Vakmerő kaland volt a Görgeyé, megjelenni a város kerti házában, de kénytelen volt s nem is most első ízben. Az istenben boldogult osgyáni Darvas és Darvasné minden vagyonukat közös akarattal kiskorú Görgey Rozáliának hagyták, az abaúji Darvasok azonban egy törzsből fakadván a magtalanul kihalt kishontiakkal, pörrel támadták meg a végrendeletet. Minthogy azonban a pört nem nyerték meg, észrevevén, hogy Görgey valahol rejtegeti a leánykáját, ravasz prókátoruk alkalmasint a kellemetlenkedés okáért (ámbár talán hitte is) azon az alapon kezdett új pört, hogy Görgey Rozália voltaképpen nem is létezik, vagyis már akkor se létezett, mikor Darvasék meghaltak, tehát nem is örökölhetett utánuk. Hogy hová lett, meghalt-e vagy mi történt vele, arról az abaúji Darvasok nem tudnak beszámolni, de hogy még a Darvasok halála előtt eltűnt Osgyánból és azóta senki sem látta, azt igenis állítják.
Föltéve, de meg nem engedve, hogy a leány él, akkor is sok kifogásolni valót talál a személyazonosságra nézve az abaúji Darvas-család, vagyis a szemtelen prókátoruk. Átkozott nyelvének nyála rendszerint odafröccsen (jól tud vele célozni) a legérzékenyebb részre, ahol éget, mint a marólúg. Hát nem felhozta az aktáiban, hogy nevezett Görgey Rozália csecsemő korában miként tápláltatott a Görgey Jánosné leánycsecsemőjével annak emlőin, s minthogy az egyik elpusztult, már ott válik kétségessé a személyazonosság (Oh, te gézengúz fiskális, melyik ördög súgta ezt neked!), mert már ott történhetett miskuláncia stb.
Minden okos ember előtt csak afféle okvetetlenkedő rablisztika volt ez, de Görgey Pált a szíve mélyén találta. A bíróság tekintetbe se vette ezt a körülményt s csupán annak a kiderítésére szorítkozott, hogy nevezett Görgey Rozália él-e vagy nem; határoztatott tehát, hogy azonosságát bizonyító tanúival a bíróság előtt személyesen jelentkezzék.
Kényes feladat volt megbolygatni ilyen kritikus időben az egész okos elhelyezkedést. Olyan jelentékeny vagyont azonban mégsem lehetett otthagyni Csáky-szalmának. Nem is említve, hogy nagyon ráfért Görgeyre, mert a Lőcsével való ungorkodás kimerítette zsebeit.
Mihelyt a bírósági végzésről értesült, Gyurit hívatta ki Görgőre.
- Ismersz-e egy Otrokócsy Rozália nevű kisasszonyt?
Gyuri elpirult.
- Mért kérdezi bátyámuram?
- Majd kisül. Az a kérdés, ismered-e?
- Látásból.
- Miféle leány az? - kérdé az alispán, közömbösnek látszó arccal.
- A legszebb leány Lőcsén.
Az alispán gyanakodva nézett rá, hogy talán tud vagy sejt valamit, de olyan becsületes, őszinte képe volt, hogy azon a ravaszság rögtön megbotlanék.
- Talán bizony tetszik neked? (Gyuri még jobban elpirult.) Miféle família az az Otrokócsy?
- Nem tudom - felelte Gyuri.
- No, hát én tudom. Az a leány az unokanővéred.
- Az én unokanővérem?
- Az én lányom, Rozáli.
Gyurinak tátva maradt a szája, mire aztán Görgey megmagyarázta, miért kellett őt álnéven adni oda Klösterhez, s miért kell a titkot továbbra is megőrizni. Ugyancsak beavatta Gyurit a pörös bonyodalomba, miként vált égető szükséggé, hogy Rozáli megjelenjék Kassán a bíróság előtt, személyazonossági tanúkkal. Feladatává tette ezek után, hogy keresse fel Rozálit, adja át neki a levelét és készítse elő az utazásra. Az öreg Quendel fog érte jönni, s azon ürügy alatt, hogy szüleihez kíséri egy-két napra, elviszi őt Kassára.
- Nagy szívességnek veszem tőled - végzé az alispán -, ha te is felszeded a sátorfád, de persze külön kocsin, s igyekszel őket Kassán lehetőleg támogatni.
Gyuri meghajtotta magát.
- Amint bátyám parancsolja.
Így történt aztán, hogy Quendel apó kikérte Otrokócsy Rozáliát az intézetből s az előre odarendelt osgyáni tanúkkal (Varga uram és neje is köztük volt) igazoltatta a kassai bíróság előtt, hogy Görgey Rozália él és elfogadja az örökséget.
Görgey azonban előre látta, hogy míg az örökségi pör teljesen lezajlik, nem egy tanúkkal előttemezett aláírásra és megbeszélésre lesz szükség, mi végből a Quendel-féle vendéglő hűséges korcsmárosát, Kárász uramat rávette, hogy a görgői vendéglőbe helyettest állítva, a lőcsei kerti vendéglőt bérelje ki. Módját ejté ezzel a leányával való találkozásoknak, ha úgy kívánta a helyzet és ha Quendelt meg lehetett kapni, mint az egyedülit, aki jogosítva volt Rozáliát magával vinni az intézetből.
A leírt találkozás így történt; Quendel úr kísérte a vendéglőbe Rozálit (ő volt a felkötött állú kis ember), később Görgey György is megjelent s együtt kísérték haza Quendellel, miután az aláírások megtörténtek és a pörben való további teendők megbeszéltettek.
Ugyanekkor megkérdezte Görgey, megcsipkedve a leány állát:
- Nos, mikor jön már haza a kisasszony?
- Apámuramtól függ - szólt a fejét engedelmesen lehajtva.
- Hát mindjárt most. Viszlek magammal.
Rozália elhalványodott.
- Aha! Ugye megijedtél? No, szépen vagyunk. Kisasszony, magának már van valakije!
Rozália elpirult, félrenézett és nem felelt.
- Nem, nem, csak tréfáltam, Rozália - folytatá az alispán elkomolyodva. - Maradj még egy darabig, de reménylem, nem sokáig tart, közel van már az idő, mikor hazajöhetsz.
Mindennek nem volt semmi különösebb jelentősége, kivált a jelenlevők előtt, még kevésbé annak, hogy sokáig elnézegette némán a leányt oldalról, szembe, s aztán ezeket mondta Quendelnek:
- Ugyan nézd csak öreg, de jól nézd meg te is, mennyire hasonlít egymáshoz ez a két unokatestvér.
Quendel apó szemügyre vette a kuruc tisztet, mintha most látná először, aztán a fejét rázta.
- Én aztat nem látok.
Ki ügyelt volna erre? Sokszor úgy tűnik fel valamely szó vagy megjegyzés, mint üres levegő, pedig talán súlyos kő, melyet egy kínlódó lélek, akit nyom, mindenféleképpen próbál elhempergetni.
Szóval így folyt le a vendéglői találkozás és így végződött úgyszólván vidáman, Bibókot kivéve, mindenkire. Görgey meg volt elégedve, mert önmagát győzte le, a bírónak is úgy látszott, hogy olcsón szabadult, a zsoldosok pedig bizonyosan megtalálták az aranyakat, mert nem mutatkoztak Görgőn többet.
Viszont az is igaz, hogy Nustkorbra nézve nem gondolhatott volna ki veszedelmesebb büntetésnemet, ha a poklokra veti sem. Mert ott csak egy katlant gyújtanak alá számára, de itt most alágyújtott egy egész várost. Mint a futótűz terjedt, eleinte csak lappangva, lassan, majd egyre hangosabban és sebesebben nyargalva a hír (bizonyosan az íródiákok révén), hogy Lőcse bírája Görgőn vacsorázott múlt kedden az alispánnal. Egész virradatig együtt dorbézoltak és trafikáltak. Fölzúgott a város, mint a megbolygatott méhkas. Hát lehet ez? Hát van Isten, hogy ilyesmi történhetik? A legjózanabb szászok az ökleiket rázták. Az asszonyok a ruháikat akarták letépni (a fekete ruháikat). Hát minket itt éveken át gyászoltat a vén imposztor, s ő maga Görgeyvel devernál titokban? Az egész város forrt az elégedetlenségtől. Paszkvilluszokat ragasztottak ki a Nustkorb házára, betörték az ablakait, esténkint zagyva tömegek gyülekeztek ablakai alatt, macskazenét rögtönözni. A csőcselék közt tekintélyes polgárok ősz feje is látható s végigzúgnak a nagy piacon a kiáltások: Mondjon le Nustkorb! Menjen Görgőre!
A közvélemény nyomása alatt maga a szenátus is kénytelen volt beavatkozni s bíró uramat, ki otthonról már-már kimozdulni sem mert, arra kényszeríteni, hogy rendkívüli tanácsülést hívjon össze. A tanács maga is tudni akarja, mi igaz a szárnyaló hírekből? Igaz lehet-e, hogy Görgeynél vacsorált múlt kedden?
Nustkorb uram elösmerte, hogy ott vacsorált, de vi coactu.
Bibera uram felugrott mérgesen, mint egy hörcsög:
- Hogy lehet erőszakkal vacsorálni? Csak a libánál láttam, mikor tömik.
- Úgy értem, hogy nem mint Görgey barátja vacsoráltam ott, hanem mint foglya.
Lett erre újabb megrökönyödés. Hát ez már megint mi? Miket hord össze kegyelmed? Hol? Mikor? Hogyan? Hiszen ez lehetetlen.
Erre aztán elbeszélte szárazon, miként keresett fel a várost érdeklő fontos ügyben egy idegent szálló helyén, a kerti vendéglőben, jól átgondolt óvatosságból a késő esti órákban, nem akarja most és itt az ügyet részletezni (Felkiáltások: Tudjuk! Tudjuk!), csak arra szorítkozik, hogy midőn erről a helyről távozott, közvetlen a kerti kijáratnál kivel találkozik? Hát Görgey alispán áll előtte. (Nyugtalan fészkelődés. Bibera felkiált: Mit keresett ott?)
- Azt én nem tudom - pattant fel a bíró. - Nekem nem mondta meg. Menjen, kérdezze meg, kegyelmednek talán megmondja.
- Jól van. Halljuk tovább! Ne zavarjuk hát bíró uramat.
Bíró uram most már zavartalanul vázolta a továbbiakban, miként vetette magát az alispánra, hogy őt elevenen elfogja, dulakodás közben hajdúja, Platz Mátyás után kiáltott, de míg az előugrott, az alispán belefújt a sípjába, amit lehetetlen volt megakadályozni; a síp szavára mindenünnen előrohantak a Görgey elrejtett csatlósai s őt hajdújával együtt leteperve, foglyuk vitték Görgőre. Hogy ott aztán a szeszélyes nagyúr tömlöcbe való zárás helyett fényesen megvacsoráltatta s vacsora után négylovas hintón küldte haza, arról ő nem tehet.
- Úri cselekedet volt, meg kell adni - dünnyögte maga elé Mauks Donát.
- Hát erről csakugyan nem tehet bíró uram - mondák a szenátorok, behatóan megtárgyalva a kérdést -, de most már ugyancsak nézze kegyelmed, miképpen emészti meg ezt a vacsorát, mert a közönség nagyon föl van borzolva.
- Majd visszasimogatjuk - jegyezte meg a bíró önérzettel -, megvan hozzá az arkanum (és a zsebére ütött).
- Bizony most már valamit tenni kell, mégpedig citissime - vélte az okos Mostel.
Lent a városi pincében azonban, ahol rendszerint minden tanács után megitták az ukkon poharat, a fiatal Fabricius egy csöppet se titkolta, hogy a helyzetet sötétnek ítéli, s olyanféle célzásokat tett, a bor megoldja a nyelveket, hogy legokosabb lenne, ha bíró uram a város méltósága érdekében nem a sasokat utánozná nagy vijjogással, hanem a csigát, »aki behúzza a maga puhány szarvacskáit a házába.« Vagyis a lemondásról példálózott a bátor fiatalember, aki az engesztelhetetlenek vezére volt a tanácsban s attól félt, hogy apránként kihűl a harag a város népében Görgey iránt, s akkor örökétig magán hagyja száradni Lőcse a nagy pofont, melyben ő nemcsak a Görgey egy elhamarkodott tényét látta, hanem az egész dölyfös nemesség fitymáló elbánását.
Kripélyi uram, aki már a negyedik kártó bort (kupa bort) hajtotta fel, a Fabricius eszéhez tartja magát.
- Úgy bizony, bátyámuram. Nem okos emberek kellenek most a város élére, hanem dühös emberek.
Hanem iszen dühös is volt Nustkorb uram, legalább Kripélyire és Fabriciusra.
- Nem lehet fejjel menni a falnak. Azt mondjátok, zúg a tömeg. Végzem a magam dolgát a magam lelkiismerete szerint és fittyet hányok rá. Mit tesz az, hogy zúg a tömeg? A fületek az oka, nem a tömeg. Avagy nem zúg a kagyló, ha a fületekhez nyomjátok? De ha megnézitek, mi zúg benne, azt találjátok, hogy semmi, hogy teljességgel üres.
Fabricius a fejét rázta:
- Az igazsággal szemben minden hasonlat sántít, urambátyám.
- De annyira egy se sántít - veté ellen Nustkorb -, mint az öcsémuram mostani igazsága minden hasonlattal szemben.
Tudott ám nyelvvel hadakozni Nustkorb is.
- Hogyhogy? - kérdé Fabricius gúnyosan.
- Bizony csak azért, mert ha maga nincs kedvesem a világon, akkor én nem álltam volna meg Görgeyvel birkózni, sőt a színét se láttam volna.
- Énmiattam?
- Valaki miatt, aki magának kedves.
Fabricius elgondolkozott.
- Mit akar ezzel mondani? - kérdé zavartan. - Kiről van szó?
- Egy szép leányról, egy világszép leányról, hehehe.
S most már őkigyelme nevetett gúnyosan. Fabricius ingerlékeny lett s a fakártót odavágta az asztalhoz.
- Elég. A kegyelmed csacskasága terhemre kezd lenni.
- Szenátor úr, becsülje meg magát - figyelmezteté őt méltóságteljesen Nustkorb. - Lőcse város bírájával beszél.
Fabricius észhez jött, meghajtotta a fejét alázatosan és a mellét ütögette kezével.
- Mea culpa. Bocsássa meg, nemzetes bíró uram, a hevem elragadott...
Nustkorb rátette kezét a fejére s elmélázva mondotta:
- A szerelem az, édes fiam. Ráösmerek. Hiszen én is voltam fiatal... Hát hagyjuk abba. Nem mondtam semmit. Igyunk rá még egy kis veresbort. De előbb harapjunk valamit, hogy az ágyát megvessük. (Odaszólt a korcsmárosnak.) Hozzon kend egy kis putina ordát! (Putinának a bödönt nevezték, ordának a szepesi túró egy nemét.)
Megkóstolták borkorcsolyának a túrót, megitták a veresbort, beszéltek mindenféléről, de a Fabricius szava úgy elmaradt, mintha valaki ollóval vágta volna el. Nem is jött meg előbb, csak mikor a Nustkorbék szolgálója, aki a nemzetes asszony kemény üzenetét hozta, hogy az étel mind kipang, és hogy vagy jöjjön haza mindjárt az úr, vagy pedig menjen ebédelni Görgőre, különben jaj az olyan városnak, amelynek az ügyeit pincében igazítják.
Nustkorb dohogott ilyenkor, de rendesen fölkelt és elment. Ezért őt senki meg nem szólta, mert a szenátus többi tagjai is ilyenforma házi nyomások alatt szoktak elszéledni.
Hanem ez egyszer nagyon fölháborította a nemzetes asszony abbeli szava, hogy akkor menjen Görgőre ebédelni, ami némi derültséget idézett elő, vagy legalább mosolyt, a sunyi szenátori bajuszok alatt, kedve is lett volna mindjárt most egy pofont csattintani a Kätchen pirospozsgás ábrázatára, de a »messzire tekintő« jelző, mellyel a közvélemény ékesítette fel őkigyelmét, mikor még a tenyerén hordozta, mérsékletet parancsolt, mindössze egy keserű sóhajra szorítkozott hát, azzal indult meg hazafelé, csak a pálcája suhogott haragosan a levegőben, miközben ágaskodtak benne a gonosz indulatok. Micsoda? Hát az asszony is? No megállj.
Észre se vette, hogy Fabricius is ott megy mellette, csak mikor megszólította:
- Most már egyedül vagyunk urambátyám, mondja meg kérem, amit az előbb említett a pincében.
- Hm - tagolá kedvetlenül. - Hogy izé... hogy megmondjam? Jobb azt meg nem mondani. Azt hiszem jobb, okosabb. És hogyha már mondok valamit, hát azt mondom, ne házasodjék meg uramöcsém. Nem vagyok én rossz ember, nem adok én magának rossz tanácsot.
Fabricius megragadta a kezét és szorította olyan erővel, hogy szinte kiserkedt a vér a körme alól.
- Talán hallott valamit?
- Hm, igen, valamicskét. De eressze el a kezemet.
- Rozáliáról?
- Őróla.
- Ne öljön hát meg, beszéljen hamar.
- Ott a kerti vendéglőben az emeleten, ahol azzal az emberrel alkudoztam az okmányra, a szomszéd szobában lépteket és beszélgetést hallottam s gyanakodva kérdeztem, mi történik bent? Azt mondja, hogy ott szerelmi találka van. Minthogy a Kárásszal kötött bérleti szerződésben az ilyenek mellőzése keményen ki van kötve, mindenféle keresztkérdések alá fogtam, hogy kik vannak bent? Csak a nőt tudja, úgymond, mert azt látta, mikor a lépcsőkön felment, s hogy ez Otrokócsy Rozália volt.
A gyermek-szenátor elsápadt.
- Gyalázatos rágalom - hörögte indulatosan.
- Magam is azt hittem és - tette hozzá vontatottan -, hiszen most is, ámbátor...
- No, csak ki vele, fenékig akarom a poharat, hogy aztán az arcához vághassam valakinek. (Szemei vérbe borultak, s a két keze reszketett, mintha láthatatlan szitát rázna velök.)
- Kimenet magam is láttam elsuhanni a nőalakot, természetesen nem ismertem fel, sejtelmem sincs, ki volt, azonban...
- Még mindig van valami? - szisszent fel.
- Egy rózsát találtam utána, mely nyilván a hajából esett ki. Egy georgina-rózsát!
- Mikor volt ez? - kérdé sötéten Fabricius.
- Kedden késő este volt, s minthogy a dolog érdekelt, éppen uramöcsém miatt, vártam egy darabig a kert kijárata mellett, hogy a szemébe nézzek a találka hősének, ha esetleg még nem ment volna el a nővel együtt, s ekkor vártam ki Görgey alispánt, ki úgy látszik, szintén ott tartózkodott valahol az épületben. Én azt hiszem, hogy azzal az akasztófáravaló Kárásszal trafikál. Mindjárt annak idején mondtam, ne adjuk ki neki a kerti vendéglőt, mert odahúz a megyeiekhez. No, de körülbelül itthon is vagyok. Hát nézze, mivé tették a házamat?
Bizony be volt annak mind a három utcára nyíló ablaka verve, s a fala is mindenféle utálatos följegyzésekkel és figurákkal bemocskolva. A legszenvedhetlenebb figura azonban mégis egy eleven fej volt, kihajolva az ablakon, a Nustkorbné asszonyom fehérfőkötős öreg feje. Haragosan összevont szemöldökkel kémlelte az utcát. Rövidlátó lévén, nem vette még észre az urát, az ura azonban észrevette és sietett lerázni kísérőjét, nehogy esetleg éles megjegyzéseknek legyen tanúja, kezét nyújtotta tehát neki.
- No, itt most már elválunk, uramöcsém.
- Nem addig, míg meg nem mondja, hol találom azt az embert - lihegte Fabricius, s amint a kezét beletette a Nustkorbéba, olyan forró volt, mint egy vasaló.
- Melyiket?
- Azt a bélai embert, aki Rozáliát látta odamenni.
- Nehéz lesz megtalálni.
- Megkeresem én, ha a föld alatt volna is - mondá ziháló hangon, eltökélten.
- Hiszen éppen ott is van, Görgőn, a kastély alatti tömlöcök valamelyikében.
- Hát én oda is eljutok - mondá s öklével nagyot ütött a Nustkorb-ház lábára (egyik oszlopát értjük a lábas háznak), úgy, hogy nagy darabon lehámlott róla a vakolat.
Ezzel megfordult és nagy fúriával rohant el a koponyások (teknővájók) sátrai mellett, mint a fergeteg. Nustkorb tűnődve nézett utána: »Félek, túlságos mélyen vágtam bele a sarkantyút« - dünnyögte, majd utána kiáltott:
- Ne csináljon elhamarkodott dolgot. Hiszen könnyebb az ümögtől megtudni, hogy mi lakik a szívben, mint a kabáttól.
Fabricius úgy tett, mintha nem hallaná. Jövők-menők kalapemelve üdvözölték, ő nem is fogadta. Magamagával beszélgetett és hevesen kalimpált a kezeivel. A járókelők összesúgtak:
- Ez ma bal lábbal kelt fel. Alkalmasint történt valami a szenátusban.
A mai szenátusban ugyan nem sok történt, de azért elég dolgot adott az a kevés is a működésbe gurult fantáziáknak. A görgői csodálatos vacsorának az a napvilágra került részlete, hogy Nustkorb foglya volt Görgeynek és nem vendége, új oldalról világította meg az esetet. Megindult városszerte a találgatás, mit kereshetett az alispán a városi kertben? Azért jött-e oda fegyveresektől kísérve, hogy elfogja Nustkorb uramat? De ha azért jött volna, hogy elfogja, miért eresztette volna akkor el? Átláthatatlan rejtély volt ez. S ha azért jött volna is oda Görgey, hogy elfogja Nustkorbot, még mindig megmarad a másik megbolondulni való rejtély, hogy miért ment a városi kertbe éjnek évadján Nustkorb, holott rendesen a tyúkokkal szokott lefeküdni? Csak nem azért ment oda, hogy elfogassa magát? Mindössze a beavatottak, három vagy négy szenátor előtt állt tisztán a Nustkorb titokzatos útjának oka, de ezek is valami kémet gyanítottak, aki a Nustkorb odamenetelét jóeleve megvitte Görgeynek, aki aztán haddal jött. Ki lehet a »spion«, hej, ki lehet? Hátha maga az az illető ember - gondolták a beavatottak -, akitől az okmányt vette Nustkorb uram? Micsoda kolosszális ravaszság, ha így volt. Az okmányt eladta Nustkorbnak, Nustkorbot pedig eladta Görgeynek, aki ezzel egyszersmind az okmányt is visszakapja. De nem, ez se lehet. Hiszen Nustkorbot is hazaeresztette Görgey és az okmányt se vette el tőle. Lehetetlen ezt emberi agyvelővel kitalálni.
Hanem az eljárás, amit Görgey követett, kellemesen érintette a polgárság széles rétegeit. Úr, meg kell adni. Elfogja, tejbe-vajba füröszti, aztán négylovas hintón küldi haza. Egyszóval megtisztelte a várost. Hiszen nem is olyan rossz ember. Csak a túlzók, a Fabricius-pártiak érveltek még most is ellene, hogy ez is csak a város lebecsülése, mintha mondaná: »Kezemben volt a bírátok, azt tehettem volna vele, amit akarok, de én visszaadom nektek, egyétek meg, vagy csináljatok amit akartok, mert úgyse félek se tőle, se tőletek«.
Mindegy, beszélhettek akármit a polgárságnak, bizonyos rokonszenvek kezdtek kisarjadzani Görgey iránt a rájok erőszakolt hivatalos gyűlölet alól, úgy, hogy Grodkovszky várnagy uram ezekben a napokban lovas hajdú által küldött egyik hivatalos jelentésében azt írta post scriptum gyanánt az alispánnak:
»Bíró uram őkigyelmének megtraktáltatása és haza való expediálása Görgőről itten nagy gaudiumot okozott és jó vért szült, amelynél fogva, ámbátor nem vagyok se levelibéka, se táltos, se próféta (az utolsó Habakuk vala), mégis úgy látom a tekintetes alispán úr iránti harag elpárolgását, mint a forralt vízét az üstben. Nem adok neki sok időt és minden veszedelem nélkül, bizony még »vivátok« mellett is bevonulhat a megye székházába, honnan nem a félelem száműzte vala, hanem a bölcsesség. De immár a bölcsességnek is podegrás lészen a lába. Datum ut supra.«
Ami a Grodkovszky pennájából előbuggyant, az mind megfordult a Nustkorb éles elméjében is. A gyertya körmére égett. Érezte, hogy valamit tennie kell.
Azzal az ürüggyel, hogy a város tokaji szőlőit megy megmetszetni vagy homolyíttatni, már nem is tudom, egyenest Sárospatakra tartott, ahol a fejedelem udvara volt.
Nem ment üres kézzel; magával vitte a Bibóktól vett okmányt s azonfelül azt a fél aranysarkantyút, amit a város fölött elnyúló erdős bordácsok közt egy szerencsés disznó kitúrt tavaly a földből. A kondás átadja a villikusnak, az pedig behozta a városházára, s mint Szvatopluk király sarkantyúja szerepelt a közhitben.
A sarkantyúra szükség volt, mert most mint diplomata akart szerepelni Nustkorb uram. Magához a fejedelemhez nem tudott és nem is akart hozzáférni. Az nem szerette az ilyenfajta ügyeket.
- Nem kell az árulókat mesterségesen csinálni - mondá nem egy ízben mélabúsan a gyanúsító és vádoló deputációknak -, mikor maguktól is bőven teremnek.
A fejedelmet csak közvetve lehetett belevinni valamibe. Nustkorb tehát befolyásos patrónus szerzésére gondolt s ilyennek már otthon Ottlyk György udvarmestert szemelte ki. Ennek vitte a sarkantyút és a Lőcse város sanyarú helyzetét festő alázatos szupplikációt Görgey Pál viceispány ellen, nemcsak azért, mert Ottlyk szenvedélyes ritkasággyűjtő hírében állt, hanem mert ő volt az egyetlen nostrás a fejedelem udvarában. Jánoky Zsigmond alkancellár is az volt, de az most nyavalyáskodott.
Finom modorú, sima úr volt hopmester uram, olyan mosollyal, mely mindenkit elragadott. »Egy szép asszony lelke lakozott e bajuszos, fürge testben.« Kedvesen fogadta Nustkorbot, átvette a sarkantyút és az írást, melyben ékesen volt megírva, miként sodorta Lőcse városát nehéz helyzetbe a vicispány, bírájának meggyilkolásával. Azóta se békéje nincs, se háborúja és nemhogy a tanács igazgatná a fölingerelt várost, ellenkezőleg, a mormogó közvélemény szorítja a tanácsot a bosszú politikája felé, úgy, hogy semmi jelesebb cselekedetre nincsen a tanácsnak ereje. Se bosszút állni nem tud, se felejteni. Olyan, mint a dagadt láb, míg benne van a tüske. Oda terjed tehát a város alázatos könyörgése a méltóságos vezérlő fejedelemhez, a magyar Izrael fővezéréhez (sic), hogy e tüskét fönséges bölcsességével kivenni s ezzel hű jobbágyaihoz lehajolni kegyeskedjék. A nevezett viceispány egyébként se lévén kóser ember (sic), mirevaló nézvést, mint a méltóságos vezérlő fejedelem segítő népe, mély alázattal csatolják az elfogatási parancsot, melyet e szent hadjárat kezdetén bocsátott ki, egyik martalócával nem átallván saját édes testvérét elfogatni, mikor az haddal és munícióval a lengyel határra sietett vala.
Ottlyk uram szórakozottan hallgatta a kérvénybe foglaltak hosszadalmas magyarázatát, de annál figyelmesebben nézegette a sarkantyút, egy igazi műértő odaadásával és kifejezte abbeli kétségét, hogy az a Szvatopluké lett volna, mert Szvatopluk okvetlenül bocskorban járt. Elrendelte egyszersmind, hogy ott további ásatásokat folytassanak, mert bármilyen régi is a lelet s bármely népektől származik is, az emberiség mindig két lábbal rendelkezett s következésképp még egy sarkantyúnak kell ott lenni. Ha találnának valamit, értesítsék a fejedelmet. Ami pedig Lőcse kívánságát illeti, pártoló szavakkal fogja azt őfelsége gráciájába ajánlani. Ezzel kegyesen elbocsátotta a lőcsei bírót.
Hazajőve mindenfelé eldicsekedett, hogy immár a város szőlejét rendbehozta s nagy reménységek közt várja a szüretet.
Hát meg is érkezett a fejedelem pecsétje alatt pár hét múlva az eredmény. Remegő kezekkel vágta fel Nustkorb uram az ismeretes pecsétet. A bíró kérvénye hullt ki belőle mellékletestül, a következő fejedelmi hátirattal:
»Görgey viceispány uram inkriminált causáját elreferáltatván és meghánytorgatván, találjuk, hogy az elfogatást őkegyelme jobbinkább testvéri szeretetből rendelé, mintsem ellenséges indulatból, akár Atyja-fia, akár pediglen Személyünk ellen, mert sem a muníciós szekereket, sem felekezetinkhez tartozó Esze Tamás hívünket feltartani, vagy arrestáltatni nem kívánta, miben erányunkban táplált becsületes szándékának és hívségének kiváltképpen való testimoniumát adta. Lovai hajdúival egyetemben táborban marasztatván, neki ajándékképpen és hajlandóságunk okáért pataki istállónkból a takarosabb paripákból, ékes szerszámmal egy hátasló küldessék, akivel Segennyey uram bízatik meg. Lőcse város pedig értesítendő, hogy békéljen meg a maga kenyerén és ne keressen ellenséget, mikor úgyis van.
F. P. Rákóczi.«
A fejedelem sebtiben a saját kezével vetette az instancia hátára e sorokat, de a kancellária úgy látszik lusta volt illő módon lemásoltatni s kellő formába öltöztetni a fejedelmi akaratot. Aszalay uram egyszerűen odaírta hát a nevét, hogy »Franciscus Aszalay« és a Datum Sárospatak, anno 1707 Julii 18., azzal borítékba tette és elküldte a lőcsei bírónak.
Ugyanaz a lovász hozta a levelet, amelyik a díszlovat vitte Görgőre. Istenem, istenem, de gyönyörű állat volt, nem volt abban egy makula hiba sem. Fekete, mint a bársony, finom, vékonylábú, mint egy kastélyos kisasszony, tüzes leheletű, mint egy sárkány.
Nustkorb uramat olyan fölindulás és szédülés fogta el ezek olvastára, hogy szívszélhűdéstől kellett tartani; szerencsére otthon a lakásán érte a levél s Kätchent hamarosan a szomszédos fürdőházba lehetett szalasztani a borbélyért, aki hamar eret vágott rajta, mialatt a nemzetes asszony vízbe mártott és jól kifacsart kendőket rakott a halántékaira.
Ágyba fektették, lassan-lassan magához jött s átkozta magát a pataki útjáért, ahol maga járta ki Görgeynek az ajándéklovat. Szent isten! Micsoda hahota lesz ebből Lőcsén, ha megtudják!
De ne tudják meg. Vagyis legalább azt ne tudják meg, hogy a fejedelem fekete paripája a lőcseieknek szóló felelet. Ő ugyan meg nem mondja, inkább vágatja magát négyfelé. Ha kitudódik is, ne most legyen az, hanem valamikor később, ha már nem árt. Mert hiszen a Nemezis nem alszik s okvetlenül utol kell hogy érje Görgeyt, csak idő kérdése az egész. Annál inkább utoléri, mert itt kisiklott a karmai közül. A Szvatopluk-féle sarkantyúnak nem volt sikere. Pedig hát disznó túrta ki, azt lehetett volna hinni, szerencsét hoz. Ámbátor ahogy vesszük, hiszen szerencsét hozott, de Görgeynek. Egyébiránt lehet az megölő betűje is, mert ha liliomtiszta kurucnak jött ki a kuruc levekbe bemártva, szeretném tudni (ti. Nustkorb szeretné tudni), miképpen jön ki majd szín labancnak, ha labanc levekbe mártja be. Pedig bemártja, ha addig él is, ha mindjárt saját tallérjaihoz kell is nyúlni. A mód megvan rá, mert a fejedelmi kancellária (hiszen szépen vezetik azt is) tévedésből vagy pongyolaságból visszaküldte az elfogatási okmányt, azzal most Bécsben lehet szerencsét próbálni.
Nustkorb uramnak a felesége a híres Student-családból származott. A Studenteket voltaképpen Protmowoknak hívták, de ezt a nevüket már alig ismerték a városban. A család valamikor virágzó, hatalmas volt, a város ügyeiben döntő szerepű, s még ma is az volna, ha nem tanul. De a tudományokra adta magát, s a tudomány elpusztította a családot. Az egyik Protmow, a XVI. század végén élt Protmow Jakab, krőzusi vagyont szerezvén mint marhakupec, egy olyan fundációt csinált, amelynek jövedékéből minden lőcsei Protmowoktól származó fiú, amíg iskoláit folytatja és végzi, kétezer aranyforint évi járadékban részesüljön. Minthogy pedig az eddigi kereskedelemmel és iparral foglalkozó Protmowok már a szüleiktől örökölték a nyereségekhez és a pénzhez való hajlamokat, elkezdték a tanulást már hatéves korukban és folytatták tömérdek városokban, országokban s azok egyetemein, úgyszólván az emberi kor legvégső határáig, többnyire mint Studentek halván meg szétszórva, ősz fővel, nyugtalanul, Páduában, Bolognában, Göttingában, Lipcsében, Halleben és az ördög tudná még hol.
Ma már csak három Protmow élt, ebből az egyik addig tanult, míg megbolondult, s most fut valahol, a másik zavartalanul járja az egyetemeket (hja, kétezer forint sok pénz), a harmadik, István, ellenben itthon, Lőcsén lakott és afféle benevolus tisztviselő volt a városházán, azzal a bevallott pretextussal, hogy a közigazgatást tanulmányozza a városnál (vagyis még mindég húzta a kétezer aranyforintot). Különben igen művelt, sokat tudó, ravasz ember hírében állt, és minthogy sógora volt Nustkorbnak (Student Borbála lévén a felesége) és hosszú időket töltött, valamikor negyvenéves korában, a mindenféle bécsi iskolákban, úgy, hogy meglehetősen ismerte ott a dörgést, őt bízta meg Nustkorb, hogy menjen Bécsbe és ott az összeköttetései révén (sok iskolatársa előkelő állást foglal el a Burgban) juttassa e szerény íráskát őszentfelsége elé kellő mártásban, vagyis kidomborítva, hogy bár Esze Tamással lőport és fegyvereket szállított a lengyel határra Rákóczinak Görgey János, a szepesi viceispány mégsem látta szükségesnek lefoglalni a szállítmányt és Eszét elfogni, vagy ezekről jelentést küldeni az uralkodóhoz. De meg is kapta már ezért a jutalmat Rákóczitól, egy szép fekete lovat, aranyos veretű szerszámmal.
Student Istvánnak tetszett a feladat, váltig emlegette, hogy a diplomáciára van az esze berendezve, s kellően fölszerelve tallérokkal, néhány nap múlva megindult a Molitorisszal, a kis Klebe úr különös gondozása mellett, Bécsbe, ahol is beszállván »A két lúdhoz« címzett traktérba a Ringen, elkezdte pókszerű munkáját. Már két hét múlva írja, hogy megismerkedett a király belső komornyikjával, aki öltözteti őfelségét. Szeptember közepén arról küld értesítést, hogy a Görgey-féle elfogatási okmány és az eset hű leírása immár a császár dolgozóasztalán hever. De minthogy a dolgozóasztal magától nem dolgozik, a császár meg csak ritkán, legyen a sógor türelemmel.
Várt a sógor, várt, várt, kapván különböző csillapító üzeneteket a türelmetlenség ellen, melyeket csak úgy szóval küldözött Student Pista Bécsben időző lőcsei emberektől, hogy ők ne értsék, de Nustkorb tájékozva legyen. Új húrt tettem a hegedűre. Érik már a vetés. Fenik már a kaszát. Meg lehet már oldani a szoknyát, törik a kapcsa. (Vagyis értse úgy a sógor, hogy a fekete szoknyák lekerülnek mihamar az asszonyokról.)
Értette Nustkorb, és ő is hasonlókat üzengetett Bécsbe menő kereskedőktől. Még mindig vartyognak a békák. (Vagyis, hogy még zúg a közvélemény.) Ugrik a ló, csillog a kantár. (Vagyis Görgey el van bizakodva.) A szomszédban is cincognak az egerek. (Vagyis a megyénél is elégedetlen hangok hallatszanak Görgey ellen.)
Tényleg, bizonyos elemek elkezdték piszkálni Görgeyt is, hogy tessék már a megyegyűlést Lőcsére hívni össze. Vagy - vagy. Béküljön meg az ellenségeivel vagy hagyja el a barátait is. Semmi se tarthat örökké. Nem azért építették a megyeházat őseink, hogy a patkányok birodalma legyen.
Közel volt a dolog a megütközéshez. Ott is, itt is elégedetlenség forrt. A vak is láthatta, hogy valaminek történni kell. Fülledt volt a levegő, és az a bizonyos titokzatos félelemgerjesztő csend állott be, mely a természetben is a viharok előtt jár. Láthatatlan erők látszottak szorítani az embereket, hogy döntésre vigyék már ezt a kérdést.
Miért éppen ezt? Mikor sokkal nagyobb bajok vannak. Mikor ágyús szekerek dübörögnek végig az országon, hadisátrak fehérlenek a mezőkön és vérrel pirosra festett patakokban játszanak a pisztrángok. És mégis a Görgey-kérdés dominál ezen a kis helyen. Hogy lehet ez? Isten tudja. Talán az a rettenetes szörnyeteg avatkozott közbe, akit még eddig soha és sehol se mertek zsarnoki hatalmában korlátozni, a Divat. Rákényszerítették a fekete toaletteket, a szörnyeteg megrázza magát és fel fogja fordítani Lőcse városát és Szepes megyét mindenestől.
Mikor már minden forró volt, október elején váratlanul hazatoppant a Student Bécsből, meglehetősen savanyú ábrázattal.
- Széna vagy szalma? - kérdé Nustkorb.
- Szalma.
Nustkorb megüvegesedett szemekkel bámult sógorára.
- Hát mi történt?
- A császár úgy fogta fel a dolgot, hogy Görgey a saját testvérét is el akarta fogatni merő császárhűségből, és hogy az ilyen embert ki kell tüntetni.
- Csak nem mondod ezt komolyan?
- Magam is meg voltam lepetve, de tény. Trautmansdorf gróf udvari szekretárius által a konziliáriusi diplomát küldi neki. Ma vagy holnap érkezik meg a szekretárius.
Nustkorb uram lehorgasztotta a fejét.
- Akkor hát én mehetek - mondá és ezentúl csodálatos apátiába esett.
Otthon ült az asztalra könyökölve s fejét tenyereire hajtva szótlanul órákig és órákig némán, csendesen, ha valaki megszólította, nem felelt, nem volt szomorú se, csak nem felelt. Elhagyta rendes szokásait, a burnótos pikszist kitette a zsebéből, a boroskancsóhoz hozzá nem nyúlt, néha azonban magában is hangosan motyogta: »Akkor hát én mehetek«.
Hogy hova akar menni, hogy hova? Tördelte kezeit a nemzetes bíróné asszony, sőt a sógor is meg volt szeppenve, abban a hitben, hogy Nustkorb nem jóra gondol. Mindennemű szerszámot, fegyvert, amellyel kárt tehetne magában, gondosan eldugdostak előle. Mert bizony maga a Belzebub ördög bújt őbele. Ki kell azt onnan űzni, aminthogy meg is próbálta bíróné asszonyom, a »matyerina duska« (anyai lelkecske) nevű fű[20] paraján megfüstölte, s hogy az innenső világon való maradáshoz fogyatékos kedvét élesztgesse, emberszívekből[21] főzött számára teát.
Úgy látszik csakugyan visszatért az életkedve a teától és az »anyai lelkecske« füstjétől, mert bíró uram valósággal útra kezdett szedkelőzni, de nem olyanra, aminőtől féltek a hozzátartozói, mely a szent Mihály lován történik, hanem amelyikhez tarisznya kell, a tarisznyába pogácsa, füstölt szalonna és fokhagymás borjúcomb. Bíró uram ugyanis azzal az eltökéléssel állott elő, hogy közeledvén Mindszentek napja, elmegy Késmárkra a Kramler bíró epitáfiumáért, amelyet még csak most készített el a lusta szobrász, pedig már öt esztendeje, mióta megrendelték. Azt mondta, valamit mégis tenni kell, amivel a világ száját bedugja. Ezt ugyan hazahozhatta volna a villikus is, de a bíró maga akart elmenni.
- No, ugye használt a tea - ujjongott bíróné asszonyom.
És igaz is, hogy használt, mert az elkeseredett úr nyilván azért is szánta rá magát legalább részben erre az útra, hogy megszabaduljon a koszttól és füstöléstől.
De ebben sem volt szerencséje.
A templom falába illesztendő epitáfium sikerült ugyan, Tomis József nagy mester, olyan élethűen teremtette oda a Kramler Károly alakját, bírói palástjával, szokott fövegével, egy kissé összehuppadt vállával, hogy mikor a város kocsisa, Kuptor József, akit még a megboldogult szegődtetett, meglátta a vörös márványban kifaragva, önkénytelenül lekapta a kalapját és dicsértesséket hebegett (mivelhogy keresztény-katolikus volt). Azután is, mikor a szekérre négyen fölemelték, nagy tisztelettel bánt a ponyvákba takargatott kővel az egész úton, melléje készítvén Nustkorb bíró uramnak illendő ülőhelyet, nagy kevélységgel jegyzé meg, hogy ezer forintért nem adja ezt a megtiszteltetést, miszerint két lőcsei bírót vihet a lovain egyszerre, mert ilyen se történt a világ eleje óta közönséges kocsissal.
Vitte is vagy két napig a két bírót, mert nehéz volt a kő s nagy esőzések lévén, irdatlan és ragadós sarakban gázoltak a kerekek. Bizony csak lépésben mehettek. Aztán a napok már rövidek ilyenkor, este pedig nem lehetett járni a gyalázatos utakon. Már-már közel voltak Lőcséhez, midőn Dravec mellett, egy puskalövésnyire a község porgolátjaitól, a rudas ló egy szakadéknál valahogy félrelépett és hátsó testével a mélységbe csúszott. Kuptor leugrott a lovát kihúzni, de már késő volt, az alácsúszó ló magával rántotta a szekeret, a korlátfa recsegve tört össze. Nustkorb uram egy szisszenéssel a különben jelentéktelen szakadékba esett, tompa robajjal megindult utána a súlyos kőkolosszus és rázúdulva agyonnyomta, hogy még csak egy jajkiáltásig se hagyta élni. A kocsis segélykiáltására összesereglett draveciek már csak az összelapított véres holttestét húzhatták ki. Lónak, szekérnek, kocsisnak, kőnek nem lett semmi baja.
Most már a holttestet takargatta be Kuptor ponyvákba s halálra rémült arccal, úgyszólván lóhalálban vágtatott be Lőcsére, hol éppen vasárnap estefelé lévén s szép enyhe idő, nagy fekete tömegek hullámzottak az utcákon. A fehér lepedő véres volt a kocsin, a kocsis ruhája is csupa vér volt.
- Mi az, mi történt?
- Meghalt a bíró. Az előbbeni bíró megölte a mostani bírót.
Mint a tűz futott végig a városon a rémhír és annak részletei, elérve az egyik kaputól a másikhoz, a legkisebb zugig mindenüvé és mint a hógomoly, növekedve észrevételekben is.
- Az előbbeni bíró megölte a mostani bírót, mivelhogy a mostani bíró ölte meg az előbbeni bírót.
...A jó isten hárítsa el Lőcse városáról a megpróbáltatásokat.
A mai fiatalember, ha szerelmi bánat éri és a zöldszemű szörnyeteg megmarja, vagy a halált keresi, vagy párbajsegédek után futkos, vagy pedig bezárkózik egy külön szobába egy szép leánnyal, akit múzsának neveznek, és ontja a világfájdalomtól csöpögő verseket. Fabricius, mikor a Rozália találkájáról hallott, nem cselekedte meg ezek egyikét sem, noha ő is le volt sújtva. Ha a nap leesik az égről s elgurul egy pocsolyába, kevésbé csodálkozik vala. De hisz ez több is volt, mintha csak a nap hagyná el az eget. Ő maga esett ki a saját énjéből. Egy idegen bolygón találta magát boldogtalannak. Tompultság, üresség, sivár céltalanság érzései kezdték gyömöszölni, roskadozott a lába, zúgott a feje. A vén lábasházak hátrafelé látszottak húzódni előle, mogorván ünnepélyesen. A furmányos szekerek kerekei döcögve tagolták az utcaköveket horzsolva: Ro-zá-lia, Ro-zá-lia. Az ablakoknál a kosaras rostélyok alól itt-ott kibukkant egy-egy leányfej, rámosolygott kedvesen, ismerősen, ami olyanforma fájást váltott ki belőle, mintha a halántéka ereit rángatná láthatatlan kéz, ugyanaz tartotta összeszorítva a szívét is. Ment egyenest haza, mint az alvajáró, öntudatlanul, megszokásból. Az egyik utcaszögletnél Blom Miklóssal találkozott, lovon ült, báliasan kicsípve, messziről kiáltotta: - Hogy vagy Rici? Szervusz Rici! (A Fabricius becéző neve.) Kirándulok egy kicsinyt a vashámorhoz. Gyere te is. Majálist tartunk a vidéki szépekkel. Nemigen győzöm már; de mit csináljon az ember. Szervusz Rici! - Utálatos kutya! - sziszegte utána Fabricius. De már haza is ért és olyat rúgott a zöldre festett kapuajtón, hogy szinte meghasadt. Az öreg Fabriciusné várta már az ebéddel. Kedvenc ételei jöttek az asztalra, kásás csirke és levelen sült, mivelhogy kenyérsütés napja volt, és a kemence már anélkül is be volt fűtve, a gyermek-szenátor azonban hozzá se nyúlt az ételekhez, amellett sápadt volt és ingerlékeny. - Nem vagy te beteg? - aggódott az öreg asszonyság. - Csak a fejem fáj egy csöppet. - Ne kössek egy kis tormalevelet a homlokodra? Hátha kihúzná? - Nem húzza azt ki, nem a torma, de hat ökör sem. Ebéd után föl se ment, mint rendesen, a városházára, otthon ült szobájában az ablaknál s nézte a jövő-menő felhőket. Igazodtak, keverőztek, foszladoztak, meg megint tömörültek a színes párák. Nagy sürgés, készülődés volt fent, míg végre estefelé kitört a vihar, megmozdult az ég és telefirkálta villámvonalakkal a nagy Igazító Kéz a mennyboltot. Éppen ez kellett Fabriciusnak. Vihar a lelkében, vihar a természetben. Csak zúgjon a szél, csak ropogjon az ég; bár mindent összemorzsolna. Köpönyeget se vett, úgy ment ki a viharba s kijutván a város kapuján, a csodálkozó őrök tisztelgése mellett, nekiindult a harasztos erdőnek. A haragos természetet megfogta pajtásnak. S hogy ím így ketten együtt kidühöngték, kitombolták magukat, valamivel könnyebb lett lelkének a nehéz súly. Mikor hosszú bolyongás után későn este hazaért, Fabriciusné már ágyban feküdt. Nem várta haza, mert gyakran szokott elmaradni, vagy Klösteréknél a lányok közt, vagy a városi pincében a szenátorokkal. A szolgáló vacsorával kínálta, de a fiatalúr leintette, hogy nem kér semmit. Sokáig fel s alá sétált a szobájában, hallgatta a zuhogó esőt, mely még csak most eredt meg, aztán az anyja szobájába nyitott. - Alszik már, édesanyám? - Nem. Akarsz valamit, fiacskám? - Csak jóéjszakát akartam neked kívánni, mint közönségesen. Ezzel az ágyhoz lépett, leült a szélére, megfogta az öregasszony kezét, megcsókolta és azután is a kezében tartotta szótlanul. Az öregasszony szinte önkénytelenül odább csúszott a fal felé, úgy, hogy most már a szenátor feje is elfért a vánkoson. Lehajtotta a fejét is, odanyomta az anyja szívéhez szorosan, úgy, mint gyerekkorában, és az egyik lábát is föltette. - Jaj, ne nyomj hát úgy. - De látja mamácskám, máris nem fáj úgy a fejem, hogy odanyomtam magához. - Eredj, te bolond hízelgő, hát azt hiszed, amit hat ökör ki nem húz, azt az anyai test melege kihúzza a fejedből? - Nemcsak hiszem, de tudom. S ezzel összevissza csókolta a matróna kedves, okos fejét. Az viszont tettetett bosszúsággal igazgatta helyre félrecsúszott bodros hálófőkötőjét s vidáman kacagott fel. - No, te igazán szép szenátor vagy, aki az anyjával alszik. Ha látná a város, nem tudom, mit szólna hozzá. (Majd azután mélyet sóhajtott és így folytatá.) Bizony, szép idők voltak, mikor mindig velem aludtál kisgyermek korodban, amikor még meséltem neked, s te is mindent elcsacsogtál nekem. Aztán, hallgasd csak, milyen kópé voltál. Hogy a szegény bátyácskádhoz, aki a másik ágyban hált egyedül, át ne mehessek, ha te elalszol, titokban odakötötted a lábamat egy madzaggal az ingecskéd gombjához s mikor elaludtál, eloldoztam a spárgát és úgy mentem át a testvéredhez. - Szóval megcsalt mamácska. - Mint ahogy megcsalsz te most - kiáltott fel ijedten az anya. - Szent isten, mi bajod, Antal? Hiszen te sírsz? Megsimította fia arcát és nedves lett a keze. - Azért jöttem ide, mert ki akarom önteni a szívemet. Nem tudok hova fordulni, csak kegyelmedhez. Segítsen rajtam, anyám, ha tud. Az én eszem cserben hagy engem. Erőt vettek rajtam a gyengeségek. Ha erős vagyok, magamban van bizalmam. Ha gyenge vagyok, a maga bölcsességéhez fordulok, mint gyenge gyermekkoromban. Olyan babonás hiedelemben élek, mintha az én gyengeségeim az anyai szeretet erejével összekeverve, megszűnnének. Hallgasson hát meg, anyám. - Jó, jó, csak beszélj. Tedd ide a fejedet. (Megsimogatta a selymes hajat.) Ki bántott meg? Hol fáj? Mi fáj? Ne félj semmit. Nem hagylak bántani senkinek. Fabricius most aztán megnyitotta benső élete titkos folyosóit, mindenekelőtt bevallotta Otrokócsy Rozália iránti szerelmét (Tudtam - szólt közbe a nemzetes asszony), mely az első napon ébredt szívében, mikor találkoztak, s azóta nőtt, nőtt és ma már erősebb mindennél a világon. Hogy a leány is szereti-e? Nem volt róla szó. Forma szerinti vallomás nem történt. De ő (Fabricius) ekkoráig legalább abban a hitben élt, hogy szereti. Ezer édes szó bong a fejében, mindmegannyi tündércsengettyű, melyek fenntartói ennek a hitnek. Egy-egy célzás, méla tekintet, egy sóhaj, egy önfeledt mozdulat, egy elpirulás. (Hej, milyen cukorgarmadát gyűjtött össze ezekből memóriájába a gyermek-szenátor.) De hát ez mind olvadóra vált ma, mikor Nustkorb bíró uram elmondta, amit a találkáról tudott. A nemzetes asszony felkönyökölt az ágyában. Őt is felizgatta az eset, amint végighallgatta türelemmel. - Forgós teremtette! - pattant fel, mert katonás asszony volt. - Ez annyira borzasztó, hogy szinte hihetetlen. Az az ember bizonyosan hazudott Nustkorbnak. (Rozália Fabriciusnénak is kedvence volt.) - Egyet kérdezek, mama. Hova lett a georgina-rózsákból az egyik, mert ugye, a múlt vasárnap kettő volt kinyílva? - Matild néni volt itt hétfőn vagy kedden éppen Rozáliával. Rozáliának adtam. - Látod, ez a baj, mert a bélai ember a mi rózsánkat mutatta akkor este a bírónak, hogy a találkán levő hölgy hajából esett ki a lépcsőknél. Elhallgattak. Az öregasszony sóhajtott és nem szólt semmit. Az eső nagy potyogást művelt odakünn a házfedelen. Nem-e jégeső? - mondá az öregasszony. Aztán csak tovább hallgatták, nem-e jégeső. Végre egy kérdést tett közömbösen, szárazan, mintha csak úgy ásítás közben kérdezné, hogy a nyelvét ne pihentesse túl sokáig. - És nagyon szereted? - Azt hiszem, nem tudok nélküle élni - felelte az ifjú, tele szenvedéllyel. - Megsemmisülök. - Ej, bolondság. Nem okos dolog az én fiamtól. De nem is úgy van az. Elég virágcserepem van nekem is, de még egyikben se nőtt meg olyan nagyra a virág, bármilyen üde volt is és szép, hogy az edényt szétrepesztette volna. Nem vagy te kenyérbélből, de még cserépből sem. Vasból vagy. Annak mondanak. Hát az légy és ne beszélj ilyeneket. - Ne haragudjék, édesanyám, kinek öntsem ki a szívemet másnak? - Jó, jó. Hát majd meglássuk, hogy van, mi van. Mindjárt holnap rendbe hozom a dolgokat, vagy így, vagy úgy. - Mit akar csinálni mamácska? - Azt még én most nem tudom, de minden el lesz igazítva. Most pedig menjen, feküdjön le szenátor uram, de előbb nyújtsa ide a buksi fejét, hadd csókoljam meg. Fabricius a szobájába vonult, csak úgy ruhástól dőlt le, abban a hitben, hogy úgyse fog aludni, de a viharban való barangolásban elfáradva, vagy talán az anyai csók varázslatos pecsétje alatt legott elnyomta az édes álom és másnap szinte egész öreg früstökig mártogatta abban a csodálatos égi harmatban, mely lemossa a testről és a lélekről a lankadtságot. Másnap a nemzetes asszony alig várta a délutánt, magára vette a fekete selyemruháját, előszedte a három sor keleti gyöngyöt, mind fehérek és egyformák, a fekete csipkefőkötőre feltűzdelte az arany lencseszemeket, a fülébe is beerőszakolta a smaragdos függőket. Fabriciusnak feltűnt a nagy gála. - Ejej, mama, maga úgy fest, mint aki hódító hadjáratra indul. - Bizony nem tudom én galambom, hova indulok. Olyan garádicsokra lépek én most, amelyeknek se az alját, se a tetejét nem látom. - Nem értem - mondá Fabricius, aki akárhogy takargatta is, felette ideges volt. - Pedig ha egy kicsit gondolkoznál, megértenéd, édes fiam, mert igazságos lélek lakik benned is, az én lelkem meg az apádé. No, hát mármost hova megyek én, mit gondolsz, és miért megyek? Ugye azért megyek, hogy valakit a mérőserpenyőre tegyek és meglássam, mit nyom? Fabricius némán biccentett fejével. - De hát van-e nekem ehhez jussom? Igenis van, de csak egy esetben, ha a mérleg két serpenyőjéhez képest én is kétféle szándékkal megyek oda, aszerint, amint a serpenyő fogja mutatni. Ha ide billen, az én menyecském a leány, ha oda billen, az ördögé a leány, bírja békével, ámen. - Jaj mama, miket beszél! Keservesen sóhajtott, s amint az esélyekre gondolt, felváltva szaladozott arcán az élet két legközönségesebb festéke, a piros meg a fehér; hol olyan lett, mint a cékla, hol olyan, mint a fal. A nagyasszony ügyet se vetett rá többé, s ahelyett a szolgálóknak adogatta ki a szigorú utasításokat távolléte tartamára: vigyázzanak mindenre, az edényeket mosogassák el és ne törjenek el semmit, mert lesz »ne mulass«, koldust be ne eresszenek a pitvarba, nehogy ellopjon valamit, hanem ha jönne, az ambitusra vigyék ki neki a karaj kenyeret. Az Ancsura nézzen be a méhesbe, nem jött-e ki raj? Ha kijött, szaladjon el Koch Jánosért, a perecesért, az majd leszedi. A Zsuzsi pedig tömje meg a két ludat, és adjon nekik inni is. Azután pedig törjék meg a mákot, de előbb becsületesen ki kell mosni a mozsár belsejét. Egyébiránt mindjárt itthon lesz. Azzal megindult a lépcsőkön katonás léptekkel, egyenes tartással, suhogott, ropogott rajta a sok selyem, s szép hófehér haja élénken kandikált ki a sok feketeségből. Szakasztott olyan volt - mondják, akik mindkettőjüket ismerték -, mint a megboldogult fejedelemasszony Erdélyben, össze lehetett volna téveszteni. Csakhogy Fabriciusné szigorúbb volt Bornemissza Annánál. Amit egyszer kimondott, az olyannak látszott a közönségesebb lelkek előtt, mint a gondviselés szózata. Zordon volt, mikor haragudott és a szemöldökeit összevonta, mint a hegyek, amelyek közt született és nyájas, mint a havasi rét az őszi napfényben, ha lelke jóságát arcára eresztette. A szenátor onnan felülről hallgatta a lépteit. Egyszerre megszűntek. A szenátor kitekintett az udvari ablakon s látta, hogy az anyja megáll a két virágpad előtt, mely a liliputi udvart ékesíti és letépi a georgina-rózsát, az egyetlent. A többiek, a megérkezendő testvérek, még zöld burkaikban alusznak. Sokáig odamaradt a nemzetes asszony; Fabricius mindenféle mulatságot próbált kitalálni, de soha még nem telt olyan lassan az idő; a raj csakugyan kijött, ráült egy cseresznyegallyra, Koch uram eljött, berázta a köpübe; ezt mind végignézte Fabricius, azután újra felment a szobájába, elővette az ótestamentumot s rányitott az égő tüzes kemencébe vetett három zsidó férfiakról szóló fejezetre; olvasgatta, de ez egyszer éppen nem szánakozott rajtuk, mert ő maga is most épp olyan tüzes kemencében érezte magát, sőt inkább cserélt volna az ifjakkal, mert azokról már tudatik, hogy bent nem égtek, míg az ő sorsa még bizonytalan. Öreg uzsonna ideje is elmúlt, de még mindég nincs itt a mama. Néhány aktát szedett elő, talán a munka szalasztja meg az időt, de bizony nem értett ő azokból semmit, a fekete betűk bolondjába táncoltak előtte, végre is a kutyával, a Popráddal kezdett játszadozni, míg végre a füleit hegyezte Poprád, ami jele, hogy az utcaajtó csikorgását hallja ott künn, egyet mordult, meg elhallgatott. Tudta már, ki érkezik. Az ismeretes ruhasuhogás hallható lett, a Fabricius szíve hevesen kezdett dobogni és benyitott a nemzetes asszony. Letette mantilláját egy karszékre, aztán a gyöngyöt vette le a nyakáról. Fabricius nem mert ránézni, hogy az arcából olvasson, kissé félrefordult s félénk, fojtott hangon kérdezte: - Hogy állunk? - Megállj, hadd vegyem ki előbb a fülbevalókat, mert egészen lehúznak. Tanulj egy kis türelmet. Hé, Zsuzsi, gyere be fiam. Ereszd meg egy kicsit hátul a mídert, mert mindjárt megfúlok benne. Nem való már öregasszonynak a parádé. Puha zsölle, fehér cipó való az öregasszonynak. No, most elkotródhatsz. Mit is kérdeztél, édes fiam? - Hogy mi történt? Fabriciusné beült a zsölléjébe, de még mindég nem nyilatkozott, előbb még egyszer bekiáltotta Zsuzskát. - Keresd meg a kötésemet, te kecskebéka. Így ni. Most pedig eredj a pincébe és hozzál egy kis sárgarépát a kanárinak, hadd énekeljen. (Egyedül maradván a fiához fordult.) Hát tudod, nem szeretek beszélni fontos dolgokról, csak ha teljes kényelemben ülök. A kötőtűk és az eszem egyenletesen és szoros kapcsolatban mozognak; vagy mind mozog, vagy egy se. - Köszönöm szépen, de engem valóságos kínpadra feszít. - Ugyan eredj, te golyhó, hiszen az a leány olyan ártatlan, mint a ma született bárány. Az öröm ragyogása öntötte el a szenátor arcát. - Oh, mamókám, édes mamókám! - Nincs azon annyi makula se, amennyi egy pók lehelete a liliomon. - Hát hogy volt, mi volt akkor az a találka a vendéglőben? Fabriciusné vállat vont. - Mit tudom én, hogy volt. - Hogyan? - szólt Fabricius elboruló homlokkal. - Kegyelmed nem tudja? Hát nem kérdezte? - Kérdeztem én mindent, de a beszéd végre csak beszéd. - Akkor aztán miképpen mondhatja, hogy ártatlan? - fakadt ki ingerülten. - Mert láttam. - Látta? - mondá gúnyosan - Hát lehet azt látni? - Lehet bizony, csak szem kell hozzá... anyai szem. Hiába mosolyogsz kétkedőleg. Van olyan tudás is, mely fölötte áll annak, amit a könyvekből, s ahogy ti mondjátok, összetett bizonyítékokból, tanúvallomásokból lehet megállapítani. Az anyai tekintet a lélekbe fúródik. Az anya lát az ilyenekben még vakon is. Ha másképp nem, hát megszagolja a menye bűnét. - Oh anyám, bárcsak igaz lenne! - Az úgy is van. Mert a szeretetnek vannak olyan csodái. Ami teneked fájna, édes fiam, az előbb az én szívemen szalad át. Ha mármost én azt mondom, hogy Rozália ártatlan, az nem üres levegő, és aki ennek az ellenkezőjét meri állítani, annak énvelem gyűlik meg a baja, forgós teremtette. Fölrakta csípőjére mind a két kezét s kihívóan nézett szét, mintha láthatatlan ellenségekkel volna tele az egész szoba, pedig már akkor de szívesen adta meg magát az egyetlen kételkedő is. Ezek után elbeszélte a nemzetes asszony a látogatása részleteit. Mohón szürcsölte fel a szenátor, mint a szomjas föld a harmatcsöppeket. - Nos, hát ott voltam, és már itthon elgondoltam a tervet. Nem mentem üres kézzel. Elvittem az utolsó georgina-rózsát, mert azokról, amint jól tudod, az a babona él az itteni fejérszemély-világban, hogy aki egy ilyen szál rózsát hajába tűz, kérője lesz abban az évben, aki kettőt tűzhet, annak két kérője lesz. Hát jól van, megyek a rózsával, többnyire künn voltak a növendéklányok az ambituson, majd kiugrott a szemgolyójuk, úgy nézték azt a rózsámat. Mind kérő után bomlik az. Tudakolom Rózikát, azt mondták, bent hímez a Klöster kisasszony szobájában. Csakugyan ott foglalatoskodott a keresztanyád oldala mellett. Beszéltünk prücsköt-bogarat, mint közönségesen, mikor egyszer csak ráviszem a szót nagy ravaszul a georginára, hogy kinek adjam. »Magának már ugye adtam, Rózika?« Mire mosolyogva felelte, hogy ő már kapott egyet az idén, de elvesztette a hajából, hát elvesztette a kérőt is. »Érdekes volna, ha tudná, hol vesztette el« - kérdeztem a tervemhez híven. Kacagott és süppedtek almavirágszín arcán azok a kis gödröcskék (ha láttad volna, te Toncsi!). »Hát biz én azt a kerti vendéglőben vesztettem el, mikor Quendel úr... mikor is volt az, Matild néni?« »Kedden este, sőt éjjel« - szólt közbe Klöster kisasszony. Nagy meglepetést színleltem. »Éjjel? Megfoghatatlan! Mit csinált ott éjjel?« Tiszta tekintetét rám emelte, s látszott elfogulatlanságán, büszke nyugodtságán, hogy nem veszi szavamat fürkésző nyomozásnak, inkább csodálkozásnak a bátorsága fölött. »Örökségi ügyben egy írást kellett aláírnom tanúk előtt.« »Kik voltak a tanúi?« - kérdeztem. »Quendel úr - felelte - és Görgey György.« A fiatal szenátor felugrott, mint akit kígyó mart meg. - Görgey György - ismételte a nevet sötéten. - Ezt jó lesz tudni. - Ne csinálj magadnak rémképeket, barátom, hiszen az eset világos. - Már t. i. mire nézve világos? - Természetesen arra nézve, hogy Rozáli ártatlan. - Miből gondolja ezt? - Nos, mondtam már, a tekintetéből és abból az egyszerűségből, nyíltságból, amellyel elbeszélte a kerti látogatását. Egy bűnös leány nem viselkedett volna úgy. - Maga mama a legjobb asszony a világon, de az ilyenekhez nem ért. Én az ellenkezőt olvasom ki ebből az előadásból. - Hogyhogy? - Kifogásolom és elítélem az egészet, s hibáztatom Klöster kisasszonyt is. - Miért? Quendel úr megjelenik s elkéri növendékét fontos ügyben. Nem kötelessége-e kiadni? - Megengedem, de hogy jut oda Görgey György? - Azt már igazán nem tudom, de nem is tartom lényegesnek. - Valami rothad itt, valami rothad! - kiáltott fel a szenátor keserűen s kezét lüktető halántékára tapasztá, mintha a széteséstől féltené fejét, szemei vérbeborultak. - Az előadás nagyjából iszen igaz lehet. A vén gazember Quendel természetesen elvihette Rozálit, ahhoz joga van, de az indok, mamám, gondolkozzál az indokról! Micsoda együgyű mesécske. Hogy egy okmányt kellett aláírni tanúk előtt. Hát miért kellett azt a kerti vendéglőben aláírni, úgyszólván éjjel, ocsmány szerelmi kalandok rosszhírű színhelyén? Hát nem írhatta volna alá otthon az intézetben? Fabriciusné felkacagott édesdeden, hogy szinte a könnye csordult ki. - Oh, te bolondos gyerek, te! Minek szólsz hát közbe, míg végig nem hallgatsz. Mert hiszen már éppen ott tartottam, hogy azért mentek a kerti házba, mert az alispán személyes jelenlétében kellett az okmányt aláírni. Hát persze. No persze. A szenátor a homlokára ütött. Ez most már világos! Megnyílt előtte az egész perspektíva. Igaz biz az, ott volt az alispán is. Hisz akkor fogta el Nustkorbot. És természetesen ő nem jöhetett be a városba, se nem jelenhetett meg ott nappal. Olyan jó kedve támadt hirtelen, hogy táncoló lépésekben rohant a nemzetes asszonyhoz és elkezdte széles örömében csókolgatni. - Eredj no. Még megfojtasz. De hát ne ugrálj, mint a Máriássy Gábor kosa, mikor sót látott. Ülj nyugodtan, veszteg, hadd beszéljem el a többit is. - Hát tovább is van? - A java még csak most következik. - Köszönöm, édesanyám. Teljesen meg vagyok nyugtatva. A többi már engem nem is érdekel. - Hátha még az is érdekelne. Hallgasd csak, mi történt azután. Azt mondom Rozálinak: »Hát sajnálta a rózsáját?« Mosolygott szegényke és így felelt: »Sajnáltam, de csak a rózsát és nem a kérőt«. »Természetesen - mondám -, mert csak a rózsát vesztette el, galambom, mivelhogy már hordta a hajában, tehát a kérő meglesz.« »De abba meg nem hisz az én Rozáliám« - jegyzé meg az öreg Matild. »Pedig, legalább ebben az esetben, bizonyos - erősködtem velök -, annyira bizonyos, hogy már itt is van a házban.« Mindketten kérdőleg pillantottak rám. Azt hitték, félrebeszélek. »Sőt itt van a szobában - folytatám -, mert én vagyok az, kedves kicsikém, és kérem, legyen a fiamnak felesége.« Lángba borult a gyermek-szenátor arca. - Anyám, ha csakugyan megtetted - kiáltá fojtott, rekedt hangon -, akkor... - No, persze hogy megtettem, ha mondom, és mi van akkor? - Akkor hajmeresztő vakmerőséget cselekedtél, hiszen ez a dolog még meg nem érett. - Miért ne volna érett, hisz szeret? - Mondta? - lihegte szinte lázasan. - Nem mondta, de nem bírta eltitkolni. - Beszélj, beszélj hát! Mi történt azután? - Az ő arca is úgy borult lángba, mint a tied most, s egy miatyánk alatt, nem tudom, hogyan történt, egyszer csak nincs többé a szobában. - És aztán, aztán? - Aztán kerestük keresztanyáddal. Kerestük, kerestük, az egész házat tűvé tettük, kiabáltuk a nevét, sehonnan semmi nesz. - Istenem, istenem. - No ne félj, nem veszett el. Végre mégis csak megtaláltuk az éléskamrában. Egy eleséges zsákon ült és sírt, sírt keservesen. Magamhoz vontam, fejét az ölembe tette (oh, milyen édes feje van), kérdeztem, hogy mit mondjak neked, de nem felelt, csak egyre sírt, zápor módra... nézd, milyen nedves itt a selyemruhám. A gyermek-szenátor bizonytalanul nézett az anyjára. - Azt mondja, mamácskám, hogy sír, hát hogy vegyük ezt most? - Oktondi vagy fiacskám! A nő szíve a szemein át mutatkozik, álnoksága a tetteiben, ravaszsága a nyelve hegyén. Rozáli sír, mert tele van a szíve és szeret, te pedig most eredj és törüld le a könnyeit. Nem mondatta magának kétszer, csinosabb ruhát vett föl és sietett át a szomszédba. De bezzeg nem sírt már akkor Rozália, az udvarról hallotta csattogni a hangját, amint egy víg német dalt énekelt, gitár kísérete mellett. A szalon már akkor tele volt. Ilyenkor jöttek a látogatók Klöster kisasszonyhoz, éppen péntek lévén, előkelő katonatisztek és a helybeli patríciusok fiai, úgyszintén a kisasszony barátnői. Ilyenkor mindig egy kis hangverseny volt a társalgóteremben, valamelyik kisasszony szavalt, egy másik énekelt, a harmadik táncolt. Irigyelt ember volt, akinek e péntek estékre joga volt megjelenni Klösteréknél. A kisasszony mindig ki tudott gondolni valami kedveset, valami eredetit, ami elbájolta a közönséget, s amiről sokat beszéltek nemcsak a városban, hanem a környéken is. Kivált télen fejtett ki nagy leleményességet. Egyszer csak a múlt karácsonykor behoznak a cselédek két teknőt és vizes dézsákat, uram teremtőm, mi lesz itt, majd bejönnek a kisasszonyok, felgyűrt ingujjakkal, fölhajtott szoknyákkal és elkezdenek mosni - ugyanis a mosásból tettek vizsgát a kisasszonyok -, de micsoda gyönyörűség volt azt nézni. Máskor rokkák mellett ülve találja a belépő e törékeny, piskótatestű, bűbájos teremtéseket. Rozália ma ügyetlen volt. Amint Fabriciust belépni látta, kiesett kezéből a gitár. Blom Miklós odarohant, fölemelte, de ebbe annyira belezavarodott, hogy a dalocska szövegét elfeledte. A leányok nevetgéltek, míg végre az egyik kisleány megsúgta a következő sort, s Rozália tovább folytathatta a dalt, de fátyolozottan, színtelenül, mintha nem is az ő édes, olvadékony hangja volna. A hangverseny után némi játékok következtek, a »künn a farkas, bent a bárány«, meg a »lótuszvirág utazása«, és ámbár öregasszonyok is voltak jelen, akik minden mozzanatra figyeltek, az okos Klöster kisasszony mégis úgy tudta irányítani a helyzetet, hogy a keresztfia egyszer-egyszer zavartalanul szót válthasson Rozáliával. Az ilyen hevenyészett műsorhoz mindenki hozzájárult, amivel tudott. A fiatal Révay Imre kuruchadnagy hasbeszédet produkált. Andrássy generálisnak egy párbeszédét az öreg Vinkóczynéval, ahol szállva volt, halálra lehetett azon kacagni. Azután Blom ajánlkozott kunsztokra. A keleti bűvészetnek sok csínját-bínját eltanulta az itt csatangoló törököktől. Árvizet tudott fakasztani, vagyis csak azt a látszatot, mintha nagy víz folyna be az ablakon, mire néhol az asszonyok a szoknyáikat kezdték emelni, akik nem tudták, hogy az egész csak szemfényvesztés. A dinnyemagot betette valami pépbe, arra egy rózsaszín folyadékot öntött, s íme, a dinnye nőni kezdett, levelezni, nyílni és a nézők szeme előtt pirinyó gyümölcsöt hozni. Mindenekelőtt egy kis asztalkára volt a bűvésznek szüksége. - Rozáli, hozd el azt a kis asztalkát az én szobámból. Majd egyet fordult a vendégek közt és azt súgá Fabriciusnak: - Eredj keresztfiam, segíts Rózának a kis asztalt behozni. Fabricius eltűnt észrevétlen, de amint megjelent az ajtóban, Rozáli, mint előbb a gitárt, legott elereszté az asztalkát, amit kifelé cipelt s megremegett, mint a nyárfalevél. - Jaj, maga is itt van! - Rozália - szólt Fabricius -, nem haragszik anyámra, hogy olyan vakmerő volt? Rozália a kezét nyújtotta. - Haragudni? Hiszen ő boldoggá tett! - Hát szeret? Hát igaz, hogy szeret? - kérdé Fabricius hevesen. - Hát nem vette eddig észre? - felelte a leány mélán, álmodozón. Valami piciny szemrehányás is volt a szavaiban. - Hiszen reméltem, de anyám nem hozott semmi határozott választ. - Mert még korai lenne. - De ha szeret... - Közölnöm kell előbb valakivel, annak a beleegyezésétől függ. - És ki az a valaki? - dadogta Fabricius. - Apám, akinek nincsen a világon senkije. - Velünk fog lakni, Rozália. Szolgája leszek, a helyet is megfújom, ahová leül. Rozália sóhajtott és nem felelt. Végtelen szomorúság lepte meg, és olyan hidegség állott be, melyben megfagyni látszott a mai nap minden virága. E dermesztő hangulatból szinte erőszakosan rántotta ki magát Rozália. - No, fogjuk hát hamar azt az asztalt és vigyük ki. Mikor vitték, felkacagott. - Így ni. Mi vagyunk most a lovacskák. Gyű! Nagy pajkosan a nyerítést próbálta utánozni: »Nyihihihi.« ...Bizony még nagy gyerek Rozália. Fabricius nem volt megelégedve e beszélgetéssel. Sőt a helyzettel sem. Hiszen minden készen volt már, de még mindenütt maradtak bent fércek, amelyeket ki kellene húzgálni. Bosszantotta, hogy nem beszélhet Rozáliával négyszemközt s tisztába nem hozhat némelyeket. Pokolra kívánta a sok tarkabarka alakot, kik itt olyan jól látszottak mulatni. Egyszer-másszor megpróbált bizalmas szót váltani Rozáliával, de ez még csak zavartabbá tette a helyzetet. - Rozália - szólt hozzá halkan a zsonglőrmutatványok alatt -, ön ugyebár írni fog édesapjának? A leány a fejével biccentett. - És én nem mehetnék hozzá? - Nem. - Most sem mondhat ön nekem többet róla? - Még most sem - felelte és újra nagyon szomorú lett. Még egy alkalmat talált azután vele beszélhetni. Klöster kisasszony említette: »Rozáliának ma születésnapja van«, mire Fabricius újólag fölkereste egy ablakfülkében és szerencsét kívánt neki. - Szerencse? - szólt gépiesen. - Ritka madár. Nehéz megfogni. Ki tudja, hol röpül? - Rozália, mondjon meg nekem egyet - szólt a szenátor -, hogy ne legyek nyugtalan. Ha atyjaura le talál engem fújni, egy vagy más okból, isten tudja, elhagy-e akkor engem? Rozália gondolkozott egy másodpercig, majd így felelt: - Nem gondolnám. Itt hatalmasabb erők dolgoznak, mint atyám akarata, mely talán nem hatalmasabb az én akaratomnál sem, bár még nem próbáltam mérlegre vetni a kettőt. Elárulok önnek valamit - suttogta rejtélyesen. - Önt a Szűz Mária küldte utamba, de hogy jót akar-e ezzel (hangja reszketeggé vált, s arca sápadt lett, mint a halotté), azt még ma nem tudom. Ott bent a néni szobájában azt mondtam, hogy édesanyja boldoggá tett. Nem volt igazam. Valami baljóslatú rém suhog fölöttem a levegőben. Én mégis boldogtalan vagyok. Fabricius ránézett csodálkozva. Miket beszél ez Szűz Máriáról. Lutheránus létére. Az öröm vette volna el az eszét? Vagy csak egyszerű képzelődő. Vagy csak még nagy gyerek. De máris egy csomó ember közeledett hozzájuk. Blom valami ezüst tallért tüntetett el, most odaszaladt s egyenesen a Rozáli aranyhajából húzta ki. Fabricius bosszús lett, hogy megzavarták s el se búcsúzva osont ki a teremből, mert elve volt a friss levegőre menni, valahányszor vagy nem jól érezte magát, vagy valami kellemetlenül érintette. Amint éppen kifelé menne, az udvaron szembe találkozik egy kuruc közlegénnyel, ki nagy virágbokrétát hoz lóbázva a kezében. - Kinek viszi ezeket a rózsákat, vitéz úr? - Otrokócsy kisasszonynak. - Ki küldte? - Görgey György hadnagy úr. Úgy? Fabricius amúgy is ideges volt, ez volt még az az adag, amit már meg nem bírt. Kitalálta, hogy a csokor a Rozália születésnapjára érkezik, hogy tehát azt a hadnagy számon tartja, illetve Rozália nyilván fölemlegette előtte, míg neki (Fabriciusnak) egy szót se szólt. - Mutassa csak azt a bokrétát - förmedt rá a katonára zordonan. Az átadta, Fabricius pedig egyszerűen behajította az udvaron levő kerekes kútba. - Mondja meg barátom Görgey hadnagy úrnak, hogy a bokrétája nagy örömet okozott a békáknak. Lőcsén ugyanis vízvezeték volt már akkor, s a régi kutak vize csak arra a nem várt esetre vétetett igénybe, ha a vízvezetéknek baja esnék. A katona lőcsei fiú lévén, ismerte a szenátort, egy szót se mert szólni, sarkon fordult s elvitte az üzenetet a sörházba, ahova a hadnagy egy nagy társaságban éppen most lépett be. Görgey, hallván a legény jelentését, mindössze ezekkel a szavakkal hörpintette ki a sörét: - Úgy látszik, a másik füle is viszket a szenátor úrnak. A hadnagynak jó idegei voltak, nem jött dühbe, hanem gondolkozni kezdett az esetről, szokatlan melegséget érzett a szíve körül s egyszerre megkívánta a magányt. Fizetett s elment. A társaság összenézett. Ebből bizonyosan verekedés lesz, s tárgyalni kezdtek pro és kontra. Maga Görgey azonban nem gondolt párbajra. Szabadságában állt az ízetlen tréfák közé osztályozni az esetet. Isten ments, hírbe hozni Rozálit egy párbajjal. Pusztán csak a magány kellett neki. A magány a víg hadnagynak! Úgy csábította valami olyan helyre, ahol nincsen senki. Ahol csak a fák susognak. Egy nagy sétát tett egyedül, kívül a város kapuján, hogy kedvére gondolkozhassék az eseten. Fabricius tehát egy ilyen durvaságot engedett meg magának. De miért? Csak egy magyarázata lehet, hogy félti Rozáliát, s tőle félti. Ő (Görgey) semmi okot nem adott ilyen hiedelemre, világos tehát, hogy Rozáli adott ilyen okot, s ez zavarta fel most egyszerre lelkének egyensúlyát. Ő maga nem gondolt eddig szerelemre, bizonyos ragaszkodást érzett unokahúga iránt, a szép rokont látta benne és semmi mást. Milyen váratlan fölfedezés! Ki hitte volna? Szíve dagadozott, s tele tüdővel szívta be a balzsamos esti levegőt. Mintha diadalmas harsonák zendülnének meg a levegőben. Immár vissza is idézett a múltból bizonyos sóhajokat, tekinteteket és mozdulatokat, melyek mint színes kagylók látszottak most emlékezete előtt elvonulni, s melyekben mind egy-egy igazgyöngyre bukkanhatott volna, ha akkor hirtelen melegiben kinyitni próbálja. Ahogy az álom jő, isten tudja, honnan, s rátapad a szemhéjakra, ahogy a mámor kezdődik, úgy jő a szerelem, váratlanul, nesztelenül; se nem lép, se nem röpül, csak valahogy ott van. Sőt már ott is volt a kezdete előtt, mint ahogy a mámor sem az első borcsöppnél kezdődik, hanem ki tudja, hányadiknál. Gyakran találkozott Rozálival, mióta Quendel apó Görgey Pál kívánságára Klöster kisasszonyhoz személyesen vitte bemutatni, hogy egy állandó közvetítő legyen apa és leány között. Klöster kisasszony abban a hitben, hogy Quendel úr, akit ő sokra tartott, férjet akar Gyuriból faragni, üzleti szempontból eleinte odaédesgette Gyurit, mikor azonban észrevette, hogy a keresztfia, Fabricius, mélyen belenézett a lenvirág szemekbe, az egész ügyletet nagylelkűen átutalta a régi firmához, t. i. az égiekhez, mivelhogy a házasságok állítólag az égben köttettek hajdanában. Gyuri gyakorta kísérgette sétáin a leányt, sokat érintkezett ennélfogva Fabriciussal is, ki feltűnő lángolással vetette magát Rozáli után, de sohasem gondolkodott eléggé erről, s még Görgey Pál előtt sem tartotta érdemesnek említeni, mikor az néhanapján leánya hogylétéről, hangulatáról kérdezősködött. Hiszen nem tulajdoníthatott semmi fontosabb következményt ennek a legyeskedésnek. Fabriciust hóbortos rajongónak tartotta, aki hatványra emelt érzésekkel dolgozik; ha kedvel valakit, a szíve helyén egy máglya lobog, ha bosszankodik, földrázó orkán tombol agyában, ha puha, olyan, mint a vaj, ha kemény, olyan, mint az acél, szóval jó fiú, de a középérzések hiányzanak belőle. Az ilyen ember, gondolta néhányszor Gyuri, vagy sokra viszi, vagy felakasztják. Ami azt illeti, hogy a szépet csapja Rozálinak, arra nézve befelé nevetgélt. No, szegény Fabricius, ugyan eltalálta. Hiszen majd leesik az álla, ha megtudja, hogy Otrokócsy kisasszony voltaképpen a Görgey alispán lánya. A sors kegyetlen tréfáinak egyike az egész, se több, se kevesebb. De a tréfákban is kegyetlenebb az, mely Rozálit éri. Mert Fabricius legalább nem tudja, ki az, akibe szerelmes, de Rozália tudja, hogy a fekete ruhát azért kell viselnie, mert a város még nem állt bosszút az apján. Boldogtalan kicsike, mennyi megadással viseli sorsát! Milyen előzékeny, sőt kedves Fabricius iránt, pedig jól tudja, hogy míg neki kellemeseket mond séták közben vagy otthon, addig a városházán apja vesztére főz terveket. Gyurit nem egyszer ejté csodálkozásba unokahúgának fegyelmezettsége, lelkiereje szerepének végigjátszásában, melyre apjának aggódó gondossága kárhoztatta; mély részvétet érzett iránta, s talán e részvét alatt már ott lappangott a parányi mag, mely az első rávetődő napsugártól megpattan s kiereszti csíráját. A magány! Az a legnagyobb fecsegő. Mi mindent előhozott most! Gyuri valóságosan fölfrissült tőle. Melódiák zsongtak fejében, mint a majálisról hazatérő diákéban. Fölnézett a csillagos égre és először látta meg, hogy a holdban levő alak rőzsét hoz (fantáziája kezdett lenni). Egy csillag lefutott. Utána bámult; szállt, szállt, rézsunt, míg végre leesett a Scheiben-hegyen. Mi lesz vajon ott belőle: árvalányhaj, virág, vagy semmi? (Először kezdett eltűnődni az ilyenfélén.) Új érzékei támadtak s megfinomodtak a régiek, minden parányi rezgést felfogva. Úgy rémlett neki, hogy a föld piheg, a falevelek lélegzenek. Hallani vélte a neszt, amint a vadrózsa kelyhében alvó darázs a másik oldalára fordul szépséges puha ágyában... És mindezektől olyan érdekes, kívánatos lett a világ, hogy ki sem lehet azt mondani. Mikor megyeházi lakására ért, azzal fogadta a vártán álló Wlaszinkó, hogy két úr kereste. - Mit mondtak? - Hogy eljönnek reggel. Gyuri sejtette, mit akarnak. Azóta már elterjedt a városban a Fabricius másik fülére vonatkozó megjegyzése, s a büszke, fiatal szenátor nem engedi annyiba. Meg is jelent reggel Blom Miklós és Trück Sebestyén jegyző, magyarázatot kérni felük nevében. Gyuri elnevette magát. - Ej, uraim, hiszen az csak nem becsületsértés, hogy valakinek a füle viszket. Trück Sebestyén némi érvelésekbe bocsátkozott. - Hiszen, kérem szépen, nem sértés, ha úgy odavetve mondjuk, de ha fenyegető hangon tesszük, és ha már az járul hozzá, hogy az illetőnek az egyik fülét már megvágták, akkor merem állítani, hogy sértésszámba veendő. A hadnagy meghajtotta magát és így szólt: - Én azt hiszem, hogy most, mikor pro libertate Patriae folyik a sok vér és még nem is elegendő, nagy pocsékolás volna pro aure senatoris egy uncia is. Egyébiránt, ha az urak másképp határozzák, én alávetem magamat. Egy óra múlva elküldöm segédeimet. Gyuri Grodkovszkyt és Horánszky Mihály megyei jegyzőt bízta meg. A négy úr összeült, egész délután tárgyaltak s tömérdek sört megittak. A Görgey segédei azt vitatták, hogy a nagyobb sértést Fabricius követte el, aki a Görgey által egy hölgynek küldött rózsabokrétát, nem tudni, mi okból, a kútba dobta. Blom Miklóst ez az érvelés egészen kihozta a sodrából. - Milyen emberek! Oh, istenem, istenem! Ezek virágokat küldöznek s virágok elvitelét akadályozzák. S én már anélkül se győzöm. Trück Sebestyén, úgy látszik, előre elhatározta a mindenáron való komiszkodást a megyeiekkel, mert mint stréber, érezte az ilyen jelenetek népszerűsítő voltát, prücsköt-bogarat összebeszélt, mondván, hogy a virág csak élettelen holmi, holott egy szenátor füle kiegészítő része az illető szenátornak, vagyis hivatalos tárgy, s ennek megcsúfolása egészen más tekintet alá esik. Az előbbi csak egy jogtalan beavatkozás és nem sértés, az utóbbi pedig sértés és hatóság elleni merénylet. Nagyon felháborodék az érvelésen Horánszky Mihály. - No, hallja az úr, ha az, hogy valakinek a füle viszket, sértés és merénylet az illető ellen, akkor én most mindjárt kénytelen vagyok magam ellen elkövetni egy merényletet. Kijelentem ugyanis, hogy nekem a tenyerem viszket, ha kegyelmedet beszélni hallom - hát legokosabb, ha abbahagyja. Sok volt ez Trücknek, kiütött rajta a méregszeplő, elébe ugorván Horánszkynak, elkezdett az orra előtt hadonászni, megeresztvén gorombaságainak zsilipjeit, amiből aztán egy kis tettlegesség következett, urakhoz nem méltó dolog. Blom és Grodkovszky szétválasztották őket, és miután a párbajtanácskozás egy mellékpárbajt szült, az anyakancát, a Fabricius-Görgey esetet ki engedték osonni a lovagiasság elsorompózott területéről, mondván, hogy verekedésre nincs komoly ok, akképpen határoztak: Fabricius sajnálkozását jelentse ki a bokréta elkobzása miatt, Görgey pedig vonja vissza a Fabricius fülére vonatkozó megjegyzést, s nyújtsanak egymásnak baráti kezet, természetesen egy kedélyes vacsoránál, melyen a segédek is jelen lesznek, már amennyiben életben maradnak. De ahhoz az kell természetesen, hogy az újabban keletkezett párbaj már a vacsora előtt megtörténjék. Az összemarakodott segédek tehát átalakulván ellenfelekké, hamarosan eltávozának, s mindenik egy-egy segédet küldött volt társa mellé, kik is új sörök és zöld beszédek mellett megállapították, hogy a párbaj a kora reggeli órákban legyen a Scheiben-erdőben, mégpedig kardra, első vérre. A reggelihez megkívánható hideg pecsenyéről és törkölypálinkáról Blom Miklós gondoskodik. Minden a legnagyobb rendben folyt le, kivévén az első vér okozott kételyt, ellentmondást, és erről még sok szó fog folyni Lőcsén. Szerencse, hogy a szó nem vér. A dolog ugyanis úgy történt, az összecsapásnál (Blom vezényelt) Trück, kinek aligha volt még valaha kard a kezében, olyan bolondul kezdett vele hadonászni, összevissza, előre, hátra, hogy valahogy a maga egyik segédje, Blom kezét találta megkarcolni, mire az hirtelen hátrább ugrott és felkiáltott. - Vigyázz, az ördögbe, hisz engemet vágtál meg. Ni, vérzik! (Csakugyan vér szivárgott ki a Blom bal keze fejéről.) Trück erre leeresztette a kardját: - No, mi ez? - kérdé Horánszky meglepetve, meglóbázott kardját lovagiasan visszatartva a vágástól. - Megvan - hápogta Trück nagy lihegéssel. - Mi? - Hát az első vér - mondá Trück nyugodtan, mire olyan hahotára fakadt Horánszky, hogy a dereka is belefájdult. A nevetés ragadós. A segédek hasonlóan kacagásba gurultak, sőt, bár okát nem tudta, maga Trück is elnevette magát, mire felkiáltott Horánszky: - Ugyan mit bolondozunk! Szervusz skriba. Ezt már okosan eszelted ki. Ilyen víg párbaj se volt még Lőcsén, mióta áll. Az egész város mosolygott fölötte. Trück Sebestyén azonban nem enged, egész holtáig vitatja, hogy ő a hivatalos felfogás embere, s miután a verekedési szabályok közt nem volt kikötve, hogy az első vér kinek a vére legyen (bármily vérszomjas oroszlán volt is különben ezekben a pillanatokban), lovagi kötelességének tartotta az első vér látásánál a fegyver további használatát beszüntetni. Egyedül ez a helyes. Nem párbajkódexben van ez megírva, de becsületes polgárok lelkiismeretében, punktum. Ugyancsak megtörtént este a békülési vacsora is »Az öreg Gambrinus«-nál. Fabricius s Görgey egymás mellett ültek az asztalnál, koccintgattak, de azért bizonyos feszesség, hűvösség megmaradt. Mintha egy árnyék ülne köztük, s azon keresztül nyújtanák egymásnak kezüket. Tüzes bor, meleg szó, férfias fogadkozás el nem hessentette, sőt attól az estétől kezdve is nőtt, nőt az árnyék és elterpeszkedett. Kis városokban nem igen vannak titkok. Róza egyhamar megtudta a bokrétaesetet. Bizony nagy igazságtalanság volt a szegény Gyuri iránt. Oh, ez a csúf Fabricius! De ez végre is az igazságtalanságoknak ahhoz a neméhez tartozott, amely tetszett neki. Oh, ez a bolondos Fabricius! Persze a csúf, a bolondos Fabricius is tetszett neki. Sőt az egész esettől el volt ragadtatva. Hiszen nagy csacsiság volt a kútba dobni. S milyen szép rózsák lehettek. Micsoda kutya szíve van ennek a Fabriciusnak, hogy nem sajnálta őket. Ámbátor ez a kutya szív túlságosan őhozzá hajló, és végre Fabricius honnan is tudhatná, hogy Gyuri az ő unokatestvére. Mégis úgy érezte, hogy Gyuri derék fiú és Gyurinak kárpótlással tartozik. Azért aztán, mikor Gyuri az első látogatást tette, sokkal gyöngédebb, nyájasabb volt hozzá, mint azelőtt bármikor. Hanem éppen abból támadt a baj, ha ugyan bajnak lehet azt nevezni, ami valakinek jól esik. Gyuri először nézte olyan szemmel Rozálit, mint ahogy a nőt szokás nézni. S édes, bűvöletes gyönyörűség fogta el. Szemei kigyúltak, mikor a puha kezecskéje az ő nagy mancsában pihent egy percig. Hát még mikor a szoknyája egyszer-egyszer a lábát horzsolta. Szilajan száguldó vérpatakokat érzett testében s csodálkozva kérdezte önmagától: Hol volt eddig az én szemem és az én szívem? »Ott volt - felelhetné egy rejtelmes hang -, ahol a hiúságod; azt fölébresztette Fabricius, hiúságod pedig fölnyitotta szemedet és szívedet, olyan könnyedén, egyszerűen, mint egy kitanult lakatos.« Rozália gyöngédsége, kedveskedése éppen alkalmas volt, hogy rohamosan növessze Gyuri érzéseit. A szerelemben különben sincs veszteglés; növekszik vagy fogy, de nem pihen. És ez keverte össze itt a helyzetet. Két szerelem nőtt itt, három személy közt, nem egymás mellett nőtt, hanem éppen az egyikből táplálkozott a másik. Fabricius se elégedhetett meg sokáig a »lopott« mélabús beszélgetésekkel az intézetben. A telhetetlen szerelem folyton azt kiabálja: többet, többet! Rozálit gyakran vitte át Klöster kisasszony Francka nénihez (Fabriciusnéhoz) uzsonnára, ahol a két öreg egyetértő pislantásokkal átvonult valamit megnézni az éléskamrába vagy a pincébe s ilyenkor egyedül hagyták a fiatalokat és sokáig maradtak el, hiszen már többé-kevésbé menyasszony és vőlegény, hát megilleti őket egy kis méz. Természetes, hogy a fiatalok fölhasználták az ilyen mennyei pillanatokat, és az örök kételkedés határmezsgyéin újra és újra kivették egymástól az esküt, hogy soha mást szeretni nem fognak. Aztán egyenkint dobálták el a társalgási érintkezés hideg formáit, mindennap valamit, »per tu« lábra helyezkedtek négyszemközt és már az eskü sem volt nekik elég. Többet, többet! A fenyegetések skálájára jutottak: - Megölnélek, Rozália, ha valaha megcsalnál, édes. - Megölném magamat Antal, ha valaha nem szeretnél. És még többet, többet. Nem messziről mondták, hanem közvetlen közelben, egymás kezét fogva, vagy átölelkezve, vagy (de már erről nem volna szabad tudni senkinek) egy-egy lopott csókkal megpecsételve. Minthogy pedig Róza kívánságára nem volt szabad senkinek sem tudni a tervezett házasságról, míg ő az apjával nem közli, a külső világ előtt ezentúl is meg kellett maradni a régi állapotban. De éppen ebbe volt nehéz beigazodni, a többől a kevesebbre visszamenni. Ha az intézet kivonult sétálni, s Fabricius együtt mehetett Rozáliával, még lehetett suttogva beszélgetni, incselkedni, enyelegni, de ha Gyuri csatlakozott hozzájuk, egyszerre kiugrott a leány a paradicsom előszobájából (hiszen csak ott tartottak még) és kívül már sehogy se találta magát. Zavartan beszélt Fabriciussal, elfogult, félénk lett, különösen attól félt, hogy Fabricius árulja el magát. Azért aztán inkább Gyurival kotyogott vidáman, fesztelenül (hogy minden gyanút elhárítson magától), s Fabricius ilyenkor úgy tűnt fel, mint valami jámbor, úgynevezett »elefánt«, aki ott lóg, mint fölösleges kolonc, mint szerencsétlen harmadik egy vígan turbékoló párocska nyakán. Fabricius maga is unta ezt (talán bosszankodott is), s ha valahol az utcán Gyurival látta Rozáliát, köszönt hidegen, szertartásosan s nem csatlakozott hozzájok. És hát így táplálkozott a Gyuri szerelme egy másik szerelemből, mely nem mert a napfényen mutatkozni. Gyurit tévútra vezette a félszeg helyzet. Nemcsak ő maga merült el egyre jobban, egyszersmind meg volt győződve napról-napra mélyebben, hogy Rozália is szereti, és csak egy szavába kerülne... de ezt a szót nem szabad, nem illik kimondania, míg apjával vagy legalább édesanyjával és Pali bácsival nem közli. Ő még azokhoz a jófajtájú régi nemesifjakhoz tartozott, akik véteknek tartottak egy leányt elbolondítani. Elhatározta ugyan, hogy elveszi Rozáliát, de tudta, hogy a kivitel nem könnyű. Nem a háború miatt, mert a háborút úgy megszokták, mintha nem is lenne. Hiszen örökösen háború volt. Azért a világnak mégis szaporodnia kell, sőt éppen azért kell. Különben sem volt a háborúskodás olyan kényelmetlen, mint ma. Volt valami játék is benne, valami élvezetes, s le nem kötötte az embert egészen. A labanc is lassan mozdult, tehát a kuruc is ráért mindenre. Nyáron kánikula idején a tisztek egy része különböző ürügyek alatt szétszéledt - hűsölni mentek a falusi kertjeikbe. Télen pedig még a brigadérosok is megengedték maguknak, hogy néhány napra hazamenjenek disznót öletni és rendet csinálni a jószágaikra. A jelentősebb ütközeteken kívül, hol a nagy csapattestek dolgoztak, leginkább ősszel folytak szanaszét az apró csatározások és csetepaték. Csak annyiban változott ezzel a nemes urak szokott mulatsága, hogy nem nyúlra, vaddisznóra csoportosultak vadászni, hanem németre. A tavaszi táborozások is igen konveniáltak, mert olyankor nincs otthon dolog és vad sincs már - de német még van. Maga Lőcse város sem szenvedett még idáig a háború által.[22] Kuruc tisztek ugyan ki- s bejártak a városban, mint egy szalonban, jöttek-mentek, de a város ügyeibe nem avatkoztak, legfeljebb élénkítették a forgalmat, és jó kovász voltak az elszontyolodott fekete városban. Nem is a háborúban volt hát a nehézség; Mars szívesen engedett időt a kis nyilas kölyöknek, Ámornak: »tessék csak, öcsémuram, ráérünk«, ámbátor a lőcsei kalendárium, az egyetlen nyomtatott betűvel élő magyar orákulum azt jövendölte az idénre: Tizenkét égi jel olyanképpen fekszik, Hát iszen még ez sem baj, csak labanc legyen belőle a nagy többség. A baj most a Hymen-láncok megkötésére másban nyilvánult; menyasszony, vőlegény, eskető pap, muzsikus-cigány bőven volna, mézesheteket is lehet szakítani, de a násznépet nehéz összehozni. Vagyis a családok vannak szanaszét. Hol találja meg most például Gyuri az apját? Isten tudja, hova sodorta a háború szele, vagy a fejedelem parancsa! Az se volna kis feladat, Toporcra jutni ép bőrrel, hogy az anyjával beszélhessen. Ugyanebben a kátyúban vesztegelt Fabricius dolga is. Rozáli még mindig hallgatott atyjáról, se Klöster kisasszony, se Fabriciusné nem vehetett ki belőle semmit erre nézve, pedig furkálta őket a kíváncsiság. Abba azonban beleegyezett, hogy egy apjával való találkozást készít elő. Mert csak akkor remélheti beleegyezését, ha személyesen beszél vele. Apját fogadalma szerint csak Quendel útján értesítheti, tehát Quendelt kellene előbb megkeresni és idehívni. Értesíthette volna ugyan Görgey György által is, de ezt nem akarta elárulni, később pedig, mikor már nagyon sürgős lett a megolvadt szíveknek ez a vágya, Gyuri nem volt kapható, állítólag Toporcra való kirándulása alkalmával labanc fogságba került. Fabricius mindent elkövetett, hogy Quendelt megkerítse, tűvé tette érte a fél országot, ügynököket küldött szét mindenfelé, de ki tudja, hol van most Quendel. Lehet, hogy a szabadkai erdőben beállott töröknek, ha ugyan már ki nem gyógyult ebből a vallásból. Így múltak a napok, hetek, s nehéz csapások sora indult meg. Annyi egér támadt a mezőkön, amennyi emberi emlékezet óta még nem volt (jó lett volna abban az évben macskának lenni), ezek mindent fölettek eleségben, amit a katonaság meghagyott. Tűz kétszer is kiütött Lőcsén s majdnem a felét hamvasztá el a városnak; kis híja, hogy a híres Brewer-féle könyvnyomtató műhely is egészen meg nem égett, az ólombetűk egy része így is elolvadt. Szeptemberben a szárnyas állatokra bocsátkozott le valami ragályos nyavalya, úgy, hogy Lőcse környékén messze földön nem maradt baromfi életben, ami nagy gondot szerzett a gazdasszonyoknak, kivált a tojáshiány volt érezhető. A nagyobb lábasjószágot a labancok rekvirálták ott, ahol jártak, ahol pedig ők nem jártak, ott a kurucok rekviráltak - ami a lábasjószágnak körülbelül mindegy volt. A nyomor kezdett beköszönteni Lőcsén, s ennek nyomában napirenden voltak a kihágások, lopások, rablások, boltbetörések s mindenféle törvénytelen cselekedetek, úgy, hogy a hóhér, Fleck Joachim, nem győzte már egyedül a sok munkát s egy segédet és egy gyakornokot kért a tanácstól. Minthogy pedig Fleck bácsi igen népszerű[23] ember volt, hát meg is kapta. És még ebben a fölfordulásban sem akart megpihenni a balkezével hadonászó gondviselés, mikor valamivel mindszentek napja előtt rázúdította a Kramler Károly epitáfiumát a szegény Nustkorbra, s Lőcse város a bajok tetejében bíró nélkül találta magát. Mint nehéz, sűrű köd, a babona félelmet gerjesztő homálya ereszkedett a város fölé. Isten ujja! Mindenki észrevette és mondta, csak a magyarázat nem volt egyöntetű. Az egyik rész így látta a dolgot: Íme, Kramler Károlyt mégiscsak Nustkorb pusztította el, azért ölte meg a kőember gonosz utódját. Amiből azt a konzekvenciát vonták le, hogy Görgey nem is olyan nagy bűnös, tehát le kellene már vetni a fekete ruhákat. A temetésére hadd maradjanak még, de azután semmi értelmük. A másik rész ellenben így okoskodott: Nustkorb uramat azért nyomta agyon elődje, mert gyámoltalannak mutatkozott elégtételt szerezni a halottnak. Azért hát most vagy soha! Az ég figyelmezteti Lőcse városát, emberelje meg magát, öltözzék a rettenet ruháiba... Ebből kiindulva, már a temetésen, melyen az egész város részt vett, alakulni kezdtek a pártok. A békés hangulatúak az öreg Mostel nevét emlegették. A harciasak közül valaki kifogásolta Mostelt. - Háborúviseléshez nem a legöregebbet kell előhúzni, hanem a legfiatalabbat. - Bolondság - jegyezte meg Krisztalnyik, gazdag rézöntő -, hisz akkor a kis Fabricius volna a bíró. - És miért ne? - szólt oda egy másik csoportból Königmayer Konrád, a szíjgyártó. - Elég esze van hozzá. - Esze iszen van - vágott közbe Ludman Lőrinc, a vargák atyamestere -, de szakáll is kell ahhoz. - No, ha csak az kell - vigyorgott Makhalovszky László, a gúnyolódó kövér nemesúr, ki Makhálfalváról jött be a temetésre -, akkor küldök én kegyelmeteknek otthonról egy kecskebakot, válasszák meg azt. - Pszt, pszt - csitították a beszélgetőket néhányan, kik a kántor, Molicska Dániel bariton hangját élvezték, amint érzékenyen búcsúztatni kezdé az illusztris halottat, a kuruc uralom iránti tekintetből, magyarul - istenem, be gyönyörű hangja van. Kivált az asszonyok voltak elragadtatva az énekszótól, egyes helyeken azonban az egész közönség elérzékenyült és könnybe lábadt. Ott tetszett különösen, ahol ez a fordulat következik: Kedves jó szász népem, ne légy értem síró,
- Bizony, derék ember volt! - Az ám. Eleget szidtuk, míg élt. A nők a szemeiket törülgették a kötényeikkel, a férfiak összenéztek és a fejeikkel bólingattak, hogy tetszik nekik a kántor versezete. Klebe úr valóságosan zokogott és közbe így szólt jobbról-balról a szomszédokhoz, a büszkeségtől dagadozva: - Ezt az embert én hoztam ide. Micsoda kincs van a gégéjében, micsoda kincs! A Molitoriszon jött. Egypár éve annak. Az egész úton énekelt a lovacskáknak. Zab se kellett szegénynek. De hallgassák csak. A kántor tovább fújta a halott nevében: Búcsúzom tőled is büszke városháza,
Nyugtalan morgás támadt a gyászoló tömegben. Egy fölpaprikázott hang felkiáltott: - Ejnye, semmirekellő kántorja, itt se nem átallja izgatni nemesség ellen, holttestnél. Egyszerre minden szem kereste, honnan jő a hang. Hát a kis Quendel apó volt, éppen a terebélyes Grodkovszky hóna alatt állott egy megyei csoportban. Bicskaéles hangját felösmerte nagy messziről Fabricius és a hang után indulva ráakadt. - Az egész országban kurrentáljuk, Quendel bácsi. - No, mit akartok velem, amice? - kérdé közömbösen. - Itt vagyok. - Otrokócsy kisasszony szeretne kegyelmeddel beszélni. - Hogy tudod? - támadt rá az öreg mogorván. - Mert megmondta. - Hát mije vagy te neki? - Bámulója - mondá vidáman Fabricius. Quendel úgy tett a kezeivel, mintha feléje röpködő szúnyogokat kergetne el. - No, jól van, jó. Ne beszélj, ne magyarázz, hallottam valamit, de nem akarok semmit tudni. Elég. Szeretne velem beszélni? Majd odanézek. Csak ne elfelejtsem. Bejegyzek üzleti diariumba. Ezzel kivette zsebkendőjét és még egy új görcsöt kötött rá, bár volt azon már kilenc is, mindenik más-más jelentéssel. Mozgékony természete miatt nem bírván egy helyen maradni, otthagyta a megyeieket, csakhamar elvegyült az egyes céhek és kereskedők csoportjai közt, itt őszi gyapjút adott el, ott juhbőröket kínált fel, a lőcsei házaira alkudott (talán előre megérezte a bekövetkező ostromot), Köprecz Jánosnak, a gazdag sörfőzőnek felkínálta a görgői vendéglőjét (ebben is bizonyos ép szimat nyilvánult), Kneppel Tóbiástól sertéseket vásárolt, Ranetter Mátyás kádárnál ötven gönci hordóra alkudott meg a tokaji pincéje számára - szóval a temetési sokadalmat is kihasználta üzletre, miközben belekotyogott szokott hányiveti modorában a bíróválasztási tervezgetésekbe. Különösen a Fabricius-kombináció ingerelte. - No, csak az kellene. Éretlen tacskó! Ki volt az a szamár, akinek a fejében termett ez a gomba? Az önérzetes Königmayer Konrád elvörösödött és a mellére ütött. - Én mondtam, la! És most még jobban mondom. Mért ne mondanám? Szavazatom van, annak adom, akinek akarom. Quendel megvetőleg legyintett a kezével. - Abból pedig nem lesz semmi. - Miért ne lehetne - szólt közbe Ludman Lőrinc, a vargák atyamestere -, ha megvolna hozzá a többsége? Quendel a szerénységbe vegyített gőg prototípusa volt, most a dölyfös oldala jutott felül. - Hiszen én nem bánom, akárkit választanak a lőcsei burgerek bírájuknak, mindegy, ha szalmakötéllel övezik a derekukat, vagy arany pántlikával. Kis dolog nekem a lőcsei bíró. Olyan, mint egy bolha. De még annál is kisebb, mert a bolha csíp még engem is, de a lőcsei bíró nem csíp, még engem sem. Hanem ha ezt az éretlen, fennhéjázó sihedert, Fabriciust akarnák megválasztani, hát azt én nem engedném. Nem állhatta már ezt szó nélkül Gygles József, a gyógyszerész sem, pedig jámbor ember volt. - Ejha, de nagy úr az úr - mondá csípősen -, mióta nemeslevele van. De már akkor Quendel apó nem volt ott, már akkorra átfúrta magát a tömegeken a takácsok céhéig, ahol az idei lentermésére kezdett alkudozást a zászlótartóval, mialatt az otthagyott patríciusokat ugyancsak fölpiszkálta maga ellen, szidták is a háta mögött. - Hát nem szemtelen? - Mibe nem avatkozik a vén kutya. - Még azt mondja, ő nem engedi. Parancsoljon a macskájának. Krisztalnyik, a gazdag rézöntő, aki egy fél órával előbb, mint kuriózumot, először említé a Fabricius bíróságát, egyet rántott dókáján és nagyot fújt. - Mit? Nem engedi? Most már csak azért is Fabriciusra szavazok. - Ik auk - vágott közbe a Debrecenből ide származott gombkötő, Bujdosó József uram, akire huszonöt év alatt sem ragadt több, mint vagy tíz-tizenöt német szó, az is csak úgy, mint a bárány gyapjába a tüske. - De miért gyűlöli annyira Fabriciust? - tűnődött rajta Greff Lőrinc, az aranyműves. - Megfoghatatlan! - A fiatalságát gyűlöli, mert azt nem vehet magának. Szóval, mire a temetésnek vége lett, elterjedt a Quendel fenyegető kijelentése, mint a futótűz, s általános megbotránkozást szült. »Mit üti bele az orrát a dolgunkba? Hogy ő nem engedi? No, iszen azt szeretnénk mi látni.« Fabricius neve szárnyra kelt és forgott a szájakon egész délután és este mindenütt, belegöngyölgetve a Quendel úr ingerkedő nyilatkozatába. Quendel apó nem is gyanította, hogy az ő népszerűtlensége milyen népszerűséget szült Fabriciusnak. A temetés után fölkereste Rozálit, kivel azonban nem beszélhetett bizalmasan, mert jelen volt a társalgóban Fabriciusné és Klöster kisasszony is. Rozáli arra kérte, hogy egy levelet juttasson el apjának, s szobájába vonult megírni, addig a két idős nő mulattatta Quendel urat. Rozáli csakhamar visszajött a lepecsételt levéllel. A két asszony áspis szeme ugyancsak készenlétben állt, hogy mindent észrevegyen és mindenből következtessen. De a levélre nem volt ráírva sem cím, sem név, sem község. Ez állt ott egyszerűen: Ezt a levelemet ajánlom édesatyám uramnak tulajdon kezeibe. Ibi, ubi. (Ez volt akkor a legnépszerűbb helyrajzi név a leveleken.) Belülről pedig ezt tartalmazta a levél: Kedves atyámuram! Én, hála istennek, egészséges vagyok és ne tessék haragudni, hogy háborgatom, de nagyon fontos közleni valóm van. Apuci! Beszélni akarok magával, talán bele is halok, ha hamar nem beszélhetek. Itt nekem igen jó dolgom van. De valami olyan történt. Életem sora azon fordul meg, hogy apucikám mit gondol. Gondolja ki, hol és mikor találkozhatunk, de hamar, hamar, ne hagyja sokáig bizonytalanságban kezeit csókoló engedelmes leányát, Rózát. A fruska víg volt ma. Átadta a levelet Quendelnek. »No, tartsa a tenyerit«, s gyermekes dévajsággal megfogta az öregnek a csontos kezét, végighúzta a maga kis puha kezecskéjét az ő ráncos tenyerén kétszer keresztbe s egy nagy, csattanós pacsit ütött a közepébe; az öreg Quendel behunyta a szemeit, úgy élvezte. - Ez a borravaló, Quendel bácsi, most már csak egyet kérek, ne felejtse el valahogy a zsebében, hanem gyorsan juttassa apám kezébe. Az öregúr megmozdult. - Gyorsan? Hm. (Ravaszul hunyorított a bal szemével, jeléül, hogy becsapja a kombináló öreg asszonyokat.) Mit nevez kisasszonyka gyorsaságnak? Talán bizony már holnap kézbesítsem episztolácskát, mikor a papája faluja legalább is fekszik innen tíznapi járóföldre, ha nem van több. Ezzel aztán ajánlotta magát és egy óra múlva már ott volt a levéllel Görgőn, a nagyságos konziliárius úr kedves pertu barátja kastélyában.
Egy asszony is sok rossz fát tehet a tűzre, de hát még két asszony. Mikor a lengyel Bibók Zsigáné ide Görgőre talált a férje után, számtanilag kényelmesen meg voltak oszthatók. Két férj volt és két feleség. A réginek jutott az öreg Vince, aki ott volt, az újnak pedig Zsiga, aki nem volt ott. Az asszonyok szépen megfértek egymással. Sőt kölcsönösen sajnálták egymást és szidták a távollevőt. Hanem mióta Görgeynek sikerült elfogatni Bibók Zsigmondot és a kastély egyik pincebörtönében elhelyezni, azóta kiütött a két asszony között a versengés azon a találós kérdésen, hogy melyikhez szegődik Zsiga úr, ha kiszabadul? A faluban is ezen törte fejét minden ember, kivévén az alispánt, mert ő tudta, hogy Bibók úr ki nem szabadul többé. Össze volt gyűjtve ellene minden anyag, kétnejűsége, különféle árulásai, az ártatlan elfogatási okmány felhasználása is, mely olyan balul ütött ki a városra nézve; megvolt már az ő feje érve a pallosra alaposan. Tervbe is vette az alispán, mert kár az olyan gazembert etetni ilyen ínséges esztendőben, mikor sok becsületes ember éhezik, hogy hamarosan kivégezteti, kihozatván egy délelőttre a megyei törvényszéket Görgőre, de az volt a baj, hogy nincs a megyének hóhérja. Azért tehát beküldött egy íródiákot Lőcsére, hogy érintkezésbe lépjen Fleck Joachimmal, a városi hóhérral, nem volna-e szíves jó diurnum fejében átjönni egy délután Görgőre és ellátni az utolsó szükségesekkel egy delikvenst? Fleck Joachim azonban lőcsei érzésű ember lévén, azt üzente sértődve, hogy mit gondolnak őróla? Nincs a világnak az a schmuckja, amelyért ő egy megyei rabot kivégezzen s ezáltal egy gonosztevőtől a vármegyét megszabadítsa. Amely hazafias üzenet folytán Fleck bácsi népszerűsége még nagyobbat emelkedett a városban, s Görgey alispán, egyéb sürgősebb teendők is közbe jövén, a Bibók-ügyet pihenni engedte. De nem pihent a két asszony, mindenféle jó falatokat, görhőt, marcipánt, lúdcombokat küldözgetvén titokban a börtönbe, mert a lengyel asszony szakácsné lett a Quendel bérlőjénél s különösen az édes tésztákban tett nagy hírre szert. A rab mézes-mázos szavakkal üzengetett vissza a küldemények értéke, íze, avagy a saját hangulata szerint, hol ennek, hol annak, melyek a cselédség által kiszivárogtak, s még nagyobb bizonytalanságban hagyták a két asszonyt s a közvéleményt, hogy melyik becsesebb hát a szívének. Még csak rosszabbodott a helyzet, hogy ím az öreg Vince nyár végén gyomorrontásban meghalt, ami nagy szégyen volt, mert csak a paraszt hal meg gyomorrontásban a szilvaérés idején, a nemes ember télen hal meg, a hurkakolbászok napjaiban. Most már csak egy férj volt és két asszony. Mi lesz hát? Mind a kettő hites felesége, de az egyik mostohaanyja is. Az egyik, amelyikkel előbb esküdött meg, már másnak a felesége is volt, a másik ellenben csak az övé maradt. Az egyik gyerekeket szült neki, a másik csak testvéreket. Emberi agyvelő el nem bírt azon igazodni, hogy hol van itt az igazság. De mind a két asszony meg volt győződve, hogy ha őt a Zsiga meglátja, őhozzá áll. Ezen aztán asszonyosan veszekedtek, egyszer-egyszer hajba is kaptak és megkobozták az egymás kontyát. Magunk közt megvallva, az egész kérdés inkább akadémikus volt, vajmi kevés szerelemmel befuttatva. Mert a szöszke lengyel asszony és a Quendel bérlője közt bizonyos gyöngéd szálak voltak észrevehetők, Bibóknénak pedig, kivált az öreg Vince halála óta, amint a vagyonba beült, csak az ujját kellett kinyújtani a vidékbeli kisnemesek után, s ő bizony kinyújtotta. Hogy a szegény rab Zsigát mégis ennyire kényeztették a börtönében, az tisztán hiúsági versengés volt a két gyűlölködő asszony közt. Rab Zsiga csak a téma. Amit az az instancia bizonyít legjobban, melyet közösen beadtak, hogy a nagyságos alispán legalább két hétre bocsássa szabadon Bibókot. Ők csak a döntést akarták, hadd lássa a falu, kihez áll Bibók. Az alispán persze szóba se állt velök. A falu pedig kifogyhatatlan volt ezentúl is a két asszony hiúságának fölpiszkálásában. A selyma Bibók odalent a pincében úgy látszik megérezte a helyzetet s úgy beszélt, úgy üzent, hogy az aequilibriumot mindig megtartsa. Elannyira fokozódott ez a felülkerekedési düh, hogy amit meg nem tett Bibók Vincéné egykor szerelemből, egykor kétségbeesésből, összeszedte egy nap a cókmókját, befogatott és így szólt: - No, ha térdig koptatom is a lábam, megmutatom annak a Bibovszkának (így neveztette magát a szemtelen), hogy ki vagyok, mi vagyok. S ezzel megindult egyenesen a Rákóczi udvarába, Sárospatakra. Ott megtalálta a szepesi főispán Csáky uramat s térdre vetvén magát előtte, könnyel, szóval, hervatag arcának méla vonalaival annyira levette a lábáról a vajszívű főurat, hogy megígérte közbenjárását férjének szabadonbocsáttatása iránt. Csáky uram azonban nem mert egyenesen kikezdeni a hatalmas alispánnal, kinek idősb fivérét annyira becsülte a fejedelem, hogy »Atyám«-nak szólította, tehát csak annyit tett, hogy atyafiságos leveleket íratott néhány nagyobb szepesi nemeshez, melyekben elmondta, hogy itt az udvarban olyanforma hírek cirkulálnak, mintha Görgey Pál uram őkegyelme nemesembereket tartana fogva görgői kastélya pincéiben, az pedig sarkalatos violencia, kit őfelsége se nézhetne jó szemmel. Azért jó volna, ha arra instigálnák őt kegyelmetek, hogy addig is, míg a véka fölemelődnék az esetről, szélnek ereszté a delikvenseket, ha vagynak, vagy vitetné a megyeházára Lőcsére, ahol annak helye vagyon. Mert mindennek megfesti a maga útját az törvény. Utcunque figyelmeztethetné kegyelmed viceispány uramat, de nem úgy, hogy én mondom, mert az a májának nem jól esnék, de úgy amabiliter, hogy már ideje volna a bujkálást abbahagyni és ott székelni Lőcsén, mert ebből mindenféle félreértések és elkésések származnak, ami háborús időben nem mindegy, és mert a kardnak is a maga hüvelyében van a helye, valamint a pap se prédikálhat a kútgémen ülve, hanem a prédikáló széken állva stb. Ezek a levelek nagy mozgást idéztek elő. Nagy erejük volt, hogy az »udvarból« jöttek. Mindenki szeret olyan billentyű lenni, akit a fejedelem ujja hozott mozgásba, habár közvetve is. Ezek a billentyűk egyszerre muzsikálni kezdtek. Nem mintha Csákyra sokat adtak volna, de mert el akarták hitetni, hogy bizonyos udvari akaratot képviselnek. Magok nem hitték, de ha a kisnemességgel elhitetik, az is elég. A látszat a politikában valóság. A kisnemesség pedig mindég szeretett visszhangja lenni a nagyobb nemességnek. Egyszerre erős hullámzás támadt. Nem megyünk Görgőre. Mért menjünk? Azért, mert ott Quendelnek vendéglője van? A viceispány végre se király. S a király is odamegy a rendekhez, nem hogy a rendek mennek el hozzá. Nincs annak semmi értelme. Sőt bizonyos fokig bujkálás. Micsoda megye az, amelyik nem mer a saját házába bemenni? Görgey Pál jó eleve értesült erről a hangulatról, nem tudta ugyan, honnan fúj a szél, de látta, hogy fúj. Mit csináljon? Habozott. Ej, majd elül a szél, és nem fognak mozogni a falevelek. Jó lesz talán még várni egy-két évet. Ily töprengések közepett hozta el Quendel úr a Rozália levelét. Rozália a találkozást sürgeti. Ugyan mit akar vele közleni? Türelmetlenség és izgatottság bántotta. Nagy oknak kell lenni, hogy Rozália ír. Egyszer se írt, mióta ott van. Most se vágyik haza. Azt írja, jó dolga van, ami azt jelenti, hogy ott akar maradni. Nem húzza a szíve, ösztöne apjához - ha ugyan ő az apja. Mindegy, azért mégiscsak találkozni kell, ha úgy kívánja. De miképpen? Valami semleges helyre hozassa-e el Quendel által, vagy ő menjen Lőcsére? Még mindig habozott. A megyeházi uraknak, akik a lőcsei helyzetről szokták informálni, a Csáky-levelek által mesterségesen csinált hangulat tudtukon kívül kicserélte valahogy a szemlencséjüket, egyszerre másképp láttak, s maga a hű Grodkovszky is azt jelentgette, hogy Lőcse már kihűlt, kijózanodott, a hölgyek megunták a fekete kelméket, a patríciusok babonás félelemtől meglepetve a történt különös haláleset folytán, Nustkorbnak tulajdonítják a megsebesült Kramler Károly halálát (de azért a vérén szerzett borsóföldekről persze nem mondanak le), a kereskedők, iparosok pedig már nagyon duzzognak, hogy megfosztatván a város a megyegyűlési sokadalmaktól a sületlen haragtartás miatt, ezen a réven is növekedett a pangás az üzletekben, úgy, hogy hozsannával fogják őt üdvözölni, ha a megyegyűlésre bejön. És Görgey még most is habozott. Hanem mikor körülbelül egy hét múlva a Rozália levele után, újra megjelent Quendel Görgőn és egy potrohos vevőt is hozott magával, akire a vendéglőt rásózta, Görgey hirtelen elhatározta magát. - Hát bemegyek. S elrendelte legott, hogy a deákok hívják össze az újabb hadiköltségek dolgában határozó őszi megyegyűlést november 30-ra a megyeházba. A deákok csodálkozva néztek rá. - De hiszen a megyeháza Lőcsén van. - Természetesen - mondá keményen és kurtán. Nem volt a jelentések, se a látszatok embere, hanem a megfigyelésé. Nem adott sokat a nemesség fészkelődésére, se a megyeházi urak jelentéseire, még a Rozália levele se billentette fel a serpenyőt, de hogy Quendel menekül a vendéglőjétől, ez döntött, ennek az embernek a szimatjában vakon hitt, ez kétségkívül a görgői epocha végét jelenti. Úgy tett, mint Attila Aquileja ostrománál, melyet már éppen készült abbahagyni, mikor látta, hogy egy öreg gólya a csőrében viszi ki a városból kis fiát. Hohó, a gólya tudja. És Attila ott maradt, hogy másnap fölperzselje Aquileját. Egy kis óvatosság azonban mindig célirányos; odaíratta tehát a meghívó levelekre, melyek a Lőcsén inneni vidékre szólnak, hol a nemeseknek úgyis Görgőn keresztül kell jönniök, hogy egyelőre Görgőn lesz a kora reggeli órákban a gyülekezés s tekintve a háborús időket és egyebeket, Görgőrül cum gentibus egy tömegben következik a bevonulás Lőcsére. Nagy szenzáció volt ez. Szállt a hír olyan sebesen, mint a sólyom. Hát Lőcse, Lőcse! Ezzel a jelszóval köszöntek a nemesek, ha találkoztak, vagy ha elhajtattak az úton egymás mellett! S ezt olyan büszkén mondták, mint talán Botond úr idejében, mikor Bizáncba készülődtek. Az öreg megyeházban nagy sürgés-forgás támadt, tisztogattak, rendezkedtek, az alispán kályháit újra átrakták, új ablakokat, ajtókat tettek a szobáira. A város közömbösen nézte a készülődésüket. Ami nem is csoda, hiszen meg volt a saját külön készülődésük: a bíróválasztás, melyet november 25-re tűztek ki. Két erős párt állt szemben egymással. Az öreg Mostel nem fogadta el a jelöltséget, azokkal a bölcs szavakkal hárítván el magától, mikor a tribunok felajánlták: - Kegyelmetek, úgy látszik, nem veszik észre, hogy a mankó nem pálca, és hogy a pálca nem mankó, bár mindenikkel lehet ütni és mindenikre lehet támaszkodni, csak nem egyformán. Ezzel akarta jelezni ez a nagy koponyájú aggastyán, hogy ő már csak a mankónál marad. Mauks Donát erélyes és becsületes, de az a baj, hogy nemesember. Student István, a megboldogult polgármester sógora, tudományokra mindenkit felülmúló, itt meg az a baj, hogy őkegyelme csak azon a címen vállalhatná a főbenjáró tisztet (ama bizonyos kétezer forint stipendium miatt), hogy a bíróságot tanulja. De ez már nem megy, ennyire már mégsem lehet bolonddá tenni a törvényt. Mert hogyan tanulja a bíróságot, ha ő maga az a bíró, akitől tanulnia kell, s akinek a székén vége törik a pörnek? Így fanyalodtak aztán Gosznovitzerre, akit a kutya se szeret. A háború-pártiak fel is léptették ellene Fabriciust, és most isten tudja, hogy lesz, mint lesz. A Fabricius pártja napról-napra erősödik, mert az asszonyok vannak vele és az utca. Az utcának nincs voksa, de ő részegíti meg a voksokat. Mint ahogy a venyigének nincs virága, mégis ő virágozza fel az elméket a bogyói nedvével legjobban. Quendel úr, aki most Lőcsén tartózkodott, mert a házait árulta (négy volt neki), dúlt-fúlt mérgében, látván a Fabricius-párt szaporodását. Minthogy a muzsika-tilalom a bíróválasztásig fel volt függesztve, az egész város zsongott-bongott az odagyülemlő mindenféle malacbandák cincogásaitól. A záróra is beszüntettetett, a céhek mulattak, dorbézoltak kivilágos-virradatig. Gosznovitzer uram megnyitotta pincéjét az egyes hozzá szító céhek számára, s úgyszólván ingyen folyt a bor. Fabriciusné se esett a feje lágyára. Sorba vizitelte a mesterasszonyokat, akiknek a férjük a külső tanács tagja volt, s öcsémasszonynak, vagy nénémasszonynak szólította az egyszerű csizmadiánékat és lakatosnékat, ami azoknak jólesett. A Gosznovitzer borát kialudták a csizmadiák és a lakatosok, de az öcsémasszony-titulus örök részegséget idézett elő e jámbor fejekben, a hosszú haj alatt. Gosznovitzer meleg sálakat osztogatott szét vörös-fehér-zöld harasztból párthívei számára, miáltal messziről felismerhetők lettek, mint akár a nemesi táborok a tollaikról. Fabriciusné pedig kiállott az iskolák kapuja elé, mikor a tanuló fiacskák és leánykák kijöttek délben, s medvecukor-rudacskákat tördelt szét köztük, hogy mikor azután hazaérnek maszatos szájkörnyékkel, otthon zajos keresztkérdések alá vétessenek: »Jaj, mi történt veled kis szívecském, mitől lettél olyan piszkos?« »A medvecukortól, amit a Fabricius néni adott«... Bizony több meleget támaszt egy ily szó a pulyától, mint akár a legszebb indiai sál. Természetes, hogy ilyen asszonyi fifikával Fabriciusé lett a győzelem. Quendel sokat segített ellenkezésével. Véges-végig jelen volt a szavazásnál is. Kapacitált, hurrogatott, ijesztgetett, de nem használt semmit; éppen délben (az öreg harang is megkondult a mostani Szent Jakab-templom tornyában, mintegy áment mondott rá) hirdette ki Mostel az eredményt, hogy Fabricius Antal Lőcse város bírájának választatott kilenc szavazattöbbséggel. Óriási vivát reszkettette meg a komor falakat. Adott jelre mozsarak dördültek meg a Scheiben-hegyen. Ugyanakkor egy hálahimnusz elfújásába fogott ott künn a Stadtpfeifer. Trück Sebestyén kinyitotta a nagy terem egyik ablakát és messze csengő hangon kihirdette az összegyülekezett tömegnek: - Lőcse városának új bírája van. Örvendezzetek polgárok és engedelmeskedjetek Fabricius Antalnak! Kívülről visszazúgott az éljenzés, mint egy elszabadult orkán. A negyedmesterek pántlikás sörényű lovakra cihelődtek, hogy a negyedeikben trombitákkal lóhátról hirdessék ki az eredményt. Mostel uram indítványozta, hogy küldöttség menjen nemzetes bíró uramért. A küldöttség tagjait felkiáltásokkal szemelgette ki a képviselőtestület. Merő malíciából beválasztották a leforrázott Quendelt is, de az kézzel-lábbal ellenkezett. - Nix nux. Én nem megyek, ha csak nem választanak az új bíróhoz mindjárt egy pesztonkát is. Hanem erre a csúfolódásra el is szelelt rögtön a teremből. Lázas öröm fogta el a várost. Egy gyerek a bírói széken. Kedves dolog az. Az emberek fel s alá futkostak s bekiáltottak egymásnak a kapukon: »Győzött a kis Fabricius!?« vagy ha rosszmájú ember volt, így: »Megbukott Gosznovitzer!«, mert kétféleképpen is lehet örülni az eseményeknek. Fabriciusnak, ki a városház egyik szobájában várta az eredményt, legelső gondolata a győzelem percében Rozáli volt, az első parancsa, mint bírónak, egy hajdúnak szólt: - Szaladj el Klöster kisasszonyhoz és... nem, megállj. Az édesanyámhoz szaladj és mondd meg neki, hogy kilenc szavazattal bíró lettem. Amint meghallotta Fabriciusné, rohant a hírrel egyenest Klöster Matildhoz, még egy kendőt se vetett nyakába siettében, pedig hűvös szél fújdogált s egyedül találván Rozáliát a szobájában, vidáman, kedélyesen meghajtotta magát előtte. - Üdvözlöm kegyelmedet, nemzetes bíróné asszonyom. Megzavarodott a leányzó, el is sápadt, és valahogy elcsúszott a nyelve. - Ugyan, mama... Mintha mézet fecskendezne az öregasszony szívébe, megnyilalló gyönyört érzett, mert éppen ez a nyelvcsuszamlás mutatta, hogy Rozáli öngondolatában már anyjának tekinti. Átkapta a derekát, magához szorította s hangosan sírni kezdett. Mire a Rozália mécsese is eltört. Sírtak mind a ketten, mint a záporeső, talán csak ők sírtak ma ebben az egész városban - mert Gosznovitzer uram is inkább káromkodott. Csak mikor már kisírták magokat, tolta el kissé magától Rozálit Fabriciusné, de csak azért, amiért valami kedves képet, vagy tárgyat egy kicsinyt valamivel messzebb eltartunk magunktól, hogy jobban gyönyörködhessünk benne. - Örülsz, kis galambom? - s fürkészve nézett a könnytől nedves szeme közé. - Hát jó lesz az? - kérdé szelíden, csendesen. - Természetesen, te kis csacsi - mondá az anya diadalmasan. Rozália leült Fabriciusné mellé egy zsámolyra, lehajtotta a fejét engedelmesen a térdeire és megremegett. - Én úgy félek, de olyan nagyon félek... - Oh, mitől félnél kisleányom, mitől? A lőcsei bíró nagy potentát. Nem hogy ő félne valakitől, őtőle féljenek az emberek. Ki merné bántani annak a menyasszonyát? És addig-addig simogatta az aranyló hajat az ölébe csúszott főn, míg egyszer csak azt vette észre, hogy Rozáli már nem sír, mert szuszog, és nem fél, mert alszik. * Quendel apó be se várta, míg az új bíró előjön és leteszi az esküt, kiosont a teremből és átszaladt kocsiján éjszakára Görgeyhez, azzal a híradással, hogy csakugyan megválasztották bírónak Fabriciust, süssék meg. Görgey közömbösen vette, inkább csak a forma kedvéért kérdezte, milyen ember. - Éretlen kölyök. - Hát miért választották meg? - A füle miatt - mondá Quendel. - Nem értem. - Úgy van az, hogy az övé fülét levágta duellumban tied kuzin, a Gyurkó Görgey, és azért lett Fabricius parasztszerű. - Népszerű - javította ki Görgey. - Allesanz. Többnyire azért népszerű az ember - folytatá az ő sajátos bölcseletét Quendel -, mert valamije nem van, és ritkán azért, hogy valamije van. Nos, Fabriciusnak füle nem van. - Azt mondják, esze van. - De tart aztat a mamájánál. Derék asszony, katonás asszony. Az csinált őtet bírónak. - Hát egyéb újságot mit hoztál? - Semmit se nem tudok. - Beszélnek valamit a bemenetelemről? - Annyit se nem, mint egy polgári kimenőről. - A lányomat nem láttad? - Azóta nem. - Ugyan eredj el, kérlek, hozzá holnap és nyugtasd meg a szegény kicsikét, hogy egy héten belül okvetlenül találkozunk, talán úgy is, hogy sohase válunk el többé. Quendel a fejét rázta. - Engedjél meg, nagyságos konziliáriuskám, de nem megtehetek, mert az öreg kisasszonynak, ki hegyezte füleit, mikor a Rozáli kisasszony episztolácskát átadta atyuskájának, azt hazudtam, hogy laksz innen tíznapi járóföldre. »No, hát kombináljál vén tyúk« - gondoltam magamban. És most hát én valahol Erdélyben utazok és nem mehetek hozzá. - Akkor talán üzentesd meg Gyuri öcsémmel! - Nem van Lőcsén. - Hát hol van? - csodálkozott az alispán. - Aj, haj! Hol mindenütt járt az azóta! De engedjél kérlek alásan, tótul elmondanyi, mert magyarul hosszú nékem. Hát hazament még a múlt hónapban Toporcra - egy kicsit szopni, mámához. Visszajövet, útközben elfogták a labancok. A fogságból apja kívánságára kiszabadította gróf Bercsényi, két fogoly német tisztet adván érte, pedig ötöt is megér. Az úrfi tehát kiszabadult, de már vissza nem jött Lőcsére, mivel a kuruc ezredünk időközben, vagy két hét előtt elparancsoltatott a városból és most itt fekszik valahol közel, Kohlbach mellett. Gyuri is ott van most. - Eszerint most nincs Lőcsén katona? - Nagy bánatára a vászonnépnek - tette hozzá Quendel úr nevetve. - Ad vocem vászonnép, mikor voltál utoljára a szabadkai kastélyban? - kedélyeskedett Görgey. - Ne is említsél. Finis, vége, schlusz - mondá a vén kupec mélabúsan -, semmit se nem szeretek már, csak a pénzt. Higgyél meg nekem. Mindenből kiszeret az ember, mindent megunja, csak a pénzt nem. Szép piros száj, formás bokák, fehér kezek, gyújtó szemek. Micsoda szamár hitethette el az emberiséggel, hogy ezekért érdemes futkosni és megbolondulni! Hát a szentjánosbogár nem szebb, mint a legszebb szem, és ki futkos szentjánosbogár után? Hát a piros ajkaknál nem jobb ízű egy szamóca, de még senki se nem bolondult meg szamócáért. Nem úgy van? De úgy van. Sipirc asszonyi részletek, falatok. De a pénz, oh, az egy forró szenvedély, aki tartja örökön-örökké, ámen. - Ugyan, ne tettesd magad oly kapzsinak, mikor nem vagy olyan. - De vagyok. Az vagyok. Ami többet ér egy bolhánál, azt én mind magamhoz kaparítom, ha lehet. És ha is nem lehet. De éri-e többet egy bolhánál egy boka, egy asszonyi láb? A bolhára legalább topánka nem szükséges. Hát nem úgy van? De bizony úgy van. Amint a megyegyűlés napja közelgett, nap-nap után jutott vendég a vacsorához a lőcsei megyeházból, aki meghozta a friss híreket, s ott hált meg a kastélyban. Másnap a főjegyző, Korotnoky Ferenc köszöntött be estefelé. - Lőcsén minden csendes. Harmadnap Budaházy jött: - Semmi újság sincs. Negyednap nem jött ki senki, ez is azt jelentette, hogy minden mozdulatlan. Az utolsó napon a Quendel kis kocsija gördült be, rajta ült Grodkovszky is. Lőcséről csupán ők ketten jöttek, de már akkor tele volt az udvar kocsikkal és a ház vendéggel; akik messzebb laktak, ma érkeztek, hogy holnap innen induljanak. Vacsora előtt egy kis értekezletet hevenyésztek. Grodkovszky a helyzetről referált. Szerinte minden aggodalom festett agyrém. A megyeháza tiszta. Marjákné már bent van és előkészületeket tesz a holnapi ebédhez, mely a nagy teremben lesz tálalva. A viceispán úr bemehetne akár egyetlen kísérő nélkül is. Senki se mozdítaná a kisujját se. Olyan a város, mint a pihenő tó, csak egy pár béka vartyog a széleken, de ezek a közeledő léptekre beugrálnak nagy cuppogva a láthatatlanságba a sások közé. Quendel apó idegesen dobolt ujjaival az asztalon a referáda alatt s egyszer-kétszer belemordult: - Nono. Az alispán nyugtalanul fordult feléje. - Quendel, úgy látszik, másképp gondolja. - De gondolok úgy, látok úgy, csak egy nem nekem tetszik; tegnap óta veszek észre valami rejtélyeset szenátorokon. Lázasan jönnek-mennek, gyűléseznek, fontos, ünnepélyes pofákkal, szakasztott olyanok, mintha egy láthatatlan falovat tolnának, akibe katonák vannak, mint izében... nem is tudom már, volt melyik városban. Különösen az új bíró nem kóser ember, és az enyim impresszió, hogy bár semmit se nem látunk, mégis csinálják valamit pokol pozdorják. De Quendelt lehurrogták. Ej, mit csinálhatnának? Mit tehetne az új bíró? Tud is az még valamit! Vak az még, mint a kismacska, mikor születik. Nem hogy már karmolni tudna, de még nem is lát. Nem lehet állítani, hogy nem lesz vele baj később, ha majd szétnéz, de most elég tőle, hogy örül az új hivatalnak, mint a kisfiú az első bicskának, mellyel még nem tud bánni. Minthogy az értekezlet után a vacsoránál egy kis bort is bevettek, lassan-lassan egészen rózsaszínű lett a helyzet, még a képzelt ráncai is elsimultak az elmékben, ki-ki nyugodtan tért pihenőre még éjfél előtt, mert holnap korán kelnek, és talán az alispánt kivéve, senki se gondolt a Quendel apó károgásaira. ...Pedig Quendel apónak alkalmasint igaza volt, és talán ugyanabban az órában, abban a percben azt mondta Rozálihoz intézve szavait Fabriciusné: »Nem veszed észre, báránykám, hogy milyen titokzatos ez az Antal, valami nyomja, vagy terv, vagy bánat, vagy veszedelem... nem tetszik nekem ez a fiú.« Amilyen boldognak látszott az új bíró két napig a választás után, öröm volt látni, az anyai szív repesett a fiú jó kedvén, mely bugyborékolt, mint újonnan nyitott friss forrás, színes kavicsok között folydogáló, annyira feltűnt, hogy harmadnapra, ellenkezőleg Krisztus urunkkal, akinek a lelke felszállott a mennyégbe, bíró uramnak a lelke elveszté szárnyait. Komor lett, nyugtalan, elmélyedő, órákig bámult maga elé, minden neszre megrettent, éjszaka nem tudott aludni, egész reggelig hánykolódott ágyában, nappal egy szavát nem lehetett venni. Anyja faggatta, hogy mi lelte, kitérőleg felelt. »Közügy - mondá -, nagy dolog. Nem asszonyoknak való. Majd megtudja a mama, ha megtörténik.« A szenátorok, akik ki- s bejártak nála és zárt ajtók mögött tanácskoztak a lakásán, mintha nem eleget tanácskozhatnának a városházán is, szintén olyan titokzatosak voltak, mintha lepedővel volna a lelkük betakarva. A negyedik estén, szerdán, fia tudtán kívül vendégeket hítt neki Fabriciusné, hadd szórakozzék egy kicsit. Kevesen voltak, de csupa kedves emberei. Blom Miklós, Greff Feri, Klöster Matild (ugyancsak nagy puccban jött), ott volt a csintalan Teökéné, Rozálit el is felejtettem, de hogy is ne lett volna Rozáli ott, Mauks Donátné a két hajadon lányával (ezek a Mauks-lányok talán sohase fogynak ki), meg a kamasz fiával. A társaság jól mulatott, de a bíró szótalan volt és szórakozott, még Rozálival is alig váltott egy-két szót, s ami aztán szinte kínosan tűnt fel, hallván a Bierglocke kongását odakünn, egyszerre felugrott a vacsora mellől a harmadik tál ételnél, bocsánatot kért a kedves vendégektől, de neki, azt mondja, el kell menni, a város dolga szólítja, mégpedig rögtön. Az anyjának kezet csókolt, s kijelentette, hogy nem jön haza aludni, mert annyi dolga van még az éjjel és olyan korán kénytelen fölkelni, hogy nem érdemes hazajönni és levetkezni; majd csak ott a városházán dől le ruhástól, szemeiben fanatikus tűz világolt, s homlokán valami hősies borulat vonult el. Fabriciusné rosszallón harapdálta ajkait. - Te tudod fiam, mit csinálsz, de... A bíró szigorún vonta össze szemöldjeit. - Elhatározott dolog - mondá kurtán, ellentmondást nem tűrő hangon. (- Ez oszt fog tudni parancsolni - súgta Blom Teökénének.) Az öregasszony nem végezte be a mondatot. A bíró összevonódó szemöldöke elvágta, mint egy összevonódó olló. Rozáli csodálkozva nézett rá. Sohase látta még olyan szépnek. Rozáli mellett elmenve, áthajolt háta mögül a gót szék támlányán át és azt súgta: - Holnap látjuk egymást. Jó éjszakát, galambocskám, jó éjszakát. Annyira közel volt hozzá, hogy egy pár elszabadult arany hajszál, mely a leheletétől repkedni kezdett, megcsiklandozta az ajkait... Olyan közel volt hozzá és mégis már olyan távol, mintha tengerek feküdnének közöttük. Fabricius elment, de a társaság még azután is jól mulatott egész a záróra harangjáig, nem gondoltak semmi különösebbet, mint hogy új seprő jól seper. Egy kicsit mohón lát a dolgokhoz Fabricius, mindenki úgy van azzal eleinte - mert a hatalomnak is csak a legteteje van mézből; majd megtalálja benne később, alább a keserűt is. Fabriciusné sopánkodott, hogy fél egyedül éjszakára a nagy lakásban és elkérte kölcsön Rozálit, amibe Klöster kisasszony beleegyezett. A vendégek ezzel szétszéledtek. A Mauks-családot Greff Feri kísérte haza. Teökénét Blom Miklós s mindeniket egy-egy lámpásvivő szolgáló. Utálatos sötét téli éjszaka volt, teli köddel, mely szinte ragadott az emberre, mint a csiriz. Az egész város aludni látszott; oly csönd volt, hogy mikor a Gygles-ház előtti egyetlen hársfának egy-egy harasztja leesett, a szomszéd utcából is hallani lehetett a neszét. Csak igen kevés helyütt világított, mint bagolyszem, egy-egy ablak, hanem a városházának minden ablaka fényben úszott. Azok még ébren vannak. - Pocsékolják a gyertyát - mondta Blom. - Ne féltse a várost - kacagott a szép özvegy -, az még győzi. - Csak nem akar ez célzás lenni? - Nem, nem, a világért sem. Teökéné elbúcsúzott a kapunál Blomtól, fölment, lefeküdt, és csakhamar hatalmába vette az álom. Közel éjfél után azonban nagy kopácsolásra ébredt fel. Csodálatos hangzavar uralkodott lent a piacon. Lámpák derengős árnyékai futkostak szobája falain. Nehéz léptek zaja tömörödött össze, mintha egyetlen nagy láb lépne zubogó tompasággal: ezek katonák. De voltak még más hangok is. Az asszony elkezdte őket megkülönböztetni. Ez kalapács. Az a tüsszögésféle: fűrész. Hát az a rettentő dübörgés, amelytől a föld megrázkódik, morog és a bútorok recsegni kezdenek, mi lehet? Jaj, az csak ágyú lehet. Teökéné eleinte csak félt s mélyebben bújt dunyhái alá, melyeket vérmes teste szinte izzókká melegített, de innen a hangokat összefogdosva, különböző kombinációk rajzottak kis fejecskéjében - mely sok nagy fejet megzavart már. Már nem félt. Hiszen ha csak félt volna! Ahelyett kíváncsi lett. S noha úgyszólván halálos ugrás lehet a meleg ágyból a hideg szobapadlóra lelépni (melyik asszony ne becsülné többre tudvágyát életénél?), mégis leugrott s szaporán szedegetve apró lábait, mint a fürj, az ablaknál termett, feltárván annak tábláit a hideg éjszakába. Fáklyák lobogásánál, dértől izzadt, alig pislogó lámpáknál látta (vagy csak a szeme káprázott) a nagy tarkaságot a piacon. Mintha vásár volna, annyi alak sürgött ott, inkább csak úgy voltak kivehetők, mint árnyékok. Balról egy csapra vert pálinkás-hordó feketedett, a pálinkaszag belopta magát a levegő egyéb nedveibe s az ő finom orráig fölszállott. Sok ember állta körül, nagy lármával. Ökrök nehéz ágyúszekereket vontattak a főkapu irányában, mellettük bivalybőr köntösökbe öltözött férfiak szorgoskodnak. Valami borzongós, fantasztikus látvány az. A városház erkélyével szemben egy lámpafényövvel körülrajzolt négyszögben, valami lázas ácsmunka folyik, balták csattogásával, fűrészek hörgős nyiszogásával. Mindez összefolyt, elmosódott, jobbadán csak sejtelemmé vált, mintsem kidomborodó képpé. Csak a bivalybőrös kabátú marcona alakok voltak megtestesült valóságok; a Teöke-ház ablakai alatt is ment éppen kettő, báránybőr süvegekkel, nagy alabárdokkal. Lehajolt hozzájuk; mindent mer a kíváncsi nő. - Ugyan kérem, jó emberek, mi történik odalent? A két alabárdos föltekintett; az egyik fiatal volt és izmos, csak valami fehéret látott (a hálófőkötőt s a réklit) és a friss hangból ismerte fel, hogy fiatal nőszemély. Megdöfte dárdájával a falat, aztán felfelelt neki az emeletre, emberséggel: - Nem jó azt még megtudni, hát ne is bolygasd, kedves macskám! * Ennek a novembernek a harmincadik reggelén kedvetlenül ébredt fel a görgői oligarcha. Az érkező kocsik zaja, az udvaron folyton gyülemlő kocsisok, lovászok beszélgetése, veszekedése - meg az egész kellemetlen helyzet nem hagyta aludni. Bosszankodott magára. Hát van nekem jó eszem, hogy olyan dolgokba engedem magamat tolatni a vármegye által, amelyekhez nincs kedvem, mikor úgy élhetnék, mint a hal a vízben - és nem parancsolna senki? Az csak egy öncsalás, hogy itt én parancsolok mindenkinek. Hiszen parancsolok az embereknek, de nekem meg a körülmények parancsolnak; a körülményeket pedig az emberek csinálják, tehát voltaképpen nekem is parancsolnak az emberek... Ilyen savanyú filozófia mellett húzta fel sarkantyús csizmáját s szedegette magára a Preszton által előadott díszruhadarabokat. Már éppen készen volt, csak opálköves kardját akarta felkötni, mikor váratlanul fölszakította az ajtót valaki. Haragosan fordult meg, ki merészel ilyet tenni; hát Görgey Gyuri volt. - No, mit akarsz? - kérdé mérgesen. - Nem várhattál volna, míg kimegyek? (Ez ugyan gyenge fogadtatás volt olyan hosszú távollét után.) - Mondanivalóm van, kedves Pál bátyám. - Tudom már az esetedet, elmondta Quendel. - De én valami olyat akarok mondani, amit még nem tud Pali bátyám. - Hát nyögd ki. - De négyszemközt szeretném megmondani - szólt a megszeppent Gyuri, most már félénken. - Ugyan az isten szerelméért, ne csinálj már annyi teketóriát. - Úgy látszik, rossz időpontot választottam - mondá a hadnagy elszomorodva -, talán máskorra hagyom - s ezzel az ajtó felé indult. - No, hát csak ne menj. Eredj ki, Preszton! Egy kicsit bosszús vagyok. Lőcsére megyünk. - Tudom. Én is bátyámékkal tartok. - Jó lesz; de most már igazán beszélj. Gyuri ünnepélyes, katonás állásba helyezkedett. - Kedves nagybátyám, nagyságos konziliárius úr! Valamint a csermely a virágos rét felé siet... A híres viceispán a lábával toppantott. - Hát megvesztél? - Én, én, dehogy... de talán, ámbár... - Mondd szépen magyarul, mit akarsz. Hisz nem voltál te azelőtt ilyen mamlasz. - Igazán kizavart a konceptusból Pál bátyám, azért hát ne vegye rossz néven, ha csak úgy egyszerűen mondom meg, hogy adja nekem ide a Rozálit. - Rozálit? Minek? - Hát feleségül. A viceispán akaratlanul fölszisszent, arca kikelt formájából, szemei kidagadtak, mint a szitakötőé. - Feleségül? Oh, szerencsétlen... hiszen... A viceispán éppen azért volt olyan indulatos, mert amint a fiú okossággal vegyült kedves naivsága bontakozott ki előtte, az a gondolata támadt, hogy Rozáliával mennyire egyformák, mennyire testvérek. A fiú vallomása tehát úgy hatott rá, mint egy új csapás, mint egy bűn, egy természetellenesség, s mikor azt mondta »Oh, szerencsétlen«, ez voltaképpen azt jelentette: »Hát még ez is?« Annyira belegubózta magát ebbe a gondolatba, hogy nem is szabadult volna meg tőle, ha az ilyenkor szokásos kérdések közül, mintegy zavarában gépiesen ki nem húzza a szabadítót. - Tudnak erről a szüleid? - Természetesen. - Hogyan? - tagolá rekedten, mohón, lázasan. - Azt mondod, tudnak róla? Igaz az? Ez a kételkedés visszaadta a megfélemlített fiú bátorságát: - Nem szoktam hazudni. Fölemelte a fejét, kevélyen szemébe nézve az alispánnak, kire alig lehetett ráösmerni. Öröm ragyogott arcának minden porcikáján. - És mit mondtak az öregeid? - Anyám az áldását adta, apám a táborból levélben fejezte ki örömét. Isteni béke szállt a Görgey Pál szívébe. Hess, homályos szárnyú rémek, akik eddig körülte repdestek. - Hogy elfújta őket egy szó! Láthatatlan kalapács összezúzott egy nagy követ, mely lelkén feküdt. A kő porrá vált és rózsaszín párákba vegyülve eloszlott a légben nyomtalanul. Olyan könnyű lett, mint a lepke, és vidám, aminő gyermekkorában volt. Mindene lett egyszerre, ami előbb hiányzott, vidámsága, boldogsága, életkedve, frissesége, még mehetnékje is Lőcsére. De mindene soha sincs az embernek. Szava nem volt. Csak a szája mozgott, voltaképpen semmit se mondott, némán ölelte meg Gyurit, megcsókolta, szinte őrjöngött, szinte megfojtotta, úgy csókolta. A visszatartott szeretet, a sok esztendők szeretete, mely e rideg szív mélyén felgyülemlett, most egyszerre nyílást talált és kiömlött. Szemeiből megeredtek a könnyek, a jóság forrásai, s csak nagysokára bírta szavakba rakni akaratát. - Hadd legyen Rozáli a tied, te meg légy enyém. Lakjatok nálam mind a ketten. Karonfogta, kivezette az ebédlőben reggeliző vendégekhez. - Íme, a leendő vőm. Megkérte a leányomat és odaadtam. Reggeli alatt vidám volt, nem bírt magával, tréfált, sziporkázott és mindenkivel kikötött, évelődött. - Nem szeretem, hogy olyan jó kedve van - súgta Máriássy Imre Abhortisnak -, ez nem jelenthet jót. - Ej, csak azt jelenti - viszonzá Abhortis -, hogy bátor ember. Reggeli alatt maga sürgette az elindulást: - Siessetek csak, siessetek! - Nem kerget a tatár, ráérünk - szólt közbe Andreánszky Jób, kinek nagyon ízlett a hideg fogoly. - Ti meghiszem, mert tirátok Lőcsén csupán ovációk várnak. De engem még másvalaki vár ott. Az egymás mellett ülő Kubiny Mihály (Hozelecről való) és Grodkovszky pillantást cseréltek egymással: - Nem értjük - mondták halkan. - Én értek - vigyorgott rájok az átellenben falatozó Quendel, szája elé tartván az alispán felőli oldalon a szalvétáját. Most aztán csakugyan az indulás következett. Az alispán szándékosan nagy pompát akart kifejteni e nevezetes napon, meg volt az már beszélve előlegesen a gazdatiszttel, aki mindent elrendezett. Elöl egy hajdú, Bencsik Pali indult rézkürttel az oldalán, utána két lámpavivő következett, ha netalán éjjel találnának visszajönni. Maga a viceispán a fekete paripára ült, melyet Rákóczi fejedelem küldött ajándékba. (No, ha még a viceispánhoz mernének is, de ehhez a lóhoz nem mernek nyúlni a szászok.) És milyen délceg, szép alak volt most a viceispán. (Nem a ruha teszi az embert, de bizonyisten a ló.) És csupa mosoly volt, szétszélesedve, mint egy siheder, tréfából át akarta ugratni Presztonnét, mielőtt elindult. Hogy táncolt alatta az a gyönyörű jószág, s amint hányta-vetette a nyakát, hogy csörgött a nyergen meg a kékkövekkel rakott kantárján a sok karika, csat, arany-, ezüstlencse és fityegő! Az alispán mellett a délceg Pemete Pista huszár poroszkált, a ruhája ezüstre volt és a dolmány posztóját emberi szem nem láthatta a sújtások sokaságától. (Csak az a kár, hogy nem megy az ember falu mellett, hadd bámulnák.) Utánok tíz közönségesebb huszár lépegetett, élesre kifent karddal (tegnap egész délután köszörülték) élükön Presztonnal, aki immár kiöregedett a gálahuszárságból, de nem is volt soha az a növése, ami a Pemete Istváné. Ezek után következének összevissza a megyei nemesek, de csak kevesen lóháton, a három Abhortis, mindenik szürke lovon, az öltözetjük is szakasztott egyforma. Ábrahámfalváról Namessanszky Imre egy göthös kancán, aki minden száz lépésre megállt köhögni. El is keresztelte a lovasát útközben a tréfálkozó alispán »kuc-kuc«-nak. (No, ez rajta is fog maradni.) Gyönyörű táncos lova volt Atzél Kristófnak Kisfalváról, csakhogy nem látott az egyik szemére, Král Gyuri Lefkowcéről egy öreg fehér csődörön lovagolt s mennyre-földre esküdözött, hogy ezen ült József, mikor Pozsonyban koronázták. Jó, szelíd lova volt Adusfalváról való Ludman Jakabnak, sokat adna érte valami jámbor kanonok. Szépen tartotta a fejét a Zalay Ferenc seregélyszínű kancája, Ribarszky Jakabénak pedig a járása bájolta el a szemet. Hja, hiába, meglátszik a szegénység, a jó nyerges lovak mind ott vannak a táborokban. Ám fényes fogatban nem volt hiány. Az Andreánszky Jób négy csődöre (istenem, istenem, de jó a nagyuraknak), s a Máriássy pej csikói, a Kyszel Mátyás két dromedár lova (ugyan hol vette, hol csaklizta?), a Jekelfalussy riadós paripái, meg a többi és a többi, érdemes azt mind végignézni - egész Quendelig. Az jött a legvégén, két girhes macskán. Hát nem szamár az? Mikor befoghatna akár egy ménest. Így húzódott végig az úton, mint egy hosszú tábor, az alispán és kísérete. Amint a határra értek, ahol a Görgey földjét foglalta el Lőcse, az öreg Preszton kevély szíve megnyilallott: - Hopp - mondá a pajtásainak, akiket vezetett -, ellenség földjére léptünk. Húzzátok ki a kardjaitokat! Mintha fürjek szárnya rebbenne, a tíz kard suhogva szállt ki a hüvelyéből. Villogtak volna is a napfényben, ha lett volna napfény. Azaz lett volna napfény, ha a napot átereszti a köd, de biz azt nem eresztette át, azért aztán olyan semmilyen idő volt, se borús, se derűs, de mégis inkább borús és szomorú. A mezők már el voltak pusztulva, sehol semmi, csak a csupasz rögök és az otthagyott rothadó mákszárak. Az erdők nem zúgtak, csak vetkőződtek. A Durst-patak nem csevegett, csak morgott. A levegőben varjak kóvályogtak és károgtak. Néhol egy egész nagy csapatot vert fel az elöl lovagló Görgey, előre röpültek, vagy a feje fölött, aztán megint leszálltak a földre. A városhoz közeledve, nagyon előre lévén Görgey, kissé visszatartotta a »Holló«-t. (Hollónak hívták az ajándék paripát.) Görgey Gyuri érte utol leghamarább. - Most értem már - mondá az alispán vidáman -, a Rozáli levelét, melyet a múlt napokban írt, hogy valamit közölni szeretne velem, ami a jövendőjére fontos. Hát ez az. - Ilyen levelet írt Rozáli? - csodálkozott Görgey. - Quendel hozta. Előbb nem értettem, most már világos. Gyuri elkomolyodott. - De most már én nem értem - mondá zavartan. - Hogyhogy? - Mert eddig még én nem szóltam Rozálinak semmit. - Micsoda? Hát nem vagytok megegyezve? - Ővele nem. - De hisz őt akarod elvenni - kacagott Görgey jóízűen. - Tudom, hogy szeret. - No, ha te tudod, akkor ő bizonyosan még jobban tudja, hogy szereted, mert rátermettebb az esze. És megint csak kacagott nagyokat a bohó ifjúság apró-cseprő bajain. Ezalatt többen utolérték, Zanathy Mihály, kinek pompás vágott farkú lova volt, anglius fajta. Atzél Kristóf, Zalay Ferenc. Fölfelé kapaszkodó emberek voltak, szerettek a viceispán kedvében járni. - Jó kedved van, nagyságos uram - mondá az egyik. - Boldog vagyok - felelte Görgey, s tele tüdővel szívta a különben miazmás, nedves levegőt. - Olyan szép a világ, gyerekek. Minden olyan vidámnak látszott neki. Még a varjúk is milyen kedvesek és milyen szép feketék. Atzél Kristóf is sietett kellemeztetni magát. - Jó időben legyen mondva, olyan egészségesnek és fiatalnak látszol hála istennek, mintha nem is te adtál volna lányt, hanem mintha te kaptál volna. Az alispán elmosolyodott. - Hiszen úgy is van az valahogy; csakhogy ti sohasem fogjátok megtudni. Ilyen beszélgetések között értek a város felső kapujához. A ködben alig lehetett látni, csak a kémények lefelé verődő füstjéből lehetett a város közelségét megszagolni. Az elöl lovagló Bencsik azonban már a kaput is látta. - A kapu be van zárva! - jelenté. - Kürtölj! - parancsolá Görgey. A kürtszóra megszólalt belülről egy reszelős hang. - Ki az? - Görgey Pál, Szepes vármegye alispánja és a megyei urak - felelte Bencsik. - Mindjárt, mindjárt. Türelmetlenül ficánkol, ágaskodik a Holló (fejedelem lova volt, nincs szokva a váráshoz), megveregette Görgey a tomporát, simogatja a szőrét, ezalatt mintha biztatná: »Hiszen nyitják már lovacskám«. Aminthogy igaz is. A szokott robajjal, csörömpöléssel ereszkedik le a felvonó-híd és csikorogva tárul fel a kapu. Előre ugratott most Görgey s amint elléptetve a dobogón, átment a kapun is, annak a vastag bolthajtásából váratlan, hirtelen lezuhant a vasrostélyzat s elzárta a bejárást. A megrettent ló fölágaskodott, Görgey megingott nyergében, miközben fejéről lefordult a kócsagtollas kalpag, s amint utána kapva kissé hátrahajlott, akkor látta, mi történt. Egy szempillarebbenésig tartott az egész, nem tovább. Látta az eltorzult arcokat, fenyegető öklöket kívül. Hallotta a kiáltásokat, a tehetetlen düh ordításait: »Árulás, gazság.« Aztán azt is látta, miképp rohannak hozzá bivalybőrös polgári őrök, hatan is megfogják a ló zabláját, egy bivalybőrös beleszúr lándzsájával a ló hasába, a ló fájdalmasan fölnyerít és újra fölágaskodik a halálos sebbel; Görgey nem veszti el lelkét, kirántja fringiáját és egy bivalybőrkabátos alaknak, aki a lábához kap, hogy lerántsa, egy rettentő suhintással lenyisszantja a kezét. De most már húszan is rávetik magokat és lerángatják a lóról, nyers vadsággal, lihegő bosszúvággyal. »Hát végre a kezünkbe kerültél, jómadár«. ...És ezt mind látják odakünn a hívei, rokonai, barátjai és nem tehetnek semmit. - Egy ujjal sem szabad érinteni - mennydörgi egy parancsoló hang: Gutffinger Kristófé, a villikusé. Nagy morgás, elégedetlenség támad erre. - Hát mért kíméljük? Hiszen a mi bíránkat ölte meg, hát a mi pecsenyénk ő - kiáltja a vérszomjas mészáros, Hornbost Márton. - Azért, mert az úr mindig úr marad - felelte a villikus s látván, hogy visszatetszést fakaszt a szava, pajkos szemhunyorítással hozzátette: - no, meg azért, hogy egy darabban kerülhessen a nemzetes tanács elé. Hozzátok a városházára, hamar, hamar! Vigasztalan volt a helyzet. Az egész piac, amennyire a ködben ki lehetett venni (és ki lehetett, mert már oszladozni kezdett), tele volt bivalybőrösökkel és városi hajdúval. A beszögellő utcák torkolatánál, melyek az alsó kaputól ide vezethettek volna, ágyúk álltak (a híres Thököly-ágyúk) sürgő-forgó tűzmesterekkel. Szó sem lehet itt valami gyors megszabadulásról, ha még annyi vidéki nemes gyűlik is össze. Megadta hát magát sorsának, egyenesen lépkedett és bátran, az őt kísérő hajdúk között. Egy szót se szólt útközben az ügy érdemére (hiszen csak nem tárgyalhat hajdúkkal), mindössze a kalpagját tette szóvá. - Keressétek meg a süvegemet - szólt félig megvetőn, félig parancsolón -, inkább adok ötven forintot a boglár fejében, amiben így károsodnátok. A villikus bólintott a fejével. - Eredj Pohánka - mondá az egyik hajdúnak -, kerítsd meg a tekintetes úr fövegét, ha a föld alul is. Bent a városházán, mikor a teremőr széttárta az ajtókat és a villikus bevezette Görgeyt, templomi csönd támadt. Mindenki a belépő nagyurat nézte. A tanács hosszú zöld asztalnál teljes számmal ült, csak Kripélyi hiányzott. (Az mindig hasfájást kap, valahányszor valami nagy dologban kell dönteni.) Az asztalfőn a fiatal bíró foglalt helyet, sápadtan, hullámos szőke haja kuszán omlott vállára (észrevenni, hogy nem látott ma fésűt), csak a szemében csillogott diadalérzet. Előtte néhány teleírt papiros hevert a zöld posztón. Odább, majdnem a középen, az üvegszekrény állt, a Kramler Károly bebalzsamozott kezével. Az most itt a legelevenebb kéz. Az fog most mindjárt sújtani; annak a napja van ma. A fiatal bíró most megszólalt, csengett a hangja, mint egy lélekharang. - Kegyelmed-e nemes görgői és toporci Görgey Pál, Szepes vármegye vicecomese? - Én vagyok - felelte Görgey tompán. - Kegyelmed lőtte meg a lőcsei bírót, nemzetes Kramler Károly uramat, kinek holt keze, mint korpusz delikti, itt vagyon? Ezzel utánanyúlt a kis filigrán szekrénynek s üveges felületét kifelé fordítva, felmutatta a vádlott előtt. - Én lőttem rá - felelte kurtán a vádlott, anélkül, hogy odanézne. - Van-e, amit felhozhat védelmére? - Van. - Hát hozza fel. Görgey haragosat rántott az előre csúszott mentéjén. - Kegyelmetekhez semmi közöm. Kegyelmetek nekem semmise. Illetékes bíráim előtt, ha lesznek, előadom majdan védelmemet. - Az nem áll - szólt a bíró. - Lőcse város tanácsa illetékes bírája most kegyelmednek. Keresse csak ki Mauks Donát uram. A hatvanadik paragrafus. Mauks Donát előtt egy vaskos könyv hevert, violaszín bőrbe kötve, zománcozott ezüst szögletekkel, minden szöglet közepén mogyoró nagyságú smaragddal. Ez volt a Zipser Willkühr, Lőcsének drága kincse. Ebbe voltak beírva a törvények és szász kiváltságok. Mauks Donát ujjai idegesen forgatták a lapokat, de minthogy ki volt adva a rendelet, hogy mindent gyorsan kell csinálni, cito citissime, éppen a nagy igyekezet miatt ügyetlenkedett: »Kutya kutyárum, nem találom - dohogta a jó úr röstelkezve -, no, végre megvan«. - Olvassa fel hangosan - parancsolá a bíró. - Felálljak? - Nem. Ülve is olvashatja. Mauks uram tehát szippantott egy kis burnótot és felolvasta a hatvanadik cikkelyt: - Ab unszer Lewthe einer wunth wurde von eynem Edlingen ader von seyner holden in eyner Stadt ader Margkte ader dorffe szo soll er sein sach suchenn mitt eynem Rechten in des eygens hatterth do es ym geschehen ist... Görgey a soktüzű opálgyűrűjét forgatta az ujján, azzal játszott a felolvasás alatt. Fabricius konyhanémetséggel ismételte az ószász nyelvjárásban írt paragrafust. - Ha embereink valamelyike megsebesíttetnék nemes úrtól vagy jobbágyától városban, mezővárosban vagy falun, keresse jogos igazságát azon határ uránál, ahol vele a baj történt. Így szól a Zipser Willkühr. Annak a határnak, ahol Kramler bíró megöletett, Lőcse város az ura. Ez csak világos. - Én protestálok ellene. Vállat vont erre a bíró és odaintvén a villikust, utasítá, kísérjék a vádlottat a szomszédos szobába. Majd értük küldenek, ha kell. Mindössze egy negyedóráig tartott a tanácskozás, vagy tán addig se. A villikus, aki visszajött volt és jogot tartott jelen lenni a tanácskozásokon, most meg arra utasíttatott, hogy vezettesse vissza a vádlottat. Kinyitotta hát az ajtót és beszólt: - Görgey Pál uram, tessék belépni. A villikus hangja feltűnően reszketett. - Lépjen közelebb - mondá a bíró átszellemült arccal, minő a holdkórosé. Görgey előrement, majdnem egészen a zöld asztalhoz. Eddig folyton ülve beszélt a bíró, most fölemelkedett, kezébe vette az egyik papirost s ünnepélyes hangon inkább mondta, mint olvasta. - Istennek és a királyoknak nevében, kik Lőcse város privilégiumait szentesíték! Megnyikorogtak a székek és megsuhogtak a szenátori rockok, mert most egyszerre felálltak mindnyájan - mikor az isten beszél és a régi magyar királyok. - Lőcse város tanácsa - folytatá a bíró, mintegy megittasodva a saját szavaitól és a nevek mögött rejlő hatalmi érzésektől -, néhai istenben boldogult Kramler Károly lőcsei bíró ügyében a következőket ítélte: Nemes görgői és toporci Görgey Pál, Szepes vármegye alispánjának, ki nevezett bírót Lőcse város határában szándékosan meglőtte, feje vétessék. Hozatott pedig ezen ítélet nyolc szavazattal kettő ellen. Görgey a fejéhez kapott. Ezt nem gondolta volna. - Tudjátok-e, hogy ez gyilkosság? - kérdé szemeinek sötét villámlásával, mintha ő volna itt a vádoló. - Szemet szemért - morogta Gosznovitzer. - Egyszersmind rendeli a tanács - folytatá Fabricius, kiben egyre jobban nőtt a gyűlölet és az elégtétel pokoli szomja, minél közelebb érezte a kielégítést -, hogy ez az ítélet azonnal végrehajtassék. Be kell szólítani a hóhért! Ez megtörte Görgeyt. A halálítélet még nem rettenté meg annyira, még reménylett, bejön délig a nemesség és csinál valamit, vagy talán Gyuri elnyargal Kohlbachig, ahol kuruc csapat táboroz s betör vele Lőcsére, de hogy mindjárt lenyakazzák, ez kétségbeejtő. Halálos izzadság verte ki a halántékát. Ajkai remegtek, mikor előadta a kérését, hogy legalább még ma hagyják élni, hogy a lányától elbúcsúzzék. A szenátorok összenéztek. Az öreg Mostel megsajnálta, szót emelt érte. - Talán lehetne, bíró uram. - Nem - mondá ridegen. - Ami határozatot a tanács egyszer kimondott, azt többé vissza nem veheti. A villikus tehát kiment a hóhérért, aki a folyosón lebzselt. Himlőhelyes, erős, zömök, gömbölyű fejű ember volt. Csendes jámborság rítt le az arcáról: inkább lehetett volna gondolni búcsúkon előénekesnek, mint hóhérnak. - Lesz valami? - kérdé közömbösen a villikustól és ásított közbe, minthogy ma korán kelt. Ugyancsak ott settenkedett már Pohánka is a megtalált kalpaggal. - Hej, hej - vakarta a fejét a villikus mélabúsan, amint átvette -, mindjárt nem lesz már ezt mire tenni. Ebből aztán értett a hóhér is, kit maga után intett a terembe. - Fleck mester - szólt a bíró a belépőhöz -, vegye át kend a vádlottat és végezzen vele az ítélethez képest. Isten legyen lelkének irgalmas. Ez utolsó szavak alatt oly gyorsan, hogy szinte észrevétlen füstölgött el a tanács szokás szerint más terembe, hogy az elhurcolási jelenet érzékeny részeitől megmeneküljön. Onnan vonult ki aztán néhány perc múlva az erkélyre, éppen a kellő időben, hogy meglássa fejedelmi kegyetlenséggel, amint az éjjel titokban összeácsolt vérpadon a bivalybőr kabátos burgerek vivát kiáltásától kísérve lenyesi villanó pallosával Fleck mester a Görgey Pál fejét, a legjobb fejet ebben a vármegyében. Mikor a fej elvált törzsétől, Fleck mester lehajolt érte, felemelte magasra (azt mondja, oly súlyos volt, mintha vasból lenne), körülhordozta az emelvényen, miközben harsányan kiáltá, úgy, hogy még a közeli utcákban is meg lehetett hallani. - Így járnak mindazok, akik Lőcsével szembeszállnak! Erre megint éljeneztek a bivalyosok, aminthogy jobbadán csak azok voltak jelen, mert a piacot elzárták még éjjel a többi lakosságtól. Idegen is itt csak olyan fordult meg, aki még tegnap jött a gyűlésre vagy más okból s véletlenül a piaci házakban szállt meg. Az a kevés idegen megindulva nézte végig a szörnyű drámát. Az okosabbak mondogatták: »Vakmerő, istentelen dolog ez. Lesz még ebből sok sírás egyebütt is«. Csak egy jó vidéki alak volt teljesen megelégedve s váltig hadarta gyerekei közt állva, kik közül az egyik lányka igen csinos volt s egy kis fiú igen pajkos, mert folytonosan belefújdogált egy kis falovacska farkába, amit egy síp helyettesített. - Látod, Magdalenka, látod, amit én mindég mondok, hogy roppant szeret engem az isten. Most is micsoda dolgot látunk. Százakat fizetne más ember az ilyenért. Már maga egy nyakazás is valami. De hát még mikor egy viceispánt nyakaznak. Ilyet talán még a király se lát. Ne fütyülj, te kis Gyurgyik, mondtam már, hogy ne fütyülj, mert még azt hiszik, hogy én fütyülök az éljenzők ellen, és engem vernek meg. Az utcákat most már megnyitották. Az alsó kapuhoz került kíséret beérkezett, de már késő, mindennek vége, vége... Az első Quendel volt, aki feldúlt arccal felrohant a városházára s felszakítva az ajtókat, berontott az erkélyre nyíló terembe, ahol a tanács időzött, s ami a világon mocsok csak van, azt tele szájjal szórta rájok. Már éppen ki akarták dobatni, mikor elkezdett hangosan sírni a legkedvesebb barátja elvesztén, ami megenyhíté őket. Különben is tele voltak dicsőséggel. Az erkély alatt a bivalyosok az »Erős vár nekünk az isten« zsoltárt kezdték énekelni s ahányszor a bíró arcát meglátták az ablaknál, lelkes ordításban törtek ki. Mit bánta hát a tanács, s kivált a bíró, hogy egy vénember ott pityereg. Hisz ők egy nagy dolgot írtak be ma a város történetébe. A vén ember pedig csak pityergett: - Gyilkosok vagytok, gonoszok vagytok, meg fog az isten büntetni. Keresztényeknek tartjátok magatokat, de nincs bennetek mákszemnyi könyörület. Azt hallom, csak arra kért az a szegény úr, hogy legalább a lánykájától hagyjátok elbúcsúzni, és még azt se tettétek meg, pogányok. Oh, istenem, istenem, mit fog most az a lányka csinálni? Pedig milyen szép. Csodaszép. És milyen jó. Hiszen te ismered, Fabricius. - Nem ismerem - jegyezte meg a bíró hanyagul odavetve. - Ej, dehogynem. Csakhogy álnevet visel. Otrokócsy Rozália. A szenátorok ijedten ugráltak fel. Fabricius halotthalványan zuhant a földre. - Mi baja, az istenért? Mauks Donát uram az ajtóhoz rohant és kikiáltott a szolgáknak: - Hamar, hamar vizet, bíró uram elájult.TIZENNEGYEDIK FEJEZET
NÉMELY MEGJEGYZÉSEK AZ ANYAI SZEM EREJÉRŐL
ÉS A SZERELMI ÉRZÉSEK FÖLPISZKÁLÁSÁRÓL
Több ember hal meg, mint ahány megbetegszik.
Bíró elé megyen a lőcsei bíró,
Az Úr trónusánál lészen neki helyi,
Szavát tiértetek ott is fölemeli.
A megyeház által ki meg vagy gyalázva.TIZENÖTÖDIK FEJEZET
MELYBEN A SZERZŐ AKARATA ELLENÉRE
A GONDVISELÉS SZESZÉLYE SZERINT FEJEZTETIK BE A TÖRTÉNET