Éppen akkorra érkezett meg nagytiszteletű Tóbiássy professzor is. Ami igen természetes. Harangi úr gyalog jött, ő pedig talyigán; tehát amannak hamarább kellett hazaérni, mint neki.
Azonfelül egy kis processzusa is volt még a kapuban az érdemes szállítójával. Tóbiássy professzor úr igen fösvény volt, s nem szerette a pénzt vándoroltatni. Aki pedig azt hiszi, hogy a debreceni talyigás csak úgy barátságból lötyögteti magát a nyeregben, az nem ismeri a természethistóriát.
Ne sajnálja azt a tíz garast megadni, mondá a lóvezér, a makrapipát az agyarára szorítva s csak félszájjal szónokolva.
Micsoda tíz garast? kérdi a nagytiszteletű úr; szétnézve a földön, mintha leejtett volna valaki tíz garast, s azt kérné, hogy adják fel neki.
Amiért idehoztam vala.
Atyámfia. Az nagyon sok.
Más bolond is csak annyit fizet, válaszolt a talyigás, az orráig nyomva fel a makrapipát.
Meg merne kend rá esküdni, hogy más is annyit fizet?
Meg én! kiálta az, a szája szegletébe nyomva a pipa csutoráját, hogy útjában ne legyen az eskünek.
Tartsa fel a három ujját és mondja utánam: Én.
Én.
A maga nevét mondja.
Tarisznya Gergő.
Esküszöm, hogy minden embert tíz garasért hordok haza. Úgy segéljen.
A talyigás megtette, hogy utána mondta.
No jól van, barátom, mondta Tóbiássy úr, becsapva a könyvet, amiből a tisztelt polgártársat eskette. Azt tudja kend, hogy én pap vagyok. Nekem az esketésért nyolc garas szokott járni; eszerint jár még kendnek vissza a tízből két garas.
Azt odanyomta a markába.
A talyigás megcsóválta a fejét, a fogai közül egy hegyeset köpött a professzor úr két csizmája közé, azzal nagy dohogva eloldalgott, folyvást nézegetve a tenyerében a vargatallért: de bizony csak két garas maradt az mindig.
A három úr a konyhaajtó előtt találkozván, levett kalappal tartott afölött tanácsot, hogy ki menjen be előbb? Harangi úr ért elébb oda; de Tóbiássy úr volt az idősebb, de Nyaviga úr volt a vendég, minél fogva egyik a másikat instálta az elsőbbségért.
Be tetszik mindjárt! kiáltott végre Harangi úr mérgesen Nyaviga úrra, mire az ijedtében bebotlott a konyhába. Ott azután egyszerre igen nyájas képet csinált az asszonyságok előtt.
Bátorkodtam visszakerülni ismét. A nagytiszteletű úrral véletlenül összetalálkozám, s ő oly nyájasan invitált meg, hogy ismét visszatértem.
A nagytiszteletű úr ezalatt titokban a zsebkendőjével igyekezett letörülgetni annak a nyájas meginvitálásnak a nyomait Nyaviga úr hátáról, mert a venyige a poros tógán valóban nagyon látható nyomot hagyott hátra.
Trifurcifer! dörgött Harangi professzor úr, miután feleségét megcsókolta. Majd szétszedett a tudatlan nép a piacon amiatt a fatális lunátikus miatt. Egész polgárháború támadt abból az ártatlan disputából, amit a kolléga urammal folytattunk az utcán.
Ah! hát ti is a lunátikus felett vitatkoztatok. Éppen mint mi idehaza asszonyámmal.
Bölcs Salamon, ne hagyj! Még idehaza is foly a perpatvar fölötte? Hisz akkor eső elől a csorgó alá menekültem. Itt is lunátikus háború van.
Nagytiszteletű Tóbiássy professzorné asszonyság kenetteljesen jegyzé meg:
Nincs itt, lelkem fiam, semminemű háború; csakhogy egyikünk azt állítja, hogy van; másikunk meg, hogy nincs.
Éppen, mint mi! mondá Tóbiássy professzor úr. Én hiszem, ő nem hiszi.
No, ez nincs Isten hírével, pattogott Harangi professzor úr. Ezt a veszedelmet nem hagyom megöröködni. Itthon a háznál békesség legyen. Elég, ha külön-külön mi is összekaptunk, az asszonyok is összekaptak a lunátikus miatt; de trójai háborút nem csinálunk belőle. Kolléga uram, menjen szépen asszonyánkkal a maga szobájába; én is megyek az én feleségemmel az én szobámba, akkor nem veszhetünk össze.
Az ám! világosítá fel Haranginé asszonyság. De úgy vagyunk ám lelkem galambom, hogy én uramatyámmal vagyok egy véleményen, nem teveled; asszonyánk meg teveled tart, nem uramatyámmal.
Finis Poloniae! Hisz akkor én más országba költözöm!
A másik oldalon meg Tóbiássyné asszonyság csapta össze a kezét, megtudva a nagy disszidenciát, mely a szerencsétlen családot ily felekezetekre osztotta.
No ebből nem jó lesz, monda nagytiszteletű Tóbiássyné asszonyság. Ily háborúnak nem szabad kitörni. Egyik férj felesége és veje ellen, a másik ipa és felesége ellen, egyik asszony férje és leánya ellen, a másik férje és mostohája ellen. Adjuk bíró eleibe a dolgot s legyen az ítélet bírsággal összekötve. Amelyik fél elveszti a pert, megnyugszik, és fizet egy, átalag máslást; amelyik nyer, igaza lesz és megissza a máslást. Én Nyaviga urat választom bírónak.
Hát hisz én is kompromittálok benne; mondá Tóbiássy úr.
Valóban okosabb emberre nem lehetne bízni az ügy eldöntését; járult hozzá Harangi úr.
Én se bánom; tevé hozzá felesége.
Ilyen nagytudományú, olvasott férfiú! magasztalá őt Tóbiássyné asszonyság.
És ilyen nagy fizikus! dicsérte őt a professzor élettárs.
S ilyen filozófus! mondta a második professzor.
És sorban valamennyien: akiről példát vehet az egész fiatalság! Aki ártatlanabb egy leányzónál. Aki görögül és zsidóul tud. Aki soha bálba nem jár.
Ez mind magasztalás volt s a választott bíró megvesztegetésére intézett kísérlet.
Vére közbevágott az ifjú nagytiszteletű asszony.
Édes Nyaviga úr, én csak azt mondom, hogy nem szükség magának sem szépnek, sem jónak, sem bölcsnek lenni ezúttal; hanem csak röviden megmondani, hogy látta-e hát a lunátikust, vagy nem látta?
Nyaviga úr vette észre, hogy vesztére visszakerült abba a kelepcébe, ahonnan már egyszer kiszabadult. Azelőtt csak kettős kereszttűzben volt, most már négyesbe fogták; kinek adjon most igazat? Megbántani egyik félt sem illik, nem is tanácsos; pedig kötelesség. Hivatalos kötelesség.
Nohát halljuk az ítéletet!
Tehát kérem alássan, annyi van a dologban, hogy izé.
M-izé?
A múlt éjszaka felköltenek, azt mondják, hogy a lunátikus most jár éppen a padláson.
Ahán! kiálta Tóbiássy professzor úr.
Én azonban azt mondtam rá, hogy nini, milyen nagy pók mászik a professzor úr kabátján!
Hagyjon békét az úr az én pókomnak! Azt mondja, hogy mit mondott?
Azt mondtam, hogy az abszurdum.
Nesze neked, szólt most Harangi professzor úr örömmel.
Kimegyek azonban. S látom a hold fényes világánál, hogy egy emberi alak járkál a kollégium tetején.
Ugye mondtam! erősíté Tóbiássy és Haranginé.
Mondám azonban: ez bizonyosan valami diák, aki éjszakán ki akar szökni a kollégiumból.
Hát persze! biztatá Harangi és Tóbiássyné.
Nem mertem azonban egész bizonyossággal állítani, mert tudom a fizikából, hogy vannak oly szerencsétlen emberek, akik a holdba szerelmesek.
Most szólt igazat.
Meg akartam azonban győződni felőle, hogy csakugyan voltaképpen holdas-e az odafenn, avagy pedig szökevény? vettem a lámpást, és felmentem szépen a padlásra. Három dárdás jött utánam. Kettő pedig ment előttem, hatalmas gerundiumokkal.
No most mindjárt megtudjuk hát, mi volt?
Hát, amint a padlásablakhoz érünk, az egyik dárdás elordítja magát mögöttem, hogy ő valamit látott, a másik kettő előttem megijed, megfordul, engem feltaszít, a lámpást összetöri, s rohan le a grádicson, egymás hegyin-hátán. Egyik a homlokát is betörte, másik egy fogát ütötte ki.
És azután?
Azután sötét lett, s én négykézláb másztam le a padlásról a szobámig, hogy valami kárt ne tegyek magamban.
Már most csak azt szeretném tudni, mondá Tóbiássy professzor úr hogy ki veszi meg az átalag bort?
A dolog így van, Nyaviga úr; azok, akik látták, hogy ott volt, nem tudják, hogy mi volt? Akik pedig tudják, hogy mi volt? nem látták, hogy ott volt.
És így mindnyájunknak igaza volt.
És így nem iszunk bort.
De már most feleljen meg domine Nyaviga arra, miért nem jelentette ön fel ezt az esetet a sedesnek?
Ezt a mérges kérdést Harangi professzor úr intézte a bölcs Dánielhez.
Az sok húzódozás után csak kirukkolt vele.
Hát voltaképpen tulajdonképpen azért, hogy amidőn reggel előhívattam az öt dárdást, mind az öt unisono azt állította, hogy ő egész éjjel aludt, az ágyából ki sem kelt, s hogy én azt az egész történetet csak úgy álmodtam.
Hát amelyik a fogát kiütötte?
Azt mondta, hogy csikófog volt, magátul esett ki.
Hát amelyik a homlokát betörte?
Azt állította, hogy saját maga harapta meg.
A saját homlokát?
Én is diffikultáltam neki ez állítást, hogy azt nem érhette el; de azt mondta, hogy székre állt fel, úgy harapta meg.
Nyaviga úr!
Tessék parancsolni!
Menjen haza s feküdjék le.
De kérem alássan: ebéd előtt nem szoktam lefeküdni.
Igyék vizet és feküdjék le, förmedt rá Harangi professzor úr. Szegény Nyaviga úr aztán, mint engedelmes alattvaló megtette, hogy hazament, előbb jól lakott, aztán lefeküdt, maga elé tétetett egy nagy vizeskancsót, hogyha a professzor úr vizitálni talál jönni, rendeleteit foganatosítva találja. Ámbátor semmit sem értett azoknak indokaiból.
Elég, ha a professzor úr értette.
Mikor egyedül maradt a két tudós férfiú, Harangi úr így szólt Tóbiássy úrhoz:
Kolléga uram! kezdem elhinni a dolgot. És most már azt is kitalálom, hogy ki a lunátikus?
Ugyan ki?
Nem más, mint a derék jámbor Nyaviga.
Lehetetlen!
Etice és logice lehetetlen, de empirice mégis lehető. Magam láttam, hogy fényes nappal a szomszéd padláslyukból ereszkedett le fejtetőre a mi kis udvarunkba. Mert a lunátikusoknak az a szokásuk, hogy mikor a hold süt, akkor fejel fölfelé, mikor a nap süt, akkor fejel lefelé szeretnek sétálni.
Erre Tóbiássy úr a következő tervvel állt elő.
Hogy pedig egész bizonyosságot szerezzünk magunknak e dologról, én a következő módot ajánlanám, amit a lunátikusok kigyógyításánál szoktak foganatba venni: éjszakára egy dézsa hideg vizet tesznek az ágyuk elé, melybe a holdkóros; amint ágyát el akarja hagyni, okvetlenül belelép, s arra fölébred.
Nagyon jó lesz! Ebből megtudjuk az igazat.
A szegény jámbor Nyaviga úr aztán a következő éjjel abban a kellemes meglepetésben részesült, hogy amint egyért-másért leszállt az ágyából, térdig esett bele a hideg vizes dézsába, s mikor ezért lármát csapott, a Sisera hadai kinevették, a sedes elé hozott panaszára pedig azt mondták, hogy csak menjen a szobájába, feküdjék le, s igyék még több vizet.
Híre futamodott, hogy ő lunátikus.