A debreceni kastély

Az ezerhatszázas években, ha valaki Nagykállóról Debrecen felé utazott, egy kastélyt látott elmaradni az út mellett, pár ezer lépésnyi távolban, s ha kíváncsi volt megtudakozni fuvarosától, kié az a kastély, bizonyosan azt a választ nyerte rá, hogy „nem tudatik”.

S ha kíváncsisága megmaradt a Fejfájató csárdáig, ahol megitattak, s ott újra föltette a kérdést a csaplárnak, attól is azt a választ vette, hogy – „nem tudatik”.

S ha ekkor még inkább üldözőbe vette a tudnivágy, s elkezdett magában Debrecenben végig vallatni ismerőst, ismeretlent, akit elől-utól talált: kié az a kastély? – végtől végig azt nyerte rá: „nem tudatik, nem tudatik, nem tudatik”. Senki még csak abban sem térvén el a másiktól, hogy a szenvedőleges igealak nyelvszépítő „tatik” ját egy szerényebb „biz én nem tudom”-mal váltotta volna föl.

El kellett mennie Telegdig vagy Böszörményig, ha azt akarta, hogy valamit beszéljenek neki a debreceni kastélyról, amiről a közel környékben senki sem akart tudni. Ott azután hallhatott is annyit, hogy ki nem igazodott belőle, mi az igaz, mi a költemény.

Ha Szabolcs vármegyei nemes embert kérdezett meg, az elbeszélte felőle, hogy az a kastély valaha az Onody úri családé volt, akik a kurucokkal tartottak; az utolsó Onody a labancokhoz áttért unokaöccsét kirekesztve, minden vagyonát Debrecen városának hagyományozta. Öccse azonban egy éjjel a labancokkal rajta ütött, minden cselédjével együtt legyilkolá, s megizente Debrecen tanácsának, hogy úgy próbáljon valaki beülni az ő kastélyába, hogy mind így fog járni. A debreceniek már most azt restelik, hogy nem merték azóta elfoglalni a kastélyt; úgy hagyták üresen.

Ha pedig Bihar vármegyei nemest hallgatott ki a tudnivágyó, ettől azt hallotta, hogy valamikor ecsedi tolvajok ütöttek a kastélyra, azok ölték meg az öreg Onodyt, mind öccsöstül együtt, aki sohasem szolgált a labancoknál. Azóta is nagyon gyanús hely az egész kastély, s abban a hírben áll, hogy orvok tanyáztak benne; de nem lehet ellenük erélyesen közreműködni, mert a kastély maga határvillongás tárgya a két vármegye között. A debreceniek azért nem akarnak a kastély felől tudni, nehogy határozott nyilatkozatot adva, vagy az egyik, vagy a másik vármegyét megsértsék. A böszörményi hajduktól azt a fölvilágosítást nyerhette, hogy az öreg Onodyt hamis pénzverők fojtották meg az ágyában, s azóta is ott űzik mesterségüket a kastély pincéiben; de bírák uraimék nem igen üldözik őket, mert bizonyosan osztoznak a nyereségben. Ezért hallgatnak olyan nagyon felőle.

Arra fölfelé az oláhság közt aztán egyre tüneményesebb változatok adtak helyt egymásnak a kastély felől. Tündérek, boszorkányok, mátkaágyban meghalt menyasszonyok tanyája volt az; amiről a vastag nyakú debreceniek csak azért nem akarnak tudni semmit, mert szégyenlik, hogy kálvinista létükre nem bírnak kifogni a lidérceken, boszorkányokon.

S ha azután a tudnivágyó utazó, mindezen mendemondákkal meg nem elégedve, egyszer ismét arra utazván, újra megpillantá a rejtélyes kastély tetejét, mely alig látszott ki a terebély gesztenyefák közül, s itt azt mondta kocsisának, hogy csapja ki addig a lovait a fűre, míg ő a puskával egyet fordul a vidéken; abban a flegmatikus matyó semmi rendkívülit nem talált, mert hiszen szárcsát lehet itten lőni eleget. S engedte magára útitársát.

Elhagyott utaknak az a szokásuk, hogy azokat egyszerre benövi a széles útilapu, mellékeiket pedig a rózsaszín fürtű réti füzény. Az elhagyott utat még ötven év múlva is meg lehet ismerni saját növényzetéről.

Ha az utas követte ez útmutató növényzetet, ez elvezette őt egy pagonyon keresztül a kastélyárokig, mely egyrészt a védelemre szolgálhatott valaha, másrészt pedig a vadaskert körülzárására szolgált, amit gyaníttat a korhadt palánk itt-amott összetákolt maradványai; most azonban a vízárok hellyel-közzel kiszakadozva, csak az ingoványt növeli, mely be is van nőve magas, buzogányos fejű náddal; egy zöld sáncforma mutatja, merre lehetett valaha az út az árkon keresztül, hanem már a fahídnak csak a vízbe vert cölöpjei láthatók, s azon lépkedhet végig a túlsó partra, aki ért hozzá, s a feje nem szédülős.

A túlpartra érve, egy gyönyörű liget emelkedik ki a lankás lapályból, csupa sötétzöld szelíd gesztenyefákból, miknek gyümölcsével ősz tájon terítve az alj; egész vadkancsordák legelésznek rajta, még nem is igen engedik magukat zavartatni egyes ember közeledése által.

Az út füve itt is tapodatlan; pedig az egyenes fasor középett éppen neki visz a kastély kapujának, az egymásra boruló gesztenyelombok eltakarják az épület homlokzatát s éppen csak a kapubejárást engedik láttatni.

Félszárnya a kapunak még fennáll, másik fele sarkaiból kidülve, régen a földön heverhet már, mert hasadékain keresztül nőtt a vadsóska szára s a moh és sárgavirágú szaka egészen otthonossá tették magukat korhadó deszkáin.

Semmi erőszakos pusztítás nincsen a kastélyon; csak úgy magában válik neki a mulandóságnak.

Teteje nincs leégve, hanem csak elrongyolva, csendes korhadással nyitva utat esőnek, szeleknek, ablakai még a déli oldalon tartják magukat ólomkarikáik között, itt nem törhette úgy össze a szél, hanem egészen megvakultak már és szivárványt játszanak a déli verőfényben.

Az udvar fűvel és vadbokorral van benőve, egy furcsa, kőből faragott vízi nimfa, egy oldalán sárga rozsdával belepve, hajdani szökőkút csigahéját tartja feje fölé, melyből most vízsugár helyett folyondár csügg alá; alant a medencében még van valami víz, mely a kövek közül szivárog elé, hanem a szép aranyhalacskák tanyáját már elfoglalták a zöld hátú békák, s azok az undok gyíkforma vízi szirének, piros tenyerekkel fejükön, aminőket ezeredik ember látott életében; annyira magánykeresők.

A tompán visszhangzó folyosón vastagon fekszik mindenütt a por, apró egér és patkány lábnyomokkal keresztül-kasul futkározva.

Az ajtók mindenütt nyitva, mert küszöbeik leszálltak idővel, s ha valaki egyet kinyitott erővel, be nem tudta aztán tenni. A szobákban még állnak nyitott és üres szekrények, belső szegleteikbe különös fekete foltok tapadva: alvó denevérek. Halom elavult írás végig döntve a pallón s összerágva tudatlan egerektől. A főteremben, melynek egyedül van nyitható, csukható ajtaja, még ott áll a hevenyészett deszkaravatal, melyen a meggyilkolt földesúr neje feküdt kiterítve; onnan lehet tudni, hogy ő fekhetett itt, mert a palló körül most is csupa viaszfoltos, amint a gyertyák lecsepegtek; s tudnivaló, hogy az úrnő katholika hitű volt, az úr református… őt nem illették meg az égő gyertyák. Egy csoport méh most is bejár a terembe, s szedegeti össze a viaszmorzsákat. Miután a terem ablakai még mind épek, alig lehet kitalálni, honnan jönnek ide a kis döngő bogárkák. Röpteiket követve, meglelni a toronyba fölvezető kötelet, mely e szobában csügg alá; hanem a kötelet hiába rángatná a harang szavára kíváncsi ember, miután a méhek azt a harangot választották odujoknak, s azóta telerakták léppel és mézzel; legföljebb egy harapós rajt zúdítana fejére onnan fölül.

Ez volt az a csengettyű, mely sok év előtt egy éjfélen fölzavarta a környéket vészkongásával. Mire a segítség ide érkezett, már le voltak gyilkolva: az úrnő ágyában; egy csatlós a kútba fojtva; az úr a csengettyű alatt, keze is levágva, mellyel a kötelet fogta. Még most is csupa fekete a kötél vége.

A tulsó falban látszik a golyó nyoma, mellyel elhibázta a rárohanó gyilkost.

Ami vászon- és selyemféle volt a házban, azt a por és a moly ronggyá ette már; a faneműt összeőrlötte a szú, s a téli nyirok, az északi oldalon csak az ablakok rámái voltak még meg, az üveg és ólom mind kihulladozott, s a nagyobb termek padmalyait meggörbíté a beázott tetőről lecsorgó esővíz. Egy-egy zöld repkényinda benyúlt az ablakon át a szobákba s szétterjedt kúszó ág-bogaival a belső falrepedéseken.

Sehol semmi nyoma annak, hogy itt emberek tanyáznának. Minden úgy látszik elhagyva lenni, ahogy a birtokos temetése után maradt.

Amit akkor, az általános ripsraps alkalmával el nem hordtak, azontúl oly módon ott maradt, s nem látszott, hogy valaki mozdított volna rajta.

Maguk a pincebejáratok kőhulladékkal félig el voltak már temetve, a beléjök vezető vasajtók erősen berozsdásodva; mesterség lett volna azokat kinyitni.

Az volt a léleknyomasztó kérdés, hogy ez erősen épült, szép helyen fekvő kastélyt miért nem foglalja el senki? Ha Debrecen városáé, miért nem teszi rá a kezét? ha igénylő örökösök vannak hozzá, miért nem szállják meg? Kísértetek járják talán? Hiszen ha ez a híre volna, minden héten vállalkoznék egy-egy tógátus Debrecenből, aki egy szál jámbor gerundiummal ellátva, idejőne éjszakán át, kipróbálni a kísértet virtusait; ami a fiatalság által mindig a különösen áhított kalandok közé tartozott.

Ha pedig rablók tanyája volna e kastély, hogy nem látszik sem körüle, sem benne emberi lény közellétének, ittjártának semmi tanújele?

A XVII. század zavargós éveiben Debrecen városának sajátszerű önálló szerep jutott, melyet csodálatos házi bölcsességgel végig le tudott játszani, anélkül, hogy csak egyszer is belesült volna.

Közepében a kenyértermő Kanahánnak, útjában töröknek és tatárnak, kurucnak és labancnak, nem védve semmitől, csupán egy betöviskelt ároktól, amin nádtetejű sártornyok álltak őrt, meg tudott maradni jó időben, rossz időben, egyedül saját bölcsességével gázolva ki minden veszedelemből.

Pedig nem mondhatni, hogy a harcvágyó férfiak mind kihaltak volna belőle.

Éppoly tüzes fiatalsága volt, mint bármely felföldi megyének, s amely öreg ember csimbókra kötötte az üstökét kétfelől, éppen olyan kuruc tudott lenni, mint amilyenek koronkint Erdélybe menekültek.

Török Bálint, kit a debreceni krónikák „kegyelmes urunknak” neveznek, még a XVI. század első felében az egész várost a református hitre vezette át s már e század közepe táján flegmatikus közönnyel vezették a jegyzőkönyvbe, hogy János deák, Mátyás bíró, kegyelmes urunk Török János (Bálint nagyobbik fia) parancsából eladott a plébániából egy darabot Csintalan Ambrus özvegyének négy forintért; meg hogy a Szent Erzsébet kápolnája körüli elhagyott telek eladatik a bíró s negyvenhat szenátor által Hatvany Jánosnak, öt évig száz dénárt köteleztetvén fizetni a kórházi szegényeknek; sőt néhány évvel beljebb, a század második felében már a Szent Miklós kápolnájához tartozó pénzek, réz- és ezüst poharak, hasonló érctálak és keresztek, misemondó ruhákkal együtt, átadattak Litteráti Gergely bírónak, Telegdi Szabó János esküdt és Litteráti Márton főjegyző jelenlétében – a város régiségtárában leendő megőriztetés végett.

Ez idők óta Debrecen a reformátusok Jeruzsáleme lett s a magyarországi tudományosság középpontja.

1564-ben borzasztóan leégett, mégpedig két ízben; másodízben a híres Szent András temploma is elhamvadt, mely nemrég cserélte fel a keresztet a kakassal; nagy emfázissal jegyezvén meg felőle a krónika: hogy „a kakas, mely sok év óta hőségben, hidegben, szelek dühöngési között álomtalanul, nappal úgy, mint éjjel, éhgyomorral, mindenfelé vigyázva, a tűz lángjait tovább nem állhatván, akaratlanul lerepülni, leszállani, megszokott helyét elhagyni kényszerült, ennyi vészen elbúsúlva, végtelen fájdalomtól elnémulva, a torony hegyéről leugrása közben, kitört nyakkal esvén a földre, nem kedvezvén saját életének, hű lelkét kiadta stb.” (Latin szerkezetből fordítva.)

Ugyanekkor órák és harangok is elpusztultak.

Csak 1628-ban épült fel újra teljesen az elhamvadt Szent András templom, melynek nevét ekkorig a kálvinista világ is megtartotta, s nov. 26-án pro aeterna memoria följegyezteték, hogy Bochio János bírósága alatt az egész város örvendezései között Kassa, Tarcal, Ecsed, Zilah, Bátor, Nánás, s több máshonnan jött lelkipásztorok jelenlétében versek, éneklések, szentbeszédek, imádságok közben, úri szent vacsora kiosztása után – elhagyatván régi nevezete – a „mindenható Istennek” ajánltatván, felszenteltetett.

Egy poros, hetivásáros napon szokás szerint ki volt tűzve a debreceni városház kapuja fölé a pallost viselő kéz, annak hírmondójául, hogy a nemes tanács e napon törvényt tart elevenek és halottak fölött.

Erős napok járnak! A külső tanács jónak látta a végrehajtó hatalmat egészen bíró uramra ruházni, jegyzőkönyvbe iktatván, hogy „mivel az Úristen a hadakat rajtunk hozta, szabadságunkkal úgy, amint kellene, nem élhetünk, minthogy mintegy táborban, sőt ugyanabban vagyunk; ami előadja magát, tegyen törvényt felőle bíró uram”.

Első bíró uram, nemes Bochio János, ezen megtiszteltetésre mindjárt megbetegedett, s mint a kenőasszony jövendölé, aligha szándékozik az idők jobbrafordultáig elhagyni a házat; az egész nagy teher nemzetes Keresztszegi Illés, második bíró uramra maradt.

Még ez fiatal, harmincon alul lévő ember volt; második bírónak azért választatott meg, hogy ahol zűrzavaros provincia akad, oda ő küldessék; sok volt benne a tűz, még nem törte meg az élet, éppen ilyen viszontagságos időkbe való ember volt.

De féltek is tőle és tisztelték nagyon; a tanácsban is, ha csak ránézett valakire, annak elmúlt a beszélő kedve; künn a piacon pedig csak úgy oszlott előtte a vásár, s a szegény halandó, aki szeme elé került, azt se tudta, melyik lábára álljon, ha megszólítá.

A piac tele van adó-vevő néppel, mert azért, hogy a tanácsházban az ország sorsát döntik, az embernek csak jól esik a fonatos meg a szaladós; s hogy az idők viszontagságai a város étvágyát le nem hangolták, arról tanúskodik az a hosszú sor szalonnás sátor, amelyben délig egy fia kolbász nem fog maradni.

Egypár kofa szokás szerint összenyelvel, tanodai diákok interveniálnak, egy kis csete-paté, egypár bevert orr támad; mindezt kedélyesen nézik a kapuból a darabontok, gondolván, hogy nincs olyan veszekedés, amely magától el nem múlnék.

A tisztelt publikumot az érdekli legerősebben az egész ülésből, hogy lesz-e akasztás.

A porkoláb meghitt ismerőseinek ki találta vakkantani, hogy „Lengyel”-ért küldtek. Az a Lengyel a bakó. Vajon égetni, seprűzni vagy karóba húzni visznek-e valakit?

Még bizalmasabb emberei előtt azt is kimondta a porkoláb, hogy Igyártó uramat a Csapó utcából vasraverve zárták a „kettős ajtajú” tömlöcbe.

Igyártó uram pedig tekintélyes polgár, a külső tanács elnöke, s a városi fegyveres felkelőknek hivatalával együttjárólag vezetője, ki csak nemrég jött haza Székelyhida alól. Vajon mit véthetett szegény? Másodbíró uram egyenes parancsára záratott be.

Ebből majd nagy lárma lesz! A tanácsteremben a zöld asztal mellett ott ül már tizenegy tanácsos, a tizenkettedik helye üres; az a fogságra vetetté.

A hosszú tanácsterem boltozatáról égő lámpa függ le, inkább ősi szokásból, mint világosság terjesztésért, mert hiszen délelőtt az idő. A falakon a város kegyes patrónusainak arcképei vannak sorba felaggatva; legelől Enyingi Török Bálint, mellette János fia, azután Mélius Péter, a kedvenc lelkipásztor, kinek sírhalmán a legnagyobb kő emeltetett, ami Debrecenben megkapható; a daliás Báthory Gábor, akinek festett képe is oly szép, hogy mikor asszonyszemélyt kell törvénybe esketni, mindig szólongatni kell, hogy ne bámuljon arra a képre; azután a dicső Bethlen Gábor arcképe, kire nem lehet könnyes szem nélkül tekinteni. A legújabb kép pedig Rákóczi Györgyöt és nejét Lórántffy Zsuzsánnát ábrázolja, kik mindketten nagy jóltevői a városnak és szent eklézsiának.

Nem kevésbé érdemteljes személyek azok, akik eleven alakban az asztalnál ülnek; Ferenczy János, Guthi József, Fodor Jónás, Komáromi Péter, Hadházi László és a többi, akiknek a nevei nem fognak olyan gyakorta előfordulni, de akik azért mind érdemes, vótummal és konzultációval bíró tanácsosok, tehát akiket azért nem szükséges megvetnünk.

Amint a városház tornyában az óra a kilencet elütötte, abban a percben megnyílt a mellékterem tölgyfa ajtaja, s belépett rajta nemzetes Keresztszegi Illés uram; sajátmaga hozván hóna alatt a szükséges irományokat, s amint az elnöki székhez ért, amint az irományokat letette az asztalra, mindnyájan felkelének, de nem azért, hogy neki jóreggelt kívánjanak, hanem hogy vele együtt rázendítsék a szent éneket, mely nélkül tanácsülést meg nem kezdtek akkor:

Jővel Szent Lélek úr Isten!
Töltsd bé lelkeinket épen
Mennyei szent ajándékkal,
Szívbéli jó tudománnyal.

Az ének alatt ráérünk Keresztszegi arcát és termetét megítélni. Szokottnál magasabb, erőteljes férfi, kinek mutatóujja alatt behorpadt a jegyzőkönyv táblája. Hosszú fekete haja, csigákba csavarintva lepi el széles vállait, magas, domború homlokáról ezüst körfésővel lévén hátrafelé simítva; homlokán egyetlen redő sincs még, de a két vastag szemöldök mégis haragos tekintetet ad annak, amit a halavány, simára borotvált arc sem szelídít, s a szokatlan hosszú, kétfelé elnyúló bajusz pedig éppen félelmessé teszen. Nagy része van e kifejezésben a kétfelé váló csontos állnak, s a kemény, égető tekintetű fekete szemeknek, melyek még a Veni Sancte alatt is oly hatást gyakorolnak a jelenlevőkre, hogy némelyiknek torkán akad a hang.

Az ének után bíró uram erős, mély hangon e szókat mondja:

„A mi segedelmünk jőjjön az Úrtól.”

S azzal int, hogy üljenek le.

Mindnyájan leülnek; csak Guthi József tanácsos marad állva, a legbecsületesebb férfiak egyike Debrecenben, mindennemű erények birtokosa, amikbe csak a vitézség nincsen befoglalva. Pedig ha az ember így ránéz, azt hinné, hogy ő az a híres Csukat Pál, aki a török bajvívót saját öklével megpofozta – már tudniillik a török öklével; oly szörnyű termete, vállai, széles melle, három sor ezüstgombbal, s kövér, piros orcája, kifordult tokával sima állán alul, két bajuszvége hegyesen felfelé kenve, a századot látszik híni sorompóba – és mégis valahányszor a bíró szemeire tekint, mindannyiszor elfelejti orációja elejét, s csakis azáltal sikerül szóhoz jutnia, hogy elvégre tekintetét nagytiszteletű Mélius uram rámában álló képéhez emeli, mintha azt interpellálná e szavakkal:

– Nemzetes másodbíró uram, előttünk itt egy üres szék vagyon.

– Én is úgy látom, – felelt rá lakonice a bíró.

– Miért vagyon e szék üresen?

– Miért nem tetszett ráülni?

E humorisztikus válasz annyira kivette a kerékvágásból Guthi József uramat, hogy e mondásra – re infecta – leült a helyére.

Azonban helyette felpattant az üres szék mellett ülő tanácsos, nemes Fekete István uram, s öklével maga elé ütvén, kissé borízű hangon egyenesen a dolog velejére indult, mondván:

– Miért nem ül közöttünk Igyártó Mihály uram? Miért fogatta el kegyelmed? Miért záratta a kettős ajtajú tömlöcbe?

A bíró igen csendes, nyugodt hangon válaszolt.

– Nemes tanács! Igenis, én zárattam be Igyártó uramat; hanem ez olyan ügy, amivel nem szabad kezdenünk a tanácskozást. Először azért nem, mert extra seriem esik; másodszor azért nem, mert ha mi e kérdés felett egymás közt összezördülünk, akkor hogy ítélhessünk majd higgadt lélekkel a közönséget érdeklő ügyekben. Első a közönség, aztán a tanács. A legutolsó koldus dolgát is elébb kell elintéznünk, míg a tanácsbeliek ügyeire kerülne a sor. Tessék odáig türelemmel lenni.

E szavakra az egész tanács szépen elcsendesült. Bíró uramnak íme igaza van. Az elfogott tanácsos ügye marad az ülés végére. Bíró uram, az elcsendesülés után, kibontá a magával hozott aktáit; az írásban foglalt tudósításokat felolvasá a tanács előtt.

Primo. A felséges fejedelemtől megérkeztek egynémely céhek „okos levelei”; azok jegyzőkönyvbe tétetnek.

Secundo. Erdélyi országgyűlésre két követet küld a város, azok már elutaztak, járjanak szerencsével.

Tertio. Németországi akadémiákra kiküldött hittanuló ifjak után pénzt kell küldeni. Istennek tetsző dolog. Küldessék a pénz aranyakban, tallérokban és polturákban.

Quarto. A budai nagyvezér két kocsislegényt kér, akik az ő ostoba kocsisait magyarosan hajtani tanítsák. Küldessék neki. Tanuljanak valamit a magyartól.

Quinto. A mátai elhagyott puszta, melyet Musztafa bég, mostani Teffter Tihaja magáénak tartott, a török bíró, szolnoki kádi által, Keresztszegi uram sürgetéseire hatvan tanú vallatása után Debrecen városának visszaítéltetett. Szép a töröktől, hogy ilyen kétséges pörben a magyarnak adott igazat, nem a hite és nemzetbeliének. De a bíró uram is dícséretet érdemel, amiért ezt kieszközölte.

Mind a kádi, mind a nagyvezér ítéletei e pörben a város levéltárába tétetnek, s a másodbíró iránti elismerés jegyzőkönyvbe tétetik ugyanazon Fekete István uram által, aki az utolsó ügyben legkeserűbben fog ellene harcolni.

Ezek után, rendre következvén, a város szindikusa, nemzetes Tóth Jónás uram előadá, miszerint Aranyos Márton uram feleségét és hajadon leányát múlt vasárnap istentisztelet alkalmával olyan ruhában látták a szentegyházban palam et publice megjelenni, melynek dereka elöl ki volt vágva, úgyhogy mindkettőjüknek vállaik kilátszának belőle.

Ez előadásra az összes tanács nemes indignációja tört ki:

– Hívassék elő Aranyos Márton! – szólt bíró uram, mire a legifjabb tanácsos fölkelt, s két darabant kíséretében beállíttatá a vádlottat, ki közönséges viseletű polgár ember volt, tisztességesen kékbe öltözve. Nagyon szégyenlette magát a jámbor a tanács előtt.

– Hát kegyelmed nem átallja magát olyan bolonddá tenni, – szólt hozzá atyai feddő hangon bíró uram – hogy feleségéből és leányából maskarát csináljon, s még őket a templomba küldje, Isten csudájára?

– Feddjenek meg, érdemes tanács uraimék, – szólt töredelmes hangon a pirongatott – én vagyok a hibás. A Mitro görög Bécsbe utazván, minthogy az asszonycseléd nagyon tribulált már rajtam, hogy hozatnék nekik valami olyast, ami még e városban senkinek sincsen, rábíztam, hogy hozzon hát nekik valami szép nevezetes ruhát, amiben megnézzék őket. Hozott is a lélekáldotta; azt mondta, hogy Bécsben ezt széltére viselik; tetszik tudni, én szabó nem vagyok, nem értek a ruhaviseléshez, de csak mégis húzódoztam biz én, mikor a fehérnép felvevé előttem azokat a kántusokat, s láttam, hogy milyen nagy hiányosság van rajtuk onnét felül! Váltig is protestáltam, hogy lehetetlen, miképpen ehelyett még valami tarka kendő ne takartassék a vállakra, de Mitro görög mind azt állítá, hogy csak azon módon pucéron hordják azt a bécsi dámák is mind, még a hercegasszonyok is; a hajukat pedig behányják liszttel hozzá; de ez már mégis el nem hivődött. Így menének ki az utcára az én asszonycselédeim; amit én nekik előre megmondanék, hogy az lesz belőle, botránykozás lesz belőle, bíróság lesz belőle. Már most büntessenek kegyelmetek tetszésük szerint, hibás vagyok; csak az asszonycselédet kíméljék.

– Kegyelmed nagy ostobaságot követett el, – szólt bíró uram szigorúan; – a nemzet megtartója a tiszta erkölcs és az ősi szokás; kegyelmed vétett mind a kettő ellen, mert viseletet hozott a városba, mely a szeméremmel ellenkezik s idegen bőrt ád ránk tulajdon hazánkban. A mi asszonyaink keblének fehérségét nem azért teremté Isten, hogy azzal kérkedjenek, hanem hogy az alatt virtusaikat őrizgessék. Van minekünk becsületes viseletünk, akinek módja van hozzá, kifűzheti gyöngysorokkal; hímet varrhat rá skófiummal, megrakhatja arany, ezüst sujtással, két oldalra; úri hölgyek, fejedelemnők viselik azt; nézze meg bár kegyelmed ő nagysága Lórántffy Zsuzsánna fejedelemasszony képét a rámában, nem találja-e, hogy ősi viseletünk fejedelmi tekintetet ád neki? micsoda ördög sugallja ezt az asszonynépnek, hogy idegen után kapkodjon? Nem kegyelmed bűnös, hanem az asszonyok. Ismerem ezt a nációt. Mindig az idegenen kapnak s új erkölcsöket igyekeznek hozni a közönségbe. De tapasztalni fogják, hogy mi ez igyekezetet meg fogjuk tudni törni. Kegyelmed e bolondságért fizet a városi beteg házának tizenkét magyar forintot bírságul; leánya, minthogy még hajadon, nehogy a büntetésben becsületének kárát vallja, arra ítéltetik, hogy egy esztendeig a szülői házat elhagynia ne legyen szabad. Felesége azonban három vasárnap egymás után a templomajtóban eklézsiát fog követni azon botránykozásért, melyet íme okozott. Fizethet kegyelmed s azzal menjen Istennek szent hírével.

Aranyos uram, mint ki attól félt, hogy a fejét levágják, könnyebbült szívvel vonta elő erszényét, lefizetvén belőle a tizenkét forintot, a többiekre nézve azt mondá, hogy ők keresték, jól esett nékiek. Nyilván jól esett neki, hogy leányán semmi nyilvánvaló kicégérezés ezért nem történt, ámbár annak nagy büntetés lesz, ha egy esztendeig nem szomszédolhat.

Ez ítélet is a tanács határozatai közé tétetett, jövendő szabályképpen.

– Ami pedig Mitri görögöt illeti, erre nézve az határoztassék, hogy amint a városba bévett tizenkét görög közül egy deficiál, annak helye más göröggel be ne ültettessék; inkább veszítse a város azt a pénzt, amit ők a lakási engedelemért fizetni szoktak. Ez is kegyetlenül a törvénybe iktattassék.

Eközben sarkantyús lépések s kardcsörtetések hangzának a tanácsterem ajtója előtt, s midőn az felnyittatott, egy sugár, délceg fiatal lovag lépett be azon, a hajdúvezérek akkori egyenruhájában, világoskék aranyzsinóros dolmányban, melyre kurta páncéling volt felöltve, aranycsillagocskákkal; halhátú sisakját nagy kerecsentollal kezében tartá, valamint másik kezében lehúzott vaskesztyűit.

Fiatal, szabályos arc volt; erdélyi viselet szerint üstöke homlokára csavarintva, s fürtös haja, mely szőke volt, mint selyem, gazdagon omlott vállaira. Egész viseletéből meglátszott az úr, az előkelő körök ifja, ki fejedelmi udvaroknál tanulta meg, hogyan kell a fejét magasan hordani – közrendű emberek előtt.

Keresztszegi uram felállt előtte s fele útjáig eléje ment; ott az úrias hátratartással eléje nyújtott kezet férfiasan megszorítá, s a jövevényt e szavakkal mutatá be az érdemes tanácsnak:

– Őnagyságának alvezére, Albisi Zólyomi Dávid uram őkegyelme!

Mire a tanács tiszteletteljesen felállt és meghajtá magát. Hanem azután, mikor bíró uram kézen fogva a lovagot, az üresen álló székhez vezeté, ahonnan Igyártó uram hiányzik, s oda, nyájasan kínálkozva, leültette maga mellé, már akkor Káva János uram türelmének csakugyan vége szakadt.

Káva János uram a város fürmendere volt, s ilyenformán megilletőnek vélte, hogy ő intézze ezen kérdést bíró uramhoz:

– Avagy és valjontén nem volnának-e nekünk olyan statutumaink, melyek megtiltják katonarendbelinek a tanács üléseiben résztvehetni és székkel bírni?

A most érkezett lovag ezen nagyon nem nyájas észrevételre kezdett feszengeni helyén, mint aki szeretné mindjárt Brennust játszani a kivont karddal; hanem bíró uram megnyugtatá őt, csendesítőleg intve fél kezével, s egyszersmind megfelelve szindikus uramnak:

– Bölcsen tudom, mi vagyon a statutumokban; hanem tessék csak felütni a jegyzőkönyvet, de dato trigesima prima Augusti, anno Domini 1606-ról, ott majd meg tetszik találni a tanácsnak azon dekrétumát, hogy amidőn katonai ügyekről forog fenn kérdés, öt vagy hat hadnagy köztünk lehessen „törvényben”.

Ez volt az, amitől legjobban fáztak a körültekintő urak. Ketten-hárman süvegeik után kezdének nyúlni; ősi szokás lévén, hogyha a tanácskozás vagy zajossá talált lenni, vagy oda nem tartozó idegen elemek vegyültek a terembe, vagy ha a leszavazott kisebbség fel akarta forgatni a többség határozatát, olyankor a tanácstagok föltették fejükre a süveget, e szóval: „most már nem tanácsház, hanem kocsma”, s ami azontúl történt, az megszűnt hivatalos színnel bírni.

– Aki süvegét felteszi, vótumát veszti! – szólt szárazon Keresztszegi uram, ki nagyon is bizonyos volt arról, hogy nézetei többséggel bírnak a tanácsban. – Most már, ha kívánják kegyelmetek, elővehetjük Igyártó Mihály uram ügyét.

– Most már! – dobogott süvege mellől Káva uram; – minekutána a fejedelem hadnagya itt ül közöttünk, akit kénytelenek vagyunk respektálni. Az pedig még elébb bebizonyítandó volna, hogy vajon katonai ügy-e Igyártó uram dolga vagy sem?

– Aki fegyverrel ment a táborba, s onnan fegyverrel megszökött, sőt még a többi bandéristákat is hazajövetelre izgatta.

– Mi nem küldtünk bandériumot a táborba azért, hogy ellenség elé állítsák, csupán az élelmiszerek őrizete és kísérgetése végett; amint őket csatára akarták tenni, szabadok voltak a hazajövetellel.

– De ők azt nem tették; Igyártó egyedül jött haza.

– Nem tették, mert féltek a hadi regulától; de Igyártó uram példát adott mindenkinek, hogy mikor a vezérek törvénytelenséget kívánnak, akkor nekik ellent kell mondani.

– No az ugyan szép lenne – kiálta közbe bosszús nevetéssel Zólyomi Dávid.

– Meddő vitatkozás ez! – szólt kategorikus hangon Keresztszegi. – Ellenség előtt állunk, akkor katonatörvény határoz. Köszönjük meg, hogy Igyártó uramat mixta commissio ítélheti el; mert bizony mondom, ha haditörvényszék elé állítják, akkor gonoszabb sorsa lesz. Hozzák fel a rabot.

A porkoláb és négy darabant sietett a vádlottért, kit néhány perc múlva a tanács elé kísértek.

Igyártó uram kisded termetű, szelíd, felemás képű ember volt; arcán azt a sajátságos bátorság kifejezését viselve, melyet újabb időkben politikai bátorságnak neveznek. Nem a csaták hős elszántsága ez, hanem azzal igen közel testvér, a békehirdetés merészsége háború idején.

A kisded férfi kezei és lábai, nagyobb mutogatás kedvéért, még meg is voltak láncolva; pedig bizony különben sem futott volna ő sehová.

– Igyártó Mihály! – szólt hozzá Keresztszegi kemény, szigorú hangon – kegyelmed azzal vádoltatik, hogy a tábort engedetlenül elhagyta, s a bandériumot is hasonló tettre biztatta. Ezért állíttatott elénk, hogy adja elő okait; miért cselekedte ezt; mentse magát, ha tudja; ha nem mentheti, viselje ítéletét.

Igyártó végig mosolygott előtte ülő tiszttársain, mintha különösnek tartaná, hogy azok most ő fölötte törvényt tartanak.

Azután bátran, szilárdul szemébe nézett az elnöknek, s szólt, mint következik:

– Nemzetes másodbíró uram! tudjuk azt nagyon jól mind a ketten, hogy nem az én vétkemről vagy a kegyelmed haragjáról van most szó, hanem városunk lételéről, vagy nem-lételéről. Nem vagyok én az a csúnya gyáva ember, ki elszalad a csatarendből, mivelhogy a bőrét félti; nem is érdemlem meg, hogy miattam azt mondják városunkról, amit annyiszor hánynak elénk a délceg hajdú szomszédok: „Ti debreceniek nem törődtök az ország bajával, tinektek csak arra van gondotok, hogy jó nagy hasat neveljetek, ti nem segítitek sem a császárt, sem a fejedelmet; akármelyik győz, az tinektek mindegy, csak ti jól legyetek lakva; nem is hisszük, hogy ti is Árpáddal jöttetek volna ki; a tatárok felejtettek itt benneteket; azokból lettetek”. Nemde, nem kegyelmed mondott-e ilyeneket szemünkbe, kegyelmes Zólyomi Dávid uram?

– Né! Még ő fog perbe engem! – kiálta fel, levett sisakjára ütve a lovag, gúnyosan.

– A vádat sokszor és régen halljuk már: „Debrecen nem vesz részt a háborúban”. Igaz; de nem azért, mintha Debrecen fiainak öklében nem jól állna a kard, hanem azért, mert a hadba elegyedés Debrecen missziójával homlokegyenest ellenkezik. Micsoda Debrecen az országra nézve azon a ponton, ahol áll? Egy olyan szerencsés neutrale terenum, mely minden hadjárason kívül esik. Elég messze van Bécstől és Budától, hogy sem a basák, sem a jezsuiták által ne háborgattassék. Ez Istentől megáldott helyzetében kisded köztársaságunk a jólét árnyéka alatt azilumul szolgál a hazai tudományoknak; Rómája, Jeruzsáleme a tisztított hitvallásnak, hol az üldözött menedéket talál, hol a szegény lelki és testi táplálékot nyer, hol az Úr templomának legerősebb kősziklája fekszik. Bölcs elődeink mindenha jól ismerték csekély, de hatalmas köztarsaságunk becsét az egész magyar hazára nézve, s megeléglettek azzal a dicsőséggel, hogy a lelkiekben „erős várunk”-nak neveztessék városunk; nem óhajtottak annak harci nevezetességet szerezni, mint kijutott szegény Kassának és Eperjesnek. De ha akartak volna is ilyesmit, módjukban lehetett-e az? Kegyelmed Albisi Zólyomi Dávid uram, katona-ember: megítélheti, mit csinálna akkor, ha Debrecent ostromló ellenségtől kellene védelmezni. Egy várost, melynek két mérföld a kerülete, s nincs egyebe a betöviskelt ároknál, s tizenkét sátorból és fából épült galambdúc-forma őrtoronynál, melynek nádfedelű házait a legelső bedobott tüzes galacsin porig égetheti, mely körül mérföldekre nincs egy hegy, nincs egy folyó, aminek a hadsereg nekivethesse a hátát, melyet minden oldalról megkerülhet, elzárhat, körülfoghat az ellenség, melyben negyvenezer lélek lakik, akiket, ha az utak elzáratnak, két hét alatt ki lehet éheztetni. És ezzel a várossal akarnak kegyelmetek háborút viseltetni? Nem cselekszenek-e kegyelmetek akkor éppen ellenkezőt bölcs országnagyjaink kijelentett szándokával? Nem fogják-e fel kegyelmetek dicső emlékű Török Bálint atyánk óhajtását, ki e nagy várost egészben reformálta? Nem látják-e, hogy fejedelmeink ide küldözték alapítványaikat, nem sáncok és várfalak, hanem iskolák és templomok építése végett; nagy hadvezetőink az elfoglalt ágyúkból harangokat öntöttek, azokat ajándékozták a mi városunknak, s most mi e harangokat újra ágyúknak öntessük-e s arcul verjük, amit ők bölcsen elintéztek?

Zólyomi Dávid türelmetlenül kezdett zörögni kardjával az asztal alatt.

– Nagyon jól értem kegyelmed haragját, Albisi Zólyomi Dávid uram; s azt is hallottam kegyelmedtől szemrehányásképpen, hogy Debrecen két oldalra sántikál; a németnek is ad harácsot meg a magyarnak is. Igaz, uram, hogy megvan e szomorú helyzetünk, de a mi bajunk az, nem a kegyelmeteké; akármennyi eleséget, szénát, gabonát, marhát, lisztet és szekeret parancsolnak kegyelmetek tőlünk, azt mi mindig bőven kiszolgáltatjuk. Mit aggat kegyelmeteknek az, ha másfelől a szatmári, nagykállói, székelyhidi német generálisok is megsarcolnak bennünket, meg a nagyváradi és szolnoki basákat is keservesen tápláljuk? Kedvesebb lenne kegyelmetekre nézve, ha emezeknek ellenállnánk, le hagynánk perzseltetni városunkat tőből, s akkor aztán kegyelmetek sem találnának nálunk vigasztalást? Nem sokkal bölcsebb volt-e tőlünk mindenha, hogy fegyver és erőszak helyett védtük magunkat szép szóval és keserű fizetéssel?

…Legbölcsebb hadvezetőink nem kívánták soha Debrecent a had fúriáinak kitenni s megőrizték azáltal városunkat kerített falak, pattantyús sáncok nélkül. Városunk ereje látszatos gyengeségében feküdt. Respektálták ezt a németek, megbecsülték a törökök, kóbor kuruc, labanc, tatár pedig nem mert belekapcáskodni. Miért akarja most Debrecen városa eddigi bölcsességét megváltoztatni? miért akar, mint egy hadviselő hatalmasság, neutralitásából kilépni? Azért küldték-e a tudományok megszerzésére szánt fiatalságot városunkba, hogy mi ezt mészárszékre hordjuk? Azért építették-e városunkban a nagy templomokat, kollégiumokat, hogy mi azokat leégettessük? Mivé leszünk, ha a harc kockája fordul? A vezérek tanácsában nincs az, hogy Debrecen városát védelmezzék; ők, ha előremennek, ha hátrahúzódnak, bennünket itthagynak, s akkor ki védelmezi meg a várost?

Zólyomi Dávid látva, hogy a szónok erősen belejött a beszédbe, eléje vágott.

– Hallottam ám én már ezeket mind kegyelmedtől egyszer, Igyártó uram. Ezen módon mondta el kegyelmed a debreceni fegyveres ifjúság előtt mindezt, kinn a tiszafüredi töltésnél; s nagy jó szerencséje, hogy ott nem kaphattuk, mert bizony mondom, nem állana kegyelmed mostanság itt a debreceni érdemes tanács előtt. Aki tábori szolgálatra adja magát, az katona, annak semmi okoskodni valója nincs, annak a vezér szavait méregetni, a harc kimenetelén tanakodni nem szabad. Kegyelmed nagyot vétett a hadi regula ellen, midőn a tábort elhagyá s küldött társait is hazajövetelre nógatta. Ennek a büntetése a katonai törvények szerint halál. És valóban nagy kegyelem történik a vezér urak részéről kegyelmeddel, amidőn megengedtetik, hogy magát nem a haditanács, hanem a városi magisztrátus előtt védelmezze: ahelyett, hogy mint katona, katonamódon fenyíttetnék meg.

– De én nem voltam katona.

– Nem volt kegyelmed hadnagya a debreceni bandériumnak?

– Azon bandérium csak a társzekerek kíséretére s a vezérek beneventációjára volt kiküldetve. Csupán szolgálattétel, de nem hadakozás volt lelkére bízva.

– Karddal jött-e kegyelmed, vagy ostorral a táborba?

– Igenis, karddal szoktunk a tanácskozásba és tisztességtételekre is megjelenni.

– De a tábor nem tanácsterem és nem úrnapi parádé; a vezérek Debrecen város bandériumát méltán segítő csapatnak tekintették, így is akarták felhasználni, s ebbe a vitéz legénység önmaga is egytől-egyig beleegyezett.

– Csak én elleneztem, én ellene mondok most is. Minden csepp vér, melyet Debrecen város népe a csatában kiont, özönvíz gyanánt ront vissza városunkra; minden kanóc, mellyel egy muskétát Debrecenből elsütnek, égés, pusztulás az egész városra. Azért nem tagadom, és újra ismétlem, hogy rosszaltam és rosszallom a mi fegyvereseinknek csatába vitelét. Ravaszságnak nyilvánítom másodbíró uram részéről, hogy fegyvereseket küldött a táborba, parádé színe alatt, míg jól tudta, hogy azokat háborúba is fogják használni, s vissza nem eresztik, s azért minden gonoszt, amit e lépés maga után fog hozni, az ő fejére visszahárítok.

Keresztszegi uram megbillenté fejét, s azzal inte a porkolábnak, hogy vigye át a vádlottat a másik szobába, míg a tanács törvényt fog tartani fölötte.

– Nincs kegyelmednek semmi szava többé saját mentségére?

– Saját mentségemre nincs, mások vádlására van.

– Vezettessék el.

A rab eltávozta után a tanács érdemes tagjainak arculatáról jósolható volt, hogy itt most viharos jelenet fog következni; a tanácstagok, egy-kettő kivételével, mind nagyon örömest fogták volna Igyártó uramnak pártját, szavainak igazságától nemcsak meggyőzve, de meg is hatva lévén.

Hanem ez előre várhatott zajos összekapásnak Keresztszegi valami furfangos úton metszette keresztül az inát; azt a kérdést terjesztvén legelébb is az érdemes tanács elé:

– Kívánják-e kegyelmetek az előttünk fennforgó esetet saját közönséges statútumaink szerint, tulajdon törvényszékünk előtt megítéltetni, vagy pedig terhesnek találván az ítéletmondást egy hűséges társunk felett, el akarják a bíráskodás szomorú tisztét fordítani s ezt inkább a haditörvényszékre bízzák?

Szindikus uram észrevette a kelepcét s felugrott, hogy majd mond valamit, de bíró uram leültette, hogy várjon csak még, amíg felszólíttatik.

– A vezér urak, tudván és respektálván városunk azon jogait, hogy „jure gladii” még a főbenjáró ügyek felett is saját törvényhatóságai által határoz, megengedék és ránk bízzák, hogy Igyártó uram esetét itt pertraktáljuk és saját törvényeinket olvassuk fejére. Amit ha tenni elmulasztanánk, Igyártó uram vallja kárát, mert azon esetben azért van itt Albisi Zólyomi Dávid uram őkegyelmessége, hatvannégy lovas hajdúval, hogy Igyártó uramat rögtön megfogatván, a táborba visszakísértesse, s ott aztán katonai regula szerint, hadi törvény elé adja, amelynek előrelátható kimenetele az, hogy Igyártó uram puska vége elé állíttatik. – Most tessék már elmondani, hogy mit akart szindikus uram?

Szindikus uram azt felelte, hogy nem akart semmit mondani.

– Tessék hozzászólani tanácsos uraiméknak, akarnak-e az ügyben ítélni?

Mély hallgatás. Egy szót sem szól senki.

– Qui tacent, consentiunt. A hallgatás helyeslés. Üsse fel protonotárius uram a nemes város statutumainak könyvét, pagina hetvenkettő, és olvassa el, a capite, ami következik.

A főjegyző vonakodás nélkül engedelmeskedett, s felnyitva a nagy rézkapcsokkal leláncolt kutyabőrös könyvet, megtalálta benne a kívánt paginát, s az erre írt megveresedett sorokból ezeket olvasá fel:

Ha ki peniglen a thábort engödelöm nélkül elhagyná avagy másokat is elszökésre csábítana, avagy fegyverét az csata előtt eldobván, elrejtőznék, avagy lefeküdvén, magát halottnak tettetné, avagy vezéreit cserben hagyná, annak háza mind porig demoleáltassék, lábas marhája kiirtassék, ő maga számkivettessék az város határából. Ha ki az ő familiája közül őtet követni kívánná, annak elmenetele ne gátoltassék.

– Ime, érdemes tanács, ez a mi törvényünk. Hasonlítsák kegyelmetek ezzel össze a katonai regulákat, s akkor vegyék fontolóra, vajon ellenséges indulattal cselekedtem-e én Igyártó uram ellenében, amidőn megtudván az ő hazatértét, őt vasra verettem s a kétajtaju börtönbe zárattam, mert ha ezt nem teszem, ez éjjel az ellene küldött hajduság, őt házánál megfogván és megkötözvén, a táborba visszavitte volna; míg Debrecen városának börtönében egy hajaszálát sem görbítheté meg annak még a fejedelem sem. Esetét tagadni nem tudja; s ilyenformán, ha mi ítéljük el, háza tüzét, ha a táborban ítélik el, élete világát fogják kioltani. Én ugyan sajnálom azt a szép sárga házat a Csapó utcában, de Igyártó uram fejét még jobban sajnálom. Tessék itéletet mondani.

Mindenki mélyen hallgatott.

– Helyesli-e az érdemes tanács a felolvasott törvénynek a vádlott fejére kimondatását?

Mindenki mélyen hallgatott.

– Én tehát, a hallgatást helyeslésnek véve, bírói tisztemnél fogva kötelességemnek tartom ez eset fölött kimondani az ítéletet. Porkoláb hozza elő a rabot! Protonotárius úr, jegyezze az ítéletet.

A rabot előhozták.

A bíró intésére vele együtt mindenki fölállt a tanácsasztal mellett, csupán a jegyző maradt ülve, midőn Keresztszegi által az ítélet kimondatott:

Folyó év és hónap 19-dik napján, úgymint Jubilate utáni szombatnapon Debrecen városa teljes tanácsülésében, nemes, nemzetes és vitézlő Keresztszeghy Mihály uram bírósága alatt, bevádolt nemes és nemzetes (a „vitézlő” szándékosan kihagyatott) Igyártó Ferenc uram ügyében „ítéltetett”. – Minekutána a vádlott maga is beismeré, hogy a tiszafüredi tábort, ahova küldetne volt fegyveresen, fegyverestől, lovastól elhagyá a vezérek tudta és engedelme nélkül, s ezen defektusát semmi nyomatékos kényszerítő okkal védelmezni nem is tudta: annálfogva nevezett Igyártó Ferenc uramnak, hazai statútumaink értelmében, e városban levő lakóháza mind porig lerontassék, ivókútja a színig betömessék; tűzhelye eloltassék, szárnyas és lábas marhái, az egy házőrző kutyán kívül, megölessenek, élőfái tőből kivágassanak s házhelye sóval behintetvén, üresen hagyassék; ő maga pedig e város határából végképp számkivettessék; cselédjeinek és háznépének szabadon hagyatván, hogy vele menjen, vagy őt itthagyja, és soha többet híre ne legyen e város kapuin belül, hanem ha a tilalom ellenére e város árkain innen találtatnék, semminemű törvény védelmére ne számíthasson, valamint az égnek vad madarai.

Dátum, mint fentebb.

A jegyző tollának percegése kísérte a bíró rövid mondatait. Midőn be volt fejezve az ítélet, Keresztszegi leveteté a láncokat a vádlottról.

– És most haza mehet kegyelmed. Holnap reggeli harangszóig rendezze el dolgait, mert a harangszó után csákány vettetik falainak.

Amint az elítélt keze megszabadult a lánctól, a bíró felé emelé azt és mondá:

– Ma kegyelmed volt rajtam az úr s ítélt fölöttem ott, ahol hatalma volt; holnap én fogok ítélni ott, ahol hat lépésnyi téren én vagyok a bíró. És az kegyelmednek fog fájni.

– Isten hírével! – szólt távozást intve a bíró; s azzal föltevé süvegét, föloszlatá a gyűlést, ősi szokás szerint, ily főbenjáró ítélet után az egész tanáccsal szép rendben a nagy templomba menvén által, hol ez alkalommal rövid istentisztelet tartatott.

Másnap a reggeli harangszó a város népségét nagy izgalomban találta; még aki semmit nem tudott volna is a tanács ítéletéről, figyelmessé lett a harangszó után, hogy valami rendkívüli történik a városban, mert a hármas csendítés után szokás szerint nem hallgatott el a harang, hanem tovább zúgott egy óráig, két óráig, egész délig, egész sötét éjszakáig; egyre mondva: „mortuos plango” (holtat gyászolok).

S ha az emberek kérdezék egymástól: ki az a nagy halott, akire oly szakadatlanul harangoznak? azt mondták rá: nem más az, mint Igyártó uram, kinek tanács ítélése szerint most bontják szét a házát, Nagy Csapó utcában, azonvaló büntetésül, hogy a tábort elhagyta engedelem nélkül.

Arra aztán a kérdező is tódult arra, amerre a válaszadó, a Nagy Csapó utca tájékára, ahol már kora reggeltől nemhogy lóval, de kutyával sem lehetett keresztül menni a nagy tolakodás miatt.

A közeleső háztetők, kútágasok, palánkok mind rakva voltak kiváncsi néppel, ember emlékezetére nem fordult elő ilyen eset Debrecenben.

A sárgára meszelt ház előtt két oldalról lovas hajduság zárta el az utcát, szabad tért biztosítva a bennlevők számára. A lovasságnak Albisi Zólyomi Dávid parancsolt.

A szabad tér közepén volt egy emelvény, ülőpadokkal; azon foglalt helyet a bíró, a főjegyző s az ítélet végrehajtásához kiküldött két tanácsos; mellettük két sorban gyalogalabárdosok álltak, tollas sisakkal a fejükön.

Amint az első harangszó megkondult a nagy templom tornyában, másodbíró uram inte a kikiáltónak, ki is két trombitást vevén maga mellé, miután az emelvény szélére felállt, a kezébe adott ítéletet hármas trombitaszó után négyszer kihirdeté, a világ négy része felé fordulva; azután mély csend támadt, s az átelleni ház kapuja megnyílván, azon előlépdelt Tatár Lőrinc, a hóhér – és huszonnégy kezes legénye.

Tatár Lőrinc fekete ember volt; sokan azt állíták, hogy cigánynak született, a szakáll egész a szeméig benőtte arcát s nagy fekete két szemöldöke csak folytatása volt a szakállnak; de hogy valami fehér is legyen rajta, lecsüngő koromsötét haját magas fehér báránybőr-süveg szorítá alá; Debrecenben a fehér süveget közönséges ember sohasem viselte, az mindig borzalom tárgya volt. Ezenkívül egy nagy veres pokróc volt akasztva a nyakába, ami egészen borzasztóvá tette.

Lőrinc mester egy nagy pörölyt tartott kezében, s azzal megüté a sárga ház kapuját, kapubálványát, szemöldökfáit és szegletköveit; annak jeléül, hogy e ház az elpusztulás sorsának van átadatva.

A bezárt kapu recsegve dült be, engedve a feszítő kecskelábaknak, s ezzel megkezdődött a munka.

Legelőször is kivezették az istállóból Igyártó két lovát, két tehenét, s azokat taglóval leütve, szekerekre emelték; a legények összefogdosták az apróbb marhákat, s azokat kivégezve, fölhányták a készen álló szekerekre. Csak a galambokat nem bírták elfogni, azok ott kóvályogtak az egész munka alatt az elítélt háza fölött.

Majd lábtókkal felmentek a háztetőre, a léceket és gerendákat lebontották és lehányták az udvarra; minden faneműt, ami a házon volt, szekerekre raktak s a leütött állatokkal együtt, lovasok kíséretében, kivontatták a nyúzók mezejére, ott máglyát raktak s azon a hullákat porra égették. Még a kútágast is kivágták.

Azután a meztelen falakra került a sor.

Az ajtók mind be voltak zárolva, azokat elébb küszöböstől, ragasztóstól ki kelle vágni csákányokkal.

Mindenki arra volt kiváncsi, hogy Igyártó használta-e a kapott időhaladékot arra, hogy házában levő holmijait onnan rokonai házához eltakarítsa? s meg volt lepve minden ember, midőn látta, hogy az első szobában minden bútor a maga helyén áll, még a cintányérok is a szekrényekben s a zsoltárok és imádságos könyvek az ablak hídján.

A hóhér kalapácsa alatt darabokra zúzattak a bútorok is; a szőr- és vászonnemű összehasogattatott; amint a dunnákat feltépték, a szétömlő pelyhet felkapta a szél, s széthintette az egész bámuló tömegen, mintha mindenkinek akarna egy emléket juttatni e mai napról.

Azután tovább bontották a falakat; a téglát, vályogot szétzúzták, apróra, betömték vele a kutat, meghordták vele a veteményes kertet; feltöltötték vele az utcát.

Egyik fal a másik után omlott be a csákányütések alatt; egyik szoba a másik után tárult fel az utcai nép előtt; már a konyhára is rájött a sor, a tűzhelyen még pislogott a parázs, tegnapi tüzelés maradványa; azt is bakó oltotta ki; s tűzhely és kémény a többi fal után omlott.

Csak a hátulsó szoba volt még hátra.

Mikor Lőrinc mester e szoba ajtajához ért, hogy azt is beüsse pörölyével, hirtelen meglepetve állt meg, s pörölyét letámasztva a küszöbhöz, visszament bíró uramhoz.

– Miért állt meg a munka? – kérdé Keresztszegi a bakótól.

– Hallja ezt kegyelmed? – kérdé a bakó ujjával a legutolsó szoba ajtaja felé mutatva.

– Hallom. Abban a szobában énekelnek. Az elítélt és családja oda zárkóztak; vigyázva bontsák le kendtek a tetőt és falakat, hogy a bennlevőket meg ne sértsék.

A bakó fejével bólintott s veres pokrócát karjára vetve, mint egy fejedelmi palástot, visszament az utolsó ajtóhoz.

E csöndes időköz alatt hallhatták a közelállók a szobában felhangzó halk énekszót:

Uram, ki lészen lakója
A te szentséges hajlékodnak: …

A távoli harangszó kísérte azt méla zúgásával.

A bakó parancsot adott huszonnégy legényének. A padlás gerendáit hirtelen leemelték, azután minden oldaról a falak eresztékeibe fúrták a feszítő vasakat; egy jelre, egy roppanásra az utolsó négy fal egyszerre kifelé dőlt s a fehér porfelleg közül, mint egy ótestamentomi jelenet, tünt elő egy férfi, egy nő és egy hajadon alakja.

Középen a férfi, fedetlen fővel, egyik kezében tartva a zsoltárt, másikkal emelve öreg beteg anyját, ki mankójára támaszkodva, tekintetével most is a zsolozsmák soraiba mélyed. A harmadik alak, egy szőke, síró leányka, arcát a férfi keblére rejti; bomlatag fürtei még vállait is eltakarják. Lábainál hever a házőrző eb.

E pillanatban elfogult csend ült meg a bámuló néptömegen; még a harangszó is félbeszakadt.

Keresztszegi most felemelkedék állványáról s rendületlen hangon szólt:

– Igyártó Mihály! a törvény végrehajtatott kegyelmed házán; személye ez órától fogva száműzött a város kapuitól. Isten szent hírével!

Igyártó e szóra megindult, az éneket folytatva; egy zúgó hang az övé, egy rebegő a beteg öregasszonyé; úgy jöttek elé az omladványok közül; az eltakart arcú hajadon csak maga zokogott.

Mikor az emelvényig értek, a bíró újra megszólalt:

– Aki a száműzöttet önként követni akarja, ebben meg nem gátoltatik; aki tőle elmaradni kíván, abban is szabadság adatik neki.

E szóknál megállt a száműzött s zsoltárját becsukta és leányát magához ölelte, az öregasszony félve kapaszkodott fia karjába s a házi kutya, kezét nyalva, húzódott hozzá.

– Indulok, Keresztszegi uram; elhagyom a várost. Nem is sírok, nem is átkozódom. Akik velem jönnek, anyám, leányom, házőrző kutyám. Tegnap kegyelmed ítélt én fölöttem, ma én ítélek kegyelmed fölött. Leányom tegnap még a kegyelmed eljegyzett menyasszonya volt, ma már nem az; ahogy kegyelmed száműzött engemet a városból, akként száműzöm kegyelmedet én is családomból. Tudom, hogy kegyelmed nagyon szerette leányomat, de én is oly nagyon szerettem szülővárosomat. Isten oltalmazza a hátramaradókat.

– Megálljon kegyelmed, Igyártó uram, – szólt emelvényéről a bíró – nem ez a törvény. A száműzött nem ura senkinek többé; még családjának sem. Erőltetni, parancsolni kegyelmednek nem szabad. A hajadonnak szabad akarata van, s maradhat kegyelmed ellenére is.

Igyártó Mihály e parancsszóra hirtelen hátralépett, anyját és leányát eltávolítva magától, még kutyáját is elrúgta lába alól.

– Nem parancsolok senkinek, nem hívok senkit; aki velem nem akar jönni, elmaradhat tőlem!

Keresztszegi most lelépett emelvényéről s reszkető hangon súgá a leánynak:

– Ilona. Elhagynál-e engem?

A leány most felemelte arcát; a rásütő alkonyfény tette azt csak pirossá, különben halavány volt, de annál több tűz égett lelkesült szemeiben. Halkan, de töretlen hangon viszonzá a kérdezőnek:

– Öreganyám beteg, atyám száműzött, köztük a helyem.

A bíró szomorúan csüggeszté le fejét.

– Isten áldja meg kegyelmedet, – susogá a leány, s a következő percben ismét egymás mellett voltak a száműzött, az anya és a leány, és a hű eb.

A nép utat nyitott előttük; az utca végén kocsira ültették őket s kivitték a városból.

A bíró pedig felállt ismét az emelvényre, senki sem látta, hogy mikor törölte meg szemeit; a rombolók készen voltak a munkával, akkor egy zsák darált sót hoztak elő s a pusztára rombolt házhelyet a bakó behinté átkozott sóval, s mikor ez is megtörtént, bíró uram kemény szóval kiálta a sokaság előtt:

„Így bűnhődik az, ki a csata tüzét meg nem állja!”

Amint a hivatalos nép elhagyta a tért, a csőcselék elárasztá a pusztult házhelyet, kutatva az apróra tört romok között értékes tárgyak után.

Elvonulás közben Albisi Zólyomi Dávid azt mondá a bírónak:

– Ez ugyan hiábavaló komédia volt. Hagyta volna ránk kegyelmed a büntetést. Minek volt ez?

– Ez kellett „ad terrorem populi”! Debrecen tehát harcol!

Nagy szó volt ez; mert kétezer lovas és háromezer dárdaviselő ember áll onnan a síkra, s ha egyszer kiálltak, aztán meg is állnak ottan!

Szépen dandárokra osztva vonult ki március 13-án a felkelő sereg; a lovasságnak hosszú nyelű csákánya volt, a gyalogoknak egyenesre ütött kaszáik. Mindenkinek veres lobogó csákó volt a süvegén, az különbözteté meg őket a székelyektől, akiknek kék s a hajduktól, kiknek fekete lefityegőjük volt a fövegük mellett.

Maga a bátor tanulóifjúság, a sereg lelke és magva, külön zászló alá csoportosulva vonult ki a sereggel; néhány kardra is tudott szert tenni, legtöbbnek elég volt az ólomvégű fustély.

Maga Keresztszegi uram vezette a hadat, úgy megülve hátaslován, mint valamely régi kuruc hadvezér.

A hadat egész vándorserege követte a szekereknek, miken a vitéz inszurgensek feleségei, anyósai s pereputtyai ültek, fel lévén készülve tarisznyákkal és bográcsokkal, hogy a táborban édes feleiket éhezni ne engedjék, mert csak az az egy, ami nem jó a háborúban. Arra pedig senki nem is gondolt, hogy ha Debrecen egyszer hozzákezd a verekedéshez, abból más futás lehessen, mint az ellenségé.

Nagyon szellemdús volt pedig a hadorganizáció, melyet Keresztszegi uram követett. Az egész had céhek szerint volt beosztva, régi rendelete volt már a városnak, hogy a céhek zászlót és dobot szerezzenek maguknak, s szokva voltak tüzi veszedelem, tatárfutás, fejedelemkísérés, különféle veszedelmek idején egy helyen összetartani s fegyelemre ügyelni, mit a céhmesterek és öreg legények tartottak fenn. Két erős zászlóalj volt maga az érdemes csizmadia és szűrszabó céh. A csapók és tímárok képeztek egyet. Hatalmas és puskával, ellátott céh volt a henteseké és mészárosoké, kik egynehány fogas szelindeket is hoztak magukkal, híres bikafogókat: most tegyenek ki magukárt! Egy csapatot képeztek az ácsok, kőmívesek és molnárok; ez a legkevésbé harcias indulatú testület; míg ellenkezőleg a gubakészítők semmi más dandárhoz nem engedték magukat csatoltatni, mert ők a vásárban sem ülnek egy sorban a szabókkal, hanem azért szörnyen fenekedtek, hogy majd megmutatják ők, hogy ha kevesebben vannak is, többet levágnak az ellenségből, mint a szabók, akik kétannyian jönnek. A földmívesek képezék a lovasságot, illő tisztelettel engedvén a nemes uraknak, hogy elől lovagoljanak a kivonuláskor, hanem azután a csetepaténál is elől legyenek ’ám!

Másnap este Rakomazon innen találta a debreceni felkelő sereg Bethlen István hajduit és a székelységet, kik a „palatinális” seregek elől nagy sietséggel vonultak vissza.

(Gyönyörű óvatosság a debreceni tanács jegyzőkönyveiben, hogy azokban sehol e szókat: „kuruc” – „labanc” vagy „német sereg” – „magyar sereg” fel nem találhatni; az illetők mindig e nevekkel vannak megtisztelve: „a palatinális sereg” – „a fejedelem seregei”. Sehol sem említi a krónika, mintha a császár és a nemzet harcolt volna egymással; sem amidőn kibékültek; csak a két jelentést találni fel benne: „a palatinus” – „a fejedelem”. Azok között folyt a vita, miért folyt? nem mondatik; úgy is tudatik, ők békültek ki, ha kibékültek. Indokolja egyébiránt az óvatosságot egy jegyzet 1585. okt. 22-ről, mely így szól: „a … ármáda ezen általmenvén, ezen protokollumból is tíz esztendőt kiszaggatott valaki, a város elfutása alkalmatosságával, többekkel együtt.)

Tehát a palatinális seregek átkeltek a Tiszán s erős állást foglaltak Rakamazon felül.

Albisi Zólyomi és Bethlen kénytelenek voltak szemük láttára engedni a hídverést, mert ágyúiknak éppen semmi hasznát nem vehették, egy nagy márciusi zivatarban minden lőporos szekerök keresztül ázván. A lőpor csupa nyirok volt, a tűzbe téve sem sült el. A palatinálisoknak pedig négy darab kerekes ágyújok volt, mely keresztül hordott a vizen; így az átkelést nem lehetett megakadályozni.

Zólyomi Dávid azonban azt reménylette, hogy majd a Tiszán innen, ha kikaphatja az ellenfélt a síkra, annak az ereje nagyobb részt muskétásokból s csak egy ezred dragonyosból állván, túlnyomó lovasságával majd erősen összetöreti.

Azonban az ellenfél vezérei, Eszterházy Pál és Bornemisza János tábornok régi tapasztalt hadvezérek voltak s nem könnyen mentek bele a két erdélyi úr kívánatába; ehelyett körülsáncolt tábort ütöttek Rakamaz fölött, a fejedelmiekre bízva, hogy őket onnan kivessék.

Helyzetük a természettől is védve volt; jobbról egy messze terjedő nádas ingovány, melyet egy áradási töltés rekeszt el a szántóföldektől; balról emelkedett halmok, miket pattantyús telepeikkel megraktak; elől pedig hirtelen sáncot vertek levágott fűzfákból és gyorsan emelt földhányásból. A gyalogságot nehéz lesz ennek nekivinni, a lovasság pedig akár leszerszámozzon, annyira nem vehetni e helyen hasznát.

A debreceni inszurrekció megérkeztekor éppen nagyon rossz kedve volt Bethlen Istvánnak. Abban az órában végződött egy csetepatéja a sánc mögül kirontott dragonyosokkal, mely alkalommal nagy boszúsággal tapasztalá, hogy elcsigázott székely huszárjainak paripái nem állják ki a nehéz, jól táplált meklenburgi harcmének rohamát, mikor azok egy tömegben jönnek.

A roppant segélyhad érkezése nem nagyon növelte a főkapitány jókedvét.

– De mi az áldottának jönnek kegyelmetek ilyen sokan? – kiálta a tisztelgésre jövő Keresztszegi elé. – Nem mondtam én kendteknek, hogy hozza el az egész falut! Azt kívántam, hogy tartsanak itt egy jól fegyverzett rendes csapatot, öt-hatszáz embert, s ehelyett hoznak nekem hatezer vasvillát! Úgy látom, még asszonyaikat is elhozták. – Hát ez a sok mendikás mire való? Azt gondolják, deák szóval meg lehet ijeszteni az ellenséget? Úgy segéljen, annyi a zászlójuk, mint egy tatár tábornak. Szép zászlók, mondhatom. „Az becsületes csizmadia-céh.” „Az becsületes timár-céh.” Mit csinálok én annyi becsületes emberrel? két nap alatt fölesznek körülöttem mindent, ami zöld, s akkor futhatok magamtól. Jobb szerettem volna helyettük ötszáz gazembert, aki verekedni tud.

Keresztszegi uram nagyon elkedvetlenedett e szavakra, azonban Zólyomi Dávid inte neki, hogy most ne feleljen, s azzal karon fogva, átvezeté saját sátorába, ahol sokáig értekeztek valamiről.

Midőn elhagyták a sátort, már akkor a debreceni sereg szépen letelepedett a mezőn, s szekerekből hátul sáncot csináltak hosszan, s azon belül előkapott nádkévékből tüzet raktak s sütötték a szalonnát mindenfelé, s kínálták egymást kulaccsal.

A fiatal diákság szerteszét csatangolt a zajos csopotok között s tartotta azokat biztató beszéddel.

Kellő közepében az érdemes csizmadia-tanyának látjuk humanissime Ormándyt perorálni. Nagy csoport tolakodott körülötte. A két vezér úr is odanyomult, meghallgatni, miről van szó.

A humanissime igen praktikus oldalon fogta hallgatói kedélyhangulatát. Nem sokat fárasztá quinquennis fantáziáját a „dulce pro patria mori” versbe szedésében; sőt chriának sem igen járta volna meg super eo „si fractus illabatur orbis”, amit a háború céljáról s a bennlevők magatartásáról beszélt, hanem „ad hominem” egészen praestanter és eminenter volt applikálva az egész disszertáció.

– No lássák, atyámfiai! csak alig érkeztünk meg, már sáncolják magukat, mint az ürgék. Nem tetszik nekik a „gyepre legény!” Legalább megkönnyítik nekünk a munkát, ők már megásták maguknak a hosszú sírt, nekünk csak bele kell őket temetni. Énekeljük el szegény halottaknak azt a kegyes éneket: „Már leteszem fáradt testem”.

A jókedvű legénység rázendíté s végighangzott a síkon a busongó halotti ének egy ellenség számára, aki ugyan még csak ezután fog meghalni, de aki már megássa magának a sírt előre.

– Ha kiszáradt volna a torka, humanissime praeceptor! – szólt egy kerek hasú vargamester, hasonló kerek hasú kulacsot nyújtva a vén diák elé, mit az hatalmas húzással vallatott meg, nagyot lélegzvén utána. Valaki más nagy darab szalonnát nyomott a másik markába.

A lelkesült szónok így állt egy hordó közepén, jobbjával a kulacsot, baljával a szalonnát emelve hallgatói elé.

– Nézzék kegyelmetek, atyámfiai, van-e áldottabb ital ennél a kardosnál? van-e kellemetesebb gyümölcs ennél a pörkölt szalonnánál, amikkel a mennyei atya bennünket táplál és elevenit s vajon mivel él az ellenség odaát? Fekete prófunttal, annak is fele zabliszt, olyan, mint mikor a csapóföldet összedagasztja a gerencsér törekkel, kemencét kitapasztani. S mit isznak azok odaát? Árpalevet, meg rántott levest.

Rengeteg hahota szakította félbe.

– S mi, akik ilyen fehér cipóval, ilyen füstölt szalonnával élünk, mi ijednénk-e meg olyan néptől, aki prófunttal, meg rántott levessel él?

– De már ugyan nem! – hangzott mindenünnen. Ez döntő ok volt a bátor elszántságra; még azok, kik rántott levessel élnek, akarnak kikötni olyan emberekkel, kiknek szalonna fekszi meg a gyomrát?

– Sőt többet mondok! – szólt a humanissime, ügyesen megragadva az eszmét, mely hallgatóinak megtetszett s folytatását adva. – Fekete kutya legyek, ha a múlt szüreti szupplikációkor nem láttam, mikor az ilyen cserepár egész csapatostól körülfogott egy nagy ménkü mocsárt s ott horgásztak, mit? talán halat? nem; talán csíkot? nem! Békát fogdostak, kecskebékát! azt a hosszú zöld lábút, azt húzták nyársra, úgy sütötték! Ne menjek el erről a helyről, ha nem igaz!

Ez volt a kegyelemdöfés a szegény palatinális muskétásoknak! Elhíresztelni róluk, hogy megeszik a békát! Ha lett volna is még valami hitelük Debrecen előtt, e tudósítás azt is tönkrette volna.

Alig is várta Szabó uram, az érdemes csizmadia atyamester, hogy a zsivaj után szóhoz juthasson, s amint egy fél sonka fel volt szúrva dárdája hegyére, azt azonmódon ég felé emelve, megrázta kegyetlenül s nagyot mondott a sokaság előtt: „no iszen! kaphassam meg hát azt a békaevőt!”

Csak egy vékonydongájú szattyánpapucskészítőnek volt az a nehézsége az egész ellen, hogy hiszen, jó volna, csak az a nagy ágyújok ne volna!

Humanissime Ormándy az ellenvetést nem hagyhatta megtorlatlanul. Neki is fordult a papucsvargának istenigazában.

– No iszen meglátszik kegyelmeden, hogy nem valami tört bőrből dolgozó tősgyökeres csizmadia, nem az az ember, aki meg tudja fordítani a fordítófán a megöntött sarut, hanem csak olyan szattyánból dolgozó papucsvarga, aki töröknek varr s menyecskék lábairól veszi a mértéket. Nem is tudom, minek rontja kend a vitéz csizmadiák erkölcseit, mit elegyedik közéjük? Azt gondolja, hogy mi nem tudjuk, mi az az ágyú? az ágyú nem egyéb, mint egy nagy puska; ha kilőtték, megdöglött. Nem is való az egyébre, mint durranásával a lovakat megijeszteni; már pedig mi nem vagyunk lovak, ergo az ágyútól meg nem ijedünk; vicissim: aki megijed az ágyútól, ergo az ló.

No szegény szattyánvargának jobb is lett volna már nem születettnek lenni, mert e perctől fogva az egész táborban azzal üldözték, hogy „ergo, aki megijed az ágyútól, az ló”.

Keresztszegi magához hivatá a fiatal népszónokot, s azt kérdezte tőle, volna-e kedve valami vakmerő vállalatra, ami csak diáknak való?

– Subintelligitur.

– No hát vegyen magához háromszáz válogatott ifjút, s az éjjel holdvilág feljötte után azon a mocsáron keresztül ott ni, nagy csendességben kerülje meg az ellenséget. A mocsár széle felé van egy csőszkunyhó, vagy vadásztanya; puszta szemmel is meglátszik, mikor ahhoz érnek, azt gyújtsák fel. Ezután igyekezzenek mentül nagyobb zajjal előtörni az ellenség jobb oldalában; puskákat vigyenek magukkal, s azokkal lövöldözzenek, mindegy, akárhova, ha a levegőbe is. Megértett, humanissime?

– Perdocte érteném, csak azt tudnám, hogy gólyává legyek-e vagy vidrává, hogy azon a fertelmes ingoványon háromszázad magammal keresztül tudjak törtetni?

– Egyszerű mestersége van annak, humanissime; bontsák le a szekerekről a fenékdeszkákat, kössenek rajtok gúzst keresztül, abba dugja bele mindenki a lábát; így minden lábán egy deszkával az egész ingoványt keresztül-kasul járhatja.

– Ecce, mint Péter a tengerek felett! Hogy ezt elébb fel nem fogtam, durae capacitatis homo! Azután pedig?

– Azután pedig ráütvén nagy zajjal a gyanútlan ellenségre, azt ott vagy olyan zavarba hozzák kegyelmetek, hogy futásnak ered, s azon esetben innen az egész tábor rohamra indul a sáncok ellen, kegyelmetekkel kezet fogva; vagy pedig túlnyomó erőt találnak maguk előtt s azon esetben sietve visszavonulnak a mocsárhoz, lehányt deszkáikat újra saruikra öltik s elindulnak vitézül, biztosak lehetvén afelől, hogy az ellenség nem üldözheti kegyelmeteket a süppedős ingoványban.

– Mindent értek. Félóra múlva készen vagyunk.

Elébb, mint a félóra eltelt, készen állt a latin cohors, de nem háromszáz, hanem hatszáz fővel, mert ebből a tréfából valaménnyi pogány isten kedvéért sem maradt volna vissza egy is. A sok rekvirált deszkáért volt is elég csetepaté a megbontott szekértáborban, a sok tapasztalt asszonynép szentül tudta, hogy sohase látják ők azokat a deszkákat többet, mert azt a deák mind feltüzeli, mihelyt végezte vele dolgát.

A vitéz csapat fegyvere kizárólag jó hajlós csáti botokból állt, ólommal beöntött bunkóval; Ormándy humanissiménél volt a hirhedett vezérgerundium, a hagyományos tüzoltó „nagybot”; azzal készült az útnak.

– Hát puskákat miért nem hoztak? a hentesektől kölcsön lehetett volna venni, – kérdé Keresztszegi.

– De hisz azt nem cselekszem. Ha ezeknek puskát adok, ki áll jót felőle, hogy ha egy falka vadlúd felrepül a nádasból, tizen nem lőnek utána? S azzal el lenne árulva jövetelünk az ellenség előtt. Diákkézbe bot való fegyvernek; ha azzal nem tud bánni, kár neki a puska.

Keresztszegi helyeslé a latinus nézetét s áldás fejében megtölteté mindnyája kulacsát bakatorral, s azzal útnak ereszté; ki-ki vitte hóna alatt a deszkáit.

Keresztszegi már előbb közlé furfangos tervét a vezérekkel; s ezúttal maga Bethlen is kénytelen volt elismerni, hogy bíró uram nincs minden hadvezéri adomány nélkül. Akár nagyon sikerül, akár kevésbé ez egyszerű csel, annyi mindenesetre el lesz általa érve, hogy az ellenség rosszul fogja magát érezni abban az állásban, melynek egyik oldalát minden órán észrevétlenül megkerülhetni s vagy kijön és nyílt síkon csatát fogad, vagy visszahúzódik s átveti magát a Tiszán.

Azért el is határoztatott, hogy a debreceni bíró tervét az egész haderő közreműködésével támogatni fogják.

Alig hajnallott, midőn Bethlen a lovasságot a palatinális seregek által ágyúkkal megrakott halmok irányában nagy fitogtatással összpontosítá; üres ágyúit felvonatta sánckosarak mögé, mintha a halmok ellen akarna intézni támadást; míg a balszárnyon szekérsáncot rekesztett össze, mintha tartana tőle, hogy ha azt meggyengíti, az ellenség véletlen kirohanhat s áttör a hadsoron.

E tüntetések alatt egyszerre csak felkavarodik a mocsár széléről a meggyújtott vadászkunyhók füstje, a diákok által adott jel s néhány pillanat mulva hangzik a rivalgás, amint az Ormándy-csapat kiront a mocsárból, rajtaüt a gyanútlan bámuló muskétásokra.

A megrémült labanc egy lövést sem tett támadói ellen; első dolga volt elhányni puskáját, második szaladni az ágyúk felé, hátán vive a rémületet a tábor többi részébe.

Amint a debreceni csizmadia ezt meglátta, nem kérdezett többé se vezényszót, se parancsot, hanem amint a céhmester elkiáltá magát: „ne hagyjuk ám leöletni a nemes tanuló ifjúságot!” neki vetemedett az egész céh, utánuk a többi céhek; semmi veszedelem sem bírta már őket feltartani: öt perc alatt fenn voltak az ellenséges sáncon, egymáson keresztül másztak fel az árokparton, ordítottak az ellenségre, hogy helyt álljon, ne szaladjon, de amit az meg nem fogadott, hanem cserben hagyva lovasságát, kereste a tág világot; rosszul futva versenyt a gyorslábú diáksereggel, mely szörnyű „stragest” követett el a megzilált hadban, csodálatosan őrködvén fölöttük a múzsák, hogy közülük még csak egyetlenegy is el nem esett.

A palatinális sereg jobbszárnyának e gonosz végzete maga után vonta az egész sereg pusztulását, annyival inkább, mert Bornemiszának egy ideig az a rossz gondolata volt, hogy ágyúi erejével megfordítja a csata kimenetelét, s nagy hasztalanul durrogatott sokáig Bethlen hajduira, míg egyszer aztán azon vevé észre, hogy a semmitől meg nem rettenő székely csapatok előnyomulása által, kiket Zólyomi vezetett, már csaknem körül van véve, amikor aztán nem maradt egyéb hátra, mint agyúit beszegezve otthagyni s nehéz lovasságával keresztül vágni magát az ellenségen. Itt azonban ismét nagyon megcsalatkozott, mert amit ő messziről csőcselékhadnak becsült, az a debreceni lovas felkelő had a közelből oly rútul bánt csákányaival a jámbor vassisakon, hogy akik véres fővel elmenekültek onnan, egész világi életükben emlegették azt a „görbét”, amit akkor ismertettek meg velük legelébb.

A fejedelmiek diadala tökéletes volt, a palatinális seregek nagy vereséggel vonultak vissza a Tiszán, még a hidat sem értek rá hátuk mögött elégetni.

A debreceni néphad méltán osztozott a babérokban, s nagy zsákmányt tett muskétákban és sisakokban. Két zászló is esett kezére; azok közül az egyik ujdonúj volt, nemrég hímeztette rá valamelyik országgróf felesége az arany sasos szalagot. Az mind nekik hagyatott.

Kevés veszteséggel jutottak pedig a diadalhoz; valóságos halottjuk csak négy esett; egy mészáros, akit homlokon lőttek; egy szűrszabó, ki egy gránátot, mely a földbe fúrta magát, sarkával akart kivájni, a patkó bizonyosan tüzet adott, s a szétszakadó gránát elhordta a vitéz lábait, azután meg egy gerencsér, kit a lovasok agyontapostak és akit legjobban sajnált mindenki, a derék csizmadia atyamester.

Ő vágta legjobban a békaevőket, míg azután egy golyó őt is a békák országába küldé.

„Kolbásznak aprítsátok őket!” – kiálta a vitéz atyamester, még leroskadtában is, s nem engedte, hogy valaki megálljon őt siratni, vagy ahogy ő haldokolva mondá: „megitatni az egereket”.

Pedig senki sem siratta meg őt olyan nagyon, mint maga Keresztszegi. Neki igen nagy embere volt; erős pártfogója szándékainak, szava sokat nyomott a debreceni nép előtt, s bátorsága is volt szavának urát állani. Ez nagy veszteség volt Keresztszegire.

A rakomazi csata után Bethlen és Zólyomi visszabocsáták a debreceni segédsereget; a munka hamar és jól be volt végezve, Zólyomi könnyű szerével üldözhette a vert hadat, mely lőszereit is hátrahagyá; Bethlen pedig vonulhatott Szathmár ellen, hogy a várra támadást intézzen a váradi basával és az ecsedi kapitánnyal összefogva.

Debrecennek nem kellett tartani megtorlástól; a Tiszán túl még csak az sem maradt, aki szájjal merje szidni.

A győztes sereg nagy diadallal vonult vissza Debrecenbe; a szekércsoport, mely addig hátul kullogott, most előrenyargalt, s félnappal elébb érve a városba, belármázta a győzelem hírével a honmaradt népet. Most már mindenki szeretett volna ott-lettnek lenni; az irigyebbek csapatostól mentek ki előre, hogy legalább együtt jöhessenek be a felkelő sereggel; a toronyból jelt adtak, mikor az első csapatokat meglátták s volt tarackdurrogatas, harangszó, rivalgás! Az utcákat elállta a nép, a kerítéseket teleülte a siheder had, a középületekre zászlót tűztek ki, s mikor a legelől jövő gyorslábú fiatalság, a diadalittas diáknép megérkezett, humanissime Ormándy vezérlete alatt, ki az elfoglalt új zászlót hozta kezében, odarohantak hozzájuk, elfoglalták őket, megtömték zsebeiket kolbásszal és pogácsával, teleaggatták vállaikat kulacsokkal, csutorákkal s más ilyen népszerű érdemrendekkel; humanissime Ormándyt pedig vállaikra emelék; úgy hordozák meg a városban, a zsákmánylobogóval markában.

Ilyen ováción ment keresztül mindegyik céh, mely egymásután jött, szokott zászlóival, trombitásaival; s féktelen lett a riadal kitörése, midőn végre a lovasság, a város büszkesége robogott végig az utcákon, büszkén reptetve a levegőben azt a másik elfoglalt zászlót.

És minden újon érkező növelé a magasztalást, mellyel a vezér maga, Keresztszegi uram elhalmoztatott. Az ő esze nyerte meg a csatát. Ő találta ki, hogyan lehet kibillenteni az ellenséget erős állásából; ő intézte az egész ütközetet, neki rendelte alá magát a két hadi főkapitány is. Keresztszegi uram valóságos hadvezér. Ha ő alatta kiáll a síkra Debrecen, megfelel az egész dunántúli labancvilágnak.

Dehát ő hol következik már?

Minden fényes, harsogó menet végigvonult már az utcán, hát ő micsoda csapatot vezet?

Keresztszegi uram leghátul maradt, kíséretnek ahhoz a négy halotthoz, aki a csatatéren életével fizette meg a nap dicsőségét. Hat-hat ember hozta őket ravatalra téve; leterítve fekete posztóval, csak arcaik látszottak ki, homlokaik tölgyfalevéllel koszorúzva. Előttük járt huszonnégy teológus diák s énekelte szép harmóniával: „Krisztus az én győzedelmem, új hazámba kell megtérnem”.

Maga pedig Keresztszegi a legutolsó ravatal után, melyen barátja, az atyamester feküdt, következék gyalog sorban, levett kalappal és kardja fátyollal bevonva.

Mikor azon helyre értek, ahol Igyártó lerontott házának üres telke fehérlett a sótól, egy percre megállítá Keresztszegi menetét, s letétetve maga elé a ravatalt, sokáig nézett a halott arcára, onnan meg vissza a puszta telekre, mintha azt gondolta volna: „talán mégis többet érne, ha ez a ház most is állna, ha ezek itt most is élnének”.

A rakomazi győzelem megerősíté Rákóczi Györgyöt az erdélyi fejedelmi trónon. Ferdinánd császár az öreg Bethlen Istvánt akarta inkább; de az ifjú Bethlen István nyiltan apja ellen ütött pártot, Rákóczi György mellé állva, amiért kellett is elég példálózást hallania Absolonról, Dávid király fiáról. Az ifjú Bethlennek nem kellett apja fejedelemsége, csak éppen, mert Ferdinánd pártolta, s átszegődött Rákóczi Györgyhöz, kit képesnek hitt arra, hogy a munkát, mit Bethlen Gábor megkezdett, folytatni fogja.

Erdély két lánglelkű ifja, Bethlen és Zólyomi, meg is kezdték a harcot Magyarországon, s a rakomazi győzelem után fennen hirdették, hogy „az új búzakenyeret Pozsonyban akarják megenni”.

Azonban Rákóczi okosabb akart lenni, mint vitéz, s szeretett volna inkább sokáig lenni Erdélyben fejedelem, mint rövid ideig Magyarországon király és nem indult „a két fene ifjú” tanácsán; ahelyett iparkodott első győzelmét arra használni, hogy a nádorral jó békességben maradjon. Ferdinánd is a maga részéről azt tanácsolá a nádornak, hogy kímélje meg a fejedelmet, amire jó okai voltak a ránézve oly kedvezőtlen svéd háború vesztett csatáiban.

A nagy erővel kezdett harc lankadni kezdett s hogy a végdöfés is megjöjjön, az egész mozgalom vezére, Bethlen István hirtelen meghalt forrólázban.

Ez nagy csapás volt azokra, kik a harcot akarták. Zólyomi Dávid, a másik vezér, inkább kalandor volt, mint hadvezető; a fejedelem félté tőle trónját, melyet fiára is óhajtott hagyni, s aggódott miatta, ha Zólyomit túl hagyja rajta nőni.

Debrecen azonban még mindig tartotta magát, s Keresztszegi uram még mindig képes volt hadsereget állítani ki minden órában, bármely oldalról jövő ellenséggel szemben, s bizony megfelelt volna neki emberül.

Egy napon, midőn a tanácsházba felmenne, törvényt látni köz- és magánügyek felett; amint gondolatokba elmerülten székéhez sietne, akkor veszi észre, hogy széke nem üres, azon valaki már ül, és azon valaki senki sem más, mint – a száműzött Igyártó.

Keresztszegi bámulva tekinte körül, ha nem álmodik-e? a komoly arcok, mikkel tekintete köröskörül találkozott, biztosíták, hogy itt igen súlyos igazságot látnak ma az ő saját fejére. Nem hagyta magát megrezzenteni.

Bátran és elszántan odalépett Igyártóhoz s annak vállára téve kezét, nyugodtan kérdezé:

– Hogy jött kegyelmed e helyre?

Igyártó visszanézett rá és egy írást, mely az asztalon feküdt, nyújtott válasz helyett.

Keresztszegi nem ügyelt az írásra.

– Ki engedé meg kegyelmednek a hazatérést? Miért foglalja el kegyelmed elnöki székemet?

Igyártó újólag a pecsétes levelet nyújtá eléje.

Keresztszegi haragra gerjedten kapta azt ki kezéből s olvasatlanul az asztalra vágta.

Erre a tanácsosok mind felugrottak székeikről, s az elszörnyedés hangán kiáltának fel: „a fejedelem levele!”

E szóra kissé lecsillapult s mogorván kérdezé:

– Mit parancsol tehát a fejedelem?

A főjegyző felvevé az iratot s felbontva azt, az állva hallgató tanács előtt felolvasá annak sorait:

Mi, első Rákóczi György, Erdély fejedelme, tudatjuk kegyelmetek, úgymint nemes szabad Debrecen város közönségével, hogy miután a római császár ő felségével többé hadat folytatni nem szándékunk, e végre felültetett hadaikat menten leszállítsák s minden ember a maga mesterségéhez visszatérjen. Egyúttal elrendeljük, hogy Igyártó Mihály ellen hozott számkivetési rendelet ezennel megmásíttassék, s ugyancsak nevezett férfiú általam Debrecen város bírájának kineveztetik; amit is ezennel elrendelek.

I. Rákóczi György

Keresztszegi összefont karokkal hallgatá végig a fejedelmi parancsot.

– S mit mond erre a nemes tanács?

– Térdet, fejet hajtunk a fejedelem előtt, – válaszolt a főjegyző; a többiek is rázúgták az igent.

Keresztszegi szomorúan tekintett maga elé.

– Ha a fejedelem ketté akarja törni a kardot, az neki szabadságában áll, de jusson eszébe, hogy a kettétört kard soha egész nem leszen többet! Én nem állok akarata ellen. Ha ő békét akar, én nem harcolok az ő nevében; de kötelességemnek tartom városunk érdekében tiltakozni az ellen, hogy mi fölénk bárki is bírót nevezzen ki, s bírákat tegyen le helyeikből. Én lemondok önként, ha ezzel a fejdelemnek kedvét találom; de tagadom, hogy joga lenne engemet letenni városunk vezényletétől, anélkül, hogy bűnöm miatt el volnék ítélve. Egyedüli vétkem az, hogy véremet ontottam érte. És tiltakozom az ellen, hogy kegyelmes urunk nekünk bírát nevezzen ki, midőn azt választani a város népének egyedüli joga. Legyen helyettem Igyártó uram a nép kívánata szerint bíró. Ha a fejedelem úgy kívánja, én biztosítom, hogy meg fog történni.

– Kegyelmed nem biztosít többé semmit és senkit e város árkain belül, – szólt Igyártó Mihály – mert kegyelmed fogoly!

Keresztszegi nyugalommal adta meg magát.

– Nem védem magamat. Vessenek a börtönbe. Majd ha szükség lesz rám, akkor jöjjenek ismét értem. Én városomnak, szülőhazámnak mindig híve maradok.

„Ad arma! ad arma! ad arma!” hangzott a riadó a debreceni kollegium-kapun belől, midőn megtudták odabenn Keresztszegi elfogatását; mert ámbár a szeniorok értesítve voltak a tanács által előre az eseményről, s a vigilansok által bezáratták a kapukat, nehogy az ifjúság valami garabonciát kövessen el, azok mégis megtudták azt az ablakon keresztül felkiáltott sürgönyökből, s egy pillanat alatt pad alá voltak vágva a studiumok és kalamárisok, feltörve a szekrények, mikben a tűzverő botok álltak s azután a kaput kivetni sarkából, az épen csak egy gondolat volt.

– Ad arma! árulás van a városban! – kiáltozá végig a vásártéren Ormándy, a nehéz „első botot” forgatva feje fölött; – „incendium!” ég a város becsülete! Elfogták Keresztszegit.

„Elfogták Keresztszegit!” zajdult végig a vásáros nép között a rémkiáltás; s azzal egyszerre fölkeveredett a világ; a csizmadiák, szűrszabók hirtelen szétszedték sátraikat s vállaikra vetve a sátorkarókat, ügettek a diákok után; a hentesek előrohantak állásaikból taglókkal és fejszékkel, s hogy minden módja meg legyen adva a vészlármának, néhány polgár elfoglalta a kis templom tornyát s a zendülő zsivajban egy félrevert harang gyászkondulása kezdett szólni.

A tanácsot nem lepte meg a zendülés. Fel voltak rá készülve, mégpedig nem patkószegekre töltött ágyúkkal, nem spanyol lovasokkal avagy petárdákkal, hanem a debreceni magyar polgár rettenetes flegmájával.

Még az ajtókat sem zárták be, nehogy azokban is valami kár történjék; jöhessen, aki jönni akar a tanácsterembe, mint egyébkor.

Humanissime Ormándy volt a legelső, aki berohant az ajtón, s fustélyát plántálva maga elé, rettenetes mennydörgő hangon elkiáltá magát:

– Ki volt az a vakmerő, aki elfogatta Keresztszegi bíró uramat?

Igyártó nagy malíciával szólt erre a haragos diákhoz:

– Kicsoda kend? hogy vetődik kend ezen helyre?

– Nevem Ormándy Gábor, – felelt a diák kegyetlen basszus hangon. – Első masinista és nagybotos, nemkülönben első basszista a kollégiumban. Hát kend kicsoda ott az asztal végén?

A betódult diákság rettenetes bruhahával fogadta e furcsa interpellációt, melyben annyi igazság volt, hogy Igyártót csakugyan nem tartozott még senki azon a helyen illetékesen elismerni.

Erre a főjegyző állt föl helyéről s szúrós, gúnyolódó orrhangon felele Ormándynak:

– Ha kegyelmed studiozus, lásson a studiumok után. Ha kegyelmed első basszista, precanáljon az auditoriumban, ha kegyelmed excedálhatnék, bajoskodjék otthon a karcerrel és a pedellussal; a tanács dolgainak pedig hagyjon békét.

Ormándy nem hagyott neki többet beszélni.

– Minthogy pedig azonkívül debreceni polgár is vagyok, számon kérem, ki vetette fogságra választott főbíránkat, s ki tett helyébe mást, akit nem választottunk?

„Igen! követeljük Keresztszegi szabadon bocsáttatását!” kiálta több hang a tömeg közül, mely lehangzott a piacra, s megszaporodva ezernyi torok ordításával tért megint vissza.

A tanácsbeliek készen voltak a jelenetre. Amint a terem megtelt lázadó néppel, mindenik tanácsos vette a süvegét s föltette fejére.

Főjegyző uram volt a példaadó. Szép, nagy nyestprémes kalpagja volt, veres kifityegővel, azt magas, kopasz homlokára nyomva, hivatalos hangon mondta:

– Kocsma, nem tanácsház!

E szóval rendesen minden hivatalos ténynek félbe kelle szakadni.

De humanissime Ormándy, amint ezt meglátta, hosszú legény volt, hirtelen, mint a lecsapó kígyó, áthajolt az asztalon s elérve hosszú hordtávolú kezével főjegyző uram fejét, lekapá róla a süveget.

Azon mód a többi tanácsos fejéről is egyszerre elragadozák a süvegeket, s így képtelenné tevék őket a gyűlés profanációjának legalább jelvényessé tételére.

A tanácsos urak a méltatlan bánásmódra egészen felgerjedének; többen követelték süvegeiket vissza; amikre voltaképen még azután is szükségük lehetett, s kezdték a latinságot saját nyelvén, azaz diákul fenyegetni, amiből nagy lárma keletkezett.

– Silentium! – kiáltá Ormándy, végigvágva bunkójával a hosszú asztalon. – Üljön le a nemes tanács. Most csak a süvegeket még, később talán majd a fejeket!

E marciális rendreigazítás után átlátták a tanácsurak, hogy csakugyan legtöbbre lehet menni az elébbeni taktikával, a vis intertiae-vel, ahol a jus pugionist kell leküzdeni, s leültek helyeikre szépen.

Ormándy e tusakodás közben kezébe kaparintá a jegyzőkönyvet.

– Hallatlan ez! Keresztszegi fogságra ítélve azért, mert bátor és vitéz vala.

Azzal kapta a nagy ólomkalamárist az asztalról s így szólt a tanácshoz:

– Akarja-e a nemes tanács e dekrétumát rögtön megmásítani? (Senki sem felelt.) Jó, nem akarja. Tehát majd én ráadom az utolsó áldást. – S azzal a határozatot végigönté tintával; az üres kalamárist pedig odanyújtá a kisbotosnak: – ecce humanissime Dorozsmay, dugja azt bunkónak a gerundiuma végére, a nemes tanácsnak pedig holnap reggelig több tinta ne adassék, se innen el ne bocsáttassék, hogy újból ne dekretálhassák az elfogatást. Most pedig menjünk a tömlöcajtóra.

A tanácsterem előtt Dorozsmayt még egy csoport fiatalsággal hátrahagyva, sietett le az erőszaktevő nép a börtönhöz s annak ajtajáról leverve a lakatokat, nagy ujjongással hozá elő fogságából Keresztszegit.

Már ekkor a harcias céhek fegyverfoghatói, amilyen széles a tér a városház és a nagy templom között, úgy betölték azt, s szünni nem akaró vivatozással fogadták a vállakon emelt Keresztszegit.

Tóbi András, a választó polgárság szónoka, fogadta a kiszabadultat.

– A tanács hűtlen lett a város dekrétumaihoz, a tanács nem elöljáróságunk többé! Kegyelmed foglalja el birói székét s rendeljen még ma új választást.

Keresztszegi felállt egy vásári asztalra s inte, hogy szólani fog.

Az egész zajgó néptömeg lecsendesült.

Keresztszegi szava semmivel sem volt határozatlanabb, mint egyébkor.

– Szülöttehazám fiai! A nemes tanácsot ne vádolja senki; ők akképpen cselekszenek, ahogy őnekik a nagyságos fejedelem parancsolta, akinek engedelmeskednünk kötelesség. Mi őérte fogtunk fegyvert, s azt őellene nem fordíthatjuk. Azért, ne kívánja senki a nemes tanácsot sérteni, mert a fejedelmet sérti meg benne, aki a mi urunk és a vallás fenntartója. Én pedig kinevetni való volnék, ha oly büszke akarnék lenni, mint Coriolanus, hogy midőn megütött Róma, átfussak a volscusokhoz. Azért vegyék be kegyelmetek az én tanácsomat. Tegyenek le minden fegyvert, s hagyjanak föl minden erőszakkal. Én ime önként száműzöm magamat e városból, és soha többé visszatérni nem fogok. De addig el nem hagyom börtönömet, amíg mindenki haza nem tér, s az éjszakai harangszónál egyetlenegy lélek sem fog járni az utcákon. Akkor elmegyek és előbb nem; kíséretlenül, zajtalanul. Kegyelmetek pedig, hogy megmentsék a törvény lelkét és az ősi szabadságot, nehogy vagy a törvény, vagy a fejedelem ellen fejüket fölemelni kényteleníttessenek, végezzék el maguk között, hogy eltávozásom után válasszák meg szabad akaratukból Igyártó uramat bírájuknak, mintha nem történt volna kineveztetése. Egyebekre nézve az Isten áldása legyen kegyelmetekkel és egész városukkal.

Mint a gyászoló felek a temetőből, úgy kullogtak haza a férfiak a piacról e szomorú beszéd után; hallgatva, duzzogva, fejüket süvegbe, subába rejtve, Keresztszegi pedig, mint mondá, visszament tömlöcébe, csak azt ismételve a marasztalásra: „majd ha tiszta lesz az utca”.

Alig lehetett még öt óra, midőn jöttek hozzá jelenteni: hogy „tiszta már az utca” s a kedvéért bizonyosan elébb meghúzták egy negyeddel a délesti harangszót.

Akkor megindult a nyitott börtönből a száműzött vezér. Nem kísérte senki; ahogy kívánta; ő sem tekintett sem jobbra, sem balra, ki néz utána a zárt kapuk mögül?

Nem énekelt zsolozsmákat, miként ellenese, nem csinált érzékeny jelenetet eltávozásából, még csak kutyája sem volt; a legelső sikátornál becsapott, hogy észrevétlenül hagyhassa el a várost.

Megkeményíté szívét. Föltette magában, hogy csak egyszer sem fog visszatekinteni.

Megállhatta egész az utolsó házig, ott megállította valami nehéz kő; valami átléphetlen nagy kő – ott a szívben: ne forduljon-e még egyszer arccal vissza, hogy meglássa azokat a tornyokat utoljára. Nem!

Indult. Ekkor egy kéz fogta meg kezét s megszorítá. Összerezzenve tekinte hátra. Ilonka állt mögötte, Igyártó leánya, az eljegyzett menyasszony, ki őt száműzött apjáért évek előtt elhagyá.

– Én vagyok itt, – suttogá a leány; – utánad jöttem és veled megyek.

– Kit elhagytál apád miatt! – szólt Keresztszegi szomorú kétkedéssel.

– Akkor apám volt száműzött, most te vagy az. Akkor neki volt szüksége társra, most teneked.

A keményszívű férfiú nem állhatá meg, hogy keblére ne szorítsa régi szeretőjét, és soká, igen soká ne sírjon előtte.

– Isten áldon meg ezért, – rebegé Keresztszegi, hogy szíve megkönnyebbülhetett. – De most eredj vissza. Ahová én megyek, oda te velem nem jöhetsz.

– Én pedig veled megyek tűzbe, vízbe, földbe!

– Én a „rettenetes” kastélyba megyek! – szólt szikrázó szemekkel Keresztszegi.

A leány átölelte nyakát erős karjaival.

– Oda is veled megyek.

Igyártó Mihály uram bírósága alatt történt az az eset, hogy egy sok év előtt Debrecenből lator portyázó tatárok által ellopatott fiúgyermek, mint nagy, felnőtt siheder hazakerült.

Amint a fiú elbeszélé, a tolvajok által temesvári rabkereskedőnek adatott el; az a többi rabszolgákkal együtt lehajtotta egész Sztambulig; ott vette meg Szulali müderrisz.

Tizenhat esztendeig szolgált megvevő gazdájánál, dícsérte, hogy igen jó ember volt, s mikor a müderrisz meghalt, felesége „ura lelkéért” való áldozatul, mint a krónika mondja, szabadon bocsáttatá annak rabszolgáit.

Szulali rabszolgája még emlékezett Debrecenre, arra a városra, melynek négy tornya van, s egyiken sincs kereszt; ahol fonatost, sulymot és sertéshúst árulnak a piacon, s ez emlékek után, sok hányódás, vetődés mellett, ismét hazakerült szülötte városába.

Itt régen elfeledte már mindenki; azt sem tudták, ki volt valaha családja? ő maga csak annyit tudott megmondani, hogy őt valaha Péternek hítták, a gazdáját pedig Szulalinak. Rajta is maradt aztán holtig a „Szulali Péter” név.

Török gazdájánal tevéket őrzött a jámbor, s azokhoz, mint mondják, nagyon alaposan értett; hanem hát ennek az egész tanulmánynak nagyon kevés hasznát veheté Debrecenben, ahol nem igen látnak más tevét, mint amit istvánnapi vásárkor mutogat az utcán a hasított orrú szerecsen.

Ennélfogva a nemes város nem tudott neki alkalmasabb foglalkozást adni, mint hogy megfogadá a városi gulya mellé, segédbojtárnak.

Állt pedig akkoriban Debrecen városának „rideg gulyája” hetvenkétezer darab szarvasállatból; külön lévén még azután a borjúcsorda, mely szintén nagy összeget képviselt; itt bizony nem volt nehéz alkalmazást kapni.

Egy nyári napon krónikai nevezetességű vihar tombolt végig az alföldi síkon; a forgószél elkezdte táncát odafenn Tokajnál, ott minden malmot letépett láncáról a Tiszán, azután lekerült Kállónak, végig seperte a Hortobágyot, egy nagy vargabetűt tett Belényes felé s végre a bihari havasok rengetegébe ölte el magát, útjában szekereket forgatva fel, kazlakat ragadva a felhők közé, házakat döntögetve össze s útjába eső erdőket facsarva ki töveikből, mintha csak nyűtt kenderbozót volnának.

Ez ítéletnapi orkán a gulyákat is úgy szétszórta, hogy azokat hetek mulva hét határból kellett összeterelni, sok oda is veszett, sőt egypár bojtárnak eltűnését is kesergi a krónika, kik a megáradt Hortobágy mocsaraiba veretve, azokban siralmasan elvesztek.

Szulali bojtárt gulyájával együtt azon táj felé űzte a zivatar, ahol a rosszhírű kastély feküdt. A nemes tanács szigorú rendeletet adott ugyan, hogy senki a marháit oly távolságban a kastélytól legeltetni ne merészelje, amennyire annak vitorlás tornya meglátszik, mert az pörös jószág; még majd megvehetnék a városon a sok évi használatot, ha valaki rátenné a lábát.

Ilyen kétséges birtokú jószágok még a múlt évtizedben is voltak hazánkban, mint egy havasi völgy Erdély és Magyarország között, melyre soha birkanyáj és kaszáló ember nem vetődött, s melyet messzeföld füvészei, mint a botanika Eldorádóját ismertek, míg az utóbbi évtized intézményei aztán minden hosszadalmas „enyim-tied”-féle vitát igen rövid úton megszüntetének.

Azonkívül is sok rossz mesét tudtak a pásztorok egymás közt regélni arról a kastélyról, amelyhez közelíteni nem szabad, de nem is üdvös.

Azonban ha még annyi tilalomfával lett volna is elrekesztve a határ, s minden bokorban sárkány és minden odvas fában zsivány lakott volna, sem akadályozhatja vala meg Szulalit, hogy arra fusson marháival együtt, amerre a forgószél kergeti, melyben úgy sem láthatott tíz lépésnyinél tovább, s csak akkor vehette észre, hol jár? mikor a maga előtt futó tulkokat csülkig látta dagasztani az ingoványban. Valami mocsáros helyre jutott.

A szétvert gulya bömbölve törtetett a szél korbácsa alatt mindig mélyebbre a posvány közé. A nádasban el-eltévedt egy-egy tulok, vagy belerekedt a dágványba, s nem bírt kivergődni a szövevény közül. Utoljára Szulali tulajdon hátaslova is szügyig szakadt a tőzegbe, s nem birt többé csülökre kapni; a legény látta, hogy ez veszni indul, s leugrott róla, gyalog kísértve meg a menekülést.

Gázolva, úszva, végre egy emelkedettebb helyre jutott, mely buja páfránnyal volt benőve, ott jónak látta magát meghúzni, eldugva fejét a sűrű mohában.

Egyszer-egyszer föltekintett, körülnézni a világban; ha a porfelleg és zápor engedte, nagy messze a szélmentében látott egy sötét erdőt; annak a közepében egy magas házat; s valahányszor szélcsendesültével újra felnyitá a szemét, felemelte a fejét, mindig úgy tetszék, hogy az az erdő közelebb jön, a ház is közelebb látszik.

Török boszorkányok játéka ez! de valóban igaz. Mire beesteledett, az az erdő olyan közel volt hozzá, hogy megismerhette a fákat, hogy azok gesztenyék; láthatta, mennyit levert róluk a szél, hogy összetördelte koronáikat, s a fák mögött a magas háznak minden ablakát a felső soron megszámlálhatná.

Azt nem tudta a jámbor, hogy menedéke úszóláp, melyet a vihar a bürütől elszakasztott, s a mocsárban addig hajtott ellenkező irányba, míg ismét valami parton megfeneklett.

Szulali, amennyire meg volt győződve afelől, hogy tündérek játéka nélkül az erdő és palota így nem jőnek szegény üldözött pásztor embernek helyébe, annyira biztatva érzé magát azon következtetéstől, hogy amely tündérek ilynemű csodákat követnek el, azok csak jó tündérek lehetnek, s hogy hasonló előzékenységet az ezeregyéjszaka valamennyi bujdosó hercege aggodalom nélkül szokott elfogadni, miért ne ő is?

Vevé tehát a tarisznyáját, melyet feje alá tett volt, s nekiindult a tündéri erdőnek, ahol is legelső dolga volt iszákját megrakni a sűrűn terített gesztenyéből, abban a biztos hitben, hogy abból reggelre, szokás szerint, mind igazgyöngy és karbunkulus lesz.

Csakhamar megtalálta az erdőben az utat, mely a kastély felé vezet; tündérekről való képzelete folyvást erősödött, midőn annak udvarára érve, azt telve találta a vihar elől oda menekült csapatjaival a szarvasoknak, őzeknek és nyulaknak. Ezek bizonyosan mind átváltoztatott tündérek!

Az állatcsoportok semmi akadályt sem gördítének eléje, hogy a kastély ajtajáig juthasson. Nagy, tizenhat ágbogú szarvasbikák bámulva néztek az ismeretlen jövevényre s hagyták maguk mellett elmenni; s kíváncsi nyúlsüldők tekintgettek két lábra állva a furcsa idegen elé, megrebbenés nélkül. A közös vész megszünteti az állatoknak egymástóli félelmét.

Szulali belépett a kastély ajtaján; végigment a nesztelen folyosókon, felkapaszkodott a lépcsőn s bekocogtatott az első szoba ajtaján, melyet zárva látott maga előtt, ahogy ezt a becsületet már megtanulta otthon bíró uramnál; de a kocogtatásra senki sem felelt, hanem amint a kilincsre tette a kezét, s a zavart felnyomta, a szél úgy kicsapta az ajtót, hogy Szulali hanyatt esett bele. „Üm! A tündéreknek erős kezük van.”

Szulali fölszedte magát a földről, s négykézláb bemászott a tündérek termébe, ahol nem talált senkit. És azonfelül még semmit.

Hanem hiszen így szokták azt a tündérmesékben is mindig. Eleinte csak egy romladék, a négy salétromverte fal között rokkant tölgyfaasztal, a kandalló tetején ül egy magányos bagoly, hanem azután egyszerre átváltozik a bagoly szárnyas dzsinné, a terem fénylik a drágakövektől, az asztal görnyed a halmozott kristályserlegek, arany tálak terhe alatt, s a kandallóból tündérvilági kapu lesz, melyen seregével lépnek elő Majmuna és a kígyó-királyné, meg a beszélő fák tündérei.

Egyszerre nagyot csattan a háta mögött, Szulali ijedten fordult hátra. Hát biz ott a nagy szél csapta be a háta mögött az ajtót.

Szulali ezt nem vette tréfára, hogy az ember háta mögött az ajtót betegyék, s hozzálátott, hogy azt újra kinyissa. Ez azonban sehogy sem sikerült. Nem bírta semmi erővel és fortéllyal a kilincset lenyomni vagy elfordítani; pedig próbálta húzni is, tolni is, rázta, emelte az ajtót, de az ajtó csak nem nyílt ki neki.

No most innen ki nem lehet menni többet! Az ablakokon erős keresztvasak, a tündérek megfogták a vakmerő betolakodót. Szerencsére itt van még a kandalló, annak kürtője van, azon megint ki lehet jutni a levegőre. Ott ugyan mérges zivatar van, de szebb az mégis a bezárt ajtónál.

A kandalló hátlapja korommal volt fedve, feneke korommal tele, ahogy legutoljára melegedtek nála. Szulali a keresztvasakon könnyű szerrel felkapaszkodott a kéménybe.

Amint azonban a kémény tetejéig ért, nagy szomorúan tapasztalá, hogy nincs annak valami okos szája, amin az ember keresztül bújhatnék, hanem éppen csak négy gömbölyű nyílása az oldalán, amiken legfeljebb a fejét dughatja ki valaki.

Próbálta e nyílásokat nagyobbra tágítani, de tapasztalá, hogy azok faragott kőbe vannak vágva. Kénytelen volt innen is visszatérni.

Amint azonban a keresztvasakon lefelé ereszkednék, hirtelen hangokat hall a kürtő alatt, mint mikor rozsdás vaskapu csikorogva nyílik fel.

Letekint s bámulva látja, hogy a kandalló hátlapja félre van fordulva, mint egy ajtó s azon keresztül egymásután lépkednek elő – nem tündérek, hanem fegyveres férfiak.

Közöttük igen sok ismerős arc, kiket mintha látott volna már Debrecenben; ifjak, vének; és utoljára egy valóságos tündér, egy szép, fehérruhás asszony, nagy, hosszan leeresztett fehér fátyollal a fején.

A jövevények mind kardokkal, alabárdokkal, puskákkal és török jatagánokkal voltak felkészülve, még az a gyönge asszonyszemély is háromélű egyenes kardot viselt az oldalára kötve.

A csapat vezére, egy magas, izmos termetű férfi, kitűnt a nagy kócsagtollról, melyet kalpagjába tűzve viselt.

Mikor mind benn voltak a teremben, akkor azt kérdezé a vezér, hogy be van-e zárva az ajtó?

Egy férfi odalépett s azt mondá: azon módon van, ahogy legutoljára hagytuk, a tolózár helyén.

Ebből Szulali paraszteszével kitanulta, hogy a tolózár nem ereszté őt ki, amit nem vett észre. Valószínűleg a szélroham, mely az ajtót egyre rázta, felnyitá azt, mielőtt bejött rajta, s mikor háta mögött becsapta, akkor ismét betaszítódott a závár.

Szulali lélegzetét visszafojtva leste, hogy mi fog itt történni most.

Az bizony nem volt tündéri lakoma.

Legelőbb is egy halvány ifjút eskettek meg az evangéliumra, hogy semmit abból, amit megtud, el nem árul, s mindent, ami rábizatik, híven teljesíteni fog.

Eskü végeztével meg kellett neki csókolnia a vezér kivont pallosát, annak jeléül, hogy esküszegés esetére azzal fog megöletni.

Szulali szívében hűlni kezdett a vér. Ha őt most itt kapnák! Abban a halavány ifjúban megismerte a bíró Igyártó Mihály fiát, Vince úrfit, kit sokszor látott a háznál.

És azután még többet is megtudott.

Vince úrfi, amint esküjét végezte, odalépett ama fehér asszonyhoz, ki a vezér oldala mellett állt, és azt testvérének szólítva megölelé, megcsókolá. Hasonlóul megölelé a vezért is.

Ebből Szulali megtudta, hogy az a vezér Keresztszegi, kiről annyi kalandos mondát regélnek estenkint a pásztortüzek mellett. Valami vegyítéke e mesekör a harambasák, a hősök és a próféták regéinek.

És azután még többet is hallott Szulali, amitől hajszálai felálltak.

Furfangosan kigondolt veszélyes terveket, részletesen megvitatva; akit ezen rajta kapnának, hogy véletlenül megtudta, azt bizonyosan apró darabokra vágnák. Hiába esküdnék meg keresztyénül és mohamedánul, őt élve nem hagyhatnák e titokkal.

Amínt elvégezték a rejtélyes emberek a szörnyű tanácskozást, lakomához fogtak, mely bizony takarékos volt: sajt, kenyér, szalonna és bor. A fehér asszony még bort sem ivott, hanem egy kristályban vizet hoztak neki.

A lakoma után mindnyájan kezet szorítottak a vezérrel és az asszonnyal, a kandalló mögötti rejtett nyíláson egyenkint eltávozának.

Leghátul maradt maga a vezér és a legújabban felavatott Vince úrfi.

A vezér azt parancsolá az ifjúnak, hogy azon fenyőfáklyákból, miket a többiek hátrahagytak, midőn ők is eltávozandnak, rakjon tüzet a kandallóban. Ezt azért kell tenni, hogy amidőn a kandallóban levő rejtekajtót ismét helyrecsukják, a megrakott tűz újra belepje korommal az ajtónyílás minden választékát, s észrevehetetlenné tegye azt a kívülről néző előtt.

Hanem az elővigyázati intézkedésből az a kellemetlenség támadt a kéményben levő Szulalira nézve, hogy őneki vagy meg kellett ott fulladnia a füstben, vagypedig leugrania a kéményből.

E kétségbeejtő állapotban az a mentőeszme villant agyába, hogy újra felkapaszkodjék a kémény tetejéig, s ott azon a lyukon, melynek éppen szemközt fúj a szél, kidugja a fejét, testének egyéb földi alkatrészeivel nem bánva akármi történik.

A mentőeszme egészen célszerű volt, bárha kemény áldozatokkal járt. A kéménylyukon kidugott fejét órahosszat vágta arcban a viharhordta záporeső, legkisebb módja nélkül az önvédelemnek, míg testét átjárta a forró füst kegyetlenül, úgy, hogy midőn az alanti tűz elhamvadtával ismét annyira tudott menni, hogy kellemetlen őrállomásából leszálljon, nyakig megfagyva, azon alul felfüstölve, alig tudott a lábán megállni.

De nem is állt sokáig egy helyben, hanem rohant az ajtónak, félretolta a zárt, kimenekült, a lépcsőkön inkább esett, mint futott lefelé; az udvaron keresztül bukdácsolt az erdő menekült vadain, mik helyükből sem mozdultak azóta, s nekirohant az erdőnek, míg újra meglelte azt a süppedékes helyet, amelyről veszedelmére idejött; ott befészkelte magát a mohába s ott elcsigázottan elaludt.

Csak a másnapi dél költé fel. A zivatar után szép derült nap lett, a tó vize, mit az orkán délnek torlasztott, ismét visszatért sík súlyegyenébe, s mikor Szulali széttekinte, hát nem látta sem az éjszakai kastélyt, sem a gesztenyés erdőt sehol. Az úszóláp visszahozta, ahonnan elvivé.

Azt hihette volna, hogy mindazt csak álmodta, amit látott; hanem ruhái olyan feketék voltak, mint a kéményseprő inge, s testének minden porcikája, mint azok a szép sonkák, amik ki vannak akasztva a debreceni hentes-sátrak elé. Tarisznyája is tele féligsült gesztenyével.

Ennyi tanújel mégis elég maradandó emléke a tündérekkeli komázásnak.

Ha Szulaliban egy kis pénzáru magyar hazafiság lett volna, úgy legelső kötelességének ismerte volna, hogy ott az előtte levő vízben megfürödjék s a sok keserű füstöt, kormot lemossa magáról, azután pedig felkeresse Vince úrfit, s azt mondja neki: „én kegyelmetek mellé állok”; hanem a hosszú török fogság törökké tette már ezt kívül-belül; nem gondolt ez egyébre, mint amire gondolt volna bármelyik szerecsen eunuch, ki összeesküvőket lesett ki, hogy tudniillik feladja őket az elöljáróságnak. Ezért adatik azután jutalom és kitüntetés. – Tehát le sem mosta magáról a füstöt, kormot, hanem olyan állapotban, ahogy a kéményből leszabadult, ballag vala fel Debrecen városába s ott beállított Igyártó Mihály uramhoz.

– Bíró uram, zendülés van a kastélyban.

– No, no fiam, – inté őt szelíden a bíró – elől kezdd, amit mondani akarsz. Ki fia vagy?

– Azt nem tudom. Hanem én vagyok az a Szulali, aki haza jöttem török rabságból, mostan pedig vagyok gulyásbojtár a város szolgálatában.

– Honnan jössz?

– A tilalmas kastélyból, annak is a kéményéből, ahogy érezheti kegyelmed rajtam.

– Hogyan jutottál oda?

– Tündérsziget vitt oda, az hozott vissza, nyulak, őzek híttak be, boszorkányok zártak be; harámbanda mulatott előttem, utoljára tüzet raktak alattam s felfüstöltek.

– S mit csinált ott az a harámbanda?

– Tanácsot tartott, gyújtogatást végzett, emberhalált határozott.

– Nem láttad arcaikat?

– Csak amikor a kémény alatt ellépdegéltek. Hatvannégy férfi volt és egy asszony. A hatvannegyedik még csak gyerkőc, arra ráismertem.

– S ki volt az?

– A kegyelmed úrfia volt az, Vince úrfi, az asszonyt nénjének szólította, a harámbasa pedig feleségének.

– S mit csináltak ott vele?

– Feleskették, hogy őket sohasem fogja elárulni, azután megparancsolták neki, hogy a diákságot szerezze meg nekik, és hogy bíró fia lévén, a tanács végzéseit mindig tudassa velük.

– S mi szándékuk van az összeesküvőknek?

– Nagy és gonosz szándékaik vannak. Mindenkinek van handzsárja, kardja, puskája és két mordálya. Puskaport, fegyvert, pénzt, ruhákat a pincében tartanak, földalatti úton jönnek és mennek. Ezt mind elmondták Vince úrfinak ott, én hallgattam.

– S ki ellen volt intézve az összeesküvés?

– Mind a két félre: a németre is, a törökre is. A németek és a törökök békességet kötöttek, hogy egymást nem bántják. A harámbasa azt végezte, hogy ő maga legényeivel felöltözik egyszer német vasasoknak, akkor a váradi török urakat fogják pusztítani. Azután, ha abból visszajönnek, megint felöltöznek török ispahiknak, s a szatmári német urakra rontanak, azokat mordályégetik fel, és így tovább, míg csak a török meg a német megint újra meg nem haragszik s össze nem kap.

– Elbeszélted már ezt valakinek másnak?

– Nem bíz én. Idejöttem vele egyenesen.

– Hát csak maradj itt, fiam; mindjárt teszek felőled rendelést.

Igyártó Mihály uram rögtön küldött egy darabontot doktor Tóbiáshoz.

Doktor Tóbiás hírneves orvosa volt akkor Debrecennek; künn járt akadémiákon s háromszögletű kalappal, csattos cipővel jött haza, kis ujjában hordva mindazt, amit Hippokratész óta Paracelsusig feltaláltak a természet búvárai s csodakúrákat tett a „syrupus diacodion”-nal.

Amint doktor Tóbiás megjelent bíró uram előtt, az így szólt hozzá diákul, Szulalira mutatva:

– Ecce miserum vesanum. (Íme egy szegény tébolyodott.)

És azután latin nyelven folytatták egymással az értekezést. Doktor Tóbiás sokszor emlegette, hogy ő külföldön milyen csudálatos úton-módon látta, tanulta az őrültek kigyógyítását, sajnálva nagyon, hogy e tudományának hasznát Debrecenben nem veheti, miután e prózai városban olyan ritka az őrültségi eset, hogy azt érdemes krónikába írni; aminek oka valószínűleg az, hogy sík, lapályos földön, kivált amely bőven termi a kenyeret és szalonnát, nehéz valakinek az elméjét úgy megerőltetni, hogy fölháborodjék.

Annál jobban kellett örülni Tóbiás doktornak az előforduló eseten, hogy íme akadt valahára egy, akin bebizonyíthatja tapasztalatait: ennek is Törökországban kellett felnőni, hogy annyira kificamodjék az esze, miszerint azt képzelje, hogy ő rettenetes összeesküvést fedezett fel a puszta kastélyban.

Ebből a rögeszméből kell Szulalit kigyógyítani.

Szulalit mindjárt el is vezették a városi kórházba, ott egy külön szobát rendeltek neki, vasrácsos ablakkal, s két erős fogdmeget mellé, ha talán dühösködési rohamai jönnének.

Doktor Tóbiás legelébb is azon metóduson kezdé, hogy a kezére bízottat egy ördögi apparátus alá állíttatá, mely állt egy bádogedényből, amiből egy szivacson át minden tíz másodpercben egy csepp víz hullott annak a feje lágyára.

Szulalinak nem tetszett ez a tréfa; akkor aztán megkötözték. Akkor aztán elkezdett ordítani, s akkor még jobban megkötözték.

Az ordítás kihallott az utcára; kofák, gubás népek naphosszant elhallgatták azt, s minden ember megtudta, hogy a „bolond Szulalit” gyógyítják odabenn, vizet csepegtetnek a fejére, de attól sem jön eszére.

Két hét múlva doktor Tóbiás jelenté bíró uramnak, hogy a csepegtető kúra használt Szulalinak, most már igen csendesen viseli magát.

– Hiszi-e még, hogy a kastélyban volt és holmit látott?

– Erre az egyre esküszik, hogy igaz.

– Akkor még őrült, csak tessék őt tovább kúrálni, amíg „ebből” ki nem gyógyul.

Akkor aztán doktor Tóbiás más metódust kezdett. Telerakta Szulalit hólyaghúzó flastromokkal. Most kezdett el aztán még csak Szulali ordítani, hogy a harmadik utcára is elhangzott.

Hanem azért a bőrét otthagyta, de a meggyőződését meg nem változtatá.

„Ott voltam, láttam! A szentekre, a prófétára!”

Aztán elkezdte vele doktor Tóbiás azt az experimentumot, hogy adott be neki gyomorlázító szereket, olyan apró adagocskákban, hogy kitörésre soha se kerüljön a dolog, hanem a gyógyszer folytonos émelygésben tartsa a beteg gyomrát.

Ez átkozott tréfa ellen minden erejéből protestált Szulali, s minthogy jószántából soha sem akarta bevenni azt a gonosz decoctumot, minden kávéskanálnyi bevételéhez nemcsak az orvosságot, hanem őt magát is fel kellett rázni s a száját felpeckelni, s úgy beletölteni.

Ez sem használt; még erre sem akart a kastélyban látottaktól eltérni.

Ekkor az orvos a koplaltatáshoz folyamodott. Nem adtak a páciensnek egyebet, mint vízben főtt sóskát, mely igen jó vértisztító.

A kéthetes kurzus vége felé Szulali bégetett, mint a birka s azt már elismerte, hogy a fűevéstől toklyó vagy ürü lett belőle, de a kastélyban látottaktól még akkor sem tágított.

Doktor Tóbiás pedig idestova már a fenekén volt a tudományának.

Még egy kísérlet jutott eszébe.

Hallott és olvasott róla valamit, hogy valahol valaki zenével gyógyítá ki az őrültet, s föltevé magában, hogy ezt megkísérti.

Volt ugyanis a kórháznak valami gyarló, négy oktávás orgonája, ami azóta, hogy az épület megszűnt kápolna lenni, nem használtatott egyébre, mint a kántor által orgonázási kurzusra ajánlkozott tanuló ifjúság begyakorlására.

Doktor Tóbiás azt találá ki, hogy Szulalit egy olyan szobába vitette, melynek ajtaja ez orgonás szobára nyílt, s megkérte szépen a tanárokat, hogy engedjék meg a tanuló ifjúságnak, hogy felváltva éjjel-nappal folytonosan orgonáljanak ottan. Ez használt.

Huszonnégy órai zenegyógykezelés után égre-földre esküdött Szulali, hogy soha életében tájékára sem volt a kastélynak, azt sem tudja, van-e, nincs-e a világon? csak eresszék ki innen.

Doktor Tóbiás mint tökéletesen kigyógyultat adhatta át a világnak. Hanem azért már Szulali híre meg volt alapítva a környékben; csak „bolond Szulali”-nak nevezte őt azért minden ember.

Szulali korántsem, hogy meg lett volna elégedve azzal a jutalommal, amit elárult titkáért a debreceni bírótól kapott, sőt inkább egyszer azon törte a fejét, miként bosszulhatná meg a rajta elkövetett méltatlanságokat; másodszor pedig, hogy egyúttal miként fordíthatná haszonra azt a tudományt, amit neki tán csak mégsem hiába adott kezébe az a kegyes dzsin, aki őt a kastélyba elszállítá, s onnan megint visszahozta, mint a Majmuna szellem Badrul Budur herceget egy tevebőrön.

Ha nem kellett a titok a hazai elöljáróságnak, majd megveszi azt a váradi basa drága pénzen.

Várad akkori basája, Asszán, igen kegyes ember volt. Minden köntöse tele volt írva belül az Alkorán aranymondásaival; ő valóban testén viselte a török szentírást.

Ez ájtatos hangulat egész a babonáig ment nála, s tudni való, hogy a törökök vallásos babonái közé tartozik az, hogy ők az őrülteket olyan szenteknek tartják, kiket a próféta kiválasztott, hogy a saját lelküket kivegye belőlük, s valami dzsinnek a lelkét parancsolja beléjük; azokból tehát angyal vagy ördög beszél, de mindenesetre magasabb szellem, akit tisztelni és rettegni illik. Akit a tébolyodott megszólít, annak meg kell előtte állni és kívánságát kielégíteni, gorombaságait eltűrni és semmivel vissza nem torolni, vagy éppen megütni; mert akkor egy földfeletti szellemet ütne meg az ember, s az majd bosszút állna megverőjén.

Asszán basa tehát, midőn egyszer kapuján ki akarna lovagolni, egy szurtos embert lát maga előtt, ki e szavakkal állja útját:

– Méltóságos úr, én vagyok az a Szulali, akit a gonosz debreceniek bezártak a bolondok házába, megkínoztak, kiéheztettek, vízzel csepegtettek, utoljára dudával gyötörtek, hallgasd meg az én szavaimat, mert nagy hasznod lesz neked azokból.

Asszán basa mindjárt leszállt a nyeregből, amint Szulali azt mondta, hogy őtet a bolondok házából eresztették ki, s kérte, hogy parancsoljon vele, mire van szüksége.

Szulali elkezdte előtte mesélni, amik vele történtek.

Mikor azt elmondta, hogyan jött neki helyébe a kastély, a basa leveté felső kaftányát, s szent borzalommal teríté a beszélőre.

– Íme fogadd, legyen köntösöm a tiéd. Mi kell még jámbor őrült?

Szulali mesélt tovább a szelíd fenevadakról, a rejtélyes szobákról, az összeesküvők terveiről; s mentől tovább beszélt, annál jobban meggyőződött Asszán basa afelől, hogy neki egy rettenetes felfordult eszű emberrel van találkozása, s csak oldozta le magáról dolmányát, övét, turbántekercsét, azt mind a beszélőre rakta át, még a papucsait is lehúzta lábáról s azokat is sajátkezűleg Szulali mezítlábos talpai alá rakta.

Mikor végre ez ama tervet adá elő, mely által a két császárt újra egymás ellen akarják ingerelni, akkor könyörögve szólt a basa Szulalihoz:

– Édes atyámfia, jámbor eszeveszett lélek; ha azt kívánod, hogy az utolsó két darab ruhámat is odaadjam magamról, úgymint az inget és a salavárit, akkor kérlek, cseréld meg velem a te alsó köntöseidet, nehogy csúfra maradjak itt annyi nép előtt az utcán; mert jól tudom, hogy az Alkorán azt parancsolja: ha pedig egy őrülttel találkozol, add oda neki utolsó köntösödet is magadról, ha ő kívánja, mert nagy az a szellem.

Szulali most vette még csak észre, hogy itt is mekkora őrültnek tartják őtet; csakhogy a törököknél sokkal keresztyénibb szokások vannak az őrültekkel való bánás dolgában.

Nem beszélt tehát többet Asszán basának, hanem megharagudott rá és otthagyta. A köntösöket mégis csak elvitte a testén; hogyha még egyszer valahová megy, be is bizonyíthassa tanújelekkel, mi történt vele Váradon, nehogy erre is azt mondják majd, hogy bolond fővel képzelte.

Mert az a szándéka volt, hogy ha nem kellett a kínált felfedezés először szülötte urainak, a debrecenieknek; ha másodszor kínálva, nevelő urai, a törökök is visszautasíták: majd elmegy vele nagyságos uraihoz, a németekhez, akik vannak a szatmári várban; mert nagy boldogság az, mikor az ember így válogathat az uraiban.

Parancsol vala akkoriban Szatmáron Stahr Fridrik, vallon kapitány, ki nagyon bölcs és elővigyázó férfiú volt, amire nagy szüksége is lehetett az ő helyzetében, annyi furfangos magyar, török és erdélyi ellenség tőszomszédságában.

Midőn Szulali a nagyon figyelmes úr előtt megjelent, Asszán basától kapott egzotikus köntösében, s kezdé előadni a történteket, egész a legutolsó eseményig, egész a Váradon kapott kántusig, hát a vitéz kapitány úr persze, hogy semmit sem hitt el neki abból az egész beszédből.

– Hát te azt mondod, hogy a kastély hozzád ment?

– Úgy segéljen, uram.

– És azután megint eltávozott tőled?

– Úgy segéljen, uram.

– Abban a kastélyban debreceni urak hadra esküdtek egyszerre mind a két császár ellen?

– Úgy segéljen, uram.

– Ezért téged a debreceni bíró megkínoztatott, a váradi basa pedig saját ruhájába öltöztetett?

– Úgy segéljen, uram.

– Ez a fickó engem itt bolonddá tart; hozzátok elő a derest.

Szulali most látta csak át, hogy minden mesének legérdekesebb a harmadik része; esküdött mennyre, földre, nem használt: levetkőztették.

Amint a lehúzott kántust kifordíták, rögtön meglátta minden ember, hogy annak a bélése tele van írva holmi török betűkkel; azok voltak alkoráni aranymondatok.

– Ez kém! – kiáltának egyszerre a jelenlevők. – Ez Asszán basa kéme.

Azzal lehúzták róla a többi cifra gúnyát is, s mindannyit titkos írással tarkázva találván, megerősödének azon hitben, hogy itt egy gonosz kémmel van dolguk, ki már tele is írta titkos jelentéssel a köntöse béléseit; s rövidre fogták Szulalit, hogy vallja be, mik vannak odaírva.

A jámbor pedig tevehajcsár korában éppen nem tanult török betűket ismerni, s így a legjobb akarat mellett sem mondhatott egyebet, minthogy a saját viselte öltözet titkaival merőben ismeretlen. Ő eddig azt sem tudta, hogy azok betűk, azt hitte, valami cifraság.

Stahr kapitány pedig nem volt az az ember, akivel ilyen vastag hazugságot el lehessen hitetni.

– Ha nem tudsz olvasni, majd megtanulsz a deresen.

Szulalit azonban a mogyorók sem taníták meg arra, hogyan kell törökül olvasni. Utoljára, hogy semmi vallomást sem lehetett belőle kiverni, Stahr kapitány megunta a vesszőzést s azt parancsolta, hogy dobják ki a fickót a kapun s ha még egyszer a vár közelében találják, csak akasszák fel; azokat a teleírt ruhákat pedig el kell zárni, majd akad egyszer valaki, aki elolvassa, mi van azokra írva.

Ilyenformán Szulali harmadízben pőrére vetkőztetve, jól megpüfölve s kilöketve került elő abból a ritka szerencséből, hogy egy éjszaka tündérek titkait leshette ki.

Ezúttal aztán tökéletesen meggyőződött afelől, hogy sokkal jobb lesz neki senkinek sem szólni többet a debreceni kastélyról, hanem beállani pásztornak a legelső számadó gulyáshoz, aki egy kopott gubát akaszt a nyakába.

Már hiszen tiszta lehetetlenség is volna abból valamit elhinni, amit Szulali össze-vissza fecsegett akár Asszán basának Váradon, akár Stahr kapitánynak Szatmárott, miután külön-külön mindegyik ismert egyet a szóbanforgó személyek közül.

Asszán basa ismerte jól még a hazáját is, ahol a hévíz mellett Igyártó debreceni bíró leánya lakott. Korcsmárosné volt az és igen tisztességes hírben állott. Megfordult a házánál maga Asszán basa is elégszer, s semmi rosszat a fiatal menyecskéről nem tudott. Annyi bizonyos, hogy férje az asszonynak nincsen, ő maga azt mondja, hogy volt, de a hadjárat alatt elesett; s ugyanazért Csukásné ifjasszonynak hívatja magát. Az tehát nem állhat, amit Szulali beszél, hogy ő hallotta, mikor az elpusztult Keresztszegit a menyecske „édes uram”-nak címzé, mert Keresztszegit sohase látta senki Nagyváradon.

Hogy a menyecske mért nem megy apja házához Debrecenbe vissza, annak egy igen világos és egy igen homályos oka van. Az igen világos az, hogy itt jó keresete van. Annyi aranyat, ezüstöt vesz be a török kalmároktól, kik ezen utaznak át, amennyit a debreceni bíró sohasem lát, s saját háza is van már, szőlőskerttel együtt.

Az igen homályos ok pedig az, hogy Debrecenben minden ember ismeri egymást, s a pletykakereső népek nemigen akarják azt elhinni, hogy egy férj nélküli menyecskének, hogy is fejezik ki ezt magyarul, szemérmetes virágnyelven? hogy „leesett a férje az ugorkafáról s akkor törte ki a nyakát”. Nem szokták azt jobban magyarázni.

De még hihetetlenebb volt a mese a szatmári kapitány előtt, aki viszont Keresztszegi uramat attól a naptól fogva ismeré, ahogy Debrecenből elszakadva Szatmárnémetiben letelepült s ott tímármesterséget kezdett; igen iparkodó ember volt, a tiszt urakkal mind jó barátságban állt; a tanácsban is helyet foglalt, s akiről városszerte köztudomású dolog, hogy nőtelen és soha sem volt felesége.

Lehetne-e e két külön városban lakó férfiról és nőről azt a csodát feltenni, hogy egy házaspár, mégpedig egymást szerető pár; de akik egymással csak egy kísértetlakta tanyán találkoznak, fegyveres cimborák gyülekezésében, s ott mívelik az országfölháborítás nagy tudományát, ahelyett, hogy örülnének az életnek, mint más; s amíg fiatalok, járnának szerelemben és boldogságban s bíznák a világ folyását a maga útjára.

Pedig hát mindaz igaz volt az utolsó szóig, amit Szulali beszélt.

Keresztszegi lakott Szatmárnémetiben, a felesége pedig Nagyváradon.

Soha egyik sem láttatta magát abban a városban, ahol a párja lakott.

Cselédek, utazók, vásárosok címe alatt járt-kelt egyiktől a másikhoz a hívek csapatja, kik a kötött békében meg nem nyugodva, cselszövénnyel iparkodtak újra harcot előidézni; ezek hordták a tudósításokat, amik egyfelől Sztambulból, más oldalon Bécsből, harmadikon Kolozsvárról jöttek.

Senki sem gyanítá e kis, jelentéktelen szövetség létezését; az egész csendes világ meg volt nyugodva abban, hogy az idén nem lesz háború. A két császár ki van békülve örök időkre, s a fejedelem Erdélyben örül a kis uraságnak, melyben senki sem háborgatja.

Azok pedig, kik e titkos szövetségnek tagjai voltak, nagyon jól tudták, hogy négy pallos között járnak; az egyiket a császár, a másikat a szultán, a harmadikat a fejedelem, a negyediket maga Debrecen tartja fejeik fölött megemelve.

Ezért nagyon óvatosak voltak. A szövetségbe csak olyant vettek fel, kiért másik három jót állt a fejével, s az árulóra halál volt szabva.

Nem is fordult elő ily eset közöttük, csupán akkor, midőn Szulali véletlenül megleste összejövetelüket.

Keresztszegiék kémei ez árulásról is értesültek mind Szatmárott, mind Nagyváradon, s akkor az a rendelet adatott ki, hogy három hónapig, szüret bevégeztéig, moccanni sem szabad senkinek, hadd aludjék el a hír, hadd hazudtolja meg az általános csend a híresztelt összeesküvést.

Voltak, akik Szulalit azért halálra akarták keresni, de Keresztszegi azt tanácsolá, hogy nem kell őt bántani, halála megerősítené a mondát; míg ha futni engedik, megmarad felőle a vélemény, hogy bolond, s egy bolond szavai mit ártanak?

Így lőn, hogy egész szüret végéig oly álló csend és hallgatás volt a Tisza és Maros környékén, mintha legjobb barátságban volna az egész világ. Sohasem volt a vásár olyan népes Debrecenben, soha a diákok oly szorgalmatosak a kollégiumban, soha a szüretek olyan vígak, mint ebben az esztendőben.

Mert tudni kell a magyar embernek azt a természetét, hogy neki, ha csak a sarkáról nem húzzák a bőrt, mindjárt egyszerre jókedve van, s a búsuláshoz csak igen nehezen lehet hozzászoktatni.

Szüret után való első vasárnap tartotta Igyártó bíró mostohafia első prédikációját a nagy templomban. Igyártó, hogy visszakerült Debrecenbe, másodszor is megházasodott.

Bíró uram papnak nevelte mostohafiát, ki gyenge testű, de erős elméjű volt; kár lett volna a tudományokra nézve elvesznie. Ezért benn is lakott a kollégiumban, a többi fiatalsággal együtt. Tanárai, a nagytiszteletű tudós urak, ki nem fogytak dicséretéből, amily szorgalmas, lángeszű és különös csendes, szelíd természetű ifjú volt. Társai nagy tiszteletben is tarták, s ha valami viszálykodás volt benn a tápintézetben, azt rendesen ő intézte el; nem került a tanári szék elé.

Ki hitte volna, hogy e szelíd, tudományos ifjú éppen a vezetője azon harcias szövetségnek, mely a kastély titkaiba van avatva.

Midőn ez ifjú hitszónok első prédikációját tartá, tömve, dugva volt a templom, hallották már a hírét, mily szépen, mily kitűnő lelkesen tud szónokolni, s akarta látni minden ember bíró uram fiát a szónokszéken.

A felvett szent szavak Mózes első könyve XII. részének 11. verséből vétettek.

„Övezzétek fel derekaitokat”.

Az ifjú hitszónok igen szép dialektikával tartá beszédét, melynek folytán, beszédét szokásosan három részre osztva, az első részben bebizonyítá, hogy az úr népének igaza volt, midőn az egyiptombeli nyomorgatók ellen felzúdult s a szolgaság jármát lerázta; a második részben előadá rendén, hogy mivel igaza volt Izraelnek a zúgolódásra, menekülésében meg is segítteték a seregeknek ura által; a harmadik részben végre reasszumálta, hogy akik tehát méltatlan sanyargattatások alatt szenvednek, várhatják az ő törekvéseikben az urak urának segedelmét.

A gyülekezet el volt érzékelnyülve a szónoklaton, ifja, véne, férfia, asszonya magasztalá templomból kijövet a fiatal teológust, s nagy papot jövendölt belőle. Azt pediglen csak az adeptusok tudták, hogy ez a jelszó: „övezd fel a te derekadat”, mely tudtul adja az egymáshoz tartozóknak, mikor kezdődnek a cselekvés napjai.

Azonban, ha bíró uram fiának volt esze, az apja sem maradt a táppénzzel adós filozófia tanárának; még aznap délután nagy dobszóval hirdették ki a népnek minden utcasarkon, hogy Erdély felől gyilkos, égető tatárok csaptak be az országba, akik ölnek, pusztítanak, már Élesd körül járnak; őrizkedjék tehát minden ember a mezőkre éjszaka kimenni; ellenben a fegyveres céhek foglalják el az őrtornyokat, s senkit éjnek idején a város árkain se ki, se be ne bocsássanak.

Az ilyen tilalom pedig szigorúan meg szokott tartatni, mert erős regula volt felőle hozva a város statutumai közt; az árok éjjeli áthágója félkeze vesztésével bűnhődött.

Így történt meg, hogy az összeesküdött napon Keresztszegi és felesége egyedül jelentek meg a puszta kastélyban, senki sem gyülekezett hozzájuk; vártak két álló napig, s hogy ezalatt Debrecenből senki sem érkezék, elhatározták, hogy egyik csatlósukat elküldik Debrecen tájékára kémlelődni.

A csatlós éjszakára azzal a hírrel tért vissza, hogy a városnak minden kapuját fegyveresek őrzik és senkit keresztül nem bocsátanak; azt mondják a tatár jön.

– Hiszen bár jönne, – mondá Keresztszegi – legalább keverednék a világ.

Annyit bizonnyal sejtett, hogy ez a bíró praktikája lesz s annálfogva elhatározá magában, hogy valami nagyot fog ezúttal ellene tenni, aminek majd keserves foganatja lesz.

Evégre felvette ezüstös ruháját s feleségének azt mondá, hogy csak várjon vasárnap estig; addig a romkastélyt ne hagyja el.

Azzal egy görcsös botot véve a kezébe, ment egyenesen oda, ahol neki fejvesztés büntetése alatt nem volt szabad megjelenni, Debrecenbe.

El is érkezett a város határáig szerencsésen; de már most hogy legyen az oda való bemenetel?

Ha a kapun megy, ráismernek; ha árkot mászik, agyonlövik. Ott tehát azt gondolta ki, hogy egy tanyai parasztot felfogadott, vinne be egy szekér szénát Debrecenbe s szállítaná azt el bíró uram udvarába, kinek most szüksége van arra. A paraszt beleegyezett; ő pedig elvárva, mikor a szekér egyedül maradt, elrejté magát a széna közé.

Keresztszegi úgy számított, hogy a bíró szénáját a városba bizonyosan beeresztik.

A bíró azután vagy otthon van, vagy nincs. Ha otthon van, a szénát, mint miről semmit sem tud, el fogja küldeni, a gazdaember kénytelen lesz a piacon meghálni vele, s akkor ő éjszaka előjöhet rejtekéből. Ha pedig nincs otthon, akkor ottmarad a szekér a bíró udvarán, s ez annál jobb.

Csakugyan úgy történt, ahogy ő számított. A kapun átereszték az őrizők a fuvarost, még teszkerét is adtak neki, amivel majd visszajöhessen.

Igyártó udvarára érve azt mondták az otthon lévő cselédek, hogy a bíró nincsen idehaza; nem is mondta, hogy mikor jön meg? Az úrfi, a diák idehaza van; de annak nem szabad kijőni a szobából; az anyja vigyáz rá.

A kocsis megnyugodott e tudósításban, kifogta a lovait, bekötötte az istállóba.

Keresztszegi a széna között hallott minden beszédet; azt is hallá, mikor az esteli harangszót háromszor elhúzták, s innen számított egy jó hosszú időt; mikor már gondolta, hogy éjszaka van, a ház körüli zengés-bongás elcsillapult, akkor előjött rejtekhelyéből.

Aztán megvárta még, mikor az éji őr jön a tizenegy órát kiáltani a kapuja előtt, olyankor minden házőrző eb a kapura rohan s ottan csahol, nem ügyel az udvarra. Ebben a pillanatban leszállt a szekérről, s ahol egy ablakban világot látott, azon bekocogtatott.

Vince ült ott, a bíró fia, egy nagy könyv mellett virrasztva.

A zörgetésre felkelt, kinyitá az ablakot s kérdezé: kijár itt?

– Én vagyok itt, Keresztszegi.

– Az Istenért! hogy jön kegyelmed ide? – súgá ijedten a fiatalember.

– Ne azt kérdezd, hanem hogy nem jött senki Debrecenből a kastélyba?

– Én megtettem a jeladást: de apám keresztüljárt az eszünkön, s bezáratta a kapukat, hogy senki ki ne mehessen.

– Ha senki nem mehetett is, neked el kellett volna jönnöd.

– Anyám őriz, – súgá szomorúan az ifjú.

– Ezt nem mondtad akkor, midőn nálunk felesküdtél. Tudhattad, hogy akik odajönnek, azokra nézve nincs anya, testvér, nincs vagyon, boldogság; nincs hosszú élet, hanem van egy távoli cél, aminek mindent fel kell áldozni.

Az ifjú szomorúan süté le szemeit.

Keresztszegi folytatta a szemrehányást.

– Lelkésznek készültél s a bibliát nem ismered; mert ha ismernéd, tudnád, hogy szent Boldogasszony mennyire szerette isteni fiát, és azért még sem tartotta vissza őt a testi haláltól. Aztán tudnád, hogy Szent József mily hű gondviselő atyja volt Jézusnak, de a keresztfán meglátott kínszenvedésektől még sem iparkodott őt megszabadítani. – Te sajnálod-e véredet hazádért, midőn az, ki Isten fia volt, nem sajnálta te érted kihullatni vérét?

Vince betette az ablakot, elfútta a gyertyát, s Keresztszegi egy óvatosan nyitott ajtó csendes nyikorgását hallá azután.

Vince szobája anyjáé mellett volt; azon kellett keresztül jönnie. Midőn a hívó szóra megindult, mint megindul az álomjáró a holdsugár hívására, ott látta anyját útjában. A kegyes nő csendesen aludt az Úrban, kezeit keblén imára kulcsolva. Bizonyosan imádkozás közben aludt el s bizton álmodik azon erősségben, amit az „Amen” végszava épít.

A ház és kapu kulcsait az ő feje alól kelle kivenni.

Ezt nem tehette Vince anélkül, hogy anyjának imádságos kezeire le ne hajoljon s azokra egy halk csókot ne nyomjon. A kegyes asszony nem ébredt fel fia búcsúcsókjára.

Ugyanezen az éjszakán történt az, hogy a puszta kastély udvarán egy magános lovag szállt le a nyeregből s paripáját megkötve a kapubálványhoz, maga egyedül felment a kastély sötét lépcsőin.

Midőn a főterem ajtajához ért, kihúzta övéből török kését s annak ezüst veretes nyelével elkezdte az ajtót kocogtatni. Először koccantott kettőt, aztán ötöt, azután tizenegyet, ismét tizenegyet, megint tizennégyet, és újra tizenhármat, legvégül pedig egyet.

Ez pedig mind megannyi betűt jelzett, alfabet szerinti sorban összeállítva „Bellona”, s ez volt az összeesküdtek jelszava, melyre a kastély rejtekei meg szoktak nyílni.

Az ajtó zárai alig hallható nesszel tolattak félre belül; a férfi a kilincsre tevé kezét és felnyitá az ajtót.

A nagy, éktelen terem sötét volt, benne egyesegyedül várt Keresztszegi neje, Ilona.

Midőn a magányos férfi belépett, Ilona odasimult hozzá s vállára borulva susogá:

– Te vagy az? Már visszajöttél, férjem?

Erre egy hang, melyet nagyon jól ismert, így válaszolt:

– Igen, én vagyok az – apád…

Ilona felsikoltott; de hirtelen elfojtá kiáltását. Azután ismét csend lett.

A férfi lekeríté köpenyét nyakából s szétnézett, hogy hová tegye.

– Az Istenért, hogy jött kegyelmed ide? – suttogá alig hallhatólag Ilona.

– Lóháton s az nagyon kifárasztott. Megengeded, hogy leüljek? Ámbár különben ez a ház a városé volna; ha megengednétek.

– Lassabban szóljon kegyelmed, meghallhatják.

– Tudom, de nem félek tőle. Abból, hogy engem itt látsz, tudhatod, hogy el vagytok árulva. Fel vannak fedezve terveitek; körül vagytok fogva, csapatok állták körül az erdőt, minden oldalát a kastélynak. Akik veletek vannak, azoknak száma kevés, mert assecláitokat, kik Debrecenben laknak, a város kapuit elállatva, bennrekesztém.

– Ki árult el bennünket? Testvérem?

– Arra ne legyen gondod. Egyébiránt nagy hiba volt összeesküvésbe olyan fiatalságot avatni be, aki még anyja szárnya alatt van.

– Mit akar kegyelmed itten?

– Az hosszú sor! El akarom fogatni azokat, kik az országos csendet és békét fölháborítani összeesküdtek.

– Férjemet is? – kérdé rettegő hangon a nő.

– Szeretem, hogy kérdezed. Ez alku dolga közöttünk. Ő nekem ellenségem, a sors úgy akarta; és amellett vőm; ezt te akartad. De se az, hogy ellenségem, se az, hogy vőm, nem nyom semmit a latban, midőn a város sorsát fontolgatjuk. El vannak árulva terveitek, hogy ti álnok cselfogásokkal mind a két császár seregei között olyan összekoccanást akartok intézni, mely a már elpihent háborút újra fölelevenítse. Szándékoztatok egy időben török martalócok alakjában a nagykállói kis helyőrséget felkoncolni, s más oldalról mint német muskétások felprédálni a Belényesen levő törökséget. Erről én mind pontosan vagyok értesülve. A terv jól volt kifőzve; én régóta tudtam azt; láttam, hogy gyüjtik a fegyvereket, lőszereket, hogy tanítják be a paripákat, tudtam, hogy lopóznak ki az emberek a városból tanyáikra, s gyülekeznek itt a kastély üregeiben össze; azt is tudtam, hogyan fog a jelszó a szószékről tudtul adatni, s akkor hirtelen bezárattam a kapukat. Senki sem jöhet ki Debrecenből. Most, midőn tudom, hogy egy debreceni lakost sem fogtok kompromittálni, körülfogatám a kastélyt, hogy azokat, kiket most itt lepek, összefogassam. Ezekre most csak kétféle sors vár: vagy közönséges rablóknak fogják magukat vallani, s abban az esetben van elég karó számukra Debrecenben, vagy pedig, ha jobban tetszik nekik bevallani, hogy a két császár összeveszésére esküdtek, akkor kiadatnak a szatmári és váradi parancsnokoknak, azok végezzenek velük.

– Kegyelmed képes volna velünk ezt tenni?

– Éppen azért jöttem előre, hogy ez „veletek” ne történjék. Szavadból azt vettem észre, hogy férjedre vártál. Ő nincs itt?

– Nincs, de nemsoká itt lehet.

– Úgy annál jobb és annál sietőbb a dolog. Jobb ha a fészket akkor takarítjuk ki, mikor ő távol van, s a kelepcén kívül reked.

– De én itt vagyok.

– Éppen azért jöttem előre, hogy téged magammal vigyelek, mielőtt a kutatás megkezdődnék.

– Engemet! – szólt a nő indulatosan – azt hiszi kegyelmed, hogy családjának minden tagja áruló?

– Csendesen, asszony! Te el fogsz jönni. Hazajössz atyád házához Debrecenbe s ott maradsz mint csendes özvegy, fél esztendeig. Félesztendő alatt én kieszközlöm, hogy Keresztszegi fejéről visszavétessék az ítélet, mely őt a városból örökre száműzi. Akkor, mint régi jegyesed, eljöhet és megkérheti kezedet, s azután élhet veled, ha tud, boldogan. Ha azt nem akarja, kezemben tartom a fejét, mire Szatmárra visszatér, ott várja a pallos. És én esküszöm teneked, hogy az összeesküvésnek akár szép szerével, akár erővel, de nyakát fogom szegni! Hol van köpenyed? Ha nincs kéznél, vedd az enyémet és kövess, míg időd van válogatni.

– Nem! nem! nem tehetem! – mondta hevesen járva alá s fel a teremben Ilona asszony. – Hogy elhagyjam társainkat, kik annyi veszedelemben híven követtek, kik minden kínzást kiálltak és el nem árultak soha. Nem teszem azt. Inkább közéjük állok, küldje kegyelmed darabontjait reánk: nem sokan vagyunk, csak tizenhatan, de védelmezni fogjuk magunkat, míg darabokra nem aprítanak.

– Jól van, alkudjunk meg. Többet ígérek. Ha kész vagy velem jönni és megfogadod, hogy házamnál maradsz, én visszavonom a kastélyt körülfogó csapatok egy részét, hogy társaid a nyitva hagyott résen menekülhessenek. Ők azután ám lássák, ha a feltakart játékot nyitottan is folytatni akarják!

– Mondja kend ki Isten nevét, hogy nem leend semmi bántásuk nekik.

– Úgy segéljen engem Isten!

– Jó. Én megyek.

Igyártó megfogta leánya kezét, köpenyét ráadva, levezette őt magával az udvarra.

Ott felültette őt háta mögé a nyeregbe, s a sötét gesztenyésen keresztül a hallgató éjszakában elléptetett.

Midőn a termet elhagyá, egy papírszeletet vetett a padlóra, melyre ez volt írva:

Keresztszegi, nőd nálam van, ott keresd.

A mesterfogás az volt, hogy Igyártó sem darabontokat, sem katonákat nem hozott magával, nem is állatta csapatokkal körül a kastélyt, hanem egyesegyedül jött, s Keresztszegi saját vészes barlangja közepéből ragadta ki leányát. Mert ilyen az asszony!

Hanem midőn hazaért, s udvarán leszállva lováról, fia után tudakozódott, neje sírva jött eléje s egy beírt papírszeletet mutatott neki, melyet ablakában talált, s melyen Keresztszegi ismert írása ötlött a bíró szemébe. Arra pedig ez volt írva:

Igyártó Mihály, fiad nálam van, ott keresd.

…Ez sem volt kisebb mesterség!

Keresztszegit e tanulság egészen megváltoztatá.

Eddig magát tekinté bátrabbnak, vakmerőbbnek, ellenfelét gyávának, és most át kelle látnia, hogy az sokkal merészebb volt, mint ő, midőn egyesegyedül be mert lépni a kastélyba, esküdt ellenségei barlangjába, hogy elrabolja onnan, ami neki is, azoknak is legdrágább: szülötte leányát.

Azt is át kelle látnia, hogy most már minden további terve, messzelátó vállalatainak nyitja el van árulva.

A sors intése ez: e pontról vissza kell fordulni.

Néhány megmaradt hű bajtársát még egyszer maga köré gyűjté s így szólt hozzájuk:

– Atyámfiai, hű bajtársaim! Itt van Pál fordulásának napja. Elmúlt embert láttok magatok előtt: én nem húzom ki többet a kardot. Sem Isten, sem a világ nem úgy akarja, ahogy mi akarjuk, én megyek alunni. Nőm, jobb kezem, hazatért; vele távozott hitem; letettem mindenről. Oszoljatok ti is haza s térjetek hajdani mesterségetekre vissza. Aki szűcs volt, legyen szűcs; aki mészáros volt, vágjon tulkot; embervér nem folyik ebben a században több. A kastély pincéjének ajtaját nyissátok fel, itt a kulcsa; ami pénzt ott találtok, osszátok fel fejenkint; bizton használhatjátok; töröktől, labanctól van összeszedve; csak azt vettük el tőlük, amit ők mitőlünk. Hadi zsákmány az, nem rablott préda. Ha felosztottátok a pénzt, ne feledkezzetek el a fegyverről, azt hányjátok mind a mocsárba: ellenség ne vegye hasznát. Aztán vessetek kanócot a lőporos üregbe, pusztuljon el az egész kastély, nehogy orvok, haramiák tanyájává legyen, ami eddig nem volt egyéb, mint száműzött jó bajnokok menedéke. Aztán felejtsük el egymást és senki se szóljon a történtekről semmit.

A próbált hadfiak könnyes szemekkel hallák Keresztszegi búcsúszavát, s nem szóltak ellene semmit.

Ő mindegyikkel sorban kezet szorított; tudta, ki micsoda mesterember volt, hol laknak még rokonai? Néhány vén diák is volt közöttük, mint Ormándy; azoknak tanácsolá, hogy térjenek a kollégiumba vissza; senki sem fogja kérdezni, hol peregrináltak eddig; annyiba vétetnek, mintha évekig akademika promóción lettek volna.

Utoljára hagyta Vincentiust, Igyártó fiát.

– Kedves öcsém! – szólt megölelve a fiút, – hívem voltál eddig, követtél még ma is. Mondj le rólam ezután. Térj vissza szülőid házához, üdvözöld anyádat, testvéredet, apádnak pedig mondd meg ezt, én mondom: „vicisti Galileae!” meggyőztél! tied a diadal. Nem küzdünk egymás ellen többet.

Azzal megcsókolá az ifjú homlokát és megszorítá kezeit.

– És most mindnyájatokat feloldalak a nekem tett eskü alól: az Atyának, Fiúnak, Szent Léleknek nevében, Ámen!

Azzal leoldta kardját s az asztalra vetve, sietve elhagyta a házat. Éjszaka volt, akármerre elmehetett, senki sem látta meg, merre?

Az ottmaradtak pedig nagy búsan maradának s nem tudták, hogy mitévők legyenek?

Mindenki sajnálta a nagy reménnyel kezdett vállalkozásnak ily kisszerű kimenetelét; de kinek lett volna bátorsága azt tovább folytatni, amit már Keresztszegi is abbahagyott?

– Csúnyául jártunk, – dörmögé Ormándy; – kijöttünk farkasoknak az erdőre, s hazakullogunk – kutyáknak a sutba.

– De hátha nem – kiálta fel Vince, kinek eddig nem lehetett szavát venni.

– Hát nem Keresztszegi izeni-e általad apádnak: vicisti Galileae!

– De én nem veszem át ez izenetet. Tegnapelőtt hagytam magammal játszani, ráhagytam magamat beszéltetni, hogy otthon maradjak. Tegnap ismét hagytam magammal elbánni, rávettek, hogy kijöjjek; de akkor megesküdtem, hogy vissza nem fogok tántorodni többet, s most két nap alatt harmadszor nem engedem magamat újra gyúrni. Ha Keresztszegi kétségbeesett, az ő dolga; én maradok az, akinek fölcsaptam.

Ormándy megszorítá az ifjú kezét.

– Jól van, pajtás, igen jól van. Mind szeretjük, hogy így beszélsz; de mit használsz most már vele? Nincs vezérünk.

– Ha nincs, leszek én! – kiálta az ifjú s felkapta Keresztszegi karját az asztalról, hová a vezér azt eltávozta előtt levetette. – Akiben lélek van, követ engem: én vezetem.

Néhányan a fiatalabbak közül vivátot kiáltottak e szóra, de Ormándy fejet csóvált, s az öregek húzódoztak.

– Kedves öcsém! Ifjú vagy te nagyon ahhoz. Míg titkunkat senki sem tudta is, nehéz volt vele így járnunk, kelnünk két oldalra, hogy sehol fel ne fedjék; nem is azért verekedtünk, hogy csak verekedjünk, hanem egy távol célért. Két ellenség összeháborításáért; ha azt a célt más elveszté láthatára alól, aki már jól látta, hogy vezetnél te bennünket felé, aki még fel se nőttél?

És az ifjú mégsem tette le kezéből a kardot.

– Hogy a célt el nem értétek, – monda – azért van, mert eddig csak harcolni tudtatok érte, de mártirja nem tudott lenni senki. De ha lenni fog, aki vértanúságot tesz érte, bizony mondom, meglátjátok azt!

És akkor susogva, halk szóval mondott egy tervet, melynek hallatára a bajtásak hátán borsózott a bőr, és hajszálaik alatt zsizsergett a vér a félelemtől; olyan vakmerő, olyan megsiratni való szándék volt az.

– És most, akiben lélek van, az követ engem. És ha senki sem fog követni, megyek magam, és elvégzem egyedül, amit föltettem magamban; engem úgy segéljen!

Ha Keresztszegi sejtené ezt a tervet!

Keresztszegi Mihály azon hiszemben, hogy ami tüzet maga meggyújtott, azt maga el is oltotta, tért vissza Szatmárba és folytatta mesterségét.

Azt ugyan vette észre, hogy magyar legényei kimaradoztak a műhelyből, kikkel hajdan portyázásokra járt; hanem azt igen természetesnek találta; fogadott helyettük németeket.

Egy éjjel azonban roppant hadi lármára ébredt fel, a vallon lovasság nagy riadó trombitaszóval vágtatott a város kapuján ki, s azután a városon kívül nagy puskatüzelés támadt, mely eltartott majd egy óráig.

A visszatérő lovasoktól megtudá, hogy török csapat száguldott a város alá, s a kívül fekvő lőportorony őrségét támadva meg, a tornyot fel akarta gyújtani.

Makacs legények voltak, alig engedték magukat elverni; három ott maradt közülük holtan, a vezérüket azonban élve elfogtak. A vallonok közül is ott vesztek négyen és sokan kaptak sebet.

Mi volt ez? – kérdezé magában Keresztszegi, az ő tervének folytatása-e, vagy valódi török kaland? Igazi török-e, akit elfogtak, vagy valaki az ő cimborái közül?

E kérdésre korán reggel megkapta a választ. Hivatták a várba.

Mikor törökkel volt dolguk a német uraknak, rendesen Keresztszegihez szoktak folyamodni, hogy legyen tolmácsuk; mert olyan ember nem akadt más a városban, aki egyszerre törökül is, németül is tudott volna.

Keresztszegit egyenesen a kínzóterembe vezették, hol a fogoly már kellően el volt látva a vallatáshoz, spanyol csizmák lábaihoz erősítve, s az első ék már térdei közé verve, ha önként ki nem vall mindent.

Keresztszegi a fogoly bégben – Vincentiusra ismert. Az pedig kedvetlenül fordítá el fejét, midőn őt meglátta.

– Mit cselekedtél? szerencsétlen! – szólt az ifjúhoz törökül.

– Azt, amit felfogadtam.

– Te magad lettél a csapat vezére?

– Minthogy kegyelmed letett róla.

– Önként engedted magadat elfogatni, hogy a törökökre vallhass.

– Valóban az volt a szándékom.

– Ki akarod állani a kínzást?

– Isten és az én lelkem látja.

– És azután mártírhalált halni?

– Ha szolgálhatok vele hazámnak.

– Tehát diktáld, hogy mit írjak vallomásodba?

– Írja azt: „Én Hagza bég, ő felsége a szultán szpáhijainak agája, a nagyvezértől megbízó fermánt kaptam a római császár által elfoglalt vidékek szabad pusztítására s a német katonaság öldöklésére, minden megölt katonáért száz-száz aranyat, minden tisztért ezer aranyat kapván jutalmul”.

– Jól van, fiam.

Keresztszegi aztán így fordítá ezt németre:

„Én Hagza bég, a szultán különös kegyence, a váradi basa unokaöccse, most jövén ide Afrikából, azt gondoltam, hogy most is háború van s nem véltem a megrohanás által mást, mint hőstettet elkövetni, ha tévedtem, mentsen ki ifjúságom. Ezennel ajánlok minden levágott vallonért száz-száz aranyat, saját fejem váltságáért ezer aranyat”.

A vallomásnak e szabad fordítását nyújtá át Keresztszegi a kapitánynak.

A kapitány mosolygott rá s azt mondá, hogy ez bolondos egy fickó.

– Nincs miért nagy dolgot csinálni belőle, – szólt hozzá bizalmasan Keresztszegi. – Ilyen betyárkodó szeleburdi elég van a bégek között; hozzászoktunk már az ilyeshez; a váltságdíjért, ha tetszik, elmegyek magam Váradra; nem is szükséges a dolgot nagyon elhiresztelni; a négy vallont a kórházban elhaltak lajstromába lehet tétetni.

A kapitány nagyon bölcsnek találta a tanácsot s mindjárt leveté a spanyol csizmákat Vince lábairól, s ujjával kedélyesen megfenyegeté a fiút, mondván, hogy vigyázzon magára, nehogy mégegyszer kezére kerüljön; most az egyszer a bátyja érdemeiért bocsánatot kap.

Vince elbámult e szókra, mert értett németül; de azért mégsem értette, hogy vallomása után hogy bocsáthatják szabadon. Keresztszegi kezesül ajánlkozván a váltságdíjért, mint melyet régi ismerősétől, a basától, bizonnyal meg fog kapni, ráhagyatott, hogy hat lovas kísérete mellett saját szekerén vigye haza a fogoly béget. Hiszen a háza, raktára itt marad, az többet ér ezernégyszáz aranynál; ha megszökik, mindezt dobra ütik érte.

Márpedig csakugyan úgy történt, hogy Keresztszegi az úton meghálva, a kíséretét leitatá, s mikor az holt részeg volt mind, illa berek, nádak, erek! szekerén elhajtatott Vincével Debrecen felé.

Ott egyenesen Igyártó házához állt be, átadván magát és a meghozott fiút, e szavakkal:

– Íme itt van két levágatásra kész fő; tegyen velük kegyelmed amit akar.

Igyártó pedig azt tette e két fővel, hogy mind a kettőt jobbról, balról megcsókolá, és azt mondá nekik: „édes fiaim!”

Vincét másnap mindjárt elexpediálták Tübingába, akadémiákra, hogy még csak nyoma se maradjon a corpus delictinek; Keresztszegi pedig újra megtelepült Debrecenben, s többé nem csinált titkot a házasságából.

A szatmári kíséret azonban, reggelfelé felocsudván a mámorból, miután sem Keresztszegit, sem a béget nem találta, azt gondolá, hogy azok előre mentek, s levén náluk a kapitány levele a basához, jónak látták mégis utánuk menni.

Váradon a basa nagy fejcsóválással olvasá a levelet, melyben az volt, hogy mind a szpáhijaira, mind az öccsére vigyázzon jobban, mert íme milyen könnyen megtörténhetik, hogy valami hevesebb vérű spanyol kapitány az ilyen tréfákért visszatorláshoz folyamodnék, s abból mindjárt készen volna a háború.

– No majd vigyázni fogok az öcsémre! csak menjetek haza, – szólt; egy-egy arannyal megajándékozva a legényeket.

Még azon éjjel a basa felkerekedett kétszáz lovassal és ötszáz gyaloggal s megszállta a kastély környékét. Három napig senkínek sem volt szabad ahhoz közelíteni.

Harmadnap híre-hamva sem volt a debreceni kastélynak. Ami fából volt rajta, azt megégették, ami tégla volt, azt behányták a mocsárba; nem maradt a helyén más, mint egy nagy, puszta szérű.

Azzal megint, szó nélkül, ahogy jött, hazament a basa Váradra.

Ő sem beszélt arról senkinek, hogy mit talált a kastélyban; a debreceniek sem kérdezték tőle, hova tette a kastélyukat. Így aludt el a harcias időszak Debrecen történetében, melyben a hazai műveltségnek e nagy misszionáriusa harci vezérszerepre vállalkozott.

A sors mással bízta őt meg; más várakat, más seregeket adott kezére; hogy azokat védje, vezesse és győzzön.

A századok igazolták, hogy „ezen” missziójának meg is felelt. Az utókor pedig elismeréssel tartozik azon bölcseknek, kik másfél százados vérengző harc alatt ész és szellem fegyvereivel tudtak védni, vívni, győzni!

1861


VisszaKezdőlapElőre