Zsófi asszony pedig úgy tett, mint ahogy mondva volt neki. Bement a szobájába; meggyujtotta a mécsest, elővette a rokkát, s hogy ne legyen egyedül, elkezdett fonni, és aztán a surrogó rokkahang mellett csendesen dúdolgatta magában a leánykori fonódalt:
Leányok fonják a lenszöszt,
Beszélgetnek egymás közt:
„Jajh, anyám, a fonás!
Nehéz a várakozás!”
Cipőt veszek, szülöttem,
Csak ne sírjál előttem!
„Jajh, anyám, jó anyám:
Nem az az én nyavalyám!”
Szoknyát veszek, szülöttem,
Csak ne sírjál előttem!
„Jajh, anyám, jó anyám:
Nem az az én nyavalyám!”
Zsófi asszonyon kívül ugyan még a Jutka is ott volt a háznál; de annak az a nyavalyája volt, hogy amint beállt az est, őrá nézve megszűnt a világ világ lenni. Zsófi asszony odaültette őt az asztalhoz elébb tollat fosztani; de menten elaludt; Zsófi asszony tréfából telerakta neki tollszárral a leragadt szeme pilláit, az sem zsenirozta; azután kiküldte a konyhába tengerit morzsolni; ott meg a véka előtt eldűlt, a félig lemorzsolt kukoricacsutával a markában. Attól ugyan elhordhatnák az egész házat a feje felől, fel nem ébredne tőle.
Zsófi asszony már az utolsó versét dúdolta a rokkadalnak:
Legényt hozok, szülöttem,
Csak ne sírjál előttem!
„Jajh, anyám, jó anyám!
Ez ám az én nyavalyám!”
Amidőn egyszerre kopogtatás hangzik a konyha ajtaján.
A professzor jött volna már haza? Az lehetetlen! hisz csak az imént távozott el.
– Juj, ha a napamasszony jött volna vissza!
No „még” nem az jött meg.
Dallos Ádi elvezette idáig Nyaviga pajtást, itt a kezébe adta az ajtó kilincsét, hogy csak rontson be bátran és egyenesen.
– Hát te nem jössz be? Ahán! Értem! Hogy a kedves ne szégyelje magát miattad? Majd itt vársz addig az ajtóban. Ha erőszakra lesz szükség, hát majd hívlak!
Azzal bement a folyosóra, s elkezdett a konyhaajtón kopogtatni:
– Ifjasszony! Ifjasszony lelkem! hallja-e? Nyissa ki az ajtót, hallja! Letérdelek, úgy vallom meg neki a szerelmemet. Ifjasszony, szívem! Nyissa ki kérem az ajtót.
A rejtélyes kaparásra előjött Zsófi asszony, s elállt a szeme-szája, amint ott látta térden állva a pálmavirágos jáponikában Nyaviga urat. Összecsapta a tenyereit.
– Nyaviga úr! Mi a mente! Hát magát mi lelte?
– Semmi sem; csak egy kis bort ittam.
– De azt látom.
– Hanem én magát azért szeretem.
– Ne mondja!
– Osztén én magát elveszem.
– De már nekem van ám uram.
– Azt majd kegyes engedelmével megfojtom, kérem alássan.
– Hát aztán mi lesz belőlünk?
– Magát meg elszöktetem.
– Hová az ördögbe?
– A paradicsomba.
– De hátha én nem megyek magával?
– Akkor elrablom. Erőszakkal elragadom.
– De hátha nem bír velem?
Nyaviga úr meg akarta mutatni, hogy bír, s megragadta Zsófi asszony kezét.
Persze, hogy a helyéből se tudta őt megmozdítani. Három olyan legény, mint ő, sem bírt volna az igazi debreceni fajta menyecskével. Nem szokták azokat elrabolni.
Ezen aztán végképpen kétségbeesett a szerencsétlen szerelmes.
– Akkor én felakasztom magamat ide a kéménybe.
– Tudja mit, Nyaviga úr, most menjen haza, és feküdjék le szépen, aztán majd holnap többet beszéljünk erről a dologról.
– Nem! Ma, vagy soha! Jön? Nem jön? Ha nem jön, mindjárt felakasztom magamat. Itt erre a jáponikazsinórra ni! Már itt a nyakamon a zsinór. Már megyek, már a kéményben vagyok; – most mindjárt lógok.
Szegény Zsófi asszony igazán megijedt: még felakasztja magát itten valósággal! Mit csináljon vele?
Azt tette, hogy kifutott az utcára; hátha valaki erre megy, akit segítségül hívhatna.
Éppen a kapuban találta Dallos Ádit. Mintha csak hítták volna.
– Ó, az Isten áldja meg! Jőjjön csak, nézze micsoda nagy bajom van.
– Mi baj van, nagytiszteletű asszony? – kérdezé Ádi, az ártatlanság semmit nem tudásával.
De meghallá ám a mély gordonkahangot Nyaviga úr is a konyhában s kikiáltott.
– Gyere, pajtás, segíts!
– Jőjjön, siessen! – vonszolá őt Zsófi asszony.
– Mit segítsek? – kérdé Ádi tétovázva.
– Vagy elrabolni ezt a nimfát, vagy engem felakasztani.
Ádám hidegvérrel jegyzé meg erre:
– Furcsa állapotban van, Nyaviga úr.
– Gyere hát! Segíts! hiszen megígérted.
– Mit ígértem én a dominénak? Hiszen van egy hete, hogy nem is szóltunk egymáshoz.
– Hát a tanyán? A te tanyádon!
– Az én tanyámon? Én most jövök a korrepeticióról.
– Hisz ott ittunk együtt, te goromba!
– Ittunk? Én egészen józan vagyok.
– Ahol megvallottam neked, hogy én ezt a nimfát szeretem.
– Bizonyos lehetsz felőle, hogyha előttem ily tiszteletlenül beszéltél volna a professzorné asszonyság felől, kidobtalak volna a szobámból, mint ahogy ki foglak dobni most mindjárt innen.
– Engemet te? A te testi-lelki jó pajtásodat? Hát nem azt ígérted, hogy segítesz az én Helénámat elrabolni Menelaustól?
– Vigyázz a szádra, vakmerő! vagy velem gyűlik meg a bajod.
– Ó, édes jó Dallos úr, – szólítá őt a nagytiszteletű asszony. – Az Isten áldja meg érte, hogy védelmez. De csak ne csináljon magának galibát miattam. Hiszen azt sem tudja ez most, hogy miről beszél.
– De azt veszem észre! Még csak az volna hátra, hogy azt is rám fogja, hogy én vezettem idáig.
– Hát persze, hogy te vezettél ide.
– No, nem mondtam?
– Mered tagadni? Hol van egy ágyú, hogy meglőjelek vele?
A tűzhely mellett állt a máktörő famozsár; azt kapta fel Nyaviga, Dallosnak irányozva az üreg száját, hogy mindjárt leágyúzza vele.
– Csitt! – kiálta közbe Zsófi asszony. – A professzort hallom köhögni az utcán! Mindig itthon felejt valamit.
– A professzor! – kiálta ijedten Nyaviga úr, s erre a szóra egyszerre nyaka szakadt minden vitézségének, eldobta a vontcsövű faágyút, s rohant ajtónak, ablaknak: „Jaj, hova bujjak el?” A százgallérú köpönyeget is ledobta nyakából.
– Fel a padlásra! – tuszkolta őt Dallos.
– De nem tudok mászni.
– Hát pusztulj le a pincébe!
Padlás, pince mind a konyhából nyílt. Dallos leterelte a rémült pajtást a pincetorokba, maga meg felkapta a köpönyeget, s egy perc alatt fenn volt vele a padláson; mire a professzor betoppant, már hűlt helye volt mind a kettőnek.
– Trifurcifer! – zsörtölődék a nagytiszteletű úr. – Itthon felejtettem a perspektívát; pedig az a fődolog. Nem feküdtél még le, kincsem? Nohát hozd ki: ott van a tékában, az a hosszú!
S amíg az asszony beszaladt a szobába a távcsövet keresni, azalatt, mint afféle gondos házigazda, széttekintett a konyhában, ahol világos volt a holdfénytől.
– Ihol van ni! a pince és a padlás megint nyitva! Ó ez a gondatlan asszonynép. Mindent nyitva felejtenek. Minden tolvaj bejöhet rajta, meg még rosszabb emberek is.
Azzal nem restelte a fáradtságot, bezárta a padlást, pincét, s nagyobb biztosság okáért még a kulcsaikat is eltette a zsebébe.
– Itt van kincsem a respektíva, – szólt Zsófi asszony, kihozva azt a hosszút.
– Perspektíva! Mikor tanulod már meg? No most szervusz. Sietek. Teli van a nép piaccal. Akarom mondani: a piaccal tele van a nép! – (Aztán még egyszer visszatér a kapuból.) Mégsem jól mondtam: a népet egészen megtöltötte a piac!
„No most már eresszük ki foglyainkat” – gondolá magában Zsófi asszony s felkiáltott a padlásra:
– No Dallos úr, lejöhet már!
– Mehetnék ám; de bezárt a professzor úr, s elvitte a kulcsot. Hanem majd kimászom én a padlásablakon.
– De ki ne törje a lábát!
– Nem most próbálom először.
Egy zuhanás, s utána egy iramodás jelezé, hogy Dallos csakugyan szerencsésen megmenekült.
– Hát azt vajon nem csukta-e be? – kérdé magában Zsófi asszony, a pinceajtóhoz sietve, s úgy tapasztalá, hogy az is be van zárva.
Nyaviga úr onnan alulról beszélt fel, mint Hamlet atyjának a lelke.
– Elvitte már a tatár az öreget?
– Elvitte biz a professzor a kulcsot.
– Hát már én hol megyek ki akkor?
– Ha csak a kulcslyukon nem.
– Fölemelem a fejemmel a házat!
– Tudja mit? Feküdjék bele valami üres kádba, s aludja ki magát.
Nyaviga úr látta, hogy jó lesz szót fogadni, s miután több feleletet nem kapott a kérdéseire, lebotorkázott valahogy a sötétben, ott megkapott egy üres hordót, abba beledugta a fejét, hogy le ne rágják az egerek és elaludt, de nem békével.