Zsófi asszony pedig úgy tett, mint ahogy mondva volt neki. Bement a szobájába; meggyujtotta a mécsest, elővette a rokkát, s hogy ne legyen egyedül, elkezdett fonni, és aztán a surrogó rokkahang mellett csendesen dúdolgatta magában a leánykori fonódalt:
Leányok fonják a lenszöszt,
Beszélgetnek egymás közt:
Jajh, anyám, a fonás!
Nehéz a várakozás!
Cipőt veszek, szülöttem,
Csak ne sírjál előttem!
Jajh, anyám, jó anyám:
Nem az az én nyavalyám!
Szoknyát veszek, szülöttem,
Csak ne sírjál előttem!
Jajh, anyám, jó anyám:
Nem az az én nyavalyám!
Zsófi asszonyon kívül ugyan még a Jutka is ott volt a háznál; de annak az a nyavalyája volt, hogy amint beállt az est, őrá nézve megszűnt a világ világ lenni. Zsófi asszony odaültette őt az asztalhoz elébb tollat fosztani; de menten elaludt; Zsófi asszony tréfából telerakta neki tollszárral a leragadt szeme pilláit, az sem zsenirozta; azután kiküldte a konyhába tengerit morzsolni; ott meg a véka előtt eldűlt, a félig lemorzsolt kukoricacsutával a markában. Attól ugyan elhordhatnák az egész házat a feje felől, fel nem ébredne tőle.
Zsófi asszony már az utolsó versét dúdolta a rokkadalnak:
Legényt hozok, szülöttem,
Csak ne sírjál előttem!
Jajh, anyám, jó anyám!
Ez ám az én nyavalyám!
Amidőn egyszerre kopogtatás hangzik a konyha ajtaján.
A professzor jött volna már haza? Az lehetetlen! hisz csak az imént távozott el.
Juj, ha a napamasszony jött volna vissza!
No még nem az jött meg.
Dallos Ádi elvezette idáig Nyaviga pajtást, itt a kezébe adta az ajtó kilincsét, hogy csak rontson be bátran és egyenesen.
Hát te nem jössz be? Ahán! Értem! Hogy a kedves ne szégyelje magát miattad? Majd itt vársz addig az ajtóban. Ha erőszakra lesz szükség, hát majd hívlak!
Azzal bement a folyosóra, s elkezdett a konyhaajtón kopogtatni:
Ifjasszony! Ifjasszony lelkem! hallja-e? Nyissa ki az ajtót, hallja! Letérdelek, úgy vallom meg neki a szerelmemet. Ifjasszony, szívem! Nyissa ki kérem az ajtót.
A rejtélyes kaparásra előjött Zsófi asszony, s elállt a szeme-szája, amint ott látta térden állva a pálmavirágos jáponikában Nyaviga urat. Összecsapta a tenyereit.
Nyaviga úr! Mi a mente! Hát magát mi lelte?
Semmi sem; csak egy kis bort ittam.
De azt látom.
Hanem én magát azért szeretem.
Ne mondja!
Osztén én magát elveszem.
De már nekem van ám uram.
Azt majd kegyes engedelmével megfojtom, kérem alássan.
Hát aztán mi lesz belőlünk?
Magát meg elszöktetem.
Hová az ördögbe?
A paradicsomba.
De hátha én nem megyek magával?
Akkor elrablom. Erőszakkal elragadom.
De hátha nem bír velem?
Nyaviga úr meg akarta mutatni, hogy bír, s megragadta Zsófi asszony kezét.
Persze, hogy a helyéből se tudta őt megmozdítani. Három olyan legény, mint ő, sem bírt volna az igazi debreceni fajta menyecskével. Nem szokták azokat elrabolni.
Ezen aztán végképpen kétségbeesett a szerencsétlen szerelmes.
Akkor én felakasztom magamat ide a kéménybe.
Tudja mit, Nyaviga úr, most menjen haza, és feküdjék le szépen, aztán majd holnap többet beszéljünk erről a dologról.
Nem! Ma, vagy soha! Jön? Nem jön? Ha nem jön, mindjárt felakasztom magamat. Itt erre a jáponikazsinórra ni! Már itt a nyakamon a zsinór. Már megyek, már a kéményben vagyok; most mindjárt lógok.
Szegény Zsófi asszony igazán megijedt: még felakasztja magát itten valósággal! Mit csináljon vele?
Azt tette, hogy kifutott az utcára; hátha valaki erre megy, akit segítségül hívhatna.
Éppen a kapuban találta Dallos Ádit. Mintha csak hítták volna.
Ó, az Isten áldja meg! Jőjjön csak, nézze micsoda nagy bajom van.
Mi baj van, nagytiszteletű asszony? kérdezé Ádi, az ártatlanság semmit nem tudásával.
De meghallá ám a mély gordonkahangot Nyaviga úr is a konyhában s kikiáltott.
Gyere, pajtás, segíts!
Jőjjön, siessen! vonszolá őt Zsófi asszony.
Mit segítsek? kérdé Ádi tétovázva.
Vagy elrabolni ezt a nimfát, vagy engem felakasztani.
Ádám hidegvérrel jegyzé meg erre:
Furcsa állapotban van, Nyaviga úr.
Gyere hát! Segíts! hiszen megígérted.
Mit ígértem én a dominénak? Hiszen van egy hete, hogy nem is szóltunk egymáshoz.
Hát a tanyán? A te tanyádon!
Az én tanyámon? Én most jövök a korrepeticióról.
Hisz ott ittunk együtt, te goromba!
Ittunk? Én egészen józan vagyok.
Ahol megvallottam neked, hogy én ezt a nimfát szeretem.
Bizonyos lehetsz felőle, hogyha előttem ily tiszteletlenül beszéltél volna a professzorné asszonyság felől, kidobtalak volna a szobámból, mint ahogy ki foglak dobni most mindjárt innen.
Engemet te? A te testi-lelki jó pajtásodat? Hát nem azt ígérted, hogy segítesz az én Helénámat elrabolni Menelaustól?
Vigyázz a szádra, vakmerő! vagy velem gyűlik meg a bajod.
Ó, édes jó Dallos úr, szólítá őt a nagytiszteletű asszony. Az Isten áldja meg érte, hogy védelmez. De csak ne csináljon magának galibát miattam. Hiszen azt sem tudja ez most, hogy miről beszél.
De azt veszem észre! Még csak az volna hátra, hogy azt is rám fogja, hogy én vezettem idáig.
Hát persze, hogy te vezettél ide.
No, nem mondtam?
Mered tagadni? Hol van egy ágyú, hogy meglőjelek vele?
A tűzhely mellett állt a máktörő famozsár; azt kapta fel Nyaviga, Dallosnak irányozva az üreg száját, hogy mindjárt leágyúzza vele.
Csitt! kiálta közbe Zsófi asszony. A professzort hallom köhögni az utcán! Mindig itthon felejt valamit.
A professzor! kiálta ijedten Nyaviga úr, s erre a szóra egyszerre nyaka szakadt minden vitézségének, eldobta a vontcsövű faágyút, s rohant ajtónak, ablaknak: Jaj, hova bujjak el? A százgallérú köpönyeget is ledobta nyakából.
Fel a padlásra! tuszkolta őt Dallos.
De nem tudok mászni.
Hát pusztulj le a pincébe!
Padlás, pince mind a konyhából nyílt. Dallos leterelte a rémült pajtást a pincetorokba, maga meg felkapta a köpönyeget, s egy perc alatt fenn volt vele a padláson; mire a professzor betoppant, már hűlt helye volt mind a kettőnek.
Trifurcifer! zsörtölődék a nagytiszteletű úr. Itthon felejtettem a perspektívát; pedig az a fődolog. Nem feküdtél még le, kincsem? Nohát hozd ki: ott van a tékában, az a hosszú!
S amíg az asszony beszaladt a szobába a távcsövet keresni, azalatt, mint afféle gondos házigazda, széttekintett a konyhában, ahol világos volt a holdfénytől.
Ihol van ni! a pince és a padlás megint nyitva! Ó ez a gondatlan asszonynép. Mindent nyitva felejtenek. Minden tolvaj bejöhet rajta, meg még rosszabb emberek is.
Azzal nem restelte a fáradtságot, bezárta a padlást, pincét, s nagyobb biztosság okáért még a kulcsaikat is eltette a zsebébe.
Itt van kincsem a respektíva, szólt Zsófi asszony, kihozva azt a hosszút.
Perspektíva! Mikor tanulod már meg? No most szervusz. Sietek. Teli van a nép piaccal. Akarom mondani: a piaccal tele van a nép! (Aztán még egyszer visszatér a kapuból.) Mégsem jól mondtam: a népet egészen megtöltötte a piac!
No most már eresszük ki foglyainkat gondolá magában Zsófi asszony s felkiáltott a padlásra:
No Dallos úr, lejöhet már!
Mehetnék ám; de bezárt a professzor úr, s elvitte a kulcsot. Hanem majd kimászom én a padlásablakon.
De ki ne törje a lábát!
Nem most próbálom először.
Egy zuhanás, s utána egy iramodás jelezé, hogy Dallos csakugyan szerencsésen megmenekült.
Hát azt vajon nem csukta-e be? kérdé magában Zsófi asszony, a pinceajtóhoz sietve, s úgy tapasztalá, hogy az is be van zárva.
Nyaviga úr onnan alulról beszélt fel, mint Hamlet atyjának a lelke.
Elvitte már a tatár az öreget?
Elvitte biz a professzor a kulcsot.
Hát már én hol megyek ki akkor?
Ha csak a kulcslyukon nem.
Fölemelem a fejemmel a házat!
Tudja mit? Feküdjék bele valami üres kádba, s aludja ki magát.
Nyaviga úr látta, hogy jó lesz szót fogadni, s miután több feleletet nem kapott a kérdéseire, lebotorkázott valahogy a sötétben, ott megkapott egy üres hordót, abba beledugta a fejét, hogy le ne rágják az egerek és elaludt, de nem békével.