Ügyes egy fattyú« csóválta a fejét Bubenyik.
- Meg vagy te veszve? - támadt rá Homlódyné. - Hogy megijesztettél! Mit akarsz?
Feri egészen nyugodtan leereszkedett az előülésre és mintha csak egy szomszéd szobából nyitott volna be, egyszerűen felelte:
- Átjöttem egy kicsit beszélgetni, abban a föltevésben, hogy unatkozni méltóztatnak.
- No, ugyan jó helyre jöttél. Mari kisasszonynak nem szabad beszélni, mert légcsőhurutot kap, én pedig máris olyan rosszul vagyok, hogy azt se tudom, mit csináljak.
- Mi baja, Máli néni?
- Azt hiszem, a gyomorgörcseim kezdődnek... Oh, rettenetes az.
- Igyék egy kis konyakot!
- Jaj, ha volna!
- Van nekem, mindig itt hordom a kis kulacsomat.
S ezzel kihúzott egy kis befonott üveget a vadászkabátja zsebéből, lecsavarta a dugóját és odanyújtotta.
- Az Isten megáld érte.
- No lássa, ugye, hogy mégse vagyok fölösleges - majd hozzátette szomorúan - magának.
Homlódyné ivott és csendesen, szótlanul szuszogott egy darabig; Feri odább húzódott egy picinyt és ha egyet zökkent a kocsi, térde összeért a Mari lábával, kikerülhetetlen volt, bármennyire összehúzódott is szegényke a sarokban; csak az a baj, hogy kevés kátyú volt. (Kár volt ezt az utat olyan nagyon becézni szolgabíró korában.)
Csikorgó hideg, tiszta idő volt, azokból a szép fehér éjszakákból való, mikor a végtelen fehér szemfedőn, mely a földet takarja, meglátszik, ahol a nyúl lábnyoma kicsipkézte. A hold megolvadt ezüstjében minden a mezőn maradt kóró, garád szélén meredező fűzfa kísértetszámba megy, messze valahol egy bagoly meglepően utánozza csudálatos huhogásával a harangszót, rémletes valami ez a szélcsendes éjben.
- Jobban van, Máli néni?
Máli néni nem felelt, csak nyöszörgött.
- Nem fázik, Mari kisasszony?
- Köszönöm, csak a lábam érzékeny egy kicsit.
- Szabad megigazítani a lábzsákot?
- Oh, nem, nem. Ne nyúlkáljon! Majd csak én... én.
- Mozgassa, rázogassa egy kicsit a lábát, meglássa, mindjárt nem fázik úgy. Máli néni, úgy látszik, elszundikált. Pedig milyen szép éjszaka volna, csak persze meleg szobából kellene benne gyönyörködni. Mennyi sok szép szikrázó csillag! Mintha cukorporral lenne az égbolt behintve. Vajon melyik a maga csillaga?
- Ki tudja azt? - sóhajtott fel Mari. - Nekem talán nincs is csillagom.
- Mindenkinek kell lenni, azt mondják.
- Mondani mindent lehet.
- És azt is mondják, hogy ha valaki kitalálja a maga csillagát, mindjárt meghal.
- Ha hinném, mindjárt találgatnám.
- Hát válasszon egyet, én is választok, aztán majd megtudjuk, közel vannak-e?
- Úgyis tudjuk, hogy messze vannak.
- De legalább eltelik az idő. Ugyan no, válasszon!
- Jól van, hát választottam.
- Én is. Melyik a magáé?
- Maga mondja meg előbb.
- Látja ott azt a parányi fényt a Göncöl szekere mellett balra?
- Hiszen ha tudnám, melyik a Göncöl szekere.
- Jaj nekem! Mindjárt meghalok - nyögött fel Homlódyné s egész teste vonaglani látszott -, végem van.
Mari nyugtalanul mozdult meg.
- Mije fáj, édes tante? - kérdezte Feri.
- A görcs, a görcs - lihegte Homlódyné -, azt hiszem, meghalok. Rettenetes, ahogy fáj.
- Szent Isten, mit csináljunk? - tördelte kezeit Mari kétségbeesve.
- Nem kíván valamit, kedves néni? Szóljon kérem, mit tegyünk?
De Homlódyné egy szót se felelt, csak jajgatott, nyöszörgött s rövid lélegzeteket szedett.
- Gomboljátok föl a ruhámat - hörögte végre ziháló mellel.
Feri azonnal szorgoskodni kezdett, de Mari megfogta a karjait s erőszakosan elrántotta.
- Mit gondol, az Isten szerelméért? A ruhát fölnyitni ebben a hidegben! Nem engedem. Hiszen biztos volna a tüdőgyulladás.
- Azt gondoltam, hogy talán a míder szorítja...
A Homlódyné inasa hátrafordult.
- Ilyenkor melegített zabzacskókat raknak, megkövetem alássan, a méltóságos asszony gyomrára. Az szokott használni. Itt van nem messze egy juhászlak a pusztán, talán oda kellene hajtatni és a párnák közé tenni.
- Ejh, hisz már Voglány sincs messze. Csak hajtson a kocsis - rendelte Noszty.
Csakugyan hallatszott már messziről a voglányi kutyák ugatása. Egy égnek meredező nagy, fekete rém feléjük látszott lépegetni - ez a kastély ódon bástyatornya - csakhogy nem az közeledett, hanem ők, mert a négy ló száguldott, mint a vihar.
Néhány perc múlva a kastély udvarán voltak. A Feri táltosai előbb odaértek, már ki is voltak fogva. Bubenyik elsőnek szaladt az érkező kocsihoz, megkérdezni, mi történt. Feri és az inas gyöngéden leemelték az úrnőt, mire a kastély cselédei is előjöttek lámpásokkal. Mari szintén le akart szállni, hogy itt marad ápolni.
- Nem, nem - ellenkezett a beteg síró hangon. - Szegény mamája, tudom, aggódik. Csak menj, Feri, kísérd haza és vigyázz, meg ne hűljön. Visszafelé eredj el az orvosért.
Mari éppen tiltakozni akart, hogy egyedül sem fél elmenni, de ha Nosztynak az orvost kell elhozni, akkor nem lehet semmi szava.
Hagyta tehát Nosztyt maga mellé ülni, a Homlódy inasa helyére a bakra felugrott Bubenyik, a fogat megfordult az udvaron és megindult Rekettyés felé. Hiszen egy verébugrás az egész. Mindjárt otthon vannak.
Az idő megenyhült. Egy csomó sötét rongy úszott volt imitt-amott az égen, nyújtotta, húzgálta valami láthatatlan kéz, míg egyetlen sötét fátyollá formálódott.
- Elnyelte a felhő a csillagainkat - próbálta a beszélgetést megkezdeni Feri.
- Én úgyse tudnám már, melyiket választottam - szólt Mari.
- De most mindjárt megeszi a gyertyánkat is.
És csak emlegetni kellett, hirtelen elbújt a hold is, sötét lett. Amellett csendes, mozdulatlan volt minden. Csak a Gyík morajlott egyre hangosabban.
Mind a ketten a haragos folyócskát hallgatták, mely mindenütt a kocsijuk mellett futott, mint egy kezes csikó. Különös hangulat vett erőt Marin. Ki hitte volna még csak néhány órával ezelőtt, hogy ők ma éjjel együtt fognak utazni Nosztyval, kettesben, egyedül, úgy, hogy csak a csillagok fogják látni, azok is csak kis ideig, mert a jó istenke eloltogatja őket és végül a lámpát is elfújta... Vigyáz-e hát vajon a jó isten a garde-dame nélküli leányokra s törődik-e azzal, mi illik, mi nem illik?
Feri próbálta megtörni a csendet; egyszer-másszor fölvetett valamely tárgyat, melynek szálán melegebb beszélgetés fejlődhetnék, de Mari egy kurta igennel vagy nemmel legott elvágta a fonalat; zúzmarás házfedelet bajos gyufaszálakkal meggyújtani.
Inkább nem erőltette tovább (hiszen lesz még arra idő). Gondolatokba merültek mind a ketten. Bubenyik fütyürészett a bakon, a lovak pedig vígan kocogtak előre, midőn egyszer csak fölkiáltott Mari:
- Nézzen csak oda!
S önkénytelenül közelebb húzódott Nosztyhoz, mintha oltalmat keresne nála. Elfelejtette leányvoltát, a kényes helyzetet, amit a véletlen szült, csak azt tudta, hogy ő a gyenge és Feri az erős.
- Ott, ott!
Körülbelül másfél kilométer távolságban élénk tűz lobogott. Eleinte csak szép látvány volt a rézsunt lengő szürke fátyol, a füstoszlop, mely alul egy rubintrózsával látszott letűzve lenni, de most már látható lett, hogy emberek rezsegnek a tűz körül, mint a mesékben a zsiványok, mikor az erdőben pecsenyét sütnek.
- Nem tudom, mi lehet - felelte Feri egyszerűen.
- Úgy félek, de olyan nagyon félek - rebegte a leány és a foga is megvacogott. - Talán zsiványok.
- Oh, dehogy.
- Alkalmasint valami erdő felé tévedtünk.
- Nincs erre sehol erdő.
- Bizonyosan tudja, hogy jó úton vagyunk?
- Bizonyosan.
- Nézze csak, milyen marcona, ijesztő alakok! Oh Istenem, Istenem! Megölnek minket.
- Ne féljen semmit, míg engem lát.
- Mondja csak, erős maga?
- Nincsen olyan legény, akitől én megijedek, de ha magát kell védelmeznem, akkor tíznek se nézek oda.
Nem felelt, valami imádságot mormogott.
E pillanatban egy durva hang kiáltá:
- Megállj! Egy tapodtat se tovább!
- Jézus Mária! - sikoltott Mari s kis erszénykéjét kezdte keresni ruhája zsebében.
- No, mi az? - kérdé Noszty.
- A híd fel van szedve, nem lehet átmenni.
A kocsi megállt minthogy nem is mehetett tovább, mert egy korlátfa volt odaállítva. A tűz mellől két ember a kocsihoz jött fáklyákkal s immár nem oldalt, de elöl lett látható sötétzöld habjaival a folyó, mely itt fordul be a mezernyei völgybe. Dobogója fel volt szedve, csak a váza állt ott, a keret, az oldalak és a cölöpök.
Feri leugrott a kocsiról, megvizsgálta a hidat s beszélt a fáklyásokkal, aztán Marihoz intézte a szavait:
- Nagy bajban vagyunk, a hidat javítják, nem mehetünk át. Hát mármost mit csináljunk? A híd csak holnap délelőtt lehet járható.
- Nem tudom - tagolta Mari reszketve. A fáklyafény az arcára verődött. Olyan fehér volt, mint a halotté.
Feri visszaült a kocsiba.
- Mezernyére! - mondá a kocsisnak eltökélten.
A fogat megfordult és áttért a réteket átszelő dűlőútra.
- Hova megyünk? - kérdezte a leány elhalón. - Mi lesz velem?
- Mezernyére megyünk.
- Én haza akarok menni - felelte egyszerre, erőteljesen, makrancosan legyintve egyet a muffjával a levegőben.
- De ha nem lehet, mert nem tudunk röpülni. Hiszen láthatta!
- Én akkor kiugrom a kocsiból, megyek a világnak - fakadt ki akaratosan s kászmálódni kezdett, az egyik lábát kihúzta a lábzsákból.
- Mari! - könyörgött Noszty érzelgősen, megfogván a karját - hallgasson meg...
- Nem, nem! - és kirántotta a karját.
- Csináljon aztán, amit akar, de kérem, hallgasson meg előbb.
- No, hát beszéljen.
- Mezernyére azért viszem, mert ön már bágyadt és Mezernye van legközelebb.
- És mit csinál velem Mezernyén?
- Hiszen éppen azt akarom mondani. Mezernyén ön otthon lesz. Ott van Pázmár doktor, ott van az édesapjának a szanatóriuma, abban van neki rendes szobája, ágya, Pázmár doktor hamarjában befűtteti és ön nyugodtan eltöltheti az éjszaka hátralevő részét, úgyse sok van már belőle s reggelre megcsinálják a hidat, szépen hazamehet. Szóval maga ott meghál a saját apja fedele alatt, én pedig elviszem Pázmárt Máli nénihez, ahogy rám bízta.
Ez a magyarázat némileg megnyugtatta Marit, visszaült csendesen a helyére.
- Nos, meg van nyugtatva? - kérdé szelíden Feri.
- Bocsássa meg, ha valami különöset gondoltam, de lássa, szegény kis agyvelőmet úgy megzavarják a dolgok, hogy azt kellett hinnem, amit az apám mondott...
- Énrólam?
Csak a fejével bólintott szomorúan.
- Mit mondott?
- Azt, hogy maga nem becsületes ember és sohase lehet az én férjem.
De ezzel aztán el is tört a mécses, sírni kezdett.
Feri megrázkódott és egy szót se szólt többet. Feje a mellére hanyatlott s egy percig arra gondolt, hátha ő ugrana le a kocsiról s elindulna úgy a világnak, hogy soha a hírét se hallanák.
Egy bolyongó éji madár neki akart repülni a kocsilámpa világosságának, de mert a lámpát odább vitte a rohanó négy ló, az irányt tévesztett bagoly a Feri fejének szállt s horzsolva szétterjesztett szárnyaival a kalapját, kísértetiesen vijjongta: Kuvik, kuvik.