7. FEJEZET
A gonosz Abu Lahab legendája

A következő napon végezte a hercegasszony a nagy „Szái” futást a maga embere kíséretében a Merva és Száfa szobrai között. Itt is nagy szüksége van a hölgyzarándoknak a férfitámaszra; mert az ezernyi jámbor hadzsadzs mind rohanva fut az utcán; s ki mentül jobban tud szaladni, annál inkább üdvezül: aki elbotlik, elesik, azt agyontapossák. Ilyenkor nem viselik a férfiak az ihramot, csak a derékcsavarót: a nők ellenben itt is tartoznak burokban járni.

A hétszeres „Szái” futás és a hétszer hét imádkozás után került napirendre a „kisebbik búcsújárás”, az el Omrah. – A gazdagok szamárháton, az úrinők tevepúpra kötött palankinban tehetik meg a szent vándorutat az Omrah kápolnáig; a szegények serege gyalog és mezítláb.

A négylábú állaton való zarándoklásnak megvan a maga előnye, de megvan a hátránya is.

Előnye az, hogy a nyeregben ülők hamarabb elérnek az Omrah kápolnához, s ott a márványpadozatra leborulva, elkezdhetik az „őlám” imáját; de a hátránya az, hogy az utánuk érkező gyalogosok meg a tetejükbe feküsznek, az őlámot végezni: úgy, hogy utoljára négy rétegben is hasalnak egymáson a hívek: s holmi gyönge mellű ember, aki legalul fekszik, bizony ottfulladhat.

Edrisz bég a hátán cepelte ki a hercegasszonyát ebbül az eleven embergarmadábul, nagy erővel kiszabadítva. Mégis bölcs intézkedés az, hogy hajadon leányt egymagában ez istentiszteletre nem bocsátanak.

Visszatérőben azután még meg kell állaniok az elátkozott Abu Lahab és az ő felesége, a „tűzifahordó nő” sírjánál.

Egész hegy lett már ebből a sírból. Minden zarándok hajít rá egy követ, százezeren századokon keresztül. Egyszer még piramis lesz belőle.

A kőhajítás után minden zarándoknak el kell mondani az Álkoránból az „átok-szurát”.

„Szégyenüljenek meg Abu Lahab kezei. Gazdasága, keze munkája semmisüljön meg. Maga égjen az örök tűzben. Éppen úgy a felesége, a »tűzifahordó nő«. Nyakukra tekerüljön pálmaháncsból készült kötél.”

Mikor este megint összejöttek a vacsoránál, azt kérdezé a hercegnő Edrisztől:

– Ugyan mit vétettek ezek az Abu Lahabék, hogy úgy megátkoztuk őket?

Edrisz bég elmondá neki a legendát.

„Mohamed próféta idejében, még a Hedzsira előtt, ahogy a próféta futásának napját nevezzük, az arab nép még bálványimádó volt. A Kába szentélyében a Hadzsár el-Aszerzuád (a szent fekete kő) mellett még fel volt állítva az aranykos szarva: ugyanazon kosé, melyet Ábrahám leölt az ő fia, Izmaël helyett, akit Allah kívánságára meg kellett volna áldoznia az oltárkövön. A gyaurok könyvei ugyan azt hirdetik, hogy Izsák lett volna az, a zsidó nép törzsapja, akit Ábrahám lekéselni szándékozott Allah tiszteletére; de ez nem hihető; mert ebben az esetben Allah nem akadályozta volna meg Ábrahámnak ezt a kegyes elhatározását. Még azonkívül háromszázhatvan bálvány volt a templomban; az esztendő minden napjára más meg más. A legfőbb bálványok voltak az „Urotál”, a boristen és az „Alilát”, a szerelem istennője; idehozta Esmer-ben Lahia király a maga házi istenét, a „Hobál”-t, s az volt a Kába kupolájára fölállítva; azután valamennyi arab törzs mind beállította a Kábába a maga külön isteneit: a Beni Horra törzs az arany datolyapálmát, a Beni Thekifek az „El-Lát” sziklát, a koreishok a „Szád-Aruát” fát; azután az „Azáf” és „Naila” istennők jelképeit; a „Chabár” királynét. Egy perzsa sah két aranygazellát küldött: azok is bálványokká lettek; még a keresztény templomokból is bevittek egy galambot, egy madonnát, s egy zsidó templomból az Ábrahám szobrát, hét nyíllal a kezében.

Mindezen imádat tárgyainak pusztulását kiáltá ki Mohamed ezzel a szóval: „egy az Isten, és az Allah! Alláhn kívül nincs több Isten”.

Az arabok ugyan azelőtt is tisztelték magát Alláht, az Ábrahám láthatatlan egyetlen Istenét; de nem igen nagyon. Az arab a szántóföldjét kétfelé osztotta: az egyik volt az Istené, a másik a bálványé. A bálvány földjét öntözte mesterségesen, az Isten földjét pedig sohasem. Azt mondta, hogy öntözze ezt az Isten maga, aki a felhőknek az ura. Ez rossz gazdaság volt. Mohamed véget akart ennek vetni. – Ekkor aztán összesúgtak ellene a bálványimádók hatalmasai, hogy elpusztítsák. – Ezek között a leghatalmasabb volt az Abu Lahab: a napistennek a papja. Mohamed egy kis kápolnát épített a láthatatlan Isten tiszteletére: ez, amelyben ma voltunk, az el-Omrah. Odajárt a híveivel ájtatoskodni.

Abu Lahab anyai nagybátyja volt Mohamednek, s mégis ilyen gonosz cselt koholt ellene. Egy nagy kutat ásatott a pusztában, azon érv alatt, hogy forrásvizet nyisson a jámbor utazóknak. – De más volt a célja. Mohamedet akarta abba eltemetni. Egy napon azt a parancsot adta ki a kútásó embereknek, hogy ha jönni fog hozzájuk egy férfi, ezzel a kérdéssel: „elvégeztétek-e már a munkátokat?” – azt menten ragadják meg és vessék bele a kútba. Mert ez az a gonosz szellem, aki megakadályozza a föld alatti vizeket, hogy a kútba folyjanak. – Rövid idő múlva aztán majd jönni fog egy asszony egy szamárral, mely rőzsekötegekkel lesz megterhelve. Ez azt fogja mondani: „íme, itt van a tüzelőfa a gonosz szellemnek a kútból kifüstölésére”. Akkor gyújtsák meg a rőzsecsomókat, s hányják bele a kútba egymás után, míg a füst meg a láng a kút száján ki nem csap.

Másnap aztán a gonosz lelkű Abu Lahab azt a hazugságot mondá Mohamednek: „íme, lássad, az általam ásatott kútban megjelent a várva várt forrás. Te légy a legelső, aki annak a vizét megízleli; kérdezd meg a munkásoktól, hogy bevégezték-e már a dolgukat?” – Mohamed nem sejtette a gonosz cselszövényt, s el hagyta magát ámítani. – Elment a kutat megtekinteni. – Útközben azonban arra gondolt, hogy íme itt is Allah keze működött, s mielőtt a kút vizéből innék, elébb betért az el-Omrah imaházba, s ott leborulva a mindenható előtt, végigimádkozá valamennyi hálaadó dicséretét a pusztában szomjúhozónak.

A hosszú ájtatosság ideje alatt maga Abu Lahab lovagolt ki a kúthoz, s leszállva a lováról, odament a munkásokhoz, s azt kérdezé tőlük: elvégeztétek-e a munkát, amit rátok bíztam? Erre a munkások őtet ragadták meg, s a saját parancsa szerint beledobták a mély kútba. Nemsokára jött az asszony a rőzserakott szamárral. Azt kérdé: „itt járt-e már a rossz szellem?” – „Már bele is dobtuk a kútba – mondák a munkások –, hallod, hogy ordít a kút fenekén?” – „Akkor füstöljétek ki a rossz szellemet ezzel a tüzelővel.” A munkások úgy is tevének, s egyik meggyújtott kéve a másik után repült alá a mélységbe, míg végre a füst és a láng a kút száján csapdosott ki. A nő tapsolt diadalmas örömében. „Most már ki van füstölve a rossz szellem!” – Abban a pillanatban látja megelenni a háta mögött Mohamedet, a prófétát, aki az el-Omrahból tért vissza az ájtatoskodás után. – „Hát ez még él?” – kiáltá elbámulva. – „Kit dobtatok hát a kútba?” A munkások mutatják az ottmaradt paripát. A „tűzifahozóné” ráismert Abu Lahab lovára. Megtudta, hogy a saját férjét égetteté meg a kút fenekén. Ekkor kétségbeesésében maga is beleveté magát a lángoló mélységbe, s azóta égnek együtt mind a ketten a Morhud mélységes fenekén, a sírjuk felett pedig nagyot nő a megátkozott kövek halma.

– Ezek bizony megérdemelték a sok átkot – monda a hercegnő, a legenda által egészen felvilágosítva.


VisszaKezdőlapElőre