HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
A BOTRÁNY

Éjfél után két óra tájban zörgette fel a Szt. Sebestyénnel átellenben lakó Pázmár orvost Bubenyik, hogy jöjjön azonnal, Tóth kisasszony várja künn és méltóságos Noszty Ferenc úr, hozza el a kulcsot is a Tóth úr szobájától, mert a kisasszony itt fog hálni az apja szobájában (a rekettyési hídon nem lehet átmenni), aztán hozza a bundáját, botosát is, mert át kell mennie Voglányba, Homlódyné méltóságos asszony megbetegedett.

Míg egymásután belebújt a ruháiba, addig lassanként az eseményeket és azoknak okait is összekapkodta a doktor, úgyhogy teljesen informálva csoszogott el botosaiban a kocsihoz.

- Jöjjön, jöjjön, kedves kisasszony. No, semmi az. Itt jó helyen van. A saját házában van. De ki látott valaha ilyen esetet! A tarka Zebedeusát ennek a vármegyének. Hát nem tudják nappal megcsináltatni azt a hidat? Hiszen mindjárt befűtök én. Nem a vármegyének, ámbár annak se ártana, de a szobában. Ugye, nagyon össze van törve? Hogyne, hogyne. Ez az Apafi mindig részeges ember volt, de még most is bajokat csinál. Úgy? Hát az élőképek főpróbája volt? A tarka Zebedeusát azoknak az élőképeknek. És hát mi baja a Homlódynénak? Görcsök? Úgy kell neki, mert olyan, mint a kéneső, mindig jár-kel és felfázik. Itt most a lépcsők következnek, kisasszony. Csak tessék énrám támaszkodni. Hopp, itt vagyunk. A szolgabíró úr már ismeri ezt a helyet. Ő is hált már itt néhányszor.

Kinyitotta az ajtót és gyertyát gyújtott. Egész barátságos szoba volt. A fogason az öreg Tóthnak a kabátjai lógtak. Az íróasztalon könyvek, Jósikától, Keménytől, Jókaitól, egy házisapka, amit harmadéve karácsonyra Mari kötött az apjának, ugyancsak egy törülközőtartó a mosdóasztalnál, az is az ő hímzése, hiszen itt ő valóban otthon van. A balszögletben hófehér ágy kínálkozott fekhelyül, az ajtó mellett egy vaskályha terpeszkedett, még a gyújtó is oda volt készítve.

- Hajoljon le, Bubenyik, gyújtsa meg.

A száraz fa mindjárt tüzet fogott s csakhamar elkezdett pattogni, szikrázni, majd perelni és dohogni. A lángok eleinte sziszegve nyalták a fahasábokat, nyújtózkodva, mint valami kék giliszták, míg a folytonos előnyomulásban végre erőt vettek rajtok s ropogva, diadalmas zúgással tomboltak a kályhában. A doktor ezalatt meggyújtotta a szamovár alatt is a szeszt, Marinak teát főzve; nyájas és vidám lett a szoba, Mari egy kicsinyt magához jött és még mosolygott is. Mikor pedig Noszty megsürgette a doktort, hogy jöjjön már, mert Máli tante türelmetlenül várja Voglányban, Mari is tuszkolta, hogy csak menjen, menjen, ő egészen jól érzi itt magát.

A doktor kivette a kulcsot kívülről és belülről tolta be a zárba, figyelmeztette, hogy kétszer fordítsa meg.

- Ha pedig valamire szükség lesz, itt a csengettyűzsinór, húzza meg, az ápolónők, akik lent vannak a betegeknél, azonnal feljönnek. Majd külön is utasítom most őket.

- Köszönöm szépen, de nincs szükségem semmire, kivévén nyugalomra.

- Hát csak pihenje ki magát, kedves kisasszony. Reggel majd magam viszem el a mamájának.

Mikor elmentek, Mari Nosztynak is kezet nyújtott.

- Nem haragszik rám? - szólt és hamar elfordította a fejét.

- Dehogy - felelte Feri egyszerűen s aztán elmentek.

Mari még hallgatta a lépteiket az emeleti folyosón, kip-kop, kip-kop, ezek a Feri ritmikus lépései, zsop-csop, ezek a doktor botosai, drob-brob, ezek a Bubenyik nagy talpai. Még azt is hallotta, mikor a kocsi elindult.

Hirtelen vetkeződni kezdett, az ágy szélére ült, megoldotta felső szoknyáját s kilépett belőle, kikapcsolta galambszín mellénykéjét, ekkor jutott eszébe, hogy nincsen hálóréklije. Gépiesen nyomogatta össze a míderkapcsokat s lehullt a páncél, mint mikor a mákvirág kihasad a burkából. Lehet-e igézőbb valami? A cipellőket is lehúzta s egyenként leejtette a padlóra. Kip, koppant az egyik, kip, koppant a másik, mintha azoknak a most elhangzott lépteknek felelgetnének.

Elhangzottak és talán sohase fogja hallani többé. Úgy elfacsarodott a szíve, hogy sírva borult az ágyra s addig sírdogált, míg elaludt.

A gyertya égve maradt az asztalon, egy piciny piros rózsa nőtt ki a kanócából, egy molylepke keringett, táncolt körülte eszeveszetten, egy prücsök pedig hegedült neki hozzá valahol a falban.

A doktor az egész úton szundikált, Voglányban a kastély udvarán felköltötte Noszty, bekísérte a Máli tante lakosztályába és átadta egy komornának, míg ő maga úgy, ahogy jött, visszasurrant az udvarra, ahol már befogva várta a saját kocsija. Felültek Bubenyikkal és köd előttük, köd utánuk, Mezernyére hajtattak.

- A toronyszobában világosság van - figyelmeztette ideiglenes gazdáját Bubenyik, mikor a Szt. Sebestyén elé értek.

- Már mindegy - felelte Noszty. - Benne vagyunk.

Megállították a kocsit a kórház északi részénél, Bubenyik nyakába kanyarította táskáját s gyalog lépegettek a homlokzathoz, a parkosított részen keresztül.

Valami nyitott filagória volt oldalt, ahol a betegek nyáron üldögélni szoktak. Bubenyik ide vonta be Ferit.

- Itt majd elkészítem a méltóságos urat, hogy még az édesanyja se ismerne rá.

A táskából kihúzott Bubenyik egy ősz parókát meg egy álszakállt.

- No, adja ide a fejét, olyan patriárka lesz - mindjárt, hogy a Sebestyénbeli anyókák azt hiszik, Aeskulap apó véteti fel magát betegnek.

Nemhiába volt színész valamikor Bubenyik, egy perc alatt átalakította Nosztyt öreg embernek, parókát húzott fejére, álszakállt ragasztott az állára, egy ócska köpenyeget terített rá s tetejébe vállára akasztotta, ahonnan ez mind előkerült, a tarisznyát.

- Rendben van. Mármost csak tartsa magát egy kicsinyt görbén és tessék megmondani, hol várjuk reggel?

- A vendéglőben.

Bubenyik visszament a kocsihoz, Noszty pedig előre jött a Szent Sebestyén bejáratához s meghúzta az ajtófélfán lógó fogantyút, mire éles hangon szólalt meg a harang odabent.

Kisvártatva kulcs nyikorgott az ajtóban s egy köpcös asszony dugta ki a fejét, melyen fehér bodros főkötő pipeskedett, félrehibbanva és meggyűrve. Kezében lámpást tartott, mely csak gyér fényt vetett a jöttre.

- No, mi az? Mit akar?

- Beteg vagyok, kérem magamat fölvétetni a kórházba.

- Miféle szerzet? - kérdezte az asszony bizalmatlanul

- Vándor óracsináló vagyok.

- Nem erre a vidékre való, ugye?

- Tóth úrék óráit igazítottam Rekettyésen.

Erre megenyhült egy kicsit az asszony és így szólt:

- Hát mi baja?

- Szédülök - nyöszörögte -, azt hiszem mindjárt összerogyok.

- De hol csavarog ilyen késő éjjel, hiszen mindjárt rorátéra fognak harangozni?

- Lassan vánszorogtam az úton és minthogy ismerem Pázmár doktor urat...

Ettől még jobban megenyhült az asszony szigorú arca s most már valamivel nagyobb nyílást hagyott az ajtón, még csak az utolsó próba volt hátra.

- Hajoljon idébb és leheljen rám.

Noszty, nehogy a lámpafénynél meglássa valahogy fehér fogait, óvatosságból olyan közelről lehelt rá, hogy az ajkait érinté, csóknak is beillett, csakhogy éppen nem cuppant.

- No, nézd a vén kutyát! - kiáltott fel az asszony, hirtelen elrántva a fejét. - Még mit nem akar!

De minthogy se bor-, se pálinkaszagot nem érzett rajta, most már kitárta az ajtót előtte.

- Jöjjön be hát és pihenjen le, jó öreg. Reggel majd megvizsgálja a doktor úr.

Ezzel elvezette a folyosón át a közterembe. Feri ismerte itt már a járást s arra kérte az ápolónőt, hogy az ő ágyát messzebb jelölje ki, mert nem tudna pihenni, ha a betegek nyöszörgését közelről hallaná s egyenest a csigalépcső melletti ágyhoz tartott, mely hátul volt egy alkovszerű szögletben.

Az ápolónő ráhagyta s miután az új beteg kijelentette, hogy semmire nincs szüksége, elcsoszogott lámpájával a terem előrészébe, hol egy nehéz beteg mellett virrasztott. Útközben sorra nézegette az elfoglalt ágyakat, figyelte az alvókat és betakargatta, aztán leült egy karosszékbe az egyik ágynál, a lámpát letette a padlóra maga mellé, hogy a fény ne bántsa az alvókat, egy kanál orvosságot adott be egy fél könyökére emelkedő fehér alaknak, egy másik üvegből maga vett be valamit, de aligha orvosságot, s lassan-lassan bóbiskolni kezdett, fehér főkötős feje lazán mozgott, mintha madzagon lógna le a nyakáról, s valami játszi szellő ingatná ide-oda.

Noszty csak erre az elcsendesedésre várt, melyet elvétve zavartak sóhajok, szuszogások és nyöszörgések, gyorsan lerángatta álhaját, szakállát és a táskába gyömöszölte, lehúzta cipőit és a hóna alá fogva, lábujjhegyen a csigalépcsőig osont, fölment nesztelenül, kikereste a zsebéből a kulcsot, melyet egykor Tóth Mihálytól kapott használatba, nagy óvatosan megfordította a mennyezeten levő zárban, mire lassan-lassan fölemelte a csapóajtót, hogy zörejt ne okozzon s most már csak egy lépés - bent volt a Tóth Mari szobájában.

Meghökkent, mint egy szentségtörő, aki egy templomba lép rabolni. Egyet lépett előre s a lépte neszétől megrémült. Zsibbadni, merevedni érezte lábait. Úgy rémlett neki, mintha szellemek suhognának láthatatlan pallosokkal az ágy körül, ahonnan csendes, szabályos pihegés hallik.

Minden úgy volt még, mint mikor az álom betapasztotta szemeit, a szép, szomorú szemeket. A gyertya égett, de már a legvége sercegett a gyertyatartó üregében, a tücsök még mindig hegedült, hanem a víg, bohó táncos, a molylepke, már halva volt; a lángokba vágódott és megégett. A kis cipők ott hevertek az ágy mellett. A rezedaszín szoknya, meg a galambszürke blúz hanyagul a székre volt dobva, az utóbbi még szinte az élő test formáit mutatta a vállaknál és a mellnél, ahol be nem huppant és - csak remegve mert odanézni Noszty - a fehér párnákba besüppedve a Mari feje pihent, koszorúba font kalászszín hajával. Ajkai körül amorettek játszottak. Nyakának édes vonalai minden lélegzetvételnél mozogtak, alakultak s mozogni látszott velök egy kis szentkép, mely keskeny, fekete bársony pántlikán lógott a nyakán, mint a csöngettyű a bárányén.

Noszty szíve hangosan vert. Hallotta a mélységes csöndben s ez olyan bántó volt, mintha még valaki volna itt rajta kívül.

Bizonytalan kilátásokkal szorongatták különböző érzések; a megszorult ember cinizmusa, a moral insanity kaotikus zagyvaléka, mely lényének alapját képezte, a nemes ember fölszedett lovagias allűrjei, a szerelmes gyöngédsége, a kéjenc gyönyörszomja mintegy birokra keltek a könnyelmű úrfi lelkében. Volt mozzanat, melyben a megbánás kerekedett felül, legjobb, ha visszaoson csendesen, de egy tekintet azokra a formás cipőkre s az álmában gyöngéden kipirult kedves arca, megint meglökte az ördög: hát mindezt itt hagyja másnak, mikor már majdnem az övé volt? Nem, nem. Törjön szét a világ, szakadjon rá minden kárhozat, de meg nem hátrál. Hiszen nem akar semmi becstelent, csak a csatát akarja megnyerni, melyet neki a végzet üzent.

Határozott, sőt dacos léptekkel közeledett az ágyhoz. Ekkor pillantotta meg a szoba falán végighúzódó csöngettyűzsinórt, kivette kését és kettévágta. Az ágy mellett állva, megcsapta a bódító illat, mely a női testből kiárad, szédült és reszketett a vágytól minden porcikája, érezte, hogy nem bír többé magával és nem tehet mást, mint átkapja azt a bűbájos, titokzatos szépségekkel teljes alakot, a karjaiba szorítja, álmát, haragját lecsókolja.

De mit mondanának majd ehhez azok a tiszta égi szemek, melyek most a pillák selyemrojtjai alatt vannak elrejtve? Mit mondanak, ha majd megnyílnak? Jaj, azok a szemek!

És Noszty nem karolta át, amint akarta, hanem ahelyett letérdelt az ágy melletti szőnyegre s gyöngéden megérinté a párnán nyugvó kis kezet.

- Mari! - szólt halkan.

Erre a hangra feltekintett félébren, félálomban, meglátta Nosztyt, valami mosolyféle suhant át az ajka bal szögletében, aztán újra lecsukta nyugodtan a szemeit. Azt hitte, álmában látja Nosztyt. S ez jólesett neki.

- Itt vagyok. Én vagyok - ismételgette Noszty hangosabban s kezébe vette a kezét.

Mint a megriasztott madár, ahogy a szárnyát idegen érintésre szétcsapja, elhárítólag emelte fel karjait s egy velőtrázó sikoltással bújt a paplan alá az álla hegyéig.

A rémületé volt az első mozdulata, a szeméremé a második.

Feri bűnbánó hangon beszélt hozzá:

- Bocsássa meg, oh, bocsássa meg, hogy idejöttem. Ne haragudjék, édes Mari. Nem akarok semmi rosszat. Csak azért vagyok itt, hogy meghallgasson és igazat adjon nekem.

Az pedig egy szót se felelt. Ajkai mozogtak, látszott hogy beszélni akar, de nem tud, mintha megnémult volna. Finom orrcimpái remegtek, homlokán a rettenet verejtéke gyöngyözött. Majd végre hangos sírásban tört ki. Noszty pedig csak egyre ismételgette, hogy ne haragudjék és ne féljen tőle, mert ő nem akar tőle semmi rosszat.

A könnyek igazi fegyverei a gyengébb nemnek; Feri elgyengült, Mari megedződött általuk.

- Távozzék innen! - kiáltá váratlanul, élesen s almavirágszín karját végighúzva a szemén, végigkente rajta a könnyeket. - Ha ebben a pillanatban nem megy, föllármázom a kórházat!

És keze a zsinór felé nyúlt.

- Hasztalan - felelte Noszty -, a zsinórt elvágtam.

- Becstelen! - sziszegte a leány megvető hangon. - Nem félek magától. Én amerikai leány vagyok. Velem nem olyan könnyű elbánni.

Erre a bátor hangra Feri úgyszólván összetört.

- Oh, Mari, ne legyen olyan kegyetlen - esengett -, ne ítéljen olyan keményen. Hibás lehetek, de nem becstelen. A módok és az eszközök, amelyekhez nyúltam, talán kifogásolhatók, de a cél...

E pillanatban nagyot lobbant a gyertya utolsó lángja s egy szörcsenéssel kialudt, homály támadt a szobában.

Mari felhasználta ezt, a paplan alatt az ágy lábához csúszott, fürgén, mint a gyík, ott hirtelen átvetette magát az ágy deszkáján s egy iramodással az ablakpárkányon termett.

Noszty csak az alsószoknyák sustorgását hallotta, aztán valami fehéret látott megvillanni a sötétben, csak akkor vette észre, hogy voltaképpen mi történt, mikor onnan fenyegette meg:

- Ha ön nem megy, én megyek. Leugrom innen - s ezzel csavarni kezdte az ablak kilincsét.

Noszty ijedten fordult meg.

- Mari, Mari, az Isten szerelméért, megálljon. Térjen vissza az ágyba és hallgasson meg. Ha ön elküld, miután meghallgatott, esküszöm az élő Istenre, távozom a szobából.

- Hát jól van, beszéljen - mondá s egykedvűen lógázta a lábait a párkányon ülve. Már egy csöppet se félt, érezte, hogy ő van felül.

- Jöjjön vissza, kérem, mert ott megfázik. Az a halál ott!

- Távozzék az ágytól, távozzék a kályhához, akkor visszamegyek. És esküdjék meg, hogy nem közeleg az ágyhoz, esküdjék meg az anyja sírjára, mert az anyját talán szerette.

- Szerettem, és esküszöm az ő sírjára, hogy mindenben engedelmeskedni fogok magának.

- Úgy? Akkor jól van. (Most már szinte tetszett a dolog Marinak.) Mindenekelőtt hunyja be a szemét és forduljon el.

- Ha elfordulok, akkor minek hunyjam be a szememet, ha pedig behunyom a szememet, minek forduljak el?

- Csak semmi okoskodás.

Noszty a kályhához ment, amit azzal konstatált, hogy fölemelte a piszkálóvasat és felturkálta benne a parazsat a hamu alól. Azalatt Mari visszasuhant az ágyába.

- Hát mármost, mondja meg, hogy jutott ide és mit akar?

- Engem a szerelem hozott ide, az olthatatlan, a zablát, fegyelmet és akadályt megvető, mindent összetipró lázas szerelem.

- Ne mondja! - szólt közbe Mari nyújtott, gúnyolódó hangon. - Oh, szegény ember!

- Képzelje magát helyzetembe. Megszerettem egy leánykát, egyszerű sorsú gyermeket, önt Mari, mikor még azt hittem, komorna. Ő volt életem, kerestem mindenfelé, ábrándoztam felőle s íme sorsunk összehoz, kisül, hogy ideálom dúsgazdag kisasszony, ön Mari. Mindjárt éreztem akkor, hogy szerencsétlenség ért. Vissza akartam vonulni, de ön bátorított, s végül, hiszen tudja, ebben az alakban is majdnem kalászba szökött már a boldogságom, mikor az ön apja megjelent és a sógorom előtt kijelentette, hogy mindennek végeszakadt. Képzelheti azt a bánatot. Egy összetört szerelem is megölhet egy embert, de két összetört szerelem egyszerre, ez már nem a halálba kergeti, hanem messzebb, a pokolba. Hányszor kiáltottam fel az Istenhez gyötrelmemben: Isten, Isten, minek tetted azt? Legalább hagytad volna meg Klárit. Az is elég lett volna nekem, hogy keressem, hogy gondoljak rá, tudjam, hogy megvan valahol, de mért tetted nekem a világot egészen üressé?

A dallamos, behízelgő hang megrezegtette a Mari lelkét, egy szót se felelt, csak sóhajtott: hiszen ő sem bánná, ha megvolna a vadász valahol...

- Hát mármost mitévő legyek - folytatá Feri keserűen, miközben leült a fáskosárra -, vártam, hogy talán jelt ad, csak egy parányi jelt és küzdeni fogok, ahogy a közönséges életben küzdenek az akadályokkal és diadalra viszik szerelmüket igen sokan. De maga úgy tett, mintha soha semmi se történt volna köztünk. Maga, úgy látszik, azokhoz a virágokhoz tartozik, amelyeket mindennap más-más vízbe kell tenni, hogy éljenek. Maga engem sohasem szeretett.

Mari nyugtalanul mozdult meg a párnák közt.

- Az nem igaz.

- Egy jégcsap nem lehet hidegebb, mint amilyen ma irántam volt.

Mari észre se vette, hogy megint fordult a kocka, támadóból védekező lett.

- Ne gondoljon rosszat felőlem. Nem magához vagyok én kegyetlen, de én magamhoz. Megparancsoltam a szívemnek, hogy: »ne mozogj«, megparancsoltam a szememnek: »ne árulkodj!« és magának úgy látszik, hogy szót fogadtak, de én tudom, hogy nem egészen. Magamat kell elszoktatnom a reménytől, apámnak a kijelentése után, hogy ön nem becsületes ember és sohasem lehet az én férjem.

- És megmondta az apja a bűnömet?

- Igen, mondott valamit, talán nem az egészet, úgy sejtem, nem az egészet, de eleget.

- Tehát ön is elítél, Mari? - fakadt ki Noszty és olyan tompa volt a hangja, mintha a föld alól jönne. - Értem, hogy az apja ilyen, de hogy egy szerelmes leány szerelmét gyökerestül fújja el az első szél, az mégis lehangoló, sivár dolog. Hiszen nem öltem embert. Igaz, hogy bűnös vagyok, meggyónom őszintén, de hány fiatalember keveredik ilyesmibe, akiből később derék ember lesz. A helyzet, a szorultság, az éhség viszi rá.

- Hogyan, az éhség is? - csodálkozott Mari.

- Sokszor az is. Beismerem, megtörtént velem, de soha nyilvánosságra nem jutott, nincs is semmi bizonyíték rá és végre megfizettem.

- Mit beszél? Megfizette?

- Természetesen.

- És aztán?

- Széttéptem.

- De hát miről beszél maga?

- A váltóról.

- Nem értem.

- Hát iszen tudja, aláírtam az ezredesem nevét, mert pénzre volt szükségem, ezért kellett elhagynom az ezredet, s ezért hagyott el most maga is.

- Nem, én erről semmit se hallottam - tiltakozott.

- Pedig csak ez az egy fiatalkori botlásom van.

- Hiszen ha csak ez volna - szólt Mari fitymáló hangon.

- Mondom, hogy ez.

- Ugyan menjen! Maga engem még e nehéz pillanatban is bolonddá akar tenni. Mit bánom én, hogy mit firkált maga alá, mit nem firkált, de másról van itt szó, tisztelt úr.

- Ugyan miről?

- Én azt hittem, hogy az unokatestvéremről, Velkovics Rozáliáról beszélünk.

- Hiszen ha csak az volna! - sóhajtott fel Noszty.

- Micsoda, maga azt oly csekélybe veszi, hogy egy leánynak megzavarja a fejét, házasságot ígér neki s ugyanekkor egy más vidéken egy másik leány iránt tetteti a nagy, az észbontó, hogy is mondta csak az imént - a lázas szerelmet.

Noszty nevetett.

- Nem volt az szerelem - nem volt az soha komoly dolog, legyeskedtem körülte, megvallom, ahogy minden fiatalember megteszi, de mindez csak a felületen volt.

- Apám nem így adta elő.

- Apja nemeslelkű ember s a hibámat színezte ki, ha ugyan hibának nevezhető, hogy a bűnömet ne kelljen említenie. Ő azt hitte, maga előtt ez is eléggé elrettentő.

- Inkább, mint a másik. Hát azt állítja, hogy nem igaz? Hogy nem szereti Rozálit?

- Nem.

- Pedig ő... de mit is beszélek csak? Hát igazán nem tetszett?

- Azt nem állítom, hiszen sok leány tetszett már nekem, de szeretni csak egyet tudtam s az maga, Mari. Mikor a somlyói hegyen a négyesre foglalkoztunk, ott láttam Velkovics Rózát is, ott beszélgetett magával, ha olyan nagyon tetszett volna, ott volt előttem, de éppen azért mentem el, mert untam a vele való találkozást.

Ez igaz volt. Róza csakugyan ott volt akkor a hegyen. Ez az argumentum nagy csörömpöléssel esett be a mérlegserpenyőbe Feri javára.

Mari egy szót sem felelt, gondolataiba merült. Olyanba tűnt neki, mintha egy nagy követ hempergetett volna el Noszty a szívéről s ez most meglágyult, hej, mert nem is ő (a szív) volt kemény, hanem a kő, mely rajta feküdt. Tehát látta Rózát a hegyen és mégsem állott szóba vele. A kővel együtt megmozdult a moh, amely benőtte, a Mari lelkiismerete is. Hátha szigorúan ítélték meg a szegény Ferit? Bizony nem volt szép tőle (Maritól), hogy olyan gyorsan alávetette magát az apja akaratának. »Hátha csakugyan lelketlen teremtés vagyok?« vádolta önmagát s holmi hősies, lázadozó érzések kezdtek a felszínre tolakodni.

Eközben egyre világosabb lett a szoba, semmi kétség, virrad odakünn, éles kakaskukorékolások hangzottak fel a szomszédságban levő udvarokról, a leeresztett zsalukon át világosszürke sávok ereszkedtek be a szobába s a bútorok és apró tárgyak visszaöltözködtek velök az igazi formájukba.

- Jó, jó - felelte Mari nagysokára -, de ebből még mindig nem tudom, mint jött be ide és minek? Azt állítja, becsületes szándéka van... Hát mit akar?

- Megmondom röviden. Kompromittálni akarom.

- Hisz ez gyalázat - tört ki Mari s hangjában a harag és fölháborodás érce csengett.

- Nem, mert ez a szerelem kétségbeesett küzdelme.

- Szép szerelem - kacagott fel a leány keserűen.

- Az utolsó fegyverem, kényszerítettek hozzányúlni, mert csak ez az egy reményem van, hogy hozzám adja az apja, ha előbb kompromittálom.

- Azt hiszi?

- Meg vagyok róla győződve. Igenis bevallom, hogy ez mind azért történt. Azért hoztam ebbe a toronyszobába, mert kulcsom volt tőle a csapóajtóhoz, melyet egy alkalommal édesapja ajánlott fel használatra, beteg aggastyánnak átidomítva magamat, idejöttem a kórházba, fölvétettem magamat és lopva, titkon onnan osontam fel, hogy itt a lábaihoz borulva kérjem tettemért bocsánatát. Oh, Mari, édes Mari, itt vagyok most és várom, ítéljen el, ha van hozzá szíve, ítéljen el, amiért olyan nagyon szerettem, hogy mindent mertem érte.

Mari hevesen fordítá el fejét a falnak, mert azon a helyen, ahol most feküdt, hirtelen nedves lett a vánkos.

- Megbocsátok önnek - szólt zihálva, szaggatottan -, nem neheztelek, higgye meg, hogy én is... de ne beszéljünk erről, váljunk el szépen, én senkinek se fogom megmondani... (előtörő könnyek elnyomták a hangját, sipogóvá lett) ami itt történt, soha, soha, de most távozzék... távozzék kérem, nagyon kérem... parancsolom.

- Jól van - mondta ünnepélyes pátosszal Noszty -, megyek, Mari, ha elküld, megesküdtem, hogy elhagyom szobáját, ha követeli, hát elhagyom, de a szobájával a világot is. Künn az ajtónál lövöm főbe magamat (kihúzta táskájából a revolverét) s csak az a kérésem van, ha a lövést hallja, mondjon egy miatyánkot, hogy elszálló lelkem a maga imájába fogóddzék.

Mari nem bírta többé magát visszatartani, hangosan fölsírt s a jóságnak ez a szent zsolozsmája betölté a kis szobát, látta könnyein keresztül is a megvillanó revolvercsövet Noszty kezében, ki az ajtóhoz lépve, rátette kezét a kilincsre.

- Ne, ne - kiáltá ágyában felülve és a karjait önkénytelenül kinyújtotta, mintha erőszakkal vissza akarná tartani velük. - Ne menjen még! Ne menjen így... Ne menjen sehogy sem!

- Mari! Édes boldogságom! - olvadozott Noszty. - Hát nem küld el?

- Nem, nem küldöm el. (Sóhajtva hozzátette.) Hátha az Isten is így akarja. Nincs erőm magát elküldeni. Nincs, nincs. Isten legyen hozzám kegyelmes. Ő tudja, miért nem adott nekem több erőt.

Kezeit összetette mellén és úgy látszik, most rebegte el azt az imát, amit Noszty kívánt tőle.

- Engedje meg, hogy oda mehessek, hálám jeléül a kezét megcsókolni.

- Egy tapodtat se. Ott kell veszteg maradnia - mondá a leány szigorúan és most már, miután átesett az elhatározáson, egész nyugodtan. - Mondja, csak, nem fázik?

- De fázom. Hűvös van.

- Akkor hát rakjon tüzet a kályhába. Aztán beszéljük meg a dolgokat. Hisz már reggel van.

Feri ügyes volt, nemsokára vidám tűz lobogott a kályhában; a rubint szikrácskák ott duhajkodtak, játszadoztak a rostélyajtó előtt s ki is ugráltak a pajkosabbak a lyikacsokon. Feri oldalt ült, a lábait melengetve s olyan csinosnak látszott Mari előtt, mint még egyszer sem, amint bágyadt arcára, összecsapzott, rendetlen hajára valóságos fénylő glóriákat vetettek a lángok.

- Hát igazán szeret? - kérdezte önkénytelen, vagyis csak gondolta, maga restellte legjobban, mikor az felelt rá, miből kisült, hogy hangosan mondta:

- Lehet-e az még kérdés ezek után? De hát maga szeret-e?

- Egy kicsit - suttogta szemérmesen.

- És lesz-e a feleségem?

- Ha az apám engedi.

- Most már engedi, nyugodt lehet.

Egy darabig elhallgattak, a tűzbe merengtek.

- Tudja, mit mondok - törte meg a csendet Mari. - Én is szeretnék a tűzhöz menni. Ott aztán leülök maga mellé és beszélgetünk. Hanem előbb forduljon a falnak, fel akarok öltözni. Jó lesz?

- Isten ments - ellenkezett Noszty.

- Szeretném tudni, miért?

- Mert sokat ér, hogy akik ide jönnek, együtt találnak minket, de még többet ér az, hogy maga ne legyen felöltözve.

- Rettenetes - szólt Mari megborzongva. - Szegény apám! Mára várjuk haza.

- Mert lássa, a botrány lényege már megtörtént, azt már a víz se mossa el, a benzin se veszi ki, csak egy szer: a házasság. És a botrány akkor is bevégzett lenne, ha engem csakugyan elküldött volna. Tudja a történteket az inasom, aki idáig kísért, megtudja az ápolónő, aki keresni fogja most betegei között az öreg vándorló órást és sehol sem találja, rájön Pázmár doktor, kitalálja Homlódyné, mert nem aludtam Voglányban s ez úton elterjed, mint a futótűz, megyeszerte. Szóval a botrány már megtörtént és most csak az van hátra, hogy minél több hasznot húzhassunk belőle ügyünkre nézve.

- Igaza lehet - hagyta rá Mari elgondolkozva. Aztán a nagy szomorúságból egyszerre felkacagott. - Mit? Beteg órásnak adta ki magát? De hogy jut ilyesmi az eszébe?

- Tudtam, hogy akkor bebocsát, mert sok rozoga óra van a Szent Sebestyénben s arra számít, hogy majd megreparálom.

S ezen aztán vidáman nevetgéltek mind a ketten.

De csakhamar elszontyolodtak egyszerre s jéggé fagyott a vér, kivált a Mari ereiben. Kopogás hallatszott az ajtón.

- Mari kisasszony - csendült meg kívül egy hang.

- Bátorság, kedves Marim - suttogta Noszty biztatón, miközben kezdte levetni a kabátját. - Kérdezze meg, hogy ki az?

- Nincs hangom - dadogta a leány reszketve. - Mit csinál?

- Levetem a kabátomat, hogy stílszerű legyen a látvány.

- Mari kisasszony! Mari kisasszony! - hangzott künn újból.

- Kérdezze meg, ki az!

- Ki az? - kérdé most Mari erősebben, de rekedten.

- Én, Pázmár doktor - hangzott vidáman. - Jó reggelt kívánok. Itt vannak magácskáért Rekettyésről. Nyissa ki az ajtót!

Noszty megfordította a kulcsot a zárban kétszer és egy rántással feltárta az ajtót.

A doktor, Igali kasznár és az angol társalkodónő léptek be, azaz ott az ajtóban gyökeredzett meg a lábuk a meglepetéstől. Mari az ágyban feküdt, Feri pedig visszaült egy székbe és nagy egykedvűséggel kezdte a cipőit felhúzogatni.

A miss fölsikoltott a borzalmas shocking láttára s elájult. Pázmár doktor fogta át, különben összeesett volna, Pázmár maga is a szemeit dörzsölte. A tarka Zebedusát, hát nem álom ez? Hiszen én a szolgabíró urat Voglányban hagytam. No, ez szép história. - S nagy zavarában a saját feje helyett ebben a nehéz helyzetben szórakozottságból a karjai közt tartott miss fejét kezdte vakarni - amiről az azt hitte, hogy valami modern gyógyítási mód és szemlátomást éledezett. Csak a kasznár rendült meg egész lelkében s olyan keshedt fakó lett az arca, mint egy halotté. Odament az ágyhoz s úgyszólván felordított, mint egy megsebzett vadállat.

- Oh, édes kisasszonykám, mi történt itt, mi történt?

Mari szelíden nézett rá az ártatlan, tiszta szemeivel. Nem bujkált azokban semmi bűn.

- Semmi más nem történt, kedves Igali bácsi - szólt nyájasan, szokott csacsogásával -, minthogy én most már kompromittálva vagyok.

Az öregúr szemeit elöntötte a vér, keze ökölbe szorult. Megfordult, rettentő tekintete Nosztyt kereste, de Noszty már akkor nem volt ott. Lassanként egyenesedett kis görcsösen összeszorult ökle, miközben remegő ajakkal suttogta: Grácia a fejemnek.



HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
DISPUTA

Zách Klárának ama bizonyos esete óta nem volt olyan nagy szenzáció Bontó vármegyében, mint a Szent Sebestyén-beli éjszaka. Sőt, ez még különb csemege, mert a régiből csak az egyik fél idevaló (Bontóvár földesura a Rágányosok előtt Zách Félix volt), de most mind a két fél helyi nevezetesség. No, már hallatlan, mik történnek! Nem állhat már sokáig a világ. Korhadt már ennek minden küllője, kereke. Ki gondolta volna arról az angyalképű leányról! Milyen naiv volt, mintha kettőig se tudna olvasni! Oh, Jézuskám, Jézuskám, de nagyot hibáztál, hogy megváltottad ennek a világnak a bűneit. Hadd veszett volna el mindenestől.

Gyorsan, mint villámlás, úgy futotta be a vármegyét a pikáns hír. Mezernyén, Bontóváron, a falusi kúriákon csak erről beszéltek. Poharak és kávéscsészék között és mindenütt, ahol ketten-hárman találkoztak. Kiszivárogtak a részletek is mind, mind, okos emberek, leleményes eszű asszonyok összeállították különböző alakba és formába, ahogy az építőkockákat szokták a gyerekek, szétszedik, összerakják s ki-ki a saját fantáziája szerint épít belőlük.

Onnan kezdődik, hogy Tóth Mari nem jött haza éjjelre a főispánéktól, ahol palotahölgy volt az erdélyi udvarnál. Sokan irigyelték is érte. Ki hitte volna, hogy az udvarból egyenest a chambre separée-ba kerül. (Szegény Zách Klára is az udvarnál járt rosszul.) Hát várta Tóthné otthon s miután nem jött a leány, nagy nyugtalanságában utána küldte hajnalban hintón az angol társalkodónőjét és Igali uramat, a kasznárt. Eljutnak a Gyíkig, hát uramfia, a híd el van rontva, azt mondják, nem lehet átkelni. Mit csináljanak? Nosza hamar valahonnan egy csónakot. Átkelnek a zajló folyamon s egyenest Voglányba tartanak gyalog. Képzelhetni a szegény vérhányós misst abban a hóban, könnyű cipőben, nehéz bundával a fonnyadt vállain. Bezörgetnek Voglányba: hol a kisasszony? Szerencsére ott van a doktor (mert a tatár princessz beteg), az felvilágosítja őket, hogy a kisasszony jó helyen van, a Szent Sebestyénben, az apja toronyszobájában, az éjjel oda szállásolták el a fiatal Nosztyval, befűtöttek a szobájában, aztán átjöttek ide, hát nincs, hála Istennek, semmi baja, most bizonyosan jóízűen alszik.

Így jutottak aztán a Homlódyék kocsiján a doktorral együtt a Sebestyénbe, ahol a zörgetésre kinyílván az ajtó, előtárult a nevezetes jelenet.

De persze két eleje van ennek s két vége, mint a kiflinek, amit Tóth uram sütött valamikor. Onnan is kezdődhetik (s úgy is adják elő némelyek), hogy Homlódynénak kellett volna Marit hazavinnie, hanem Homlódyné útközben beteg lett (hiszi egyébiránt a piszi) s éppen Voglány közelében harapott bele a gyomorgörcs, úgyhogy Homlódyné természetesen kiszállott és azt mondta a kocsijukban ülő Nosztynak: »kísérd haza Marit«, és haza is kísérte volna a nemes gentleman, ha lehetett volna; de a Gyíkon a híd természetesen el volt rontva, csodálatos, milyen véletlenek játszanak közbe az élet drámáiban, a szolgabíró, Malinka úr éppen aznap rendelte el a híd megcsinálását (bár véletlenül nem volt semmi baja) s az útbiztos föl is szedette éjjelre. (Gyönyörű kis eset ez, a szolgabíró, mint hajtó az Ámor vadászataiban.) No, most aztán kezében volt a madárka s vitte Mezernyére, mint a macska a zsákmányát... úgy lesz azonban valahogy, hogy a pintyőke se csipogott valami nagyon.

Micsoda gazdag kincsesbánya nyílt meg az esettel a rágalmazó, fürkésző, oknyomozó, következtető, boncoló és egybekapcsoló elmék előtt. Pletyka-smaragdok, topázok és sűrű tüzű opálok hasadoztak ki az egyes homályos szögletekből. Mikor már kicsodálkozták magukat azon, amit tudtak, azt kezdték feszegetni, amit még nem tudtak. Az szinte még érdekesebb.

- Hát mért nem vette el feleségül, hisz elég gazdag?

- Mert talán nem adták hozzá.

- Hiszen éppen az a megfoghatatlan, miért nem adták?

- Vagy talán ő, Noszty, nem akarta elvenni - vélték mások -, mert hisz jószántából helyeztette át magát a járásból. Ez arra mutat.

- Ejh, ha nem kellett neki a leány, akkor nem csinálja meg a mezernyei botrányt.

- Hm. Az is igaz.

Ezer meg ezer kérdés merült fel. Vajon hogy jutott hát a Mari szobájába? Meg lehet ebbe bolondulni! A leánynak kellett őt beereszteni. Vagy volt talán egy másik kulcsa is! De ha egy másik kulcsa volt, akkor előre készült. És ha előre készült, akkor aztán a híd elromlása is előre kicsinált dolog, valamint Homlódyné megbetegedése - ami ahhoz is ürügy, hogy a doktort eltávolítják Mezernyéről. Sőt ebben az esetben világos, hogy Homlódyné tudott a merényletről és Malinka hasonlóan. No, ha pedig Malinka tudott, akkor a főispánné is tudott. Ezt Findzsa asszony állította, aki még hozzátette azt is: »mert amit az egyik tud, azt a másik is tudja, de amit én tudok felőlük, azt még eddig senki sem tudja.«

Hopp, milyen új perspektíva megint! Ha a család tudott róla, hisz akkor az nem egy futó pásztoróra kedvéért történt, ez ki van zárva, ezért nem mentek volna bele ilyen rút cselekedetbe, itt nagy főbenjáró okoknak kell meglapulva lenniök valahol alul, valahol mélyen az esemény mögött, azért tehát csak ásni, ásni, egyre ásni, míg a bánya mélyéből kihozatnak.

Addig is azonban a kívülről jövő apróságokat és értesüléseket is szorgalmasan fölcsipegették, hogy Noszty Ferenc még akkor reggel egyenest a járásba vonult, mint a menekülő bűnös, sehol meg nem állva, csak éppen tíz percig Bontóváron, ameddig a »Kék Golyó«-nál megreggelizett, ahol Klementy szerkesztővel beszélgetett (mert az az imposztor is mindenütt kivirít), továbbá, hogy Tóth Mihály aznap jött haza valami hosszabb útról és amióta megtudta Igalitól a történteket, senkihez se szól, senkit látni nem akar, bezárkózott a szobájába, ül az esztergánál és hajtja-hajtja a kereket éjjel-nappal, az ételt is csak úgy az ajtón teszik be neki egy kis asztalkán, de csak annyit eszik, mint egy kanári, vagy annyit se.

Hogy ím annyit súgtak-búgtak mindenütt, immár a Klementy lapja sem hallgathatott s megjelent a »Csavaros ésszel kifundált szerelmi kaland« címen az egész esemény leírása nemes diszkrécióval, csak a kezdőbetűkkel jelezve a szereplőket és némi tapintatos körülírással, hogy »amint Mezernyéről írják lapunknak.« N. F. úr egyik szeretve tisztelt országgyűlési képviselőnk fia, ki a megyénél is jelentékeny állást foglal el, egy idő óta élénken udvarolt T. M. kisasszonynak, egy Amerikában saját ernyedetlen szorgalmával nagy vagyont szerzett, előkelő polgár és nagybirtokos szép leányának stb.

A terjengős közleményt nem annyira a tények előadása tette nevezetessé, hiszen a tényeket már mindenki ismerte, inkább a mártás okozott feltűnést. És volt abban tendencia is elrejtve, amely többé-kevésbé a Noszty malmára hajtotta a vizet (nem volna csoda, ha kisülne, hogy ő maga sugalmazta). Az szaladt itt ki a tollból, hogy a T.-család már régebben észrevette, sőt ápolta a fiatalok közt szövődő gyöngéd viszonyt, abban a hitben, hogy Hymen rózsaláncához fog vezetni, úgy, hogy a sajnálatos eset is egyike azoknak a felfricskázásoknak, melyekben a modern kor egyik legsivárabb nyavalyája, a fölfelé való kapaszkodás részesül olykor a nemezis részéről, mivelhogy (és most már nemcsak balra sújt, hanem jobbra is sújt a fényes és igazságos toll) a nagyralátó dzsentri úrfi laza, kaszinói erkölcseivel csak a rózsa letépésére gondolt. Végezetül egy kicsit megpiszkálta Malinka h. szolgabírót is, írván, hogy hírlik (s ő csak fenntartással közli), miszerint a szolgabíró azért rontatta volna le a rekettyési hidat azon éjjelen, hogy nagyúri kollégáját ibolyafaló »stikli«-jében segítse, de ez majdnem hihetetlenül hangzik. Egyébiránt juventus ventus - fejezi be egy bölcsnek nyugalmával -, Boccaccio óta mindig történtek effélék, s mint ilyen esetben többnyire, most is különféle következmények várhatók.

No, ebben igaza volt Klementy úrnak. Az első következmény az lett, hogy Igali uram, aki hízott kocákat hajtott be Bontóvárra eladni, azon melegiben találkozott vele a sörházban s egy bikacsekkel úgy elverte a közleményért, hogy hordágyon kellett hazavinni s két lesütött szemű apáca borogatta egész éjjel.

A másik következmény a Malinka Kornél h. szolgabíró nyilatkozata, ki légből kapott, aljas koholmánynak nevezi azt a hírlelést s csatolja a hó 19-ikéről kelt jelentését Klincsók György megyei útbiztosnak, mely a híd megrongált voltáról szól. Őt tehát hivatalos akta fedi. Az pedig, hogy a híd megcsinálását már mindjárt 19-én rendeli el és azt akkor éjjel nyomban foganatosítják, nem képezhet ellene komoly vádat. Azért gáncsolni a vármegyét, hogy valamit gyorsan csináltat, lehet ugyan - de még eddig sohasem történt.

Kis dolog ez különben. Ha valami feldől vagy összeomlik és az ott egerésző kotnyeles macskának bennszorul a lába vagy a farka, vigye patvar. A főfigyelem Rekettyés felé fordult. Mit fog csinálni ezek után Tóth Mihály? Mi lesz a szegény kis Mariból? Ez az érdekes.

Csakhogy éppen erről nem volt szabad beszélni Rekettyésen. Szomorú karácsony köszöntött be. Némán járt-kelt a háznép, mintha halott lenne a háznál és maga a halott is köztük járna. Élő kísértetek ezek. Kapuk, ajtók bezárva. Még a betlehemeseket sem eresztették be, mint egyébkor. Ne mondja senki, hogy leszállt az angyal. Ne hazudjék. Elszállt az angyal, Krisztus se született. Vagy ha született, minek született? Nem nagy látszatja van, hogy itt tanított.

Negyed-ötödnapra, karácsony másodünnepén, végre kijött a gazda, mint a medve a barlangjából, az ünneplője volt rajta, befogatott s átment a bálingi kastélyba, gróf Topsichhoz. Ott éppen vendégek voltak, Tóth Mihálynak jó ismerősei: Palojtay és a víg Podwolski gróf.

Topsich gróf nagyra nézte Tóth Mihályt, hidegeszű, józan embernek tartotta, most pedig kétszeresen megbecsülte, tudván a csapást, ami érte.

- Hozta Isten, hozta Isten a tekintetes urat - sietett eleibe kezet szorítani.

Podwolski fel volt villanyozva. Nevezetesebb ember nem is jöhetett volna Bálingra ez idő szerint, még ha Bismarck lenne is. Podwolski szenvedélyesen szerette a pletykát. Csak a Palojtay becsületes arcán tükröződött mély részvét; ő nem bírta eltitkolni, igaz barátja volt a Tóth családnak.

- Nem jár nekem az a cím, méltóságos uram, nincs diplomám - szabadkozott Tóth Mihály -, nemes ember se vagyok, szóval semmi se vagyok, sőt most már kevesebb vagyok a semminél is.

- Ejh, nem kell azt olyan nagyon szívére venni - vágott közbe Podwolski gróf rögtön, in medias res akarván bocsátkozni -, hiszen magunk is voltunk fiatalok kutya mája, sőt ami engem illet...

A házigazda a kabátját rántotta meg a csacska öregnek, ami azt jelentette, hogy nem jó irányba van a rúd fordítva.

- Ugyan ne hallgasson rá, kedves szomszéd, hanem üljön le nálunk és mit hozzak, szivart vagy csibukot? Ugyan, ne hallgasson rá.

- Köszönöm, de inkább szivart kérek.

- Tudja-e, hogy igen szép öntől, amiért meglátogatott, valahára, hogy meglátogatott.

- Dologban jöttem, méltóságos uram.

- No, ugyan? - kérdé a gróf várakozó kíváncsisággal. - Akarja talán, hogy négyszemközt beszéljünk, négyszemközt?

- Sohase volt titkolni valóm, úgy öregedtem meg.

- Szép szokás - méltányolta Topsich -, bárcsak az egész emberiség ilyen átlátszó volna... Az egész emberiség.

- Ugyan hagyd el - csacsogott Podwolski -, mire valók volnának akkor a vizsgálóbírák és a fürkésző detektívek?

- Ne zavartassa magát, kedves szomszéd, ne zavartassa...

- Hát biz én azért jöttem, méltóságos uram - kezdte Tóth Mihály, elsimítva szürke haját a homlokáról -, hogy mint közvetlen szomszédnak, felajánljam a rekettyési birtokomat megvételre, nagyon olcsón adnám.

Már ezt Palojtay se állhatta szó nélkül:

- Micsoda? Csak nem akarod komolyan eladni?

- De - felelte Tóth Mihály eltökélten.

- És miért?

- Mert el akarok erről a vidékről költözködni. Hiszen nem szükséges bővebben magyarázni okaimat.

Topsich a fejével bólintott, hogy nem szükséges. Azután másodszor is biccentett egy kisebbet, mert hozzá volt szokva a véleményét ismételni.

- Hm - felelte aztán egy kis szünet múltán, mialatt Palojtay idegesen járt fel s alá -, az eset kétségkívül felette kellemetlen. Sajnálom, úgyszólván meg vagyok rendülve... Nekem is vannak leányaim s az ember nem tudja, milyen gazembernek neveli... micsoda gazembernek. Minélfogva, ha egy hű barátra, őszinte tanácsadóra van szüksége, itt vagyok, hic sum (ezzel megragadta és melegen rázta meg a Tóth kezét), de ha a vételről van szó, hát nem vagyok itt két okból. Először, mert nincs pénzem, másodszor, mert nincs lelkem hozzá, hogy elősegítsem távozását erről a vidékről, amelynek ön valóságos atyja és jótevője. S pénzt még talán kapnék valahol, de lelket nem kérhetek a zsidótól... lelket nem kérhetek.

- Mert az nincs neki - jegyezte meg Palojtay.

Tóth Mihály nem bírta eltitkolni a csalódás kedvetlenségét.

- Pedig azt reméltem - hebegte zavartan.

- Nono, csak nem kell ilyenekbe reménykedni. Aludni kell rá egy kicsit és nem hirtelen határozni. Vannak dolgok, amelyek csak bizonyos távolságból láthatók tisztán. Tegyen le az efféle tervekről. Ami megtörtént, megtörtént, nagyobb dolgok is estek már. El kell őket igazítani, punktum. És nem kétségbeesni. Okosan kell eligazítani és megmenteni, amit lehet - néha azt is, amit nem lehet. Ha nem vagyok indiszkrét, úgyis in camera charitatis vagyunk, tett már ön ebben a famózus ügyben valamit?

- Nem. Semmit.

- Hogyan? Ön semmit se tett? Hallod, Palojtay, ő semmit se tett eddig. Mit szólsz ehhez Podwolski? Teringette, hisz ez nem jól van... Hallod-e, Palojtay?

- Hát mit tehetnék? - kérdezte Tóth Mihály szenvtelen arccal, a vállait vonogatva.

- Felelősségre kell vonni a tacskót - mondá dühösen Palojtay.

- Felelősségre? - felelte bánatos mosollyal Tóth. - Gondolkoztam már erről. De arra az eredményre jutottam, hogy ha én lövöm le, akkor engem becsuknak s ez megint csak az én családomnak baj, ha pedig ő lő meg engem, az is csak az én családomnak baj és szomorúság.

Podwolski egy széken himbálta magát s egyre hunyorgatott a másik grófra, mintha mondaná: »igazi filisztergondolkozás«, hangosan pedig jóakaratúlag jegyzé meg, egy hősnek a leereszkedő allűrjeivel:

- Nem kell ám a fegyvertől félni, az ebugatta. Nem harap az, csak elsül.

- Nem félek tőle, gróf úr, higgye meg - mentegetőzött Tóth.

- Hiszem, lelkem, hanem volt-e már párbaja?

- Az is volt már.

- Igazán?

Topsich gróf közbeszólt:

- Ej persze. Hisz a Rágányos arcán az a nagy vágás tőle való. Én voltam e párbajnál a Rágányos segédje.

- Sapristi, gratulálok - ugrott fel Podwolski. - Hallottam erről valamit. Ugye Párizsban?

- Igen, Párizsban - vallotta ki Tóth Mihály röstellkezve.

- Miért nem szóltál te nekem soha erről? - csodálkozott Palojtay.

- Mert sohase volt szó róla.

- Sapristi, sapristi - toporzékolt Podwolski. - Hisz ez valami. Az ördögbe is, ennek örülök. Tudja mit, Tóth úr, legyünk ezentúl pertu. Hozass fel egy kis konyakot, János, hadd igyuk meg a brúdert ezzel a vadállattal.

- Ne okoskodjál most Podwolski - mond a gazda -, csengess az inasnak vagy keresd meg magad a konyakos üvegeket, ott vannak az ebédlőben, de hagyj most bennünket komolyan beszélni. Ne okoskodjál Podwolski.

És Podwolski nem is okoskodott tovább, hanem csendesen, észrevétlenül kiosont megkeresni a vidámító folyadékokat.

- Hol is hagytuk el? - folytatá a gróf. - Igen, tudom már. Azt mondja ön, rossz, ha önt lövik le, rossz, ha ön lövi le őt, nos, megengedem, a praktikus eredmény sehogy se kielégítő, ön pedig a praktikus eredmények embere. Azt azonban elfelejtette, hogy a felelősségre vonás úgy is csöppenhet, hogy Noszty kényszerítve lesz elvenni a leányát... úgy is csöppenhet.

- Köszönöm szépen - szólt megvető mozdulattal Tóth Mihály. - Ez a becsöppenés már megvan. (S ezzel egy levelet húzott ki a zsebéből.) Noszty úr már tegnapelőtt írta ezt a levelet, melyben bocsánatot kér s újból megkéri leányom kezét.

- Brávó! - kiáltá Topsich.

- Hisz akkor minden reparálva van - visszhangozta megelégedetten Palojtay.

- Mért volna reparálva? - csodálkozott Tóth.

- Mert nevet ad a leányodnak, jóvá teszi a dolgot.

- De ha én nem adom a leányt.

- Csak nem bolondultál meg, hogy oda ne add?

- No, azt csak nem teszi? - erősködött Topsich is.

- De megteszem, mert nem bolondultam meg - mondta sziklaszilárdan Tóth Mihály.

A két derék úr nekirohant erre, mint két hörcsög, egyik is, a másik is a fülébe beszélt, hogy két kézzel kell kapni az ajánlaton, nem is szabad rajta gondolkozni, már azért sem, mert nincs választék, csak ez vagy semmi. Példákat hoztak fel, hogy így ment férjhez Vinkóczy Erzsi is Somolyaihoz, Suhai Matild egy pesti fiskálishoz, Komáromy Eszter Sós Pálhoz, pedig micsoda kevély kisasszony volt - de már ennek ez a módja. Az emberek lassanként elfelejtik, aztán végre is csak abba a matrikulába kerülnek, ahová amúgy jutottak volna.

- Csakhogy én amúgy sem adtam oda, mikor először megkérte - vélekedett Tóth úr.

- És miért nem? - kérdék egyszerre.

- Mert gyenge jellemű, mihaszna embernek véltem ismerni.

- Akkor talán igazad volt - mondá Palojtay elgondolkozva -, esetleg én is azt tanácsoltam volna, de most oda kell adni.

- Föltétlenül - bizonyítá a gróf.

- Ej, ej, méltóságos uram, hogyan beszélhet úgy egy olyan nagyon okos ember, mint méltóságod, hogy most odaadhatom, hát most már talán derekabb ember lett az úrfi, mióta ezt a gyalázatot elkövette?

Topsich elmosolyodott az apai elfogultságon, Palojtay ellenben dühös lett.

- Nem az úrfi lett derekabb, hanem a leányodban támadt hiba, hát nem akarod érteni? Hiszen nekem kedvencem, úgy szeretem, mintha az enyém lenne, fáj a szívem, mikor kimondom, de ne csaljuk magunkat, a leány vásári portéka és most már kevesebbet ér, mint azelőtt. Lám a csikónak is, ha karóba ugrik, ugye mindjárt leszalad az ára?

- A leány nem oka. Valóságosan tőrbe lett csalva, válogatott gaz módon.

- A csikó se oka, de az mindegy, hiba van benne, punktum.

- Ah, milyen nézetek ezek - szörnyűlködött Tóth Mihály és izzadni kezdett az üstöke -, az ember szinte kételkedni kezd, vajon az emberek szoktak-e gondolkozni. Van, mondjuk, egy gazember, aki elrabolja gyermekünknek a becsületét s akkor utána kell futnunk (már te szerinted Palojtay), hogy vigye el a leányt is, meg a hozományát is és ezt te reparációnak nevezed, a gróf úr pedig mentésnek mondta (hogy mentsük amit lehet). Hogyan? Hát mentés ez? Hát reparáció ez? Lássuk csak sorba. Eddig ugye tönkrement a leány becsülete, de még megvan a fiatalsága, szépsége, hozománya. A gazember elviszi azt is. Apránként tönkreteszi a szépségét, rosszul bánik vele, mert hisz gazember, talán veri is, mert gonosz, a pénzét elpocsékolja, mert lump, s mikor semmije sincs, szépsége eltűnt, pénze elfogyott, teste roncs, akkor elhajítja - ha ugyan már hamarabb nem hagyta cserbe, valamely tulajdonság eltűnésénél, mert lehet, hogy már a pénze elköltése után lerázza, ami aránylag szerencse. Hát ez az a reparáció, amit olyan erősen védelmezett Palojtay? Csinos kis hülyeség ez, hallod (Tóth Mihály egészen kipirult és a gyűlölet zöld fényét lövellték a szemei e fejtegetés közben). Egészen ehhez a korhadt öreg Európához való, ahol, mikor a francia császárné terhes lett és fölvette a krinolint, az Istentől szép termettel megáldott nők is elrútították a termetüket és azt hitték, hogy ennek így kell lenni. No, ha én szép, karcsú nő lettem volna, én fel nem húzom a krinolint, annyit mondhatok. És ezt a krinolint se húzom fel, amit az apákra szabtak, akárhogy kinevet is engem a méltóságos gróf úr. Reparáció! Gyönyörű dolog. Az ember családi otthonába betör egy rabló, ellopja az ezüst kanalakat, nosza szaladjunk utána, megálljon tolvaj úr, tessék visszatérni és elvinni a villákat és a késeket is, mivel hogy az egy garnitúra. Nos tehát Noszty Ferenc úr is kéri ebben a levélben az egész garnitúrát, ha-ha-ha.

A gróf nyugodtan tette le csibukját.

- És én mégis azt mondom, oda kell adni... mégis azt mondom.

- Az én érvelésem után?

- Az ön érvelésében vannak egészséges gondolatok, de van egy gyenge oldala is. S azt mondja az angol, minden lánc csak olyan erős, mint annak a leggyengébb láncszeme... azt mondja az angol. A hasonlatáról, a kanalakkal, nem is szólok, kedves Tóth, mert nagyon sántít. Hogy az elrabolt kanalak után oda nem dobja a tulajdonos a tolvajnak a késeket és villákat, az bizonyos. Mert a kések, kanalak a saját használatukra való tárgyak, míg ellenben a leányaink... nem akarom kiegészíteni a mondatot... a leányaink nem a tulajdonaink, a szó szoros értelmében, azokat idegeneknek neveljük, idegeneknek kell odaadni, ami mindig lutri. De mi volt az? Mintha sikoltoznának valahol... mintha sikoltoznának.

- Asszonyi hang - jegyezte meg Palojtay. - Pszt! A szobaleányok hancúroznak.

Elhallgattak, figyeltek. Valahol az ebédlő felől hallatszott még egy sikoltás s aztán csendes lett minden.

- De jól van - folytatá Topsich, annyira belemelegedve a vitába, hogy az ilyen apró incidensek fel nem tartóztathatták -, kapcsoljuk ki a hasonlatot és maradjunk a vita főanyagánál. Majd mindjárt megokolom én, miért kell a leányt odaadni ilyen esetben... miért kell odaadni. Azt már megmondta Palojtay, hogy az ilyen kompromittált szegény teremtésnek nagyban leszáll az értéke a leányvásáron, nagyban leszáll. Leszáll pedig a világ valamennyi házasulandó férfiával szemben, kivévén azt az egyet, aki őt a csúfságba hozta... kivévén azt az egyet. Csak ez veheti át még a régi értékben... Nem hülyeség ez, kedves Tóth úr. Van benne bizonyos magasabb etika és célszerűség is.

E pillanatban nyitott be a belső szobákból Podwolski.

- No, megtaláltad a konyakot?

- Meg, de...

- Szent Isten, mi történt veled?

Podwolskinak az egész arca össze van karmolva, néhol lehámlott a bőr, néhol kiserkedt a vér, mintha valami herőcevágó karika szaladt volna végig a képén.

- Mert hogy rövidlátó vagyok - nyöszörgött -, beleütöttem keresés közben a fejemet az almárium üvegajtajába.

- Aha! - nevetett Palojtay - csakugyan hallottuk a szegény üvegajtót, amint elsikoltotta magát.

- Hagyjatok, kérlek, békét az ilyen ízetlen viccekkel! - tiltakozott szánalmas savanyúsággal, ami roppant ellentétben állott örökké mosolygós, virágos kedvével.

- Nem addig, vén lator, míg színt nem vallasz - piszkálta tovább is Palojtay -, hogy Tinka volt-e vagy Málcsi?

- Ki látott már olyat - dohogott az orrán keresztül, mely szintén meg volt karcolva -, tigriseket alkalmazni szobacicáknak?

- Eredj a pokolba - bosszankodott a háziúr -, minduntalan kizavarod az embert a mederből, éppen akkor tereled el a figyelmünket, mikor már sarokba szorítottam ezt a makacs urat... egészen a sarokba.

Tóth Mihály a fejét rázta.

- Nem gondolnám.

- A matézisnek engednie kell, kedves Tóth.

- Annak én engedek is, mert az nagy úr.

- No, az pedig olyan, mint a matézis, amit én mondtam.

- Hiszen valamennyit én is elismerek belőle - felelte az ő nyugodt, meggondolt modorában -, azt, hogy a leány értéke alászáll ilyenkor minden házasulandó előtt, kivéve azt, aki kompromittálta. Ez van. Ez úgy van. De hogy állunk a reparálás kérdésében? Hát igenis, reparálás volna, ha a kompromittálandó egyén megfelelő parti volt a leány számára már azelőtt is. De hátha nem volt megfelelő, mert a leány nagyobb értékű kérőkre tartott igényt? Hiszen akkor mégiscsak devalválva van, ha hozzámegy. A méltóságod fejtegetése tehát, bocsánatot kérek, mégse matézis. Ott logikus csak, ahol a leány, a régi igényei szerint is, nyer vagy nem veszít azzal, ha meggyalázója oltárhoz viszi, de ez ritkán történik, mert a megfelelő házasulandó, ha akarja, megkapja rendes úton...

- A skatulyáival együtt - kottyant bele Podwolski.

- A gyakorlatban majdnem kizárólag olyan csábítja el, aki másképp meg se kaphatná. Mit ér már most az az állítás, hogy a leány az illető kezén még a régi érték? Hiszen már abban mutatkozik, hogy nem a régi érték, mert hozzá ment.

- Quantum caput originale! (Milyen eredeti fej) - mondá Palojtay latinul, hogy csak Topsich értse, ki idegesen rezgette a lábát, mint mindig, ha valamire nem talált hirtelen argumentumot.

- De lehetnek olyan esetek is - érvelt Tóth Mihály -, hogy a leány értékcsökkenése még sincs arányban a hozományvadász értéktelenségével.

- Nem értem - szakítá félbe Palojtay.

- Képzeljük el, hogy a két nembeli házasulandók értéke súlyokkal jelöltetik meg, hogy a legkívánatosabb menyasszony például egy métermázsa...

- Sapristi!

- Már megint zavarsz bennünket, Podwolski, megint zavarsz.

- Bocsánatot kérek - mentegetőzött Tóth úr -, ha valami nevetségeset mondtam. Elismerem, nem mindig találom el a legszerencsésebb kifejezést. Hát jelezzük inkább számokkal az értékeket. A legértékesebb házasulandó feleket mondjuk száznak. A száz után jönnek a kilencvenkilencek és a kilencvennyolcak és így lejjebb-lejjebb a kisebb értékűek, egészen a kettőig, egyig, ahol már az emberiség ocsuja van. No, már most tegyük föl, hogy az én leányom a hatvanas számon állt az eset előtt. Következésképp őt is hatvanas kérő illette volna meg, egy úgynevezett egyenlő házasság esetén, s valóban mi szülők a Hatvanat vártuk a Hatvanhoz. S íme közbejön a Tíz (ennyire mérlegelem Noszty urat, de annyi sincs), közbejön és kompromittálja Hatvanat. A Hatvan veszít emiatt értékben, leszáll harmincra, de a Tíz nem emelkedik azért, ezentúl is csak Tíz marad, és sohasem képezheti a harmincnak a felét. A méltóságos úr és Palojtay barátom azonban mégis azt a tanácsot adják, hogy a Noszty ajánlatát el kell fogadni.

- Lárifári! - csapott le most már rá Podwolski gróf. - Mit akarsz te? Ámbár nem ittuk még meg a brúdert, de mindegy. Előlegzem neked. Micsoda bolond okoskodások ezek, se füle, se farka! Ezt így csinálják, barátocskám egész Európában, a világ eleje óta. Ne akarj okosabb lenni, mint őseink. Mindig úgy volt. És okosan volt. Kivált mikor még Monte-Carlót föl nem fedezte Columbus Kristóf. Mikor még a kártyát föl nem találta Sorel Ágnes. Hát mi az ördögöt csinált volna akkor az elszegényedett nemes ember, hol regresszálhatta volna magát, ha az efféle szerencsejáték se lett volna? Elkezdett udvarolni egy módos leánynak, s ez volt az a blatt, amin a szerencséjét kipróbálta, ha nem adták hozzá, kompromittálta, akkor aztán hozzáadták. Neked persze nem tetszik. De nem is csodálkozom. Az én praxisomban sem fordult elő, hogy valaki megsimogatta volna azt a kutyát, amelyik megharapta. Mindamellett a kutya mégis kutya, és jó, hogy van. Ne is vergődj hát a kis szárnyacskáiddal, add meg magad, ilyen a szokás és punktum.

- Szokás, de rossz szokás - felelte Tóth. - Hiúságokra, külsőségekre fektetett gyakorlása a szülői kötelességnek, a gyermek jövőjének előkészítésében. Ábrahám fiát akarta megölni áldozatul. Akkor az volt a szokás. Ma már becsuknák érte Ábrahámot. Holott ő legalább az Istennek akart áldozni, de az olyan szülék, aminőt belőlem szándékoznak faragni az urak, a közvélemény, vagy jobban mondva a pletyka szájának betapasztása miatt dobják oda gyermeküket egy gazembernek, akinél biztos elzüllés éri. Ezzel a korhadt elvi tétellel már egyszer végezni kell, és újat kezdeni, mert ez minden logika ellen való.

- Pedig az egész dzsentri így csinálja, brúder - erősködött Podwolski.

- A logika nem törődik a dzsentrivel.

- De az arisztokrácia is azt teszi.

- A logika fölötte áll az arisztokráciának is.

- Azt már tagadom - fortyant fel Podwolski, s tekintetével a másik grófhoz fordult segítségért. - Hát nincs igazam?

- Ebben nincs - felelte mosolyogva Topsich -, és abban se volt, hogy Columbus Kristóf fedezte volna fel Monte-Carlót.

- Olyasvalamit olvastam pedig a fickóról.

Így folyt ez a disputa szakadatlan, egész a vacsora idejéig, melyre Tóth Mihályt is marasztották, még a grófnő is előjött, hogy nem ereszti, de Tóth úr a grófnőnek is kosarat adott.

- Nem vagyok én grófi asztalhoz való ember - mondá, szerényen lehajtva fejét, s csak úgy dőlt a gőg minden szavából.

Befogatott... hazament.



HUSZONHATODIK FEJEZET
A REGÉNY VÉGET ÉR

Haza iszen csak hazamegy az ember, de hova lett az otthona? Hol van a régi, nyájas fészek? A családi lámpa szétveti derült fényét a falak között, a kis Mari felkúszik az ölébe, körülcirógatja: hol jártál, apókám? Az anyjuk elbeszéli az otthon történteket, bizalmas szót váltanak erről-arról, miközben elálmosodnak, és csak az óra ketyegi az ő örökös tik-takjait a nyugalmas csendben...

De hol van ez mind? Pokollá változott a paradicsom. Az asszony elvonul a kuckóba, és sír mindenütt, ahol nem látják. Mari egy hervadó liliom benyomását teszi. Sugár alakja meg van törve. Megrezzen minden ajtónyitásra, mintha üldöznék. Összerázkódik apjának tekintete előtt, mintha a hóhérját látná. Mindenki kerüli a másikat. És ez a közös boldogtalanság átragad még az oktalan állatokra is. Bligi nem csóválja a farkát (hihetőleg egypár rúgás hajtotta bizonyos passzív rezisztenciába), a kanári nem énekel (nem kapott cukrot napok óta, talán vizet sem), a tyúkok se gyülekeznek a tekintetes asszony körül, ha az ambituson mutatkozik. S ehhez a hangulathoz talál a külső természet.

Jégcsapok lógnak le az ereszről, s ha megenyhül az idő, elkezdenek csepegni; a házfedél is folytonosan könnyezik, a szél dudorász a kéményekben. Az adja a könnyeket a síráshoz, ez a hangot, és összeütik csonttá fagyott gallyaikat odakünn a fák: ezek adják hozzá a tapsot. Valami végtelenül sivár, kínos boldogtalanság terpeszkedik el, és lenyom, összetapos mindent.

Nem, ezt nem lehet sokáig kitartani. Még eddig szóba nem hozta Tóth Mihály az esetet, de amikor a bálingi kastélyból visszatért, Klári szobaleány által behívatta feleségét és Marit a szobájába.

Halotthalványan jöttek be, örülve, hogy íme, megmozdul a jég, és mégis szepegve, hogy mi lesz. Tóth Mihály helyet csinált a rendetlen szobában a feleségének, leseperve a székről a tajtékdarabokat, Marit állva hagyta.

- Mária - mondá, a leányához intézve szavait, és az erős férfinak reszketett a hangja, és a melle úgy járt, mint egy fújtató -, nem akarok arról a dologról beszélni, érted-e, sohase akarok róla beszélni, hát csak arra felelj, amit kérdezek, se többre, se kevesebbre.

Mari a fejével bólintott.

- Szereted azt az embert?

- Szeretem.

- És azt hiszed, ő is szeret téged?

- Azt hiszem.

- Miből hiszed? Semmit se titkolj el. Úgy beszélj, Mária, mintha az Istennek felelnél most.

Mari érezte a pillanat jelentőségét, és elbeszélte a somlyói esetet, ismeretségét a vadásszal, aki előtt ő magát szobaleánynak adta ki, majd ismét találkozását Palojtayéknál.

Tóthné a kezeit csapta össze.

- Miket beszélsz, te gyermek! Ó, te álnok baziliskus kígyó, aki még az én Argus-szemeimet is ki tudtad játszani. Pedig mindjárt észrevettem, hogy az egyik arany hajtűdet elhagytad valahol. Hát most tudom már, hogy ott ráztad ki. Pedig tizenöt forint volt darabja. Pesten vettük, annál a vörös orrú ékszerésznél a Váci utcában, akinek a felesége aznap megszökött... Mondták is, kivel. Nem emlékszel rá?

Ez a kérdés Tóth Mihálynak szólt, de az csak ránézett szigorúan, az összevont szúrós szemöldjei alól, mire elhalt ajkain a szó.

Pillanatig kínos csend állott be, Tóth Mihály behunyta a szemeit, mintha maga elé idézné az elbeszélt somlyói jelenetet, s nézelődne benne a saját tekintetével.

- Egyre felelj nekem, Mária - szólt aztán jéghidegen. - Hozzámennél?

- Hozzá, ha megkérne.

- Már megkért. Levelet írt.

- Valahára - sóhajtott Tóthné, s Mari arcát gyönge pír vonta be, de csak átfutón, mint a késpengét a lehelet.

- És hozzámennél - kérdé rikácsoló, zordon hangon - akkor is, ha kisülne, hogy ez mind csak komédia volt, kicsinált dolog volt a hozományod elkaparintására?

Mari megreszketett, mint a nyárfalevél, az esztergakerékbe kellett fogóznia.

- Nem mennék hozzá - rebegte csendesen, elhalón, összetörve.

- Elmehetsz, édes leányom - mondá az apa szelíden, szinte megkönnyebbülve, és az ajtóra mutatott.

- Én is menjek? - kérdé Tóthné.

- Nem, te még maradj, Krisztina...

Mari eltávozása után a feleségéhez fordult:

- Arra akarlak kérni, Krisztina, szoktasd hozzá Marit apródonként, hogy ő nem lehet a Noszty neje; kímélni kell a gyermeket, egyszerre talán erősen érintené elhatározásom, de apródonként hozzászokik.

- Mit beszélsz? Hiszen megkérte.

- Megkérte, de nem adom.

- Mihály, Mihály, gondolj az Istenre. Gondold meg, mit cselekszel a rettenetes makacsságoddal. A leányod még talán kibírja, de én nem bírom ki ezt a gyalázatot. Nem merek emberek szeme elé menni. Én nem bírom ki, Mihály.

- De mondtam már neked, hogy Noszty váltót hamisított Stromm ezredes nevére.

- Nem bánom én, akármit csinált is. Itt nem Nosztyról van szó, hanem rólunk és leányunkról. Ámbátor olyan rokonságba bekerülni maga is egy nagy ternó, Mihály... Tekintsd a kisírt arcomat, tekintsd a meggyötört lelkemet, ne hagyj, kérlek, bennünket ebben a gyalázatban.

- Nem segíthetek, Krisztina. Nem tudok olyan gonosz, kegyetlen lenni, hogy odahajítsam a leányomat a gazembernek, mikor tudom, hogy úgyis ellöki magától, ha a hozományát elkölti, és visszajön fonnyadtan, talán nyomorékká téve, mert arra is fogadok, hogy verni fogja. Ne kívánj tőlem ilyet, Krisztina, csupán azért, mert az ilyen eseteknek ez a szokásos eligazítása. Krisztina, kedves öreg feleségem - kiáltott fel -, bízzál bennem!

Közelebb húzta székét hozzá, s hosszan kifejtette nézeteit. Kiszínezte a Noszty léha lelkületét, könnyelmű jellemét; »gyanakszom - mondá -, hogy nem is szereti Marit, hanem rendkívül ügyes módon hálót vont körüle, de ennek még utána kell járni.« Felölelte az egész kérdést s megvilágította. Mari még boldog lehet. Elveheti valami szegény, derék fiú. Legrosszabb esetben nem megy férjhez, és ekkor is nyugodt életet folytathat. »Semmit se viszünk előle a másvilágra.« De a Noszty-féle házasságból nem háramolhat semmi jó, rettenetes zátonyok, viharok, szerencsétlenségek, talán nyomor, kétségbeesés várnak reá. Mindezt szépen okadatolta, valószínűvé tette, s mikor már azt hitte, hogy meggyőzte az asszonyt, az egyszerre felugrott mérgesen.

- Elbizakodol a saját eszedben. De vannak náladnál okosabb emberek is. Itt volt ma a tiszteletes úr, mialatt oda voltál, bölcs ember, jártas a világ folyásában, s azt mondta: »Vadmacska harapását vadmacska nyálával kell gyógyítani.« Nosztyval kell összeboronálni Marinkat. Igali a te embered, becsületes, hű lélek, s ő is azt vallja: Fedél alá kell a megázott portékát tenni, s a fedél - a főkötő. Az mindent betakar. És ne légy vak, Mihály, ne légy vak! Vedd figyelembe az előnyöket is. Azt a kevély, nagyúri rokonságot, a Horthokat, a Homlódyakat, mikor majd Mihály-napkor egész rajban húznak a fogataikon Rekettyésre, elöl a Mari sógora, a főispán...

- Krisztina - förmedt rá Tóth Mihály haragosan -, ha ilyen szamárságokat beszélsz, elmehetsz te is lefeküdni.

- Mihály-napkor már ezek a mostan ellett kis malackáim jókorácskák lesznek és...

- Szűnj meg, kérlek.

Tóthné szellemi egyénisége hasonlatos volt valamely edényhez, melyen bizonyos ponton repedésnek vagy nyílásnak kell lennie, s ehhez jutva a beszélgetési anyag, szétömlik, s egy mellékvonalon elfoly.

- Azért se - pattant fel, és csípőire rakta kezeit. - A te neved az én nevem is, forgós teremtette (és a szemei szikráztak), a te becsületed az én becsületem is. Olvastad az újságban, hogy mi kapaszkodtunk a nagyurak után, de azok nem vettek fel a szekerükre... Mintha mi kínáltuk volna fel a leányunkat Nosztynak. Ez áll rólunk az újságban. Hát lehet azt úgy hagyni, Tóth Mihály úr?

- Nem lehet - felelte Tóth Mihály, és olyan színű lett, mint a kakastaraj. - Engem is bosszant, legközelebb megíratom azzal a tolvaj Klementyvel úgy, amint volt. Az a legkisebb. Klementy jó pénzért még az igazat is képes megírni. Teljesen romlott ember.

- Hiszen jó, jó, édes uram - szólt most már szelíden (ó, mennyi változatosság van ezekben az asszonyokban), s hozzásimult, vállára tette a kezét -, de az emberek vagy hisznek a lapnak, s ha hisznek, őtőlük függ, hogy az első közleménynek hisznek-e vagy a másodiknak. Lásd, mennyivel szebb lenne másképpen cáfolni meg ezt a dolgot. Hogy azok a kevély, peckes urak, azok a felfújt dámák a nagy piperéikkel idegyűljenek egy napon a mi kúriánkra, s lássák végigvonulni a falukon a népek, akik kiszaladnak a csengős fogatok zajára a kapuik elé vagy a kis kertjeikbe, s mondogassák egymásnak: Hova mennek? Hát lakodalomra Rekettyésre. Tóth Marit veszi feleségül Noszty Ferenc. Ez volna nekünk az elégtétel, meg a Marinak. És mondok neked még valamit, édes öregem. Ha már olyan nagyon ki nem állhatod azt a szegény Ferit, hát ne adjuk ki a leányt a házból, csak esküdjenek meg, adjon neki nevet, aztán menjen Isten hírével, és ha megjavul valaha, elnyeri a kegyedet, kiállja a próbaéveket becsülettel, jöjjön vissza, vagy maradjon el örökre, ha neked úgy fog tetszeni, vetsz neki egypár ezer forintot - szóval mindent megcsinálhatsz, hanem most esküdjenek meg. Azt azonban előre kikötöm, hogy a miss ezzel az alkalommal nem ül asztalnál, mert emlékszel a Homlódyné sárga ruhájára, amelyikben egyszer nálunk volt...

- Nem, nem emlékszem, Krisztina, és ne is bántsd most a sárga ruhát, ez a te előadásod nagyon megfogott engem. Eredj most lefeküdni Krisztina. Nekem ezen gondolkoznom kell. Nem gondoltam volna, Krisztina, hogy valami megingathatna. Azt hittem, már mindent megrágtam. Pedig hát ez még itt van. Majd megmondom neked azután, mit határoztam.

Két napig, két éjjel berregett megint az eszterga: ennek zúgása mellett szokott gondolkozni Tóth Mihály.

Harmadnap azután behívta az asszonyt mindjárt reggel:

- A dologból nem lehet semmi - mondá. - Meghánytam, megvetettem minden oldalról, de nem lehet. Lehetne, ha mi örökké élnénk. Minthogy azonban ez nem valószínű, hát nem lehet. Utálom a nevet, mely leányomé lenne, de ezt még lenyelném. Világosan látom azonban a jövendőt, hogy ez az úr élne és visszaélne férji jogaival, pumpolná a szegény asszonyt, s halálunk után elszedné mindenét. Mari jószívű teremtés, a nevet, melyet visel, tisztítaná, mentené minduntalan, s vitetnék feltartóztathatatlanul, vitetnék a hínár felé. Azért hát nyugodj meg, Krisztina... Jól tudom, hogy tegnap is Voglányban jártál, és a voglányi asszony megtöltött téged, de a dologból nem lesz semmi.

- Utolsó szavad ez?

- A legutolsó. A te hiúságodért sem áldozom fel leányomat.

Tóthné e naptól kezdve nem sírdogált többé, száraz szemmel járt-kelt a lakásban, de ha valaki figyelte volna, ez szinte aggasztóbb volt, mint mikor még sírt, mert a szemekben valami különös, merev, jéghideg kifejezés ült. A hangja is megváltozott, nem volt meg se a katonás parancsoló árnyalata többé, se a rendes köznapi szürkesége. Lassan, vontatva, édeskésen beszélt, mintha egyenként kóstolgatná a szavakat, amellett nem evett, és lehetőleg kerülte Tóthot. Tett, vett, foglalkozott, de az is olybá tűnt fel, mintha készülődnék valahova. A fehérneműit átrakta az egyik szekrényből a másikba, leveles fiókjait felturkálta, némely papírokat elégetett, másokat különböző színű szalagokkal megjelölve csomagolt el. A ruháit, wiklereit is előszedegette, egyikre-másikra megjegyzéseket és rendelkezéseket tett. Ez legyen a Kláráé, ez legyen a Borcsa szolgálóé, ő szereti a kéket. Ezt a néhány vég vásznat osszátok fel a béresek között, hogyha már egyszer nem lennék. Mert sohase tudhassa az ember, mikor hívják. El ne felejtsétek, amit mondtam. A mentémnek a gombjait küldjétek majd el a tiszteletes asszonynak, mert neki nagyon tetszettek. Aztán, hogy úgy legyen, a szavaim szerint. Mert én előre megmondom, hogy kísérteni fogok.

Mindezt nem vették ugyan szentírásnak, de mégis feltűnt a cselédeknek. Tóth Mihály ellenben csak azt látta, hogy az asszony már nem sírdogál. No, hála Istennek. Most még ugyan neheztel rá, az látszik, de nem baj, csak hadd fújja ki magát. És hát a végén minden a rendes kerékvágásba ugrik. Jó az Isten, jót ád.

Hogy kitérjen az otthon komor hangulata elől, egész nap a határban kódorgott puskájával. Az emberek rosszaságát a szegény nyulaknak kellett megkeserülniök a bőrükkel. Ilyenkor aztán, ha a határ túlsó végén érte a dél, haza se ment, hanem Mezernyén ebédelt meg a fogadóban Pázmár doktor társaságában, aki egy nap azt a váratlan kérdést intézte hozzá:

- Mit csinálnak otthon a patkányok?

- Miféle patkányok? - kérdezte Tóth.

- Azt hallom, hogy a tekintetes úrék háza tele van velök.

- Nincs nálunk egy fia se.

- Hm - morgott a doktor elgondolkozva -, elég baj, hogy nincs.

- Maga ma humoros kedvében van, Pázmár, alkalmasint meg akar nevettetni, de félek ez most alig sikerül.

- Én meg attól félek, hogy meg fogom ríkatni.

- No, no.

- A tekintetes asszony tegnapelőtt itt járt nálam, és erőnek erejével mérget kért tőlem.

- Az én feleségem? - kérdé Tóth elhalaványodva.

- Igen, ő. Mondhatom, mindjárt gyanús volt. Arca sárga, mint a viasz, a szemei tétován járnak. Kérdezem tőle, mire kell a méreg? A patkányokat említette, de a dúlt tekintetéből, zavarából azt véltem kiolvasni, hogy másra gondol.

- Ó, Istenem, de csak nem adott neki?

- Természetesen nem adtam, de azért tessék vigyázni, mert az asszonyok furfangosak az ilyesmi megszerzésében.

Hát iszen nem is kellett több Tóth Mihálynak, fölkelt és rohant haza, meg se állt sehol, csak a felesége színe előtt.

- Krisztina - szólítá meg szelíden -, eljöttem neked megmondani, hogy másképp határoztam.

Tóthné csodálkozással emelte rá tekintetét; a hang a Tóth Mihályé - de Tóth Mihály nem szokott másképp határozni. Ez megfoghatatlan.

- Nem voltam igazságos - folytatá Tóth úr.

Tóthné letette a kezéből az imakönyvet, amelyből olvasott, de semmit se felelt, még mindig kételkedett.

- Hibás szempontból ítéltem meg a teendőket, mintha Mari kizárólag az enyém lenne, pedig csak a fele az enyém, a másik fele a tied.

- No látod! - mondá az asszony, és behunyta a szemét.

- Elhatároztam, Krisztina, hogy a kettőnk akarata teljesedjék, félig a tied, félig az enyém. Ez az osztó igazság. Még ma megírom Nosztynak, hogy megkapja a leányunkat.

Tóthné kinyitotta a szemét, de már nem az előbbi szemek voltak, a tétovák, a szárazak, szakadt belőlük a könny (tudott már megint sírni), s a könny alatt valahol ott lappangott a mosoly.

- Ó, Mihály, édes uram, bocsáss meg - rebegte elérzékenyedve, csendes zokogásban -, köszönöm neked, hogy visszahívtál.

Tóth Mihály nem kérdezte, hogy honnan hívta vissza. Értette. És az ő szíve is elfacsarodott a gondolatra, hogy már ő útban volt.

Szobájába vonult, megírta a levelet Noszty Ferencnek, melyben röviden, szárazon értesíti a házasságba való beleegyezésről. Sehol egy szemrehányó szó, sehol egy frázis. Kéri, hogy Bontóváron találkozzanak az esküvő határideje és egyebek megbeszélése végett. A történtek után még korai volna egy rekettyési találkozás. Kímélni kell még a nők megrendült idegzetét.

Egyúttal másik levelet is írt Pápára t. c. Brozik Dániel vendéglős úrnak. Húsz akó bor ajándékot ígér neki, ha a szolgaszemélyzet s esetleg más beavatottak meghallgatásával megbízható adatokat nyomoz ki a harmadévi somlyói szüreten megfordult vadászról, akit akkor Patkónak hittek, és a Griffben volt szállva.

Nosztytól gyorsan megjött a válasz, utána csakhamar találkoztak Bontóváron, jelen volt Kopereczky báró is, kitűzték az esküvőt virágvasárnapra, s ezzel ennek is elvetették a gondját.

Kopereczky egyéb fontos részleteket is szeretett volna szóvá tenni, de minthogy nagy volt a feszesség, nemigen látszott kívánatosnak. (Még nem elég száraz a tapló, még nem fogna.) Különben is kijelentette Tóth úr: »Ami a többit illeti, hagyjuk az esküvő utánra.« Tehát virágvasárnap délután négy órakor a mezernyei templomban.

- Talán legjobb volna, tekintettel a tekintendőkre - vélte Noszty -, csendben tartani az esküvőt.

- Ellenkezőleg - szólott Tóth Mihály -, a feleségem a legnagyobb pompát akarja. Tudják, milyenek az asszonyok!

- Hát legyen pompa - hagyta rá a főispán. - Én veszem a kezembe, én leszek a násznagy is.

Egyszeribe híre száguldott a megyében az érdekes esküvőnek. Hát mégis! No, ez derék. Hja, azé a kalács, aki először beleharapott. Szem nem látta, fül nem hallotta pompa lesz - mondják - az esküvőn. A pékné kívánta úgy. Ó jaj, minek köhög a légy, mikor tüdeje nincsen! S a kevély családok készséggel hasra fekszenek az aranyborjú előtt.

Tényleg újra megkezdődtek a családi értekezletek, melyek a nagymérvű előkészületekkel foglalkoztak. Egyes részletek szivárogtak ki innen-onnan. Hogy a Homlódy-fiúk Mátyás-kori apródoknak lesznek öltözve; az egyik a menyasszony uszályát viszi, a másik a vőlegény kardját fogja tartani, mikor az oltárnál lecsatolja. Még nagyobb parádé készül a nyoszolyólányokkal: a Horth, az Ilvánczy kisasszonyok, a Leviczky bakfisok, mind különböző századbeli ruhákat kapnak, ami elbűvölő látványt nyújthat. (Lesz mit leírni Klementynek.) A főispánné magyar díszbe öltözik, s pillangós főkötőjén állítólag rajta lesz a legendás fekete gyöngyökből az utolsó legnagyobb kettő. Amint a tavasz elkezdődött, az első langyos napok elbűvölő szürkeségében megkezdődött a lázas szabás-varrás, felpróbálás, megbírálás, átigazítás, az ezzel járó lótás-futás. Bontóvár minden szabója és varrónője munkába fogott, s dolgozni fognak addig, míg a fűz az első barkáját ki nem ereszti. Másrészről viszont az hallatszott, hogy az amerikánus százezer forintot vett ki a takarékpénztári tőkéjéből, s mikor a pénztárnok azt kérdezte, hogy talán birtokot vesz, azt felelte: »Dehogy, egy kis fehérneműt rendelt a feleségem a leánykának, azt kell kifizetni.« Szentséges ég! Hány alsószoknyája lehet annak?

Még jóval a tavasz előtt megjött Rekettyésre a Brozik Dániel levele is. Igen köszöni, írja, a húsz akó bort, mely Isten akaratából vagyon, mivelhogy szent karácsony éjszakáján megálmodta, miszerint kétszer szüretelt egy esztendőben. Nos tehát ez az első szüretje. Itt küldi érte, amennyit sikerült kinyomozni az illető fiatal vadászról, ki Fitos János néven írta be magát a vendégkönyvbe, ámbár sehogy se volt olyan, mintha Jánosnak hívnák. Mivel már azóta sok víz elfolyt a Dunán, nem sokat lehet megtudni, de a béresem, aki a hordókat vitte a tekintetes úr szőlőjébe, emlékezett, hogy nevezett Fitos János akkor déltájt, mikor a Findura szőlőjében az iparosmulatság volt, vele ment ki a hegyre, azaz a kocsi mellett bandukolt, kérdezett tőle egyet-mást, egyszer bele is lőtt egy sólyomba, de nem találta, és sehol se maradt el tőlük, csak a tekintetes úr szőlőjénél, amikor is leheverészett a kápolna mellett, mintha várna valakit vagy leselkedne valakire. Béresem ott látta őt feküdni a fűben, mialatt a présház előtt lerakta a hordókat, akkor aztán elment a béres, és nem látta többet.

- Mindjárt gondoltam - dörmögte Tóth -, a zsivány kétségkívül Marira leselkedett, s nyomon követte őt, mikor elcserélt ruhában a Findura szőlőjébe tartott.

A levél további részében Fitos János megrovási kalandja foglaltatott a Findura szőlőjében való magatartása tekintetében, magának Brozik Dánielnek tapasztalatai nyomán, hogy a vadász közönséges fráter lehetett. (Ez az én véleményem, hangsúlyozza Brozik a levélben), mert a korpához hajlott. Noha saját leányaimnak mutattam be, mégis valami szolgálóhoz csapott, annál tolta a szelet, aki bár csinos volt, de mégiscsak szolgáló volt.

Ez a rész már nem érdekelte Tóth Mihályt, átszaladt rajta, sőt abbahagyta, megérezte talán valami telepátia útján, hogy van valami jobb is, és átsiklott szeme a levélpapír alján egy »utóiratra«:

»Mikor Fitos János a következő nap elhagyta a szobáját és elutazott, Tinka leányom, akit érdekelt a vadász (mert meg kell hagyni, csinos ábrázata vala), az otthagyott papirosok közt, mert egész este írt, egy levéltöredéket talált, amit megkezdett, de el nem küldött, mert talán nem volt vele megelégedve. A bohó leány, tetszik tudni, milyenek a leányok (hiszen a tekintetes úrnak is van), eltette azt a pár sort, mert gyűjtött afféle szamárságokat, hervadt lóheréket és szegfűket, hát én most ide mellékelem, hátha valami hasznát vehetné, ámbár nem tudható, kinek és hova szólt, és ámbár egy gyalázatos ráfogás foglaltatik benne, amely ellen én protestálok.«

Elnyűtt, elsárgult papiros hullt ki a levélből, Tóth Mihály rögtön felismerte a Noszty betűit. Tényleg egy levél kezdete volt, mely szóról szóra így hangzott:

Kedves Máli tante!

Sietve vetem e sorokat papírra egy poloskás pápai vendéglőben. Tervünk nemcsak sikerült, hanem jobban megy, mintsem álmodhattuk volna. Csak a kulcslyukon akartam bekukucskálni, s íme bent vagyok a szobában. Nemcsak megláttam Marit, hanem táncoltam is vele, mégpedig anélkül, hogy tudnám ki, vagy hogy ő tudná, ki vagyok. Mesébe való epizód ez, nem is tudom, hol kezdjem, mert tekintve...

Eddig tartott a levél, de éppen elég volt Tóthnak; diadalmasan tette le pápaszemét, mint ahogy egy csatából megtérő hadvezér köti le a kardját, s még az okuláré üvegén is visszamaradt valami abból a ragyogásból, ami a szemeiből kisugárzott.

- Aha! Hát megfogtalak, jó madár. Itt vagy már a lépemen. No, ez megéri a húsz akót!

Megelégedetten zárta be fiókjába a sárgult levéltöredéket, mely Máli tantenak szólt, míg a Broziktól valót tárcájába tette.

Ettől kezdve megint a régi ember lett, kedélyes, nyugodt és elégedett. De leginkább feltűnt mindenkinek az az újabb szokása, hogy a legkomolyabb beszélgetés közben egyszer csak minden ok nélkül egy-egy édes mosoly jelent meg az ajkszögleteiben. Különösen Igali előtt volt ez rejtélyes. Csak a poétákon látni ilyet, kiknek pusztán a földi hüvelyük vagyon köztünk, de az eszük valahol a Holdban jár, s ha ott valami kedveset lát, ide telegrafál a szájuknak meg a homlokuknak, az egyikre varázsolván mosolyt, a másikra ábrándos ködöt; jóravaló okos ember azonban nem nevet, ha valami nevetőset nem hall vagy nem lát, csak abban az esetben, ha nagyon tele van töltve valamely furfanggal, úgyhogy hébe-hóba elcsöppen belőle.

Künn a gazdaságban gyakran veszi ezt észre Igali, s találgatja magában, mi lehet. Mindeneket meghányván, egyszer csak, amint szótlanul egymás mellett mennének a csikóiskola felé, ekképpen véli eltalálni: Ez az én bolond gazdám, alighanem annak a lakodalomnak örül, pedig ugyan nincs minek. S ezzel mennek, megkerülve a pajtákat, át a kocsiházak udvarán, egyik se szól egy kukkot sem, csak mikor a három topolynál ráteszi Tóth uram a nagy tenyerét az Igali vállára:

- Tévedsz, öreg, nem a lakodalomnak örülök én úgy, hanem valami egyébnek.

Se holt, se eleven nem lett erre Igali uram.

- Ej no, hm. Csak nem beszéltem megint hangosan? (És ijedten csapott a szájára.)

- De bizony hangosan beszéltél, bomolj meg. Hát örülök, mondom, mert okom van rá. Tudom, te is örülnél, ha egy beteg leányod volna, és olyan gyógyszert kapnál valahonnan, amitől az jobban lesz.

- Csak ne legyen drasztikus.

- Olyan is van, de enyhébb is. Ha a gyengébbik nem használ, elővesszük az erősebbet.

Azóta aztán a különös gyógyszer foglalkoztatta az Igali uram kíváncsiságát. Találgatta esténként a feleségével, aki ugyancsak nagy pletyka asszony volt, s rendkívül kombináló talentum, de semmit sem bírtak kisütni, pedig nyilvánvaló, hogy valami nagy dolog lappang a takaró alatt.

Jött, ment az idő; elment a hó, megjöttek a vizek; felzúgtak az erdők és öltözködni kezdtek; kijöttek a rögök alól a napfényre sütkérezni az »istenke tehénkéi«, ahogy az együgyű nép azokat az apró piros, hosszúkás bogarakat nevezi, melyek a tavaszt bejelentik. A pacsirta ott fenn a megenyhült légben elkezdte csattogtatni a tavaszi himnuszt, amelyek hallatára kieresztette rügyeit a cseresznyefa és a barackfa, s egyszer csak topp, eléugrott a várva várt virágvasárnap is.

És ahogy Tóthné asszony annak idején elképzelte az elbűvölő tavaszi napon, melynek mámorító verőfénye egész nap szólongatta a növényeket, »kijöhettek már a virágjaitokkal«, kora délután megindultak Bontóvár felől a Rekettyésre vezető úton a szebbnél szebb úri fogatok. Szent Isten, micsoda lovakat láthatott itt az ember. Hogy jöttek, táncolva, kényesen, hányva-vetve a nyakukat, villogó, csillogó szerszámokban. Elöl Noszty Ferkó jött a négyesén, a feketéken, kék-vörös selyem pántlikarózsák a lovak fején kétoldalt. Nem ő maga hajtott, hátul ült most az apja mellett, drága vitézi öltözetben, vörös bársonymentében, medvebőr kalpagban, melyről fehér kócsagtoll lengett (hej, de szép király lenne belőle), ámbátor az öreg se festett rosszul, gránátszín csurapéjában, fekete kalpagjából pedig akkora vörös leffentyű lógott le, hogy tán ezer forintot is megadna érte valami gazdag bontóvári kofa, ha megvehetné nyelvnek. Azután a főispán következett a négy óriás lovával, az anyaföld is megremegni látszott a patkók csattogása alatt. A főispán mellett a neje ült tengerszín bársonymentében, és annak a csatja smaragdok, rubinok, piros, zöld sávokkal festették át a rajtuk nyalakodó napsugarakat. Pillangós magyar főkötőt viselt a méltóságos asszony, apró aranypikkelyek úgy reszkettek, úgy fénylettek rajta, mint a szentjánosbogarak. Valami gyönyörű volt azt látni, hát még a vidám, szép arcot alatta! A főispán a térde között tartotta az aranyos kardját, miközben jobbra-balra köszöngetett a falvakon. A szemben ülő Malinka úr ellenben egy virágbokrétával borított pálcát vitt óvatosan. És hol van még a többi! Se hossza, se vége. Rágányosék a címeres batárban. A grófné fején egy akkora strucctoll, mint egy nagy páfrány! Horth úr a négy pej lován, ezüst csengőkkel, amelyek együtt muzsikát vertek ki, mint a koreai király palotája ereszén az üvegharangok. Négyes pónifogaton jöttek a kis Horth kisasszonyok, a nyoszolyóleányok, egy kis törpe ember volt a kocsisuk, és egy nyolc-tízéves kölyök ült mellette a bakon inasnak, ezüstpitykés dolmányban, ezüstpaszomántos piros sapkában, olyan édes látvány volt az egész, mintha valahol a liliputiak országában volnának elvarázsolva. De ki győzné mind elszámlálni a ragyogást, a pompát. Azt a sok csipkét, brokátot, a tömérdek bársonyt, drágakövet? A szem is elfáradt, mire a tizedik, tizenkettedik hintó is átszaladt előtte, mint egy tündéri álom. Hiszen csak egy perc, meg se lehetett jól nézni. Sőt a végén már a feje is kóválygott az embernek, s úgy rémlett neki, a tömérdek kápráztató színbe belefáradva, mintha ő maga is egy papagájjá változott volna. Már szinte az ment látványosságszámba, ha valamely egyszerűbb rokon hétköznapi fogata hozott be változatosságot. Klementy szerkesztőt például, aki két rossz gebétől vont nyihóc fiákeren ment, megéljenezték a falvakon, mert a szegénység is mulattató látvány ott, ahol ritkaságszámba megy.

Minden ablak megnyílt, amerre a hintók elrobogtak. Kandi asszonyfejek jelentek meg a muskátlis virágcserepek mögött, nem egy leány sóhajtott, s elmerengett aztán, hogy vajon mit csinál, miről gondolkozhatik most Tóth Mari?

Némelyek kiszaladtak az utcára, kiálltak a kapuk elé, s utánabámultak a nagy porfelhőnek, mely a násznép nyomában kerekedett.

- Hm, sokra vitte dolgát ez a Tóth Mihály - mondogatták. - Pedig azt mondják, pék volt Amerikában. S ihol ni, most már méltóságos asszony lesz a leányából. Megérdemli különben, olyan, mint a galamb. Mit is csinál szegényke a sok páva között!

A legnagyobb érdeklődés természetesen Rekettyésen nyilvánult. Majd az egész falu künn volt az utcán, sorfalat képezve a Tóth-kúriáig. A férfiak tiszteletteljesen levették a kalapjaikat, míg a násznép átment. A kutyák lefeküdtek lustán a kapuajtók elé, és nem ugattak, hanem csendes filozófiával pislogtak és morogtak. Talán azt morogták, hogy beh jó úrnak lenni. Kutya azonban nem sok volt a paraszt porták előtt, mert a jobban értesült részük ott portyázott a Tóth-porta épületeinek tömkelegében, ahol különféle pecsenyeszagok javították meg a levegőt, s bűbájos sercegések hangja izgatta finom hallószerveiket.

Tóth Mihály az ambituson fedetlen fővel fogadta az egyszerre bezúdult előkelő urakat, finnyás hölgyeket. »Isten hozta nálunk, Isten hozta.« Azok megrázták a kezeit, megölelték, kedves bátyámuramnak vagy öcsémnek szólították, az asszonyok közül a nyájasabbak még csókot is cuppantottak a szépen beretvált ráncos képére. A kedves asszonynéni után tudakozódtak, aki bent a nagy szobában a pecsenyékkel, frissítőkkel, fejedelmileg megrakott asztalok körül foglalatoskodott, s egyik ölelő rokoni karból a másikba jutott, a kis tatár hercegek pláne kezet csókoltak. »Ó, édes gyönyörűségek, ne fárasszátok magatokat.« Csupa mosoly, csupa vidámság, csupa cukor volt minden; a kinyitott szobákat, vagy hatot, zsúfolásig megtöltötték, a nagy tolongásban szinte elvesztették egymást az együvé tartozók. Kopereczky a feleségét kereste, s panaszkodott, hogy a menyasszonyt még nem látta.

- Pedig azt most volna jó látni - felelte Horth.

- Miért?

- Mert bizonyosan most öltözködik.

Klementy a büféasztalhoz telepedett. A tatár hercegnő Noszty Ferivel ütődött össze.

- Egzekució! - kiáltá. - Hol az egy mázsa bonbon?

- Megnyerte Máli néni, megnyerte - raccsolta ragyogó arccal. - De mégis az a sorja, hogy előbb én jussak a cukromhoz.

- Ahhoz már nem sok idő kell.

Feri kihúzta az óráját és sóhajtott:

- Ó, jaj, még egész negyedóra.

Klementy, aki kibékülési koccintásra hívja föl a büfé körül szorgoskodó Igalit, bizalmasan súgja a fülébe, Ferire célozva:

- Még nem is övé a rekettyési uradalom, és máris raccsol.

Igali a fejét csóválja, s elvegyülvén a vendégek között, hangosan gondolkozik:

- Az esze tisztul tán Tóthnak, hogy ezt az imposztort is meghívta.

- Tessék, tessék, uraim, hölgyeim - tipeg-topog fürgén, újdonatúj cinóberszínű selyemruhájában Tóthné -, egy kis frissítőt. Ugyan, kérem, falatozzanak egy kicsit. A kocsi kirázta már az ebédet. Tessék, kérem alássan. Vagy lesz vacsora, vagy nem lesz. Igen örülök, hogy szegény házamat megtisztelték. Nagy szerencse az ránk nézve. Ne adjanak kérem kosarat. Ha tudnák, milyen szívesen látom. Ó Istenem, Istenem. Itt van ez az őzecske, fiatal puha, mint a vaj, az uram lőtte. Az meg ott vaddisznó. Alul van a soványabbja. Jaj, hisz a lelkemet is odaadnám.

Ilyen szíves kínálások között egyszer csak úgy elgurult valahová a jó asszonyság, mint ahogy egy gyűrű szokott elgurulni, nem látta többé senki. Egyik-másik kereste. De aztán magától is rájöttek, hogy bizonyosan Marit öltözteti most. A menyasszonnyal mindenféle bajok vannak ilyenkor. Elájul, akaratos, szeszélyeskedik, valami elromlik a toaletten, egy kapocs lepattan valahonnan, a cipő nem akar felmenni. Nosza hamar egy kis rizsport kell beleönteni. Szaladj fiam, Klári, keresd meg valahol.

Noszty Feri egyre türelmetlenebb lett. Az óra már el is hagyta a négyes számot, és még mindig nincs itt. A násznép is kezd türelmetlen lenni. Az egyik rész kíváncsi, a másik része már szeretne átesni rajta. A párok igazodnak, milyen sorrendben mennek majd a templomba. Kopereczky megunta tartani a nászbotot, az öreg Rágányos már tarokkhoz szeretne ülni (kár az időért), a Boccaccio-jelmezekbe bújtatott Homlódy-fiúk minduntalan birkózásba kapnak, félős, hogy kárt tesznek az apródi ruhában, mielőtt a parádén átesnének, Klementy már minden toalettet följegyzett, csak a menyasszonyé van hátra. Az bizonyosan Worthtól való, s ritkított garmonddal lesz szedendő. Az asszonyok a százezer forintos kelengyét szerették volna látni és megbírálni, de senki se volt, aki megmutassa s akitől kérdezték, mind azt mondta, hogy nem tudja, hol van. A Leviczky kifent bajusza idegesen rángatózik. Noszty Pál unatkozva csórikálja markában a három gutaütés ellen való gesztenyéjét, szóval mindenki türelmetlen. »Ejnye, de sokáig öltözik.« De legtürelmetlenebb a vőlegény. Váltig kérdezgeti a fel s alá szaladgáló inasoktól, szobaleányoktól, akit házbelit előtalál, mennyire van már a kisasszony, de csak vállat vontak, hogy nem tudják, s olyan ostobán óvatos arcot vágtak (kivált a fehérnépje, melynek az arcán jobban meglátszik a zavar), mintha valami nagy turpisság iránt vallatná őket a csendbiztos.

- Ha nem tudod, eredj fiam, Klára, kérdezd meg. Mondd meg, hogy siessen a kisasszony, hogy már nagyon várjuk.

Fiam Klára elment, de többé vissza nem került. Ejnye, ez mégis furcsa. Feri bosszankodni kezdett.

- Hopp, Julcsa lelkem, tedd le csak hamar azokat a tányérokat, keresd meg Mari kisasszonyt, s gyere jelenteni, mi van vele, hogy még fel nem öltözött. De itt legyen az egyik lábad!

Lelkem Julcsa is eltűnt, és ő se került vissza többé.

Az óra pedig elütötte az egynegyed ötöt, azután megint olyan nyugodtan ketyegett tovább, mint azelőtt. Feri azonban tűkön állt, s hetykén szólt oda Kopereczkyhez:

- Majd megnézem én magam.

Nagy nehezen utat hasított magának az ebédlőben és az ebédlőtől balra eső kisebb szobában a rezgő-mozgó atyafiság közt, miközben díszkardja a lábakba és a szoknyákba akadozott, bomlottul csörömpölvén. A kis szobából egy szűk átjáró vezetett a nők intimebb szobáiba, s ebből egy kis ablak nyílt a ház mögötti gazdasági udvarra.

Végigment a sikátorszerű átjárón, s a Tóthné szobáján megnyomta a kilincset, de be volt zárva (a Mari leányszobájába pedig csak a Tóthné szobáján át lehetett jutni). Kopogott, de semmi életjel. Megfoghatatlan!

Nyugtalanul tekingetett szét, mikor egyszerre megpillantotta a kis ablakon keresztül, hogy a gazdasági udvaron, mely csak ebből a kémlelőablakból volt áttekinthető, éppen e pillanatban kászmálódik föl Tóthné egy zárt batárba, mire pattan az ostor, s nyomban megindul a batár.

Az is feltűnő volt, hogy egy félszer alatt vagy harminc-negyven béres dangubál és pálinkát iszogat, botokkal, vasvillákkal vannak fölszerelve, mint valami verekedésre készülő tábor.

Itt valami különös történik! Rossz sejtelem nehezedett rá.

El, vissza! Embert, asszonyt, tyúkszemet, uszályt nem tekintve, valóságosan átdöfködte magát a násznépnek hagyott három szobán, ment egyenest a balra eső lakosztály felé, melynek a legvégén a Tóth úr esztergaszobája is volt - hátha ott öltöztetik Marit, a könyvtárszoba melletti benyílóban.

De mikor a harmadik szobába ért, éppen akkor lépett ki a könyvtárszoba ajtaján Tóth Mihály, négy szivardobozt hozva a hóna alatt.

Be sem várva, míg közelebb jutnak, riadtan és mohón kiáltja eleibe Feri:

- Hova ment a mama?

Tóth Mihály rápillantott, az a ravasz, rejtélyes mosoly jelent meg az ajkszögletében, melynek értelmét olyan régóta találgatja Igali.

- A feleségemet tetszik érteni? - felelte Tóth uram csendesen és olyan nyugodtan, mint egy pátriárka, hogy e nyugalomtól szinte visszaigazodott Feri megfeszült idegzete is - a feleségem elutazott.

- Hogy lehet az? - pattant fel Feri, azzal a kritikusi fennhéjázással, mint mikor valami szarvashibát lát meg egy konceptusban.

Tóth úrnak még csak a szempillája se rezdült meg, olyan üres, egyszerű beszélgetésnek találta ezt.

- Hát úgy lehet, hogy már a kellemesebb részt, kedves vendégeink érkezését átélvezte, mindig vágyott erre, és most, mikor a kellemetlen részek fognak következni, elutazott.

Ez furcsa felelet volt. S kivált a keserű íz, mely a hangjából kiérzett. Mélységes csend állott be. A zsibongó, beszélgető tömeg, mely a harmadik szobába szorult, egyszerre megnémult. Tóth Mihály pedig ezalatt átadta a szivarládákat az odasiető Igalinak, aztán előrelépett az ajtótól, de nem abban az igénytelen, görnyedt állásban, hanem olyanban, mint egy tigris, aki ugrásra készül.

- Nem értem - mondta Noszty Feri tompán, s látszott, milyen nehezére esik magát visszatartani valamely élesebb szótól. - Az ilyesmi nem szokás nálunk. És hol van Mari?

- Mari is elutazott!

Úgy süvített ez a három szó a levegőben, mint egy kilőtt parittyakő.

De talált is, Feri megtántorodott.

- Az nem igaz - hebegte, s olyan vörös lett, mint a skarlát.

Leírhatatlan zavar támadt. A mindenütt jelenlevő Klementy egy szempillanat alatt megvitte a hírt a szomszéd szobákba, pár szóval megmagyarázva, miről van szó:

- Teringettét - hápogott az ujjait petyegtetve -, a lap alighanem rendkívüli kiadásban fog holnap megjelenni.

Mindenki ebbe a szobába iparkodott, de a másikba is elhallatszott a Tóth Mihály hangja; most meg már olyan volt, mint a mennydörgés.

- De bizony elutazott még az éjjel, a Velkovicsné sógornőmmel, és sohase kerül többé erre a vidékre vissza.

- Mi ez, mi? - kiáltá közbe Kopereczky, és be akart a harmadik szobába furakodni, de lehetetlen volt. Rágányosné az otkolonos üvege után sikított, hogy hozzák hamar. (Az bizony megvan, de valahol Bontóváron.) Homlódyné fölszisszent, mint egy kígyó: »Meg vagyunk gyalázva«, majd oldalba döfte legyezőjével távolabb álló férjét:

- No, lássunk most benneteket, akik nadrágot viseltek.

A Tóth Mihály hangja pedig még csak jobban viharzott, és szinte zúgott, hogy a falak is rengtek belé.

- Ön, Noszty Ferenc úr, olyan gyalázatosan bánt a leányommal, hogy meg kellett neki szereznem az elégtételt, mely tiszteletre méltó rokonainak megjelenésében nyilvánul. Igen sajnálom, s bocsánatot kérek, hogy ide kellett őket fárasztanom, de legalább attól a szégyentől menekedjék szegény gyermekem, mintha a történtek után a család nem akarta volna fölvenni maga közé. Bizonyára vannak önök közt, uraim, gentlemanek, akik tudják ezt méltányolni.

Ferinek minden vére arcába tódult, orrcimpái reszkettek, melle zihált, s az utolsó szavakat nem is hallva (már ekkor erőt vett rajta a vadállati düh), Tóth felé rohant.

- Láttam az udvarban a felállított vasvillás, fütykösös béreseit - kiáltá -, de én nem ijedek meg azoktól.

- Hja, aki háborúra készül - mosolygott Tóth Mihály ingerkedőn -, táborának is kell lennie, olyannak, amilyennek.

- Ezt nem hagyjuk annyiban - ordítá, s kitépte magát az őt visszatartó kezektől. - Ezért leszámolunk, pékmester! Leszámolunk...

S vérbe borult szemei vészjóslóan forogván üregeikben, fölemelt ökleivel már-már rávetette magát Tóthra, mikor egyszerre megnyílt a könyvtárszoba ajtaja, s egy magas, délceg katona lépett be, és rászólt éles hangon:

- Akar ön valamit?

Noszty Ferenc hátrahőkölt az ismerős hangra, s félénken felpillantott, ahonnan a kérdés jött.

Stromm ezredes állott a küszöbön összefont karokkal és ismétlé:

- Mit akar?

Noszty karjai lankadtan estek le, s halotti sápadtság borította el arcát:

- Haza akarok menni, ezredes úr - nyöszörögte szánalmas, megtört hangon.

*

Egy negyedóra múlva magános fogat száguldott a Bontóvár felé vezető úton, utána vagy tízperces hézag jött, s csak akkor következtek megint hosszú sorban a pompás szerszámú négyesek. Amerre mentek, a népek újra kiszaladtak bámulni. De most még jobban bámultak. Ejnye, de rövid lagzi volt Tóthéknál! Hogy lehet ez? És nini - nem is hozzák sehol a menyasszonyt.

A magányos kocsiban Noszty Ferenc ült. Előbb osont ki az udvarra, előbb fogatott be, mint a rokonok. Röstellkedett előttük. Lehorgasztott fejjel, összeesve ült egy darabig, de a tavaszi napsugár, mely új füveket és virágokat hoz a rétnek, új lombokat a fáknak a levetettek helyett, elkezdte őt is nyalogatni, égő sebét gyógyítgatni. S amint egyre távolodott Rekettyéstől, némi enyhítő, vigasztaló gondolatok lopóztak a bénító levertség érzései közé.

...Hiszen elég nagy a világ. És van benne elég leány. Szebbnél szebbek, édesebbek. A hozományok se vesztek még ki. Ej, csak egészség legyen, és egy kis tűrhető kártyajárás.



UTÓHANG

Az erdők elpusztításával elvesztek a bennük lakozó nagy állatok, bölények, medvék. Hiszen természetes valami. Épp úgy elpusztította a folytonos civilizáció és az iskola előnyomulása a babona, a miszticizmus sötét rengetegeit, tehát szükségképpen el kellett tűnniök e kiirtott homályokból a meséknek. A fantázia szívesebben táplálkozik a sejtésből, mint a tudásból. A nagy mesemondók eltűntek tehát a föld színéről és vissza se fognak térni többé. Dumas, Hugó Viktor és Jókai után bezáródik a kapu és nem valószínű, hogy még valamikor megcsikorduljon sarkaiban.

Az elbeszélő és a színi irodalom most már a hétköznapi életből meríti tárgyait. De még nem egészen. Még mindig sok nyűgözi a konvencionális sablonokból. A szabályszerű elbeszélő művek (az akadémiai recept szerint írottak), bizonyos unalmat keltenek, mint a szabályosan épített házak. Semmi sem lehet egyhangúbb, látjuk a nagy városokban. Holott a falusi házikók, hol az emberek külön-külön szükséglete és ízlése érvényesül a legegyszerűbb formákban, változatos, kedves képet nyújtanak.

Csodálatos, hogy az emberiség e tekintetben milyen fiatal még és mennyire tele van naivsággal. Főleg a színpadi művek közönségénél tapasztalható. - Ott ül a nézőtéren s látja a darab legelején, milyen rosszul áll az egymást szerető fiatalok dolga s még csak jobban romlik a második felvonásban: elszorult lélegzettel, remegő aggódással várja a fiatal pár sorsát. Pedig csak a színlapra kell vetni egy tekintetet, s ha az áll ott, hogy »vígjáték«, még az angol bank sem olyan biztos, mint a házasság az utolsó jelenetben.

Nemde különös, hogy egy az érdeklődés megfeszítésére igyekvő műben előre meg legyen határozva a végkifejlődés. Hát az életből van ez véve? Oh Istenem, az élet nem olyan jóságos, hogy ezt garantálná a fiataloknak! Hiszen a konfliktusok nem volnának konfliktusok, ha muszáj volna jól végződniök... Inkább csak azért lehet ez így, mert a közönség még fiatal s nem bánja, ha az történik a darabban, amit ő óhajt, hogy történjék. De nem kell-e egyszer ennek is megváltoznia, ha a közönség öregebb lesz?

Meggyőződésem, hogy úgy a színpadi, mint az elbeszélő témáknak még mindig jobban kell közeledniök az élethez, lehányván azokat a békókat, melyeket az esztétika az öreg témákra azoknak a gyermekkorában rakott.

E szabályokból némelyek, még a legjobbak, a szinte nélkülözhetetlenek közül is, ártanak a természetességnek és rontják az illúziót. Még tán a kerekdedség, a frappáns fordulatosság is. Hogy egy rossz hasonlattal éljek (de talán nem is rossz), ha egy ruhának azt az illúziót kell keltenie, hogy élő emberről van lehúzva, azt akkor nagy hiba kivasalni, ámbár különben a kivasalt ruha szebb. Úgy ám, de az élő ember idomait jobban mutatná kivasalatlanul.

Kétségtelen, hogy az elbeszélés a meséből keletkezett. A »hol volt, hol nem volt« és a »még most is élnek, ha meg nem haltak« két cölöpe közt mozgott. Ez a tartalom lassanként beoltatott megfigyelésekkel és a közönséges hétköznapi viszonyok és élmények fájáról lenyesett gallyakkal. A tündérek helyébe vérből és húsból való emberek állíttattak be, kiket emberi szenvedélyek mozgatnak s emberi csapások és szerencsék érnek.

De ha a meséből lett a regény s levetve gyermekcipőit, amint attól folyton távolodott fejlődésében, épp annyira bizonyos, hogy útja végére még el nem jutott; még most is sok a mesterkéltség benne, s a cselekmény szimmetrikus fölépítésében, az összefutó szálak elrendezésében a csináltság erősen érzik. Az olvasó első tekintetre észreveheti a történet kompozícióján s anyagán is az író kezét és ízlését, holott csak a kidolgozáson és fölfogáson volna szabad éreznie.

Világos tehát, hogy az elbeszélő irodalom még mindig megy előre. Megy, de hová?

Én úgy gondolom, hogy a hírlapírói riport felé. Itt fogja valahol megtalálni a tökélyt. De persze épp úgy nemesítse meg a riportot ezután, mint ahogy megnemesítette azelőtt a mesét. Nincs az a becses írói tulajdonság, mely ne érvényesülhetne ebben a rámában is.

A riport az egyetlen, mely a maga eredeti természetességében folyik. Legközvetlenebb rajzolata a valóságnak s azonfelül szabad és független a szabályoktól. Valóságos »vadon gyermeke« a lapok roppant betűerdejében. A riporter közli velünk a nyers eseményt, felvonultatja az abban részt vett fő- és mellékalakokat anélkül, hogy kénytelen volna életfolyamatukból többet nyújtani, mint amennyit az esemény megértése kíván. A riporter elmondván az eseményt, épp azon módon, mint aki szőtte, maga a Végzet, szélnek ereszti az abban szereplő személyzetet, menjen ki-ki a maga útján, más érdekes vagy nem érdekes, de ezzel többé nem összefüggő események elé, holott az elbeszélő írónak (eddig legalább), kötelessége volt ezeket az alakokat mindvégig összetartani és munkája folyamán vagy végén róluk az olvasónak számot adni, hogy mi lett belőlük azontúl.

Mesterségünk jövőjére vonatkozó ilyenforma sejtelmek kapcsában tettem meg a kísérletet a fentebbi elbeszéléssel. Úgy képzelem a dolgot, mint rendszerint szokott történni a társaságokban, hogy szó van valamiről, mire egyik is, másik is előhoz egy esetet vagy egy példát, mely bizonyít vagy megvilágít. Nos, mondjuk, hogy a »kicsikart« házasságok némely fajtája van szőnyegen s a disputa folyamán az én igazaim mellett felhoznám a Noszty fiú esetét Tóth Marival s mikor a történet bizonyító magvát elmondottam, mintha ezzel be is fejezném, nem törődve a személyek további sorsával. Épp ahogy a vonat beérvén végállomására, megáll és nem megy tovább, habár maguk az utasok még be nem végezték az útjukat.

Csakhogy ezzel az újítási vággyal kapcsolatosan előugrik a kétely is. Birkóznak, birkóznak és nem bírják egymást földhöz vágni. Az újítási vágy nagy hetykeséggel veri a mellét: »Hiszen igazam van«, a kétely ellenben titubálva mérlegeli: Hátha csak a patkót vertem fel megfordítva a pegazusra, s a lábnyomokat tekintve, magamat is megtéveszt a hátravaló menés, mely előrevaló menésnek látszik?

Ily viszonyok között nem mervén dönteni se ide, se oda, legokosabbnak látszott egy kis barátságos egyezkedést kötni a két birkózó között, vagyis megtenni a kísérletet, de mindjárt azzal az engesztelő szándékkal, hogy a következő könyvemben, ha az Isten erőt és kedvet ad, tovább folytatom Bontó megyei ismerőseink sorsát.




Hátra Kezdőlap