A nagy vagyon semmit sem változtatott Kopereczky alapjellemén. Érdekes mixtum compositum volt; fösvény és bőkezű, sőt pazarló. Vegyelemeire bontva, van benne egy kevés a felvidéki gavallérból, szeret sokat mutatni, ha nem kerül nagyon sokba, egy kevés az oligarchából, jól esik egy kis erőszakot gyakorolni másokon, a saját szeszélyei kedvéért, ha nem jár nagy veszedelemmel és végre némi kapzsi üzleti vér is beleszorult, mely arra ösztökéli, hogy minden egyes tényből kihúzza a maga kis polgári hasznát.
Elméletben talán kizárják egymást e tulajdonságok, mert hogyan lehetne gavallér a haszonleső? Tűz és víz együtt. Ám a gyakorlatban elférnek.
Ha a dalárda, a tűzoltó-egyesület, vagy valamely más kunyoráló küldöttség jelent meg nála, akképpen okoskodott: Ezek most száz forint adományra számítanak tőlem (s ez a kicsiny becslés némi bosszúsággal tölté el), pedig voltaképpen háromszáz forintot kellene adnom a vagyonomhoz és a nevemhez mérve (s itt a gőg önté el vonásait), de nem vagyok bolond, hogy annyit adjak (szőtte tovább gondolatait nekividámult, szelíd arccal), adok nekik, a szemtelen tolvaj rablóknak kétszáz forintot, punktum - és adott nekik a kifizetésnél (melyet rendszerint a hű Bubenyik teljesített) százötven forintot - azt is köszönjék meg.
Még jellegzetesebb példa, midőn karácsony után Klementy szerkesztő úr jelent meg nála mecénást keresve »Bontó vármegye monográfiája és főispánjai napjainkig« című művére, mely minden új főispán alatt mint megjelenendő kísért, de azért hihetőleg sohase lát nyomdafestéket, talán nincs megírva sem. E keresésben mindenekelőtt, azaz kizárólag báró Kopereczkyhez fordult, hangoztatván, hogy a vármegye becsülete és dicsősége függ a mű megjelenésétől. A főispán maga is belátta ezt, kedvetlenül kérdezvén:
- S mennyire rúgnának a költségek?
- Ötszáz forintra, méltóságos uram.
- Az sok, nagyon sok.
Morgott valamit a rossz termésről és a tömérdek kiadásról.
- Tekintettel azonban, hogy a mű napjainkig terjed, méltóságos uram, egészen napjainkig, vagyis...
- Értem, kedves Klementy. Azt akarja ön mondani, hogy én is benne leszek. Hát szép, szép, de talán mégis jobb volna, ha az utódom alatt jelenne meg a munka.
- Miért lenne jobb, esedezem?
- Mert akkor még jobban benne lehetnék, egész működésem kidomborodna, ahogy önök mondják.
- Ah, Istenem! - sóhajtott fel Klementy szerkesztő úr, ki a váltakozó politikai viszonyok szerint már egyszer Clementnek is írta a nevét s valószínűleg ez volt az igazi. - Ah, Istenem, arra semmi kilátás, hogy méltóságod megbukjék.
- Ön gonosz hízelgő, Klementy úr.
- Higgye meg a méltóságos báró, hogy túl fog engem élni a főispáni széken s ez esetben...
- Nos, ez esetben halála utánra maradna a munka megjelenése.
- Az lehetetlen, könyörgöm.
- Miért volna lehetetlen?
- Mert nincs olyan ember az országban, aki az én írásomat el tudná olvasni. A szedők tízszer is eljönnek naponként, hogy egyes szavakat kibetűzzek nekik. A munkának tehát az én életemben kell megjelennie vagy különben elvész az emberiségre nézve s ezt méltóságod nem akarhatja.
- Nem, semmi esetre sem akarom - mentegetőzött a főispán -, de ötszáz forint sok pénz, nagyon sok pénz s arra gondoltam, hogy talán leíratom az ön felügyelete alatt, tisztán, olvashatóan a megyei írnokokkal.
Klementy úr sarokba szoríttatván, belátta, hogy engednie kell az összegre nézve, minélfogva ekképpen szólott:
- Nézzük csak, méltóságos uram... egy kis számvetést csináltam a fejemben s úgy látom, szigorún megszorítva mindent, talán kijönnék négyszáz forinttal.
- S azt persze tőlem várná ön? Nos, meg is adnám szívesen, de nekem most, édes barátom, nincs arra való pénzem, teljességgel nincs.
Klementy úr hamiskásan hunyorított szőrtelen szemöldjével s kihúzott a zsebéből egy váltóűrlapot.
- Erre mindjárt gondoltam - szólt nyájas mosolygással, ami még visszataszítóbbá tette himlőhelyes arcát.
- Átkozott Ovidius! - nevetett a báró, ki minden tollat forgató embert Ovidius kollégájának tartott, mert csak erről az egy skriblerről hallott egyet-mást. - Maga mindig a talpára ugrik. No, hát megfogott! Megadom magamat.
S ezzel, fogván a tollat, aláírta a váltót minden szó nélkül. Hiszen az a megjegyzés, hogy »erre mindjárt gondolt«, fölpaprikázta egy kicsit. Micsoda? Azt tételezte föl róla, hogy nincsen ötszáz forintja? No, megállj, Ovidius, ezt nem viszed szárazon!
- Hát itt van a váltócska, amice, hanem mármost mit csinál vele, azt szeretném én tudni? Aláírtam, mert szeretem magát is, az irodalmat és kultúrát is, de most jön már a nehézség. Mert a megye területén nem szabad leszámítoltatni se pénzintézetnél, se magánosnál. Mit gondol, az Isten szerelméért, hogy itt, ahol főispán vagyok, négyszáz forintos váltóim cirkuláljanak? Negyvenezer forint ha volna, azt eltűrném, az méltó egy főispánhoz, tekintélyt szerez, de négyszáz! Hisz akkor én el volnék veszve. No, hát mondja meg, mit csinál a váltóval?
- Értékesítem a szomszéd megyék valamelyik pénzintézetében.
- Ez se lehet. Mert csak az én aláírásom van rajta. Az intézetek több aláírást követelnek, de én nem vegyülhetek el mindenféle emberek közé, azt csak belátja. Az nekem derogál. Mindjárt keresztül hasítanám. Nem a váltót, hanem magát, amice, ha engem rossz társaságba keverne. Ha tud találni egy Esterházyt mellém vagy egy Nádasdyt, azt nem bánom, próbálja, de másképp nem lehet. Nos, mi lesz hát? Mert csak ezen föltétel alatt adom ki a kezemből.
Valóságosan gyönyörködött a Klementy zavarán, mintha most ő volna felül, de Klementy nem sokáig habozott a felelettel:
- Van nekem Losoncon egy uzsorás ismerősöm, aki rögtön leszámítolja.
- Úgy? De bizonyosan nagy kamatot vesz? - kérdi a főispán sajnálkozón.
- Biz az rögtön levon húsz százalékot, amilyen gazember.
- E szerint maga nem kapna többet, mint...
- Háromszázhúsz forintot.
- Hallatlan szemtelenség! Nem, ezt nem tűrhetem - méltatlankodott Kopereczky s dühösen nyomta meg a csöngettyűgombot, mire a főispáni huszár jelent meg az ajtóban. - Küldd be azonnal Bubenyikot! (Azzal ismét a szerkesztőhöz fordult.) Majd elintézem én mindjárt a dolgot keresztényi módon. Addig pedig, míg Bubenyik előjön, nekem is van egy kérésem önhöz. A voglányi járásban, mint tudja, megüresedett egy szolgabírói állás, mely két hét múlva, a január 25-iki rendkívüli közgyűlésen lesz betöltendő, nyomja meg egy kicsit a tollat, mein lieber Klementy, a sógorom, Noszty Ferenc mellett és önnek, mint bizottsági tagnak is, erős befolyása van...
- Nem igen fog menni, méltóságos uram, megmondom őszintén, mert a fiatalurat részint nem ismerik a megyében, részint pedig ismerik. Akik nem ismerik, nem szavaznak ismeretlenre, akik pedig ismerik, inkább szavaznak másra. Vegyük ehhez, hogy az ellenfele Kaby Jóska...
- Nagy szamár.
- Az meglehet, de meg van állapítva a jövője.
- Ugyan mivel?
- Azzal, hogy ő tudja a legszebben énekelni a cs. kir. marseillaise-t. Aki hallotta tőle egyszer, okvetlenül rászavaz. Érzés dolga az ilyen.
- Az ördög szántsa meg az effajta sületlen érzéseket.
- Miattam szánthatja, de azért mégse fog menni.
- Pedig a feleségem nagyon szeretné.
- Sajnos, de ami lehetetlen, az lehetetlen - sóhajtott fel Klementy.
- És én magam is akarom - ropogtatta meg az r betűt a főispán keményen.
- Hm. Akkor meg is lesz - mondá Klementy meghajolva.
- Ez már beszéd, ezt már szeretem - szólt a főispán örvendezve, kezet szorítván Klementyvel, ki a függetlenségi párt egyik vezére is volt. - Ez iránt tehát rendben volnánk. Szabad!
Bubenyik lépett be.
- Mit? Te kopogtattál megint. Hányadszor mondom, hogy mikor hívatlak, akkor te nem vagy látogató, hát ne kopogtass, hanem íziben jelenj meg, mint egy szellem.
- Mit tetszik parancsolni?
- Egyelőre csak annyit, hogy eredj ki és jöjj be kopogtatás nélkül.
Bubenyik kiment és bejött, nem ugyan nesztelenül, mint valami éjféli lélek, ellenkezőleg, nagy csörömpöléssel, mint egy pusztító tatár, mert a könyökével ügyetlenül benyomta valahogy az ajtó üvegtábláját.
- Vigyázz, hé, mert mindjárt pofonütlek - dühöngött a báró, vérbenforgó szemekkel. - Nem tudsz egyenesen járni, vagy részeg vagy?
Bubenyik egy cseppet se ijedt meg. Jól ismerte az urát.
- Miután méltóságod rám parancsolta, hogy szellem legyek, hát azt hittem, hogy az üvegen keresztül is be tudok röpülni.
- Eredj az ostoba kifogásaiddal a pokolba! Azaz megállj csak! No, ne menj hát el, hiszen nem haraptam le az orrodat. Maradj csak, Bubenyicsek, mert azért hívattalak, hogy ezt a derék tekintetes urat megmentsük egy vérszopó piócától, ha lehet. Képzeld el, egy himpellér uzsorás négyszáz forintos jó váltóért csak háromszázhúsz forintot akarna neki adni. No, ezt a pogányságot mégse engedjük. Ha az én megyémben volna, megcsapatnám, ha százszor el van is törülve a botbüntetés. De mert nem itt lakik, csak azt kérdezem tőled, barátocskám, hogy van-e háromszázötven forintunk?
Bubenyik gondolkozott egy kicsit, szemrehányó pillantást vetett a báróra és foghegyről mondá:
- Lesz.
- Akkor hát váltsd be a tekintetes úrtól ezt a váltót. Ő is jól jár s te se jársz rosszul.
Ezekben nyilvánult a Kopereczky jelleme leghívebben. Hisz ez bolond ember, gondolná az olvasó, mert kétségkívül a balek együgyű szerepe az, amit játszik. Ha azonban jobban meggondoljuk, hogy ez a pénz mintegy szubvenciószámba ment a helyi lapnak s hogy ő (Kopereczky) azonfelül a mecénást is adta, sőt tetejébe egy vezérkolompost szerzett vele a sógora szolgabíróságának egy felette szelíd formában, mely a Klementy úr hasznavehetőségét semmiképpen sem koptatta le, úgy azt kell tartanunk, hogy Kopereczkynek elég magához való esze volt, noha sajátosan nyilvánult. Ami pedig a költségek lefaragását illeti, ezt olyan módon csinálta, hogy szinte úgy rémlett neki a végén, mintha ő szerzett volna ötven forintot. Adakozott s ezzel kielégíté gavalléros hajlamait, de az adományozott összegből vissza tudott csípni egy részt, ami viszont a kapzsisági hajlamainak felelt meg. Klementyvel szemben adta a tapasztalatlan, nagylelkű mágnást, akit mindenre rá lehet venni, Bubenyikkal szemben a ravasz, okos embert, aki mindenből hasznot tud húzni, a közönség előtt pedig a bolondul pazarló mecénást, csakhogy egy kicsit visszájára sült el a törekvése, mert a fennforgó esetet véve például, Klementy tartotta őt ravasz kutyának, Bubenyik pazarló bolondnak és a közönségnek tűnt fel úgy, mint tapasztalatlan, nagylelkű mágnás. De nem volt talán egyiknek sem igaza.
Annyi azonban bizonyos, hogy rövid idő alatt alaposan megnyergelte a különben rakoncátlan vármegyét. Hogy mivel? Isten tudja. Épp olyan titok ez, mint amely az állatszelídítő tekintetében rejlik. Bolond kormányzás, mely előbb-utóbb megfeneklik, kétségtelenül van, de okos kormányzás, mely okvetlenül beválnék, nincs és nem lehet, vagy ha lehet, eddig még ki nem találták. Kormányzás csak olyan van, amely sikerül vagy nem sikerül. Lehet, hogy Bontó vármegyét maga Bismarck se tudná kormányozni, aki pedig egy világot húzgál az ő elméje finom cérnaszálain s lehet, elkormányozná jól a legutolsó írnok is, ha főispán lenne és nem tudnák róla, hogy írnok volt, mert hát azt el kell valahogy találni. Már pedig az eltalálás ritkán az okos emberek hivatása; az okos emberek nem találgatnak, hanem rendszerint akarnak valamit, mégpedig ritkán olyast, amit a nem okosok is akarnának s ez már magában is nagy baj. Azért aztán Isten mentsen meg minden becsületes kormányt az okos főispánoktól. Untig elég az, ha okosaknak látszanak.
Merem tehát mondani, hogy báró Kopereczky Izraelnek minden sikere beiktatási beszédének különös esetéből sarjadzik.
De bármily hatalmasnak látszott is a főispán, a januári rendkívüli közgyűlés tárgyai mégse hagyták hidegen a kedélyeket. A magyar nyelv iskolai tanítása tárgyában bizonyos régi megyei szabályrendelet életbeléptetése volt tárgyalásra tűzve s a már említett szolgabírói állás betöltése. Nem szenvedett kétséget, hogy Kopereczky a magyarosítás mellett van és az se lehetett titok, hogy szolgabírónak Noszty Ferencet óhajtja, mégis nagy szervezkedés indult meg; az iskola-magyarosítás ellen a nemzetiségi bizottsági tagok fogództak össze, körülbelül a többség, a szolgabírói szék betöltése pedig főleg a magyarokat izgatta, mint akik mindig a mellékes dolgok iránt érdeklődnek jobban. Mindegy (a magyarok szerint) mit tanulnak a parasztkölykök, de nem mindegy, hogy ki parancsol Voglányban.
Éles megjegyzések kapcsában összehasonlítások történtek a rokon- és ellenszenv festékével. Noszty Feri végre is csak egy tacskó, Herbert és exlajdinánt. Kell a kutyának! Ha cs. és kir. kamarás, maradjon veszteg a király kamrájában, de ne vegye el más ember elől a kenyeret. Legyen a szolgabíró köztünk nőtt, magunkszőrű ember, nem félmágnás. És fonák is volna, hogy hosszabb a mellény, mint a dolmány, hogy a szolgabíró méltóságos úr legyen, az alispán pedig csak tekintetes.
Kaby Józsira kell szavazni az igaz magyarnak. Jó öreg fiú, aki azért úszott el, mert mindenkiért jótállt. Azonfelül »a sokat szenvedett hazafiak« közé tartozott, mert rajtavesztett az ötvenes évek elején a Marseillaise éneklésén, hiszen mindnyájan hallhattátok egyszer-másszor a »Kék golyó«-nál. Most már csak mosolyog rajta az ember, de azokban a bomlott időkben dühbe hozta, bánatba ringatta, keserűségbe mártogatta a magyar szíveket, úgyhogy a felsőbbség bosszút lihegve csapott rá: »Hm. Az énekes madárnak kalitka való.« Az pedig volt nekik Kufsteinban, el is vitték oda vagy három évre. Ámbár nagy istentelenség volt tőlük ilyen kicsiségért, mert legfeljebb a dallamban lehetett találni kifogásolnivalót, maga a szöveg jóformán a császári királyi katonai sematizmusból meríttetett:
Osztrák ármány, Ferdinánd,
Karl, Franz, Albrecht, Styevko Lajos,
Zsófia, Zsófia nagy dáma,
Kamarilla, reakció.
Rác, szerb, oláh, illirizmus,
Saxonizmus,
Vesszetek el!
Heidinger, Leidinger, Windischgrätz,
Jellasich, Simonits, Ulich, Urbán,
Hurbán, Lamberg, Berger,
Wimmer, Prückner,
Vesszetek el!
Szóval elég szépen volt kigondolva és a végén nem ártott senkinek. Ha jobban meggondoljuk, még Kaby Józsinak sem. Az a háromévi pihenés elkellett a torkának - s azonfelül nagy rangra emelték az elzárással, mert mikor kiszabadult, az lehetett volna, ami akart lenni, de ő nem akart, ameddig a nap sütött, vagyis míg nyájas zsidók voltak a környéken, de most, mikor a zsidó arcok már elkomorodnak láttára, rászorult a szolgabíróságra.
A rokonságot és a főispáni aula bennfentes csoportját nem számítva, az egész magyarság a Kaby pártján állott, csak a szerkesztő, Klementy pártolt el az utolsó napokban. Egy fecske azonban még nem csinál se őszt, se nyarat. Ebben az egyben nem szabad engedni a főispáni akarattal szemben. Hát úgy is vette mindenki, hogy az egész választás csak forma. Noszty Feri le se jött rá Pestről, hol a közismert járdataposókhoz tartozik. Nem éri meg a próbálkozás a vasúti menetjegyet!
A közgyűlés reggelén mindenki gratulált Kabynak, csak a főispán mosolygott rejtélyesen.
- Nono, hátha még másképp csöppen - jegyzé meg őméltósága útközben, amint a közgyűlési terem emelvénye felé iparkodott.
- Nem gondolnám - felelt rá Petrovay Tamás, a Kaby ipa, ki történetesen a főispán mellett csoszogott -, hogy más győzhessen.
- Vajon?
- Tojás nélkül nem lehet rántottát sütni, méltóságos uram.
- Hátha olyan csodaszakács akad, bátyámuram?
Megnyitván az ülést, mindenekelőtt kinevezte Malinkát tiszteletbeli megyei főjegyzőnek (nem kerül semmibe s neki örömet csinál); aztán a faltörő kost, az úgynevezett hivatalos szónokot, Liszy ügyvédet szólítá, akivel in camera charitatis előre állapodott már meg.
Ő volt kifejtendő a magyarosító szabályrendeletet s nem csekély ékesszólással bírt a vézna emberke, kár, hogy a hiányzó felső fogai miatt a szavak szétfolytak a nyelve alatt s bizonyos sípoló vagy sziszegő hangokba öltözködtek.
Elöljáróban lepocskondiázta a parlamentarizmust, mely szerinte csak a már teljesen kiépített államokba való, ahol csak folyó ügyeket kell intézni, de ahol még alapvető munkálatok teljesítendők, ott a parlamentarizmus egy ütet taplót sem ér.
- Ne kezdje Ádámon, Éván! - mordult bele Pénteki Bálint, kit, a karzat alatt állván, bősszé és türelmetlenné tettek az onnan leáradó mindenféle illatok a hölgyek hajából és keszkenőiből. Az öregúr a trágyaszagot szokta meg otthon, valamint a fokhagymáét a rostélyosokon és pirítósokon; minden egyéb szag kihozta a sodrából.
- Halljuk, halljuk! - hangzott fel több helyről élénken, mert ebben a kérdésben nem volt se jobboldal, se baloldal, az egész magyarság együtt érzett.
Liszy rögtön megmagyarázta, miért indul ilyen messziről. Azt akarja bebizonyítani, hogy miért kell bizonyos dolgokat, melyek az egyik állami szerv feladatai, más szerveknek átvállalni, ha amazok képtelenek. A bivaly bizonyára erős, uraim, de ha teszem azt olyan merészet ugrana, mint a macska, hát okvetlenül kitörné a nyakát, míg a macskának semmi baja sem esik. (Ez úgy van - bólintott a főispán.) Azért tehát a merész ugrásokat a macskára kell bízni. (Élénk helyeslés a kormánypárti csoportokban.) A parlamentnek felelős miniszterek nem ültetnek olyan fákat, melyek hosszú esztendők múltán tartanak árnyékot vagy hoznak gyümölcsöt, pedig a jövendőkre is illik gondolni egy jól vezetett államban, valamint nem szüntetnek meg olyan bajokat, míg kicsinyek, melyekhez hozzányúlni kényelmetlen vagy személyükre nézve veszélyes - inkább áttolják a jövendő kormányokra, akkorra, midőn már a bajok nagyra nőnek és magára az államra nézve lesznek veszélyesekké. A parlamentáris miniszterek előtt csak azok a sikerek számítanak, melyek mindjárt bekövetkeznek. Mit érne az nekik, hogy húsz év múlva dicsérnék? Nekik az kell, hogy most dicsérjék. Ők az esti lapokra dolgoznak. És ezt nem lehet rossz néven venni, mert minden teremtett lény csak annyi levegőt szív be a tüdejébe, amennyi a pillanatnyi légzésre szükséges és annyi vizet iszik, amennyi a szomjat oltja; kivévén a teve, mely a jövendőre is szed be egy kis tartalékot, de a teve csak két púpot visel a hátán, míg a miniszterén négyszáz és néhány púp van.
Popolniczky Ambrus, a bozsennai kerület országgyűlési képviselője meglökte könyökével a mellette ásítozó Noszty Pált.
- Hm. Ez nekünk szól. Ne válaszoljunk rá?
- Minek? Hisz igaza van.
Ezek után egy ékes kanyarodással (valami idézettel Thierstől) áttért arra, hogy ilyen körülmények között a társadalomra és a megyére szorul a magyarság erősítésének szent feladata s ezt az iskola útján érhetjük el legjobban a szőnyegen forgó statutum életbeléptetésével.
Viharos ellentmondások zúdultak fel a nemzetiségek részéről s nyomban felállt Padák Sámuel, egy óriási termetű tót lelkész, akit »luteránus Kapisztrán«-nak neveztek vakmerőségéért és gyújtó szónoklatáért. Ijesztő benyomást tett széles vállaival, roppant fejével, melyből két vérbeforgó szem bandzsított. Padák volt a megye északi részén fekvő tótság vezérszónoka. Hangja lágy tud lenni, mint a fuvola; de ha akarja, valóságos dobpergéssé dagad és fölrázza a lelkeket. Nincsen ebben máskor semmi veszedelem (a lélek úgyis csak hálni jár a tótba, hosszabb időre nem marad benne), nincsen pedig azért sem veszedelem, mert jó az Isten, egy csomó szászt és oláhot is adott a nemes municipiumnak. Isten ments, ahol csak egyfajta nemzetiség van. Ebből a rosszból jobb a többféle; ahol három van, ott már lehet velök kártyázni. Az egyik mindig »tromf« a másik kettő ellen, vagy a kettő tromf egy ellen, ahogy lehet. A megye politikája ebben sarkallott s az ilyen diplomatizálás mellett éldegéltek valahogy az előző főispánok, mindig a magyarság akaratát vezetvén diadalra a közgyűléseken. Hanem ennél a szerencsétlen kérdésnél előre látható a magyarság veresége (minek is volt azt előrántani?), mert az összes nemzetiségek összefogóztak.
Horth Pista, a fürge másod aljegyző, kit a wipp szerepével bízott meg a főispán, éppen abban a pillanatban számította össze a pro és kontra szavazatokat, midőn nagytiszteletű Padák Sámuel úr beszélni kezdett, s sietve robogott az emelvényre jelentést tenni.
- Kilenccel többen vannak, mint kellene.
A főispán egykedvűen rágcsálta bajuszát s Poltáryhoz fordult:
- Mit csináljunk?
Poltáry vállat vont.
- Ha én tudnám...
- Te vagy a vármegye esze.
- Öt embert kellene hamarjában szerezni - tűnődött az alispán -, a szászokból nem lehet, mert a szászok egymástól szégyenlik a megjuhászodást. Az oláhokból se lehet, mert azok a pópáiktól nem mernek. Talán a tótoktól lehetne, azok puha emberek. Csak ez a Padák ne beszélne, mert az feltüzeli, megacélozza őket.
- Megvonjam tőle a szót? - kérdezte a főispán mohó készséggel.
- Isten ments, azt nem engedi a törvény.
- Majd elhallgattatom én, ha Izrael bácsi megengedi - súgta rejtélyesen az aljegyző, odadugva a fejét a főispán és az alispán feje közé. Szőke göndör haja, friss rózsás arca ugyancsak elütött a két vedlett koponyától.
Kopereczky az alispánra meresztette szemeit, várva, hogy ő nyilatkozzék.
- Jó, jó, öcsém - mondá ez -, csak eredj, vegyülj el köztük és gondolj ki valami okos fortélyt, csábíts el egy pár embert villásreggelizni, itasd le őket, szóval, mit tudom én... sapienti pauca, csinálj, amit lehet. A cél szentesíti az eszközöket.
Horth Pista eltűnt s mint valami pajkos manó, hol itt bukkant fel, hol amott. Az alispánnak, aki lehetőleg szemmel kísérte, úgy látszott, mintha több példányban lenne meg. Most elvegyült a bizottsági tagok csoportjában, majd a karzaton lehetett látni nevetgélve az asszonyokkal. Sőt, az is ő, aki most surran ki az ajtón a tanácsteremből.
Ezzel már, azt hiszi az alispán, végképp elvesztette szeme elől, de nemsokára megint rátalál, közvetlen a Padák háta mögött, úgy tesz a kis semmirevaló, mintha a legnagyobb élvezettel hallgatná az ékes bibliai tót nyelven elvartyogott beszédet.
Padák úr még csak a kezdetnél van, a történeti előzményeknél, széles feneket épít, úgy látszik, hosszú lesz. Önérzetes szavakkal bélyegzi meg a különben nemes magyar nemzet mostani zsarnok ivadékait, kik a szlávok ellen készülnek merényletre. Lám, az Árpádok idejében jó volt a tót nyelv, hiszen a legrégibb magyar nyelvemlék, a híres »halotti beszéd«, jóformán tótul van. Az Árpád-házi királyok tótul nevezték el a vármegyéket, »Novi grad«-ot (Új várat) Nógrádnak, Cserni gradot (Fekete várat) Csongrádnak, a maguk családi fészkét (a magas várat) Visegrádnak, a legfőbb udvari hivatalnokot, a palatinust, ugyancsak tótul nevezik »nadvorni pan«-ból (udvari úr) nádorispánnak.
- Ejnye - fészkelődik újra Popolniczky Ambrus s újra megdöfi Noszty Pált -, ne cáfoljuk meg?
- Minek? Hisz nincs igaza.
Ingerült fészkelődés támadt a magyarságban, mert a tótul tudók elmagyarázták a nem tudóknak; maga a pap gúnyos mosollyal nézte a tengerháborgást, de csak színlelte a nyugodtságot, mert a bal kezével, miközben ide-oda kalimpált a jobbal, idegesen morzsolgatta a szokásos fehér fityegőket a nyakán.
- Sőt, merem mondani, tisztelt közgyűlés - folytatá fennhéjázó hangon, némi művészi pauza után -, hogy a régi magyar királyok még a családi szentélyükben is a szláv nyelvet használták. A szláv volt az anyanyelvük.
- Ohó! Ohó! Bizonyítsa be!
- Elég bizonyság, mélyen tisztelt közgyűlés, hogy négy Béla nevű királyunk volt; a Béla név pedig semmi egyéb, mint a latin Albertusnak, Albusnak szláv fordítása: »Bjela«. A magyar királyok tehát még fiaikat is szláv nevekre keresztelték...
Egy rikácsoló hang, mint az olló, most egyszerre ketté metszette a beszédet. A hang a karzatról jött. Mindenki odanézett. Hm, nem kápráznak-e a szemeink? Bubenyik, a képéből kikelt és alkalmasint becsípett Bubenyik kiáltott közbe:
- To mi lepsje wjeme. Moj pan tam bol kde krstili!
Szokatlan lévén a karzatról való közbeszólás s pláne, hogy a főispán totum fac-ja tette, zajos derültség támadt a teremben, de a hahotán is keresztül verte magát egy éles »Jaj!« kiáltás s minden figyelem a sikoly irányába fordult. A nagy brontesz szónok torkából jött az. A rémülettől kidagadt szemekkel mind a két kezével a derekához kapott, mintha ott tört volna ketté s aztán gomolyaggá zsugorodva, bömbölő üvöltéssel, minő a megsebzett komondoré, rohant ki a teremből. Utána a tót bizottsági tagok loholtak abban a hitben, hogy szeme fényükön az őrület tört ki. Némelyek félénken húzódtak el, hogy hátha megveszett és harapni fog.
Valóságos káosz támadt a teremben. Mi volt ez? Mi baja történt? Mit kiáltott rá a főispán komornyikja? Ki tudja? Ki hallotta? Valami borzasztót mondhatott, hogy úgy ütötte le, mint a bikát a tagló.
Nosza magyarok, szászok, románok mind Klementy szerkesztő felé tódultak. Ott ül, a zöld asztal legszélén s gyorsírással jegyzi a beszédeket. Rettenetes eszével mindjárt, amint hallja, azon melegiben lefordítja magyarra (ki se ereszti a füléből, csak magyar öltözetben) s már mint ilyet veti papírra.
Klementy hát bizonyosan tudni fogja, mi volt a közbeszólás.
Tudta bizony s nyomban felolvasta a hiteles szöveget, mely így hangzott: »Mi azt jobban tudjuk. Az uram ott volt a keresztelésnél.«
Ejnye be furcsa! Most kezdték még csak nem érteni.
Hiszen ennek nincs se füle, se farka! Hát nem valami nagy titkot vagy bűnt leplezett le a tót közbeszólás, melytől Padáknak menten össze kellett roppannia? Hisz ez egy egészen semmitmondó hülyeség - azaz, hogy inkább sokatmondó, de inkább a közbeszólóra nézve, mert világosan látszik ebből, hogy ő is őrült.
Klementy azonban jótállt a Bubenyik józan eszéért.
- De iszen nem őrült az, hanem huncut. Ha egy kicsinyt pikós, szereti az urát kigúnyolni. A Kopereczky bárók ugyanis azzal szoktak dicsekedni, hogy valamelyik ősük valamelyik régi királyunkat, már nem tudom, melyiket, a keresztvízre tartotta s hogy akkor adósodtak el.
- És hát igaz volna az?
- Isten tudja. Nehéz volna az ellenkezőt bizonyítani.
A beállott zavart taktikai célokra akarta kihasználni az alispán s figyelmeztette Kopereczkyt, hogy teremtsen csöndet, hátha most sikerülne szavazásra bocsátani a kérdést, amikor vagy tíz tót szavazó künn van, a szavazás kimondása után be lehetne záratni a teremajtókat s a statutum sorsa biztos lenne.
- Így is biztos - felelte a főispán nyugodtan, de azért rázni kezdte a csöngettyűt.
Ugyancsak meddő fáradság volt. A csengettyű szava elveszett, mint a légyzúgás a kovácsműhelyben, mikorra meg a zaj kezdett már veszni, felállott szólásra a szász Wolf Rudolf, a bontóvári téglagyár tulajdonosa s német nyelven támadta a statutumot. Alig jutott el öt-hat körmondatig, már a tótok is visszatértek, fenyegető gesztusokkal. Mindenki kíváncsi volt, mi újság, mi lett Padákkal? Lassankint fülből-fülbe szivárgott, hogy semmi nevezetes se történt, nincs baja, hála Istennek (ezt a tótok tették hozzá), csak egy kicsit megijedt és mindjárt itt lesz, mihelyt átöltözik, a »Kék golyó«-nál, a szobájában. Valójában pedig igen otromba csíny történt - panaszkodának -, éretlen merénylet a szólásszabadság magasztos elve ellen, mégpedig orvul, hátulról, amennyiben valami gazember galambtojás nagyságú jeget csúsztatott be hátul a szónokló tiszteletes úr inggalérja mögé, amely hirtelen leszaladván a meztelen hátgerincén, olyan rettentő érzést kellett, mintha hideg, éles pallóspengével egyszerre ketté szelnék a testét. Nem csoda, hogy a szegény tiszteletes annyira kijött a sodrából... Hanem iszen nem maradhat ez példás elégtétel nélkül.
Wolf úr, ki tüntetőleg búzavirágot szokott viselni a kabátja gomblyukában, nem ilyenkor, csak nyár elején (ilyenkor parókát visel, de nem tüntetőleg), szintén a hosszadalmas szónokokhoz tartozott. Nem gyújtott, nem tett hatást, legfeljebb elálmosította a magyarokat (de az is valami). Nem is igen törődött ő ezzel, észre sem látszott venni a nemes törvényhatóságot, mint az imádkozó, valami itt jelen nem levő, képzelt alakhoz intézte szavait, hogy bevádolja a barbár magyarokat. Bismarck vagy az öreg Vilmos sziluettje lebeghetett lelke előtt.
Még az elején tartott, visszapillantással a hamelni patkányfogóra, ki egy varázssíp elbűvölő hangjával csábította ide a szászokat, míg most a sovinizmus csinnadrattabummja riasztja el innen, midőn a teremajtóknál felállított hajdúk egyike sürgönyt nyújtott át neki. Ritka idegek és ritka ékesszólás bírnak meg egy felbontatlan táviratot. Beleveszi magát az ember fejébe és fúr ott, mint egy szú, a kíváncsiság és a rettegés bizonytalanságában himbálva az elmét. Próbálta egy darabig, de nem bírta ki. Addig-addig morzsolgatta ujjai közt, szórakozottan darálva mondókáját, míg végre feltörte s belepillantott. Arról értesíti a szuperintendens, hogy a féltizenkét órai vonattal megérkezik és hozzászáll.
Minthogy pedig Wolf úr buzgó presbitere volt az egyháznak s amellett sokba vette a püspököt és nagy megtiszteltetésnek, hogy vendégül fogadhatja, legott meglepi a legnagyobb fokú nyugtalanság, akadozik, nem jutnak eszébe a poének, az óráját nézegeti. Huh, mindjárt tizenegy óra és még otthon semmit sem tudnak, hogy hozzálássanak az ebédfőzéshez. Aztán a vasúthoz is ki kellene menni, mégpedig egy kis küldöttséget illenék hirtelen összeszedni.
Szégyen ide, szégyen oda, a szükség a legnagyobb úr, mindeneknek meglepetésére befejezte, úgyszólván elcsapta beszédét, majd egy pár tekintélyesebb hitsorsosával tárgyalt, mire nagy sebbel-lobbal többedmagával elhagyta a közgyűlés termét. De biz azt észre se vették, mert az imént belépett Padákra fordult a közfigyelem, kit hívei most már mint mártírt, »szlava«-kiáltásokkal fogadtak.
Horth Pista azonban gondoskodott róla, hogy az elnökséget figyelmeztesse a beállott kedvező körülményre, felszaladt jelenteni a főispánnak:
- Nyolc darab szász szavazat eltávozott a vasúthoz a püspök elé.
- Nem is tudtam, hogy ma ide érkezik a püspök - jegyzé meg az alispán, lévén ágostai hiten ő maga is.
Horth Pista hamiskásan kacsintott rá:
- Nem csodálom, mert maga a püspök sem tud felőle.
- Puff neki! Akkor semmi hasznát se vehetjük, mert mindjárt visszatérnek.
A nevetését alig tudta elfojtani a viceispán.
Alkotmányos hasznot azonban csakugyan nem lehetett húzni a Horth csínyjéből, mert a hurbanista dr. Motika nyomban átvette a szót. Szájas prókátor volt, éles hangjáért »Penicilus«-nak gúnyolták. Ha hamar bevégezné, még volna remény. Csakhogy ez is olyan penicilus, mely nem egykönnyen csukódik be.
A főispán csendesen bóbiskolt az emelvényen, az alispán madarakat rajzolgatott egy ív tiszta papirosra, a bizottsági tagok csoportokba verődve trécseltek. »Hagyni kell a lovat, hadd hányja ki a kehet, aztán megint húz - inté türelemre környezetét Noszty Pál -, ne szóljatok közbe, hamarabb elhallgatnak.« De nem hallgattak el. A nagyobb kaliberű szónokok után sorompóba léptek a szatelleszeik, a kisebbfajta stréberek és az okvetetlenkedők, akiknek nincs építő téglájuk, de akad egy-egy kövecskéjük, amellyel meg lehet hagyigálni az ellenpártot. Bár gyorsan követték egymást, mégis csak fél kettőkor záródott be a sor Uhl Timotheussal (röviden »Ultimó«-nak nevezték Bontóváron), aki kijelentette, hogy inkább a Gyík hullámaiba fojtja gyermekeit, mintsem magyar iskolába küldje.
Ultimó úr csakugyan az utolsó szónok volt, de mit ért, ha a szászok már délben visszajöttek, elégedetlen arccal, hogy a püspök lekésett a vonatról.
Poltáry gyöngéden megérinté a főispán kezét, mire az fölrezzent.
- A tárgy ki van merítve. Nincs több szónok.
Kopereczky keményen nézett végig a hullámzó tömegen, honnan »szavazzunk« kiáltások voltak kivehetők, megrázta a csöngettyűt, mire csend támadt, aztán kinyújtotta a fejét, mely eddig váll-lapockái közé volt esve s ezeket mondta kemény, ropogós hangon, hogy szinte az ódon falak is visszhangozták:
- Miután a Liszy bizottsági tag úr indítványa ellen semmiféle érvet vagy kifogást nem hallottam, kimondom a határozatot, hogy egyhangúlag el van fogadva.
Mint hogyha hirtelen támadó orkán süvít végig az erdőn, szörnyű zúgással mozdulnak meg a fák s gallyaik egymásba kavarodva, birokra szállni látszanak, legott pokoli háborgás tört ki, száz fenyegető, tiltakozó vagy csodálkozó mozdulat keresztezte egymást a fülledt, sűrű párás, szinte pépszerű levegőben s kivehetetlen kiáltások fonódtak össze fül- és idegbántó hangzavarrá. Még a magyarok is megütődve néztek a főispánra, majd egymásra. Poltáry orráról leesett a pápaszem, legurulván a pulpitusról a padolatra, egyik üvege el is tört. Noszty a fejét csóválta. A főjegyző kirúgta maga alól a széket s le akart szállni az emelvényről, míg ellenben a nemzetiségi emberek az emelvény felé csörtettek, mint a bikák a vörös posztó irányában, szenvedélyes kiáltásokkal, melyekből csak elvétve lehetett megérteni egy és mást: Ohó! Nem oda Buda! Nem úgy verik a cigányt! Előbb a szavazás következik! Hallatlan erőszak! Hát megbolondult? stb.
A vakmerő Wolf a dühtől sápadt arccal egyenesen az emelvényre ugrott. Kopereczky egy szigorú pillantást vetett feléje s haragosan csapott a leoldott, keresztben fekvő kardjára.
- Mit akar itt? - mennydörgé harsány hangon.
Pillanatnyi csönd támadt.
- A jogunkat akarom - kiáltá fulladozó hangon. - Tessék szavazásra bocsátani a kérdést!
- Az már meghaladott álláspont - felelte csodálatos módon szelídre vált hangon a főispán -, én már kimondtam a határozatot.
- Hisz éppen abban van a törvénytelenség, mert azon a hamis alapon mondta ki, hogy senki sem beszélt a Liszy indítványa ellen - méltatlankodott Wolf úr, most már tiszta magyar nyelven. - Fölforr az ember vére, ha látja, hogy ilyesmi lehetséges. Önökre hivatkozom, magyar testvérek, ítéljék meg mi történt itt. Hiszen élő emberek vagyunk, vannak füleink és vannak még gentlemanok. Uramfia, hisz reggel óta nem csinálunk egyebet, csak mindig a Liszy-féle indítvány ellen beszélünk, a többi közt magam is...
Most meg már az őszinte sajnálkozás és megbánás külső jeleit vette fel a Kopereczky sunyi arca.
- Ah, Istenem - szólt mintegy magába szállva, összetörten, naiv megszeppenéssel. - Mennyire sajnálom, hogy így történt, de honnan tudhattam volna én, hogy ellene beszélt az igen tisztelt barátom, mikor én nem értek németül!
Gúnyos vigyorgás ült ki az ellenzéki arcokra erre a kényszeredett kifogásra, míg a magyarok sötét hallgatásba takarództak, melyet mintegy kétfelé szelt, akár a borotva, a dr. Motika sajátszerű hangja.
- Hát én nem beszéltem ellene? Mi?
- Bizony, meglehet - felelte a főispán nyugodtan -, de én tótul se tudok.
Semmi, még a pénz se fogy oly villámgyorsan, mint a tisztelet és tekintély, ha egyszer az ember költeni kezd belőle; éktelen hahota támadt. Mit? Hogy tótul se tud? Ilyet mert mondani? Ez már mégis plusquam dialektika! Risum teneatis amici!
- No, már ennek az egész világ tudja az ellenkezőjét, főispán úr - fortyant fel Padák Sámuel fejcsóválva. - Hát nem tótul tárgyalt velem és társaimmal méltóságod a tegnap esti békítő konferencián? Kérdem, meri azt, amit különben az egész világ tud s ami annyi szem közt történt, itt a megye színe előtt eltagadni?
Kopereczky még most se jött zavarba, se el nem vörösödött, mint a hazugságon értek szoktak, ellenkezőleg hátravetette a fejét kevélyen s kócsagtollas kalpagját magasra emelte, hogy szólni akar.
A kínos feszültség, mely erre a feleselésre következett, mélységes csendet teremtett, még a köhintéseket is leintették a türelmetlen pszt sziszegések. Hiszen lesz itt zaj mindjárt, mert egy szék fog most összetörni egy ember alatt. Ebből a slamasztikából lehetetlen immár kimászni. Halljuk, halljuk!
- Hát igaz - kezdé a főispán szakadozottan, lassan -, tegnap tótul tárgyaltam az urakkal és azonfelül sokszor és sokakkal beszéltem tótul, valamint még sokszor fogok, mert szeretek is tótul beszélni, de uraim (s itt egyszerre kigyúlt az arca, szinte megszépült, míg hangjában megcsendült az érc, miből közönségesen azt az aprópénzt verik, mellyel a hallgatók megvesztegettetnek), mikor én ezt a ruhát magamra veszem, ismétlem uraim, ezt a ruhát (és meggyszín bársony mentéje rubintköves csatjára helyezte mutatóujját), akkor én a három Istenből a negyedikben hiszek, a magyarok Istenében, a földtekéből csak egy kis darabnyit látok, a magyar hazát és minden nyelvet elfelejtek, csak egyet tudok, a magyar nyelvet!
No iszen támadt erre zaj, de nem ám a főispáni szék recsegéséből, hanem a tomboló éljenrivalgástól. A nyomott kedélyek fölengedtek és a másik túlságba csaptak, mint a lefogott gallyak, váratlanul fölszabadulva, hatalmasabb erővel és lendülettel vágódnak fel a magasba. Valóságos diadalmámor fogta el a magyarokat, tobzódtak a lelkesedésben, kendőket lobogtattak, kalapjaikat lengették; egyetlen tetszetős frázis kicsalta belőlük a tigrist, aki szörnyű fogát kivicsorítva, kész ellenfeleire rohanni. A nemzetiségek rögtön kicsinyek lettek és meglapultak, mint a siket malac a rozsban. Csupán Uhl Timotheus kockáztatott meg egy szenvedélyes felkiáltást - de Uhl Timotheus bizonyosan be volt csípve, mert józanul nem merte volna:
- Önöknek tehát tetszik ez a gyalázatos törvénytelenség?
Nagy méltatlankodás tört ki erre. Jó szerencse, hogy immár nem karddal járnak a megyei urak, mert úgy járt volna Uhl Timotheus, mint egykor Rakovszky és Okolicsányi az ónodi országgyűlésen, ami pedig nagy kár, sőt szerencsétlenség lett volna, mert Uhl úr volt a főispán napi partnere a tarokkjátéknál s Uhlon kívül még csak egy ember tudta a tarokkot tíz mérföldnyi distanciában Bontóvár körül, egy félszemű nyugalmazott ezredes (Bontóváron csak ferblit játszanak), minélfogva Uhl úr nélkülözhetetlen harmadik volt.
Sietett is a főispán elterelni róla a figyelmet, leintvén kezével a háborgást, mint Neptun a szeleket.
- Halljuk! Halljuk!
- Uhl t. bizottsági tag úr törvénytelenséget emleget, amint a zajból kivettem. Nos, beismerem azon esetre, ha ő vagy társai olyan törvényt mutatnak, amelyik azt rendeli, hogy nekem németül vagy tótul kell tudnom.
- Úgy van, úgy. Nincs olyan törvény. Éljen a főispán!
- Vitam et sanguinem pro comite nostro - ordított bele az öreg Palojtay István, az ellenzék legkonokabb vezérférfia. - Meghajtom előtte a zászlómat!
Ezt a közbejött epizódot megint percekig tartó lelkes tüntetés követte a főispán mellett, úgyhogy csak nagysokára folytathatta szavait.
- Ugyebár nem tudnak ilyen törvényt mutatni? De én meg bírok mutatni önöknek olyat, mely azt mondja, hogy a határozat kimondása után minden további fecsegés hiábavaló. Azért tehát menjünk tovább, tisztelt közgyűlés. Napirenden van a megüresedett voglányi szolgabírói állás. Jelölöm Noszty Ferencet és Kaby Józsefet.
Kaby, Kaby, Kaby! A levegő megtelt »Kaby« kiáltásokkal. Száz és száz Kaby zúgott, hömpölygött a teremben. A nemzetiségek összeharapták ajkaikat és kezdtek a teremből kivonulni, odakünt fenyegetőzve és lármázva, mert bent most nem lett volna tanácsos; akik bennmaradtak közülök, szintén »Kaby«-t kiáltottak, tudván, hogy a főispán ellen tesznek, csak imitt-amott szórványosan potyogott egy-egy »Noszty« s az is szerényen, elenyészőn.
Őméltósága összevonta szemöldjeit, mint egy haragos Jupiter, aztán kissé felemelkedett székében, kardját a hóna alá fogva:
- Minthogy úgy veszem ki - mondta határozott, kihívó hangon és szemeiből zöld fény lövellt ki -, hogy a többség Noszty Ferencet óhajtja, ezennel kijelentem, hogy Noszty Ferenc választatott meg! Több tárgya nem lévén az ülésnek, ezennel bezárom.
A meglepetés pillanatnyira megfagyasztotta az ajkakat. Lehetséges-e? Jól hallották-e? Higgyenek-e a füleiknek? Az apró sérelmekre gyorsan vág vissza a tömeg, de a nagy injúriák, mint az erős ökölütések, megszédítik az elméket. Úgyszólván levegő után kapkodtak a magyarok és mindössze egy általános fölszisszenés hangzott.
A nemzetiségek gúnyosan kiáltozták:
- Itt van ni! Kellett ez nektek? Éljenezzetek hát most is, pupákok!
Kaby József halotthalványan ugrott fel az egyik zöld asztalra.
- Hát engedjük ezt, polgártársak? - hörögte. - Hiszen többségben vagyunk!
A főispán eközben rendíthetlen nyugalommal lépegetett le az emelvényről, mint aki minden dolgát jól végezte. Némelyek eleibe futottak, hogy szép szóval meggyőzzék, visszatérítsék, mások ellenben tanácstalanul kiabáltak, kérdezősködtek, lótottak-futottak, szörnyűködtek s fejvesztve keresték a fejüket, a Kaby-párt vezérét, az ősz hajú Palojtay Istvánt, aki csak az imént rakta le hódolati szóbokrétáját a főispán lábaihoz.
- Hol van Palojtay? Merre van Palojtay? Mit mond Palojtay? Halljuk Palojtayt!
Palojtay azonban, aki a legtekintélyesebb véne volt Bontó vármegyének s mérges ember, mint a paprika, ezúttal csak a vállait rángatta ide-oda:
- Hja, kedves barátaim - mondá végre nagy kedvetlenül, az ő parasztos, ódon modorában -, ha megettük a fácányt, aki nagyon ízes pecsenye volt, most már bizony nyeljük le a békát is, aki nagyon keserű falat.
Ebben aztán, akarva nem akarva, igazat kellett neki adni. »Ha az egyik jogtalanságot, mert jól esett, lelkesen megéljeneztük, most már nem lehet sírni a másikért.«
Így lett meg a voglányi járás szolgabírája Noszty Feri.
Persze suba alatt sok szó esett erről ezután is és ha Noszty Feri annyit csuklott volna, ahányszor e napokban emlegették a nemesi kúriákon és egyebütt, nem éppen hízelgő megjegyzésekkel, a doktorok bizonyára nem eresztik útnak tél közepén. Minthogy azonban éppenséggel nem csuklott és teljesen egészséges volt, a főispánnak arra a sürgönyére, hogy szolgabírónak választatott, jöjjön a hivatalát elfoglalni, legott útnak indult, azaz előbb még egy uzsorást hajszolt fel a Két szerecsen utcában, akiből egy kis kölcsönt csiholt ki az új állásra, amellyel az utolsó estén kövérebb útiköltséget próbált szerezni a »Korona«-beli kártyaszobában; minthogy azonban a szerencse istenasszonya mögött nem Kopereczky ült, hanem ellenkezőleg, őmellette ült egy úgynevezett rokonszenves gibic, aki a kezei és a szemöldökei mozgatásával minden kártyáját ki tudta fecsegni, titkos egyetértésben az ellenjátékosokkal, reggelre csak annyi pénze maradt, hogy a vasúti jegyet megválthatta.
Sokkal könnyelműbb volt, mintsem ez lehangolta volna. Semmi az, hiszen Bontóváron már ott a sógor, aki rendbe hozza. Fellengős tervek és remények ringatták. Most végre megfogta a szerencse anyját. A raj majd utána jön. Milyen csodás véletlen, hogy éppen a voglányi járásban lesz. Alsó-Rekettyés is odatartozik. Tehát a legtermészetesebb módon jut be a Mariék házához is! Sapristi! Ez olyan szépen következik egymás után, mintha ő diktálná, vagy még jobban. Kíváncsi volt, mit szól mindezekhez Máli néni, akivel élénk levelezésben állt s akinek még Pápáról a vendéglőből megírta hosszú levélben a Findura szőlőjében lefolyt kalandot. Máli néni azt felelte ekkor röviden: »Ne tégy semmit többé, meg se moccanj ezentúl. A fűmag el van vetve, várd meg nyugodtan, míg kikel és megnő, hogy széna legyen belőle. Szerencsés kópé vagy.«
A szerencsés kópé megérkezett s nyomban a megyeházába ment, ahol éppen nagyban tisztogattak a főispán lakóosztályaiban. A főispánnét várták, aki holnap érkezik meg a kis Izrael báróval a krapeci kastélyból. Fehérruhás leányok és a helybeli úrnők Bécsből rendelt kaméliabokrétával fogják várni a vasútnál.
A főispán nagy patáliát csapott, hogy minek pusztították el a szobájában levő pókhálót is a tisztogatás révén? Hogy engedhetted azt, te mamlasz? (Ez Bubenyiknek szólt.) Hát nem tudod, hogy az a pók nekem kedves állatom volt, akit órákig elnézegettem, mikor már tőletek megundorodtam? A leghívebb barátomat öltétek meg. Őtőle tanulgattam a szövést. Aztán micsoda hasznát vettem csak az ősszel is, mikor még nyitva lehetett az ablakokat tartani, a beszálló legyeket mind elfogdosta, fölfalta, egyiket se engedte, hogy engem molesztáljon és most vége van. Jól van Bubenyik, most az egyszer elnézem a dolgot, hanem ha valamikor itt legyeket találok, azokat neked kell megenned a pók helyett. Isten engem úgy segéljen. Ah, nini. Hát megjöttél? Szervusz sógor! Elmehetsz Bubenyik!
- Kötelességemnek tartottam a sürgöny folytán - mondá az új szolgabíró, némi szertartásos ízzel - s mindenekelőtt hálás köszönetemet fejezem ki a megválasztásért. Nagyon kedvesen lepett meg.
- Majdnem egyhangúlag ment - mosolygott a főispán, megrázva a sógor kezét.
- Nem az én érdemem - szerénykedett Feri -, ősök érdeme s a Noszty név nimbusza.
- Nos, úgy értem az egyhangúságot, amice, hogy az én hangom, akárhogy kieresztem is, csak egy hang.
- A fő az, kérlek alássan, hogy megvagyok.
- Világos és természetes. Napóleonon se kereste az ördög sem, miként lett első konzul. De csak császár korában nem kereste. Mert akkor nem volt már tanácsos keresni. Te azonban egyelőre még nem vagy császár, sőt én magam se vagyok. Azért tehát jó lesz magadat mindenekelőtt egy kicsit megszerettetni. Azért sürgönyöztelek fel, hogy azonnal láss hozzá.
- Szívesen tenném, de hol kezdjem?
- Ezt is megmondom. Leteszed az esküt. Ami rendesen hamis eskü, mert azt egy szolgabíró se tartja be. De ezt az Isten nem is kívánja, van annak egyéb dolga is, mint a vármegye adminisztrációját figyelemmel kísérni. Annál inkább kívánják ennek az eskünek a be nem tartását a járás befolyásos bizottsági tagjai, ezek a liliputi oligarchák, a maguk két vagy háromszáz holdján. Máskülönben kimarnak, elüldöznek, gáncsot vetnek, fegyelmikbe mártanak, s pokol lesz az életed már itt a földön. Azért tehát látogatásokat teszel a járásodban az előkelőbb embereknél és igyekszel szeretetre méltó, kedves embernek mutatkozni...
- Hm, persze, hanem...
- Tudom, mit akarsz mondani. Ahhoz fogat kell és csinos hajdú a kocsiülésre. Aztán egy kis aprópénz a borravalókra és a kártyára, mert azt csak nem mondhatod, ha tarokkozni hívnak, hogy »nem tudok«. A tudatlan ember ne vállaljon megyei hivatalt. No, ugye ezt akartad mondani?
- Bölcs Salamon se beszélt különben. Méz és színbölcsesség csurog ajkaidról.
- Ami a többit illeti, az mind meglesz magától. Lakást kivehetsz Voglányban, az elhalt szolgabíró házát kiadja az árvaszék, gazdasszonyt ellenben ne fogadj, mert azzal hírbe hoznak, ha olyan vén lesz is, mint a Matuzsálem hátramaradt özvegye. Kosztra egyébiránt nincs is szükséged, mert a szolgabíró a járásában mászkál és mindenütt etetik, mint a pókot. Képzeld csak milyen mérgem van! Kisöpörték a kedves pókomat, akinek itt volt a hálója az íróasztalom melletti ablaknál. A főispáni pókot, hahaha. Ha megtudja Klementy, egy humoros újdonságot ír róla. Ismered Klementyt?
- Nem.
- Oh, bár csak én se ismerném. De hogy a szavamat ne felejtsem, hát mondom, ne tarts gazdasszonyt s egyáltalán ne vigy háztartást, mivelhogy ma itten, holnap ottan, szépen kitartanak a kúriák és a kastélyok a hajdúval együtt, csak valahogy el ne áruld a hajdú előtt vagy a kisasszonyok stammbuchjaiban, hogy melyek a kedvenc ételeid, ha csak nem akarsz egy évben hétszáztízszer lekváros derelyét enni vagy káposztás kockát, aszerint, amint a hajdú megsúgja, akit a háziasszonyok eziránt kivallatnak. Tiltsd meg neki huszonöt bot vagy halálbüntetés terhe alatt, hogy e tekintetben nézetet nyilvánítson s olyan változatos kosztod lesz ingyen, majd meglásd, mint egy kanonoknak.
- Megengedem, kedves Izrael, de hát a többi?
- A többiről én gondoskodtam. Még hajdút, kocsist is fogadtam már a számodra.
- Te vagy a világ legédesebb sógora - áradozott Noszty Feri - és a legkörültekintőbb főispán.
- Először is itt van egy százas, ezt egyelőre kölcsön adom nyolcas kamatra. Mert ne gondold, hogy engem szipolyozni fogsz. Amit eddig adtam, mind föl van jegyezve s fizeted utána a kamatokat, majd ha lesz miből. Hiszen talán lesz. (Jelentősen hunyorított a bal szemével.) A lovaidat az én saját nevelésű táltosaimból válogattam ki (ti. a rosszát válogatta ki). Hétszáz forint az áruk, sógorok közt, mert olyan könnyelmű embertől, mint te, ha ugyan volna, egy másik hétszázat is megkapnék. A bricskát pedig Krapecről hozattam. Nem új, mert az nem is gavallérnak való, azt hinnék ha új volna, hogy csak most kezdesz úr lenni, pedig annak a színének kell lenni, hogy folytatod. És arra fölséges egy ócska bricska, olyan mint az öreg nemesség. Egyébiránt kitataroztatta Bubenyik, úgyhogy jobb az újnál és újból ki van lakkozva, olyan mint izé... mint egy kalitka.
Ezt a szót húzta ki elméje szűkös szótárából, mert legközelebb feküdt a valósághoz, minthogy otthon Krapecen tyúkok és másféle házi szárnyasok tanyáztak és költöttek benne.
Feri urat meglehetősen lehangolta és szinte az egekből rántotta alá a fogat vázlatos rajza, de nem szólt, csak a bajuszát pödörgette kissé idegesen.
- Mindezeket az apádnak ígértem meg - folytatá. - Egy Kopereczky pedig vagy meghal vagy megtartja a szavát. Notabene, a bricska ára kétszázötven forint, a hámot ellenben kölcsön adom ideiglenesen, de ha szétszaggatjátok, előre megmondom hetven forint az értéke, mert clara pacta, boni amici, édes Ferim. Nagyon tetszeni fog neked az egész úri készség, éppen egy szolgabíróhoz való. Egész életedben áldani fogsz érte. Hanem azért ne bízd el magad túlságosan az atyafiságos érzületeimben, mert már hallhattad is, hogy én egy kicsit bolond vagyok. Ezt a nővéred is bizonyíthatja, ha nekem nem hinnéd. Mondtam már, hogy holnap érkezik?
- Nem.
- No, hát mondom. Megjön és egy nagy bál lesz nálam a farsangon. Természetesen te is részt veszesz rajta. De nem erről van most szó. Arra akartalak inteni, hogy ne bízd el magadat az érzelmemben, mert ahogy most a főispánnál jelentkeztél és a sógort találtad, úgy is csöppenhet, hogy a sógorhoz jössz egyszer vagy másszor, egyben vagy másban és a főispánt találod magad előtt. Most pedig elmehet a szolgabíró úr! Bubenyik majd elvezeti a »Kék golyó«-ba, ahol a lovai és a cselédei vannak. Fizesse ki a számlájukat és menjen a járásba egyelőre csak ismerkedni.
Noszty engedelmesen sarkon fordult elöljárója szavára és a kéznyújtást se várva, sietett az ajtó felé.
Kopereczkynek tetszett ez az engedelmesség s nyájasan szólította vissza.
- Maradj kérlek, még egy kicsit. Látom, jó tisztviselői matéria lappang benned, eltaláltad a helyes ösvényt és nem akarsz visszaélni a rokoni összeköttetéssel, amitől, megvallom, fáztam egy kicsit. Hát ülj le most már, végy egy szivart az agyaradra, míg kikeresem számodra a hasznos útmutatást. Azt ingyen adom.
Kinyitott egy fiókot az íróasztalban, sokáig kutatott, kotorászott benne s káromkodott, hogy nem találja. Felváltva szidta Bubenyikot és Malinkát, míg végre megsokallta Feri.
- Ugyan, ne fáradj, kérlek alássan, majd megveszem útközben a könyvkereskedésben.
- Mit veszel meg a könyvkereskedésben? - csodálkozott a főispán.
- Mi egyebet, mint a közigazgatáshoz szükséges ujjmutató kézikönyveket? Vagy nem azokkal akarsz megajándékozni?
Elnevette magát Kopereczky és kedélyesen hátbaütötte a sógorát.
- Oh, jaj, te golyhó! Miféle bolondságokon jár a te eszed? Isten ments, hogy én tereád könyvet tukmáljak! Egyet tanulj meg lelkem, hogy patikából szeretni, könyvből országot igazgatni, romlásra vezet.
- Honnan tanuljam hát meg a közigazgatást? Hiszen tudod, hogy sohasem foglalkoztam ilyesmivel.
- Hogy honnan tanuld meg? Ejh, hát minden egyéb megtanít arra, csak a könyv nem. Megtanít például a bricskád, mert ahol nagyot zökken, ott kátyús az út, hát elrendeled, hogy csinálják meg. Ahol a lovad megbotlik vagy visszahökken a hídon, ott bizonyosan valami baj van vagy a korlátfán vagy a híddongákon, meg kell csináltatni. Ahol a pajták lyukain ki van tolva a kocsirúd a közlekedési útra, úgyhogy a sötétben felesnének a pityókos emberek, elrendeled a kocsi eltávolítását a rúd különbeni elfűrészelésének terhe alatt. A közigazgatás a legkönnyebb dolog a világon. Látni kell tudni és parancsolni, ez az egész. Azonfelül tapintatos legyen a szolgabíró. Ha valami üdvöset csinálsz, csináld nagy kürtöléssel, nagy nyilvánosság előtt, ha valakire huszonötöt vágatsz, gondoskodj róla, hogy ne legyen hozzá tanú, mert most már állítólag nem szabad botozni. Nem a miniszter, hanem az újságok miatt. Ahol rend nincs, rendet kell csinálni. Ahol az igazság erősebb, mint az emberek, ott az igazságot kell a nyeregbe ültetni, ahol ellenben az ember erősebb, mint az igazság, ott az illető ember pártjára állasz. A legnagyobb tudomány tehát az embereket ismerni a talpuktól kezdve a fejük tetejéig és arról szól, fráter, az én »hasznos ujjmutatásom«, amit keresek, de itt is van már. Elbújt a kutya a sok ostoba írás közé. (Egy kis paksamétát húzott ki s abból kikereste a voglányi járásra vonatkozót.)
- Ez az - mondá jelentősen -, ezt tanuld meg, mint a bibliát és kövesd, hogy hosszú életű légy ebben a járásban.
Szólt pedig a hasznos útmutató a járásban lakó előkelőbb és szájasabb családokról, valamint azokkal való diplomatikus és célirányos viselkedésről és bánásmódról, ilyenformán:
Mezernye. Briskay Péter (háromszáz hold) szereti a latin klasszikusokat, egyéb nem imponál neki, erős kálvinista, gorombáskodni kell vele, a mézédes embert utálja.
Voglány. Wracza Károly meggazdagodott fűszerkereskedő, hiú ember, pertu kell szólítani s tehetsz vele, amit akarsz.
Bárkányban, Török Gábor nagybirtokos és nagy szamár, dicsérni kell a juhait és rendelni a saját készítésű édes pálinkából.
Kaszád. Korgó Dániel (négyszáz hold) sok atyafia van, szidni kell őket előtte.
Alsó-Rekettyés. Tóth Mihály demokrata, bolondos nézetekkel, jó ember, használható, bár nagy befolyása még nincs. A nagyzolást nem szereti.
Drenk. Palojtay István. Nagy portentum. Buzgó katolikus és erős antiszemita. Ámbár kuruc véralkatú, az uralkodóházat nem szabad előtte ócsárolni, mert Károly Albert főherceg, akinek vadászterülete van a megyében, meg szokta hívni vadászataira s ilyenkor vendégül is betér a házához. Erre igen büszke, de különben is sok bogara van.
Így ment ez véghetetlen sorban, íveken keresztül az összes bizottsági tagokról. Némely helyütt kényes és sikamlós instrukciók is előfordultak, ilyenfélék: »noli tangere feminam, quia Dominus rabiatus est.« Ezt például Varsányi Jánoséknál jegyzi meg, holott Krivy Mátyásnál éppen az ellenkezőt javasolja: »Meg kell a menyecskét fogdosni imitt-amott, a vén salabakter szereti ha nejét idegenek kívánatosnak tartják.« Ugyancsak szigorúan óvja a hasznos útmutató a vele élőt, nehogy Csobolyó Miklóstól a családja után tudakozódjék, mivelhogy az egyik kisasszonya Rómában van Besztercebányán, a feleségétől pedig válik.
Ez az egész elaboratum ugyan a főispán részére készült (Findzsa asszony adatbeli hozzájárulásával), de kiszakítva belőle pusztán a voglányi járást, Noszty Ferenc is hasznát vehette.
Illő szófogadással mindenben ennek alapján kezdte meg működését járásában, mindenekelőtt Palojtay Istvánt keresvén fel Drenken. Az öregúr ódon kúriában lakott, a falu végén. Különben minden ódon volt körülötte. Öreg faóriások meredeztek égnek a kertben, divatból kiment csézák és bricskák álltak a kocsiszínben, valamennyi a legjobb karban, mert mindent kímélt és soha semmit se változtatott. Még a ruháját is mindig ugyanabból a posztóból vágatta. A cselédei hasonlóan többnyire vén tuskók voltak, egy bérese száz és két tavaszt számlált (arcképe gondolom meg is jelent a Vasárnapi Újságban). Valaha a Simonyi regimentjében szolgált, mint huszár s mutogat is őkelme egy makrapipát, amit a híres versailles-i zsákmányolásból elemelt, mely szerinte valamelyik francia királyé lehetett. (Alighanem a XIV. Lajosé, incselkedett az öreggel Palojtay.) Daru Jóska ebben az időben már semmit se dolgozott, csak pipázott (abból a fent említett tajtékpipából) és nyáron a gyümölcsösre ügyelt, ami nem volt valami fontos feladat, mert a gyümölcsfák is elaggottak és nemhogy gyümölcsöt hoznának, de már virágozni is lusták voltak. Bent a házban is ócska és kedves volt minden, a kályhák, a bútorok és maga az asszony is, jóval öregebb az uránál, minthogy Palojtay az első felesége halála után annak anyját vette el, hogy együtt sirathassák az elköltözöttet. Az anyósa, aki már a nyolcvan körül járt, olyan eleven, fürge volt még most is, mint egy fürj. Egész nap sürgött-forgott, tett-vett, bodros főkötője szinte csillogott a fehérségtől. Keményre vasalt szoknyái vígan suhogtak, az övéhez tűzött kulcsok fiatalosan csörömpöltek. Az egész megyének ő volt a legtiszteltebb matrónája, kinek hírnevét csak emelte csodálatos karrierje, hogy anyósból feleség tudott lenni. Pajzán nyelvek azt beszélik, hogy Károly Albert főherceg látogatása is (amit roppant irigyeltek tőle a mágnáskodó, nagyobb családok), arra a kíváncsiságra vezethető le, hogy ezt a világra szóló anyóst akarta látni őfensége.
Palojtay ezentúl is »mamá«-nak hítta feleségét s példás szeretetben éltek együtt. Bár kétezer hold földjük volt, mégis a kisebb nemesekkel és lateinerekkel barátkoztak, a rangtartó uraknak: Nosztyéknak, Rágányoséknak, Homlódyaknak, Horthoknak fittyet hányva - s innen az óriási népszerűség, mely Palojtayt és Fruzina mamát környezte.
Zimankós idő volt február elsején estefelé, mikor a Noszty Feri kocsija befordult a bontóvári útról Drenknek. Nagy hóbunda takarta a mezőket és az utakat, csak a varjak feketéllettek a csillogó fehérségen és a falvak szélein a disznópörkölési helyek. Noha az új fogaton sok kifogásolni való volt, most mégis nagy kedvteléssel hajtotta Feri, orosz trappereket képzelve élénk fantáziájával a pejkók helyére. Erősen elhatározta magában, hogy az új hivatallal ő maga is új, komoly emberré lesz, de úgy járt, mint a szenvedélyes alkoholista, mikor pálinkás butykost lát, mindjárt visszaesik régi nyavalyájába; amint markában érezte a gyeplőket, keblét legott dzsentri-érzelmek kezdték magasra dagasztani. A cikázó, csengő-bongó szánok, melyek részint megelőzték, részint szembe siklottak, felköltötték benne a rossz démont s azt jártatta mindenek felett eszében, miként tehetne annyi pénzre szert, hogy egy mutatós négyest szerezhessen. Barátok szerzése volt útjának a célja, ezt kívánta tőle a sógor. Nagyon helyes, de aztán így egészítette ki az alapgondolatot: barátokat szerezni, akik zsiráljanak neki. Az eskü emléke, melyet apjának tett, hogy sohase veszi többé igénybe a váltókat, a csengős fogatok zajába fúlt.
Palojtay szűz dohányt vágott a nagy ebédlőben az asztalon, Fruzina mama pedig a befőttes üvegek felett tartott szemlét, mikor az asztal alatt heverésző »Mászlás« nevű híres vizsla morogni kezdett s nyugtalanul hegyezte a füleit. Minthogy Palojtay és felesége egy kicsit nagyot hallottak, a vizsla mindig velök volt s ő jelezte, ha valaki érkezett odakünn.
- Vendég jött - mondá Fruzina mama.
- Mégpedig idegen - jegyezte meg Palojtay -, mert megyebeli úri ember mind tudja, hogy holnap kell jönni.
Hm, biz az finánc is lehet. Be kell takarni a dohánykát. Hamar ráterítettek egy abroszt s azzal a vendég elé siettek volna a vizitszobába, hogy itt ne érje őket; de a jött csinos fiatalember megelőzte őket, hirtelen belépett, zúzmarás bajusszal, kivörösödött fülekkel és orral.
- Kívántam tiszteletemet tenni kedves urambátyámnál és édes asszonynénémnél - szólt magát illedelmesen meghajtva.
- Isten hozott, kedves öcsém - kiáltott fel élénken a gazda -, de ne vedd rossz néven a gyengülő emlékezetemnek, hogy nem tudom, voltaképpen ki vagy.
- Noszty Ferenc, az új szolgabíró vagyok.
Az öregúr meghökkenni látszott egy kicsit.
- Ej no, beste lélek, hát te vagy az, akivel a törvényt pofonütötték?
Fruzina mama közbelépett, eltaszította pajkos dévánsággal az urát a fiatalember elől.
- Eredj, te hóhér! Még bizony nem átallod összeszidni az öcsémet a részeges Kaby miatt.
S ezzel megölelte Ferit és egy atyafiságos csókot cuppantott az orcájára.
- Sokat táncoltam valamikor az apáddal - szólt és szemtől-szembe figyelmesen megnézegette a jöttet. - Éppen ilyen volt valamikor.
- No, ha az apád képét viseled fiú - kacagott fel az öreg úr kedélyesen, mintegy nyitányul, hogy most fog élcet mondani -, akkor viseled az én képemet is, mert ámbár nem szavaztam rá, ez idő szerint apád a képviselőm. Hozd idább hát azt a fizonómiádat, amely voltaképpen az én fizonómiám, hadd csókoljam meg magamat.
S most már ő is összecsókolta az új szolgabírót.
Hanem azért tovább is tettette magát, hogy haragszik, és el is kezdte legottan indokolni.
- Hát nagyon rám ijesztettél fickó, mert tudd meg, hogy magyar dohányt vágtam odabent a másik szobában és minthogy ez tilos cselekedet, ilyenkor fázom a hatósági közegektől. Még a szívem is elállt dobogni.
- Legalább nem kopik addig - felelte Feri. - Egyébiránt én örök hallgatásra kötelezem magamat.
- Nem ér semmit. Ennek csak egy orvoslata vagyon - folytatá az öreg úr -, ha az illető hatósági közeg is beáll bűnrészesnek, vagyis aláveti magát annak a szabálynak, hogy velem együtt szívja ki a felvágott dohányt. Nos, ráállunk?
- Attól függ, kedves bátyámuram, hogy hány pipányit vágott fel?
- Hát egy nehány pipányit.
- Mégis mennyit?
- Lehet vagy kétszáz pipára való.
- Tyűh! Hisz az egy hétig is eltartana.
- Attól függ, hogy milyen pipás vagy.
- Csak egy félórára jöttem, urambátyám, hogy magamat bemutassam.
- Bolond beszéd. Láss a vacsora után, Fruzinka. Nem lehet énnálam, fráter, egy félóra alatt bemutatkozni. Ne nézz engem olyan semmi embernek! Mert én a szolgabírámról mindenáron tudni akarom, hogy iszik, hogy kártyázik és hogy táncol.
- No, hát jól van - hagyta rá Noszty, hetykén belevetve magát egy karszékbe -, hozza hát ide bátyám azt a pipát, hadd gyújtsak rá, aztán holdvilágos este van, elmehetek én éjfélkor is, szívesen teljesítem a kívánságát a vacsoránál. Megpróbáljuk az ivást és egy kicsit kártyázhatunk is.
- Látom, hogy jól nevelt ember vagy, hékás, de ne kezdd a hivatalodat mindjárt sikkasztáson - mert a táncolást már úgy látom, el akarod sinkófázni.
- Hiszen nem vagyok én medve, hogy a bátyámuram mindenképpen meg akar táncoltatni.
- Medve bizony nem vagy, hanem gavallér csak talán vagy és itt annyi szép leány és menyecske lesz a környékről holnap, hogy még a sánta ember lábai is megmozdulnak. Holnap van a Fruzina mama születésnapja, ezt aztán emberül szoktuk megtartani. Aki kabátos ember van a vidéken, az mind itt lesz, hacsak nem ágyban fekvő beteg, azt a csúfságot hát nem teszed az én öregemen, hogy ilyenkor menj el a házból.
- Hát persze, hogy nem megyek.
- No, már ezt szeretem. Jól fogsz mulatni, majd meglátod. Itt lesz a cigány is Bontóvárról. Most küldtem el értük két béres-szekeret és tizenkét bundát, hogy meg ne fagyjanak.
- Hol veszi urambátyám azt a sok bundát?
- Esett juhbőrökből fércelik össze erre az alkalomra a szolgálóink.
Noszty tehát ott maradt éjszakára Palojtayéknál, miközben igyekezett az öreg úr kedvében járni a hasznos útmutató szerint, szidta a zsidókat s szóba hozta a főherceg látogatását, ami kedvenc beszélgetési tárgya volt Palojtaynak.
Ettől rögtön bőbeszédű lett. Elmondta, hogy itt volt ennél az asztalnál s Fruzina mamát arra kérte, hogy magyar ebédet főzzön neki, hát főzött is neki pörköltet, töltött káposztát és túrós csuszát.
- Úgy beszélsz - fortyant fel Palojtayné -, mintha egyéb se lett volna.
- Persze volt egyéb is, egy teljes francia ebéd, de ez most nem tartozik a tárgyhoz. Azt akarom mondani, hogy a pörkölt ízlett neki, a túrós csuszától azonban visszariadt, mikor megkóstolta, »oh Istenem - szólt -, olyan ízű, mint a mosott ruha.« Általában különös emberek ezek a főhercegek. Sohase tudhatni, mi tetszik nekik. Más vér foly az ereikben. Mikor először jelentette be ezelőtt hat esztendővel, hogy a vízi vadászat idejére hozzánk száll, egy csomó anekdotás könyvet hozattam Pestről, Bécsből, hogy az ötleteket megtanulva, tudjam mivel mulattatni. Bevágtam úgyszólván szóról szóra a könyveket s ebédnél vagy vadászat közben próbáltam elmondani egyet-egyet, ha valami apropóra került, de a főherceg hideg maradt, mintha fából volna az arca kifaragva, a legkacagtatóbb történetnél meg nem jelent azon egy fia mosoly sem; hogy él, csak az ásításából és a pillái rezgéséből látszott. Már-már kétségbeestem, hogy olyan kedélytelen és semmivel sem bírom felrázni, midőn véletlenül valami elhalaszthatatlan teendőm jutott eszembe s minthogy rossz a memóriám, nehogy elfelejtsem, kihúzom a ceruzámat és az ing-mandzsettára jegyzem fel: »Mit ír ön?« - kérdezte. Megmagyaráztam neki, hogy rendesen ide szoktam jegyezni egyet-mást. »Pompás gondolat - mondá -, ezt én is megtanulom.« »Iskolás koromban szoktam meg - folytatom -, mert ide jegyeztem ki leckémből a slágvortokat, hogy a tanárokat bolonddá tegyem.« A főherceg édesdeden kacagott fel: »Das ist gut - kiáltott fel - sehr gelungen« - és megint csak kacagott, hogy a ház is rengett és a könnyei potyogtak. Ezzel aztán egyszerre, mintha a fejembe lőtték volna, kitaláltam, mi kell a főhercegnek s sorra előszedtem hajdani diákcsínjeimet és a másokéit, ostoba, sületlen lappáliákat, melyekben mindég a professzorok húzták a rövidebbet és amelyeken senki se nevet már napjainkban. Kifogyhatatlan derültség kísérte ezeket, őfensége fel volt villanyozva, hahotázott, tombolt, hanyatt vágta magát a kanapén s kijelentette, hogy egész életében nem mulatott még ilyen jól és nem talált ilyen kitűnő vadászcimborára. Egy nappal meghosszabbította nálam való időzését s azzal búcsúzott el, hogy megint eljön hozzám, mihelyt teheti. Innen van az én barátságom a főherceggel, édes öcsém. Ne gondold, hogy én valami különös okos vagy szeretetre méltó férfiú vagyok, akit ki akar tüntetni, vagy akibe beleszeretett. Mindössze eltaláltam a gyengéjét. S az ő gyengéje is bizonyos pszichológiai igazságon nyugszik. Neki minden ember, a nagyuraktól és államférfiaktól kezdve az apró emberekig, mindig csak kellemeset mondott és tett, kivévén gyerekkorában a nevelők és professzorok, ezek az ő életét is megkeserítették, ők tehát az egyedüli ellenségei e földön. Minélfogva minden epe, harag és rosszakarat, amely egy emberi szívben szükségképpen megterem, míg nálunk eloszlik ezerfelé, e szegény jámbor főhercegeknél pusztán az ártatlan professzorok nyakába szakad. Azért mulatott jól az én diákcsínjeimen, mint ahogy te mulatsz most az én előadásomon, mert te meg, imposztor, az én gyengémet találtad el.
Vacsora után Fruzina mama mindjárt lefeküdt, bocsánatot kérvén, hogy holnap mozgalmas nap vár rá, a tyúkokkal fekszik le, hogy a kakasokkal kelhessen, a két úr ellenben sokáig beszélgetett a borocska mellett, országos és megyei közügyekről, ahogy ez már szokás magyar anyától született emberek közt, szidták a németet és a zsidót, majd kifogyván a témákból, az örök forráshoz, a kártyához nyúltak, néhány parti pikétre vállalkozván. Palojtay kimelegedett a somlyóitól (Tóth Mihály termése - dicsérte a gazda), ingujjra vetkőzve csinálta a hatvanasokat és kilencveneseket, már szinte az éjfélhez járt közel az idő, mikor valami kopogtatásféle hallatszott az ablakon.
A gazda megrángatta a falon levő zsineget, mely a szomszéd szobában alvó inasának szólt, állítólag a lábára volt kötve a zsineg másik vége, mert az inas, Mucskó Berti, szintén nagyot hallott, túl lévén ő is a nyolcvanon. Nagy lassan előkullogott, ásítozva.
- No, mi a szó? - kérdé nem minden bosszúság nélkül.
- Nézd csak, apuska - mondá a gazda a kártyáit igazítva -, valaki az ablakon kopogtat már harmadízben és nem lehet meglátni, mert jégvirágos az üvegtábla, kinyitni pedig nem akarom, mert ki vagyok melegedve.
- Hát én nézzem meg, ugye? Mert én nem vagyok kimelegedve, ugye?
- Bizonyára te is ki vagy melegedve, apuska, de te nem kártyázol, ráérsz felöltözködni s kimenni, hogy tájékozást szerezhess, hogy ki az és mit akar?
Az inas kicammogott kedvetlenül, dörmögve s elmúlt vagy negyedóra, míg visszatért.
- Ki volt? Mit akar? Csak nem vendég?
- Egy zsidó fiatalember.
- Micsoda? - ugrott fel Palojtay dühösen. - Hol az a korbács? Hát korcsma az én házam? Hát ki vagyok én, hogy éjnek évadján rám merjen kopogtatni? Ejnye, mordizom adta, ez már több az egynél. Hol van? Ereszd le rá a kutyákat a láncról.
- Itt van az előszobában.
- Beeresztetted? Énhozzám? Most, éjjel? Hát meg vagy te veszve, apuska? Hát nem tudod te, hogy én antiszemita vagyok? Korbácsold ki azonnal, te vén szamár.
- Már azt pedig nem teszem - felelte Mucskó nagy flegmával.
- Mit? Nem teszed - s villámok jelentek meg a szemeiben -, amit én parancsolok...
- Az Icik zsidóné fia, azé a szegény özvegyasszonyé, aki a templom mellett lakik, a rozzant házikóban.
- Mit bánom, akárkié. Hogy mer idejönni? Ilyenkor? Hozzám?
- Hát úgy mer, hogy az anyja hirtelen nagyon megbetegedett, talán a halálán van s borostyán-csöppeket jött kérni a tekintetes úrhoz.
- Hm - szólt Palojtay megjuhászodva -, az a beteges, sovány asszony az, ugye, aki némi fűszerrel s nyáron gyümölccsel kereskedik?
- S úgy tartja fenn az apró gyermekeit.
- No, hát adunk neki borostyán-csöppeket. Küldd be azt a süldő zebedeust.
Egy tizenhat-tizenhét éves kamaszt tuszkolt be kisvártatva az apuska, aki vagy a hidegtől vagy a félelemtől reszketve állt meg az ajtónál, összehúzván mellén a kopott zöld női wiklert, melybe be volt burkolva.
- Mi baja az anyádnak? - kérdé Palojtay.
- Görcsei vannak - szólt siránkozó hangon -, már napok óta igen gyenge.
- Ki mondta, hogy borostyán-csöppeket vegyen?
- Ezek szokták fájdalmát enyhíteni, de nekünk nincs, elfogytak.
Palojtay könyvtárszekrényében tartogatta kézi patikáját, onnan vett ki egy kis üveget, amelyből átöntött valami keveset egy üres üvegbe.
- Eredj, siess velök, aztán jó volna, ha egy kis bort itatnál az anyátokkal; van borotok?
- Van otthon. Árulunk azt is.
- Azt igya meg a béka, meg a kutya, amit ti árultok. Hanem egy kis erős tokaji bor kellene a betegnek. No, megállj csak. Mit is csináljunk csak? (Az öregúr a fejét kezdte vakarni.) Hogy az ördög vigye el az anyádat, még utoljára is nekem kell lemennem a pincébe. Nagy hideg van odakünn, apuska, mi?
- Borzasztó hideg van - felelte Mucskó.
- Azért mondod, imposztor, hogy te szeretnél lemenni a pincébe. Nem találtam el, mi? Nix, nix, fráter. Neked már ártanak az ilyen expedíciók, öreg vagy s ha teleszopod magadat, két napig alszol utána, nem lehet hasznodat venni, majd csak magam botorkálok le. Add rám a bekecsemet és keresd elő a kulcsokat, hadd hozzak annak a beteg asszonynak egy pár kortyot. Így, most jól van. Eredj előre, világíts a gyertyával! Te pedig vigyázz, öcsém (ez a szolgabírónak szólt), hogy ez a fickó valamit addig el ne lopjon. Te pedig, Slajmi (ez a zsidófiúnak szólt), eredj közelebb a kályhához és melegedj meg.
Az öregúr csakugyan nem restellt a térdig érő hóban végigmenni az udvaron, a melléképület mögött a sziklába vájt pincébe s felhozni egy kis itcés üveg tokaji eszenciát.
- De nehogy megkóstold útközben, te gazember - figyelmezteté a suhancot, átadva neki az aranyszínű folyadékot -, és nehogy egyszerre találd az anyáddal megitatni, mert menten táncra kerekedik és férjhez megy.
Ha már egyszer lent járt, bizony egy kis altatót a maguk számára is hozott, megtöltött két kis poharat s koccintott a vendégével.
- Miértünk is meghalt a Jézus Krisztus - jegyzé meg kedélyesen, némi felköszöntés gyanánt -, azaz hogy megfeszítették a zsidók.
- Úgy ám, de urambátyámnak ez nem mindig jut eszébe, mert úgy látom, nem olyan nagy antiszemita, mint amilyennek tartják.
- Mit beszélsz? - csodálkozott az öreg. - Hogy én nem vagyok antiszemita? Hát hogyne volnék én antiszemita? Mindig ellenök beszélek a megyegyűléseken. Hiszen majd meg fogod te azt hallani.
- Mi a fityfenét ér, ha aztán olyanokat tesz, mint aminek az imént tanúja voltam?
Palojtay furfangosan mosolygott.
- Nem érted te a csíziót, öcsém. Mert, látod, úgy van az, hogy én alapjában borzasztó antiszemita vagyok, de csak azokra a zsidókra haragszom, akikre én szorulok rá: azokra, akik énrám szorulnak, nem haragszom.
S hogy ím így kivágta magát, erre a dicsőségre még egy-egy kupica tokajit kellett felhajtani Szent János áldásának. Még mikor lefeküdt és a gyertyáját eloltotta is egy szép, cirádás ezüst koppantóval, sokáig hánykolódott elmélkedvén párnái között, hogy milyen bolond ember ez az új szolgabíró, aki még őt se tartja igazi antiszemitának. Hát érdemes a közügyekben fáradozni?
Reggelre nagy nyüzsgés-mozgásra ébredt Noszty Feri. Talpon volt az egész ház. Mozsárdöngetés, habverés zaja, malacvisítás, baromficsipogás hallatszott a konyhai helyiségek tájáról. Az udvaron cselédek lótottak-futottak, mindenféle nyelveken kiabálva, mintha a Babilon-tornyát építenék s valamennyi fölött, mint valami tábornoki parancsszó, uralgott a Fruzina mama hangja; sertést forráztak, távolabb a kamra előtt őzet s nyulakat nyúztak az ambituson. Azután a vendégek kezdtek érkezni a megye távolabbi részéből, csörgő-bongó szánokon, nehézkesen gördülő nagy batárokban. A bemutatkozásoknak nem volt se hossza, se vége. Az urak kártyapartikká alakultak át, az asszonyok pletykázó kompániákká. Odakünn az istállók előtt máglyatüzet gyújtottak meg, hogy a vendégcselédek melegedjenek körülötte. Ebéd után a közeli falvakból is ömlöttek a vendégek, úgyhogy hovatovább szűkebb lett a lakosztály, mivelhogy télen csak az innenső részét lehetett a szobáknak használni. A kúriát a híres utazó Palojtay, István úr öregapja építtette; nagy fantaszta volt s talán Perzsiában is járt, ahol a sah palotájáról vette a burleszk ötletet, de akárhogy volt is, akármiért tette, elég az, hogy a »Paszománt« nevű patakot, mely átszeli a kertet, keresztülvezette a fundamentum-falba illesztett rostozaton a szobák egy részén, úgyhogy keresztülfolyik rajtuk és hűsen tartja őket; nyáron például úri élvezet a patak csörgése mellett szundikálni a díványon vagy csibukozni, azonfelül pisztrángtenyésztést is próbált ott a leleményes ős, hanem bezzeg télen nyirkosak és mohtól zöldek, fölfelé pedig penészesek lévén a falak, nemcsak kifűthetetlenek a szobák, de nem is használhatók. A halála lenne a falak dögletes kipárolgásától, aki most ott töltene egy napot vagy éjszakát. Bízvást eltörülhetné a király a halálos büntetést, ha ilyen börtönei volnának.
Ily viszonyok mellett csak nehány szoba jutott a vendégeknek s amint egyre gyűltek, mindig több-több bútort kellett kivinni. Ágyak, almáriumok apránként kikerültek az udvarra, a hóra. Ilyenkor csak a székeknek van becsületük. S egyetlen professzor lenne most, akire Palojtay bácsi nem mondana élcet, még a főherceg őfensége kedvéért sem, ti. Hatvani professzor uram, aki ismerte azt a bűvös fortélyt, hogyan kell a kicsiny szobákat tetszés szerint egy pillanat alatt megtágítani öblös palotatermekké.
Torzonborz bácsik, öreg matrónák, szép fiatal leányok, délceg fiatal úrfiak fejtőztek ki rendre a különféle bundákból és prémes csurapékból, melyeket halomra hánytak az első szobában. Amennyi csókot és kézcsókot ezektől kapott ma Fruzina mama, jó, hogy át nem lyukadt az arca vagy a keze. Hát még a sok jókívánat!
Rangra ugyan nem volt egyforma a társaság, némelyik négy ficánkoló lovon jött, másik két rossz gebén, volt itt nagy úr, de falusi jegyző is, tanítók leányzói és baronesszek (Mezernyéről a báró Krackner kisasszonyai), de színre nézve egyformák voltak az érkezők: vörösek és fehérek - vagyis vörösre mart a csípős hideg minden orrt és minden arcot s fehérre meszelt minden bajuszt, hajat és szakállt a zúzmara. Csakhogy mikor aztán Fruzina mama nyájas szólamára: »tessék, tessék beljebb kerülni, édes lelkem«, beléptek a bundaszobából a nagy zöld szobába, melyet két vaskos kályha fűtött kívülről, némely haj kiengedett, megfeketedett, némely arc kifehéredett vagy rózsaszínt váltott, másik a sárga színt vette fel, míg ellenben maradtak hajak és szakállak, melyek megtartották a fehér színeiket azontúl is.
Úgyszólván egymás hátán tolongtak a vendégek estefelé, de azért igen jól érezték magukat, kivált a fiatalok; egy almát nem lehetett volna elhajítani, ahogy szokás mondani, de egy gyújtó tekintetet most sokkal észrevétlenebbül lehetett kicserélni. Végre is ki tehet arról, hogy Fruzina néni télen született, éppen abban a hónapban, melyben legkevesebbet beszélnek az asszonyok? A szükség nagy tanítómester és »sok jó ember elfér együtt«, olyanforma pótigazság, mint a hiányos emberi tagok eltüntetésére vagy kidomborítására kitalált vatta és egyéb mesterséges töltelékek. Egy darabig elhiteti, hogy ez mind idom - de alapjában mégis csak vatta. A szobákban beállott szorongás rendesen minden évben megszüli azt az indítványt, ha fagy van odakünn, hogy: »ki a szabadba!«. A vendégek már tudják és magukkal hozzák a fiatalok a korcsolyáikat. A kert alatt ott van a befagyott Mammut-szem (így hívják a tavat), óriás ezüst karika, melyen csodás élvezet siklani, odaállítják a partra a cigányt, s a zene hangjainál foly a mulatság, míg csak be nem sötétedik és megjelenik a hírnök: »tessék vacsorálni jönni.«
Most is úgy volt. A fiatalokat kikergették az öregek. Még a kártyaszoba (pedig az immunis hely) sem védte meg Noszty Ferit.
- Eredj ki, öcsém. Jégre magyar! - dirigálta Palojtay. - Ami kártyaasztal elfér, adjuk át whistező öreg hölgyeknek és uraknak. A ferbli majd csak a vacsora után jön. Addig te még menyasszonyt is találhatsz magadnak!
Hát el is ment az új szolgabíró s meglepte, elkápráztatta a tündéri kép, mely a Mammut-szemen elébe tárult a keresztül-kasul sikamló fiatalság, a strucctollas és virágos női kalapok színpompája, a sehol véget nem érő fehérségben, mint egy illanó, összefolyó és szétszakadozó virágerdő.
Megállt a jégtábla szélén és az összképben gyönyörködött, midőn látja, hogy egy mellette elrohanó hölgy elesett a felkarcolt, szinte porzó tükörlapon.
Odasietett és kezét nyújtotta, hogy fölemelje. »Köszönöm« - mondá a nőcske gépiesen s csak akkor nézett lovagjára, mikor már fölkelt. Összerezzent s egyszerre kék lett az arca. Minden vér elszállt abból, csak a fagy ereje maradt rajta, az pedig kék színt ad a vér nélkül.
Feri is csak most ismerte fel. Tóth Mari volt.
- Nem ütötte meg magát? - kérdé.
- Oh, nem - rebegte és reszketett. - Egy kicsit meglazult a korcsolyaszíj, azért estem el.
- Megengedi, hogy megigazítsam. Noszty Ferenc vagyok az új szolgabíró - mutatta be magát mosolyogva -, akit most sokan szidnak.
De még ki sem mondta egészen s a leány még nem ért rá felelni, mikor mint a villám, két korcsolyázó gavallér termett ott, nyilván bizalmas emberei. Az egyik báró Krackner (a Mezernyén lakó nyugalmazott tábornok fia), már messziről kiabálta:
- Így kell a kis gonosznak! Isten büntetése. Megszökött előlünk.
A másik Sipos István volt, a bontóvári fiatal törvényszéki elnök; csinos ember és nagy stréber. Azonfelül pompás korcsolyázó, aki, mielőtt megállt volna Mari előtt, egy művészi piruettet vágott ki, ami a korcsolya-sportban olyan virtus, mint mikor a legszebb írású hivatalnok kacskaringós manu propriát vagy cirádát kanyarít ki a neve végén pont helyett.
- Maga is látta? - kérdé Tóth Mari.
- Hogyne! Hiszen nem vak az ember, hogy a csillaghullást se vegye észre. Úgy nézem, megoldódott a korcsolyája.
S abban a pillanatban már le is kuporodott, féltérdre ereszkedve és igazgatni kezdte a szíjakat, mire az ehhez készülődő Noszty Ferenc szerényen félreállott.
- Sapristi! - duzzogott a kis báró, kit soványsága miatt »Keszeg báró«-nak neveztek a bakfiskörökben - mindig elszedi ez az ember előlem a legjobb falatokat. Pedig én voltam itt az első egy lóhosszal. Az enyém volna a korcsolyamegigazítás joga.
- Ne haragudj, kis báró - kérlelte kedélyesen az elnök -, inkább vegyük úgy, hogy a te nevedben igazítom fel a Mari kisasszony korcsolyáját.
- Az nem megy.
- Dehogynem. Ha a király nevében igazítom az emberek ügyeit-bajait, miért ne igazíthatnám a korcsolyákat Krackner báró nevében?
- Azért, mert én nem vagyok király.
- De akinek igazítom, az királyné.
- Ugyan, ugyan! Szégyeneljék magukat! Hát nem tudnak valami okosabbról beszélni? - feddette őket Mari. - Bárcsak királyné volnék!
- No, ugyan mit csinálna?
- Nyomban fölmenteném mind a kettőjüket a szolgálattételtől.
Vidáman mosolyogtak az évelődésre, pedig volt benne egy kis komolyság is. A kisasszony olyanformán érezte, hogy az urak gyors megérkezése valami kellemes helyzetből zökkentette ki, de mindez csak zavarosan jelentkezett fejecskéjében. A feltűnő hasonlatosság lepte meg, de még azzal se volt tisztában, hogy valóságos hasonlatosság-e az, vagy csak emlékeztetés a somlyói vadászra. És a hang is, csodálatos, mintha a hang is az lenne. Meglehet, képzelődés, beteges érzékek, homályos álmok űznek vele csalfa játékot. Noszty Ferencnek, az új szolgabírónak mondta magát. A Nosztyak nagy urak, templomok patrónusai. Hatalmas középületek, romban heverő várfalak beszélnek róluk, a köztermekben felfüggesztett ősi arcképek, buzogányos, páncélos lovagok viselik ezt a nevet. S maga ez a Noszty Ferenc, mint a náluk megfordult vendégek elbeszéléseiből tudja, előkelő, finnyás úrfi, volt huszártiszt, a ravasz, hatalmas képviselőnek a fia, mit keresett volna a pápai csizmadiák és mesterlegények közt? Bolondság ilyesmit elképzelni és mégis sokért nem adta volna, ha csak egy percig hagyják még vele beszélni, csak még egyszer nézhette volna meg jól, csak még egy-két szavát hallhatta volna. Mindezek torlódtak össze fejében s szívébe nyilallott ez a vágy, nem bírt tőle szabadulni.
De hasztalan, vége volt, elmúlt, mint a füst, az érdekes idegen eltűnt a sok bámész, tarkabarka úri nép közt s tekintetével nem merte kutatni, nehogy a gavallérok észrevegyék, akik már az imént is szinte bántó módon szorították hátra, mintha bosszankodnának, amiért fölemelte, mintha valami olyanba ütötte volna az orrát, ami az övék.
Ohó, drága uracskák! Még nem vagyunk annyira! Kezét mérgesen ökölre szorította. De ki vette volna azt észre? Hiszen a keze a muffban volt.
A két gavallér közrevette, mindenik egy-egy karját fogva, elvitték onnan, sebesen röpülve tova hármasban, mint a nyíl. Az volt a helyzet, hogy Tóthné a két ifjúra bízta Marit, Mari pedig azzal pajkoskodott, hogy meg akart tőlük szökni, természetesen csak játékból. Egy ilyen megszökésnél esett el az imént - a két »zsandár« megfogta és erőszakkal utaztatta fel és le a nagy jégmezőn. Csak mikor már elfáradtak, hagyták, hogy egy kicsit kifújja magát és hogy ők egy kicsit udvarolhassanak. Mari azonban kedvetlenül felelgetett arra a tömérdek badarságra, amit az aranyifjúság udvarlásnak nevez. Minden jel oda mutatott, hogy most is meg akar szökni, de most már talán nem is egészen játékból.
A két zsandár minden mozdulatát, minden tekintetét leste - a tekintetének pedig nem bírt parancsolni, hogy ne kutasson, valahányszor a tónak a kastélykert mögötti széléhez ért, ahol a vendég urak és hölgyek, parasztmenyecskék, suhancok nézték a festői látványt.
- Keres valakit? - kérdé a gyanakodó Krackner.
- Azt hiszem - felelte gépiesen.
- Hogyan? Maga nem tudja, ha valakit keres, hogy bizonyosan keresi-e?
- A mamát nézem - dadogta zavarral.
- A mamát? Hiszen a mama bent ül a meleg kályha mellett s azt mondotta, hogy semmi szín alatt sem jön ki. Azért bízta ránk magát, hogy őrizzük.
- Akkor legalább mulattassanak!
- Hiszen mulattatnánk mi, de ha nem akar mulatni.
- Az csak annak a jele, hogy nem nagyon találékonyak és hogy én meg már nagyon fáradt vagyok.
- Hahó, van egy ötletem! - kiáltott fel a báró. - Várjanak egy kicsit!
Egy iramodással átröpült a túlsó partra, ahol Krackner báróné üldögélt, egy számára kihozott öreg karszékben, az iringázó leányait tartva szemüggyel.
- Kelj fel mama, add ide a székedet - mondá a bárónőnek.
- Minek az neked? - kérdé a tábornokné, a lornyettjén nézve meg a fiút.
- Kell a karrieremhez - felelte nyeglén a fiatalúr.
- Eredj, te rossz fiú! Mindig áldozatokat kívánsz tőlem!
S ezzel felkelt, Artúr pedig megfogta a karszéket s mint valami pelyhet, hajtotta maga előtt, míg csak oda nem ért Marihoz.
- Üljön bele kisasszony, ha fáradt. Voltunk eddig lovagok, leszünk ezután lovak, tolni fogjuk. Hát nem jó ötlet ez tőlem?
Mari beleilleszkedett a karszékbe, a két udvarló pedig belefogódzott hátul s mint a szánkót szokás, csúsztatta maga előtt, hol lassan, hol sebesen, amint parancsolva volt, biztatva egymást: Gyí, Lámpás, Ráró!
Közben még beszélgetni is lehetett.
- Hallotta-e, hogy nagy főispáni bál lesz a farsangon? - újságolta a bíró.
- Ah! - mondá Tóth Mari unottan.
- Még pedig kettő is - sietett jólértesültségét bizonyítani a báró is -, egy úgynevezett általános bál, melyre meg lesz híva minden jobb család a megyében, tudja, egy afféle »jó kabátok bálja«, a másik pedig egy szűkebb körű, melyre csak az arisztokratikusabb családok kapnak meghívót. Ez lesz az igazi. Sapristi, erre elmegyünk. Lábnak Patikárius Pestről, gyomornak Sacher Bécsből.
- Ott, úgy látszik, olyanok lesznek, akiknek csak lábuk és gyomruk van.
- Hahaha! - kacagott a kis báró. - Maga ma bal lábbal kelt fel, szép kisasszony és sapristi, az epécskéjét rajtunk, az arisztokrácián tölti ki... hahaha. Nagyon kedves.
- A főispánné már meg is érkezett tegnapelőtt - egészíté ki a legfrissebb híreket Sipos István. - Nagy fogadtatás volt a vasútnál.
- Szép asszony? - kérdé a bárócska. - Láttad?
- Átkozottul szép.
- A Nosztyak mind szépek, keskeny lábaik és piciny füleik vannak.
- Úgy? A főispánné tehát Noszty-leány? - kérdé Mari.
- Noszty Vilma.
- Úgy gondolom, egyetlen leány - mondotta Mari, pedig tudta, hogy egy fivére van.
- Dehogy. Egy fivére is van. Az új szolgabíró, Noszty Ferenc.
- Miféle ember?
- Nem valami jó firma - jegyezte meg az elnök.
- Melyikük ismeri?
Egyikük se jelentkezett.
- Pedig itt van a társaságban Palojtayéknál.
- Melyik az? - érdeklődött Krackner.
- Én nem fogom megmutatni. Majd kitalálhatja a keskeny lábáról és a kicsiny füleiről, melyek a Nosztyék tulajdonát képezik.
- Magának nagyon rossz nyelve van, kisasszony.
- Nekem? Miért?
- Mert ezzel körülbelül mindazt elsorolta, amivel még bírnak a Nosztyak.
- Tönkrementek?
- Valami háromszáz holdja van még az öregnek, de tele adóssággal s az is haszonbérbe van adva tizenkét évre.
- Hopp! Tisztelt lovak! - kiáltott fel most Mari élénken. - Álljunk meg - azaz forduljunk jobbra! Ott valami történik.
- Csakugyan, tartsunk arra!
Biz ott csata volt. A Palojtayék vendégei, akiknek nem volt korcsolyájuk, hanem csak nézni jöttek a fiatalságot, apránként megunták magukat, mint a Mátyás hadai a Duna jegén. Ebben a nagy semmittevésben, üres locsogásban valamelyik pajzán menyecske (ha jól tudom, a csintalan Pataky Istvánné) egy hógomolyát gyúrt és megdobta vele a viceispánt, aki fiatal korában udvarolt neki, mire az alispán, mint udvarias, gavallér ember, hasonlóan egy hógolyóval visszadobta a szép asszonyt. Hiszen csak felelni is kell az ilyenre és végre csupa tréfa az egész. A viceispánnét azonban, noha ma van először úri társaságban, mióta Rágányosék mulatsága palotahölggyé avatta, megmarta erre a zöld szemű szörnyeteg s szemet szemért, ha a férjemuram úgy tesz, eb ura fakó, ő sincs fából, nosza hamar ő is gyúrt egy hógalacsint és a daliás Ulrik János főcsendbiztost szemelte ki incselkedési tárgyul. Lett nagy nevetés ezekre a jelképes udvarlásokra s uccu neki, egy bolond százat csinál, az egész társaság elkezdte egymást hólabdákkal paskolni. Mint a ragadós nyavalya, elharapódzott boldogra, boldogtalanra, keresztül-kasul, összevissza röpködtek a hólabdák, mintha fehér galambok szállnának, kergetőznének és egymást kereszteznék a levegőben, valóságos konfettijáték kerekedett ki belőle, ámbár annak akkor még hírét sem hallották Bontó megyében. Sikongatás, panasz, vidámság, kacaj támadt nyomában, a kezük beledermedt, a toalettek megnedvesedtek, némelyiknek a szemébe csapódott a hógalacsin s tele lett még az inggallérja is hópihével, de mindegy, azért ők mégis jól mulattak.
Kisvártatva Marit is odaszállították lovagjai, lecsatolta a korcsolyáját s elvegyült a csintalankodók közé. Szerette volna lerázni a két gavallért, de azok sehogy sem akartak elmaradni s ha egy kicsit odább mentek is, csak azért tették, hogy megdobálják. Ámor ma letette tegzét s más szerszámhoz nyúlt. Innen-onnan is jött egy-egy löveg, mely neki szólt. Egyszer aztán, mikor azt hitte, hogy nem figyelik, ő is kihúzta kezét a nyakán lógó muffból s lehajolt, hogy golyóbist csináljon.
Lopva indította el szemeit megkeresni a fiatal szolgabírót, éppen az alispánnal beszélgetett.
Már-már meglóbázta kezét, mikor az az ötlete támadt, hogy odaállt a kövér Rajcsányiné háta mögé s onnan, védett helyről követi el a rettenetes merényletet.
Feje zúgott, szíve hangosan dobogott, amíg egyre hajtogatta magában: »A macska fél, de én nem félek.« Végre aztán csakugyan elhajította labdáját s rémülten pillantott oda, hogy mi történt. Hát biz az szerencsésen a Noszty Feri mellét érte, talán éppen a szíve táján. Ki hitte volna, hogy olyan jól tud célozni.
Noszty elmosolyodott, leverte mellényéről a havat és tovább folytatta a beszélgetést az alispánnal, mintha semmi se történt volna. Oh, Istenem, milyen borzasztók a férfiak!
Mari aztán úgy elszomorodott ettől, hogy bekísértette magát a két ugrifüles által a házba és ott leült a mamája mellé, megterhelt lelkiismerettel, hogy megint több titka, több bűne van eggyel. Pedig nem tett valami nagyon rosszat. Hiszen a többiek is mind így viháncoltak, bolondoztak. Igaz, hogy ismeretlen embert dobott meg, de hát a többi leányok is elkövettek efféle pajkosságokat. Legfeljebb illetlenség, amit csinált. Sőt az se, mert ezzel vélte megköszönni, hogy az új szolgabíró fölsegítette, mikor leesett. Aztán nem vette észre senki. Ő sem. Nem is hederített rá. Látszik, komoly ember. Pedáns hatósági közeg, szolgabíró, akihez instanciával kell járulni és nem hógolyókkal. De ha látták volna is, hát mi volna benne? A golyó el is tévedhetett. Érhette volna a szolgabírót arra az esetre is, ha valaki másnak van szánva, ha például a viceispánt akarta volna eltalálni.
Ilyen mindenféle mentségeket talált és amint ezek már teljesen megnyugtatták, akkor vette észre, hogy voltaképpen nem mentségeket keresett. Valami mást, amit nem talált meg.
Ezalatt gyorsan lehanyatlott a nap, de mit is ténferegne fent sokáig, mikor úgyis csak a fele napszámját végzi; nem melegít, pusztán világít s azt is csak kedvetlenül.
A gyertyák és lámpák kigyúltak bent, az estével a szél is felkelt és belevegyítette dúdolását a pecsenyék sistergésébe a Palojtay-portán, a vendégek lassanként besereglettek a szobákba s mint ahogy a teremtéskor szétválasztattak bölcsen a vizek a szárazföldtől, Fruzina mama is külön kergette az ifjúságot az öregektől, hogy ne lássák az egymás gyengéit; ezek maradtak pletykázni és disputálni a balra eső szobákban, amazok pedig bevonultak »hogy tetszik«-et játszani jobbra, míg a közbüleső pajtányi ebédlőben nagy tányércsörömpöléssel iregtek-forogtak tatárarcú tenyeres-talpas szolgálók, rakván egymás mellé a terítékeket, ahogy a tekintetes asszony megparancsolta, jó sűrűn.
Feri nem csatlakozott az ifjúsághoz, pedig tudta, hogy Mari köztük van. Tudott az idegeinek parancsolni, hiszen elsőrendű játékos volt. S most jutott élete legérdekfeszítőbb játszmájához. Összes érzékei, tehetségei meghatványozódtak, még a lábujjaival is gondolkozott - ahogy a nagy kártyásokról mondják. A »ferbli« két nagy regulája vezette. Az egyik el nem árulni tudni az arccal, hogy milyen »blatt« van a kézben. A másik elévülhetetlen regula, hogy a ferblit két kártyából kell megjátszani, vagyis addig, míg nincs minden kártya kiosztva. A játék csak odáig ér valamit, a többi már csak bamba szerencse. A két első kártyából, szóval »blind«-re »kóstáltatni« vagy »javítani«, ha az ember sokat akar »behúzni«.
»Javítani« vélt hát a helyzeten, ha visszatartja magát s nem közeledik szembeszökő módon a leányhoz. Sokkal hazárdabb volt, hogysem mindjárt a »zsinór« után nyúljon. A taktika adja meg a győzelmek borsát, savát. A katona is, a játékos is taktikával dolgozik. Ez az igazi, ehhez tartotta magát. A fiatalok közt különben sem voltak ismerősei, úgyhogy egyelőre csak alárendelt szerepet játszhatott volna Mari jelenlétében e rosszul öltözött vidéki majmok és falusi bakfisok közt, kikkel nem lehetett egyébről társalogni, mint jelentéktelen helyi eseményekről: hogy Kracknerék feldőltek a múlt héten a szánkóval és Matild baronesse-nek az a szép kék blúza a csipkedudorokkal tönkrement, úgy, hogy föl sem veheti többé, hogy a szeles Rápoltiné kiejtette tegnap a bölcsőből a kis gyerekét, azért nem jöhetett ma, mert a baba beteg lett és alighanem rámegy a szegény kis lélek.
Feri inkább künn maradt az asszonyok közt, katonahistóriákkal mulattatta Fruzina mamát és környezetét, a »századokat«. A gúnyoros Findzsa asszony nevezte el így, minthogy a háziasszony körül a legidősebb hölgyek, egykori leányismerősei sorakoztak, de ott legyeskedett a dévaj öregúr, Podwolski gróf is, csizmáján hetykén recsegett a talp, mert csikorgósra varratta még most is, s gavallérosan pengett a sarkantyú. A gróf csupa vidámság, csupa derű volt, bár már túl lehetett a hetvenen. Falun akadnak még ilyen életerős öregurak. A feje fehér volt, mint a friss hó, az arca piros, mint a rózsa s a beszéde csintalan, hetykélkedő, nagyzoló, mint valami kvietált huszár őrmesteré olyan helyen, hol elvetheti a sulykot.
- Hát te, öcsém, mért nem hordod el innen az irhádat? - zsörtölődött a gazda Ferivel. - Mit udvarolsz itt a feleségemnek? Mars be a leányokhoz!
- Nem lehet, kedves bátyám. Nem illenék. Hiszen én most voltaképpen nászúton vagyok az új hivatalommal.
- Ördög kell neked, nem hivatal. De ha kellene, se manipulálj elhasznált bélyegekkel.
Ezt a gonosz célzást elértette Kaprinczy Balázsné és fölvette a kesztyűt az érettebb női nem nevében.
- Mi is voltunk nyíló virágok valamikor s komámuram se volt fogatlan farkas, mint most. De ha hervadtak vagyunk is immár, azért ezt bizony nem érdemeltük, mert az elszáradt levendulának is van illata, forgós teremtette és az öreg pemetefű is jó orvosság az olyan krákogó öreg salabakternek, mint a komám.
- Hiszen éppen azért mondom - nevetett Palojtay -, mert Noszty öcsém még nem krákogó salabakter.
- Noszty? - rikkantott bele Podwolski gróf - Hohohó Noszty! Melyik Noszty! Mert annyi Noszty van, mint ahány tarka kutya a világon.
Az öreg gróf roppant örömet tudott mutatni, ha valami új ismerősre bukkant, ami nem csoda, mert ritkán esett meg vele, ismervén már az egész világot. Birtokát még jóformán mint fiatalember vitalitiumba adta s azóta mint vendég vagy utas csavarog a földtekén; egy nap Kairóban van, a jövő héten disznótoron valami magyar faluban, ahonnan a következő nap elutazik Monacóba és felteszi a krupiénél a mindennapi Napóleonját, egyformán fütyürészve s félrecsapott kalappal ballagván haza esténként a Casinóból, akár nyert, akár vesztett.
- Noszty Ferenc vagyok - felelte Feri, elnyelve a bosszúságot, hogy a Nosztyakról oly félvállról szólott.
- Ferenc? Én is Ferenc, te is Ferenc, a császár is Ferenc. Mit tudom én abból, melyik malac ki ökre?
Mindezt szeretetre méltó bonhómiával mondta, testének minden izma és porcikája mozgott, a szemei hamiskásan nevettek, a homloka ragyogott, a szája szélesre szétnyílt és a tömött bajusza szálanként élni és ingerkedni látszott.
Feri elképedve nézett rá, mintha sértené a szó, de enyhíté a kedves ennivaló mórikálás hozzá; gondolkozott, hogy mit feleljen, de nem is kellett, Fruzina mama mondta helyette:
- Palinak, követünknek a fia.
- Szervusz, öcsém, agyagos - kiáltá erre kitörő lelkesedéssel, mind a két kezét barátságosan, bensőségesen megrázva. - Hja, hja - folytatá ezután elábrándozva és a nyelvével csettentve, -, huj, de szép fehér teste volt az anyádnak!
Noszty Ferenc minden vére fejébe tolult, első gondolata az volt, hogy felugrik és arcul üti a tisztes hajú aggastyánt, de az olyan ártatlanul nézett le rá, mint egy gyermek, szép kék szemei szinte ugráltak az örömtől, a hangja csengett-bongott az elevenségtől és a kandallóban is azon mód szerint pittegtek-pattogtak, játszadoztak a tűzszikrák, mintha az ő szavait kísérnék és vele együtt pajkoskodnának.
- És honnan tudja azt maga? - kérdé a fiatalember fojtott, tompa hangon. Olyan sötét, nehéz volt minden szava, mint egy felhő, melyben villám lakik.
Mindenki érezte a helyzet kínos voltát s szorongva, elsápadva várták a kitörést. A fiatalember melle hullámosan emelkedni kezdett, orrcimpái lüktettek. Oly csend lett, mint a kriptában, csak a szívek dobogását lehetett hallani.
- Na! Honnan tudja?
Mindenki érezte a puskaporral telített hangból a készülődő robbanást, csak maga az öregúr nem.
- Hogy honnan? - pattant fel kedélyesen hahotázva, nagy kedvteléssel ringatván magát a csípőin. - No, nézd csak! Hiszen egy hajszál híja vagy annyi se, hogy nem én vagyok az édesapád, ebugatta és ebadta.
A vér lassanként szökött vissza a fejéből, most már megfordítva, halotti sápadtság borította el arcát, s hogy remegő kezeinek munkát adjon, egy cigarettát sodort a jobb kezével, miközben a ballal bajuszát morzsolta, tépegette nagy izgatottan.
Mindenki feléje fordult, mit fog tenni. Az emberek összenéztek, mintha mondanák: Ez mégis roppant tapintatlanság az öregtől. Szegény fiatalember, hogy háborog, hogy küzd magával! Kényes egy helyzetben van.
- No, mit morogsz, hékás? Mért nem szólsz? - piszkálta kedves kötekedéssel Podwolski, a sarkantyúit összeütve.
- Azon gondolkozom - felelte Noszty epés humorral, a szemöldjeit felhúzva -, hogy apagyilkos legyek-e ezentúl, vagy pedig ne legyek gentleman?
Bravó, bravó! Kitört a derültség és a taps mindenünnen. Az egész társaság mintegy lidércnyomástól szabadult. A »századok« összedugták a fejeiket és úgy dicsérték. Szellemesen felelt meg! Kedves fiatalember. Egy püspök se felelhetett volna meg bölcsebben ennek a Podwolskinak, ennek a bolondos öreg gyereknek, akinek minden szabad. Mert ha valami vitézi pózba vágja magát, nevetségessé válik, ha pedig rá se hederít az öreg gróf csacsogásaira, cinikus hírbe keveredik, szóval vagy krakéler lett volna vagy cinikus, így azonban pompásan ütött ki, apagyilkos se lett és megmaradt mégis gentleman. Hiába no, sokat tesz a finom nevelés!
Még Tóthné is odajött, ahol egy gyűrűben vették körül Ferit az öregasszonyok, magyarázva neki a Podwolski csintalan szabadszájúságát. Bizony nagy Isten csodája, hogy még be nem verték eddig a fejét.
- Ha már eddig be nem verték, ezután már könnyebben elkerüli - vélte az öreg Palojtay. - Ne hadd magad, öreg Ferkó!
Nem is hagyta az magát, sőt csak most kezdte megmagyarázni, miképp értette a dolgot.
- Hát úgy történt, hogy az öreg Labikán főispán volt akkoriban, mikor én fiatalember voltam. Felmegyek a megyeházára az előszobájába, hát ott találom azt a tacskót, Noszty Palit, akkor megyei aljegyző volt, és még egy csomó ügyes-bajost. Azt kérdi, mi járatban vagyok. Mondom neki, egy kis beszédem volna a főispánnal. »Most az alispán van bent, meséli, utána majd én jönnék, de szívesen engedem át a helyemet.« Megköszöntem neki és körülbelül így szóltam: »Félek, hogy soká várakoztatnálak, mert azt hiszem, hosszabban veszem igénybe idejét, reménylem, te nem sokáig beszélsz bent?« »Oh, semmi esetre sem« felelte. »Micsoda ügyben mégysz be?« »Bagatell - mondá -, mindössze megkérdezek tőle valamit.« »Akkor hát eredj be előbb te, nekem az kényelmesebb.« Be is ment a lurkó és örömtől sugárzó arccal lépett ki egypár perc múlva. Közvetlen utána a főispán elé járulok és ünnepélyesen megkérem tőle a leánya kezét, természetesen a nagyobbikét, mert a kisebbik tatár hercegnő, a mostani Homlódyné, még a bábuival játszott. A főispán fölszisszent meglepetésében s bosszúsan csóválta a fejét. »Ejnye, ejnye, elkéstél, Ferkó öcsém, éppen most ígértem oda Noszty Palinak a leányomat. Hogy nem tudtál tíz perccel előbb jönni!« Hát tudtam volna biz én, sőt maga Noszty ajánlotta fel, hogy menjek be előbb és ha szót fogadok neki, most akkor az én fiam volna ez a fattyú.
S édes szeretettel, szinte büszkeséggel feledte a szemét deli alakján.
- Nem is volna rossz - jegyzé meg Tóthné asszony, szokása szerint összecsucsorítva száját, ha beszélt -, most már kész szolgabíró fia volna a gróf úrnak.
- Csakhogy ahhoz nyilván még hozzászólt volna a Labikán kisasszony is - kötekedett az öreggel Palojtay -, Noszty Pál különb legény volt ám akkor, mint te.
- Ritka szép ember lehetett - erősítette Tóthné -, megvan az arcképe, gondolom, abból az időből, mikor először választották követnek, mentében, kardosan, kócsagos kalpaggal, mint valami mesebeli király. Ott függ a vizitszobában, vagy tán nem is a vizitszobában. Oh, hogy romlik, mohosodik az ember esze, szomorú az. No, bizony elfelejtettem, hogy hol van felakasztva. Persze, tizennégy szoba, nem győzi az ember észben tartani. És mennyi tömérdek takarítás jár azzal! Oh, Istenem, Istenem, minek is élünk? Talán csak azért, hogy a szekrényeket letörölgessük. De bizony Isten, alighanem a kasznárunk lakásában lóg a kép.
Egyszerre derültebb, világosabb lett a szoba s üdébb a levegője; mintha édes, tavaszi áram lopóznék be az ablakon, pedig hát nem lehet, hisz téli este van s az ablaktáblák be vannak téve, nem a tavasz jött, hanem Tóth Mari szaladt be a mamájához, annak a suhogó szoknyái csinálták azt a langyos, csiklandozó szelet, mely a tavasz bűbájának adja ki magát.
Bár háttal állt Tóthné, tűnődve, hogy hol is van voltaképpen a Noszty-arckép, mégis megérezte a leánya közelgését, legott hátra fordult:
- Mi bajod, báránykám?
- Nekem semmi, hanem a szoknyám kiszakadt a ráncaiból, igazítsa meg, mama. De van-e gombostűje?
- No, az volna szép, ha nem lenne, mikor apádnak ezer részvénye van a csikágói gombostűfabrikában, vagyis talán Davenportban van az a gyár, és ha jól emlékszem, nem gombostűket készít, hanem cérnát.
- Nem tudom, mama.
- No, nem tesz semmit. Hogy is mondta csak boldogult keresztapád olyankor, ha valamit nem tudott? Borzasztó az, hogy most már mindent elfelejtek. Így ni, most már rendben van a ruhád. Föl nem foghatom, hogyan szakadhatott ki. Talán valami szögben. Vagy pedig ráült valaki és te hirtelen fölkeltél. Kétségtelenül vagy az egyik vagy a másik. Ámbátor bizonyosan lehetnek még többféle esetek, csak az eszünkbe nem jutnak. De nini, nem tudod fiam, éppen arról beszéltünk, hogy a Noszty Pál arcképe melyik szobánkban van?
- Amelyikbe visszük, mamácska, mert egy poháron van kifestve.
- Igaz, persze, egy poháron. Hogy is tévedhettem annyira! - sopánkodott egyenesen Ferihez intézve a szót - mindamellett kegyelettel őrizzük atyjaura portréját. Ő valóban csinos ember volt, ámbár nincs szerencsém személyesen ismerni, legalább tudtommal nem, mert nem lehetetlen egyébként, hogy láttam is valahol... de ne szaladj, kérlek. Leányom, Mari - Noszty Ferenc, új szolgabíránk... Ugye már nagy leányom van, szolgabíró úr?
Mari gyöngén elpirult és egyetlen mozdulatra se volt képes, Feri meghajtotta magát.
- Volt már szerencsém találkozni a kisasszonnyal - mondá -, csak azt nem tudtam, hogy a nagyságos asszony leánya.
- Ah, és hol?
- A jégen.
- Szeretem, hogy rám ismert - vette fel a szót Tóth Mari, fojtott, reszketeg hangon -, így legalább meg is köszönhetem, hogy segítségemre volt...
- Miféle segítségedre? - kottyant bele Tóthné.
- Elestem, mama.
- Oh, te szerencsétlen gyermek! És ezt meg sem mondod nekem. Mutasd hamar, hol ütötted meg magadat? Istenem, Istenem.
- Sehol se, mama! Nem fáj semmim.
De Tóthné mégis megrémült és a kezeit kezdte tördelni.
- Mit tudod te azt? Oh, jaj, hogy is küldhettelek egyedül? Mit mondjak az apádnak, ha megtudja?
- Ugyan, ugyan, legyen eszed, édes Tóthném - csillapította Kaprinczyné. - Hiszen hallod, hogy semmije se fáj. Mit akarsz egyebet?
- Hogy semmije se fáj? - vágott közbe Tóthné, aki csökönyös volt, ha valami irányban megindult. - Az semmit se bizonyít, édesem. Hányszor van az, hogy valaki fájdalmat érez, pedig voltaképpen semmije se fáj s az orvos azt mondja: »maga egyszerű hipochonder, menjen haza, ne gondoljon a betegségére többet, mely csak az idegek csalóka játéka.« Nálunk New Yorkban éppen a tőszomszédunkban lakott egy előkelő özvegyasszony, mrs. Schmitt, aki azt érezte, hogy egy béka van a gyomrában és mindennap elájult kétszer-háromszor a béka alkalmatlankodásaitól. Ő maga, Schmitt asszony, azt állította, hogy kis korában itta meg a békát s az ott nőtt meg a gyomrában; valami ilyet állított. De megállj csak, lelkem, mit is mondtam? Most jut eszembe, hogy voltaképpen egér volt a gyomrában és ez megzavar most, mert most már persze, ha agyonütnek se tudom, mit mondott, miképpen került bele az egér - minthogy azt, természetesen, be nem vehette vízben, mint ahogy bevehette volna a kis békát. Nem emlékszel, Marikám, hogy mit mondott? Hogy nem? Eredj, golyhó, tudod te jól, csak nem akarsz rajtam segíteni! Ilyenek ezek a gonosz gyerekek, ha megnőnek, kinevetnek bennünket. Elég az hozzá, bent érezte az egeret és váltig jajveszékelt, hogy mardossa és harapja. A doktor persze nevette az egészet, mert az egérhistóriában egy percig se hitt. Alkalmasint nem mrs. Schmitt, hanem az egér miatt, mert az egér szívesebben húzódik meg egy hombárban, vagy egy ócska padlásszobában, mint a mrs. Schmitt gyomrában, bármennyire előkelő és tiszteletre méltó hely légyen az különben, mert a lady egy tábornoknak volt az özvegye. A doktor ennélfogva egy egeret fogatott valahol s úgy tett, mintha belőle űzné ki, valamely hókusz-pókuszokkal, pedig az ő mandzsettája alul szaladt ki a kis egérke a kellő pillanatban, amiben aztán meg is nyugodott az asszony és semmiféle marást vagy harapást nem érzett belső részeiben ezentúl.
- Jó, jó - jegyezte meg Fruzina mama -, de mi köze ennek a Mari eleséséhez, kedves Tóthné?
- Éppen ez az - végezte be Tóthné -, hogyha lehetnek fájdalmak, amelyekhez nincsenek betegségi okok, viszont lehetnek betegségi okok, amelyekhez nincsenek fájdalmak. Ma már annyi mindenféle betegség van, hogy megbolondul bele az ember, ha rájok gondol.
- Nem csodálom - elegyedik közbe Palojtay -, hogy annyi a képzelt betegség, mikor ezeknek olyan jó termőföldjük van, mint a szülők fantáziája. Ne hallgass anyádra, Mari húgom, sőt menekülj, mert még látleletet talál követelni a megütött helyekről s erre magam is vállalkoznám...
Mint a héja, hirtelen lecsapott rá Fruzina mama.
- Ejnye, Pista! Mikor nő be már a fejed lágya? Hogy nem szégyenled magad megpirítani azt a szegény gyermeket az ízetlen, durva ötleteiddel.
Palojtay erre a szájára ütött, behúzta a fejét engedelmesen a vállai közé s látván, hogy Tóth Mari fut el onnan, mint az elriasztott őzike, egy fürge mozdulattal áthajolt a felesége feje fölött a tükör alatti márványasztalhoz, melyben egy cserépben kinyílt kamélia piroslott, egy bimbó s egy rózsa kandikáltak ki a húsos levelek közül (a figyelmes Podwolski hozta Fruzina mamának), nosza leszakította nagyhamar a rózsát és intett a szemöldjeivel Nosztynak:
- Szaladj csak utána, kérlek és add át nevemben, engeszteld ki, én magam most már nem merek a szeme elé kerülni.
Feri se mondatta kétszer, röpült, mint a nyíl, utána és még előbb érte utol, mintsem a fiatalság közé nyitott volna a negyedik szobába. Már a harmadikban elfogta, ahol egy pár középkorú menyecske dominózott fiatalabb férfiakkal.
- Várjon csak, kisasszony, várjon csak!
Mari visszafordult a hangra (tudta már, kié), el se bámult, mikor meglátta, csak megállt szó nélkül, elsápadt és mereven bámult rá.
- Talán a mama kíván vissza? - kérdé tétovázón, miután némileg összeszedte magát.
Feri maga is bizonyos lámpalázt érzett, nem tudta, miként kezdje.
- Nem, nem.
Tehát?
Ez a kérdés azonban nem volt kifejezve hangban, csak a Mari szemeiből lehetett kiolvasni.
- Ösmeri kisasszony a cinkotai kántor históriáját?
Mari a fejével biccentett, miközben bársonyos szempillái lecsukódtak. Jaj Istenem, mit fog hallani?
- Én is mondhatnám - folytatá Feri -, most azt gondolja, hogy a voglányi szolgabíró áll előtte, pedig...
Mari remegni kezdett. Tehát mégis ő volna? Édes Szűz Mária, Boldog Asszony anyácskám, ne hagyj el! Bal kezével egy öreg karszék szerecsenfejét fogta meg, hogy el ne essék, mert szédült, jobbjával a csontlegyezőjét terjesztette ki az arca elé.
- Pedig a Palojtay István uram követe áll most maga előtt, akit azzal bízott meg küldője, hogy engesztelje ki, hogy bocsánatot kérjen előbbi tréfás kifejezéséért, mert azzal ijesztették meg, hogy maga megneheztelt. S ezt úgy akarja jóvátenni, hogy ezt a szép rózsát küldi. Azzal bízott meg, hogy engesztelés jeléül tűzzem be a hajába.
Mari elmosolyodott. Tehát mégsem ő. S ezzel egyszerre visszatért a ruganyossága, bátorsága. De a mosolyába belevegyült egy kis méla szomorúság, amiért nem ő.
- Mit? Maga akarja betűzni? Hát még mi? Hogy a hajam közt babráljon? No, és még mivel bízta meg a kedves Pista bácsi? - kérdé élénken nevetve.
- Sajnos, ezzel az én szerepem véget ért - hajtá meg magát tréfás ceremóniával.
- De teljes sikerrel, mert elfogadom a rózsát, betűzöm a hajamba és otthon esetleg le is préselem.
- És nem haragszik?
- Sőt. Egyebet se szándékozom csinálni, mint egész este haragudni. Hiszen »haragszom rád«-ot játszunk odabent. Nem tart velünk?
- Nincsenek ismerőseim és nem is szokásom a játékból való harag - felelte Noszty szomorúan.
- Pedig olyan mord tekintettel méreget, mintha énrám is haragudnék.
Feri ábrándosan rázta meg fejét:
- Oh, dehogy, inkább félek magától.
- Hát olyan rettenetes vagyok?
- Isten ments! Amit mord tekintetnek gondol, az inkább bizonyos szomorúság, amely elfog.
- Ha engem lát? No, maga szépeket mond nekem.
- Bizonyára úgy van ez, de nem a maga személye miatt, hanem...
- Hanem? - kérdé a leány merészen.
Feri úgy tett, mintha megrestellné, hogy olyan céltalan okvetetlenkedésbe bocsátkozott.
- Eh, bolondság. Nem érdemes, hogy beszélgessünk róla. Biztosítom, kisasszony, hogy nem érdekli.
- Ohó, követ úr! Így nem szabadul. Ön felpiszkálta az alvó szörnyeteget, a kíváncsiságomat, most már ki kell azt elégítenie. Csak halljuk most már.
- Hát az az egész, ha már mindenáron kívánja, hogy megmondjam - szólt Noszty látható kedvetlenséggel -, hasonlít valakihez, akire nekem nem jó gondolni.
A szegény Mari ezzel megint elvesztette elfogulatlanságát. Újra kigyúlt az arca, elhomályosodtak a szemei, szíve hangosan dobogott, és olyan ügyetlennek érezte magát, mintha üvegből lenne a lába: se szólni nem tudott, se elmozdulni nem mert.
- Tehát szent a béke Pista bácsival? - szólt Noszty, mintegy az elbocsátást várva.
Csak a szemeivel intett és az ajkszögleteit vonta össze egy búcsúmosolyra, de azt is csak félig, egész mosoly nem lett belőle, mindössze két vagy három rizskásaszerű hófehér fog villant meg a piros ajkak közül.
Feri visszament a vén emberek közé, egykedvű, közömbös arccal, mint egy diplomata; ha a cselszövő Máli néni látja most, bizonyosan megcirógatja az orcáit (hja, a Noszty-vér nem tagadja meg magát). Mari pedig a fiatalság szobájába nyitott be, de egyik sem volt ott lelkileg, ahol a testével. Különösen Mari sokat adott volna egy félórai magányért, hogy átgondolja, meghányja mindazt, ami lelkét foglalkoztatta. A Noszty legutolsó szavai mint valami vérpezsdítő fluidum járták át egész lényét. Azt mondta, nem jó gondolnia valakire, aki őhozzá hasonlít. Hátha a somlyói leánykát érti? Hátha mégis a somlyói vadász ő? S ebben az esetben az előbbi nyilatkozatában benne van a szerelmi vallomás is.
Ideges nyugtalanság fogta el, de nem a kellemetlen, lehangoló idegesség, ellenkezőleg, olyanforma volt, mintha láthatatlan szellemek mézbe mártogatnák a lelkét, de voltak a méznek keserű rétegei is.
»Ha csakugyan a vadász volna - mondá magában -, csak nem lenne olyan csacsi, hogy rám ne ismerne. Nem, ő nem a vadász.«
»Azaz, hogy mit beszélek - felelte kisvártatva önmagának -, hiszen én magam is csak olyan csacsi vagyok, hogy nem ismerem fel határozottan. Lehet biz az, hogy a vadász.«
»Igaz azonban, hogy én mégis legalább ismergetem őt, fürkészek utána, gyanakszom a személyében, míg ő, úgy látszik, nem is gondol arra az eshetőségre; ha ő volna, lehetetlen, hogy ne gyanakodnék, mert az arcom az, a termetem is az, mosolyom, szemem, hangom, mind az - tehát mégse a vadász.«
»Vagy, ha mégis a vadász, no, akkor ugyan csekély benyomást tettem rá.«
(És szinte már olyasvalamit kívánt az istenektől, hogy inkább ne legyen hát a vadász.)
Szegény kis Mari! Egy láthatatlan mérleg himbálózott gondolatában folytonosan s ezer apró dolgot és megfigyelést rakott a serpenyőkre, hol ide tett valamit, hol amoda, megint átrakta és a mérleg szüntelen hullámzott, mozgott és nem állt meg eredményt mutatni. Bolondság, bolondság! Nem lehet a ködöt meg a virágillatot megmérni.
Ebből a sok kombinálásból, találgatásból és fejtörésből nemcsak, hogy semmi haszon nem volt, hanem ellenkezőleg, kár, mert oly szórakozottan játszott és ferdén felelgetett, hogy mindennemű ékszereit, karperecét, gyűrűjét, kis ezüst gyűszűjét zálogba szedték el s miután már az se futotta, még a kaméliarózsáját is oda kellett adni a hajából a végrehajtónak, a bontóvári törvényszéki elnöknek, aki már törte is a fejét a kegyetlenebbnél kegyetlenebb kiváltási módokon, mikor egyszerre megszólalt a kis harang a vacsorához s ki-ki szerezvén párt, aminőt lehetett, megkeresték helyeiket a nagy ebédlőben.
Mondani is fölösleges, hogy óriási vacsora következett, amelyben mindenki megtalálta az ízléséhez és a gyomra állapotához való ételeket, a becsináltaktól kezdve a francia konyha mártásai és könnyed omlette souflèe-i között, elvegyítve félig véres angol húsokat és pudingokat, valamint a szokásos nemzeti csemegéket: malacpecsenyét, töltött káposztát, túróslepényt, hurka-kolbászt, melyek magyar embernek és isteneknek valók, de inkább isteneknek, lévén az ételek halálosak, az istenek pedig halhatatlanok. Az ételeknél még csak a tósztokban volt nagyobb bőség s ezek nagy része Palojtayné egészségére zengett, úgy hogy Fruzina mama alig győzött koccintani ürmösös poharával.
De mindez nem sokat érdekelte Marit. Az estének az az általános nevezetessége, hogy a Palojtayné nem tudom hányadik születésnapja csak a felületen úszott, külön-külön mindenféle más nevezetességek tolakodtak elő vagy bújtak ki. Mari előtt például az a jelentéktelen esemény dagadt meg naggyá, hogy a malacpecsenyénél, amint egyszer lopva ráemelte tekintetét Nosztyra, aki rézsút átellenben ült az asztalnál, két szép menyecske, Pázsith Gusztiné és Gyurtsányiné között, éppen abban a pillanatban röpült a Noszty tekintete is Mari felé (vagy hogy mindig ott kujtorgott már azelőtt is), szóval nagy összeütközése lett ebből két égő planétának, hirtelen mindenik elkapta a maga tekintetét s Mari azonfelül elpirult és a tányérjára nézett, mint egy bűnbánó Magdolna, miközben ekképpen elmélkedett:
- Ha elszomorítja az én arcom látása, hát ugyan minek nézeget?
A Feri környékén egy kis feleselés támadt. Klementy szerkesztő a vad tósztok során Tóth Mihályt is felköszöntötte, de annál az ékes mondatnál, hogy tekintsünk vissza a múltba, közbemordult Kaby Józsi:
- Én ugyan nem tekintek, mert ott minket megvertek.
- Van ott elég dicsőség följegyezve a történelemben - folytatá a szónok.
- Egyetlenegy trükk van, az, hogy Zsigmond királyt becsuktuk Siklós várába - disputált Kaby. - Hogy jött ki onnan, azt szeretném én tudni.
S fenyegetőleg rázta meg az ökleit.
- Bizonyosan valamelyik Noszty eresztette ki jó pénzért - hasadt ki valahonnan egy gúnyoros hang.
Feri szemeiben, ki eddig hallgatagon ült két csinos szomszédnője közt, villám gyúlt ki. Hamarporú ember volt, fölszisszent s harsányan, fenyegetőn mondá:
- Valaki mostan kőbe hágott. (És háborgó tekintetét körülhordozta a patkós asztalon.) Ki volt az?
Szép volt így felindulva, mint egy fölriasztott tigris, kit nyíl hegye ért. Marinak legalább nagyon tetszett.
Síri csend következett. Senki se felelt.
- Egy német van köztünk - csóválta a fejét Kaby Jóska és röhögött.
Klementy ezentúl háborítlanul folytatta tósztját, mely abban csúcsosodott ki, hogy a modern kornak másféle hősei vannak, mint azelőtt; a Lehelek, a Botondok, Kinizsiek kora lejárt, éljenek a Tóth Mihályok, akik nem a törököt verik meg, hanem a zsidót, ősi földet szereznek becsületes munkájukkal és azt úgy mívelik, hogy a legöregebb gazdák is bámulják.
Tóth Mihály, aki valamivel lejjebb ült, a leányával átellenben, láthatólag röstellkedett, a szeleburdi szerkesztő dicséretei általában gyanús természetűek s legott megindul nyomukban a találgatás, mennyibe kerülhet. Tisztes, deresbe vegyülő hajú öregúr volt, kemény, határozott vonásokkal, keveset beszélt, de mindég higgadtan. Magas, kidudorodó homloka, tisztafényű szemei kiváló értelmet árultak el, csak az esetlen mozdulatain látszott a mesterember.
- Nono - szólt csendesen s igyekezett mindjobban elbújni a nagytestű mezernyei tiszteletes asszony válla mögé, kinek lovagjául volt odaültetve.
Mindamellett sokan felálltak Klementyn kívül is s odajárultak koccintani a kevésbé rátartó urak közül, még Noszty is:
- Noszty szolgabíró vagyok.
- Azt vettem észre - mosolygott Tóth Mihály.
- A másik pólust - folytatá Feri -, a munka emberét kívánja megtisztelni a munkátlanság embere.
- Munkátlanság! - kottyant bele Klementy. - Ahogy vesszük. Ki szereti a munkát? Bolond, aki szereti. Nem igaz, mi? Apellálok minden okos emberre. Lám a méhek a legmunkásabb állatkák, de még azok se szeretik a munkát. Azt hallom, kivittek egy köpűt Brazíliába s látván, hogy ott örökös nyár van, gondolták magukban minek dolgozzunk - és nem dolgoznak többé.
- Ejnye, ejnye, Klementy - pirít rá Findzsa asszony, miután már a Tóth Mihály körüli diskurzus általánossá vált -, mi lelte, hogy ma így antalkodik? Előbb dicsőíti a munkát, most meg már leszólja a sárga földig.
- Mert én sokoldalú ember vagyok - védekezett sunyi ábrázatát mind a két kezével megvakarva - és csak Noszty úrra értettem, aki nyári éghajlat alatt született.
- Csakhogy az én nyaram csak az én tavaszomig tartott - felelte Feri némi keserűséggel - és ezentúl bizony már nekem is munkával kell megkeresnem a mindennapi kenyeremet.
- Nem szakad meg abba a méltóságos úr - nevetett a szerkesztő.
- Ugyan hagyja, kedves szerkesztő úr, ne méltóságozzon engem.
- Kérem, kérem, császári királyi kamarás, tehát méltóságos.
(Hm, tehát kamarás - sóhajtott Mari -, azért olyan rátartó.)
- Az csak a kriptának szól - felelte Noszty szerényen - a családi csontoknak. Nekem magamnak inkább csak a »tekintetes« titulus jár s ezt is azzal a tudattal kell viselnem, hogy más, alkalmasabb, erőteljesebb emberre volt szabva.
- Ujhuj! - rikkantott közbe a pofitos Kaby Jóska, aki idefigyelt félfüllel, máskor lőnye ember, de ha bort lát, szaporamalom. - Ne restelld! Mit restelled? Vármegye kenyerét aki kapja, az marja. Én se restellném, ha én húztam volna ki alólad a gyékényt, hát punktum. Csak egyet ismerj el, brúderkám, hogy huncut a német. Amiért viszont én elismerem, hogy az a jó, mert ha a német nem volna huncut, nem tudnánk kire haragudni s anélkül rég belénk penészedett volna a nemzeti virtus.
Erre aztán úgy illett, hogy Noszty, mint fiatalabb, átsétáljon a túlsó oldalra és a Kaby Józsi poharát megérintse a maga poharával.
- Kellemes fiatalembernek látszik - jegyezte meg Tóth Mihály Nosztyra, a szomszédasszonyhoz fordulva.
- Hm - felelte a tiszteletesné csókaszemével a fiatalemberre pislogva. - Azt hallottam, hogy egy kicsit lacsuha természetű. Az apja se egészen kóser ember. És milyen gőgös, kivált az országgyűlési ciklusok közepén. Egy »Pesti Napló«-t hord szüntelen zsebében s mikor valaki olyan jön szembe az utcán, akit nem akar megismerni, kiveszi, beletemeti a fizimiskáját és az olvasást mímelve megy el az ember mellett.
Többé-kevésbé efféle semmiségek mondattak és történtek az asztalnál s természetesen sokáig ki nem elégíthették az igényeket, kivévén az emberiség »tisliző« részét. A mindkét nembeli ifjúságnak a talpa viszketett, táncra készülődének, az öregurak a kártyaszobába vágytak, a tantuszaikhoz s türelmetlenül lesték, mikor bont asztalt az elnöklő Fruzina mama. Bontana is, ha a locsi-fecsi Podwolski pontot tudna csinálni; színes szerelmi kalandjai egymásba fonódnak, mint a szederindák.
Végre azonban mégis fölemelkedik a háziasszony, s az a bizonyos suhogás támad, mint mikor egy nagy madárcsapat felrebben. Hangzanak is mindjárt a vezényszavak. »Ki az asztalokkal!« zsibong az ifjúság. »Előre uraim, amiből élünk!« sorakoznak csatarendbe a kártyások. Csak az örök szomjúság rabszolgái várják gyámoltalanul, hogy melyik szobát teszi meg a háziúr »kredenc«-nek, ahova aztán be lehet húzódni iszogatni, disputálni, csibukozni, sőt még dalolni is.
Feri az öregurakhoz csatlakozott s leült az egyik tarokkasztalnál gibicnek, a Tóth Mihály háta mögé (ki tudja, mire lesz az jó valamikor). Ott különben hasznát is vették, mert az egyik partner, Palojtay, váltig futkározott, hol ide hívták, hol oda hívták rendet csinálni s ilyenkor, mert az idő pénz, hogy folytonossági hiány ne legyen a játékban, ő helyettesíté a házigazdát. Egész este nem mozdult, anekdotákat mondott, savanyúvizes bort töltött a játékosoknak és kiszolgálta őket. Szóval hasznos ember volt, megbecsülték s amikor Tóth uram valami nagyobb játékot akart kimondani, »ultimót« vagy »szólót«, mindég hátrafordult, amint ez már illendő dolog a rokonszenves gibiccel szemben s csak, ha az jóváhagyólag intett a szempilláival, kiáltotta ki nagy élénkséggel:
- Szóló, ha vizet iszom is!
Pedig a nagy teremben, ahol a tánc folyt, erősen várta »valaki«. Ha tudta volna, talán otthagyta volna a hatalmas skíz szürke híveit vagy hogy talán tudta és azért nem hagyta ott.
A csillár gyertyái már körömhegyig égtek a nagy teremben, új gyertyákat raktak fel a cselédek, hullámzott a sokaság, a mamák bóbiskoltak a szögletekben, a táncosok nagyrészt már kifáradtak és újak szilajodtak neki. A pletykázó szobákból, a kredencből bekukkantak az unatkozók, csak ő nem mutatkozott, akit Tóth Mari várt. Különös ember! Gőgös-e, vagy világgyűlölő? Valóságos rejtély. Bizonyosan befogatott már és elment. Amennyire az udvarlóitól tehette (nem nagyon tehette, mert körüldöngték, mint a méhek a jázmint), mindég figyelte az ajtókat, jöttek-mentek az emberek, de ő nem mutatkozott. Szeretett volna kérdezősködni felőle, de nem mert. Fruzina mama bizonyosan tudja, mert őtőle nyilván elbúcsúzott, de Isten ments meg Fruzina mama előtt szóba hozni, gyík szeme van, mindjárt leolvasná velök a titkos gondolatait. Ámbár iszen azok se olyanok, hogy szégyenkeznie kellene miattok, ha csak nincs alattuk még egy réteg: a legtitkosabb gondolatok.
Nincs, nincs. Oh, dehogy! Semmi sincs. Mindössze táncolni szeretne a méltóságos kamarás úrral. Egy kis ártatlan kíváncsiság az egész. Úgy rémlik neki, hogy a csárdástáncról holt bizonyossággal meg tudná állapítani, ő volt-e a somlyói vadász vagy nem, mert ez a bolondos kérdés még mindég ki nem párolgott a fejéből, nem is akar és nem is fog, talán örökkön-örökké megmarad a gyanúja és bosszantani fogja. Mert hátha alakoskodik a kamarás úr? S oh, milyen bosszúság, az ő (a Mari) szeme is csalódhatik az arcban, emlékezete a hangban - hanem ha táncolhatna vele egyet! Minden hazudhat, csak a láb nem, mely egyforma ritmusban igazodik a muzsikához.
Hogy ez a kívánsága nem teljesült, udvarlóival éreztette, akik hosszú orral szóródtak szét. Az elnököt megsértette valamivel, duzzogva befogatott és hazament, a kis báró pedig a mamájához sietett panaszkodni:
- Mari rosszul bánik velem. Úgy látszik, semmi se lesz a reményeidből. Hagyj nekem békét ezzel az arany békával. Én holnap visszamegyek Pestre.
- Persze. Az orfeumi dámádhoz. No, hallod, abból semmi se lesz. Hát miből következteted, hogy rosszul állnak az ügyeid?
- Azt mondta megvet, ne kerüljek többé a szeme elé.
- És miért?
- Amiért, azt mondja, én kiáltottam közbe a vacsoránál, hogy Zsigmond királyt valamelyik Noszty bocsátotta ki a siklósi börtönből jó pénzért s aztán mikor Noszty fenyegetőleg jelentkezésre szólította föl a közbeszólót, meglapultam, mint a gomba a fűben.
- Miért is nem jelentkeztél?
- Majd bolond vagyok, hogy felaprított volna az a tigrispofájú.
- Igaz, igaz - mondta a bárónő megsimogatva fiacskája szöszke fürtjeit - de látod, az ilyen éretlen leányok szeretik a hősöket, magokba falják a regényekből. Legalább eltagadtad volna, hogy te kiáltottál közbe.
- Az ám. Hiszen akartam én. De ráismert a hangomról.
- Te! Ha az a te hangodat száz közül megismerte, holott én se ismertem meg, akkor az bizonyosan szeret téged. Légy nyugodt, megbékültök.
S ezzel fölkelt és fölkereste Tóthnét, hogy fia ügyét megfeljebbezze nála. Tóthnénak, ki egy csoportban beszélgetett, igen jól esett, hogy a báróné bizalmasan félrehívta és hogy az egész világ látja, amint az ablakmélyedésben tárgyalnak együtt. Egy-két mézesmázos szó elég volt s Tóthné jól fel volt húzva, amilyen jól csak fel lehet húzni egy hibátlan szerkezetű ketyegő órát.
- Oh, Istenem - mondta a befejezett beszélgetés után visszatérve csoportjához - milyen más ez az arisztokrácia! Milyen finomak ezek a nők! Még a hangjuk is olyan lágy, mint a brüsszeli csipke. Csak azt nem értem, hogy miért hiányzik elöl a két felső szemfoga és hogy nem csináltat helyettük álfogakat. Párizsban ismertem egy Lambelle nevű grófnőt, annak is éppen az a bizonyos foga hiányzott. Talán divat. De ezer bocsánat, meg kell keresnem a leányomat.
Föltette a lornyettjét némi előkelő reminiszcenciák szerint s körülnézett, de csakhamar visszafordult:
- Oh, nem, nem. Talán mégsem divat. A Lambelle grófnő fogát a hátas lova rúgta ki s nem föltehető, hogy a ló tudta volna a divatot... Ámbár azt mondta a komornyik, hogy igen magasvérű ló volt. Az úr meglőtte szegény párát... Oh, még most is sírhatnék, ha a szegény lovacskára gondolok.
Eközben megpillantotta Marit, a csillár alatt.
- Szent ég! - kiálta hozzá tipegve. - Mind a ruhádra csepegnek ezek a gyertyák. Azt gondolod, hogy Worth úr ingyen adja a ruhákat? Gyere csak, gyere, gonosz gyermek, hadd mossam meg a fejedet. A bárónő panaszkodik, hogy rosszul bánsz a fiával.
- Azzal az apalin szívűvel - mondá a leány fitymáló hangon.
- Már akármilyen szívű, de ez a szív hozzád húz. Én nem mondom, hogy borulj az ölébe és ez nem is valami elegáns dolog, azt se mondom, hogy menj hozzá férjhez, mert tudod, hogy az apád milyen bogaras, de legalább szépen bánj vele, mert mindenesetre megtiszteltetés, hogy egy arisztokrata...
- Pakfon arisztokrácia - dünnyögte ajkait elbiggyesztve.
- Az arany veled vegyülne hozzá.
- Nem szokás az aranyat pakfonnal vegyíteni, mama.
- Neked ma valami bajod van, Mari.
- A fejem fáj, mamácska.
- Talán haza akarnál jönni.
- Azt hiszem, jó volna, ha hazamennénk.
- Eredj hát, keresd meg az apádat valahol a kártyázók közt és figyelmeztesd a hazamenetelre. Majd otthon beszélünk a dologról.
Mari végigment a szobákon és sok kérdezősködés után végre ráakadt a szobalabirintusban a kártyabarlangra s élénken elpirult, mikor betoppanva ott látta Nosztyt az apja mellett, kéklő füstfelhőbe takarva.
- Engem keresel? - mosolygott rá az öreg Tóth olyan szeretetteljes pillantással, mint aminővel a pagátot veszi észre az ember.
- A mama küldött, apuska, hogy már haza akarna menni.
- Ohó! Az lehetetlen!
- Miért, apa?
- Mert két ultimó van rajtam és egy szóló.
A leány ráemelte szemeit, hogy hol van rajta az a két ultimó, amitől nem mozdulhat s úgy tett, mintha csak most venné észre Nosztyt.
- Hát maga nem táncol?
- Nem! - felelte kurtán.
- Nem is szokott?
- Nem igen.
- Sohase táncolt?
- De igen, egyszer-másszor.
- Eredj csak, fiacskám, innen a füstből - szólt az öreg Tóth -, mondd meg a mamának, hogy várjatok még. És talán te is fordulj még egy-kettőt, míg a kártya fordul.
Mari hidegen biccentett a fejével Noszty felé, sarkon fordult, szoknyái megsziszegtek s azzal szapora léptekkel elhagyta a szobát, de kisvártatva visszatért ijedt arccal.
- No, mi baj megint?
- Nem merek kimenni - mondotta szégyenlősen.
- Hogyhogy? - kérdezte Tóth úr szórakozottan, a kártyáit rendezve.
- Egy nagy kutya fekszik a szomszéd szoba küszöbén. Olyan csúnya! És rám vicsorítja a fogait, mikor át akarom lépni.
- Hát kergesd el! Mondjad neki, hogy »csiba te!«
- Hiszen kértem már, de nem akar elmenni.
- Oh, te bolondos kis fruska! - nevetett Tóth úr, hogy a szemei is belenedvesedtek. - Kontra! Harmadik vétel.
- Az a Cuzka agár lesz - vélte a megkontrázott Palojtay. - Eredj, Noszty öcsém, vezesd ki a húgomat. Miféle gavallér vagy te? Különben nem bánt az, szívecském, senkit. Öreg kutya az már, még a nyulat se bántja, penzióban van.
Noszty kikísérte Marit, pedig szükség se lett volna rá, mert egyik udvarlója, Kevermesy Antal eleibe jött már felkérni egy valcerre.
- Nem adok kosarat, de csak egy tourra vállalkozom, mert már fáradt vagyok. Ugyan, kedves Noszty, vállalja addig ezeket az én családi csontjaimat.
Nosztynak dobta oda a szép faragású elefántcsont legyezőjét. Noszty elmosolyodott a célzásra és elkapta ügyesen.
Nemsokára visszatért lihegve, hol Noszty állt, a nagy terem ajtajához.
- Nos, nem vesztette el a csontjaimat?
- Megvannak. De maga, úgy látszik, elvesztette az én rózsámat, vagyis a mi rózsánkat.
- Dehogy.
- Hát talán nem tűzte fel, pedig úgy szólt az alku?
- Feltűztem, tekintetes szolgabíró úr, igenis, feltűztem, instállom - szólt, kecsesen mórikálva magát, mint a parasztmenyecskék szokták a bíróság előtt -, de valami más történt vele.
- Talán odaadta valakinek?
- Olyas valami, de mégsem egészen.
- Nem értem.
- Kíváncsi rá?
- Oh, hogyne.
- No, lássa, én is kíváncsi vagyok valamire, amit csak ön mondhat meg.
- Ugyan mire? - érdeklődött Noszty.
- Tudja mit - indítványozta Mari -, tegyünk úgy, mint az ellenséges táborok; kicserélik a hadifoglyaikat. Én kielégítem a maga kíváncsiságát, maga meg kielégíti az enyimet.
- Nem bánom.
- Hát ki kezdje?
- Kezdje el a kisasszony.
- Jól van, de üljünk le ide, éppen van itt két üres szék, mert én már nagyon fáradt vagyok.
Leültek két ablak közé, Feri egy nádszékre, Mari pedig elhelyezkedett egy magas bőrkarszékben, olyan volt, mintha trónon ülne, lábait fölrakta a karszék alsó rámájára s gondosan, kacéran elrendezte a szoknyája redőzetét, de annyit mégis künn hagyott az apró lábaiból, amennyitől a szem megrészegszik.
- Hát hogy hova lett a kamélia, kérdi? Biz azt elvették tőlem zálogba. No, mit néz rám? Ami igaz, igaz. Ügyetlenül felelgettem a »haragszom rád«-ban. És ez még semmi se volna, hanem elvették a brossomat és gyűrűmet is.
- Ki vette el?
- Egy fiatalember. És ez se volna még semmi, ha visszaadná, de nem adja.
- Micsoda? A gyűrűt se?
- Természetesen azt se.
Noszty nyugtalanul mozdult meg.
- Hogy lehet az?
- Megharagudott valamiért és hazament, a tárgyakat pedig a zsebében felejtette. És ezzel most már én készen vagyok.
- Vagyis, hogy most már én következem.
- Nincs másképpen.
- Tehát parancsoljon.
Mari az egyik ablakfüggöny csücskét morzsolgatta, fejét a bal vállára hajtván, lopva kémlelte a félig lecsukódó pillák alól a Noszty vonásait.
- Maga a vacsora előtt azt mondta nekem, hogy nem nézhet rám...
- Nem, nem azt mondtam, nem úgy értettem - tiltakozott Noszty, azzal a fölényes mosolygással, ahogy egy nagyon komoly ember szokott végighallgatni egy bohó gyermeket.
- Ne vitatkozzunk, kérem, erről. Tudja, én amerikai leány vagyok, szabad levegőn és szabad beszéden növekedtem fel. Tudom, hogy maga indokolta, miért szomorítja a látásom. S éppen csak erről az indokról van most szó. Magát azt a tényt, hogy engem nem szeret látni, kikapcsolom. No, meg van elégedve? Sőt megengedem, hogy hunyja be, ha akarja, a szemét, mikor velem beszél... Kérem, kérem, ne szóljon közbe, mert mondom, nem ez a tárgy van szőnyegen. De az indoklása tett kíváncsivá. Ön azt mondja, hogy ismert vagy ismer valakit, aki a csalódásig hasonlít hozzám. Lássa be, hogy ez engem felbirizgált és folytonosan csiklandozza azóta a fantáziámat. Az ember elvégre nem lehet közömbös a maga hasonmása, hogy is mondjam csak, Doppelgängerje iránt, kivált ha asszonyfajta. Úgy szeretném, de úgy szeretném tudni, ki ő, hogy hívják, merre van hazája, milyen a lelke, a sorsa és mindent, mindent, ami rá vonatkozik, mert úgy képzelem, hogy az nekem egyedüli testvérem a világ valamennyi emberi lénye között. Oh, mondjon nekem róla egyet-mást. De mi lelte, hogy úgy elszontyolodott?
Feri mélyen sóhajtott s pillanatnyi csend állt be; hallani lehetne a fejük feletti óra tiktakját, ha a muzsika nem szólna s ha vagy tíz pár nem keringőzne a teremben. Hanem azért mégis csend volt az, csend a zajban, melyet csak ők észleltek s csak őket nyomta.
- Inkább csak bosszankodom - szólt Noszty szembetűnőleg kelletlenül, szinte vontatva s bizonyos melankóliaszerű köd borongott a homlokán. - Magamra bosszankodom, kisasszony, hogy olyasvalami csúszott ki a szájamon, amiről nem szokás beszélni. Nincs annak se értelme, se formája. De már megtörtént, s minthogy úgy állapodtunk meg, hát kielégítem a kíváncsiságát, de azt hiszem, nem lesz megelégedve.
- Miért hiszi?
- Mert a Doppelgängerje nem a felső tízezrekből való.
Tóth Mari vállat vont s hanyagul hátradobta magát a karszékben, mire összeomlott a ruhája előbbi redőzete s más hullámvonalak keletkeztek a fácánszín szoknyáján.
Ferinek a szemét kápráztatta ez, elfordította a fejét, inkább nézett bele a csillár remegő lángnyelveibe; az nem olyan veszedelmes.
- Az iparosok egy mulatságán ismertem meg az elmúlt ősszel a Somlyó-hegyen.
Tisztán látott, hiszen már tudta és mégis a szédület fogta el, mikor most, mint kétségbevonhatlan tény állt elébe, ami csak sejtelem volt és később valószínűség. Sápadt lett, mint a fal és úgy érezte, hogy a szíve hevesen ver, míg a torkát, mintha egy csontos kéz szorítaná össze.
- Úgy?... Igen? - mormolta rekedten - a Somlyó-hegyen? - Majd álmodozva tette hozzá: - No és?
- Egy fiatal leány volt ott...
Egy kissé összeszedte magát s hogy a megindulását palástolja, csintalan mosollyal szólt közbe:
- Mindjárt gyanítottam, hogy nem egy fiatal zerge vagy medvebocs.
- Úgy értettem, hogy lehetett volna menyecske is, de leány volt.
- Valami csizmadia-leány?
- Bizonyára szegénysorsú, amint mondta, komorna vagy ilyesmi, valami úrnőnél.
- Természetesen nagy lábakkal és vörös kezekkel - kötekedett Tóth Mari, fitymáló mozdulattal.
- Ejh - pattant fel Noszty éles hangon, melynek ércét szokatlan melegség töltötte meg -, egy hercegkisasszony is elbújhatna mellette.
Lázas öröm töltötte el a leány vonásait, szemeibe fényes csillagok költöztek, arcán piros rózsák nyíladoztak egyszeribe. Milyen jó ilyenkor a legyező, mellyel mindezt el lehet takarni. Asszonyfegyver az, nem csupán csecsebecse.
- Ah, ah - ismételte egypárszor gépiesen, mintha a többi nem érdekelné, szétterjesztve két karját, mint mikor a madár el akar szállni, vagy mint mikor az embernek ásítani van kedve s fáradt derekát egyengeti. A nevelőintézetben csináltak így az unalom jelzésére, de mivelhogy illetlen volt, mindig hozzászőttek valami alkalmas mondatot, melynek kapcsában a kezek eme kiterjesztése ártatlan illusztrációnak tűnt fel, pl. »Van nekünk egy tehenünk, ekkora szarvai vannak!« Ehhez a jámbor pajkossághoz nyúlt a gonosz vadász kijátszására. Tobzódott a lelke kéjes diadalban. Hm, itt vergődik most a hálóban. Úgy kell neki. Nem árt egy kicsit megkínozni.
- Ön, úgy látszik, egy mesebeli hamupipőkére akadt, kinek a lábára magától ugrik rá az aranycipellő.
- Ráakadtam, de köd előtte, köd utána, mindjárt el is vesztettem s nem hiszem, hogy valaha megtaláljam - felelte Noszty szomorúan, csendesen, mintegy önmagához beszélve.
- Hogyhogy?
- Nem akarta megmondani, hol lakik, kinél van s minden keresésem hasztalan azóta.
- Oh, szegény ember! - sopánkodott Mari tréfásan. - S tényleg kereste?
Elemében volt. Nem tudott mit csinálni a pajkosságtól. A cipője sarkaival veregette a szék lábait.
Noszty csak a fejével bólintott, hogy kereste.
- Ej, Noszty, Noszty! - és szemrehányólag fenyegette meg ujjaival - mondja meg nekem, de tegye szívére a kezét és ne vegye tőlem rossz néven, hogy pártját fogom az én kis Doppelgängeremnek, mire való az, hogy keresi? Minek bántja szegénykét?
- Az már igazán az én dolgom - válaszolta hűvösen és felkelt a székről.
- No, no, csak üljön vissza! Még nem végeztünk, uram. Nem szabad haragudni. Mondja meg nekem őszintén, ha már ennyi bizalomra méltatott, mi célja van azzal, hogy keresi? Mit tenne például, ha megtalálná?
- Mit tudom én azt?
- Csak nem venné el feleségül?
- Ki tudja!
- Egy szobaleányt? Egy Noszty?
- Megtették ezt már nagyobb urak is.
Hanem iszen nem ment ez a beszélgetés komoly számba, inkább csak kötekedő incselkedés volt s azt is hirtelen megszakította a Tóthné érkezése, ki már mindenfelé kereste Marit, hogy indulnak-e vagy nem.
- Apa még nem akar menni - jelentette Mari s hófehér homlokán egy árnyék suhant el, az elégedetlenség, hogy zavarják.
- Jó, jó, de hát miért nem jössz az ilyet megmondani, látod, már a wikler is rajtam van.
- Elmerültünk, mamácska - mentette magát mosolyogva -, egy érdekes témában.
- Valami titok?
- Noszty úr beszél nekem valakiről, aki nagyon hasonlít hozzám.
- Bolondság, bolondság - hadarta Tóthné -, mikor olyan fityfiritty iskolás leányka voltál, mindig azt mondták, hogy szakasztott olyan vagy, mint az apád, némelyek ellenben esküdöztek, hogy színről színre engem látnak benned. No, ha ez igaz lett volna, akkor nekem is hasonlítanom kellett volna apádhoz, pedig én sohasem hasonlítottam hozzá... azt kikérem. Ámbár nem mondhatom, hogy csúnya ember lett volna, inkább csinos volt és a szemei is kékek voltak, sőt meglehet, hogy most is kékek. Tehát még visszavigyem a wikleremet, mit gondolsz?
- Vidd vissza, mama.
Tóthné szorosan a falak mellett, hogy a táncoló párok fel ne lökjék, visszatipegett a bundaszobába, Mari pedig az elmélázó Noszty felé fordult.
- Mondja csak, tényleg nagyon hasonlított hozzám?
Úgy tett, mintha már elejtette volna a fonalat; mintha a lelke nem volna jelen s talán annál a másiknál kódorognék.
- Mit tetszik kérdezni? Őt? Oh, igen. A megszólalásig sőt a megszólaláson túl, mert a hangja is hasonlított.
- Jaj, de szeretném ismerni - csacsogott a leány, megeredt a szava, mint a forrás vize, ha a rajta fekvő kő elgurul. - Ha én király volnék, vagy mit beszélek, királyné és volna ilyen hasonmásom, palotahölgynek tartanám magam mellett. Milyen pompás dolgok sarjadzhatnának ebből!
- Ugyan.
- Két személyben volnék s ha olyat tennék, ami a királynénak nem illik, ezt akkor ő vállalná. Ha az urammal kellene valami kellemetlen dolgot igazítani, a másik személyemet küldeném, kivált amikor mérges lenne az uram, ti. őfelsége. (Édesdeden nevetett hozzá s Ferit is láthatólag gyönyörködtette a rakoncátlan vidámsága.) Aztán mi mindent lehetne csinálni! Egyszer csak azt írnák a magyar újságok, hogy a királyné megjelent ma Bontóváron a református templomban és együtt énekelte a hívekkel a zsoltárokat, mire a bécsi újságok vadul cáfolnának, hogy ez nem igaz, mert a királyné ugyanabban az órában reggelit adott Bécsben a Hofburgban s a cercle után kikocsizott Ferenczy Idával a Práterbe. Hahaha! Milyen marakodás, veszekedés lenne ebből.
- Ej, ej, Mari kisasszony! Hát így csapná be az alattvalóit? Csakhogy azoknak is volna ám eszük.
- Rá nem jönnének, higgye meg.
- Dehogynem. Ferenczy Ida határozna. Ahol Ferenczy lenne, az vétetnék igazi királynénak. A két egyforma királynéhoz két egyforma Ferenczy Ida is kellenék.
Egyre beljebb csúsztak a »zöld« beszélgetésbe, akár egy bakfis és egy gimnazista; napsugárból, ködből, naiv bohóságokból font kötéllétrán lépegettek az égbe. S útközben úgy nekimelegedett a Noszty szíve, hogy a jóság harmatját izzadta ki; restellni kezdte, hogy ilyen alattomos tőrt vetett az ártatlan, kedves leánykának. És talán vissza is riad az utolsó percben, ha meg nem vigasztalja, hogy nini, hiszen Mari is komédiázik. Ohó, hisz akkor az ő dolga nem galádul kivetett háló, hanem szabályos lefolyású párbaj. Hát csak hadd folyjon tovább. Annyi különbség azonban mégis volt, hogy Mari nem láthatta a Noszty hamis játékát, Noszty előtt ellenben Mari minden kártyája úgyszólván ki volt terítve.
- No, csak sok mindenféle tarkabarka dolgot lehetne csinálni egy tökéletes hasonmással - erősködött Mari -, akár hiszi, akár nem. Vegyük csak például a mi esetünket, mit szólt volna mélyen tisztelt kamarás úr, ha én azt találtam volna mondani az imént, mikor a somlyói leányt említette, hogy itt vagyok, ragyogok, én vagyok az?
- Egyszerűen nevettem volna, hogy maga milyen tréfás kedvében van.
- És nem hitte volna el?
- Nem hát. Mert nemcsak szeme van az embernek, hanem esze is. A szememmel elhinném, az eszem azonban ellentmondana, mert hogyan juthatott volna el a kisasszony egy közönséges iparosmulatságra?
Mari felkelt a székről, Noszty elé állt s meghimbálván a szoknyája két szélét, csupa merő csintalanságból meghajtotta magát, kisleányos ceremóniával.
- Úgy, ahogy eljuthatott a méltóságos kamarás úr.
- Hja, az más. A belindek kiüti fejét a parkban, a réten, az árokban és mindenütt, de a pálma csak a maga levegőjében és földjében.
- És hátha nemcsak mondanám, hanem tényleg is én volnék a somlyói leány?
Hangja reszketett és mereven nézett a Noszty arcába; még csak egy pillája se rezdült meg.
- Isten ments - mondá csendesen.
S ez láthatólag lehangolta Marit.
- Nem is örülne neki?
- Ellenkezőleg.
- Miért? - kérdé halkan; visszaült a székébe és a szemeit lehunyta.
- Mert amikor feltaláltam volna, jobban elveszteném őt, mint mikor nem tudtam, hogy hol van s legalább gondolkozhattam felőle.
- Nem, nem értem önt - tagolta a leány rekedten s feje a vállára billent, mint az eltört növény virágpártája.
- Pedig világos. Maga milliomos leány, én szegény ördög s oly messze volna tőlem, mint az egyik planéta a másiktól. De szerencsére nem így van.
- Jól van, végeztünk - szólt Mari s kevélyen fölemelte a fejét, mint a páva. (Oh, de gyönyörű nyaka volt) -, hanem akármilyen nagy is a különbség, uram, a szegények és gazdagok közt, azért mégis van egy megjegyzésem.
- S ez?
- Hogy aki mivel tartozik a másiknak, azt köteles teljesíteni. Hallja ezt?
(Egy francianégyes első akkordjait kezdte pengetni a banda.)
- Ön egy négyessel maradt adósom, mikor ősszel a Somlyó-hegyről eltűnt. Igaz, vagy nem igaz?
S gúnyosan nevetett a szeme közé.
- Klára! - hebegte Noszty elkábultan. - Oh, Istenem, csakugyan maga az? Lehetséges-e vagy álmodom?
Oly természetesen adta a meglepetést, hogy egy nagy színésznek is becsületére vált volna.
- Én ezt a négyest most egzekválom.
Erre aztán nem tehetett egyebet, odanyújtotta a karját Marinak és szépen beálltak a sorba a gyülekező párok közé.
- Hiszi-e már, hogy én vagyok?
- Igen - felelte Noszty zavartan, mintha még most sem szedte volna össze magát -, a személyazonosság meg van állapítva.
- Mégis igaz, hogy csak a hegyek nem találkoznak - mondá álmatag arccal Mari.
- De még azért sok érthetetlen van.
- Van, van - hagyta rá a leány, s szelíd panaszkodás borulata rezgett hangján.
- Például, miképpen jutott oda a kisasszony?
- Csitt! Valahogy ne említse a szüleim előtt, ők nem tudnak erről. Egy kis pajkos csíny volt tőlem, egy rossz szeszély, de ők, ki tudja, mit gondolnának. Tartsa örök titokban és ne feledje, hogy magának is sok van a rováson. Mért szökött meg előlem?
Éppen felelni akart Noszty, de nem lehetett, a francianégyes nem alkalmas ilyen kimagyarázásokra. Az ember nem maradhat meg állhatatosan a párja mellett, mint a becsületes, őszinte csárdásban. Csapodár, csélcsap tánc ez (vagyis inkább poétikus járkálás), olyan, mint a francia lélek, határozatlan, vágyakozásokkal teljes. Az elegáncia mártásával föleresztett szeretkezés. Hivalkodó flört, kecses szemle s nem az érzéseknek mozdulatokban kifejezett óceánja. A táncos végigviziteli az egész hölgykoszorút, mint a vadméh, körüldöng minden virágot: illegeti magát előttük, hajlik, bókol, közéjük fonódik, meg elkapcsolódik s megy tovább, tovább, mintha egy bűvös könyvben levelezne. A szemük közé mosolyog, megfogja a kezöket és egy-egy könnyed, finom fordulatot lejt mindenikkel, míg egyszer csak, a figura végén, megint visszakerül valahogy a párjához, aki azóta szintén valamennyi kézen megfordult.
Mikor összekerültek, megint csak ott kezdte Tóth Mari.
- Hát igazán kutatott utánam?
- Igazán.
- És hogy?
- Újsághirdetésekben.
- Ne mondja!
- Nem olvasta?
Mari a fejét rázta.
- Hiszen tudja, hogy nem tudok olvasni.
Édesdeden kacagott hozzá; erre aztán Noszty is elnevette magát, mintha egy ezüst csengettyű szép harmóniában csilingelne együtt a kolomppal.
Elváltak a quadrille rideg szabályai szerint, meg összejöttek, útközben itt is, ott is egy-két szót kellett váltani ezzel vagy emezzel. Az öreg Podwolski, aki szinte ott poroszkált a kolonnban, kedveskedve súgta a Mari fülébe: »Ezek a zsivány Nosztyak mindig megelőznek.« Az egyik Krackner kisasszony hangosan mondá a háta mögött valakinek: Ma nagyon jó színben van Tóth Mari - mire azzal felelt az a valaki: »Olyan, mint egy olvadó gleccser.« Mari hátra se fordult, bánta is ő most, alig várván, hogy újra a táncosához jusson. Dehogy veszítette volna el a fonalat:
- Megvannak még azok az újságlapok?
- Megvannak.
- Hozza el nekem egyszer! Elhozza?
- Minek?
Lomhán húzogatta a vállait, mintha feleleten gondolkoznék.
- Hát csak - mondá azután vontatottan. - Hiszen nekem szóltak.
- Isten tudja - felelte Noszty -, inkább csak annak a másiknak, az árnyéknak, aki volt és nincs többé.
- Ejnye, Noszty! Ne legyen olyan szemtelen.
Megfenyegette az ujjaival.
- Jó, hát elhozom.
- Mikor?
- Amikor parancsolja!
- Hozza el holnap.
- Az nem lehet. A régi lapok a pesti lakásomon vannak, ahhoz legalábbis egy hét kell.
- Hozza hát el egy hét múlva.
- Hol lakik?
- Oh, maga golyhó! - nevetett Tóth Mari. - Még azt se tudja? Alsó-Rekettyésen.
De mindezeket csak szaggatottan, közvetve, jóformán lopva lehetett megbeszélni, míg a négyes véget nem ért. Mikor pedig véget ért és Noszty a helyére vezette táncosnéját, már akkorra ott állottak Tóthék az ajtónál, odaintették a leányukat.
- Nem vagy nagyon kimelegedve? - kérdé Tóth úr.
- Nem.
- Hát akkor menjünk, fiam; készülődj, búcsúzz, anyád már nagyon álmos.
Mari leeresztette kezeit, arca megnyúlt, elkomorodott, egy ellenállhatatlanul kedves grimaszt csinált (ami az öreg Tóthot mindig megigézte), s aztán azon az elkényeztetett, nyafka, elnyúlt hangon, mellyel makrancos kis leányka korában uralkodott az öregeken, s mely most is a szívükig hatott, mint édes emlék a múltból, jelentette ki:
- Én még nem akarok hazamenni.
- Mit, te még nem akarsz? Hallod ezt Krisztina, a fruska még nem akar hazamenni? Hát mit csináljunk?
S ezen aztán olyat kacagott, hogy a csipkefüggönyök mozogni kezdtek a hahotájától, mintha a szél lengetné. És minden nevetett körös-körül. Nevettek a gyertyák, lobogva, incselkedve, nevettek a tükrök, a virágok az asszonyi hajakban, az opálok, smaragdok, rubintok a fülbevalókban és násfákban, a buzogányos Palojtayak és a Stuart Mária-galléros Palojtaynék a falakról, mert hát olyan nevettető is, hogy ez az életunt, törékeny, sápadt arcú kis Mari, aki elálmosodik udvarlói közt otthon, aki már ásít vacsora közben az utolsó ételnél, akit mindig csak parancsszóval lehet kimozdítani otthonról, most megköti magát, hogy azt mondja, ő nem akar még hazamenni.
- Olyan nagyot nevettél - mondá Tóthné -, hogy kiment az álom a fejemből.
- És belement a ravaszság, mert ezt azért mondod, hogy a leányod akarata meglegyen. No, eredj hát még vissza, te kis korhely, te éji pille.
Majd félrehúzta Tóthnét egy szögletbe s hamiskás hunyorítással kérdé:
- Ennek valami oka van, Krisztina. Ez nagy változás. Nem vettél észre semmit?
- Nem, nem. Semmit se vettem még észre. A leányka még egy óra előtt haza akart menni, nekem is szólt, hozzád is elment. A változás hiszen kétségtelen, de azt mondják az orvosok, hogy az ember minden hét évben megváltozik, minélfogva talán az elmúlt óra alatt telt el a hetedik év... De talán nem is a doktorok mondják, mert azoknak úgysem hisz az ember, hanem annyi más embertől hallottam ezt, hogy már szinte azt hiszem, én magam találtam ki. Gondolod, hogy nem így van?
- Ostobaság! - felelte Tóth Mihály - nem kell ahhoz hét esztendő, elég ahhoz egy csinos bajusz.
Azon meg aztán Tóthné nevetett édesdeden s óvatos macskaléptekkel húzódott a leánya után, de úgy, hogy az ne lássa, ne tudja, meg-megállt valamely a hátak és vállak által védett helyen, s a hónok alatt nézett szét, föltéve lornyettjét is, hogy azt a bizonyos bajuszt fölfedezze.