KILENCEDIK FEJEZET
A KIS ROZÁLI SORSÁBAN VÁLTOZÁS ÁLL BE

Csendesen folytak a napok és egyformán, csak a hideg volt hol nagyobb, hol kisebb, ha ugyan valaki mérte volna. Lőcsén unalmasan telt el a farsang, az asszonyok zúgolódtak. Nustkorb uram elfoglalta a bírói széket s minthogy sokan rossz néven vették tőle a békés magatartását, a közvélemény megnyugtatására megkezdte a pört a tárnokmester előtt, a vérszegéllyel bekerített terület iránt. Görgey megidéztetett a bíróság színe elé, de célszerűnek tartotta meg nem jelenni s in contumatiam (makacsságból) elveszteni a pört. Fogvicsorgató kutyának koncot kell odavetni!

A pör csakugyan elveszett s a város ünnepélyesen beiktattatott az ily furfangosan elharácsolt Görgey-birtokba, amit nagy lakomával ültek meg a városház pincéjében, de ez a kis falat még csak emelte a diadalmasok megtorlási éhségét, a Görgey engedékenysége nem vált be ügyes sakkhúzásnak, mert a lakomán tüzelő beszédek tartattak, melyek a bosszúállás érzetét hevítették és glorifikálták. Ugyanott merült fel az az eszme, hogy a Nustkorb András uram bíróságával megürült tanácsosi állás senki mással be ne töltessék, mint a fiatal Fabriciussal, akinek egy másik Görgey a fülét vágta meg párviadalban. Ebből a fiatalemberből kell nevelni Lőcsének bírót. Ebben van bátorság. (Ez annyit jelentett, sub rosa, hogy Nustkorb uramban nincs.) Ez fel tudja áldozni a vérét a városáért. Valóságos hérosznak nőtt meg a közönség szemében e fiatalember, ki jelenleg még külső országokban végzi a tanulmányait, vagyis éppen azért, mert nincs szem előtt. Ám az a baj, hogy még nincs huszonnégy éves, s arról esik sok sürgető szó, hogy egy küldöttség menjen Leopoldhoz Bécsbe, mely a nagykorúsítását kérje, s egy levél utána, hogy jöjjön haza.

Ily tervek közepette múlt el lassan a tél, a szép napfényes május aztán lehúzta a hegyekről-völgyekről a nagy fehér bundájukat, amely alatt aludtak és rájuk adta, akit mi illet, szürke kopott ruhát a hegyeknek, haragos-zöldet a völgyeknek. Felzúgtak újonnan nőtt lombjaikkal az erdők s mentek, mendegéltek örök időkre kiszabott útjukon a soha meg nem álló ezüstvizű folyók és patakok. Minden új színbe öltözködék, csak a lőcsei polgárok maradtak feketében...

A határ vidám volt, mert a borsó az idén is pirosló virágokat hozott, de egyéb piros színt nem igen lehetett ott látni. Megbotránkozott volna azon a magisztrátus és a fertálymesterek ügyeltek is, letépvén s elkobozván a vásárra érkező parasztasszonyok fejéről a piros kendőket.

- Hát nem tudjátok, istentelenek, hogy ebben a városban gyász van?

Görgőn ellenben vidám zajt, pezsgő életet teremtett az alispán és a város között kiütött háború. Vendégek, peres felek, tanácskozó nagyurak rajzottak oda. Minden napra esett valami nevezetesebb esemény.

Június utoljának egyik szép csillagos, holdvilágos estéjén könnyű bricska gurult be a Görgey-portára, amelyen két, kabátos úrféle ült. A kis kocsi után három nehéz társzekér húzódott, óriási ládákkal, amilyenekben mesteremberek kirakodó vásárokra viszik a portékájukat.

Görgey még nem feküdt le, a kancelláriában olvasgatott kedvenc klasszikusaiból, Bibók ellenben átellenben mulatott egy hevenyészett sátor alatt. A Quendel uram készülő vendéglőjének falaira ugyanis ma húzták fel a tetőt, felvirágozván a szarufákat mályvarózsákkal és ákácvirágbokrétákkal, egy kis áldomást ittanak ácsok és kőművesek. Az ármádia vezére persze ki nem maradhatott innen. Egy hordó csapra volt ütve és a duda is szólt. A parasztmenyecskék és leányok az urasági kerítés mellett várakoztak, hogy mikor viszik őket táncba. Volt is egy-két fordulat a poros megyei úton, egy-egy életrevalóbb ács előintett egyet-egyet a fehérnépből, de hát nem lett abból nagyobb mulatság, mert leginkább kőművesekből állt a mulató csoport s azok többnyire csámpások, kecske a szoptatósdajkájuk pici korban, máj a pecsenyéjük, aludttej az italuk, hát ugyan mitől volna menyecskékhez való vérük? Meg az is baj, hogyha egy-egy szekér jött az úton, mindig abba kellett hagyni a táncot. Így most is, mikor az említett könnyű kocsi, meg a társzekerek jöttek.

Bibók uram észrevevén, hogy a szekerek az urasági udvarba fordultak be, letette a kancsót s utánuk szaladt, nem minden aggodalom nélkül. Ki az ördög az ilyenkor? És mi lehet azokban a roppant ládákban? Hátha katonákat csempésznek be az udvarba bennök a furfangos lőcseiek? Derengett a fejében valami ilyen történet, valami mesebeli országból, ahol egy ló hasában vittek be katonákat, de úgy rémlik neki, hogy a ló fából volt, vagy hogy talán a katonák voltak fából, az ördög tudja jobban.

A kis kocsiról fürgén ugrott le egy kifent bajuszú, tagbaszakadt öregúr, katonás tartású, parancsoló szavú.

- Itthon van a gazda? - szólt rá messziről az odaiparkodó Bibókra.

Kérdéssel felelt ez a kérdezőnek:

- Ki keresi?

- He?

- Azt kérdeztem, hogy kik az urak? - mondá Bibók.

- Mi köze hozzá kendnek? Vendégek vagyunk, punktum. Vezessen az úrhoz.

Bibók azonban nem hagyta magát egykönnyen.

- Hogy vendégek az urak, az meglehet, de én meg nemesember vagyok, tehát nem vagyok kendteknek kend, punktum. S nem is engedem az úrhoz elébb, míg meg nem mutatják, mi van azokban a ládákban a társzekereken? Hej, katonák! - fordult hátra Bibók az ambituson gunnyasztó embereihez -, hozzatok ide egy-két lámpást valahonnan!

A nagybajuszú láthatólag összerezzent, mire a másik férfi vette át a szót. Barátságosabb, csengőbb hangja volt.

- Hát ki az úr, ha meg nem sérteném?

- Én Bibók ezredes vagyok. De inkább nekem kell kérdezni.

Az utóbb megszólalt férfi erre hirtelen benyúlt a kocsikasba s egy karabélyt emelt ki, melynek ezüstös agya fenyegetőleg csillant meg. Az elhangzott név és rang kellemetlenül érinthette, legalább úgy látszott. Ez még gyanúsabbá tette Bibók előtt a jövevényeket s türelmetlenkedve sürgette:

- Nos, mégse mondják meg a nevüket?

- Barátai vagyunk a gazdának - felelte az előbbi, feltűnően játszogatva a fegyverrel.

- Jelentse meg az úrnak - szólt a nagybajuszú -, hogy megjött az esze.

- Ne mókázzanak velem - pattant fel Bibók szigorún -, mert azt én nem szeretem, vagy mondják meg a nevüket, ha jó járatban vannak, vagy pedig menjenek isten hírével, ahonnan jöttek.

- Hiszen már megmondtam - nevetett könnyedén a nagybajuszú. - Hívja ki a gazdát, Görgey Pál uramat, majd megismer ő bennünket.

- Nem, addig egy tapodtat se, míg meg nem látom, mi van a ládákban.

E pillanatban Marjákné dugta ki a kosztros fejét az ablakon.

- Ejnye ni, Bibók uram - ripakodott rá a derék asszonyság -, még bizony kikergeti a házból az urunk édestestvérét. Megismertem a hangjáról, kezét csókolom. Megyek, nyomban megyek, tekintetes uram, csak egy kendőt vetek a nyakamba. Hé, Zsuzsi, Marcsa, Ancsa, hol vagytok? Ugyan Bibók uram, szóljon valahol rájuk, mert tudom, ott künn hancúroznak a szemérmetlenek a katonákkal. Hadd rakjanak gyorsan tüzet. Nem vacsoráltak még a tekintetes urak, ugyebár? Hogy nem kell a vacsora? Azt már majd meglássuk. Tudom én, mi a becsület, mikor ilyen kedves vendég érkezik. Jaj, hogy fog örülni az urunk.

Ezalatt előhozták a katonák a lámpákat, Bibók uram engedelmet kért, hogy ő nem tudhatta, milyen előkelő urakkal van dolga, kötelessége volt, mert ő van megbízva ezekben a veszedelmes időkben az alispán élete feletti őrködéssel, s végre maguk a tekintetes urak az okai, hogy nem mondták meg a nevüket.

- Megmondtam - nevetett újra a nagybajuszú -, hogy megjött az Esze, mert Esze vagyok. Esze Tamás.

Ez a név ismeretes volt ekkor, Bibók levette a kalpagját és összeütötte tisztelgésre a sarkantyúját.

- Isten hozta nálunk.

- Én pedig azért nem mondtam - mentegetőzött Görgey János -, mert valami császári ezredesnek hittem, s azoknak a nevem vörös posztó.

Az alispán megörült régen látott bátyjának s a híres kuruc Eszének, »ki vagy levágta, vagy megnevettette az embereket«, szerfelett kedélyes tréfára hajló lévén. Hanem egyszersmind meglepte a látogatás: mi lelhette a »toporci remetét«, hogy egyszerre itt toppant és ilyen társaságban? Tomi úr mindig sántikál valamiben. Görgey János kitérőleg felelt öccse kérdéseire, azt mondta, hogy már régen nem látta, hát eljött vagy három napra, hogy kibeszélgessék magukat. Arra a kérdésre, hogy mi van a társzekereken, Esze sietett megjegyezni, hogy egy a szívéhez közelálló özvegyasszony kelengyéjét szállítja, aki férjhez készül most menni. Hogy honnan jönnek a kedves vendégek, arra nézve meglehetősen zavaros feleleteket kapott ugyan, de ez egy csöppet sem gátolta, hogy vígan legyenek, s még azok a keserű kifejezések sem keltették fel gyanúját, melyek az asztalnál föl-fölszakadtak a negyedik-ötödik pohár bornál:

- Recrudescunt inclytae gentis Hungarae vulnera.

Esze az öklével verte az asztalt ilyenkor, Görgey János mélázott s bizonyos fiatalos fény játszadozott a szemeiben.

Az alispán maradt a maga higgadt álláspontján, melyet cinizmusnak keresztelt a két vendég.

- Aki a népért sír, utoljára szeme se marad.

Mindössze két napig maradtak ott a vendégek, tejben-vajban fürösztve. Furcsa volt azonban, hogy bár Esze Tamás csak véletlenül tért be Görgőre, amint állítá, a János úr rábeszéléseire, e két nap alatt, mintha előre lettek volna értesítve, többen keresték fel a környékről, hol őt, hol Görgey Jánost tudakolva, különösen a szomszédos falvakból kereste a fiatal Petróczy Feri, Szügyi Balázs, Horváth Farkas és többen, akikkel zárt ajtók mögött tanácskoztak a vendég urak.

Az alispánnak is feltűnt s kérdezte a bátyjától:

- Honnan tudják ezek az emberek, hogy itt vagy?

János úr vállat vont s elütötte tréfával:

- Megsúgják nekik a törpécskék.

Rejtélyesen mosolygott hozzá, petyegette az ujjait, ami szokása volt gyermekkora óta, ha jól érezte magát. Kurta vagy kitérő feleletekkel ütötte el, ha a beszélgetés az ő dolgaira irányult, ellenben nagy érdeklődéssel kérdezősködött a lőcsei események folytán szervezett házi csapat felől, hány főből áll, mennyire van kiképezve, s milyen ember Bibók ezredes?

- Ügyes, körmönfont ember, nagy kalandor és nagy kalefaktor, de azt hiszem, nem fél az ördögtől sem - felelte az alispán.

- Hol volt azelőtt ezredes?

- Én adományoztam neki azt a címet.

- Nagyon megijedtem tőle, mikor megnevezte magát s nem láttam ruháját a sötétben, azt hittem, valami császári csapat tanyázik nálad.

- Hát mért ijednél meg a császári csapattól?

- Tudom is én? Csak úgy. Megszokta az ember, hogy nem szereti az ellenséget, ha nincsen hozzá készülve.

- De hiszen most békében vagyunk a császárral.

- Azt gondolod? De mit is akarok kérdezni. Megbízható ember ez a te Bibókod?

- Olyan dolgát tudom, mellyel oda rángathatom, ahova akarom.

- Valami gonosztett? - kérdé János bizonyos megütközéssel.

Az alispán okosabbnak látta szépíteni a dolgon, nehogy árnyék essék őreá is a szövetségből.

- Szoknya-dolog.

- A szoknya, barátocskám! Hja, a szoknya. Annak a ráncaiból, fodraiból potyognak ki a világesemények.

Nem lehet állítani, hogy az alispánnak fel nem tűnt egy és más. Megmagyarázható volna, hogy János fölkeresi a testvérét. Az se csoda, hogy Eszével jön, régi katonapajtásával. Hanem az már nagyon furcsa, hogy nem Toporc felől jöttek, tehát már voltak valahol. Az t. i. ebben a furcsa, hogy elhallgatja, hol voltak. A másik különösség az, hogy idegen emberek keresik fel, akikkel tárgyal, s nem mondja meg, miről. Tehát járnak valamiben. Ennél is nagyobb szöget ütött a Pál úr fejébe, mikor másnap azt proponálta, gondolván, kedvére lesz bátyjának, hogy lovas embert küld be Gyuriért Lőcsére, s az öregúr rámordult:

- Hagyd csak a gyereket a kalamáris mellett.

- Mikor láttad utoljára?

- Húsvétkor volt itthon.

- Hát igazán ne hívjam el?

- Nem szeretném, ha Tomi látná. (Eszét hívta Tominak.)

Az alispán gondolta tehát, hogy valami politikában járnak, de a végén is ártatlan mulatság, s mosolygott magában a »két javíthatatlan vén gyereken«, akik nem bírnak felejteni s futnak az ábrándok és remények tüzes paripái után, mint a kocsikerekek, abban a nyomban, de soha őket utol nem érve. Nem árt az már senkinek. Még talán nekik sem.

A szemfüles Bibók ezredesnek nem voltak ilyen támpontjai, ő egyszerűen kíváncsi volt. Ragaszkodott ahhoz az első gondolatához, hogy ugyan mi lehet a nagy ládákban. Hallotta napközben, kiszivárgott, hogy valami özvegyasszonynak a kelengyéjét viszik. Nem gyanakodott egy cseppet sem, de miért is gyanakodott volna? Hanem iszen egy kelengye is elég érdekes arra, hogy az ember kíváncsiságát piszkálja. Lehetnek abban ékes tárgyak, szép, arany-, ezüstmarhák, násfák, tálak és billikomok. S ha valaki művészi lélek, élvezni tudja az ilyeneket.

Este tehát gondoskodott róla, hogy a tót fuvarosok, akik a társzekereket gondozták, a rogyásig becsípjenek, mikor aztán jól elkészültek, bement titkon a kocsiszínbe, egy kis mécsest gyújtott s az egyik ládát olyan ügyesen nyitotta ki mindenféle tolvajeszközzel, melyeket napközben összeszerzett, mint egy kitűnő képzettségű betörő. Fölemelte a pislákoló mécsest s bevilágított a ládába, szelesen, vigyázatlanul, hogy szinte becsordult egy kis olaj, hanem el is kapta onnan a mécsest tartó kezét hirtelen s a rémülettől minden hajaszála égnek meredt, mert a láda színültig tele volt puskaporral.

Bibók most már sejteni kezdte, hogy ki legyen az az özvegyasszony, akinek ezt a kelengyét szállítja a két kuruc hírben álló nemesúr. Csak még azt nem tudta, ki jegyezte el magának, kihez kötötte a sorsa. Márpedig ha egyszer az orrát beleütötte, ezt sem ártana megtudni.

Visszaigazítván a lakatot, hazament, lefeküdt s reggel jókedvűen kelt fel. Öreg Bibókné asszonyom, mosás lévén a háznál, ruhákat terítgetett ki a lészákra, karókra és mindenféle cserjékre, bokrokra az udvaron és a kertben. Az ezredes hozzáment és megcsipkedte az állát.

- Hogy aludtál, mamuska?

Az asszony elpirult.

- Ne okoskodj. Meglátják.

- Nem bánom, mamuska, nem bánom.

- Nem adtál jelt az éjjel, mikor hazajöttél - hányta szemére az asszony.

- Nagyon el voltam fáradva.

- Te mindig el vagy fáradva. Talán fát vágatnak veled az »udvarnál«?

- Most csakugyan nagy fába vágtam a fejszémet, mamuska, és tudod-e, mire kérlek? Ugyan köss össze egy kendőbe valami ócska ruhát az öregtől és ne kérdezd minek, mert úgyse mondom meg, estére majd visszahozom. Valami hosszú krispin volna a legalkalmasabb.

- Neked valami kalandon jár az eszed.

- Ugyan, eredj, ne tedd magad nevetségessé!

- Esküdj meg, hogy nem asszony körül akarsz legyeskedni.

- Kell is már nekem. Elég nekem az a fele is egy asszonynak, ami...

- Csitt! A szájadra ütök.

A menyecske elszaladt a kis házba és csakhamar egy batyuval tért vissza, melyet a kastélyba vitt magával az ezredes. Ott elrejtette a kertben egy orgonabokorba, majd a katonáit gyakoroltatta az udvaron, meghíván a vendégurakat, hogy hadi szemlét tartsanak felettük.

Tetszett a királyosdi kivált Tamás úrnak, de Görgey János is kedvét lelte benne s igen elismerőleg nyilatkozott a kiképzésről, úgy, hogy a hősködő ezredes, ki mindenféle nagy dolgok elkövetésével hencegett, most végre, mikor valami dicséretest csinált, azt sehogysem bírta a gyenge vállacskája elviselni s kiugrott belőle a szerénység.

- Sok még a kívánnivaló, instálom.

- Kész katonák ezek, uramöcsém. Nem kell bizony már ezekhez semmi egyéb - bizonykodott Esze Tamás -, csak az isten áldása és egy csomó német, akit egyszer-másszor lekaszaboljanak, no, az pedig lesz, nem adok neki hosszú időt.

Összenevettek titkon Görgey Jánossal.

Az alvó oroszlánt, a virtust felköltötték most már Bibókban, s az nem akart többé visszafeküdni. Végig kellett nézniök ebéd előtt, hogyan bánik a nemes legénység a karddal, néhány páros viadalt hevenyészett, majd a birkózásban való ügyességet mutatta be, ami igazán szemgyönyörködtető látvány volt. A fegyverrel való bánásmód egyszerű mesterség, amiben nagy szerepe van a véletlennek is, néha maga szalad bele az ember az ellenség kardjába, vagy éppen egy szabályszerű mozdulat okozza vesztét, de a birkózásnál szuverén az izom és az ügyesség.

Esze Tamás valóságos lázban volt, tényleg szépen verekedtek a benevolus katonák, nem győzte magasztaló kifejezésekkel, amint egy-egy birkózó párt megtapsolt.

- Pompás! Szorítsd. Hatalmas volt. Ne hagyd magad. Följebb fogd, te mamlasz. No, látod. Így ni. Ember vagy a talpadon.

Mikor aztán vége volt, azt kérdezte Bibóktól:

- Melyik fiú verekszik a legjobban?

Egy zömök legényre mutatott, a farkasfalvi születésű Soltész Palira.

- Az a ragyás ott.

- No, hát gyere csak ide, édes fiam.

Soltész Pali közelebb lépett, azt hitte, egy tallért vagy egy aranyat fog kapni a nagybajuszú öregúrtól. Az azonban nem annyira keresgélt a dolmányában, hanem levetni kezdte.

A két Görgey egyszerre förmedt rá:

- Mi az te, Tomi? Csak talán nem ment el az eszed?

- Nem bírom megállni, ha egyszer végignézem. Ne okoskodjatok. Muszáj. Olyan a vérem.

Azzal átadta a dolmányt Presztonnak s odaszólt a legénynek:

- Gyepre fickó! Hadd lássam, mit tudsz. Ne kímélj, azt mondom, csak a bajuszomhoz ne nyúlj. Ha földhöz vágsz, egy akó bort kaptok.

A legény az alispánra pillantott, az intett a szemével, hogy nincs kímélet, mire Soltész Pali nagy gúnyosan csípőjére tette az egyik kezét, mintegy jelezvén, hogy elég ehhez a falathoz egy kéz is, odaugrott Esze uramhoz s fél kezével kapta vállon, hogy fölemelvén őt s megforgatván vállperecét, egy csavarintással a földhöz teremtse. Az öregúr mosolygott, Soltész Pali pedig látta, hogy éppen úgy nem lehet megmozdítani ilyen módon, mint az öreg fát a földjéből. Az öregúr meg se mozdult eddig, csak a mellét düllesztette ki és a karjait tartotta kifeszítve, műnyelven: »hidat csinált«. Pali most átnyalábolta a derekát a hóna alatt, ami a legveszedelmesebb helyzet, Esze uram erre egyet nyomott öklével (nem is ütött) a váll-lapockáján, s ez olyan metsző fájdalmat okozott, mintha egy hosszú éles vas fúródott volna végig testén, úgy, hogy Soltész Pali legott eleresztette. Most már Esze uram kezdte a támadást, egy szempillanat műve volt, átfogta a fickó mellét, s mintha száz csápja lenne, kápráztató gyorsasággal körültekergőzött a legény testén, külön belefonva lábát a lábába, kezét a keze alá s így összefonódva mint egyetlen test látszottak mozogni, hajladozni és tántorogni, eredmény nélkül, egyet-egyet lódítva egymáson, mert olyan célszerűtlenül fogták egymást, hogy mind a kettőnek szabadon volt az egyik keze.

A nézők még a lélegzetüket is elfojtották. Marjákné, aki kiszaladt a konyhából, a kezeit tördelte.

- Szentisten, mindjárt megüti a guta a tekintetes Esze urat. Azért a másikért nem kár. De hogy is mer a szemtelen ilyen nagy úrral kikötni.

Csakugyan olyan pirosak voltak mind a ketten, mint a skarlát posztó, úgy, hogy Görgey Pál közbelépett.

- Elég volt már. Pihenjetek meg legalább.

A legény eleresztette erre a szóra az öregurat és így szólt, lihegve, mint egy kifáradt gúnár:

- A tekintetes úr talán vasból van.

Röstelkedve mondta, amiért nagyon megsajnálta a jólelkű vitéz Esze.

- Nem mindig az a legény, édes fiam, aki üt, hanem az, aki állja. No, mármost kössünk békét, mert bizony nem vagyok én vasból, én is elfáradtam, mondhatom, derekasan meggyomroztál, hanem azért úgy veszem, mintha te ütöttél volna földhöz, és megadom az egy akó bort. (Az alispánhoz fordult.) Hogy adsz el nekem egy akó bort?

- Bort én nem árulok. Hát ezen a címen nem lehet - felelte az alispán. - Hanem azon a címen boldogulhatsz, hogy Görgőn a vendég parancsol.

Erre aztán megkapta a kasznár a parancsot, gurítson ki a pincéből az ármádiának egy akó bort. Lett hát dínomdánom, amelyben azonban éppen a nap hőse, Bibók uram nem vett részt (ürügyül adta, hogy a feje fáj, pedig az volt az ok, hogy mialatt a vendég urak ebédnél ültek, azalatt újból két bocskoros nemes kereste őket: Kolcsóról Piry István és a losonci születésű kalandos Liszkay János, aki Dolyánban egy öreg asszonnyal él vadházasságban. Ugyanaz a vén zsivány ez, aki báró Károlyi Pistát támasztotta fel halottaiból.)[14]

Bibók uram felöltvén az orgonabokorba dugott ócska ruháit, egyenesen beosont a vendégszobák folyosójára s ott négykézlábra állva, bebújt egy kormos kályhalyukba. Itt volt a vendégek egymásba nyíló szobája, melyet egy irdatlan közös kályha fűtött. Bibók elővette vésőjét s a kályha mind a két oldalán lefeszegetett egy-egy cserépkockát, hogyha akármelyik szobában tárgyalnak majd az urak a dolyáni és a kolcsói nemessel, kivehesse a beszélgetésüket. A két nyílás elég levegőt adott neki, úgy, hogy az állapot nem volt éppen tűrhetetlen, ámbár keleti kényelemnek sem lehetett volna nevezni, minthogy ezt a két szobát a januári értekezlet óta nem fűtötték, egy anyakutya foglalta el a kályhalyukat, ott neveli a kis kölykeit. Azok ugyan vakok még s azt is hihetik, hogy Bibók az anyjuk, de ha az igazi kutya találna most jönni, olyan morgásokat vinne véghez, hogy igen könnyen rávezetne valakit a kémkedésre, amit föl nem venne Bibók uram egy országért, de egy értékes titokért mégiscsak megkockáztatja. Nem volt tehát a helyzet veszélytelen. Amellett nagyon sokáig kellett várni. Az isten verje meg a hosszú ebédjeivel azt a Marjáknét.

De végre, tip-top, jöttek az urak, halkan föllélegzett s lazán odatapasztá a kockákat, piciny, észrevehetetlen nyílást hagyva. Az egyik nemes is bejött velök, a másik künn csoszogott az ambituson, ezt tisztán kivehette Bibók. Ott járt fel s alá a kályhalyuk mellett.

Halkan beszélgettek bent, vagyis nagyon megtompította a hangokat a kályhafal, éppenséggel nem lehetett hallani, miről beszélnek, még az se volt megkülönböztethető, hogy ki beszél. Bosszúsan látta, hogy nem ér célt, szívesen vonult volna vissza, de nem volt rá mód, míg az egyik nemes künn tartózkodik. Most azonban egyszerre fölemelte a hangját Esze Tamás uram, s minden szó tisztán kezdett hallatszani:

- Én, Piry István...

Úgy látszik, előolvas valamit.

Egy fahang utána mondta, amint következik:

- Én, Piry István, esküszöm az egy élő bizony Istenre, hogy felsővadászi Rákóczi Ferencet uramul esmérem, őneki meghódolok s fejem fennállásáig éjjel és nappal minden parancsolatjának engedelmeskedem. Zászlaját, melyet az magyar hazának közszabadságáért fölemelt, soha el nem hagyom, lelkemet sem a német, sem semmi ördög incselkedéseinek, csábításainak által nem adom. Az egy élő bizony[15] Isten engem úgy segéljen.

Most aztán mindent tudott Bibók uram, amit akart, s mikor az esti szürkületnél felszedelőzködtek a vendégek s minden marasztalások dacára útrakeltek, alig bírta magát fékentartani, hogy ki ne kiáltsa, amit látott és hallott. Azt hitte, a mellét lyukasztja ki, ha tovább benne marad a szó. Elmenekült a kertbe maga elől, hogy ott senkivel se találkozhassék, mint a tébolyodott nyargalt föl s alá a ribiszke- és piszkebokrokkal szegélyzett utakon; szerencse, hogy nem találkozott ott Apró urammal vagy valami gyomláló szolgálóval, mert mentem elmondta volna, hogy mit tud. Irigykedett a falombokra, melyek susogtak neki, mintha ők tudnának valamit, holott ő tud valamit, de nem mondhatja el a falomboknak. Apránkint csillapodott közlékenységi viszketegsége s némi filozofálásnak adott helyet. Ez a titok ér valamit. Sőt bizonyára sokat ér, de csak addig, míg másnak el nem mondom. Világos tehát, hogy hallgatnom kell. Úgy ám, okoskodott tovább, csakhogy ha senkinek se mondom el, akkor magától is kipattan, mert azt a puskaport nem azért viszik, hogy mákos metéltet szórjanak meg vele. Világos tehát, hogy beszélnem kell.

- Hm - fűzte a gondolatait azontúl is Bibók -, el kell beszélnem, de kinek? Mert ha az apámnak mondom el a titkot, annak az ugyan nem ér semmit. A feleségünknek még kevesebbet. Ez a titok egy embernek érne sokat, de az messze van innen, és ahhoz nehéz bejutni. Az a császár. Az egy zsák aranyat adna érte, meg egy várat, vagy talán egy tábornoki süveget, egy igazi tábornokit.

Izzó volt a nagy feje, mint a bögre, melyet nagy lángok nyaldosnak körös-körül. Különböző tervek forrtak benne. Így találta önemésztő tépelődésben a késő este is, mikor az őröket felváltotta. Ez mindig az alispán lefekvésénél szokott történni. Ilyenkor közönségesen rövid jelentést tett, hogy a kapuk rendesen be vannak zárva, a toronyőr a helyén van és semmi gyanúsat nem látott. Úgyszintén a faluban cirkáló »testőrök« sem vettek észre semmi említésre méltót. Ma is megtette a szokásos jelentést, hogy Görgő körül minden csendes, de nem állhatta meg, hogy hozzá ne tegye: »ha volt is valami gyanús, az már megszűnt«. Ez csak úgy akaratlanul csúszott ki a száján, de az alispán meghökkenve emelte rá fürkésző tekintetét.

- Mit vartyog? - mordult rá kurtán.

Bibók zavarba jött, keresett valami okos visszavonulást, de nem talált, hát végre is kiloccsantotta:

- Mit gondol a tekintetes alispán úr, mit vittek a tekintetes Esze uramék azokban a roppant ládákban?

- Hogy azt mondják, valami férjhezmenendő asszonynak a stafírungját.

- Meglehet, csakhogy annak az asszonynak már van egy ura.

- Micsoda? Hát ismeri?

- Eleget szeretkeztem már vele.

- Bibók, Bibók, ne legyen szemtelen!

- Sőt azt is mondhatom, hogy a végén is az ölébe jutok, nemkülönben a tekintetes úr is...

- Ejnye Bibók, Bibók, maga derekasan be van csípve - mosolygott az alispán. - Mindjárt gondoltam, hogy sok lesz az az egy akó. Hát szép-e legalább az asszony?

- Nekünk bizonnyal az. Ez a szép nagy Magyarország ő.

- Csak nem akarja talán mondani...

- De igenis, az ő stafírungját vitték, megnéztem; puskapor volt a ládákban és puskák.

Az alispán, aki éppen a csizmáit húzogatta le, olyat rúgott ijedtében a Stiefelknecht nevű szász találmányon, hogy az a szoba túlsó végébe szaladt, mint egy eleven borzeb.

- Lehetetlen, lehetetlen! - kiáltá. - És kinek vitték volna?

- Rákóczi Ferencnek, a Thökölyné fiának.

- Ember, ne beszélj! Honnan tudhatnád?

- Hallottam, mikor az urak föleskették hűségére a vidékbeli embereket, akik itt tegnap és ma fölkeresték őket.

Dühösen ugrott föl Görgey, csupa vér volt az arca.

- Föleskettették? Itt nálam? Mért nem szólt nekem kend erről mindjárt?

- Mert nem vagyok ispion. Mikor még följelentés lett volna, nem árulkodtam, most, mikor már csak értesülés, nem titkolom.

- No, hát nagy bolondot tett kend - szólt az alispán, némileg megjuhászodva -, talán igaza is van, hanem most már se pihenés, se vakaródzás, lóra minden ember, utol kell őket érni. Még nem lehetnek nagyon messze!

De bizony csak azért is megvakarta a fejét Bibók.

- A kutyafáját! Mind szanaszét vannak a legényeim a faluban, szombat napja lévén.

(A görgői nép sokat adott hajadonainak jó erkölcsi hírére s a hétből csak egyetlen este, szombaton volt szabad a lányos házakhoz bekukkantani a legényeknek, hanem ez aztán kiadós látogatás volt, mert úgy illett, hogy hajnalhasadásig ott maradjon a legény a leánynál, lassú suttogással űzve el unalmat, álmot egymás szeméről, közvetlen egymás mellett ülve az ágy szélén, ami csak elég nagy kísértés volt az öregek hortyogásának szelíd zenéje mellett.)

- Majd összejönnek. Meg kell fújatni a kürtöt, vagy félreverni a harangot a toronyban.

Elég volt a kürtrivalgás. A legaluszékonyabb kutyák is fölriadtak a falusi udvarokban s ugatni kezdtek, az ugatásra viszont a suttogó párok figyelme fordult kifelé, s hallván a csendes éjben a szokatlan búgást, melyen ezt a tót szöveget fújta ki a toronyőr a bástyán:

Talpra katonák!
Fel a dolmányt,
Fel a tarsolyt,
Fel a kardot,
A karabélyt, a karabélyt.
A karabély is csak elfér,
De ha lehet, hozzátok el
A pálinkás butykost is.
Mert a butykos a csatán,
Annyi, mint a kapitány.

Bibók tudott fegyelmet tartani. Görgey magára rángatván ruháit, személyesen jött ki az ambitusra, meggyőződni, ha minden rendben megy-e. Megelégedetten tapasztalta, mily gyorsan szállingóznak a zsoldosok. Leghamarább termett ott a két fiatal Bibók, meg is dicsérte őket, a fürge Fóris Pista úgy rohant be az udvarra, hogy a sarkantyús csizmáját a hóna alatt hozta (hogy honnan jött, nem tudták tőle kivasalni), a vastagnyakú Holub Gergely már messziről ordította: »Hic sum domine colonellus«.

Egy-kettőre megnépesült az udvar, mind ott nyüzsgött, csak éppen Hantos Józsit nem lehetett életre fellocsolni, holtrészegen feküdt a pajta alatt, egy öreg bundán.

- Nyergelni, nyergelni! - hangzott a Bibók vezényszava.

Lámpások fénye tünedezett fel imitt-amott, mintha apró csillagok sétálnának a tüsszögő lovak körül. A Bibók paripáját, a Gúnárt is kivezették. Akkor jutott eszébe, hogy voltaképpen mit is kell hát őneki csinálni.

- Nini, hiszen még nem is tudom a tekintetes úr parancsolatját.

- Hát még nem mondtam? - csodálkozott Görgey. - Lássa, az eset engem is megzavart, mert sok tekintetben nagy horderejű. Csínyján kell vele bánni. Azért tehát tapintatosan viselkedjék kegyelmed. Addig megy, amíg utol nem éri Esze uraimékat; ha a keresztutaknál tudakozódnak, el nem téveszthetik az irányt, ha azonban ez kétségessé válnék, kétfelé szakadnak, azért közölje akaratomat a többiekkel is, hogy tudják, mennyire szabad menni. Hajnalig, azt hiszem, utolérik őket valahol s akkor egyszerűen elfogják a bátyámat és visszahozzák, kíméletesen, baja ne történjék, azt mondom. Jó lesz mindjárt egy fölnyergelt lovat vinni a számára, az én hátas lovamat, a Kuvikot.

- Hát Esze urammal és a társzekerekkel mi történjék? - tudakolta Bibók.

- Semmi. Azokra nézve nincs intézkedés. Esze uramat és a társzekereket hagyja kegyelmed, menjenek isten hírével a sorsuk elé. Ért engem?

- Értem, hm, mi volna benne, amit nem értenék? - felelte Bibók, de látszott az elkényszeredett, elnyújtott hangján, hogy nem egészen érti, mi van a rendelet hátterében.

- Mert lássa, a sors a tennivalóiban talán egy kis kijavítást, módosítást eltűr az emberektől is, de hogy az egész gyeplőt kivegyék a kezéből, azt talán mégse tűri.

- Szóval nem akar a tekintetes úr egészen beleavatkozni a dologba.

- Úgy van. Teljesen eltalálta.

- Hanem hát ez még sincs jól kigondolva, mert Görgey János úr nem az az ember, akinek én azt mondhassam, tessék most már énvelem hazasétálni, mire aztán engedelmesen ide nyújtja a két kezét, hogy összekössem. Ha azt tetszik parancsolni, hogy hozzam el Görgey János uramat élve-halva, arra Bibók Zsigmond vállalkozik, az Bibók Zsigmondnak gyerekjáték, de ha nekem mindenáron élve kell őt elhoznom, ez már szövevényes mesterség. Élve még egy egeret is nehéz elhozni - ha csak nem macska az ember. Görgey János úrnál karabélyt láttam, kard is van ott a saraglyában alkalmasint, márpedig, ha engem egyszer megtámad, én nem az az ember vagyok, akivel packázni lehet, minélfogva aztán én semmiért jót nem állhatok. Halál fia az, aki engem érint, ha selyempelenkában ringatták is. Azért arra kérem a tekintetes urat, tessék nekem ezt az elfogatási rendeletet írásban adni, hogy ő is elolvashassa.

- Ebben igaza lehet - hagyta rá az alispán, bement az írószobába s sajátkezűleg írta meg az elfogatási parancsot.

Mire kijött vele, már akkor lovon ült a legénység. Még egyszer magához intette Bibókot.

- Itt van az írás, ezredes. Járjon el okosan és főleg tartsa pórázon a nyelvét. Élő embernek ne szóljon arról, amit most még csak ketten tudunk.

Azután egy zacskó tallért adott át neki, mondván:

- Monéta is kell a hadviseléshez, majd pontosan beszámol róla kegyelmed.

A hold sarlója fölbukkant a dombon, a Vállayék kukoricaszárítója mögött, a kakasok kukorékolni kezdtek, távol a határban egy bölömbika hangja verte föl a csendet. A hatalmas tölgykapu megcsikordult sarkaiban és a lovasok elnyargaltak.

Görgey megkönnyebbülten tért hálószobájába, de amint vetkőződni kezdett, újra megcsikordult a kapu, s lódobajt hallott az ablakok alatt.

- Eredj csak ki Preszton, nézd meg, mi történt?

Preszton nagyon sokáig nem jött, ami bosszússá tette, már éppen egy ajtóőrt akart elszalasztani érte, midőn előcammogott.

- Úgy jársz, mint a rák az élesztővel - förmedt rá haragosan. - No, mi az?

- Staféta Osgyánból.

A Görgey szíve hevesen kezdett dobogni.

- Mit akar? - kérdé mohón.

- Levelet hozott - felelte Preszton kitérően.

- Hát add ide - szólt idegesen.

- Nem hozhattam el, mert még előbb meg kell füstölni.

- Hol az az ember?

- Az embert is meg kell még előbb füstölni.

- Nem tudsz egyszerre kirakodni, te töktúz? Hát mért kell a csatlóst megfüstölni?

- Mert hát izé... most az izé, hogy azt mondja, a pestis csintalankodik Osgyánban.

A rémület halotti sápadtsága borította el az alispán arcát.

- És hogy, instálom, a nagyasszony, Darvasné nagyasszonyunk meg is halt immár benne, isten ő szent arculata fényeskedjék neki.

A nagy brontesz ember, mintha taglóval ütötték volna le, összeesett, melléből fölszakadt a jajszó s szemeiből megeredtek a jóság patakjai.

A kemény embernek ez az ellágyulása mindössze egy percig tartott. Ezalatt a szívén szaladtak keresztül a gyermekkori emlékek, mikor még Katarinka kis leány volt, lepkék után szaladgáltak a réteken, volt egy csacsijuk, amelyen Dobozi és nejét játszották a réteken, vagyis maga mellé vette kis testvérkéjét a szamár hátára, amint a képen látta, a csacsinak tüzes taplót tett a fülébe, hogy jól szaladjon, mire az aztán olyan eszeveszett nyargalásnak eredt, hogy meg sem állt, csak a Durst-patakban, ahol erős kieszeléssel belevetette s meghempergette magát a különben bokányi vízben, a füstölgő bal fülét belemártva, miáltal egyszersmind a gyerekek is lepottyantak. (Milyen szamarak az emberek, hogy szamárnak tartják a szamarat.) Oh, hogy sírt a szegény kis Katalin... hogy szárították aztán a napon a csatakos, csuromvíz szoknyácskákat, mert nem mertek így hazamenni. Istenem, milyen szép gyermek volt, amint ott ült akkor a fűzbokor alján, testhez tapadó ingében, és most, most halva fekszik. De még a fájdalomnál is előbbre tolakodott a nyugtalanság, mi történt Rozálival?

- Hamar azt a levelet! - hörögte.

Preszton leszaladt, de már félúton a lépcsőkön találkozott Marjáknéval, aki az ostyasütő vasba becsíptetve, messze eltartva magától, vitte fel az úr hálószobájába a levelet.

- Jó, hogy találom, Preszton - rendelkezett. - Menjen csak, költsön fel egyet a diákok közül, aki elolvassa a levelet, mert nem engedhetjük, hogy az úr kézbe fogja. De melyiket költse fel? Hm. Talán Draveczky urat? Nem, nem. Draveczkyért kár volna, gazdag fiú, ne bántsa Draveczkyt, inkább azt a nyavalyás Palezsnayt kell felkölteni, az úgyis vért köp. Azaz, hogy megálljon csak, Presztonkám, megálljon csak, nagyon sírna a szegény anyja; mégiscsak a Bánó Feri úrfit költse kend fel. Ő mondta a múltkor az ebédnél, hogy nem tudok rétest sütni, hadd lássuk most már, ha ő vajon tud-e olvasni.

Ami különben fölösleges intézkedés volt, mert amint Marjákné kinyitván az alispán ajtaját, nagy óvatosan bedugta először az ostyasütő vasat a levéllel, Görgey utána kapott, még mielőtt Marjákné tiltakozhatott volna, s olvasta a következőket:

»Kedves sógor! Mikor ezt a levelet írom, szegény Katalinunk Isten ő szent felsége kifürkészhetlen akaratából őhozzá szólíttatott vala, azon rettenetes nyavalyában, melynek pestis a neve. Én magam is érzem immár e pestis jövetelét, Szent Mihály lovának patkói dübörögnek ereimben. Intézkedtem is, hogy egyszerre temessenek kedves Katámmal. Ugyancsak e levelemet vivő csatlóstól küldém a rozsnyói káptalannak testamentumomat, melyben Rozáliáról megemlékeztünk. Bárcsak megélhettük volna lakodalmát. Nyavalyát behurcolá egy szmirnai fegyvercsiszár, ki Krasznahorkára menet, itten Osgyánban meghált és meghólt. Mindjárt az első hírnél Rozáliát elküldtük az erdőmesternéhez, aki első pesztonkája vala, ama bizonyos Marják Zsuzsihoz. Ezidőszerint Varga János erdőmester hites felesége, de annyira szereti Rozáliát, hogy az életéhez sem ragaszkodik jobban. A szabadkai erdőben, mélyen, fák közt elrejtve, oly tiszta levegőn laknak, hogy ilyen időben kész szerencse. Az erdőség egy török basáé, ki még itt maradt, vagyis néha-néha előjön s éli világát, számos itt levő feleségeivel, kikben csak úgy turkál, mint a tót a somban. Ne vedd rossz néven, Pál sógor, hogy ilyen cinizmussal traktálom az állapotokat, nem irigyelve senki további boldogulását, gyönyöreit és flegmatice véve a bajomat. Mióta óráról-órára közelebb jutok istenem-teremtőmhöz, fogy minden vágyam és bánatom. Már nincs is egyikből sem. Nem készülök, mert tudom, hogy megérkezem, nem türelmetlenkedem, mert tudom, hogy el nem késem, nem zúgolódom Kati miatt, mert mindjárt egyek leszünk. Jöjj el a lányodért, megtalálod őt e Varga nevű jágernél, aki igen becsületes ember és igaz keresztény, bár a török főúrnál keresi kenyerét. Osgyánig ne gyere el, veszedelmes; temetésünkre úgyis későn érkeznél, mert minket gyorsan kaparnak el, nem lehetvén mutatós, prédikációs halottak, pedig tudom, hogy szép prédikáció szorul benne tiszteletes Pohánka Dániel uramban, akit fölszedett béresgyerekből én neveltettem külföldi akadémiákon prédikátornak. Isten talán fölírta valahova, de itt lent vajmi kevés hasznát vehetem. Rozálit ott is hagyhatod, ha úgy fordulnának a sorok, ott biztonságban lesz, egyebütt, kivált nálatok, aligha. Mert nagy háborúságok közelegnek. E napokban kaptam levelet János sógortól, melyben nagy titok pecsétje alatt felszólít, hogy fegyverkezzem és csatlakozzam valamely helyen őhozzá, mivelhogy Rákóczi Ferenc herceg sereggel jő Magyarország felé, s e hét végén fogja őket várni Lavocsne mellett, a lengyel határon. A sógornak nem is felelhettem, mert az már útban van valahol, de ha találkoznál vele, mondd meg neki, hogy csinálják okosabban, mint eddig, és hogy én már nem lehetek ott, mert már rám egy mindezeknél nagyobb úr tette a kezét, aki az örök pihenés számára szólítja be az ő ármádiáját.

Emlékezzetek rám, kedves sógor; hogy én emlékezhetem-e rátok, azt még nem tudom.

Datum Osgyan, 1703 die junii 9.

Darvas.

P. S. Pincémben kétszázharmincnégy hordó bor találtatik, akit már meginni rá nem értem, ebben vagyon erős vörösbor otrokocsi szőlőmből, akit Mátyás király kapált illo tempore, húsz gönci hordó, többi fehér asztali. Ha kereskedők egyre-másra megvennék, találtatik vala három hordócska, melyre krétával »Attande« szót írta fel szegény Katalin asszony, azt a többivel oda ne adjátok, lévén azokban tokaji aszú, 1663-ik híres esztendőből, mikor a hév nyár Mindenszentekig tartott. De már abból én nem iszok. Ámen.«

Görgey végigolvasta a levelet, s lelke úgyszólván megerősödött e minden keserűség nélkül való, sőt vidor hangon, melyen Darvas sógor a halállal komázik. Így csak a magyar ember tud meghalni. Első gondolata az volt, hogy rögtön indul az éj leple alatt, de mi történik akkor Görgey Jánossal, kit reggelre foglyul hoznak el a zsoldosok? Jánost nem bízhatja senkire, mert ha itt hagyja, visszaszökik. Jánost magával viszi, legalább ezt az egy testvérét megmenti.

Erre határozta magát s várta a reggelt, pipaszó mellett, már le sem feküdt. Az eseményeknek ez a rohama és elágazása nemhogy megzavarta volna, ellenkezőleg, élessé tette elméjét, elemében volt, mint a madár a felhők és a villámok csattogása között. Hát bevárja Jánost s elmegy mindenekelőtt a lánykáért a szabadkai erdőbe, magával viszi Marjáknét is. Úgy, de hol helyezi el Rozálit? Az erdőben csak nem hagyhatja (nevetséges gondolat a sógortól), hiszen már tizennégy éves s innen-onnan eladó sorba jut, most következik az a két év, melyben a végső simítások végzendők nevelésén. Ebben a két évben kell a gyermekből úri kisasszonnyá formálódnia. Vagy most, vagy soha. Toporcra nem viheti. Ez ellen teljes erejében lázadozott a lelke, mely még mindig ott fetrengett a gyanú karmaiban. De Toporcon nincs is biztonság. Toporc lesz az első hely, melyet a labancok felperzselnek - ehhez nem kell prófétai előrelátás. Hazahozza Görgőre? No, csak az kellene még. Mintha egyenesen egy késbe lökné. De hát akkor mit csináljon vele? Erre nézve egy vakmerő terv kóválygott a fejében, alapgondolatát abból a híres elbeszélésből merítette (akkor közkézen forgott német nyelven), melyben az üldözött királykisasszony, Klodwig, a londoni hóhér házában fogadott lakást, azért menekült meg, ott senki sem kereste. Az az ötlete támadt, hogy a háborús időkre való tekintettel, okvetlenül kerített városba adja a lánykáját, mégpedig Lőcsére, ahol egy kanál vízbe megfojtanák. De éppen azért. Olyan egyszerű ez, mint a Kolumbus tojása, csak ki kellett találni. Ide még a gondolat se ér utána. Aztán célszerű is, hisz ott van a Klöster Matild nevelőintézete, hova, mint az öreg Luzsénszky mondja, betesznek egy fruskát, és egy udvari dáma jön ki helyette.

Csak a részletek iránt nem volt tisztában. A részletekben van a nagy nehézség, mert olyan titoknak kell annak lenni, mely ki nem pattanhat. Vagy úgy kell megcsinálni, vagy sehogy. Azért tehát letett arról a tervről, hogy Marjáknét magával viszi. Még Klöster Matildnak sem szabad gyanítani, hogy a Görgey Pál lányát neveli.

E terv kovácsolásában találta a reggel; már kibukkant a nap aranytányérja is, de még se híre, se hamva Bibókéknak. Görgey hovatovább ideges lett. Reggeli után maga ment fel az őrtoronyba s onnan kémlelte a vidéket. Sehol se mutatkozott se csapat, se porfelleg. Vajon hova lehettek? Ez mégis tűrhetetlen. Végre déltájban érkezett meg lihegő tajtékos paripán Soltész Pali. Görgey sietett eleibe:

- Hol vannak a többiek?

Soltész se nem felelt, se le nem szállt a lóról, csak a csákóját vette le és a könyökével törülte arcáról a csöpögő verejtéket.

- Jönnek? - kérdé újólag az alispán.

- Mennek! - felelte kurtán a katona.

- Nem értelek, atyámfia.

- Ott maradtak. Beszélt hozzájuk Esze uram és a tekintetes úr bátyja, akit el akartunk fogni, aztán olyan szépen beszélt mind a kettő, hogy ott ragadtak a mieink, mint a darazsak a mézen, letették az esküt és mennek ki Rákóczihoz.

Az alispán meghajtotta a fejét, nem szólt egy szót se, csak a fogai közt morogta megadással: »Legyen meg az úr akarata«. (Marjákné azonban azt állítja, pedig finom hallása van, hogy megcsikordultak a fogai.)

- Bibók is? - kérdé azután az alispán.

- Hát nincs itthon? - csodálkozott a lovas. - Stojance faluban a válaszútnál kettéosztotta a csapatot azzal a tervvel, hogy a Dolhica völgyében összejövünk, s a fiatal Bibókokra bízta a vezényletet. Össze is jöttünk ott hajnal táján, de az öregebb Bibók elmaradt, azt mondják, a braglovai erdőtől visszalovagolt Görgőre, azzal az ürüggyel, mert rosszul érzi magát.

Az alispán szemei villámlottak, de magába fojtotta a kitörni készülő káromkodást.

- Cifra dolgok ezek! No, de legalább tőled szép, hogy megjöttél.

A lovas a fejét rázta meg erre a szóra.

- Hát instálom alássan, én se jöttem meg. (Csakugyan gyanús volt, hogy a legény még most se készül leszállni a lóról.) Csak egy üzenetet hoztam az uraktól. A tekintetes úr bátyja így szólt hozzánk, mikor már az esküt letettük: No fiúk, most már az illendőség úgy kívánná, hogy valamelyitek megjelentené az öcsémnek az ittmaradástokat; ki meri megtenni? Merem én, feleltem, s ide lovagoltam, azzal a szóbeli megbízással, hogy tiszteltetik a tekintetes urat Esze Tamás és Görgey János uram, s igen restellik, hogy a lovakat nem küldhetik vissza, mivelhogy az emberek a hazáéi, a lovak ellenben a tekintetes úréi, a lovakat csak azért viszik magukkal, mert az emberek nem akarnak gyalogosan jönni, mondván: »Csak a kutya jár gyalog, nem a kuruc.« Azt üzenik tehát az urak, hogy nem tehetnek másképp, és hogy legyen egy kis türelemmel a tekintetes úr, míg nemsokára idejönnek és rendbehozzák a lovak árát.

S ezzel megsarkantyúzván lovát, katonásan tisztelegve, elnyargalt az udvarból.

Görgey némán bámult utána, míg csak az út pora el nem nyelte az épülő fogadó táján. Inkább álmélkodás fogta el, mint harag. Ha már úgy fordult, hát legyen úgy. Hiszen az ő szíve is magyarul vert. S mint nagyeszű ember, gyorsan felismerte a helyzetet; az, hogy a lovait, katonáit elvitték, az »ügy«-nek jó, az, hogy akarata ellen vitték el, neki lesz jó a császár szemében, az meg, hogy nem vágott hozzá savanyú képet, Rákóczinál eshetik javára.

- Marjákné - mondá aztán -, készítsen valamit a tarisznyába, mert a temetésre indulok. Addig is, míg befognak, küldjön valakit Bibókékhoz. Kíváncsi vagyok, megjött-e az ezredes, vagy valami különös gonoszságba fő a feje...

- Hát mondhatom, nem jött meg, éppen most járt itt a volt felesége, ha itthon van-e már. Mondtam is neki: »Ej, ugyan kinek hiányzik?« Mire úgy elpirult a jámbor, mintha börzsönybe mártották volna. Hogy azt mondja a tekintetes úr, rosszban fő a feje. No, bárcsak ott főne már, ahova való, az ördögök katlanában a káposztájukba. De talán azok is kiköpik.

- Mért haragszik rá annyira?

- Hogyne haragudnám. Nyitva van az én szemem azért, hogy én csak egy szegény szűcsnek a tudatlan özvegye vagyok. Most is nem elsinkófálta a zsoldosokat? Ameddig nem kellettek, itt pusztították a kenyeret, mint egy sisera-had, most pedig, mikor a tekintetes úr elutazik, s sereg kellene a kocsi mellé, nincs sereg.

- Nem kell.

- De hátha megtámadják útközben a rablók vagy az istentelen lőcseiek?

- Mindnyájan isten kezében vagyunk, Marjákné.

- Iszen az igaz, kérem alássan, csakhogy nagyon sok ember oltalma jut arra az egy kézre, nem árt, ha mégis magához vesz a tekintetes úr egypár lovast is a megmaradtakból.

Görgey azonban nem fogadott szót Marjáknénak. (Ám ő lássa - dohogta Marjákné.) Nemhogy csatlósokat nem vitt, de még kocsist sem, az egyetlen hű Preszton ment vele, ingujjra vetkőzve, mint a parasztok, nyihóc szekéren, két igás lovacskát biztatgatva. Bizony senki sem gyaníthatta, hogy a hatalmas szepesi alispán pipázik ott a szalmából rakott hátulsó ülésen.

Az út nem lett volna unalmas, ha nem lett volna hosszú. Magyarországot minden évben kifosztják, de nem bírnak vele, mert minden évben újra kezdődik a gazdagsága. A szép, vidám, nevető május előjön és mindent visszahoz megint, amit a németek elvittek. Hát most is szép zöld volt minden, dús fű hullámzott a völgyekben, kövér fehér juhok legeltek a hegyhátakon, aztán amint odább-odább gurult a görgői kocsi, mind-mind beljebb érkezett az óriási kincseskamrába. A zab- és a pohánkatáblák után buja lóherés földek következtek, azután jöttek a rozsok, a kiabálós virágú mákföldek, végre bent Gömörben jöttek az acélos búzák, tengerek kalászokból. Érdekes alakulatú sziklák között, sötétlő erdőkön át, bájos völgyeken keresztül kígyózik az út fel és le szeszélyesen. Fecsegő patakok kísérik az utast, újak ugranak ki az erdők alján, s mint a kis kutyák futnak a kocsi mellett, míg meg nem unják. A hegyormokról álmos, öreg várak néznek az utasra mogorván. Ködbe vesző legendák személyzete suhog körülök. Imitt-amott felbukkan egy-egy omladozó mecset. Jelenti, hogy az idegen istent, allaht, sikerült már innen elkergetni, de a házait meghagyták - míg ellenben a fehérre meszelt keresztény templomtornyokon, amelyeken nemrég kakas volt, kereszt ragyog, vagy megfordítva. Jel, hogy a másik istent, a keresztényt, meghagyták ugyan, de a házai felett váltig civakodnak; hol a katolikusok veszik el maguknak, hol a kálvinisták, mind abban a hóbortos hitben, hogy az istent szolgálják.

Kocsmák is voltak útközben, ahol etetni lehetett, ahol sok mindenfélét tudtak mondani a korcsmáros vagy az utasok a nagy világ dolgaiból, hát csak elmúlt az idő az egyik korcsmától a másikig, s mikor az ember végigélvezte őket egy nagy útvonalon, olyan volt az, mintha egy lepedőnyi újságlapot olvasott volna el az emberiség napi bajairól, élő panaszairól. Különös feszült, fülledt levegő volt, izzó nyugtalansággal telítve, az emberek türelmetlenek voltak, mintha várnának valamit vagy valakit...

...No isz ott kopog már a lova lába a vereckei szorosnál!

Egész éjjel ment, mendegélt a két lovacska, másnap is be a délutánba. Öreg uzsonnatájt tárult elő végre a szép Hont megyei völgy s benne a Klenóc felől siető szöszke Rima-folyóhoz lapulva, a foszlós kenyeréről híres Batyi város, mely jó hajdanában Istvánfalunak nevezteték. A délutáni verőfényben mind a két templomán csillogott-villogott az acélkakas - mely véren élt és nem ocsún.

Istvánfalu lassan fejlődött Rimaszombattá. Ahol egy vár volt (mint itt Szabadka), ott szükségképpen városnak kellett támadnia, mert a vár nagy fogyasztó, mindenféle mesteremberekre rászorult. Hát jöttek, mint a juhok a sóra. Kivált ha nagy úré volt a vár, aki fényűző életet folytatott. Az úri pompát ebben a korban nem a mostani mértékkel állapították meg, hogy mekkora istállót tart, mennyi estélyt ád az illető s kinél dolgoztat Párizsban vagy Bécsben a felesége, hanem hogy mekkora várost hullajtott el maga körül. Így lett a Homonnayak házifüstje nyomán Homonna, Esterházyak révén Kismarton, Pápa vagy Tatatóváros, a Károlyiak markán át Nagykároly stb.

Rimaszombatnak azonban nagyobb szerencséje volt, mint kellett volna. Szabadka s illetőleg Rimaszombat túlontúl nagy úré, a Rákócziaké volt. No, az pedig olyan nyughatatlan família, amelyik nem ér rá egy helyen lakni.

Mostanság ugyan nem látszott egyébnek, mint egy nagyobb falunak, kétablakos alacsony házikóival, melyeknek nád- és szalmafedelei alatt már akkor sűrűn laktak cserzővargák, csapók, kékfestők, csutorások s más mesteremberek. Igaz, hogy egy város akkor nem volt felismerhető a szemek útján, nem lévén cégtáblák, felírások vagy kirakatok, a várost leginkább az orral lehetett észrevenni.

Amint végighajtatott Görgey, érezte a cser savanykás szagát (hát ez itt egy cserzővarga), majd a fokhagyma csiklandozó illata kezd terjengeni, ez a kolbásztól és a kocsonyától származik, a hentes háza előtt mennek. »Jézus Mária, hajts Preszton, mert mindjárt elájulok.« Világos, mint a nap, hogy egy gyertyamártó portájához közelednek és be kell az orrt fogni. Valóságos mennyei megkönnyebbülés, mikor ebből az atmoszférából kijutva, egy nyitott ablakból a csiriz kezdi átformálni a levegő ízeit; csizmadia istenfia dolgoztat odabent a legényeivel. S így megy ez véges-végig az utcákon, különböző illatok jelzik a különböző üzletágakat. A nagy négyszögletes piacon a roppant cipógarmadák fakóságát élénken tarkították a nyár első ajándékai, a piros cseresznyebogyók. Bizony a természet is anya - a gyerekeket szolgálja ki legelőbb. Görgey leszállt, hogy Rozálinak vihessen ajándékba a cseresznyéből. És milyen szerencse, amíg a cseresznyét mérte a kofa, a közelben mézeskalácsos sátrat pillantott meg. No, hát oda is be kell térni. Ott aztán bőven akad ajándéknak való. A mézeskalácsosság a legszellemesebb mesterség. Nem a Merkur patronátussága alatt áll az, hanem az Ámoré alatt. Csupa merő szerelem, csupa incselkedés. Nem is mesterember a mézeskalácsos, hanem poéta. Hangulatot ébreszt, mosolyt fakaszt az ajkakon, elpirulásra kényszeríti az arcokat a süteményeivel, mint az a gondolataival. Úgyszólván a szájába rágja a vásárlónak, ötletekkel látja el, hogyan legyeskedjék, csintalankodjék a fehérnépek körül. Ott van a mézeskalács-szív - egy kis célzás; mandulával kirakott lovas - egy kis jóslás; pólyásbaba vagy csak a bölcső - egy kis szemtelenkedés. Hanem ha az apa veszi, minden figura csak nyalánkság. Görgey tehát megvett egy csomót s így megrakodva folytatták útjukat Osgyán felé.

A szabadkai hídon túl egy csoport ember állt, közvetlen a korcsma mellett, dárdákkal, vasvillákkal fölfegyverkezve.

- Hó, megállj! - kiálták a kocsi elé toppanva s a lovaknak szegezve a vasvillákat. - Hova akarnak menni?

- Osgyánba - felelte a hátulsó ülésből Görgey, nagy füstöket eresztve tajtékpipájából.

Ez a válasz, úgy látszik, meglepte a dárdás embert, aki a szót vitte.

- Hát nem tudja kegyelmed, hogy Osgyánban a fekete halál dühöng?

- De tudom.

- Hm. És mégis oda akar menni? Nagy dolga lehet. Ugyan kihez akar menni?

- Darvasékhoz - felelte Görgey egyszerűen.

A kocsmaajtóból egy madárfejű öregúr, deresedő haja lesimítva levén a füleire, nem hallotta jól a szót, de kíváncsi volt, odakiáltott a dárdás embernek:

- Mit mondott? Hogy hová?

- Darvasni - felelte a dárdás (amiről meg lehetett ismerni, hogy Batyiból való, ahol a »hoz-hez« helyett ilyenkor a »ni« ragot használják), majd Görgey felé fordult. - Ha Darvasni megy az úr - folytatá himlőhelyes arcán valamely vigyorgásfélével -, oda nem erre vezet az út.

- Hanem?

- Hanem erre - és fölfelé az égnek mutatott ujjaival.

- Csak nem akarja mondani - vágott közbe ijedten Görgey -, hogy...

- Bizony letették már őkegyelmeik a kanalat.

- Az úr is? - hebegte Görgey elhalványodva.

- Mind a ketten, azóta már a deszkát árulják, tegnap az asszonyt földelték el, ma az urát. De nyugodjék meg kegyelmed, mert ha olyan elevenek volnának is, mint egy halcsík, vagyis két halcsík, akkor se mehetne hozzájuk, mert nincs az a teremtett élőlélek, aki a mi akaratunk ellen itt átmehetne, mi lévén a pestis-komisszió (s itt kidüllesztette a mellét, nagyot koppantván dárdája nyelével a földön) és bezárva tartjuk ezen a kapun a fekete halált.

Görgey szívét összeszorította a fájdalom, némán bámult a nagy semmibe, a pipa is kiesett szájából.

- Csak forduljanak vissza - sürgeté a dárdás. - Mit állnak itt? Ami rendelet, az rendelet, nincs másképpen.

Preszton hátrafordulva, kérdőleg nézett urára.

- Visszaforduljunk?

Görgey összerezzent, mintha álmából rángatta volna föl a kérdés.

- Dehogy. Menjünk csak előre Preszton. Ha Osgyánba nem szabad bemenni, hát nem megyünk, de a szabadkai erdőben is van egy kis dolgom. Eresszen minket, jó ember!

- Nem lehet, punktum - makacskodott a dárdás -, nem engedhetem meg.

- Hát kicsoda maga? - pattant fel Görgey.

- Az vagyok, aki vagyok - felelte dölyfösen -, magisztrátuális perszóna. Pizsera Kelemen vagyok, a főporkoláb a városi börtönöknél, s bíró uram elcsapatás és megcsapatás terhe alatt bízta rám, hogy se Osgyánból ide, se innen Osgyánba senki se jöhessen, mehessen. Hadd fojtódjék a fekete halál a saját levébe. Nincsen annak más orvossága.

- De hisz már nem Osgyánba szándékozom, hanem csak ide a szabadkai erdőbe az erdőmesterhez.

- Hja, azt mindenki mondhatja.

- Nekem elhiheti, mert én is magisztrátuális perszóna vagyok, aki nem járhat hazugságban ilyen főbenjáró dolognál.

Pizsera Kelemen hitetlen mosolyra terpesztette szét a száját.

- Azt is mindenki mondhatja. És ugyan micsoda volna kegyelmed?

Görgey habozott a felelettel, mérlegelvén, nem lesz-e terve ártalmára inkognitóját elárulni?

- Szepes vármegye viceispánja - szaladt ki akaratlanul a Preszton szájából.

- Hohó, azt már nem mondhatja mindenki, de nem is tartozik elhinni mindenki - kiáltott fel Kelemen gyanakodó tekintetet vetve a szegényes fogatra.

Mire Görgey a zsebébe nyúlt s odaintvén Pizserát, egy fényes tallért csúsztatott a markába.

- De én elhiszem, mert látom - folytatá zavartalanul őkegyelme, tisztelegvén a dárdájával -, mindamellett nem volna célirányos, ha a tekintetes alispán úr bemenne az erdőbe vagy tovább. Hiszen át lehetne ereszteni, mert aki meg akar halni, annak ahhoz jussa van. Aztán ha csak az erdőmesterig menne a tekintetes úr, nem is kellene okvetlenül meghalni, de éppen ez a baj...

- Hogyhogy? - kíváncsiskodott az alispán.

- Hát úgy, hogy aki meghal, az ott marad helyben és be se hozhatja a pestist visszafelé, de aki meg nem hal, azt többé ugyan vissza nem ereszti Batyiba a komisszió, még ha maga a király volna se. Halálos veszedelmet nem bocsáthatunk rá a népeinkre, kérem alássan. Csak az a kérdés hát, hogy vissza is akar-e még térni a tekintetes úr vagy nem?

- Hm. Ebben igaza van - felelte Görgey -, de talán lehetne valami módot kigondolni, hogy visszatérhessek.

Pizsera úr a fülét vakarta.

- Egy lehetség van - tagolta ímmel-ámmal a főporkoláb -, föltéve, hogy csakugyan Vargáni megy a tekintetes úr.

- Úgy? Persze, hogy odamegyek. Úgy látszik ismeri Varga uramat?

- Hogyne ismerném.

- Azt mondják, valami derék ember - puhatolódzék Görgey.

- A biz az. A minap is kilencet ütött a kuglin itt a »Három mókusnál«. (Ez volt a szabadkai kocsma neve.)

- És mi volna az a lehetség?

- Az, ha két hivatalbeli perszóna elkísérné a tekintetes urat Varga uramhoz és vissza is kísérné, hit alatt vallván, hogy nem volt odább, minélfogva nyugodt lélekkel ereszthetnők vissza.

Ez okos beszéd volt, tetszett Görgeynek s tárgyalni kezdett Pizserával.

- Helyes - mondá -, tehát mégis át lehet menni.

- Az átmenés könnyebb, csak a visszajövés nehéz. Ma reggel is áteresztettünk egy lovast, aki azt mondta, hogy a tekintetes úr embere és Budára megy, de egyszersmind azt is hozzátette, hogy nem tér többé vissza. Hogy aztán Osgyánból miként ment tovább, az az ő dolga, mert Osgyánon túl is van egy ilyen komisszió, akképpen okoskodván a nemes vármegye, hogyha a pestisnek elfogy az elemózsiája ott helyben, hát ő maga is elpusztul.

- Azt mondja, hogy egy lovasember ment erre?...

- Egy katona.

- Aki azt mondta volna, hogy az én emberem?

- Hogy a szepesi alispán embere, mindnyájunkat le akart szúrni, ha át nem eresztjük. Azt mondja, Budára megy s olyan hírt viszen a palatinusnak, hogy az egész várost fel fogja perzseltetni, ha elkésve kapja. Fürmender uram megnézte az iratait és áteresztette.

- Milyen volt?

Pizsera leírta az alakját, ruháját, de legjobban emlékezett a lovára, mert bonta lába volt, ferde lámpással a homlokán.

- A Gúnár! - kiáltott fel Preszton.

- Az akasztófa Bibók volt - mormogta Görgey, most már eltalálva, hogy a titkot vitte eladni Budára, hallván Esze Tamásék beszélgetéséből a nádorispán ottidőzéséről.

Egyébiránt olyan természete volt Görgeynek, hogy a legkisebb dolog is szertelen indulatba hozta, de hidegen hagyta a legnagyobb is, ha egy másikon pepecselt; miatta ugyan a ház is éghetett volna, ha ő a körmeit nyírta, ügyet se vet rá, míg azoktól meg nem szabadul. Visszasietett tehát a tárgyhoz.

- Nos, mondja csak, porkoláb uram, kaphatnék én olyan két hites embert, amilyenekről beszélt?

- Azt csak maga bíró uram adhatna, de az nincs itt.

- Ki most a bíró?

- Nemes Kátay Dániel uram őkigyelme.

- Kátay Dániel? Hisz ismerem. Szőke, magas ember, egy kicsit biceg a bal lábával.

- De azért egyenes úton jár.

- Azelőtt esküdt volt Gömörben?

- Az a.

- A megyei határigazításnál találkoztunk négy év előtt.

- Ha ösmeri a tekintetes úr, hát talán elmehetne hozzá.

- Hol lakik?

- A Rima-soron.

- De nem szeretnék visszafordulni. Tudja, babonás vagyok. Ha talán írnék neki? Mit gondol?

- Az is megjárja - vélte Pizsera úr -, akinek az jólesik. De énnekem sokkal könnyebb volna bekocsizni. Azelőtt én is tudtam írni, nagyon szép írásom volt, de most már nehéz a kezem. Van itt a Mókusnál atramentum, meg lehet írni a levelet, a fürmender pedig lóháton van itt, hát szépen beviszi a lován valaki.

Görgey leszállott s mialatt Preszton egy kis zabot adott a lovaknak, odabent az ivóban serényen neki készült a levélírásnak, ami nagy teketóriával járt, mert papírt kellett előbb keríteni, az pedig csak nehezen sikerült és nagy áldozatok árán, mert a pocakos kocsmáros, Kelencze uram, akit mérsékelt fürgesége miatt »negyedik mókusnak« neveztek a bizalmasabb vendégei, az előkelő vendég iránti tiszteletből, nem lévén más módja, a bibliából szakított ki egy üres lapot, mely arra a célra volt bekötve a szentkönyvbe egy másik üres lappal együtt, hogy arra a születendő gyerekek írassanak rá nevük, születési vagy halálozási évük, napjuk, valamint a planéta, amely alatt születtek, de minthogy az egyik lap immár telides-tele volt írva - a föláldozott másik lappal ím el volt vetve a kocka, hogy több Kelenczének már se születni, sem meghalni nem szabad. De, amit az esetleg születendő Kelenczék rövidséget szenvedtek, ezzel az kipótoltatott a már meglevő apró Kelenczéknek, kikre az apjuk ráparancsolt, hogy uccu, gyorsan fogjanak egy öreg libát az udvaron, melynek a tolla kitépetvén, a fürmender penicilusával írótollnak fog megfaragtatni. Mindez roppant nagy mulatságot szerzett a gyerekeknek, a nagy gágogásra fakadt szárnyasokból zsivajjal és viháncolással megfogtak egy fekete gúnárt, aki aztán némi ellenállás után odakölcsönözte a leghosszabbik tollát s Görgey uram most már minden akadály nélkül megírhatta a levelet, úgy, amint következik:

»Istentől kívánatos életet kívánok adatni.

Szolgálok kegyelmednek, éljen sokáig, bíró uram!

Én Paulus Görgey de eadem, Szepes vármegye viceispánja erre járván, néminémű dologban van keveredésem Varga uramnál, erdőmesternél, ki lakik vala a szabadkai erdőben. Oda nem juthatok, mert az nemes város diszpozíciói az fekete betegség miatt, akként vagynak. Minthogy azonban nevezett Varga erdőmester lakása még nem esik a kiszentenciázott területbe, sem odavaló jutásom, sem visszavaló érkezésem nem zúdíthatja veszedelembe kegyelmeteket, ennélfogva kérem kegyelmedet, bíró uramat, hogy gyámoltalanságomban, akibe estem, engem elhagyni sem keresztényhez, sem nemesemberhez illő cselekedetnek ne tartsa, hanem ahelyett, valamely módját ejtse kegyelmed, hogy ügyemet jóra végezve, isten hírével és a kegyelmed jóakaratjával haza juthassak. Istennek ajánlom, stb.

Dátum Szabadka kocsma, ahol várok, 1703 junii ezen a szerdai napon stb.«

Megíratván a cédula és beporoztatván a falról lekapart malterral, fuvola alakra begöngyöltetett és megnyomogattatván az ujjak hegyével az így támadó kockaalakzatok által némileg bezáratott, mire átvette Pizsera és az ivó másik szögletében iddogáló csoportnál kérdést tett, hogy ki vinné be a városba a szepesi viceispán levelét?

- Micsoda? - ugrott fel maga a fürmender, az a madárképű, posztós ember, aki már megmutatkozott volt Görgey megérkezésekor a kocsmaajtóban. - A szepesi alispán? Ez volna az? A híres, nevezetes Görgey, aki a lőcsi bírót meglőtte. Én magam viszem be a levelet. Meg kell az érdemet becsülni. (A lelkesedés kiült az arcára.) Nyolc medvét lőttem már életemben és tizenhárom vadkant, de mind odaadnám, ha egy lőcsei szászt lőhetnék, becsületemre mondom. Hol az a levél, adja ide!

Pizsera átadta a levelet, a fürmender alig bírt már a lábán állani a sok bortól, de amint a lóra feltették, olyan egyenesen ült meg rajta, mintha a hátából nőtt volna ki s vágtatott, mint a nyíl, Batyi felé.

- Úgy látszik, nem szereti a szászokat - jegyezte meg Kelencze Mátyás, nagy hasát szeretettel megsimogatva.

- Meghiszem azt - vigyorgott Pizsera -, székálló legény volt Lőcsén fiatal korában, de kitiltották a városból és egyik fülét hóhérral vágatta le paráznaságért a városi tanács.

- No, lám, a vén kujon - szörnyülközött a korcsmáros -, azért kárál most annyit az erkölcsökről s azért viseli a haját lemes alakban, lesimítva a füle egykori fundusára.


TIZEDIK FEJEZET
»A MI BASÁNK« ÉS A TOVÁBBI FEJLEMÉNYEK

Kátay bíró uram éppen ítéleteket mondott ki a városházán. Mégpedig főbenjáró ügy foglalkoztatá, az asszonyi állatok hálátlanságáról, amit példásan illendő megtorolni.

Perecz István becsületes rézöntő felesége, Borbála asszony, bemenvén a hajnali órákban, mikor még a város aluszik, a rimaparti kertek egyikébe (a Dobos hentesmesterébe), egy kosár friss fiatal hagymát tépdesett ki az egyik hagymapadból, amely casus kitudódván, bíró uram nevezett Borbála asszonyt egy napig a kalodában való ülésre ítélte. Sírván-ríván az asszony, hogy ő ezt a gyalázatot túl nem éli és a Rimába veti magát, megesett rajta a tutyimutyi ura, Perecz István szíve, s rimánkodásra fogta a bíró előtt, hogy engedje, miszerint ő töltse ki asszonya büntetését a saját személyével. Bíró uram tekintélyt és rendet tartó, érsekes, kevély ember ugyan, de a szíve neki is jó, s tekintetbe véve, hogy Perecz István igen derék, érzékeny és vallásos ember, aki szép búgó hangon énekli vasárnaponkint a zsoltárokat, nagy kéréseire kivételesen megengedte, hogy ő ülhessen kalodába az asszony helyett, ami megtörténvén, az egész város ócsárolta az asszonyt és nevetett a férjen.

Elmúlt vagy két hét, s íme az asszony valamely csekélységen összepöröl a férjjel az udvaron (éppen a bíró uram portája tőszomszédságában), szó szóra, szitok szitokra esvén, indulatosan kiáltja az urára: »Hallgasson kend, nem ültem én kalodába, mint kend«, s fejéhez hagyítja a köcsögét, melyet éppen kézben tartott, megvérezni vele a fejét, amit hallván és látván a bíró, a gonosz asszonyi állatot hajdúja által maga elé idézte s olyan törvényt ül felette, hogy az asszony kapjon hat vesszőt azért, mert a Perecz uram fejét beütötte, tizenkét vesszőt pediglen azért, hogy urának az ő javáért való feláldozását annak lealacsonyítására kívánta nyelvével fordítani. Pro tertio, az egész casus, mint nem közönséges, örökíttessék meg a város krónikáiban, hogy szálljon nemzedékről nemzedékre, mint anekdota, bosztohó férjek és házasulandó legények okulására.

Legottan is diktálni kezdte a diáknak, amiben felette nagy kedve telt, mert bizonyos narratori talentum lakozék benne, midőn fürmender uram benyitott a Görgey levélkéjével.

Elolvasván az abban foglaltakat, mindjárt abban hagyott mindent, rábízván az executiót, vagyis a tizennyolc vesszők kiszolgáltatását Putnoki József vicebíró uramra, pedig ő maga is szerette az efféle látványosságokat (nőtlen ember lévén), sőt sokszor el is engedte, ha az asszony csinos idomai vagy könnyei erőt vettenek rajta.

De ha a mások gyengesége meghatotta, viszont a maga gyengesége is sokszor irányítá. Egyik az volt ezekből, hogy szeretett a nagyurakhoz dörgölődni (azért is vitte ennyire), rögtön befogatott hát és elhajtatott Görgey udvarlására, kit erősen türelmetlenkedve talált, mert a nap már leszállt volt, s a szabadkai erdő sötét mélyéből az esti szürkület látszott kilépegetni.

Megértvén bíró uram kevés szóból a környülállásokat, miután megdicsérte volna Görgey uramat, hogy milyen jó színben van és mennyire megfiatalodott, arra a kérdésre, ha van-e valamilyen mód, hogy dolgát az erdőmesternél elvégezhesse, ilyetén biztató választ adott a maga ósdi szójárásával.

- Hát igenis, a mi alispánunk, Palásthy Miklós uram deliberált erre nézve is s ezeket hagyta meg nekem. Ha pediglen valakinek a tündérkastélyba volna útja, azt át lehet ereszteni, de neve, állása és az áteresztés órája pontosan följegyzendő egy protokollumba, azzal az utasítással, hogy vajon a följegyzett időnek megfelelőleg érkezett-e meg a kastélyba, ezt a basa aláírásával, pecsétjével bizonyítsa, valamint azt is, hogy onnan mely órában távozott. Ha mindebből kiderül, hogy az illető nem lehetett odább, mint a basa kastélya, visszabocsátható lészen. Azért hát alázatosan szupplikálok kegyelmednek, ne terheltessék ezeket megcselekedni, mivelhogy a halál előtt mind egyenlők vagyunk, bocsánatot kérek, nem is az én nézetem, de a szent zsoltárok szerint, ebben a dologban pedig, bizony mondom, ha nem is vagyunk a halálé, de ott állunk mindnyájan az ambitusán.

- És ki az a basa voltaképpen? - kérdezte Görgey.

- Hát a mi basánk, a Hilil basa - felelte Kátay uram egyszerűen.

- De hisz a törököket már régen kiűzték innen Hontból[16] is.

- Hiszen éppen az, hogy mindenünnen kiűzték, csak nekünk van - mondá a bíró kevélykedve.

- Mi módon maradhatott itt? - tűnődött Görgey.

- Jaj, instálom, nem afféle maradék basa ez. Azóta jött ez ide, de nem haddal. Idevaló birtokos, mint a többi idegen országból származott és itt birtokot szerzett nagyurak. Az övé a szabadkai erdő, melyet a Balassáktól vett meg. Szereti ezt a helyet, gyönyörű kastélyt építtetett benne, roppant kőfallal körülvéve, abban tartja a feleségeit - isten bűneül ne vegye, szám szerint nyolc darabot.

- Nem rossz az ilyen példa a népnek?

- Dehogy. Ez ugyan nem ragadós, hm. Itt az egy feleség is sok. Éppen ma vetődött elő egy elrettentő eset, de el se mondom, mert megutálná kegyelmed az asszonyi nemet. Aztán minálunk nagyon szeretik a basát, igen jó kis emberke. Annyi a pénze, mint a polyva és olyan könnyen adja ki, mint egy katonatiszt. Kereskedők, ötvösök, mesteremberek abból élnek, hogy a feleségeinek szállítanak, mert ő maga keveset van itt. Néha-néha itt toppan, éjjel jön, isten tudja honnan, itt tölt néhány napot, azután megint eltűnik egy éjjel, isten tudja hova, hanem az asszonyai vígan élnek és tömérdeket költenek selyemre, posztóra s mindenféle encsebencsére. Maga a nagyúr csupa jószív, ha valakinek a háza megég, ingyen fát ád az erdejéből, rőzsét a szegényebb nép szabadon szedhet a roppant területen. Varga uramnak, az erdőmesterének meg van hagyva, hogy a szegényebb emberek sertéseit, ámbár a sertések tisztátalan állatok a Mohamed tanai szerint (üsse kő a tudományát), ingyen engedje makkoltatni az erdő tölgyes részében, s azonfelül, ha bármilyen kéréssel fordulunk hozzá, mindég kinyitja erszényét az instanciáinkra; most is egy nagy harangot öntetett Besztercebányán a református eklézsia számára.

- Derék ember lehet. Csak az a kérdés még, van-e neki is tudomása az alispánnak erről az intézkedéséről?

- Oh, bizonyosan. Az alispán úr, ha olyankor jön ide, mikor Hilil basa itt tartózkodik, mindig tesz nála látogatást, most négy nap előtt is nála ebédelt, s alkalmasint megbeszélték a modus vivendit.

Preszton ezalatt levette a lovacskák fejéről a zabos zacskókat, Kátay uram pedig följegyezte egy cédulára, hogy a cédula átadója valamivel esti nyolc óra után a szabadkai korcsmánál azzal az ígérettel távozott Osgyán felé, miszerint útjának az erdei kastély a végcélja, ami a kegyelmes úr által bizonyítandó lészen aláírásával és pecsétjével.

- Ezt is köszönöm - hálálkodott Görgey, barátságos parolát csapván a bíró markába -, és ha valamikor alkalmam lesz, bizony megszolgálom kegyelmednek.

Ezzel aztán felült a kocsira s még egy kérdést intézett a bíróhoz:

- Azt mondták nekem imént az emberei, hogy a sógorom, Darvas uram, meghalt volna. Mi módon tudják meg kegyelmetek az ilyen híreket?

- Eleven láncot állítunk az erdőbe, minden reggel; száz lépésnyire egy-egy embert, míg csak a lánc Osgyánt nem éri az erdő végén - ahol aztán a losonci doktor, tudós Makulyik József (ördöngös egy fickó, hogy állandóan ott mer lenni) átkiáltja a híreket a legközelebbi emberünknek (olyan hangja van, azt mondják, mint egy bölömbikáé), s a mi emberünk odább adja embertől-emberhez egész a szabadkai komisszióig. Így vesszük a téns vármegye rendeleteit is. Hanem ma reggel már nem volt helyén a doktor. Úgy látszik, neki is harangoztak.

- No, az isten áldja meg, bíró uram!

- Kegyelmedet is hozza vissza friss jó egészségben a minden seregeknek ura!

Ily kölcsönös jókívánatok váltása mellett végre megindult Görgey az erdőnek, mely lassú zúgással hívta az éjt. Szinte búsnak lehetett volna mondani, mert a szárnyasok csipogása és vidám füttye megszűnt, csak a harkály kopácsolt itt-amott, vagy egy szaladó mókus okozott múló zörejt. A füvek, páfrányok, bokrok között millió bogár cirpelt és nyüzsgött. A közelben harang kondult meg. Mi lehet ez? Talán a basa kastélyában vacsorához kongatnak? De hisz a kastély a leírás szerint balra van, a harangszó pedig jobbról hangzik. Nem Osgyánban harangoznak-e a szárnyra ereszkedő lelkeknek? Mintha tömjénszagot, halottszagot hozna onnan a fák koronájának végtelen rostélyzatán átsuhanó szél. Görgey hátán borzongás futott végig.

- Milyen szomorú este ez, Preszton, milyen szomorú.

Most már bal felől szólott a harang, bim-bam, ünnepélyes hanghullámokban.

- Az ördög vigyen el engem - kiáltott fel Preszton -, ha nem valami kitanult vén bagoly csintalankodik velünk.

- Ne beszélj!

- A baglyok a csalódásig tudják a harangszót utánozni. Én már egyszer megjártam velök suhanc koromban, a Dunántúl éjjel eltévesztettük az utat, a harangszóról azt hittük, hogy valami falut érünk, ha irányában indulunk s bemásztunk szépen a Bakonyba, hogy két napig étlen-szomjan nem bírtunk belőle kikecmeregni. Az aztán a ménkő nagy erdő!

Hanem iszen a szabadkai se kutya. Szabadkától Osgyánig terjed, lapos földön, akár az asztal. Pihenő föld, mely talán még soha nem látott ekét. Szűz föld, melyen még nem követett el erőszakot emberi akarat. Ezt hozd, azt hozd. Azt hoz, amit akar. Derékig érő ős füvek borítják, néhol nagy darabon átszakíthatatlan iszalagok fonják össze az ős faarisztokratákat, melyek kevélyen merednek az égnek óriás lombkoronáikkal. A híres Jánosik, a tót legendák betyárja, itt méri a vásárosoktól elrabolt posztót vándorló diákoknak, az egyik bükktől a másikig. Ez a rőfje. Az esthomályban lassan-lassan összefoly minden, alig lehet már megkülönböztetni valamit. Egy szürke folt az út mellett: a pásztortűz helye; egy darab feketeség a hatalmas fatörzsön, ebbe a villám ütött bele. Pirinyó fénylő csillagocskák a bokrokon: szentjánosbogarak. Csillámló ezüst vászon kiterítve az erdei tisztáson - a hegyekből lesiető patak. Huh, mi az? A kocsizörgés szomjas szarvascsordát riasztott fel, mely elálló szarvaival gallyat törve, iszonyú robajjal hanyatt-homlok rohan az erdő belsejébe. Az erdő madarai fölrebbennek erre nagy környéken, a bagoly abbahagyja a harangozást, a fa gallyai közt meglapult mókus ijedten nyitja ki fekete serét-szemét, csivogva száll föl a vércse s körös-körül kering a magasban, hogy aztán, meggyőződvén anyai szemmel a veszedelem elmúltáról, a leeső kő lomhaságával hulljon le a fészkébe, csak a vadzab finom magas szálához tapadt bogár ringatózik egykedvűen a maga lengő nyoszolyáján.

- Messze van-e még a major, Preszton? Tudod-e biztosan az utat?

- Nem lehet már messze, mert a vércse mindig a tyúkmajor közelében rakja fészkét. Itt lesz már valahol. Egy fehér oszlopnál kell, azt mondják, befordulni, amit valami elesett török hercegnek emeltek, de így könyv nélkül nem tudom. Ha fehér az oszlop, hát majd meglátjuk. De mintha már hallanék is kutyaugatást.

Egy kőhajításnyira elővillant, mint valami kísértet, az oszlop is. Preszton befordult a csinált útról s csakhamar két fényes szem, két megvilágított ablak mutatta, merre menjenek. A rekkenő hőség után jólesett a sötét lombsátor alatt a kocsizás. Görgey levette kalapját, hogy a hűs levegő jobban érje forró fejét, ezalatt szemét le nem vette a két ablakról: ott ül valahol a kis Rozáli, talán köt vagy olvasgat a mécs fényénél és most, mikor már olyan közel volt, hogy csak egy-két perc még odáig, valami lázas türelmetlenség fogta el és szíve hangosan dobogott. A fák közül szeszélyes árnyak kezdtek kihasadozni, közülök kilépett a megölt lőcsei bíró is, puskával a kezében, s úgy rémlett neki, mintha a kivilágított ablaknak célozna...

Jaj, ne, ne! S úgy reszketett, de úgy reszketett, hogy összegombolta a kabátját.

- Hűvös van, Preszton, nem találod, én úgy fázom.

- Csurom víz vagyok az izzadtságtól - felelte Preszton. - Hahó? hó? Csiba te, ne? Úgy nézem, tekintetes uram, hogy ez az erdőmester háza.

Egy érces hang figyelmeztette őket a sötétből.

- Ne jöjjenek közelébb, mert megütik magukat a drótban. Azzal vannak a fák átvonva. Egyébiránt mi dolguk van itt? Ugyebár eltévedtek?

- Nem - felelte Görgey. - Varga uramat, az erdőmestert keressük.

- Én volnék - felelte az előbbi hang. - Alulról jönnek, vagy felülről?

- Felülről - felelte Görgey és leugrott a kocsiról.

- Hogyan jöttek át Szabadkánál?

- Kátay városbíró engedélyével.

- Hm - felelte erre az erdőmester -, majd mindjárt világítok, de előbb engedjenek még egy-két kérdést s ne vegyék rossz néven, a nyomorúság nemcsak törvényt bont, az illő vendégszeretetet is leveszi a lábáról. A rettenetes ragály, mely Osgyánban dúl, parancsolja a nagy óvatosságot.

- Kérdezzen kegyelmed.

- Mit akarnak? Hoztak valamit?

- Ellenkezőleg, vinni akarunk.

- Mit?

- Leányt - felelte Görgey.

- Rossz helyen járnak. A leány már nincs nálam.

A Görgey szíve összeszorult.

- Hol van? - kérdé fojtott hangon.

- Sós Jánosni szolgál bent Batyiban.

- Talán nem is azt a leányt értjük mi, tévedés lehet a dologban - viszonzá Görgey.

- Más eladó leány pedig nincs nálam, akit elvihetnének. Mert az enyim még bölcsőben fekszik. Azaz, hogy igazat szóljak, van egy másik is, de az is még csak palánta és vendég a házamnál, nem hiszem, hogy azt keresnék.

- Hátha - felelte Görgey.

- No, hát akkor vissza is fordulhatnak, mert én arra becsületes parolát adtam, hogy a levegőtől is megóvom és senki fia hozzá nem férhet. Amit pedig én egyszer megmondok, az úgy szokott történni.

- Még az édesapja se férhet hozzá? - kérdé Görgey elérzékenyülve.

- Csak talán nem a tekintetes...

- Az vagyok. A Rozáli apja.

- Az már más. Isten hozta nálunk. Hej Zsuzsi! Hozz ki hamar egy lámpást, édes fiam!

Kisvártatva karcsú, fürge asszonyalak jelent meg a pitvarajtóban, kinek a lámpafénynél csak éppen a körvonalait lehetett kivenni. Varga uram átvette a lámpást és a vendégek elé lépegetett, megmutatni nekik, miképpen bújjanak át a drót alatt, mely kóbor lovasok és csavargók ellen volt kihúzva, hogy abban megbotolva ne közelíthessenek a házhoz, a drót vége az erdőmester ajtókilincséhez lévén erősítve, hogy annak a rezgése, ha el akarnák vágni, figyelmeztesse a gazdát, még ha alszik is, a közeledőre.

- Bizony, csak így vagyunk, tekintetes uram. Tessék átbújni. Isten látogatása van rajtunk.

Görgey a kezét nyújtotta s melegen rázta meg az erdőmesterét.

- Hát, hogy van a kisleányom?

- Egészséges, hála istennek, mint a makk és okos, mint egy filozófus. De hol vagy Zsuzsi? Ide nézz, Zsuzsi! Megösmered-e, ki van itt?

- Szent isten, a viceispány úr. Higgyek-e a szememnek? Jaj, de megöregedett a tekintetes úr!

- Csitt, te liba! Hogy tudsz olyat mondani - förmedt rá az ura, de minden harag nélkül. - Láss inkább a konyha után. Kocsisra, lóra legyen gondod, de főképp a mi vacsoránkra. Tessék, tessék, előre, tekintetes uram. Erre balra, instálom.

Nem is kellett kinyitni az ajtót, az úgyse volt bezárva, csak egy lepedő lógott le az ajtófélfáról, a legyek és erdei bogarak beözönlése ellen szolgált némi védfalul, melyet Zsuzsa asszony sietett félrehárítani, mert eszeágában sem volt megfogadni a gazda szavát, hogy a konyhába menjen, minden illedelem nélkül ő maga szaladt be elsőnek a szobába, hírül adni a nagy eseményt Rozáli kisasszonynak.

Az asztalon olajjal megtöltött pohár terjesztett gyér világosságot, az olaj tetején úszkálván, mint valami pirinyó gálya, egy fakarika-féle, amibe égő kanóc volt beillesztve. Az ágy mellett bölcső ringott s abban egy csecsemő aludt, összecsucsorított piros szájának ritmikus mozgásából ki lehet találni, hogy a kis angyalka most az égben van, nem ugyan a szárnyai, de a szájacskája segítségével, melyet a jó Álom néni odatapasztott az anyai emlőhöz.

A bölcső mellett ült Görgey Rozália, valami dallamot dúdolva; fehér pöttyes perkál szoknyácskája alul az egyik lába, mellyel meg-meglendítette a bölcsőt egészen a bokán fölül ki volt nyújtva, s kezdte már fölvenni azt a bizonyos ingerlő gömbölyűséget, mely a férfi szemét megrészegíti. Hát még mikor a lábacskának olyan segítségére van az arc, mint ebben az esetben, gyönyörű metszésű száj, ibolyára emlékeztető szem. Semmi szabályosság nem volt ez arcon és mégis valami édes harmónia a vonásokban, a homlok egy kicsinyt keskeny, de olyan nemes, olyan különösen boltozott, hogy az ember belebolondul. Lehetetlen megmondani, mi az, ami szép rajta - csak tetszik, nagyon tetszik és ez untig elég; ha kitalálnánk, miért tetszik, az már nem volna elég, mert nem lenne többé bűvölet, csak indokolt gyönyörködés. Hanem, ami az orrát illeti, arról már egész öntudatosan ki lehet állítani a bizonyítványt, hogy a legimádandóbb fitos orrok közé tartozott.

Zsuzsa asszony lopva közelgett Rozáliához s hirtelen befogta hátulról a szemét. Két nagy tenyerével eltakarta a kedves arcot is - mire majdnem teljesen homályosnak látszott a szoba.

- Zsuzsi - találta ki nevetve Rozáli. - Érzem a tenyereden, hogy te vagy, mert láttalak fokhagymát metélni.

- Úgy ám, de nem engemet kell kitalálni, hanem azt, aki jött - incselkedett vidáman Vargáné.

- Hát jött valaki?

- Nem vetted észre a kocsizörgést, meg a kutyaugatást?

Eközben már Görgey is belépett a szobába s türtőztette magát, hogy el ne rontsa a Zsuzsi asszony tréfáját.

- Nem érzi a kis szíved, ki van itt? - vallatta Vargáné odább.

- Kutyaugatásról beszélsz. Talán a Visztulát küldte el Kati néni? Nem?

- Ugyan, eredj! Visztula csúnya kutya, nem érdemli meg, hogy a te szíved dobogjon miatta. Olyan valaki jött, lelkecském, akinek nagyon megörülsz. Gondold el, kit szeretsz a világon legjobban.

- Ah! Ereszd el a szememet. Kitaláltam. Mari néni van itt Toporcról.

Mintha tőrt döfött volna a Görgey szívébe. Szerette volna megszakítani a jelenetet, de se lába nem mozdult, se a nyelve, megbénult mind a kettő.

- Nem az, nem az - kacagott Vargáné s incselkedő hangon hozzátette: - Pedig milyen könnyű volna kitalálni. Gondolkozzál csak, gondolkozzál, kutass a kis szíved fiókjában.

Rozáli gondolkozni látszott. Görgeynek minden idege megfeszült. Fejét lehajtva várta szavait, mint a fonnyadt növény az esőcseppeket.

- Nem bírom eltalálni - felelte Rozáli eltökélt lemondással, megrázván fejét, melyet körülrepkedett a lenszínű haja.

Ezzel a rázással aztán ki is szabadította a fejét a Zsuzsi asszony kezeiből s megpillantván apját, meglepetve futott hozzá.

- Ah, maga az, apuci? Hol jár itt, ahol a madár se jár?

Görgey zavart lett erre a derült, fesztelen megszólításra, melyben nem volt az elragadtatásból és az örömből semmi, de a ridegségből sem. Rozáli kezet csókolt, mire Görgey lehajolt és szájon csókolta cuppanósan. Ámbár nem nagyon kellett lehajolni. Rozáli felnyúlt azóta, hogy nem látta, mint egy szarvas. A Görgey szeme végigsiklott a kedves arcon és a formás alakon, aztán ott felejtette magát tovább is, mint kellett volna s látta a mozdulatot, amint kis kezével megtörli az apai csók helyét az ajkain - talán, mert nedves volt, talán, mert a bajusz ott megszúrta és viszketett. De Görgey előtt ez a mozdulat is föltépte a kísértő szellemek láncait. Egy keserű sóhajjal fordult el a gyermeklánykától, Varga uram felé:

- Mondja csak, erdőmester uram, beszélhetnék-e én most a basával?

- A mi basánkkal? Most? - mondá ez meglepetve. - Nem lehetne reggelre halasztani?

- Nem. Csak úgy engedett át a pestis-komisszió a szabadkai zárvonalon és csak úgy bocsát vissza, ha a basa pecsétjével bizonyítja, hogy mikor jöttem és mikor távoztam.

- Értem - szólt a gazda szívélyesen -, hát maradjon itt a tekintetes úr, míg a pestis tart. Biztosítom, nem lesz unalmas. Éppen ma jeleztek a csőszeim egy medvét. Azt fogjuk üldözni.

- Magam is olyan üldözött medve vagyok odahaza - morogta az alispán. - Haza kell sietnem reggel.

Varga uram a fejét vakarta. Rokonszenves, zömök férfi volt, határozott, bátor tekintetéből egyenes lélek sugárzott ki. Kevés szóval élt, mint általában azok, kik az erdő barátjai. Hallgatni kell tudni, aki az erdővel akar beszélni.

- Ejnye, de baj, de baj. Hanem azért meg kell próbálni.

Engedelmet kért, hogy átöltözhessen, azután majd elvezeti a basa kastélyába. Átment a pitvar másik oldalán lévő szobába és Görgey magára maradt Zsuzsi asszonnyal, aki ezer kérdést zúdított a nyakába, hogy mi újság Görgőn. Él-e még ez, meg amaz? Nem mentek-e még férjhez a Plavetz-lányok? Hát az édesanyám nem üzent semmit?

- Bizony nem üzent az - mentegetőzött Görgey -, de ennek én vagyok az oka, mert nem mondtam neki, hogy Rozáliért megyek.

- A Rozáliért? - kérdé a menyecske elszontyolodva. - Csak talán nem akarja elvinni?

- De bizony.

Rozáli, ki megint visszaült volt az álmodó babához s a kis pufók arcocskát nézegette a bölcső vánkosai közt, egyszerre felütötte a fejét.

- Tréfál, ugye? - s hamiskás mosollyal kacsintott az apjára, ami egyszerre elfújta a keserűségét, mint öreg hegyről a ködöt a ránevető napfény.

- De bizony itt nem hagylak többé - szólt vidámabban -, nagy leány vagy már innen-onnan, ideje, hogy kezdjek veled valamit.

Rozáli felugrott székéről s a szoknyáját két kézzel fölcsípve, hogy kurtábbnak látszassék, forogni kezdett apja előtt, mint a megperdített karika, kecsesen, negédesen, elkényeztetett gyerek módjára.

- Ej, apuci, hová tette a szemét. Hiszen még kicsiny vagyok s ha megengedi, itt maradok Osgyánban.

- Hm, Osgyánban...

Görgey elnyelte, amit mondani akart. Nem merte megszomorítani a gyászhírrel.

- Mit keresnél te ezentúl Osgyánban - egészíté ki a mondatot. - Jönnöd kell, úgy akarom.

- De ha én meg nem akarom - felelte durcásan s úgy tett a kis lábával, mintha toppantana.

Az alispán nagy gyönyörűségét lelte ebben a kötekedő feleselésben, szándékosan szőtte-fonta.

- Csakhogy a két akarat közül melyikünké a parancs, hogy gondolod? - kérdezte játszadozó hangon.

- A magáé - sietett kijelenteni, engedelmesen lehajtva a fejét, mókázó alázatossággal szinte a földig, úgy, hogy az aranyhaj, melyet az este közeledtével kibontott, átborult sziszegve a feje búbján a túlsó oldalra és betakarta az arcát. - Igen a magáé, de mit tesz az? A parancs csak akkor az, ha fél az ember a parancsolótól. De miképp is van az, hogy én egy csöppet se félek magától, apuci?

Visszahagyította hátra a hajsátorát s összeráncolta a homlokát, mint egy anyóka, aki nagyon mélyen elgondolkozik.

- Talán azért, szívecském, mert szeretsz - találgatta az alispán lágyan, csendesen. - Jer közelebb hozzám!

A fruska közelebb ment, de a fejét rázta lépegetés közben.

- Nem azért, dehogy azért.

- Hát talán nem szeretsz?

- Tisztelem.

- És miért nem szeretsz?

- Nem tudom - suttogta szomorúan, álmatagon.

- Hát azt tudod, hogy miért tisztelsz?

- Tudom. Azért, mert benne van a tízparancsolatban.

- A tízparancsolatot, ugye hé, mégis parancsolatnak tekinted...

- Mert az Istentől származik, akitől pedig félek.

- De szereted is...

- Nem én.

Vargáné sietett betapasztani a száját a tenyerével.

- Oh, te kis pogány jószágom! Ki hallott már ilyet valaha!

Rozáli kedves grimaszt vágott, ezer igéző gödör támadt a ferdére idomított orcáján.

- Ugyan, Zsuzsi, vidd el a tenyeredet, mondtam már egyszer, hogy fokhagymás.

Görgey szívét csodálatosan csiklandozta a gyermek naiv, üde locsogása. Most értette már, mért mondta Varga uram, hogy filozófus. Megfogta a kezét (olyan meleg volt, olyan édes, mint egy kis madárfészek), közelebb húzta magához, térde közé állította.

- Gyere csak ide, kis delinquens - megsimogatta azt az arany zuhatagot a fején. - Igazolja magát a kisasszony, mért nem szereti az Istent?

- Mert az Isten sem szeret engem - felelte dacosan.

- Miből tudja azt a kisasszony?

- Abból, hogy ha szeretne, hát nem vette volna el tőlem a mamámat.

Görgey elfordult, érezte, hogy a szeme megnedvesedik. Aztán felkelt székéről, fel s alá járkált a szobában, kinézett a nyitott ablakon (a zúgó erdő mondott neki valamit), aztán megállt a lányka előtt s meleg tekintete felszürcsölte a beszédes arcocska ezernyi változását, kifejezését - mintha egy rejtelmes, bús könyvet lapozgatna.

- Látod, milyen rossz nevelést kaptál s mennyire nincs az észjárásodban semmi rendszer. Szegény Katarina, jó asszony volt, de... azaz, hogy mit is beszélek? Hol is hagytam el? Igen, igen, hogy Katalin nénéd keveset törődött a lelki neveléseddel, felnőttél, mint egy kis puszpángfácska, melyet senki sem nyeseget. Nono, csak ne biggyeszd el a szájadat, mert az úgy van. Egyben még túl gyerekes eszed van, másban már koravén vagy, szóval egy valóságos kis fityfirity vagy. Azt akarom, hogy egy igazi kisasszonyt faragjanak belőled. Nincs meg a lelki fundamentumod, az irányod és összevissza beszélsz. Lásd be magad is. Azt mondod, nem szereted az Istent, azért, mert ő se szeret téged. Hát az igazán felháborító, hogy így gondolkozol az Istenről, aki mindnyájunkat teremtett s akinek a cselekedeteit emberi elme megítélni nem képes. Nemcsak egy olyan gyereké, mint te, hanem még a bölcseké sem. Mert az Isten a magáéból adta az elmét, de csak olyan csipetnyit, ami senkinek meg ne ártson. Tengerből evőkanálnyit egynek, piciny sókanálnyit másnak. Ne ásíts, mert hátba ütlek...

- Ne tessék haragudni - okvetetlenkedett közbe Vargáné. - Ami engem illet, én meg a világon a legjobban szeretem, ha a Rozáli ásít, mert akkor látom leginkább azokat az új gyönyörű fehér fogait.

Görgey elmosolyodott s ügyet se vetve egyébre, folytatta a fölvetett témát.

- De vegyük, hogy igazad volna, ámbár nincs, hogy nem szereted az Istent, mert az se szeret téged, akkor sincs a következtetéseidben semmi ésszerűség, semmi rendszer, semmi logika, mert engem sem szeretsz, holott én meg szeretlek téged. No, hát erre felelj, kis ördög!

- Ha szeretne az apuci - felelte a leány, hirtelen átcsapva gyerekes modorába -, hát bizonyosan hozott volna valamit.

- Iszen hoztam is, hogyne hoztam volna - jutott eszébe Görgeynek s kikiáltott az ablakon. - Hej, Preszton! hozd be csak azt a rimaszombati paksamétát.

Varga uram még mindig nem került elő. Görgey már aggodalmasan kezdett az ajtóra tekintgetni, léptek közeledtek, de bizony csak Preszton lépett be, csomagot hozva, melyet mohón bontott fel Rozáli az asztalon s aztán csalódva tolt félre.

- Oh, te bohó apuci! - kiáltá gyerekes fejcsóválással - hiszen nem vagyok már olyan kis leány, akinek nyalánkságokat szokás hozni.

- No és mit akartál volna?

Felhúzta a vállait pipesen:

- Hát szövetet, selymet, pántlikát, mit tudom én.

De eközben mégsem bírta megállni, hogy két pár összefüggő szárú vérpiros cseresznyét fel ne akasszon a füleire s meglóbálván szép fejét, gyönyörködjék a lityegésükben.

- Ohó, Rozália barátocskám - fakadt ki az alispán, tettetett megbotránkozással. - Mikor az én tervembe vág bele, hogy nagy leány légy, akkor azt mondod, hogy te még kis leány vagy, mikor meg neked vág be úgy a terveidbe, akkor egyszeribe nagy leánynak csapsz fel. Így nem alkuszunk, te kis róka.

- Ne bántsa szegénykét - mentegette újólag Zsuzsi asszony -, ne haragudjék rá a tekintetes úr. Hiszen a rózsa is tarthatja magát bimbónak, mikor még zöld burokban van a fele és a bimbó is rózsának számíthat, mikor már kihasadt a színes selyme.

De ezt az ékes hasonlatot már nem volt alkalma megszívlelni Görgeynek, mert behallatszott az ajtólepedőn keresztül a gazda szava.

- Immáron készen vagyok. Mehetünk, ha a tekintetes úr úgy parancsolja.

Görgey vette a kalapját s kimenve ugyancsak hátrahőkölt, midőn a pitvarban, mely a tűzhely fazekai alatt lobogó rőzsetűztől meg volt világítva, szemben találta magát egy fehér turbános, májszín kaftános törökkel. Már szinte a kalapjához nyúlt, mikor megszólalt az illető nevetve.

- Én vagyok csak. Én, Varga János.

- Kegyelmed az. Nem hittem volna. Hát mitől jó ez?

- Ez bizony arra való, kérem alássan, hogy az öreg Mohamed prófétát bolonddá tegye velem a basa, ha ugyan hagyja magát bolonddá tenni. Hogy t. i. a Korán tiltja az idegen hitű környezetet az ájtatos muzulmánoknál. Azt hiszi tehát a gazdám, hogy ha török ruhában lépek be a kastélyba, Mohamed rá nem szagol a kálvinista voltomra.

- Nem lehet az igaz - jegyezte meg Görgey. - Vagy mért tűrik meg akkor a keresztény lányokat a háremeikben?

- Hja, az asszonynak nincs lelke őnáluk.

Elhagyván a házat, jó síntelt ösvényen indultak el s balra kanyarodván egy odvas fánál, melyből lassú zümmögés hallatszott (vadméhek lakhattak benne), természetesen a basáról beszélgettek.

- Vallásos ember lehet - gondolta Görgey -, hogy ilyen kicsiségekben is formulákat keresgél.

- Nem túlságosan bigott, megissza a borocskát - védelmezte Varga -, inkább csak furcsa. Amellett azonban kedélyes, minden gőg nélkül való; nem olyan, mint a mi nagyuraink.

- Hány éve van már nála, Varga uram?

- Ez a negyedik.

- Azt mondják, csak néha jön ide.

- Egyszer-kétszer évenként rövid időre.

- És hol lakik, amikor itt nincs?

Varga uram vállat von.

- Tudja a szösz.

- Hát nem küldenek neki soha levelet vagy üzenetet?

- Nem.

- Sem ő?

- Sem.

- Hogy lehet az? Hiszen előadhatná magát olyan eset, hogy értesíteni kellene.

- Azt már én is mondtam neki egyszer, de a következő szavakkal torkollt le: »Ne kívánj tőlem fölösleges dolgokat, édes fiam. Mikor az ember elalszik s a lélek elhagyja az otthonát, vagy visszatér reggel magától, vagy vissza nem tér, de a test nem tudakozódik utána. Mármost, ha a test hagyja el az otthonát hasonlóan, vagy visszatér, vagy vissza nem tér, de mi szükség, hogy az otthon érdeklődjék utána. Allah nem kívánja ezt. Azt mondod, híradással akarsz lenni, ha szükségesnek látod, de mire való volna az? Vagy valami jót tudsz mondani és ez esetben hagyd akkorra, midőn megint találkozunk, hogy azzal is jobban örülhessünk egymásnak, vagy pedig valami rosszat üzenhetsz s ezt hagyd kérlek, minél későbbre, mert minden idő nyert idő, amelyből a gondokat ki lehet tolni egy későbbi időre.«

- Irigylem ezt a filozófiát - jegyezte meg Görgey elmélázva. - Csak egy basa koponyájában nőhetett ilyenre. De mégis különös, hogy a kocsisa vagy az inasa nem fecseg valamit.

- Egyedül jön s rendesen éjjel, úgy látszik, maga hajtja a lovakat kis kocsijában, mert senkit sem hoz magával. Ugyancsak éjjel távozik. Én csak arról tudom meg, hogy megint itt van vagy már nincs itt, hogy a minaret tetején egy kis zászló jelzi az ittlétét.

- Valóságosan úgy fest a dolog, mint valami titok - mondá az alispán élénkülő érdeklődéssel -, s amíg itt van, természetesen ki nem mozdul a kastélyából.

- Dehogy. Sétálni szeret az erdőben, némelykor átjön hozzám is. Most egypár napja majd mindennap meglátogatott, például ma is leült a ház előtt uzsonnatájt s egy pohár tejet kért a feleségemtől s Rozáli kisasszonnyal beszélgetett, tréfálgatott.

- Tud eszerint magyarul is?

- Tud valahogy törökösen, de velem németül beszélget.

- Akkor hát ne igen beszéljünk hangosan - tanácsolá Görgey -, mert hátha itt sétálgat vagy üldögél valamely fa alatt és hallja, hogyan szapuljuk.

- Attól, sajnos, nincs mit tartani, mert otthon van, ilyenkor a meleg esti órákban, mikor a hold kezd feljönni, fürödni szoktak az odaliszkjai künn a kertben, a tóban, ezeknek a nézésében gyönyörködik. Ez a legkedvesebb szórakozása.

- Teringette! - csettentett a szájával Görgey, egészen neki pajkosodva.

- Hiszen éppen ez a baj, mert olyankor meghalt ránézve az egész világ, s nem vagyok biztos, szóba áll-e most velünk. Hogy alkalmatlanok leszünk neki, abban ellenben biztos vagyok. De mindegy. Bátor ember a templomban is fütyül.

- S milyen korú lehet a basa?

- Fogatlan kecske.

Észre sem vették beszélgetés közben, mikor már ott álltak a hatalmas fehér falnál, mely a basa kéjpalotáját körülkeríti oly magasan, hogy csak a legszálasabb fák tetejéről lehetett volna belátni a palota udvarára és kertjébe. Mondják, hogy a rimaszombati nyalka ifjúság közt többen akadtak, akik nem átallották olykor felmászni egy ott a közelben álló óriási gyertyánfa tetejére, hogy a kertben sétáló odaliszkokat meglessék. Száz év előtt az ifjak fejét vágatta volna le ezért a basa. Most már Hilil basa csak a szemérmetlen fát vágatta ki.

Vaskos, roppant vaskapu egészíté ki a falat - no, ezt ugyan Botond se tudná bezúzni. Irdatlan kalapács lógott le rajta erős láncon. Ez a kalapács adhatta az egyetlen hangot, mely a külvilágból ebbe a paradicsomba behatolt. Varga uram háromszor vágott vele a kapura, de a szörnyű csattanásra sem jelentkezett senki. Ekkor aztán kivett a kaftánja zsebéből egy sípot és belefújt. Különös éles hangja volt, mely szinte áthasította a fákat és falakat, a rigófüttyből, a bika bőgéséből és a kígyó sziszegéséből összerakott sipítás tódult ki a kis szerszámból.

- Hát ez mi? - szisszent fel az ideges Görgey a füleit befogva.

- Ez afféle házi jelzés, amire okvetlenül előjön valaki s vagy beereszt bennünket, vagy nem.

- Nekem is be kell mennem?

- Nem tudom. Talán anélkül is elhiszi a basa, ha beviszem az írást s alájegyzi.

Egy félpercig sem kellett várni; a vaskapu egyik kockája csikorogva mozogni kezdett, majd egy turbános fej lett látható bent a támadt nyílásnál.

- Te vagy az, Varga efendi? - kérdezé egy kappanhang. - Mit akarsz?

- Őnagyságával, urunkkal szeretnék beszélni. Járj közbe jámbor Juszuf, hogy fogadjon.

- Ha összeszid, te léssz az oka, Varga efendi. Azt fogom mondani, hogy fenyegettél.

- Jó, jó, csak eredj Juszuf s meglásd, nem történik semmi bajod.

Juszuf erre visszatolta a vaskockát és elcsoszogott.

- Ki volt ez? - kérdezte Görgey, kit most egyszerre érdekelni kezdett ez a keleti romantika. Úgy tetszett neki, mintha ambra-illat szivárogna ki belülről.

- Egy eunuch, tekintetes uram.

- Igazi eunuch?

- Természetesen igazi.

- Kutya meg a macska - csodálkozott az alispán -, nem adnám egy vak lóért, ha egy kicsit körülnézhetnék odabent.

- Bizony nem lehetetlen, hogy része lesz benne.

De mi a basa engedélye nélkül is megtehetjük, hogy odavisszük az olvasót, ahova tilos a belépés. Mindenekelőtt ámulatba ejt egy szép kastély szép kis erkéllyel, kiugrókkal, kupolás előcsarnokkal, a bal szögletben karcsú minarettel. Nem volt megvilágítva, mindössze egy kis lámpa égett misztikus vörös fénnyel a lépcsős feljáratnál. A hold sarlója szabadon játszhatott a maga sejtető színeivel s olyannak tüntette fel, mintha barnásfehér sókockákból építették volna az Aladdin csodalámpájának szellemei. A fantasztikus holdfény (a törökök e kedves égiteste) még a kastélynál is szebben bűvölte a kertet, mely az épület hátterében kezdődött. A buja növényzet mintegy pihegni látszott, a langyos este páráit beszíva és a magáét kilehelve. Virágok, bokrok összefolytak sötét, bodros hullámokká s mintegy zsámolyául szolgáltak a nagy fáknak, melyekhez függőágyak és hinták voltak erősítve. Az egyiken nyúlánk termetű hölgy ült, testhez tapadó fehér, csalánszerű szövetben, mintha asszonyalakká formálódott bárányfelhő úsznék sötét alapon. Egy eunuch állt mellette s egyet-egyet lódított a hintán, mely fehér sávot írt le röptében a kúszó növényeknek a földön vonszolt palástjára.

Távolabb, a lombozatok rostélyzatán keresztül egy kékes, csillámló lap volt látható, mint az égnek egy odaesett darabja, melyből a csillagok följebb tolódtak. Egy tükör, kardpengékből összeállított rámában. Milyen bohókás csalódás. Nem tükör az, hanem tó, a ráma kardpengéi sások körülötte, s a kardpengékre szúrt csillagok, felnyúló fehér liliomok... Hát azok a többi mozgó, hajladozó fehérségek?

...Nyisd ki még jobban a szemedet, vagy talán hunyd be egészen, jámbor halandó, ha nyugodtan akarsz aludni az éjjel, mert azok a basa odaliszkjai, akik most a fürdéshez vetkeződnek...

A tavon innen egy kis tűzszikra piroslik. Ahol a tűzszikra pislog, ott van a basa csibukja s ahol a csibuk van, ott keresendő maga a basa is; egy puha zsölleszékben elterpeszkedve ül, lehajló lombmennyezet alatt s nézi a mámorító jelenetet. Sárga papucsokba bújtatott lábait kényelmesen egymásra rakva, miután turbánját egy csonka gallyra akasztá, izzadó homlokát meg-megtörli a fehér burnusza ujjával, húsos, duzzadt szemhéjai alul fáradtan merednek apró, kiégett fényű szemei a tóra, inkább csak megszokásból, mert a gondolata másutt jár.

Hiába, úgy van az ember alkotva, hogy mindent megun. A paradicsom is pusztán kis ideig paradicsom, azután már közönséges kert s végül csak ugar. Hilil basának új vágyai támadtak, s ez nem csoda. A kor illendő méltánylást érdemel. Egy öreg embert, aki okos, le nem köthet egyetlen vonzalom, mint valami fiatal szeleburdit. Annak már joga van a válogatáshoz. Az már filozóf, aki nem az élvezeteket keresi, hanem az összehasonlításokat, a tapasztalatokat, szóval a tudást. Az nem pazarolhatja az idejét akármire, mert őneki már kevés ideje van.

Egy süldő leánykát pillantott meg az erdőmesternél, egy ártatlan gyermeket, aki még semmit se tud, s éppen azért felette ingerlő őelőtte, aki már mindent tud. Egy-kétszer beszélt vele s azóta igézet alatt áll, folyvást fejében motoszkál a képe. Főzi a terveket, miképpen nyerhetné meg. Az a kérdés, kiféle-miféle leány? A bimbónak mindenekelőtt a tőjét kell megnézni. Mert ha egy kicsit magasan nyílik, öreg embernek nagyon nehéz felnyúlni érte. De hátha alacsonyan van? Lehajolni az öreg ember is tud. Eziránt persze Vargától lehetne felvilágosítást kapni s esetleg egyéb hasznos útmutatást és segítséget. (Csak ne volna olyan becsületes és goromba.) Okokon és módokon faragcsált furfangos elméje. Vargával bajos beszélni. Varga gyanút kapna és eltávolítaná a leánykát. Talán Vargáné útján lehetne boldogulni? Hátha szegények a szülei és könnyelműek? Nem ajánlkozhatna-e, hogy kineveli, mondjuk, énekesnőnek? Hiszen így szokták ezt a mecénások. Vagy nem alkalmazhatná-e nagy fizetéssel valaminek? A pénz végre is nagy kerítő. Igaz, még gyermek, talán csak tizennégy éves, de hát nem természetes-e, hogy egy öreg ember ilyenben lelje gyönyörűségét? Hiszen emlékszik rá, mikor fiatal gyerkőc volt, az érettebb menyecskék vonzották, a harminc évesek, vagyis akik annyinak mondták magokat, t. i. a harmincöt évesek, most ím elérve a tisztes kort, a természet szent törvénye az akkori eltávolodást a maga korabeli fehérnéptől egy hervadó generációhoz, elmésen behozza ismét egy eltávolodással a maga korabeli fehérnéptől (isten ments tőle) egy serdülő generációhoz. Gyönyörű kiegyenlítés ez s minden normális és becsületes ember tartozik vele.

Ezeket forgatta elméjében a becsületes, jámbor Hilil basa, bizonyára Allah bölcsessége iránti bámulatból, ki akképpen rendezé, hogy semmi se veszhessen el a természetben, tehát a serdülő lánykák iránti epekedés sem, csak a beosztásban mutatkozik némi különösség, midőn az eunuch megzavarta, jelentvén, hogy odakünn megszólalt a Varga efendi sípja.

- Mit akar? - mordult rá a basa.

- Fényes ábrázatod elé akarna járulni, oh, uram, mégpedig tüstént, mindennel fenyegetett, ha nem jelentem meg.

- Eredj, kérdezd meg bővebben, miről van szó.

Kisvártatva visszajött az eunuch:

- Megkérdeztem Varga efendit, arról van szó, hogy egy idegen, aki vele van, csak abban az esetben mehet vissza Szabadkára a pestis-komisszió miatt, ha Magasságod aláírással bizonyítja, hogy idejött az erdőmesterhez és innen ment vissza, vagyis hogy nem volt Osgyánban.

- Eredj, mondd meg, nem érek most rá firkálni. Ez a Varga is mindenféle embereket fölszed, hogy alkalmatlankodjék velök.

- Azt mondja, a vendége annak a lánykának az apja, akinek a virágot és datolyát vittem parancsodból tegnap.

- Ah! Úgy? - kiáltott fel a basa élénken és felugrott a székről. - Eredj és bocsásd be azt az idegen embert, vezesd őt a kék szobába.

Az eunuch földig hajtotta magát.

- Igen, uram. És Varga efendit is bebocsássam?

- Nem, nem; várja meg künn. Csak abban az esetben lehet bebocsátani Vargát is, ha az idegen nem merne egyedül belépni.

Az eunuch sietve távozott. Hilil basa pedig rendbe hozta öltönyeit, begombolta burnuszát, megigazgatta gyüremléseit, föltette turbánját, aztán szép csendesen kiverte a csibukja hamvát egy tulipán harangjába, egy picinyt fel s alá járt a kavicsos ösvényen, alkalmasint tervet készítve az idegen ember kellő kikészítéséhez, majd hirtelen elhagyta a kertet, a palota bejáratához kerülve, felcsoszogott a lépcsőkön s egyenest benyitott a kék szobába, ahol már várta az idegen egy fali festmény nézésébe merülve.

- Szálem alejkum. Légy üdvözölve födelem alatt - mondá a basa, kezeit mellén összetéve.

Görgey meglepődve fordult meg s az előre kieszelt köszöntést kezdte darálni:

- Allah nevelje meg szerencsédnek mértékét, nagytekintélyű úr és férfiú, legyen pedig...

Egyszerre azonban benne rekedt a szó, egy pillantást vetve a basára, ki e tekintettől ijedten hátrahőkölt, akaratlanul tört ki belőle a felkiáltás:

- Nini, nini! Mit keres maga itt, Quendel apó?

Quendel apó (mert ő volt), elsápadt az első pillanatban, ő is felismervén a szepesi viceispánt. Ez aztán a fátum. Hát mit vétett ő az ördögnek, hogy ezt most idehozta? Hiszen inkább azt hitte, hogy a kedvében cselekszik (t. i. az ördögnek). Oh jaj, ő hát a kislány atyja s istentelen bűnös gondolatáért, melyet a bakfis iránt táplált, nyomban utolérte a bűnhődés. Nemcsak a szégyenkezés bántotta a helyzetért, nemcsak a bosszankodás az inkognitó összeomlásáért, hanem a babonás emberek félelme is ránehezült. Nemcsak a nagytekintélyű alispánt látta magával szemben, hanem a bosszuló végzetet is, éppen a lányka apjának személyében. De ha már nem süllyedhetett egyszeriben a föld alá (ez lett volna ebben az esetben legkényelmesebb), mást alig tehetett, mint hogy hirtelen a tréfa rongyaiba öltöztette a sajnálatos eseményt.

- Hehehe - kacagott fel. - No, ez igazán kapitális! Ki mondja, hogy nincs szerencse. Hojahu! Nem adom ezer forintért. Tessék csak helyet foglalni. No, de ilyen nagy megtiszteltetés enyim szegény házamnak, ilyen rendkívüli szerencse. (Rossz színész lett volna belőle, mert olyan savanyú képet vágott ehhez a rendkívüli szerencséhez, mintha borsot harapott volna ketté.) Bizony mindjárt kiugrok bőrömből enyim örömömben. (S valóságosan elkezdett ugrálni és táncolni, mint egy szétszelesedett gyermek.) Azt kérdezi domine spectabilis, hogy mit keresem itt? Hát mi egyebet, pihenek. Hiszen eleget dolgoztam, ráfér engemre. Hiszen énértem is meghalt a Jézus.

Görgey elmosolyodott s meg nem állhatta, hogy ne évődjék vele:

- Igen, Jézus bizonyára kegyelmedért is meghalt, de úgy látom, Mohamedből is kiveszi a maga részét.

- Hát mit tudja tenni szegény fejem - mentegetőzött Quendel apó siránkozó hangon, de dicséretére legyen mondva, el is pirult, hogy még a nyaka is téglaszínű lett. - Az embert beleviszik a rossz üzletek. Oh, istenkém, a rossz üzletek. Nem lehet hinni az emberekben, domine spectabilis, oly romlottak.

- Hogyan, a rossz üzletek?

- Hát a belgrádi basa. Sok pénzem fekszik az imposztornál. Kölcsön adtam neki, nem tudja fizetni. Szultán átteszi Anatoliába, hallok, hogy elkészül, poggyászt már csomagolnak s a szegény Quendelnek még aztat se nem mond, hogy bikmag. Hanem mikor odamegyek pénzemért, vereti talpamra húsz-húsz pálcákat. No, ez nagy violencia. Igaz, hogy akkor még nem voltam nemes ember, de a talpam éppen úgy fájt, mint egy grófé. No, mondok, ezt nem hagyom annyiba, ezért izzadásba hozok a basát, minélfogva megkentem a nagyvezírt, mert a Quendel talpai csak vannak olyanok, mint más talpak, de a kezei hosszúk. Most már ráparancsolta nagyvezír a fizetést, de miből? Nem volt egyebe, csak a hárem, meg az eunuchok, meg a sok keleti pokrócok s egyéb ilyen encsebencse. Az jutott licitációra. Mindenki félt megvenni, jóformán senkise nem ígérte semmit. Hogy veszett nyélnek kerüljön legalább fejsze, magamnak kellett a portékát megtartani, elevent és nem elevent, rabszolgákat, odaliszkokat, teppicheket, csibukokat. Ejnye, nini, nem gyújt rá a tekintetes alispán úr? Dohányt is vettem vagy hat hordóval. Mert ezek a szamarak dohányt tartják hordóban s bort isszák csibuk alakú kis findzsákból.

- De iszen gonosz csont kegyelmed, akármit beszél is - nevetett az alispán jóízűen.

Erre aztán Quendel apó rezes, borostás arca is röhögésbe gömbölyödött.

- Hehehe, hahaha. Bizony így volt. Cirkumstanciák így hozták. Nyakamon maradt minden. Kinek adjam? Senkinek se nem kell. Hova tegyem? Sehova se nem fér. Hát itt van ez a kis erdőcském, idehoztam, hogy ne legyen szem előtt, mert én erkölcsös ember vagyok, akármit gondolja is rólam domine spectabilis vicecomes, aki nem szeret másokat botránkoztatni. Azóta itt áll a portéka, úgyszólván raktáron, értéke napról napra apad, mert az idő nyomokat hagy e finom testeken, az éghajlat se nem jó, kivált télen, a legszebb georgiai leány köhécsel karácsony óta és aligha el nem megy a sárguló őszi levelekkel. Otthon meg a birkák hullják magokat, métely van nekik. Allah itt pusztít, Jehova ott, mert csinálja juhokból bőröket, zsidóknak. Azonfelül a mienk Isten se pihen. Csak múlt héten égett el a putzdorfi majorom, istállók, béresházak. Nem is képzel a tekintetes úr, mennyi mindenféle gond és bosszúság nyomja embert. Legjobb, akinek semmije se nem van. De ha már van valamije, szeret utánanézni jó üzletember, vérében van utánanézés. Hát azért jövök el ide néha megtekinteni portékácskát.

- Jó, jó, csakhogy mit szól majd ehhez Quendelné asszonyom?

Quendel apó megrázkódott, mint mikor valami hideg hüllő érinti az ember testét.

- Ej - szólt azután összeszedve magát -, mit ért asszony az üzlethez? Annyit, mint paraszt az uborkasalátához. Mit szólna, arról nem is gondolkozok. Hiszen nem tudja, okos ember nem köti mindent orrára feleségének.

- De hátha én megmondanám neki?

Quendel úr megütődött e szavakon s gyanakodó tekintete nyugtalanul fürkészte az alispán arcát.

- És ugyan mit mondhatna mint tényt az alispán úr? Mindössze azt, hogy itt tetszett találni erdőben, békés fedelem alatt.

- Török basának öltözve - folytatá Görgey.

- No igen, hogy a saját ruháim ne kopjanak. Az ember végre is használja a saját övé portékáját. Mi van abban?

- Egy hárem közepette, mely szintén a saját portékája, s melyet szintén...

Kezeit elhárítólag emelte fel Quendel, s még a hajaszálai is égnek meredtek.

- Jaj, ne is mondja! Jaj, ne is ijesztgessen, édes jó patrónusom. Hiszen tudja, milyen alázatos, hű szolgája, lelkes híve voltam. Oh, ne, ne! Ne vexáljon! Hiszen nem tudja, milyen az enyim asszony. Gondolja a tekintetes úr a másvilágra és gondolja arra is, hogy még a tekintetes úr is lehet valamikor házas (isten azonban ne adja, én nem kívánok), és gondoljon arra is, hogy nem a pokol a legrosszabb hely és hogy a katlan, amelyikben az ördögök bennünket főzni fogják (ámbátor a tekintetes urat talán azok se merik), még semmise nem ahhoz képest, mint aki enyim Zsofka nyelve alá kerül. Az aztán meg van mángorolva, annak kampec.

Görgey most már majd eldőlt a nevetéstől s csupa előrelátásból leereszkedett egy szófára, mely drága, a Koránból beleszőtt mondatokkal ékesített perzsaszőnyeggel volt betakarva.

- Ej, hiszen csak tréfáltam. Már hogy is árulnám én el kegyelmedet. Hanem azért örülök, hogy a gondviselés hozzájuttatott ehhez a titkához, mert ezzel bátorságot kaptam, hogy az én titkomat viszont kegyelmedre bízzam. Olyan lesz ez, mint a diákcsere, a titka úgy lesz megőrizve nálam, mint ahogy én óhajtom, hogy az enyim meg legyen őrizve kegyelmednél. Ez az egyetlen biztos módszer a titoktartásra. De üljön le, bátyika, ide, szembe velem. Előbb azonban adjon egy csibukot az én agyaramba is.

Szemlátomást vidult a Quendel arca s fürgén szaladt, mint egy evet, az ablakhoz, hogy az alispán kívánságának megfelelő rendeletet adjon ki, mire egy-két pillanat múlva egy eunuch jelent meg, két csibukkal, s egy másik utána illatos parazsat hozott egy vastányéron.

Miután a két úr megkapta a csibukját, Quendel apó a kinyitott ablakra mutatva, így szólt bizalmas hangon:

- Nem akar a domine spectabilis kinézni?

- Minek? Innen is észlelem, hogy csillagos az éj, és nem lesz egyhamar eső.

- Hm, de a szép levegőjű éjszaka, a gyönyörű holdvilág... és a kicsikék ott lubickolnak a tóban. (Quendel apó hamiskásan hunyorított a balszemével.) Van köztük egy pár becses libácska, hm.

- Javíthatatlan vén kujon!

- Nem bánja meg a tekintetes úr! - vigyorgott Quendel úr, sunyi nézéssel.

- Hagyj békét, sátán, ne kísérts! - fenyegette meg Görgey tréfásan, majd komoly arcot vágott. - Most én atya vagyok, Quendel úr, és képtelen minden más érzésre.

- Ej, bolondság! Hiszen én is vagyok atya, nekem is egzisztálja lányom, szeretek is őtet, de az esztendő olyan hosszú, hogy az ember eleget lehet benne atya és az élet oly rövid, hogy nem eleget kóstolhat örömökből. Azonfelül atya akkor is marad az ember, ha meghal, de kóstolásnak fuccs, ha a halál aztat mond tótul, hogy »Pogy!«

Görgeyt azonban semmiféle ékesszólással nem bírta kihúzni a tervei gyűrűjéből s belevonni a selymaságba, hogy aztán mint közös kalandnak részesei, egymásra ne valljanak. Jobban bízott volna ebben az ő tervében, mint a Görgey által kilátásba helyezett titokcserében. Ámbár lehet, hogy az is jó lesz.

- Hát csak vasember a tekintetes úr? Hogy van-e dohánykában ópium? Van egy kicsi. Úgy jó az. Több szem többet lát, mint egy szem. De ópiumtól egy szem is többet lát, mint több szem, még olyant is látja, ami nincs. Ne tegyek egy kis zsámolyt a lába alá? Így ni. Most már hallgatom a tekintetes urat.

- A lányomról van szó, Quendel úr - kezdé Görgey -, teljesen kegyelmedre akarom őt bízni, mintha nem is az enyém lenne.

Quendel apó megreszketett. Álmot lát-e, álmot hall-e, vagy még csodálatraméltóbb történik? Lelkének titkos redőiben olvas ez a rendkívüli ember s most, mint a nyársra húzott pecsenyét, megforgatja őt gúnyjának maró levében s aztán bedobja a moslékos dézsába.

- Nem értem - hebegte fázékonyan s szemeit lesütötte.

- Az ok igen egyszerű. Kegyelmed jól tudja, hogy a házam Görgőn sivár, rideg medvebarlang, minélfogva a kislánykámat Osgyánba adtam a nővéremhez, Darvasnéhoz. Darvasné, valamint a férje is meghaltak pestisben, tegnap és ma temették el őket, a lánykát tehát, akit Darvasék a pestis első föllépésénél régi pesztonkájához, Vargánéhoz küldtek ide a szabadkai erdőbe, most el kell valahova vinnem. Haza nem vihetem, mert az én házam először is nem alkalmas, hogy egy kisasszony megtanulja, amire az életben szüksége lesz, másodszor pedig veszedelmes, mert hiszen kilátás van rá, hogy Lőcse városa az első kedvező alkalommal megtámadja és fölprédálja. Egy hely volna, ahova vihetném (az alispán homloka elborult), Görgey Jánosékhoz Toporcra, a sógorném derék, finom úriasszony és szereti is a lánykát (mélyen sóhajtott, megakadt, mintha a lélegzete elfúlt volna és levegő után kapkodnék). Csakhogy Toporc még veszedelmesebb hely. Magának csak megmondom, hiszen nem sokáig lehet titok, János bátyám ismét föllázadt a császár ellen.

Quendel uram élénk mozdulatot tett s nagyot harapott a csibuk borostyánszopókájába, majd beletört a foga.

- Föllázadt?

- Nem adok neki két hetet s egész Magyarország fegyverben lesz.

Quendel apó fölugrott, elkezdett föl s alá szaladgálni a szobában, s hadarni összevissza száz kérdést.

- Hol? Kitől? Hogyan? Mikor? Merre? Ki alatt?

Mindebben pedig az akart lenni kifejezve, hogy hol és kitől hallotta Görgey, hogyan hallotta és mit hallott, honnan jön a veszedelem és kitől jön stb.

- Rákóczi Ferenc herceg sereggel jön Lengyelország felől a vereckei szorosnál, s Esze Tamás, meg János bátyám eleibe mentek immár egy kis csapattal, hogy csatlakozzanak a zászlajához.

- Biztosan tud? - lihegte Quendel.

- Oly biztosan, mint a száraz szalmáról tudom, hogy lángba borul, ha égő csóvával érintik. De mi a kő lelte? Üljön le hát nyugodtan.

- Dehogy ülöm, dehogy ülöm - pattant fel Quendel úr, egyszerre minden tiszteletről és udvariasságról megfeledkezve. - Hiszen nem kefét ettem, hogy én most üljek, mint a pecsérkegomba fűbe, mikor járhatok aranyban hasig. Viszket enyim talp. Ich muss gehen. Minden minuta ezer monéta. Na moju dusu. Megyek, fogatok, megvásárolok ökröcskét, zabocskát, szétküldök embereimet országba, míg senkise nem tud háború felől. Ojjé, ojjé! Hát jön a Rákóczi-gyerek! Isten hozta! Isten hozta! Jaj, a szegény császár, szegény császár! Mennyi sok szőrt fogja az most ereszteni.

Vigyorogva gondolt a sok hadiköltségre s rohant ki, hogy rögtön fogasson, Görgey azonban visszatartotta.

- Ohó, barátom Quendel, nem úgy verik a cigányt. Előbb még más dolga lesz kegyelmednek - tette hozzá keményen -, azután nem bánom, csináljon amit akar. Egyelőre azonban egy tapodtat se mozdul. Üljön le.

Oly parancsoló hangon mondta, hogy Quendel akaratlanul engedelmeskedett. Összeesett a díványon, mint egy gombolyag, s hallgatta tovább Görgeyt, miközben ajka idegesen rángatózott a türelmetlenségtől.

- Ott hagytam el, hogy Toporcra se vihetem a leánykámat, mert Toporcot előreláthatólag a császári erő fogja felperzselni, valamelyik labanc generálisnak ez lesz az első dolga, mert hangzó jelentést küldhet fel róla Bécsbe: »A lázadó Görgey János várát seregemmel bevettem és feldúltam, családját fogságba vetettem«. Egyszerű kúria biz az, de a jelentésben vár lesz belőle. Ilyen kilátások mellett, mit gondol, Quendel úr, mire határoztam magamat?

- Semmit se nem gondolok - hörögte halálmegvető bosszúsággal.

Azonban nyomban észretért, hogy megfeledkezett önmagáról és arról, kivel beszél, s a legnagyobb nyájassággal igyekezett a megjegyzését jóvá tenni:

- Mit tudok én azt, hogy milyen gondolat terem egy olyan okos fejben, mint a tekintetes úré?

- Azt határoztam, hogy Lőcsére viszem és beadom a Klöster Matild intézetébe.

- Csak talán nem? - szólt közbe Quendel úr meglepetve.

- Igenis, mert a fal mégiscsak fal. Háborúban nem a fenyves erdő a legegészségesebb, hanem a körülkerített város.

- Hm, hm. Az enyim leányom is ott van, de én semmise nem vagyok, engemet csak utálják, és az is semmi, a tekintetes úr ellenben ellenség, akire haragszanak mirges burgerek. Hát hogy lesz az?

- Úgy lesz, hogy nem fogják tudni, kinek a lánya.

- Ne higgyünk aztat. Szászt nem lehet megcsalni. Szásznak van száz szeme, száz füle, száz orra és két esze. Az mindent megtudja.

Görgey fenyegetőn emelte fel a két ujját.

- Akkor Quendelné asszony is megtudja, hogy Hilil basa kicsoda. Fogat fogért, Quendel uram. Mert az én titkom, ha nem árulom el, csak kegyelmed révén kerülhet napfényre.

- Inkább vágják engemet négy részre, pedig szeretek egy darabban lenyi.

- Akkor én is hallgatok, mint a sír.

- Csak tessék diktálni, mit tegyek. Amit ember megtehet, Quendel megtesz. S amit Quendel megtesz, az tiszta munka, úgy értek, hogy azon még bölcs Salamon király se nem találhat legyalulni valót.

- Helyes. A lánykát eszerint elviszi Klöster kisasszonyhoz s beadja az intézetbe, mondjuk, Otrokócsy Rozália név alatt.

- Ühüm! Kezdek értenyi.

- Kifizeti érte a tartásdíjat félévenként, valamint ellátja minden szükségesekkel, amit én természetesen megtérítek. Ha pedig Klöster kisasszony bővebb adatokat kívánna...

- A hazudozást csak tessék énrám bízni. Egy kis élvezet nekem is jussa. Hosszú út, unalmas út, megérdemlek. Csak az a kérdés még, mikor induljam? Mindjárt?

- Talán reggel.

- Haj-haj, de rosszkor van ez, mikor zabocskát kellene összevenni, de nem bánok. Tehát reggel. Vagyis hajnalban, mikor még senki se nincs ébren. Akkor szoktam. Hanem (Quendel úr a homlokára ütött) egy nagy baj van, borzasztó baj jutotta eszembe.

- A zab?

- Nem a zab, hanem az áspiskígyó, az enyim Zsofka. Kisasszonyka rám fogja ösmerni, hogy Hilil basa vagyok, mert személyesen beszélgettem vele. Elmondja lányomnak, lányom elmond feleségemnek s ott vagyok, ahol a faggyú terem.

Görgey elgondolkozott.

- Nem gondolja, hogy Varga uramat kellene megbízni Rozáli elvitelével? Becsületes, derék embernek látszik. Mielőtt idejöttem, őrá gondoltam.

- Nem hiszek - rázta a fejét Quendel. - Ezek az emberek iszen becsületesek, de kényes dolog, nagy dolog, ilyet mégiscsak nemes emberre bízhatja okos ember.

- Úgyis lehetne - faragcsált odább a terven Görgey -, hogy kegyelmed elvinné Rozálit Lőcsére, de nem vinné el Klöster kisasszonyhoz, hanem valami meghitt emberére bízná. Így aztán Rozáli is beszélhetne az intézetben Hilil basáról, s a titkot mégis csak ketten tudnánk, mert ez az egy részlet semmi kulcsot se szolgáltat hozzá az illető meghitt embernek.

- Persze hogy persze, de engem ott senki se nem szeret.

- Nem ösmeri Salitius Pétert, aki a télen telepedett le Lőcsén? Ez úgynevezett fiskális, Budán, Kassán, Pozsonyban már régóta vannak ilyenek, akik a mások pöreit viszik s minden egyéb ügyeikben eljárnak jó pénzért. Már nálam Görgőn is megfordult, beidézett peres felek képiben.

- Ösmerek pernahajdert - fakadt ki Quendel apó. - A minap megbíztam, hajtson be követelésemet Krumholz Konrádon, kékfestőn, százhuszonnyolc aranyforintot. Mondhatok, nagyon rosszul festett, nem Krumholz, de az enyim követelésem. Hát mondok Salitiusnak: Nem valami biztos pénz, hajtson be carrissime felibe, szorítsa meg övé nyakát jól, hátha kiizzad, kontraktust is odaadtam kezibe, új írást is csináltunk fele részre nézve. Most pünkösdkor találkozok vele piacon, kérdezek tőle: csinált-e már valamit? - hát azt feleli a szemtelen: »Csináltam, amit lehetet, a követelésből az enyím felét behajtotam, de a kegyelmed felét, aztat már nem bírok behajtani, ám lássa, hogyan jut hozzá«. No, ezzel az emberrel én semmit se nem kezdek. Hanem van nekem, rogo humillime, egy szesztra, egy nőtestvér, özvegyasszony, a mienk Ancsura, Górafalván, ahhoz viszek kisasszonykát és megmondok: »Szesztricska, öltözz fel szépen és gyere be velem Lőcsére, ezt a kislánykát, Otrokócsy Rozálit (jól mondtam?) beviszed Klöster kisasszonyhoz s fizetsz, amit kívánják.« Ancsurka ki nem állhatja a feleségemet és már tizenöt éve nem szól hozzá, az bizony nem pletykázhat ki semmit. Hát jó lesz? Mi?

Görgey megfogta a kezét s megrázta magyarosan.

- Ez igazán jó lesz. Különben iszen megmagyarázom én Rozálinak is, hogy a csacskaság mily veszedelmekkel járhatna. Okos gyermek. Biztosítom, megérti a saját helyzetét. Kegyelmed pedig olyat tesz értem, hogy sohasem felejthetem el. Bárcsak meghálálhatnám valamikor.

- Azt bizony mindjárt most meghálálhat, ha akar.

- Én? Mivel? Mit adhassak én kegyelmednek, akinek mindene van?

- Nagyon szeretnék valamit, ami még nem van, már régen vágytam erre.

- Mire? - kérdezte Görgey kíváncsian.

- Hogy legyünk egymással pertu - mondá Quendel úr érzékenyen, csendesen. - Megteszi?

Görgey ajka körül fitymáló mosoly jelent meg, szemeiben kevély tűz gyúlt ki, de csakhamar leküzdte s újólag kezét nyújtotta:

- Miért ne tenném meg? - felelte bensőség nélkül, komor hangon. - Az ember szívesen meghoz a gyermekeiért minden áldozatot.

(No, ezt ugyan nem szívesen hozta meg.) Ami azonban egy csöppet se rontotta a Quendel kedvét. A siker embere volt. Hogy a siker miképpen áll elő, azzal ő keveset törődött, mint ahogy nem törődik a növény, hogy a fűtés által kicsikart melegtől, vagy pedig az önként ragyogó napfénytől éri el növekedését. Rögtön élt a jussal s vidáman rikkantva ütött a Görgey vállára:

- Szervusz vicispán! Huncut az úr! Most már reménylek, itt maradsz barátocskám egy kis vacsorára, szerényre.

S ezzel a nyakába borult, átölelte és se szó, se beszéd, két csattanós csókkal pecsételte meg a nevezetes mozzanatot.

Görgey megszeppenve hátrált s sietett kifogást emelni.

- Azt már nem tehetem, a szegény Vargáék derék, jó emberek és az asszony már előkészül, nem sérthetem meg őket; aztán a lányommal is beszélni kell, megmagyarázni neki egyet-mást.

- Ej, bolondság! Csak te maradjál. Olyan mulatságot csapjuk, hogy esztergomi érseg is megnyalná ujját. (Hamiskásan hunyorított a hiúzszemeivel.) Behívok őket, bruderkám...

- Kiket?

- Hát az odaliszkokat, pajtás; fogják táncolni bajadértáncot. Tyű! Milyen gyönyörűség! Valami az! Meglátsz.

De Görgey mégsem engedett a csábításoknak, aláíratta a pestis-cédulát, melyet a rimaszombati bírótól kapott, s megállapodván még némely pontra nézve Quendellel, elhagyta a kéjlakot, egy fényes tallér borravalót nyomva a kapun álló eunuch markába, aki kieresztette:

- Allah rendeletéből tevén mehess a paradicsomba - hálálkodott az eunuch.

Aminek a magyarázatát abban adta meg hazamenet Varga uram, hogy a törökök szerint a paradicsomba vezető út napokig tart. Az útszélen nemes gyümölcsökkel megrakott fák tartanak árnyékot, de a gyümölcsük oly magasan van, hogy csak tevehátról lehet elérni. Ellenkezőleg legyőzhetetlen éhség töri pocsékká a lelket. Gyalog tehát a török még a paradicsomba se szeret elindulni.




Hátra Kezdőlap Előre