7. A NAGYBOTOS

A délután azonban arra volt szentelendő, hogy az elhunyt nagytiszteletű asszonyságnak a végső nagy tisztelet megadassék. Ez alkalommal esperes úr volt maga tartandó a halotti beszédet, Nyaviga úr pedig egy búcsúztatót, melyet valamikor egy nálánál nagyobb poéta egy fiatal lánykára írt volt, s melyet ő azután átfordított élemedett asszonyságra; Ádámnak pedig még ez alkalommal harsogtatni kellett ablakreszkettető hangját a szép harmóniás énekben.

Biz ennek már fele sem volt tréfa, a nagytiszteletű asszonyra.

Mindenki, aki hozzá férhetett, arról beszélt és énekelt, hogy milyen hiábavalóság minden földi birtok, mindenünk por és hamu, s hogy ez milyen jól van így rendelve; különösen az esperes úr kifogyhatatlan volt a másvilági gyönyörűségek magasztalásában, az e földi jóknak pedig oly legyalázását vitte véghez, hogy még az élő, szuszogó embernek is kedvet csinált hozzá, itthagyni tanyát és kollégiumot, s elmenni Földvárra deszkát árulni; s bizony belebeszélte volna még abba a szegény halottba is, hogy jó lesz neki magát eltemettetni, ha szerencséjére a véletlen, – vagy mondjuk, hogy a gondviselés,? – vagy mondjuk, hogy egy macska, segítségére nem jön.

Hiszen mindnyájan ismerjük azt az adomát, amidőn Gallina püspök éppen így tetszhalottá levén, nosza rajta minden titkárja, cselédje, hozzálátott, hogy amíg nem jönnek az inventáriummal, „dugd el, vedd el” amit közel talál, elkaparinthassa. Volt pedig a püspöknek egy kedvenc majma is; hát ez amint meglátta, hogy mindenki siet elcsizelni valamit a gazdájától, hogy ő se maradjon el a többitől, kapta a püspöksüveget, felrántotta a fejére, úgy iramodott tova. A tetszhalott pedig merev szemeivel látta ezt a furcsa figurát, s afelett oly nagyon elővette a nevetési inger, hogy felszakadt az idegeit lekötő merevség; felkacagta magát az innenső világra.

Éppen egy ilyen nagy felindulás kellett a nagytiszteletű asszonynak, s ezt neki is megszerezte a macska.

Tudniillik, hogy a szomszédban kenyeret sütöttek. A temetési pompára aztán mind otthagyták a befűtött kemencét: a macska ott kastankodott; egy parázs ráragadt a farkára, azzal ijedtében felszaladt a padlásra; ott volt a sok száraz kukoricahaj; az egy perc alatt lobbot vetett, s mikor éppen legjobban énekelnék a halott felett, hogy por és hamu minden világi javunk: egyszerre csak kiüt a háztetején a láng s a népség elordítja magát: „tűz van!”

De már erre a szóra elfelejti az ember a tréfát! Nem úgy értettük mi azt a por és hamuvá lételt, hogy most mindjárt meglegyen; hanem majd csak ítélet napján! Hagyd el kántus! „Ad arma!” a jelszó. Fusson oltani, aki csak bír! mert ideég a ház is.

El is futott az mind, diák, professzor, esperes, s otthagyta valamennyi a halottat, aki a koporsó fedelén keresztül jól hallhatá a tűzi lármát, hogy milyen nagy égés van a szomszédban! Ha az ide átcsap, akkor ő háromszoros halált szenved.

De bizony két jó léleknek mégis eszébe jutott a halott is. Az egyik volt Veronka, a másik volt Ádám.

Veronka nem akarta elhagyni az anyját, Ádám pedig Veronkát.

– Ó, édes Ádám, gyere, mentsük meg szegény anyámat. Vegyük ki a koporsóból, vigyük el biztos helyre, ahol nem ég meg.

– Megteszem azt Veronkám kedves, a te jó szivedért.

De amint odahajolt Ádám a megboldogultra, hogy kiemelje a koporsóból, aminek hirtelen lefeszítette a tetejét, hát az csak egyszerre a nyaka körül fonta a karjait, hogy a szegény Ádám majd nyavalyássá lett ijedtében, s ő kiáltotta most már igazán, hogy „tűz van!”

De annál nagyobb volt az örömsikoltozás Veronka részéről, amint a halottat feléledni látta; nem ijedt ő meg attól, hanem odarohant hozzá, s amíg a lábait kiemelte a koporsóból, százszor is összecsókolta azokat: „ó, én édes jó anyám! feltámadtál az én imádságomra!”

A halottaiból feltámadott beszélni ugyan még nem tudott; de elég volt az tőle, hogy élt. Nem is volt ez nagyon diskurálni való idő; mert már ugyan ropogott a tűz odakinn. Dallos hirtelen bebugyolálta a jámbor lelket a szemfödelébe, a koporsó födelét újra helyére szegezte (még akkor is tréfán járt az esze) s azután az ölébe vett alakkal, meg Veronka kisasszonnyal keresztültört az eszeveszett sokaságon (mert mikor égés van, minden ember elveszti az eszét.) Nem ügyelt őrájuk senki; azt sem kérdezték, mit visznek? Veronkának volt egy Manci nénje, a Cegléd utcában, odavitték a jámbor teremtést, az a jó lélek aztán megértve a dolgot, levendulaszesszel meg tárkonyecettel addig dörzsölte a feltámadott hátát és nyaka csigolyáját, míg lement róla a bőr, ellenben visszatért beszélő életműszerének teljes használata.

Na hiszen el lehet képzelni, hogy miket beszélt ez a meg- és visszaboldogult lélek Mancinak, Veronkának meg Ádámnak? Alig tudták visszatartani, hogy ki ne rohanjon és a tíz körmével le ne húzza a bőrt megbántói arcáról.

Ádámot pedig ugyancsak keresték ez alatt mindenfelé.

– Föld nyelte el? víz nyelte el? Sehol sincsen a „nagybotos”.

– Hát hiszen csak nem mehettem a selyem-tógámban tüzet oltani, – védé magát, midőn végre előkerült. Akkor aztán ki is tett magáért. Megmutatta, hogy mit tud? Úgy járt az égő háztető gerincén, mint egy Szent Flórián, s bontotta szét az égő gerendákat, s hajigálta le a földre. A fecskendővel csak őtet locsolták, hogy meg ne égjen a zsarátnok között; de nem történt semmi baja; s félóra alatt a diákság a nagybotos lelkesítő példaadása mellett szétmorzsolta az egész tüzet, nem terjedhetett az tovább. Meg lett mentve a professzorék háza.

Arra aztán a harangokat is abbahagyták félreverni, s újra kezdték a halottra harangozást; a tűzoltósereg megint összealakult kántussá, s azon kormosan, felgyűrkőzötten folytatá, ahol elhagyta:

Már elmégyek az örömben,
Paradicsomnak kertében,
Lelkemben üdvösségében.

Aközben föltették az üres koporsót: akik emelték, csak mondták: jaj de könnyű a jámbort Nem csuda, hisz egyszer sem lakott jól életében!

És aztán vitték ki, folyvást bíztatva útközben:

Menj el a nyugalom
Csendes éjjelébe,
A föld kebelébe
Közanyánk ölébe.

Az üres koporsót!

Dallos Ádinak kedve lett volna kiütni a kántus-prézes kezéből a taktusütő kottatekercset, s nagyot nevetni közbe; de csak tűrtőztette magát! Hadd kísérje a vaskalapos levett vaskalappal az üres koporsót ki a temetőbe! Furcsa dolgok lesznek még ma itten!


VisszaKezdőlapElőre