13. FEJEZET
A paradicsomban

Edrisz bég úgy tett, ahogy a vének vénje mondta, de nem tanácsolá, hogy tegye meg.

Újra visszatért a tengeri úton ahhoz a völgyhöz, amelyben a körül befalazott palota volt rejtve. A tengeren nem volt kinek elmondania a titkát. Angol gőzössel utazott. Egyszer módjában lett volna szépen elmerülni a tengerben. Éjjel egy török hajó, melyen kapitány, kormányos, matrózok mind mélyen aludtak, nekiment teljes erővel az ő hajójának, s annak az oldalán házmagas rést ütött. A török hajó maga elsüllyedt, hanem az angol ki tudta magát szabadítani a veszedelmes összeköttetésből, s ezzel a nagy rongálással is be tudott vergődni a kikötőbe.

Úgy volt rendelve a Kizmet könyvében, hogy Edrisz bég a partra jusson.

A megrongált hajón senkinek sem volt gondja rá, hogy ő hová megy azután.

Nem kérdezősködött senkitől: tudta már az utat a pálmaerdőhöz.

Mikor a sűrű száraz fűtengeren, mely a lapályt beborítja, keresztülbolyongott, egy őrülttel találkozott, akinek hiányzott a fél keze, a fél szeme meg a fél füle. A fél esze is hiányzott. Nem fedte a testét egyéb, mint a dereka körül kötözött sás.

Ez az őrült útját állta.

– Hej, piros arcú fiatalember! Ne járj ezen a félreúton, ahol a kígyók laknak: a szerelem kígyói. Én is jártam ezen az úton. Egyszer jártam, elvesztettem a fülemet, másodszor is jártam: elvesztettem a szememet, harmadszor is jártam: elvesztettem a kezemet. Nézz meg engem: lásd magadat! – majd mikor visszafogsz térni.

Edrisz bég lerázta az őrültet magáról, s ment tovább az erdő felé.

A pálmaerdő körös-körül be volt kerítve vastag, tövises kaktuszsövénnyel, mely erősebb védelmet képez minden vasrácsozatnál. Azonban mégis lehetett e sövényen rést találnia, amelyen egy ember keresztülfúrhatta magát. – Amint egy résen átfurakodott a bég, egy lövés dördült el, s a golyó feje fölött süvöltött el. Ott egy önmagátul elsülő fegyver volt elrejtve, tolvajok és dúvadak ellen; ha egy hüvelyknyivel alább repül a golyó, kioltja a bég életét.

De hát az volt megírva a Kizmet könyvében, hogy őt golyó ne ölje meg.

Amint a nap lement, az éj egyszerre beállt, alkonyfényi átmenet nélkül. A pálmák alatt sötét lett.

Edrisz bég kiszemelte azt a helyet, ahonnan a gömbölyű ablakra látni, elővette a kobozát, s elkezdé azt a dalt, amit ama tüneményes éjszakán tanult az imádott hölgyétől.

Az ablak táblái az első vers eléneklése után kinyíltak. Az utolsó strófánál az ablaknyílásból elő kezdett nyomulni az a tolórács, mely hasonlít ahhoz a játékszerhez, amellyel a gyermekek a három királyok csillagát szokták a magasba emelni; csakhogy ez acélból volt. A rács elérte a végével a magas kőfal párkányát, amely kifelé meredő szegekkel volt körös-körül kiverve.

Azután egy nyíl süvöltött elő az ablakból, mely Edrisz bég lábához hullott alá. A nyíl szárnyát egy csonkított sastoll képezte. („Ha merész vagy, jöhetsz!”) A vesszejére pedig egy zsineg volt kötve.

A bég felcsavarta a zsineget a nyílvesszőre, s az majdan egy kötélhágcsót húzott alá, melynek felső vége a vasrácshoz volt megerősítve.

Azután felkapaszkodott a kötélhágcsón a fal párkányára, óvatosan kikerülve a hegyes szegek sövényét.

Most azután előtte állt a keskeny híd: az acélrácsozat. Olyan keskeny, hogy éppen csak egy embertalpnak felel meg. Akik az ablakból előretolták e kapcsos lécláncolatot, amint annak a túlsó végét beleakasztották a kőfal szegeibe, az onnan végénél fogva erősen meghúzták az egészet, hogy feszesen álljon az, mint a kötéltáncolók sodronya; mert a lágyan hajladozó keskeny bürün nincs ember, aki lebukás nélkül megkísérelhesse az átmenetelt.

A két oroszlán, amint megorrontá az idegen alakot, ordítva rohant elő az odújából, s vérszomjú dühvel ugrált fel a falra, ahol Edrisz béget megjelenni látta.

Az ifjú vitéz az egyik kezében a kobozát, a másikban a kivont kardját tartva, szétfeszített karokkal indult neki a veszedelmes útnak.

Ha olyan gyakorlott atléta nem lett volna, ez az őrült merénylet bizony a halálával végződött lesz.

Mikor a vasrácsozat közepén járt, a falba akasztott vége a rácsnak megcsúszott: a szegek engedtek, amikbe bele volt akasztva, s erre az egész kifeszített acéllécezet megtágult. Feszíteni pedig nem lehetett többé, nehogy a szegek egészen kitáguljanak a helyükből, s azzal az egész vasrács, vitézével együtt, alázuhanjon az udvarba.

Edrisz bég leveté magát a lécbürüre, úgy, hogy a derekával feküdt rajta keresztben.

„Kapaszkodjál a kezeiden!” – kiálta neki egy női hang a gömbölyű ablakból.

No az éppen végveszedelme lett volna. Akkor a két oroszlán eléri ugrás közben a lecsüggő lábait. Edrisz bég az ellenkezőt tette: a térdhajlásaival kapaszkodott a lécrácsozatba, s fejével fordult alá-felé. Akkor aztán a kardja volt az oroszlánok felé fordulva.

A felszökő fenevadak megtanulták a prédájukat tisztelni. Az fejjel lefelé csüngve is olyan csapásokat osztogatott a fejükre, hogy kudarcot vallva sompolyogtak vissza, véres pofával a bozótjukba.

Még az oroszlánok sem voltak a Kizmet könyvébe beírva.

Edrisz a térdhajlásain kapaszkodva haladt végig a lécrácson az ablakig, s ott egy szökéssel felveté magát a párkányra. Még a kobozát sem ejté ki a kezéből.

Mikor a torony ablakán beszökött, s még egészen kábult aggyal szétnézett a kerek toronyszobában, csak egy nőt látott maga előtt.

Az egy rabnő volt: fekete arcú és néma.

Mégis tudott hozzá beszélni.

Az alfabetnek csak harminchat betűje van, de az emberi kezeknek és ujjaknak száznegyvennégy. Elmondják a tíz számot: a kéz, az ujj kér, megtagad, elutasít, hívogat, parancsol, tilt, fenyeget, hallgatást int, esküszik, ígér, kigúnyol, hízeleg, biztat, tapsol, áld, átkoz, szerelmet vall, szégyent takar, haragot szorít, gyűlöl, eped; a kezek, az ujjak minden gondolatot el tudnak mondani, ami az emberi szívben megszületik anélkül, hogy az ajk kimondaná azokat.

Edrisz bég megértette a néma beszédből, hogy várják.

A rabnő egy alacsony vasajtót kinyitva, azon bevezette Edrisz béget egy sötét, ablaktalan terembe.

Ott nem látott semmit, hanem hangokat hallott. Beszélő hangokat.

Az egyik hang azt mondá:

– „Hol vagy piros arcú ifjú?”

A másik hang így szólt:

– „Én álmodtam a piros arcú ifjúval.”

A harmadik így mondta:

– „Én öleltem ébren a piros arcú ifjút.”

A fekete rabnő eltűnt a még feketébb sötétségben.

Edrisz bég egyedül maradt.

Arra mind a három hang elkezdett hangosan csókokat csattogatni.

Edrisz bég a sötétben arrafelé tapogatózott, ahonnan a hang jött.

„Én öleltem ébren a piros arcú ifjút!”

Az a mondás egyre-másra ismétlődött.

Már olyan közel ért a hanghoz, hogy a kinyújtott karjával el kellett érnie annak a kimondóját. Feléje nyúlt. Akkor aztán jól megharapta valami a kezét. A három csókoló hang helyett három rikácsoló kiáltozás támadt körülötte.

Ekkor egy eddig észre nem vett csapóajtó emelkedett föl előtte a falban eltűnve, s a szomszéd csarnokból tündéries zöld színű világosság tört át a sötét szobába. Akkor látta Edrisz bég, hogy a három beszélő hang tulajdonosa három papagáj: egy szürke, egy zöld és egy bóbitás.

Ez az utolsó volt, amely megharapta.

Még a madara is arra volt megtanítva, hogy előbb csókoljon, azután harapjon.

A világos csarnokból azonban már egészen más hangok zendültek eléje. Leánykacaj.

Amint a felvonult csapóajtón belépett, egy kivilágított termet látott maga előtt, melynek minden fala tükörből volt.

Azt hitte, egy egész paradicsomot lát maga előtt, tele hurikkal: amint egyik tükör a másiknak adta át a leánycsoportot. Egy véghetetlen hosszú folyosónak látszott az; százszor ismételve ugyanaz a tükörkép, az elenyésző homályosságig.

S amint belépett ebbe az érzékcsaló terembe Edrisz, saját magát látta egyszerre a végtelen folyosóbul százszorozott alakban előlépni. Úgy tetszett, mintha ezer viaszgyertyát látna égni pedig tán csak tíz volt: éppen annyi, ahány a leány.

Voltak közöttük fehérek, feketék, barnák, szőkék, kék szeműek; fiatalok mind; ahány, annyiféle öltözetben.

Őrajta nevettek.

Volt is okuk rá.

Edrisz bégnek azóta, hogy háborodott futását megkezdte egy álomkép után, eszébe sem jutott, hogy ruhát is kellene változtatni. Öltözete szakadozott volt, csak az aranypaszománt tartotta össze, s a selyem még rongy korában is selyem, csakhogy a rongyok között a selyem az egyedüli nevetséges rongy.

A haja nem volt azóta borotválva; négy évszak alatt megnőtt, összecsapzott elöl-hátul, úgy lógott szerteszét a vállára, homlokára. Semmivel sem volt különb annál a másik őrültnél, akivel a bozótban összekerült.

A kezeiben pedig tartott egy kobozt meg egy szablyát. Olyan volt, mintha a kardjával akarna hegedülni.

A fekete rabnő magyarázta néma jelekkel a többinek, hogy jött át a veszedelmes léchídon a vendég, fejjel aláfelé fordulva, s hogy ugráltak utána fel az oroszlánok. Azon kacagtak olyan nagyon.

Hanem amint Edrisz bég egyet dobbantott a lábával haragosan, vége lett egyszerre minden nevetésnek.

A leányhad vette észre, hogy ez parancsoláshoz szokott uraság, s amint egy ráncos képű vén banya megjelent közöttük, egyszerre engedelmes lett valamennyi: alázatosan közelítettek a csodálatos vendég felé, megcsókolták a kezeit, bevezették egy márványszobába, melyben a magasból okádta alá egy réz dzsinnfej a meleg vizet egy medencébe. Ott megfürösztötték, bedörzsölték illatos olajokkal; a haját csigákba göndörítették; a szakállába gyöngyöket fűztek; azután felöltöztették pompás, arannyal és gyöngyökkel hímzett ruhákba, a feje körül kínai szövetből csavartak turbánt, amelybe gyémántforgós kócsagtoll bokréta lett tűzve, s akkor a két legszebb leány, kétoldalt karonfogva, felvezette Edriszt egy széles márványlépcsőn, mely perzsaszőnyegekkel volt borítva, egy oszlopos csarnokba, melynek hézagait roppant nagy japáni medencékbe ültetett pálmák ékesíték.

Itt egy veresrézből készült, kelet-indiai művészmunkával vésett ajtó előtt megálltak, az egy titkos rugó érintésére felemelkedett magától a falba. Itt a leányok és a vénasszony meghajtották magukat a bég előtt, s hátramaradtak; csupán a néma szerecsen rabnő fogta a kezét, bevezetve őt a megnyílt ajtón át, mely azonnal visszasüllyedt a helyére, amint a küszöböt átlépték.

Edrisz bég elámult a pompától és fénytől, mely előtte fel volt halmozva. A nagy boltozatos terem egyetlen paradicsomi kertet tüntetett elő. Körös-körül hajladozó pálmák, némelyiknek a koronája virágfürtökkel, másiké óriási gyümölcsfüzérekkel kérkedik; köztük illatterjesztő virágos bokrok, aranyalmákkal terhelt narancsfák, versenytársai a büszke gránátalmának; a karcsú jáspis- és malachitpilléreken kúszónövények kapaszkodnak fel, tele minden színű virágcsillagokkal: s azokat tarka szárnyú lepkesereg dongja körül.

A terem közepén egy szökőkút lövelli magasba zöldes vízsugarát, melynek széthulló üstöke színes üveggolyókkal labdázik.

A medence vizében csodaalakú halak úszkálnak, távol tengerek hajdani lakói, s pompázó tengeri csigák, fejlábúak mászkálnak a fenekén. A medence vizének tehát a tengerből kell idekerülni mesterséges vízvezetéken át.

S az egész tündérkertet egy világító kék boltozat fedezi be, melynek gerezdjei lazúrkővel vannak kirakva. Száz csillag és egy félhold terjeszt benne földöntúli világot. Itt már használják az újkor csodatalálmányát: a világító erőt, a villanyt. (Ez a tündérmese a legújabb korban történik, amikor már minden bűvészet valósággá válik.)

Olyan fény van itt, mint egy holdvilágos éjszakára következő hajnalon.

S a bokrokon százféle madár repked; ezek felébredtek a rögtön támadt világításra, s azt hiszik, nappal van: csevegnek, fütyörésznek, egymást ágról ágra kergetik; a fülemüle csattog, a pacsirta csicsereg, a seregélyek emberszavakat mímelnek.

S valami elandalító, bűbájos illat tölti be az egész nagy termet.

Edrisz bég bámulva járatta körül a tekintetét e megigéző pompán, s sorba olvasá le a falak párkányzatairól az Alkorán verseit, melyek arannyal voltak felírva arab betűkben.

Ki lehet az, akinek elég gazdagsága van ilyen pompát teremteni maga körül?

Ki lehet az, aki a keleti fényűzésnek szolgájává tette a művelt világ új találmányát?

Aztán az is eszébe ötlött, hogy ezt az éjszakai napfényt az ő kedvéért gyújtották fel.

Minő várva várt vendégnek kell annak lenni, akit ilyen pompával fogadnak?

A fekete rabnő a gömbölyű teremnek egy bemélyedő, sekrestyeszerű boltíve felé vezette Edriszt.

Ott a bejáratot egy rózsalugas takarta el. Fölséges egy szőnyeg! mely a magasból aláomlik, megrakva ezernyi sárga rózsával, melyeknek olyan illata van, mint az őszibaracknak. Egy selyemzsinór kétfelé húzza az eleven függönyt, s akkor belátni a fiókboltozat mélyébe.

Az egy tündéri grottát képez, melynek barlangszáda roppant hegyikristály-darabokból s tarkán összerakott piros, fehér és fekete korallokból van megalkotva: a fülke belseje nemes nyusztprémmel van kirakva, a talaja fehér medvebőrrel; a kerevetet pávazománcú madárprémek takarják, felváltva hattyúprémmel; a grotta közepén egy gömbölyű, láb nélküli asztal, vert ezüstből.

S ennek a grottának a teremből átderengő pitymallaton kívül egy szárnyas fülű idomtalan dzsinn ad világot, melynek két szeme tűzfényt lövell a magasból alá.

Itt eltűnt Edrisz bég mellől a fekete rabnő.

Edrisz bég egyedül maradt a grottában. Úgy rémlett előtte ez az egész, mint az Abul Hasszán története az Ezeregyéjszakából.

Majd valami misztikus zene szólalt meg fölötte. Az is újabb kori varázslat: felhúzott óramű, mely hárfahangokat, orgonaszót mímel, de később női hang vegyül közéje.

Visszatért ismét a virágos terembe.

Már akkor annak háttere meg volt népesülve. Fiatal leánykák álltak nagy csoportban, kék és rózsaszín lengeteg ruhákba öltözve; lantot, fuvolát tartottak a kezükben, s úgy tettek, mintha ők támasztanák azt a zenét, amit a rejtett aeolodicon játszik.

Egyszer aztán a hátsó falat takaró, csillagokkal hímzett, nehéz selyemfüggönyt szétvonták a leányok, s e függönyök alól kilépett három hölgyalak.

Három tündér a mesevilágból.

Az egyik szőke, haja mint az ezüsttel vegyített arany, hosszan, langosan omlik végig a termetén; öltözete mint a görög istennőszobroké, lágy, testhez tapadó; arca fehér-piros, hosszúkás, ajkai vékonyak, finom metszéssel, szemei sötétkékek, hosszú pilláktól árnyazva. Járása olyan, mint a sellőé.

A másik keleti jellegű arc, aranyzománcú barna szín, félhold szemöldökkel, korallpiros ajkkal; acélfényű haja göndör csigákba csavarva, az ajkak folyvást kérkedő mosolyra nyílva, s e gyilkos mosoly közé vegyül a gyöngyfogak villogása; szemének járása csupa villámtűz, nyugtalan orrcimpái szenvedélytől lüktetnek, keble feszegeti a hímzett dolmánkát s az átlátszó aranyhímzésű inget, melyet piros selyemöv szorít párduc derekához; a selyembugyogó suhog a lépteinél.

De a harmadik, aki középen jön, mind a kettőt elhomályosítja csodaszépségével. Úgy jön elé, mint Anadyomene a gráciáitól körülvéve.

Ez egy királynő!

Homlokán egy ferroniére van átszorítva, de a nagy szikrázó magányos gyémánt nem takarja el a rózsapiros szívet, melyet a természettől kapott ékességül.

Ő az: a hölgy, aki szívét a homlokán hordja.

Edrisz bég, amint őt meglátta, őrjöngve rohant eléje.

Nem szólt: de ordított, mint a fenevad, mely párját feltalálja; odaveté magát eléje, és aztán elkezdte a lábujjain, úgy csókolta végig az egész termetét, föl egész a homlokig; egész addig a szívjegyig a homlokán, s mikor azt is megcsókolta, eszmélet nélkül rogyott össze.

A három hölgy fölemelte őt karjaiba; úgy vitték a vízmedencéig, s életre locsolták.

– Mért nem hagytátok, hogy meghaljak a gyönyörtül?

Kinevették érte.

– Hisz a gyönyör az élet.

Most aztán magához szorítá Edrisz imádott hölgyét.

– Milyen régen kereslek!

– Aki szeret, az megtalálja azt, akit keres.

– Miért futottál el tőlem, mikor már az enyém voltál?

– Azt akartam, hogy bizonyítsd be, hogy szeretsz.

– Kegyetlen voltál.

– Légy te kegyetlenebb.

Arra Edrisz nem is kért engedelmet. Csókjaival akarta megfojtani a kedvesét. Szerelme bevált volna gyűlöletnek.

Így szeretnek – nem a tündérek –, hanem az oroszlánok.

A másik két leány behúzta-vonta magával az önfeledt szeretőket a virágteremből a félhomályos grottába. Ezek nem törődtek vele, hogy annyi szem látja őket.

Az ezüstasztal már akkor halmozva volt süteményekkel és ízes gyümölcsökkel, kristálypoharak, palackok, ezüstcsebrekbe hűtött drága italok voltak bőrvánkosokra rakva. Lakoma, áldomás és közben édes csók. Ez a valódi paradicsom.

Mit bánta azt most Edrisz bég, hogy mi lesz ennek az ára? A tokajihoz szítta a szőke tündér csókját, a piros borhoz a barnáét; de a pezsgőnél a tündérkirályné maga volt az ölében.

Kacagtak, daloltak; egymást buzdították a szerelemre. Nem volt semmi titkuk. Mindannyian meg voltak őrülve.

Mámora közepett Edrisz bég felkapá a serlegét és felköszönté a nagy bölcset, Alof-beth-gomál mollaht; aki megmondta, de nem tanácsolta neki, hogy idejöjjön.

– Sokáig élj még, okos ember, aki nem örülsz az életnek. Én egy ilyen éjszakáért odaadom az egész paradicsomot.

Őrült mondás volt.

S a három hölgy még nevetett rajta: összecsörrentették a poharaikat, s hosszú életet kívántak a Szuk-el-tnin-i prófétának, hogy még sok szerelmes bolondot összeboronálhasson.

Alof-beth-gomál olyan ismeretes firma volt a Kelet népeinél, mint a mekkai Kába. Ez a mennyei, az a földi paradicsomhoz egyengette az utat. Ő volt a szívfájdalomtól őrjöngők prófétája. Bizonyos, hogy a fejedelmi hölgy is felkereste a molláht. Onnan tudott mindent Alof-beth-gomál, múltat és jövendőt. Egyik szívnek a titkát ismerve kitalálta a másikét. Nem volt nála csodatétel a jövendőmondás; csupán hideg egybevetése a tényeknek s az azokat vezető indulatoknak.

A fejedelemnő (más nevét nem ismerte Edrisz, ki kérdezi egy fejedelemnőtől a nevét?) elmondatta Edrisz béggel, mik történtek vele azóta, hogy Kurban-Bajrám éjszakáján elhagyta az esküdt felesége.

A szőke leány könnyezett, a barna kacagott a történteken. Hogy találta magát egyedül a csupasz földön a fölébredő vőlegény a nászéj után? Hogy jutott eszébe Abul-Hasszán története, aki az anyja kunyhójában felébredve „Tochfa” nevét kiabálja s a testőreit keresi? Hogy rontott fel a Nagy Serifhez az eltűnt hitves után tudakozódni? – Az azt felelte neki, hogy jegyesét „Palmyrá”-nak hívják: Eldorádó fejedelemnőjének.

Mind a három hölgy kacagott, s azontúl Palmyra lett a neve a fejedelemnőnek, s palotájának a neve Eldorádó.

Onnan azután megint hogyan rohant Edrisz bég a dzsiddai kormányzóhoz, s az milyen pénzzel fizette ki. Hogy ez magasabb államtitok, amit nem szabad elárulni.

Erre mind a három hölgy elkomolyodott: mintha kettévágták volna a jókedvüket.

Palmyra az ajkára tevé a mutatóujját. A szőke hölgy Edrisz bég ajkára tapasztá a tenyerét. Hallgassunk erről.

– De maradt egy bűvszerem! – kiáltá Edrisz, kiszabadítva a nyakát a két leány ölelő karjaiból, hogy Palmyra ölébe hajthassa a fejét. – Ez a te gyűrűd, ez a talizmángyűrű, melyet eljegyzésünk napján az ujjamra húztál. Ez tudatta velem, hogy szeretsz, hogy magadhoz hívogatsz; mert ha ez nem volna igaz, álmomban lehúzhattad volna ezt a gyűrűt az ujjamról.

Erre a hercegnő még egy karikagyűrűt húzott Edrisz bég ujjára, a talizmángyűrű tetejébe, amely olyan szorosan járt, hogy azontúl csak erőszakkal lehetett volna mind a kettőt az ujjáról levonni.

A viszontlátás éje azon végződött, hogy Edrisz bég elaludt, az utolsó kiürített pohárral a kezében.

Altában azt álmodta, hogy fölébredt. Az oroszlánok udvarában feküdt. Három oroszlán volt mellette: egy sárga, egy rőt és egy fekete. Hízelegtek neki. Az egyik azt mondta: „én megeszem a fejedet!” a másik azt mondta: „én megeszem a szívedet”, a harmadik azt mondta: „én megeszem a lelkedet”. S a nyelveikkel nyalogatták az arcát meg a kezeit.

Hárfapendülésekre ébredt fel. Az oroszlánok nem szoktak hárfázni.

Bámulva tekinte szét. Azon bámult el, hogy nem az Abul Hasszán gunyhójában találja magát. Ez még mindig a tündérgrotta.

Együtt vannak mind a négyen.

Feje most is Palmyra ölében nyugszik, a tündér-fejedelemnő a hattyúprémes díványon elomolva alszik; lábainál a két leány, egymást ölelve, a pávatollas takaróval félig beburkoltan.

A grotta rózsakárpitja előtt az énekes leányok zengedezik az ébresztőt.

A vén duena, a Kadun-kiet-khuda bejön a félretolt rózsaindákon keresztül, s öregsége előjogával elkezd zsémbelni.

– Keljetek már! A hajnalt nem alvásra rendelte Allah! Halljátok, hogy énekelnek a pacsirták?

Erre mind a négyen kitörlik az álmot a szemeikből; elmondják egymásnak kölcsönösen, hogy mit álmodtak. A vén banya ért az álomlátások lehüvelyezéséhez: elmondja, kinek mit jelent az álma. Edrisz bég álma erős jel! „A macska szerelmet jelent: az oroszlán halálos nagy szerelmet!”

Ébren pedig a búcsúvételt csókok és ölelések jelzik.

A három hölgyet a kert termén át kísérik el a rabnők, míg Edrisz béget a vén duena vezeti vissza az öltöző- és fürdőszobájába. Ott újra bedörzsölik kelet-indiai illó balzsamokkal; új, pompásabb öltözetet hoznak a számára; felcicomázzák, a tükörterembe vezetik, hogy magát száz alakban megláthassa; aztán lekísérik egy vas csigalépcsőn a menyegzői terembe.

Ez is vetekedik pompában a kerti teremmel; falai malachittal kirakva. A világoszöld teremben a fehér alakok és arcok mind rózsaszínűeknek látszanak.

A hercegnő most menyasszonynak van öltözve, a két leány nyoszolyóknak. Edrisz bég Kaukázus vidéki cserkeszjelmezben. Aztán színjátékot csinálnak a szentségből. Esküvőt tartanak orosz egyházi szertartás szerint. A vénasszony ősz szakállas archimandritának álcázza magát, s végigmímeli az egész ortodox esketést, a két ezüstkoronával, a fátyolokkal; s a rabnők kórusban éneklik utána a „gospodi pomiluj”-t és a „kyrie eleyzon”-t.

Még a keresztet is előhozzák és a madonnaszobrot!

Megsértik e színjátszással egyszerre Jézust is és Mohamedet is, s gúnyt űznek Jehova és Allah nevéből!

Látszik, hogy őrültek valamennyien, s pert indítottak az égiek ellen.

Ez az egyik napon történt. A másik napon megint az óegyiptomi szokás szerint Serapis misztériumait játsszák el a menyegzővel, harmadnap a mozaita rítus mellett esküsznek meg; negyednap a Buddha-vallást paródiázzák ki; azután a Brahmahitet: egy oltár sem marad kicsúfolatlanul.

S az esküvői paródiákra következnek a lakodalmi mulatságok, minőket csak keleti fantázia képes kigondolni: indus bűvészeti mutatványok, felváltva a modern optika lélekjelenéseivel. Tüneményes cyclorámák gyönyörködtetik a szemet csodatájakkal, izgalmas jelenetekkel. Majd mesterséges automatok jönnek elő, amik a hangszereken játszanak, sakkoznak – a géppróféta, aki feladott számokat megfejt. Máskor megint betanított kajdacsok játszanak színdarabot; összefeleselve, akárcsak a legügyesebb színészek. Azután majmok jönnek elő; az emberi paródiát a nászszertartással még majomi fintorlatra eltorzítva. Majom-Edrisz és majom-Palmyra! Egy vén pávián, kék pofájú, veres hátuljú, az esketést végző Láma!

Közben eszményi élvezetek is jönnek; a szőke és a barna lány szavalja Mirza Shaffi verseit, énekli Hafiz dalait; majd meg páros táncot lejtenek, melynek csábteljes mozdulataiban az érzéki inger az eszményi tökély fokára van emelve. Termetüket: az alkotás remekét csak a lengeteg moraszövet fedi, mely minden bájt emel, míg rejtve tart; úgy tesznek, mintha csak egymásnak táncolnának, mintha csak egymást akarnák elbűvölni.

Azt megint durvább hatású látványok váltják fel. Fekete és veres szalamandereket harcoltatnak egymással; betanított sáskákat, ellenséges „árion” csigákat verekedtetnek össze; pápaszemes kígyókat táncoltatnak dobszóra.

S mindezekhez a szórakoztató mulatságokhoz egész betanult szolganő-személyzet áll készen. Mérhetlen gazdagságnak kell lenni, amiből ez mind kitelik. Ilyen udvart csak az tarthat, akinek milliói vannak, amikről senkinek sem ad számot.

Ki lehet ilyen nagy úr?

S ha ilyen nagy úr, mért nem lakik a palotájában, melyet ilyen fejedelmi fényűzéssel rendezett be?

Vagy talán maga ez a rejtélyes hölgy a korlátlan úrnője ennek a paradicsomnak?

Ennek ellene mond a befalazott kapu, az oroszlánok által őrizett udvar.

Talán egy száműzött szultánleány ez a hercegnő?

Vagy valamely kelet-indiai nábob özvegye?

Tán jegyese valami sahnak?

Edrisz bég nem sokat törte ezen a fejét. Őt csak a pillanat gyönyöre tartotta lekötve.

Annyit kitanult a szerelmeséből, hogy az, a háremnevelésen túl is, részesült magasabb szellemi kiképeztetésben. Volt fogalma az újabb kor találmányairól, s azokat nem tartotta boszorkányságnak. Még fényképezőkészülékei is voltak, amikkel ő maga és két társnője bántak. Hol azok készítettek fényképet az idilli csoportozatokról, hol ő maga. Edrisz bég volt a főalak a képeken, a hercegnővel és a leányokkal. Egész albumot készítettek belőle.

Ha ez az album valaha a kezébe talál kerülni annak, aki az oroszlánokra bízta kincsei megőrzését!

De hát arról senki sem beszélt.

Némelykor a három hölgy végigvezette Edrisz béget a palota termein, amelyek keleti pompában egymással versenyeztek. Becses kövekkel kirakott falak, aranyozott oszlopfők, zománcos arabeszkek, alkoráni mondatok arab írásjegyekkel; de semmi utánzása a természetnek: azt tiltja az Alkorán; még csak egy falevél sem. Annál kevésbé egy arckép. Az igazhívő mozlem nem engedi lefesteni a képét. Ha egy ilyen kép lett volna a palotában, Edrisz béget ez rögtön megtanította volna ennek a paradicsomnak a titkára.

Csupán egy vasajtóval bezárt szobában, mely felülről kapta egy kerek ablakon át a világosságot, voltak felhalmozva azok a kincsek, amelyeket a mozlem „bálványoknak” nevez: aranyból, ezüstből, faragott kövekből, elefántcsontból készült alakjai tevéknek, páváknak; meg egy Mózes-alak a két sugárszarvval a homlokán, aztán egy Madonna-szobor; kínai, japáni pagódlik, régi Baál- és Saturnus-baliták Mohamed előtti időkből.

Ha Edrisz bégnek lett volna figyelme a szerelme tárgyán kívül még egyéb látványra is, tán kapott volna egy néma intést e misztikus bálványalakok némelyikétől, ami megdöbbentette volna; talán szemébe ötlött már némelyik valahol? Aztán elgondolkozott volna rajta, hogy „hol”? De most már nem látott semmit, csak Palmyra arcát, s ha attól el akart csapongni, pillanatnyi tévelyedésre elidőzött a szőke és barna kísérő nők bájain: kőből, ércből faragott istenség le nem kötötte a figyelmét.

A roppant nagy palota négyszárnyú épület volt, több mint száz szobával. Egy részét roppant raktárak foglalták el, évszakokra felhalmozott élelmiszerekkel. Az alsó osztályaiban eleven állatok voltak: ökrök, juhok, a vágóhíd számára. A négyszögépület közötti belső udvar kertté volt átalakítva, francia művészettel: ott díszlettek a gyümölcs- és virágkertészet minden remekei; az utak kavics helyett csupa kaurikagylókkal és tarka cypraeákkal terítve, melyek a szerecsen államokban pénzszámba vétetnek; közepén egy halastó, tele pisztránggal, potykával, süllővel; hozzá vastag oszlopban fellövellő artézi kút adja a friss vizet. A langyos estéket e tóparton labdázás, launteniszjáték töltötte be. A felhevült leányok beleugráltak a tóba öltözetestül, s aztán megint kiszálltak a labdázást folytatni. – Ez volt a tökéletesített paradicsom: „egy” Ádám és „három” Éva.


VisszaKezdőlapElőre