Történetek egy ócska kastélyban

Apámtól, ki kereskedő volt, mintegy százezer forintot örököltem; a kereskedéshez nem volt kedvem, ellenben ideálom volt a gazdálkodás.

Ó, azt valami nagy gyönyörűségnek képzeltem mindenha: az istenáldotta földdel bibelődni, szép ökröket, lovakat nevelni, meghozatni külföldről a legbecsesebb haszonravaló állatok példányait, azokkal javítani az állattenyésztést, zöld vetéssel, esővel, harmattal spekulálni, nem ostoba papirosokkal; csontliszttel, guanoval, chilisalétrommal dolgozni a hosszra, s a contremine-t alagcsövezésekkel kezdeni meg; ez az én igazi ártatlan börzejátékom, itt láthat az ember olyan nyereséget, ami nem veszteség másnak; ez az a munka, amire az ember estenként elmondhatja: „Uram Isten, adj rá áldást.”

Hanem annyi kereskedővér mégis csorgott ereimben, hogy vaktában nem vágtam bele a jószágvételbe, hanem úgy spekuláltam, hogy ha az ember napjára várja a vásárt, ötven-hatvanezer forintért igen jutányosan kaphat csinos terjedelmű jószágocskát, a megmaradt pénz pedig nagyon jó lesz szabad befektetésre, ami nélkül gazdálkodni annál nagyobb kín, mennél nagyobb jószága van az embernek. Én tehát mindennap szorgalmasan elolvastam a hírlapok hirdetményeit, s válogattam az eladásra hirdetett jószágokban.

Egyszer olvasom, hogy egyik felső vármegyében egy allodiális birtok szabadkézből eladandó; terjedelme kilencszáz hold szántóföld és kaszáló, ezerötszáz hold erdő, gazdasági épületekkel, urasági lakkal, gazdasági felszereléssel, ára hetvenezer forint. Tudjuk meg, mi ez?

Felkerestem az ügyvédet, kihez a hirdetmény utasított, s kérdezősködtem az eladandó jószág felől.

Az ügyvéd hivatalos udvariassággal elmondott minden tudnivalót: a jószág bizonyos Klárándy grófi családé; a gróf nemrég halt meg, ki maga is ott lakott, s a család mindent azon módon ad által, ahogy ő hátrahagyta; birkákat, lovakat, még a bútorokat és a falon függő képeket is.

– De hátha azok nekem nem kellenek.

– Az mindegy. A jószág ára a holmikkal vagy azok nélkül ugyanaz marad: hetvenezer forint kerek summában; az ingóbingó csak ráadás, ha nem tetszik önnek, eladhatja.

– Persze, hogy nem tetszenek. Akármekkora gróf valaki, azért, ha megveszem a jószágát, csak nem kötelezem magamat, hogy a viselt dolmányában járjak.

Az ügyvéd nevetett az ötleten, s azt mondta, hogy igazam van, azt nem kívánhatja tőlem senki.

– És hát tulajdonképpen miért adják el az örökösök ezt a jószágot?

– Mert az egyik katona, a hadseregnél szolgál; a másik pedig egy külföldi Freiherrhez ment nőül, s egyik sem láthat utána.

– Milyenek azok a földek?

– Meglehetősek; van egy kevés elsőosztályú, a többi második; a rétek kitűnően jók, van az uradalomnak egy szabályozott patakja, melyet rétöntözésre szoktak használni, azonkívül egy őrlő-malma, egy fűrész-malma, mely saját erdejéből készít deszkákat, s így az erdő is észrevehető hasznot hajt; a jószág azt az árt, amit kívánnak érte, bőven megéri, s kamatját beadja.

– Nem jár valami maleficium vele?

– Őszintén mondhatom, hogy nem. Árvíz oda nem megy; útja jó van; nincs sem fagynak, sem szárazságnak kitéve, amit bizonyít az, hogy az uradalomnak igen szépen díszlő gyümölcsöskertje van, melynek eredményeül most is láthat kegyed egy pár szép Napóleon vajas körtét ott a szekrényem tetején.

(Szép gyümölcsös, Napóleon körte, ez nagyon megvesztegető említés volt rám nézve.)

– Hát a gazdasági felszerelés milyen állapotban van?

– Tessék átnézni a leltárt; úgy hiszem, hogy a felszerelés testvérek között is megér tizenötezer forintot.

Valóban, ahogy futólag áttekintettem, rá lehetett annyira becsülni a holmit. Annál nagyobb szeget ütött a fejembe, hogy miért adnak el egy ilyen jól szerelt jószágot olyan olcsó árért? Az ügyvéd kiolvasta a szememből ezt a kétkedést, megelőzött kérdésemben.

– Igazán megmondva, ezt a jószágot azért adják el ilyen jutányosan, mivel ahhoz egy terhelő feltétel is van kötve a leendő vevőre nézve: a meghalt gróf végintézetében az ottani tiszttartója, komornyikja, lovásza, kocsisa, kapuőre és fogadott árvaleánya számára, részint az ottani kastélyban, részint a tiszti és gazdasági épületekben holtig tartó lakás van kötelezve, mely ugyan a vevőre nézve egyéb teherrel nem jár, mert a gróf azokat különben holtig való fizetéssel ellátta, hanem az örökösök kénytelenek azt a jószágot ezzel az alkalmatlansággal együtt adni át az új birtokosnak.

– Ha csak ez a baj, az nem nagy baj; tiszttartót és cselédséget úgyis kellene tartani; ha életrevaló emberek, még jó, hogy helyben vannak; az ember a kastélyban egyedül úgysem lakhatik.

Az ügyvéd egy kissé visszahökkent.

– Kegyed ott akar lakni maga?

– Hát természetesen; gazdálkodni akarok, azért veszek falusi jószágot. Nekem ahhoz van kedvem, s amihez az embernek kedve van, ahhoz van szerencséje is.

– S ott akar lakni a kastélyban?

– Hát mi a gutát? Csak nem fogadok tán hónapos szobát magamnak, valamelyik zselléremnél?

– No mert én azt nem tudtam, hogy kegyed ott akar lakni.

– Tán bizony kisértetek járnak abban a kastélyban? Ahhah! valamely elátkozott várféle az, ahol a dédősök feljárnak fehér halotti köntösben az unokákat ijesztgetni, holmi lemoshatatlan vérfoltok a pallókon; láthatatlan sóhajtozók éjféli óraütéskor, éjszakai vámpírok, amilyenekről Alexander Dumas senior irt egy időben? Olvastam; nagyon szép regék, hanem én nem félek tőlük. Nem uram, bennem nem folyik arisztokrata vér, én jámbor kalmár fia vagyok; hozzám nem fognak a méltóságos halott asszonyságok másvilági pongyolában leereszkedni; aztán én szándékozom nagyszerű sajtkészítést berendezni, a sajt szagától pedig minden kísértet elszalad; tudja ön uram, semmit sem utálnak úgy a túlvilági szellemek, mint az ostyepka szagát; én pedig ezt a nemzeti fromage de Zólyomot akarom nagyban tökéletesíteni.

Én is nevettem, az ügyvéd is nevetett, s miután újólag biztosítám, hogy nekem olyan vastag idegeim vannak, mint egy rinocerosznak, azt mondá, hogy eszerint bátran megköthetjük az alkut; meg is írtuk a szerződést rögtön, s én pár nap alatt kifizettem az egész vételárt, meghatalmazva egy X. megyei ügyvédet, hogy a nevemben hajtassa végre a szokásos beiktatást. Azért nem tettem a szertartást személyesen, mert az rendesen költséggel jár; én pedig mint afféle kereskedő-ivadék, az oknélküli vendégeskedésnek nem vagyok barátja.

Igazán megvallva, valahányszor arra gondoltam, hogy nekem olyan kastélyom lesz, ami egy kis rémeskedés hírében áll, aminek saját kisértete van, mindig egy kis gyermekes öröm futott el; milyen mulatságos lehet az: az embernek kisértetekkel lakni egy házban, akikről minden ember tud mesét mondani; nevetni rajta, mikor mások a gyertyalobogástól reszketnek, mikor a látogatók felijednek a bútorroppanástól, mikor a cselédek nem mernek kimenni a folyosóra, mert ott valaki csoszog s kinevetni minden embert, mert hiszen én felvilágosodott ember vagyok, akit meg lehet azzal ijeszteni, ha azt mondják, hogy az adósom megszökött, de azzal, hogy valaki, akinek nem tartozom semmivel, a másvilágról visszajön, bizony nem igen.

Én tehát néhány nap múlva a statúció után megindultam jószágom felé; elbúcsúztam itthoni ismerőseimtől, azok engem egy pár esztendeig kívánva sem fognak látni, postakocsira ültem, gondoltam, hogy minek vigyek oda lovakat, ahol úgyis vannak lovaim. A tiszttartónak előre írtam, hogy a legutolsó állomásra, *Bányára, küldjön elém egy fogatot könnyű kocsival, s azt pontosan ott is találtam a fogadóban, már készen várt reám.

A kocsisom akkor is gyászt viselt, bizonyosan a meghalt uráért; olyan hosszú gyászfátyol lógott le a kalapjáról, mint egy halottbemondó halálmadáré. Én ugyan tisztelem a pietásokat, hanem az mégis egy kicsit kellemetlen, hogy a kocsisom úgy legyen öltözve, mintha a Szent Mihály lovát hajtaná; jó, hogy a lovakon nincs fekete pokróc, azt hihetnék a városban, hogy halottas szekéren utazik valaki.

Hanem hát ebbe csak belenyugodtam; felültem a kocsiba, s mondtam, hogy csak iparkodjunk helybejutni, mert majd beesteledik, rossz az út.

Az igaz, hogy jól hajtott az ember; értett egészen a kocsismesterséghez, hanem az nem tetszett nekem, hogy minek sóhajtozik egyre; akkorákat fohászkodott néha, mint egy alvó tehén, s amint megkérdeztem tőle, hogy mi baja? azt felelte rá, hogy nem lehet azt embernek kimondani, amilyen nagy teher nyomja az ő lelkét.

Szép, csak a nyakamat ki ne törd.

Majd meg elővette a zsebkendőjét, megtörülte a szemeit, úgy látszott, hogy sír: – „Mi lelte kendet?”

– Nagy az én fájdalmam, nagyságos uram.

Hanem azért jól hajtotta a lovakat.

Egy mélyútba érve, ahol az két meredek sziklafal közé szorul, az én kocsisom éppen elkezdett fennhangon zokogni. De már komolyan megijedtem rajta: – „Mi baja? miért sír?”

– Hogyne sírnék nagyságos uram? mikor ezen a helyen ütöttem agyon a testvéröcsémet.

– Készakarva?

– Igenis, készakarva.

– S kiállotta érte a büntetését?

– Nem tudja azt senki a nagyságos úron kívül.

Tisztelem ezt a hozzám való nagy bizalmat!

Mármost mit csináljak én ezzel az emberrel? feladjam-e holnap mindjárt a gyilkolásért, vagy elhallgassam a dolgot? De ugyan minek vallotta azt ki nekem? mármost én hogy tartsak ilyen kocsist? – Pedig nagyon jól hajtott különben; úgy vitt ezen a döcögős úton, mint a tojást. – Én igazán nem tudtam, hogy e vallomás után mit csináljak vele.

Jóformán este lett, mire a faluhoz értünk, melyben jószágomat kellett találnom; a falu közepén volt a kastély. Egyszerű négyszög épület volt az, közepén kis tornyocskával, nagy fehér kőkerítéssel; az emeleten öt ablak ki volt világítva, jeléül annak, hogy várnak.

– Tudják-e a cselédek, hogy jövök? – kérdém a kocsisomtól.

– Ott áll már az őr, – mondá ő, egy alakra mutatva, ki egészen katonai pozitúrában állt az út mellett egy magas kő tetején, egy hosszú botot tartva puskaformán a vállához szorítva. Amint közelértünk, elordította magát az ember: – „Queraus!” – azzal elkezdett dobolni, trombitálni a szájával, botjával megtette a nyolcféle tempót, azzal leugrott a kő tetejéről, lába közé kapta a hosszú botot, mint valami paripát, s futtatott a kocsim előtt, mint valami fullajtár, folyvást kiabálva: – „Queraus! ki a házból! az úr pokolban is úr!”

– Ez az ember bizonyosan részeg! – mondám a kocsisnak. Ez nem felelt semmit.

A házakból kinéztek az emberek a kiabálásra, köszöntek is, midőn megláttak, de senki sem iparkodott az előttem futót csitítani, sem a kiabálásban semmi meglepőt nem talált, amit én nem tudtam magamnak megmagyarázni.

Mikor a kastély kapujához értünk, ott megállt az én őröm, mint egy cövek, leszállt a pálcalórul, ismét tisztelgett, midőn leszálltam, meredten, katonás rátartással.

Én a szeme közé néztem. Soha becsületesebb, őszintébb arcot nem lehet elképzelni: csupa mosolygó hűség az egész kép. Ez az ember nem részeg, hanem úgy látszik: egy kissé „ultra”.

Az udvaron egy kis alacsony, ötödfél lábnyi ember ácsorgott, kiben zöld gallérjáról a vadászt kellett sejtenem.

– Jó estét, atyafi; ön a vadász?

Az ember semmit sem felelt a kérdésemre; végignézett sötét fekete szemeivel, azzal felemelte a fejét büszkén, hátratette a kezét s odább ment.

Ühm; be furcsa emberek ezek itt én körültem; be különös sajátsága van mindegyiknek: nem tudom majd, hogy szokom hozzájuk?

Erre azonban egyszerre vidám nevetéssel közeledik valaki felém; a komornyik volt; fürge, fickándozó legény, valami negyven éven túl, furcsa képe csupa ránc volt az erős nevetéstől, ami azt egészen igénybe vette.

– Hahaha! csókolom kezeit, nagyságos úr, hozta Isten; ugyan vártuk már; hahaha! meleg szoba, tiszta ágyak, vacsora is kész, hahaha; tessék besétálni. Csakhogy szerencsésen megérkezett; hehehe, hahaha. Én vagyok nagyságod alázatos komornyikja, hahaha.

– No, hála istennek, csakhogy egy nevető emberre találok már a háznál. (Ez ugyan nem tudja eltitkolni, hogy örül jöttömnek, jó fiú!) Már azt hittem, hogy nem jó helyen járok; a kocsisom az egész úton sírt, fohászkodott.

– Jaj, kérem alássan, bolond az; az egészen bolond. Arra ne tessék hallgatni, mert az valóságos őrült; hahaha!

Úgy? ezt nem tudtam.

– Hát az a kapuőr, vagy micsoda, aki előttem végig kiabált az utcán?

– Az? hahaha! Az meg még nagyobb bolond. Az egy sült bolond; hanem azért igen hűséges ember: a szemeit be nem hunyja éjjel, úgy vigyáz az uraságéra; hahaha.

Szép társaság.

– Hát ez a kis büszke gnóm, aki úgy lenézett az imént, miféle teremtés itten?

– Jaj kérem alássan, az meg a legnagyobb bolond; most bizonyosan hava van neki, s azt képzeli, hogy ő a lapponiai király! hahaha.

Ejnye, ez már aztán jól össze van válogatva: három bolond egy rakáson.

– Itthon van-e a tiszttartó?

– Igenis, itthon van kérem alássan, hahaha! áthíjjam? hehehe.

– Nem, majd magam megyek át hozzá.

– Hahaha.

Szerettem volna már, ha egy kicsit abbahagyta volna a nevetést.

– Hogy híjják magát, atyafi?

– Louis, nagyságos uram, hahaha!

– Hát maga Louis mindig szokott nevetni?

– Nem kérem alássan, én sohasem nevetek, hahaha.

Szépen vagyunk: ez meg a negyedik bolond.

– No édes Louis, hát csak mosolyogja ki magát kedve szerint, aztán vezessen át a tiszttartóhoz.

A fiú a legügyesebb szolgálatkészséggel segített úti öltözékemet rendbehozni, csupa előzékenység volt, hanem amellett akár én mondtam neki valamit, akár ő mondott nekem valamit, mindenre akkora hahotával kacagott fel, mintha a legtréfásabb adomákat mondogatnók egymásnak.

Teringettét! Itt már csak vígan fogunk élni.

Elvezettetém vele magamat a tiszttartóhoz, onnan azután visszaküldtem.

A tiszttartó egy harminc éven túl járó férfi lehetett, finom úrias kinézéssel; arca a fekete bajuszon és oldalszakállon kívül simára borotválva; homloka magas és jóformán kopasz, erős, húsos szemöldökökkel; termete szikár, hajlékony, egész magaviselete inkább egy miniszteriális ügyszoba főnökéhez, mint tiszttartóéhoz hasonló.

Megtudva, hogy én vagyok a jószág jelenlegi birtokosa; gratulált; elmondá, hogy igen jó karban levő jószágot vettem által, a megholt gróf szenvedélyes gazda volt, s minden javítást létesített jószágán, amit az újabb kor rendszere üdvösnek talált; beszélt nekem a Howard-ekékről, a Clayton-cséplőgépekről négy ökörerőre, drainirozott vadvizes helyekről, esparzettről és kövi-lóheréről; angol malacokról, rambouilleti kosokról, szarvatlan tehenekről, amik húsz itce tejet adnak, rétöntözésről, gipszezésről s mindenféle kellemetes tárgyról, amikbe én magam is halálosan beléjük vagyok bolondulva. Mindezek foganatba vannak már véve jószágomon, díszlenek, tenyésznek, jókarban vannak; cselédség, tisztek beléokultak. Nekem valóban igen nagy okom van megelégedve lenni azzal, hogy ezt a kis jószágot megszereztem. Éppen ilyen volt az én ideálom.

Örömömben egy szivarra akartam gyújtani.

Malczer úr, ez volt a tiszttartó neve, látva előkészületeimet, igen udvariasan instált, hogyha csak lehetséges, tegyem meg azt az áldozatot a kedvéért: ne szivarozzam az ő jelenlétében.

Én rögtön visszatettem a zsebembe szivartárcámat. Bizonyosan mellbeteg szegény, s tiltva van neki a dohányfüst. Ellehetek nála nélkül; várhatok, míg hazamegyek.

– Hanem egy dolgot találok furcsának, – mondanám a tiszttartónak; – mi a csuda lelte ezt az itteni cselédséget? a víz okozza ezt, vagy a levegő? hogy ennek mind valami sajátságos hóbortja van: a kocsisom egész úton sírt, s utoljára gyilkosságot vallott magára, a kapuőr pálcalovon nyargalt előttem, a vadász úgy bánt velem, mintha ő volna az én gazdám, a komornyikomat pedig semmi ígérettel nem tudom rávenni, hogy hagyja egy percre abba a nevetés dolgát.

A tiszttartó bámulva nézett rám:

– Kegyed nem kapott volna erről felvilágosítást az ügyvédtől?

– Miféle felvilágosítást? Miről?

– Hogy ezek a cselédek mifélék és más egyebekről; azt nagyon csodálnám. Hisz ez az eladási feltételekkel együtt jár. No ez nem volt rendén, ha ezt kegyed előtt elhallgatták. Mármost persze késő. Azok az emberek; uram, mindnyájan őrültek. A megboldogult grófnak az a sajátságos szenvedélye volt, hogy mindenféle tébolyodottakat gyűjtött maga körül, azokat maga gyógyította, tanulmányozta és valóban nagy sikerrel: mindannyit okos, kitartó, leleményes bánásmóddal annyira tudta vinni, hogy ismét ember lett belőlük. A kocsisa egy olyan mániákus volt, aki búskomolyságból háromszor el akarta magát ölni, azt annyira vitte, hogy most már csendesen megvan, legfeljebb egy kicsit sírdogál még, ha bűntetteire gondol, amiket sohasem követett el.

– Tehát nem igaz, hogy testvérét megölte?

– Kegyednek is elmondta már? Annyi testvért sem ölt biz az, mint mi ketten. A kapus dőre volt, aki még a megenni és nem-ennivalók között sem tudott különbséget tenni; a gróf ápolása alatt ebből is hasznavehető ember lett. A vadász dühös bolond volt; mikor idehozták, láncra volt kötve, tépett, harapott; lassankint ezzel is annyira ment, hogy a szemejárásával igazgathatta; s most nem látszik rajta egyéb különös, mint az őrültek rátarti büszkesége, hanem azért szófogadó és engedelmes; a komornyikját pedig éppen mint gyógyíthatatlan bolondot hozta ide, aki egyre lármázott, kacagott, bukfencet hányt és most, ha az ember nem ügyel a nevetésére, igen jó fiú. Ez bizony egy kissé mágnásnak való szenvedély volt a gróftól, mint ami igen nagy mértékű emberbaráti foglalkozás, amihez nem mindenkinek van szenvedélye, s éppen azért hiba volt az ügyvédtől, azt kegyednek előre el nem mondani, mert az eladás feltétele lévén az, hogy e pártoltjai a grófnak halálukig itt maradhassanak, a vevőre nézve érdeklő lehetett megtudni, hogy azok miféle emberek.

– Nem mondott az énnekem erről egy szót sem. Igaz, hogy nem tanácsolta, hogy magam is ide jőjjek lakni, hanem mindössze annyit mondott el, hogy egy inas, egy kocsis, egy vadász egy kapus, egy tiszttartó és egy fogadott leány a jószágon fognak maradni. – Apropos: hát az a fogadott leány hol van? Remélem, hogy az csak nem őrült?

– Fájdalom, hogy ez is az. Egyébiránt igen szelíd, szánalomraméltó tébolygó, akivel különben kegyednek találkozni sem igen lesz alkalma, mert a kastélynak azon szegletében lakik, ahonnan külön van kijárás, s hacsak a dal nem háborítja kegyedet, egyébbel nem alkalmatlankodik.

– Boldog Isten! Tehát én öt őrülttel lakom egy házban?

– Uram, nincs különben.

– Kérek tintát és papirost; hadd írjak annak az ügyvédnek egy levelet; legalább egy kicsit megmosom neki a fejét, amiért ezt elhallgatta előlem.

– Tessék. Itt az írószer. Mindjárt behozatom a lámpát, mert sötét van már a szobában.

Leültem írni; egy kicsit ugyan furcsának találtam a lámpást, amit az asztalra tettek, az egész be volt vonva sűrű vékony ércsodronnyal, mint a Davy-féle bányalámpák. Mi az ördögnek ez a sodronyszövet a lámpa körül, mintha kőszénbányában volnánk? a tejüveget akarja ez pótolni?

Hanem hát ezen én most nem sokat okoskodtam, hevenyében megírtam nagy nyersen az ügyvédnek, hogy azt meg kellett volna mondania, micsoda Bedlamot veszek én itt a nyakamra? és most nagyon goromba tudnék lenni, ha kárpótlásul egy olyan derék, okos embert nem nyertem volna, mint ez a tiszttartó. Ennek köszönheti, hogy most kibékülök a dologgal, s iparkodom a helyzetbe beletalálni magamat.

– Punktum. Hajtsuk össze a levelet. Kérek egy gyertyát, meg spanyolviaszt.

A tiszttartó a fogát szítta.

– Nem méltóztatnék inkább ostyával pecsételni?

– Nem! spanyolviasz kell.

– Az ostya erősebben zár.

– Nem szeretem, no. (Magam sem tudom, miért nem szeretem? denikve haragos voltam!)

– Akkor hát majd odakint méltóztassék a másik szobában lepecsételni, ott lesz a gyertya.

– De hát nem könnyebb azt a gyertyát idehozni, mint nekem oda menni?

– Bocsánatot kérek, – szólt a tiszttartó, egészen elsápadva, – meg kell uraságodnak mondanom, hogy én egy rendkívüli betegségben szenvedek: az én tüdőmben a levegő rögtön hidrogénné válik, úgyhogy az a szoba, ahol én egy óráig vagyok, lassankint megtelik hidrogénnel kilehelésemtől, és ha abba a szobába akkor égő gyertyával lépnek, vagy egy gyufát elgyujtanak, a robbanó lég egyszerre explodál s az egész házat felvetheti.

Én csak hátraestem a székemben: hisz ez a főfő bolond! – Hisz én így hat bolond közé jutottam, magam vagyok a hetedik, aki ezt a szép társaságot megvettem pénzen.

Mármost mit csináljak? Adjon valaki tanácsot. Ha itt maradok, akkor elébb-utóbb magamnak is bolonddá kell lennem: ha pedig elfutok innen, cserbehagyok kastélyt, kertet, gazdaságot, akkor még nagyobb bolonddá lettem.

Mégis elmegyek. Alászolgája uram. Ne kisérjen ki, kérem, hátha valaki meg odakinn oxigént lehel ki, s a hidrogén meg oxigén összetalálkoznak, víz lesz belőle; hogy úszom ki belőle?

Összetéptem az ügyvédnek írt levelemet, mentem az én elátkozott kastélyomba vissza, talán fennhangon is beszéltem, olyan dühös voltam; no iszen szép mulatságot szereztem én magamnak!

Azt sem tudom, hány embert taszítottam fel az úton? annyit tudok, hogy a legutolsó, a kinek betörtem a homlokommal az orrát, Louis volt, a komornyik.

Nevetett rajta szörnyen.

– No öcsém Louis, hiszen most gyere ide nevetni, mert van minek. Nevessünk ketten, majd én kontrázok, hahaha, hehehe. Nevess hát jobban, ha tudsz! Hihihi! Hanem már most elég volt, mennykő csapjon a két nevető füled közé, hordd előlem magadat s mondd meg a többi bolondnak is, hogy felém ne jőjjenek, mert én meg olyan bolond vagyok, aki emberhússal él, s rajtad kezdem.

A fiú takarodott előlem, hanem az nem zavarta meg jókedvét. Én pedig bezártam utána az ajtót, s elkezdtem a palotában alá s fel járkálni, mint aki a bécsi vörös tornyot kapta volna örökségbe. Négy szoba egymás végtiben ki volt világítva; nekem az is kevés volt; a kandallómban tűz ropogott, kellett is most nekem a meleg; vacsorám az asztalon állt; köszönöm! ki tudja miféle bolond főzte ezt is, hátha valami veszett kakast ölt le annak a pecsenyének, aki megszólal bennem, ha megeszem; az ágyam is fel volt vetve; gondoltam is én arra, hogy aludjam. Arról gondoskodtam, hogy mit csináljak, hogy itt ne legyek?

Kimenjek ebből a házból, másikat építtessek magamnak? azért mégis csak itt maradnak a bolondok, s csak én maradok a gazdájuk; aztán ha építkezésbe ölöm a pénzemet, akkor nem gazdálkodhatom.

Majd azt gondoltam, hogy pert indítok a szerződés megváltoztatásáért. Eszembe jutott, hogy pörlekedni már magában elég nagy bolondság. Ni, hogy ragad az emberre!

Azután azt gondoltam, hogy itt maradok; nem törődöm senki fiának a furcsaságaival, aki bolondozik előttem, annak a számára tartok egy kegyetlen nagy husángot, s úgy eldöngetem vele, hogy megjön az esze rögtön; az már nincs a kontraktusban, hogy a nemes gróf pártfogoltjait püfölni nem szabad.

Hanem aztán ez az eszme sem tetszett sokáig; ugyan ki fogna verekedni ilyen szegény nyomorult emberekkel? ki ütne meg egy őrültet, aki nem tehet arról, hogy ő szerencsétlen?

Az is megfordult a fejemben, hogy eladom én ezt a jószágot per sundám bundám, ahogy vettem, rászedek vele én is valakit, ahogy engem rászedtek. Hanem akkor eszembe jutott, hogy az apám, ha rossz citromokat kapott, aztán jött valaki kérdezni: jó-e ez a citrom? megmondta neki őszintén: „bizony rossz ez, édes úr, nem érdemes pénzt adni érte” – hát én sem lehetek kevésbé jámbor, mint ő.

Vagy eladjam a jószágot veszteséggel? Azon kezdjem a gazdálkodásomat, hogy elveszítsem a vagyonomnak egyötöd részét?

Pedig igazán mondom, ha akkor valaki odajön s azt mondja, hogy megveszi a birtokomat húszezer forint veszteséggel, megölelem, megcsókolom, kezébe nyomom a kulcsokat: itt van a vacsora, itt a vetett ágy; tessék jóllakni és lefeküdni; én meg majd megyek Amerikába, ott még nem szedtek rá.

Dehát hiába, ilyen valaki nem jött; s nekem csakugyan magamnak kellett lefeküdnöm a vetett ágyba.

Bárcsak legalább valami nagyméltóságú kisértet jönne ide, hogy megijesszen, attól talán kimenne a fejemből ez a nagy bosszúság. Ha ezek a rokokó nagyságos urak és asszonyságok ezekből a diófa rámákból csak most egyszerre alászállnának, körülülnék az asztalomat, hozzá látnának a vacsorámhoz, s beszélnének egymással olyan nyelven, amiből én egy szót sem értek. Átkozott fatális gondolat valakinek az ősi arcképeket is honnhagyni a kastélyában, mikor eladja; az új ember valahányszor egy ajtót kinyit, mindig azt hiszi, hogy valamelyikkel szemközt találkozik.

Aztán csak volnának hát bár ezek is olyan régimódi becsületes kisértetek, akik igazán bejönnek a kéményen, meg a rejtett padlatnyiláson, illendő lánccsörgéssel, huhogatással, szemfintorgatással; de nem teszik, hanem csak úgy meredeznek alá onnan a festett vászonról az emberre s fenyegetőznek a festett buzogányokkal kezeikben; az asszonyságok meg úgy rátartják magukat azokkal a legyezőkkel, pásztorbotokkal.

Ó, be hideg ez az ágy is. Bizonyosan innen is valami kísértő lelket ugrattam ki: ugyan jól járt, hogy rá nem találtam heveredni. Éppen olyan kedvemben vagyok most, amikor nem nagyon respektálom a csavargó szellemeket.

A gyertyákat eloltottam rendre, a nagy gót ablakokon aztán bebámult hozzám a hold – ez a bolondok patrónusa. Ennek sem volt most egyéb dolga, mint hogy grimászokat csináljon az én szemem közé; sohasem láttam még, hogy így félrehúzta volna a száját, így hunyorgatott volna a szemeivel; sohasem látszott ennyire hasonlónak egy sajtpofájú gúnyolódó emberarchoz; úgy bosszantott az egész vigyorgó kép. Utoljára találtam valami függönyt, amivel eltakartam magamat előle: engem bizony ne csúfoljon.

Akkor meg egészen setét lett a szobában, csak amint a kandalló haldokló tüze egyet-egyet lobbant, akkor tünt elő félhomályosan a megholt gróf arcképe a falon. Éppen az ágyammal szembe volt felakasztva; valahányszor egyet világított rá a kandalló fénye, mindannyiszor úgy tetszett, mintha odajönne hozzám, megmozdítaná erős fekete szemöldökét, megtapintaná az üteremet s azt mondaná: egy bolondommal megint több van.

Egyszóval minden élő és nem élő tárgy hozzáfogott, hogy engem itt üldözzön. Amint meghúztam az óra zsinórját, hogy megtudjam, mennyi az idő? az elkezdett százat meg százat ütni egymás után; a kétszáz huszonötödiknél abbahagytam a számlálást, nem tudom, hánnyal végezte be? kínomban a párnám szegletén találtam egy furcsa rézcsapot, azt addig csavargattam jobbra meg balra, míg egyszer azt vettem észre, hogy az ágyam egy rettenetes nagyot sóhajt, s erre a sóhajtásra úgy összelapul alattam minden derekalj, mintha egy ív kinai papiroson feküdném. Persze szélpárnákból állt az egész, amiknek ki találtam nyitni a lélegző csapjukat, s egyszerre kirepült alólam a töltelék.

Felugrottam dühösen. Bolond az egész garnitúra! Nemcsak a cselédek bolondok, hanem az órák, ágyak, bútorok, maguk a képek, még a holdvilág is! hanem majd én megmutatom, hogy én nem vagyok az! sem el nem szököm a háztól, sem el nem adom a jószágot, hanem itt maradok s kihányok mindent az ablakon, ami nem akar eszére térni: inast, tiszttartót, képeket, órát, ágyat, holdvilágot! Kezdjenek ők ellenem aztán pert; majd megmutatom én azután a Klárándy grófoknak, hogy én is találok prókátort, aki kilencven esztendeig fenn tudja tartani a lélegzetet egy életrevaló processzusban. Holnap reggel – szerződés ide, szerződés oda – talyigára pakolom az egész armentum ferreumot s beküldöm *Bányára, nem bánom én, tegyék őket ott az archivumba. Majd megmutatom én, hogy ki az úr a háznál?

Egyszer csak, amint itt legjobban dühösködtem, elkezdek valamit hallani, amitől megállt bennem a gondolkozás. Mi volt ez? dal-e vagy zene? a szférák harmóniájából éjnek idején idáig tévedt hang? Nem tudom honnan jön, de annyi bizonyos, hogy azzal a nevetséges diszharmóniával, amiben saját érzékeim vannak, valami csodálatos ellentétben áll az.

Néhány perc múlva elhallgatott, mielőtt kivehettem volna, mi volt az.

Hanem én meg voltam már babonázva.

Nem törődtem többé helyzetem furcsa bajaival, elfelejtettem, mi bajom? kinyitottam az ablakot s kikönyököltem a holdvilágra, úgy hallgatóztam. Ez az ablak az udvarra nyílt, itt éppen nem lehetett semmit hallani: legfeljebb egy kis kutyaugatást.

Kimentem a folyosóra; amint saját visszhangzó lépteimre megálltam hallgatózni, ismét megjelent az elébbi kedves kisértet: a láthatatlan dal; most már úgy hangzott, mintha alattam volna. Valami búskomoly dal volt az, nem is dal, hanem csak olyan ábránd, amit valaki öntudatlanul énekel, se ríme, se melódiája, mint az erdei madár dalának, de olyan izgató, olyan túlvilági valami volt az, hogy én elbűvölve álltam ott és szinte elfelejtettem, hogy otthon vagyok.

Szerencsémre a dal megint elhallgatott s én megint ura lettem ép eszemnek; s eszembe jutott, hogy itt még egy őrült lakik: egy leány, aki nem tesz egyebet mint dalol. Annak tehát itt kell valamelyik alattam levő szobában lakni.

Fogtam egy gyertyát, s megindultam keresni az én dalkísértetemet. Nem igen szép kíváncsiság volt ugyan tőlem, de hiszen nem akartam én rajtarontani, nem akartam őt megzavarni, csupán csak közelebb akartam jutni hozzá, olyan közel, hogy egy válaszfalon, vagy tán egy ajtón át hallgathassam őt.

A nagy ódon kastély egészen arra a célra látszott építve lenni, hogyha valami ismeretlen vendég egyszer kilép a szobájából éjjel, s végigmegy egy pár folyosón, az aztán többet soha vissza ne találjon a szobájába. Bejártam én az egész első emeletet, egy hosszú folyosón végig, a másikon vissza, háromszor is elmentem egy ketyegő lábas óra mellett, magam sem tudom én hogyan; ahol lépcsőt találtam lefelé, azon lementem; a másikon megint felmentem, utoljára egy szobába nyitottam be, amely egészen ismerősnek tetszett előttem; az tulajdon hálószobám volt, nem tudom én, hogy kerültem oda. Csak annyit tudok, hagy nagy meglepetésemre nyoszolyám szélpárnái ismét fel voltak duzzasztva, kandallómban a tűz ismét égett, s az ágy előtti nagy arckép elé egy sűrű zöld függöny volt lebocsátva; – itt valaki járt.

Azután ismét megálltam hallgatózni, ismét hallottam a dalt most már úgy hangzott, mintha fölöttem volna.

Azzal lefeküdtem, valami úgy húzott lefelé; úgy éreztem magamat, mint a gyermek, akit a bölcsőben ringatnak, s a dajka meg énekel hozzá; addig énekel, addig énekel, míg a gyermek elalszik.

A gyermek – már mint én – csak reggel nyolc óra felé ébredt fel álmából.

Azt mondják, hogy az álom jó tanácsot ad, hogy egy éjszaka sokat változtat az ember határozatain; másnap reggel egészen másformának találtam az engem környező világot, mint az előttvaló nap.

Hisz én nem vagyok rászedve, sőt ellenkezőleg, ez a sok különös ember, akit én itt ráadásul kaptam a jószágomra, valódi kincs, megannyi ritkaság; hogy is lehet valaki olyan prózai lélek, hogy ezt mindjárt első tekintetre fel nem fogja?

Először is ez a bohó fiú, ez a nevető gép: hát lehet ennél becsesebb specialitást felfedezni? hogy hozza be a reggelimet táncolva, nevetve; hogy kacag annak a pár csizmának, amit fénymázzal barátságosan keneget; azután az a komondorhűségű kapus, akitől sem tolvaj, sem tűz meg nem lephet, s aki minden mondását azzal fejezi be: „az úr pokolban is úr” – ami rám nézve, aki szintén úrféle vagyok, átkozott jó vigasztalás; hát aztán ez a kis hátahoporjás gnóm; hogy villognak a szemei a sörtés szemöldök alól; mit nem adna azért egy francia regényíró, ha ilyen villogó szemű erdei manót tarthatna az előszobájában? továbbá a kocsis, aki elkövetett bűneit siratja s egy szem zabot el nem lopna az urától; végre a tudományos tiszttartó, kinek a kémia egy kissé megzavarta ugyan a fejét saját belső organizmusát illető fogalmaira nézve, de aki azért a gazdálkodást egészen alaposan érti. Ó, bizonyára az én elődöm, a nemes gróf, nemcsak emberbaráti szenvedélyét elégíté ki abban, hogy embereket adott vissza a világnak, de egyúttal hűséges embereket szerze magának is, s nagy botorság volna tőlem, az általa elkezdett nemes munkát nem folytatni.

Meg kell vallanom őszintén, hogy e nemes munka folytatásához gondolám amaz éjjeli dal rejtélyének megfejtését is.

Azt bizony nem tudom, mi rendszert szokott a nemes gróf követni elmekóros környezete gyógyításában; én csak mint naturalista, mint kuruzsló bántam velük, hanem magamra nézve elég nagy sikerrel.

Az őrültek elmetévelygéseinek semmi sem olyan jó ellenszere, mint egy-egy jó ötlet.

Fél esztendő alatt annyira hozzászoktam helyzetemhez, mintha benne növekedtem volna.

Ha meg nem gyógyítottam is bolondjaimat, de uralkodtam rajtuk. Louis nagyon szerette a bort, s ha hozzá juthatott, akkor aztán olyan jucundus volt egész nap, hogy nem lehetett vele bírni a folytonos nevetés miatt.

Mikor leggyönyörűbben kacagott, azt mondtam neki, hogy hozzon egy palack vizet.

Elhozta, letette elém. Akkor én rárivalltam:

– Mit tettél ebbe a palackba?

– Én? semmit. Azaz, hogy vizet, – felelt ő kacagva.

– Nem tettél mérget bele? egérkövet? légyvesztőt, he?

– Én? ohohó! hahaha.

– Hadd látom, ki mered-e inni magad?

Louis száját elhagyta a nevetés. Megijedt nagyon. Nem a méregtől, hanem a víztől.

– Ha azt állítod, hogy ebbe a palackba nem tettél mérget, idd ki előttem!

A jámbor fiú retteneteset fohászkodott, felvette a palackot, ivott belőle egy pár kortyot, azután levette a szájáról, s rámnézett kétkedve: vajjon tréfa ez, vagy komoly dolog?

– Idd ki mind! – kiálték rá toporzékolva.

A nyomorult, mit tehetett? hogy lelkiismerete tisztaságát bebizonyítsa, palástul veté neki a gyomrát, s megitta mind a vizet.

Rettenetes komoly lett utána: nem nevetett többé; meg volt sértve és keserítve szörnyen.

– És ezentúl valahányszor vizet hozatok veled, mindig két poharat téssz a tálcára, egyikből iszom én, a másikból te.

Ez a kúra használt.

Louis nagyon sokat elvesztett nevetési kedvéből, s odalenn erősen panaszkodott a cselédeknek, hogy az ő gazdája aligha meg nem bolondult egy kicsit.

Azóta igen jól jövünk ki egymással; Louis mindennap megissza velem a bruderschaftot – vízben, s kezd általánosan kijózanodni. Csak egyszer tette meg velem azt az élcet, hogy mikor bort hozattam vele, akkor is két poharat tett a tálcára, s egyikbe magának töltött, hogy bebizonyítsa, hogy abba sem tett mérget.

A jámbor kapus sokkal kevesebb gondot adott; a szegény dőrének az volt a legmagasabb vágya, hogyha ő olyan piros frakkot viselhetne, amilyet egyszer a boldogult gróf idejében látott valami rókavadászon! Vettem neki egyet. Azóta tűzbe, vízbe menne értem, s alig hiszem, hogy lehetne ember, aki elhitesse vele, hogy nem ő most a megnézésre legméltóbb lény, minden földön mozgó teremtés közt.

A kocsisommal is jót tettem szegénnyel. Mikor egyszer nagyon megsajnáltam, hogy annyit sír és sóhajtozik, kérdőre vettem szépen:

– Te Pista! voltál te valaha büntetve a te elkövetett vétkeidért?

– Nem én, még sohasem, – felelt az nagyot fohászkodva.

– Látod, az nagy hiba. Hogyha kiállottad volna a büntetésedet, mindjárt könnyebb volna utána a lelked. Nem jó volna, mit gondolsz? ha én vagy harminc botot rád veretnék lerovás fejében?

Az ember nagyot kapott rajta.

– De bizony nagyon jó lenne, könyörgöm alássan! régen gondolkoztam én azon, de nem mertem könyörögni érette; pedig olyan jól esett volna aztán.

S azzal ott mindjárt előttem lefeküdt a padlóra, hogy csapjam én meg.

– Nem, Pista öcsém, én hajdu nem vagyok, hanem majd mindjárt bejön a Louis, az elvégzi.

Azzal előkerestem Louist, egy egész kancsó vizet megitattam vele, hogy ez egzekúció alatt el ne nevesse magát, s a lelkére kötöttem, hogy nagyon ne üsse a jámbort, s valami vékony vesszőt használjon hozzá.

A műtétel pompás sikerrel ment végbe. Az én kocsisom édes megnyugvással fogadta a bűnhődést; engem kért, hogy csak számláljam, nehogy egy elmaradjon a harmincból; Louist pedig biztatta, hogy csak jobban üssön! no még jobban! hisz ez nem is fáj, mit ér azzal a kis pálcával? hozzon nádpálcát, dorongot, petrencerudat, azzal üsse; Louis aztán utolsó egypárnak húzott is rá olyan becsületeseket, hogy meg lehetett velük elégedve.

Az én emberem azóta egészen meg van könnyebbülve, nem győz áldani és a kezeimet csókolni, ha meglát. Még fütyül is, mikor a lovakat hajtja, s ha valaki elbámul rajta, hogy de jó kedve lett valahára, annak aztán eldicsekszik vele, hogy igen bizony, kikapta már a magáét; a gazdája olyan harminc botot veretett rá bűnbocsánat fejében, hogy ugyancsak jó volt, s ha szükségét érzi, kérni fog tőle megint másik harmincat.

A kis gnómot is meghódítottam egyszer. Ez egy büszke individualitás volt; egészen a Ritterrománok törpéinek a fajából; büszke, mérges, dacos kis fenevad, aki maga jószántából képtelen munkákat elbírt végezni, eleven farkasokat hordott haza megkötözve s maga bebújt a borz után a lyukba; hanem ha parancsolgattak neki, azt nem tűrhette: hogyne? ha elgondolta azt, hogy ő a lapponiai király!

Kivált holdtölte felé, különösen ha tiszta idő volt, mikor a hold, ez a betegek tükre egész erejéből világolt alá s befehérítette az ócska kastély viseltes ormait, olyankor nem lehetett az én törpémmel bírni; mindjárt fojtogatni kezdte az embert, akire megneheztelt.

Egy este meghallottam, hogy vadkanok jöttek alá az erdőből, s az én kukoricámat kedvükre gázolják; azonnal kaptam a fegyveremet, s kiálték Nimródnak (nem tudom én, úgy hitták-e? én annak neveztem el), hogy emeljen ő is egy puskát a vállára, s jőjjön velem a lesbe.

Az én dzsipszimnek már akkor forogtak a szemei a fejében, úgy tett, mintha nem hallotta volna a felszólítást, s hátat fordított.

Én egy kicsit bosszúsan a vállára üték: „nem hallottad, mit mondtam?”

A kis szörny erre, mint valami sebzett vadkan fordult felém egyszerre, szemei szikráztak, orrlyukai széttágultak, a két füle is egyenesre állt; az egyik kezével, jól láttam, hogy a dókája alatt a vadászkését keresi.

Louis egyszerre ijedten bujt be az ágy alá, nem volt erős oldala a bátorság. Én azonban nyugodtan szeme közé néztem a kis tömzsi koboldnak, hidegen összefonva karjaimat:

– Hát te hogy mersz énrám ilyen szemeket vetni?

Soha embert büszkébb kifakadással nem láttam fel nem ismert rangjára hivatkozni, mint amilyen keserű kevélységgel mondá az én lidércem, nagyot ütve a mellére:

– Én vagyok a lapponiai király!

– Én pedig az orosz cár vagyok! – viszonzám én rá hirtelen, megfelelő rátartással.

Az én emberem erre csendesen visszadugta a vadászkést hüvelyébe, meghajtá magát, amennyire bírta, vette a puskát, s jött utánam engedelmesen.

– Az már más! – mondá szilárd meggyőződés hangján. S azontúl sohasem ellenkezett velem, sem alattomban nem fenyegetett, hanem feudális hűséggel fogadta minden szavamat, ahogy illik Lapponia királyának tisztelni az ő urát, az orosz cárt.

Hanem annál büszkébb maradt mások irányában, mert most már tudta, hogy neki csak a félvilág ura, a nagy potentát parancsol és senki más a földön.

Az én tiszttartóm, aki figyelemmel kísérte az én mindenféle variáción átmenő orvosi praxisomat, csak úgy mosolygott felettem. Gondolhatta magában: „könnyű volt kifognod annak a sok mindenféle parasztnak a bolondságán, de fogj ki az enyimen.”

Az igaz, hogy nehéz volt hozzáférni rögeszméjéhez. Hiszen, ha vitatkozásba elegyedtem vele, az sült ki, hogy ő százszorta jobban ismeri a kémiát, mint én, s úgy a szegletbe szorított rettenetes műszavaival, hogy kénytelen voltam megszaladni előle, mint mikor az ostromló hadsereget megszorítja a várőrség.

Különben talpig becsületes ember volt, a becsületesség fanatikusa, aki meg nem csalt volna valakit sem egy fillérig, sem a világ minden kincse végett.

Egy napon hozattam Pestről, egy nagy kaucsukzsákot, oda vitettem hozzá. Éppen este volt, az ő szobájában a szokásos Davy-féle lámpa égett már. Jó estét kívántunk egymásnak; én a kaucsukzsákot lehelyeztetém a szögletbe.

– Mi az? – kérdé a tiszttartó.

– Holmi gumielasztikum zsák, – feleltem én neki komoly képpel – most hozattam ebben a percben.

– Hát aztán mirevaló lesz az?

– Elmondom rendén, hiszen azért jöttem ide: én a kastélyban gázvilágítást akarok létrehozni, s ebben a zsákban szállíttatom odáig a légszeszt.

– Jól van; de hát elébb műhelyt és katlant kellene felállítani, aztán meg nem is hiszem, hogy ez itt kifizesse magát.

– Ó, én meg azt hiszem, hogy ki fogja fizetni magát, ha ugyan kegyeddel okszerű alkut köthetek.

– Velem? – kérdezé az én emberem, aki nem látszott érteni, hogy mit akarok.

– Igenis kegyeddel; mert minthogy kegyed kilélegzés útján estétől reggelig tökéletesen megtölt egy szobát lámpagázzal, én majd csak egy fujtatót hozok ide, s tele fujtatom a zsákomat levegővel ebből a szobából, két ember a vállára veszi, s nekem aztán csak a csőbe kell eresztenem a gázt, s meggyujtanom a végit.

Az én emberem elkezdett nyugtalanul feszengeni a székén.

– Úgy hiszem, hogy ez ellen kegyednek sem lehet ellenvetése; kegyed úgyis kárba veszti ezt a használható produktumot, én pedig megfizetek érte becsülettel; minden zsák légszeszért adok két pengő forintot, s egy hónapra ki is fizetem előre a díjat. Nos – áll az alku?

Komolyan beszéltem hozzá, az ember sápadt lett, mint a fal.

Az ember habozott, azt mondta, hogy ő ezért pénzt nem fogadhat el; mire én a büszkét kezdtem el játszani, hogy én meg ajándékokat nem szoktam elfogadni; ez csak olyan volna, mintha valakinek az eszét akarnám ingyen használni, vagy az ügyvédnek a szóbeli tárgyalásra vesztegetett hangjáért nem akarnék fizetni, minthogy az is láthatatlan dolog, vagy ingyen akarnék az operába járni, mert hiszen ott sem csinálnak egyebet, mint hogy lélegzetet vesznek s azt megint, ki vékonyan, ki vastagon, kieresztik. Itt van az úrnak a pénze; nekem gázt az ördög se csinál ingyen, az úr se csináljon ingyen. Ha gyantát vagy kulimászt talál az úr izzadni, azt én megveszem; majd biz én a mostani praktikus világban egy ilyen eleven kőszénbányát hagyok értékesítetlenül, mint az úr.

Az én emberem homloka izzadni kezdett; a pénzt odatettem az asztalára; valami két szellem oly gonosz harcot űzött lelkében belül, hogy az arcán meg lehetett azt látni; két óriási démon, mindkettő egyenlően hatalmas és erőszakos, az egyik a rendületlen becsületesség, a másik a tébolyító rögeszme. Az egyik azt mondta; ha elveszed e pénzt, talán nem létező dolgot adsz el, megcsalsz egy embert; a másik azt mondta: ha el nem veszed, megtagadsz engem; pedig én vagyok a te lényednek egyedüli ura; a lelkedhez vagyok nőve, engem ki nem taszíthatsz innen.

– Nos, uram, kevesli a díjt, vagy mi?

Az őrült melle olyan terhesen lélegzett, szemei zavarodtan tekintének felém, egy párszor a pénz felé akart nyúlni, meg visszahúzta a kezét, utoljára elszántan felugrott székéről, s egy nemes bajnok elhatározottságával, ki kanócot akar vetni a lőporos hordóba, hogy magát az ostromló ellenséggel együtt a levegőbe vettesse, odalépett íróasztalához, lekapta róla a Davy-féle sodronytakarót, s elhajítá magától.

Ezzel kimerülten rogyott le egy székre, mint aki egy kínos, lidércnyomta álomból ébredt fel, s alig hiszi még, hogy ébren van.

Tehát nem lobbant fel az egész szoba; nem repültünk a levegőbe, nem gyulladtunk meg a gáztól.

Hanem az én tiszttartóm egy perc múlva elájult, annyira meg volt minden idegében rázva: hogyne? akit a kapernaumi ördög elhagy…

Utána tizennégy napig lázban volt, azután felgyógyult szépen, s többet nem vesződött semmiféle gázzal; sőt később azt is elmondta, mikor és hogyan jutott ő e kínzó rögeszméhez. Egyszer egy kőszénbányát látogatott meg, amidőn a hirtelen előtóduló földalatti gáz, amit a bányászok gonosz szélnek neveznek, kioltá a kezükben levő Davy-lámpát; azok hirtelen menekültek a kijárás felé, a lámpában izzó platinasodrony folytonos világítása mellett, őt is magukkal ragadva. Ez a néhány perc támasztó rögeszméjét; akárhol járt-kelt, mindenütt annak a fojtó gáznak sajátságos, savanyú, káposztaszerű szagát vélte érezni, s ki nem tudta fejéből verni, hogy ő mindig azt leheli vissza. A heroikus kúra használt. Az én emberem egészen okos ember lett, aki nem nyugtalanított többé azzal az eszmével, hogy ez most itt szép nyugodtan beszél velem, s egyszer csak fel talál ugrani, s azzal a papirosnyíró ollóval elvágja a gégémet.

Most már csak két őrültem volt még a háznál, akiken gyógyrendszerem nem fogott: az egyik az én láthatatlan dalos szirénem, a másik meg saját magam, aki szerelmes vagyok bele.

Szerelmes, holdkóros, monomán, hallucináns! és mit tudom én még mi mindenféle variációja van ennek a szónak: „őrült”, én az mind magam vagyok.

Egész nap csend van nálam, semmi nesze szobáimban annak, hogy kívülem itt még más élő lény is lakik; de amint beesteledik, amint sötét lesz, megszólal valahonnan az a bevégzetlen ének, az a pacsirtazengemény emberi ajkon; majd közelebb, majd távolabb hangzik; majd elalszom rajta, majd felébredek rá és nem tudom kitalálni, honnan jő?

Ez még nem elég. Mikor alszom, ott jár-kel a szobámban ez az énekes kisértet, néha órákat ott tölt nálam, leül ágyam mellé a székre és lesi, hogyan alszom?

Hogyan tudom én azt, ha alszom? Nagyon jó okaim vannak rá, hogy tudjam.

Az ágyam előtti asztalon minden este egy éjjeli lámpa szokott meggyujtva lenni, ami, valahányszor felébredek, mindig ki van oltva; a csavar által letolt gyapotbél bizonyítja, hogy azt emberi kéz oltotta el. Eloltotta, hogyha véletlenül felébrednék, meg ne lássam, hogy valaki van nálam.

Azután – egy falióra van az ágyam fölött; azt rendesen magam szoktam felhúzni, mikor este lefekszem. Tegyük fel, hogy tíz óra van, mikor lefekszem, tizenegy, mire elalszom; ha aztán négy, öt, vagy hat órakor felébredek, az én órám nem négyet, ötöt, hatot mutat, hanem egyet, kettőt, hármat és amellett egész nap jár rendesen s inkább siet, mint késik.

Az én láthatatlan látogatóm, mikor szobámban terem, megállítja az órát, hogy ütésével fel ne ébresszen, s mikor eltávozik, ismét elindítja; erről tudom meg, hogy hány óráig, hány percig volt ott.

És nem tudok rájönni, hogy honnan jön be hozzám.

Az ajtókat magam zárom be, a kulcsokat belülről a zárban hagyva; ablakaimon keresztvasak vannak; a padlaton nem lehet süllyesztő, mert az szőnyeggel van bevonva s a szőnyeg szélei a falnál csavarokkal leszegezve; a falakat is körül kopogtattam, sehol valami rejtett ajtó nyoma, aminek különben is meg kellene látszani a mindennapos nyitogatástól. – Nem resteltem minden képrámát leemelgetni a falakról, hogy talán azok valamelyike képez valami vakajtót? Nem találtam mögöttük egyebet, mint pókhálót. Felmentem a kastély padlására, hogy tán felülről találok valami leereszkedőt szobámba? Nincs az ott – éppen felettem van letöltögetve száz mérő morzsolt kukorica, ha nyitogatnák plafondomat, az omlana legelőször is a nyakamba.

De hát egyátaljában honnan jár ki a szobáiból ez a rejtélyes valaki, mikor ablakait látom, de ajtaját sehol? ablakain szintén keresztvasak vannak, még azonfelül vaskosarak is, azokon ki nem mehet; mit eszik, mit iszik, mivel él; honnan érintkezik mindenféle prózai életszükségre való tárggyal, ha csakugyan nem szellem, aki el van ruha és eledel nélkül? Erre nem tudtam magyarázatot találni.

Kérdezősködtem bolondjaimtól, akiktől azután még kevésbé lettem okosabb.

A kapust elő sem vettem, mert az úgyis tudom, hogy azt felelte volna rá: „az úr pokolban is úr.” Holott én saját házamban sem vagyok úr.

A tiszttartó azt válaszolta, hogy ő semmiről sem tud semmit, mert ez a tárgy olyan kényes titka volt a megholt grófnak, hogyha megtudta volna, hogy valaki annak nyomába akar jutni, rögtön elküldte volna szolgálatából. Ő maga is igen csodálkozott mindenen, amit elbeszéltem neki, s velem együtt egész nap segített szobáim zege-zugait kutatni, s nagyokat bámulni egymás szeme közé, mikor elvégre sem találtunk semmit.

A kocsis keresztet vetett magára, mikor kérdezősködtem tőle, s azt mondta, hogy ő jól tudja a titkot, de kér szépen, hogy el ne áruljam, ha tőle tudom meg; az a rejtélyes lény nem élő ember, hanem kísértet; valaha a gróf a feleségét hűtlenségen kapta, s befalaztatá a magányos szobákba, úgy ölte el éhséggel; de az most is feljár kisérteni éjjel, s dalol, hogy senki sem látja; szolgáltassak az üdvéért néhány misét, majd talán megnyugszik.

Ez a magyarázat nem ért semmit, ilyet magam is tudtam volna kigondolni.

Elővettem Louist. A jámbor fiú nem nevetett, attól félt, hogy megitatom; ahelyett az őrültek komikus prozopopeájával adá elő, hogy az valami csodálatos szépségű tündérkisasszony, a ki aranyban, ezüstben jár, nem iszik mást csak harmatot, s nem él egyébbel, mint virágillattal, mint a lepke; mikor akarja, köddé változik, s bepárolog az ajtón, ablakon keresztül, s mikor nem akarja, hogy lássák, megint köddé válik, s kimegy akármerre. – Majd ha tél lesz, vigyázzak az ablakaimra, mikor be lesznek fagyva, ha találok rajtuk reggel a jégvirágok közt egy-egy kereken felolvadt foltot: ott ment ő ki.

No ez legalább költői felfogással bír felőle.

Nem úgy, mint a kis gnóm vadász, aki azt a titkot közölte velem, hogy nem jó szellem az, hanem ördöngös boszorkány, aki éjszaka szakállas farkassá változik, az ablakon kicsúszik, a faluból elragadozza a kis gyermekeket, azokkal él, azért nem kell neki étel, mint más embernek. Ő már sokszor találkozott vele az erdőn; rá is lőtt, de a golyó nem járja, mert meg van babonázva.

Ez még legjobb. Tehát szakállas farkas, aki kis gyerekek húsával él; jó hát rám nézve, hogy már nagy gyerek vagyok. Egyszóval senki sem tud felőle semmit.

Néha megkísértettem, hogy alvónak tettetem magam. Hasztalan: amíg valósággal el nem aludtam, meg nem jelent; sőt mintha kitanulta volna fortélyomat, hangosan kacagott rajtam. Hogy hol kacagott? azt meg nem tudtam magamnak magyarázni. Valahol nagyon közel hozzám.

Ítélje meg akárki, hogy nem volt-e elég okom arra, hogy megőrüljek?

De még több okom is lett.

Minthogy mindig felőle gondolkozom, kénytelen vagyok képzeletemben valami képet alkotni felőle. Annyira vittem, hogy már egészen magam előtt tudom őt látni; amit ki nem egészítettem, azt hozzá álmodom, s azután képzelődöm és álmodozom egy képről, amit sohasem láttam: valóságos őrült vagyok.

Magas, karcsú alaknak képzelem őt, hajló, simuló termettel; szőke hajának kell lenni, hosszú, földig érő szőke hajának, ami ragyog, mint az arany, mikor szétziláltan rásüt a nap; fehér, halavány arca lehet, melynek átlátszó zománcát a vér semmi pírja nem teszi elevenné; vékony, sötét szemöldök, hosszú fekete szempillák alól rejtelmes tűzzel világítnak elő zafírfényű mélázó szemei; ajkai vékonyak, finomak, halvány rózsa színével rajzolva.

Aztán rendesen álmomban ott szoktam őt magam előtt látni. Azt mondják, hogy bolond ember, aki az álmát elbeszéli másnak. Hiszen én nem is állítom, hogy nem vagyok az. Minthogy bizonyosan tudom, hogy amint elalszom, rögtön megjelen előttem ez a kettős kép: a való alakja odalép hozzám és néz rám szótlanul, mozdulatlanul; míg az álomban látott beszél velem, meséket mond, jár-kél velem, szavaimra hallgat, ha ránézek, elpirul: ezért én alig várom, hogy az éjszaka következzék, hogy elaludjam, mert az az én életemnek szebbik fele. Nappal ugar alá szántok, répát ültetek, béresekkel veszekszem, barmok lábát kuruzsolom, azt hiszik, a legtüzesebb gazda vagyok; pedig alig várom, hogy bezárkózhassam, lefekhessem és járjak a tündérek után.

Sokszor feltettem magamban ébren, hogy ha még egyszer álmomban összejövök vele, megvallom neki, hogy szeretem, s megkérem, hogy jőjjön el ébren is hozzám. Erre a gondolatra sem jönne valami nagyon okos ember. – Hanem természetesen álmomban el szoktam felejteni, amit ébren feltettem magamban, s a szerelmi vallomással rendesen elmaradok.

De egyszer mégis annyira tudtam fokozni ezt az erőtvevő álomjárást, hogy egy álmomban eszembe jutott határozatom. Ott ültünk egymás mellett egy szép granátfa árnyékában; előttünk a végtelen tenger terült, a nap, mely a fényes levelek miatt nem süthetett reánk, tükréből, a tengerből vetett világot szép tündérem arcára, ami azt még túlvilágiabbá tette.

Én nagyon örültem neki, hogy tehát Magyarországon már tenger is van és granátfa-erdő.

A granátalma különben igen szép gyümölcs, de nem valami nagyon sok megenni való van rajta; ha az ember felmetszi, apró áfonyaforma szemecskéket talál benne, pirosakat, mint a granát; ezek megenni valók. Apám ilyet is árult sokat, azért ismerem jól.

Én egy granátalmát felmetszettem, s ilyen cselszövényt gondoltam ki vele.

Elébb egy szem magot tündéremnek nyújtottam. Ő megizlelte azt, s azt mondta rá, hogy savanyú.

Ekkor egy másik szemet ajkaim közé szorítottam, úgyhogy a piros szem kilátszott közülök, s azt mondám neki:

– Lásd, emez édesebb, vedd el.

Gondolhat ki ilyen ravasz furfangot az ember máskép, mint álmában? ó, ébren a világért rá nem jöttem volna erre.

Az én tündérem mosolyogva hajolt oda hozzám, rám nézett szelíden azokkal a kéklángú szemekkel, s mindig közelebb hajolt, hogy ajkaival elvegye számból a számára nyujtott granátszemet; mindig közelebb, egyszerre forrón tapadtak ajkai ajkaimhoz, ahogy nem szellemek, nem álomképek, hanem igazi emberek csókolnak; én magamon kívül a mondhatlan gyönyörtől ölelém őt át hirtelen két karommal, és abban a pillanatban egy éles sikoltás ébreszte fel álmomból.

Nem, ez nem lehetett mind álom; ez valódi csók, valódi ölelés, valódi sikoltás volt.

És még sincs itt senki.

Egy gondolat villant át agyamon; felugrottam fekhelyemről, a kandallóhoz futottam. – Akkor szégyeneltem azután csak el magamat, azt képzelni, hogy tündérem a kürtőn jár be! pedig az nem is lehet: a kandalló most is tele hamvadó parázzsal, s azonfelül a rosta-lappal is el van zárva.

Álmodtam hát mindent, vagy meg vagyok igazán őrülve, vagy csakugyan vannak tündéri lények, akiket egy hang láthatatlanná tesz, egy pillanat más csillagzatba visz át?

Nem tudok rá felelni. Csak annyit tudok, hogy szívem most is dobog az öleléstől, ajkam most is ég a csóktól.

Amint kioltott lámpámat újra meggyújtottam, s elkezdtem szobámban lázasan alá s fel járkálni, egyszerre egy idegen tárgy tűnik szemembe.

Egy kis hímzett cipő ágyam előtt.

Oly keskeny, oly finom, oly parányi, hogy az talán nem is földönjáró láb, ami ezt viseli.

Tehát végre mégis bizonyítványom van rá, hogy ő itt volt itt ült mellettem, itt járt, innen futott el, siettében egyik cipőjét is elveszté, s nem ért rá azt felvenni.

És mindez tagadhatatlan, mert hiszen oly igaz, hogy ez itt a kezemben nem más mint papucs, mint amilyen igaz, hogy élek és nagyobb igazság kedvéért egy korsó hideg vizet öntök végig a fejemen.

De azután mégis csak oda kellett visszatérnem, hogy én bizony most sem vagyok ébren, ez is csak álom, az ember sokszor álmodja, hogy felébredett, s másféle álomhoz kezd. Én most ezt a kis bámulatraméltó parányi portékát, ezt a bábuzni való cipőcskét elzárom ide a fiókomba, de bizonyos vagyok felőle, hogy reggelre mégsem lesz itt; mert hiszen sokszor álmodik az ember olyat, hogy sok pénzt talált, elzárta vasas ládába, hogy mire felébred, ott találja; az ember álmodik ilyen furcsákat elégszer. Ez is ilyen furcsa álom lesz bizonyosan.

Erre aztán megint lefeküdtem s szokásom ellenére addig aludtam, míg Louis el nem kezdett dörömbölni az ajtómon, hogy nyissam már ki: tíz óra lesz. A szegény fiú megijedt, azt hitte felakasztottam magamat, s már rám akarta törni az ajtót.

Alig nyitottam fel a szemeimet, első dolgom volt íróasztalom fiókját kinyitni, hogy megtudjam, ébren láttam-e valamit, vagy álmomban?

A kis hímzett cipőcske – most is ott volt, azon módon fehér csipkeszegélyével, piros szalagjával; egy éjviola, meg egy lepke volt rá hímezve finoman.

Attól a perctől fogva nem volt maradásom többé ebben a házban. Egész nap mindig egy megfejthetetlen talányt üldözni gondolataimmal, éjjel és nappal mindig egy kép után szaladni, mely sohasem engedi magát elfogni, ez a legegyenesebb út volt arra, hogy magam is kompániába álljak ezekkel a furcsa emberekkel, akiket a néhai úr ide gyűjtött maga körül.

Nem! Ennek végit kell szakítanom. Szép dolog az az ábrándozás nagyon, de nem nekem való. El fogom hagyni a kastélyt, visszamegyek Pestre, kiadom a jószágot haszonbérbe, vagy rábizom a tiszttartóra az egészet, azt adjon belőle, amit akar.

Felhivattam cselédeimet, megmondtam nekik, hogy itthagyom őket: a fizetéseiket, azonfelül, amit a gróf hagyománya biztosít számukra, tőlem is meg fogják kapni egész évre; hanem már most menjenek és ne bámuljanak rám.

(Kezdtem abba az igen szeretetreméltó kedélyállapotba esni, amikor az ember mindenféle ábrázatot gyűlöl látni.)

A jámbor fiúk kotródtak, éppen csak a bohókás kapus maradt hátra a szobámban: bizonyosan azt akarja tudtomra adni, hogy „az úr pokolban is úr”. Én majd bizonyítom neki, hogy ez nem igaz. Már én tapasztalom az ellenkezőt.

Az én bohókás öregem azonban nagy meglepetésemre, felhagyva katonás magatartásával, odajött hozzám, megfogta a kezemet, megcsókolta, s előttem egészen szokatlan, átváltozott hangon kérdezé:

– Miért akarja ezt a helyet elhagyni? Bántja önt, hogy az a szegény leány itt van? Terhére van önnek? Neheztel érte?

Én alig bírtam magamhoz térni a bámulattól. Hisz ez az ember nem bárgyú.

– Nekem úgy tetszik, mintha te most egészen más hangon beszélnél, mint egyébkor.

– Igen uram. Hallgasson meg; elmondok önnek mindent, s akkor úgy hiszem, sokat meg fog érteni, ami eddig különösnek tetszett, s ha megértette, nem fogja elhagyni a kastélyt.

Az ember olyan válogatott szavakban beszélt, hogy én önkénytelen megkínáltam, hogy üljön le, amit ő el is fogadott. Szívdobogva vártam, mit fog mondani? Néhány szavából azt kelle hinnem, hogy ez az egész kastély titkát tudja, s engem csak ez gyógyíthatott meg.

Az eddig oly dőrének látszó arc vonásai egészen át voltak alakulva; tulajdonképpen tán az én hibám volt, hogy azokat eddig is másformáknak láttam, s elhagytam magamat ámíttatni bolondos beszéde által.

– A megholt grófnak volt egy titkos szerelme, ami igen szerencsétlenül végződött. – Hibásak voltak mind a ketten, a nő is, a férfi is; a világ nem ítélt felettük, mert el tudták azt titkolni, most pedig már ítél felettük az, aki mindnyájunknak ítélő bírája az égben. A gróf legalább a gyermekben akarta helyrepótolni hibáját, ki, amely órában született, a másik órában már árva volt. A gróf idevette őt magához, s az volt a szándéka, hogy itt fogja neveltetni, s törvényes gyermekévé fogadja. De nem engedte neki a bölcs Mindenható, hogy itt e földön leróhassa adóját; csodálatos, soha ember nem hallotta módon gátolá meg őt e szándékában: – a leány felnőtt szépen, de sohasem tanult meg beszélni, hanem ahelyett énekelt, mint a madár. – Nem volt siketnéma, mert a legcsöndesebb neszt is meghallja, s lám dalolni tud; de szót nem mond ki soha, csak énekel; mint a kis madárnak az erdőn megvan a maga hangja, amivel örömét vagy szomorúságát adja tudtára azoknak, akik nyelvén értenek, amint meg tudja az értetni magát, ha párját szerelmesen híja, vagy ha veszedelem fenyegeti, éppenúgy tudja ő is énekhanggal értetni meg magát. – Ó, a szegény gróffal mi sokat tanultuk ezt a beszédet, s én már tudom, hogy mit beszél. A gróf egyedül én velem közölte minden titkát. Mi oka volt rá? mi részem volt nekem e szerencsétlen történetben, azt nem szükség másnak tudni; azt mondá egyszer, mikor a leány már tíz éves volt: „ha én meg találok halni, ha kimondom, hogy ez a gyermek enyim, mi fog történni vele? bizonyosan azt fogják mondani, hogy őrült; pedig nem az: hiszen természetes esze, jó szíve, ragaszkodása van, ki tudja találni az ember gondolatját! akkor berekesztik valami tébolyodottak házába, elzárják, kínozzák, valódi őrültet csinálnak belőle, mit tegyek vele? Ekkor jött a gróf arra a különös gondolatra, hogy leánya végett saját kastélyából csinált őrültek házát. Összekereste a vidéken távolról, közelről a falu bolondjait, a tiszttartót magát valóságos őrültek házából váltotta ki. Egyedül én voltam annyi között az egyetlen ember, akinek mind az öt érzéke rendben volt, hanem épen én űztem azért a legtöbb bódultságot, hogy híre menjen. És azután éjjel-nappal vesződött, türelmesen, álmatlan gondok közt a szerencsétlenekkel, lassankint csendes szófogadó embereket csinált belőlük, úgyhogy utoljára nem volt egy cselédje sem, akit valami elmebajból ne gyógyított volna ki. Ó, én azt hiszem, hogy ha van valami módja annak, hogy halandó ember a másvilági bűnhődésből még e földön leszolgáljon, a gróf megtalálta azt, mert az embererőn túl járó munka volt, amit ő elkövetett. S miért tette ő mindezt? Azt mondá: ha e nyomorultaknak holtom után itt lakhatást biztosítok, örököseim közül senki sem jön ide lakni; a kastélyt sem bérbe, sem örök áron meg nem veszi senki; kénytelenek lesznek végrendeletem szerint cselédjeimet ott tűrni, s kinek lenne rajtam kívül elég lelke, csupa merő őrültekkel lakni egy házban?

– Bizony mondom, hogy nekem sem lett volna, ha előre tudom.

– Megvallom uram, hogy mikor ön e jószágba bejött, nagyon számítottam rá, hogy két hónap alatt el fogja hagyni a kastélyt. Ez a kastély úgy van építve, hogy valami titkos tornácokon keresztül minden szobát össze lehet járni, anélkül, hogy valaki az ajtóra kerülne. Többet én sem tudok. Arról, hogy ez miként van rendezve, nincs tudomásom; azt egyedül Viola tudja.

– Mit? viola? (annyira el voltam merülve, hogy valami virágot képzeltem, a ki tudja, azután vettem észre magamat, hogy az a leány neve – úgy képzeltem, hogy az nagyon illik hozzá).

– Ezen az úton rendesen ki szokott jönni Viola éjjelenkint az udvarra; én készen tartom szükséges élelmiszereit, azokat átveszi tőlem; ha én meghalnék, a tiszttartó gondoskodnék róla. Ilyenkor mindig tudakozódtam ön felől, s megdöbbenve vettem észre, hogy a szegény leány, ahelyett, hogy félne az idegentől, ki apja kastélyát megvásárolta, s őt abban mintegy fogva tartja, úgy ragaszkodik hozzá, úgy sóhajtoz, úgy nyögdécsel, mikor felőle kérdezősködöm; hát még, midőn azt adá tudtomra, kezeivel, arcával mutatva, hogy ott szokott ülni, mikor ön alszik, hogy álmaival virraszt; ön ezt talán nem is tudta eddig.

– Ó, igenis jól tudtam.

– Eddig nem volt őrült a gyermek, de ha ön elmegy, az fog lenni. Ma éjjel ijedten jött hozzám, és sírt és a haját dúlta két kezével, úgy kétségbe volt esve; én el nem tudtam találni, mi lelte? Hogy azután kissé nyugodtabb lett, mutatta arcával, szemeivel, hogy amíg ön aludt, ismét odalopózott és az Isten bocsássa meg neki, önt álmában megcsókolá. – Azt a gyöngéd, reszketeg, mosolygást én le nem tudom írni, amivel azt kifejezé: azután ijedten eltakarta arcát és térdre esett, kezeit összetéve, esdekelve nézett reám, olyan hangokat nyögve, amilyenekkel a szárnyaszegett madárka könyörög a vadásznak, hogy ne fogja el, ne ölje meg. Viola azért könyörgött, hogy ne haragudjék ön reá; bocsásson meg neki, sohasem fogja önt többé háborítani, még énekével sem. Meglesz csöndesen a háznál, észre sem fogja ön venni többé ittlétét: csakhogy ne haragudjék reá. Én pedig azért könyörgöm önnek, jó uramnak, ne hagyja el ezt a kastélyt, tudja most már egész titkát; mi itt úgy szeretjük önt mind; senki oly jól nem tudna bánni e szegény boldogtalanokkal; – ha ismét idegen kézbe kerül, ki felel annyi elveszett lélekért?

– Igaza van, öreg. Meggondoltam, itt maradok.

– Én ugyan nem hiszem, hogy Violát ön többé megláthassa, de ha véletlenül mégis találkoznék vele, legyen iránta azon kímélettel, amivel a szerencsétlenségnek tartozik minden derék ember.

Én csak azon vettem észre magamat, hogy a kapusommal barátságosan kezet szorítok. – Hozzá vagyok már szokva minden rendkívüliséghez.

Miután megnyugtattam afelől, hogy nem fogok elszökni a háztól, s Violára sem haragszom, egyúttal felmentettem őt az alól, hogy mikor velem találkozik, bohókás szerepét gyakorolja előttem, minthogy úgysem hiszek már abból semmit, hogy az úr pokolban is úr: ez csak olyan mendemonda.

Két hónapig hangját sem hallottam az én tündéremnek. Mindennap úgy éreztem magamat, mint akinek valakije meg van halva, s minden éjjel azt álmodja, hogy él, és azon töprenkedik, milyen különös az, hogy valaki élhet, aki már meghalt; nappal pedig látja, hogy valóban meghalt s azon gondolkozik, milyen különös az, hogy valaki meghalt, aki még él.

Ezekben az időkben valami jól szervezett rablóbanda hősködött itt ezen a tájon; sok úrilakot felvertek, pénzt elraboltak, ellenállókat főbelőttek; egy szóval, nevezetes dolgokat vittek véghez.

Szomszédaim engem is figyelmeztettek, hogy vigyázzak magamra, mert egy úriembert, aki véletlenül ezen a falun ment keresztül, helyettem már megzálogoltak az úton, s aligha rám nem kerül a sor.

Törődtem is én ezzel, aki sem éjjel, sem nappal nem jártam ezen a világon.

Egy novemberi este csunya havas, esős idő volt; odakünn nem volt mit csinálnom; egyedül üldögéltem kandallóm előtt, s raktam a hasábokat a tűzre s néztem, hogy támadnak azok a fényes süvöltő szellemkék a száraz fából, amik olyan nagy barátai a táncnak, amidőn egyszerre egy ijedelmes kiáltás riaszt fel merengéseimből, melyet rögtön egy lövés követ, s arra ismét fájdalmas halálordítás hangzik – mind a két kiáltásban kapusom hangját ismertem fel.

Hirtelen felugrottam, ágyamnál függő revolveremet kapva s ajtómat felszakítva, kiléptem az előterembe. A terem szemközti ajtaján éppen akkor lépett be két álarcos alak. Egy pillanat alatt két lövésem fogadta őket, egyik visszalőtt, de nem talált, a másik valószínűleg találva volt, mire mind a ketten visszavonultak ismét, s a félig nyitott ajtón keresztül lövöldöztek felém, ki részemről saját ajtóm kilincsét fogva, egyfelől védve voltam, másfelől készen arra, hogy a belépőt üdvözölhessem.

Ebben a helyzetben egyszer csak azt hallom, hogy szobám tulsó ajtaját is elkezdik feszegetni. Két oldalról vagyok megtámadva, kétfelé kell magamat egyszerre védnem.

Hirtelen bezártam az első ajtót, s a második felé fordulva, amint azon egy fejszecsapásra valami rés támadt, kilőttem rajta; de erre már az első ajtót is kezdék döngetni mögöttem.

E veszélyes percben az jutott eszembe, hogy milyen jó volna, ha most szobámban nem világítna a kandalló; így az ostromlók minden lövése eltalálhat, de alig villant meg e gondolatom, midőn szobám egyszerre elsötétült, s midőn én meglepetve tekinték a kandalló felé, íme az tüzestől, mindenestül együtt eltűnt a szobából, s ahol azelőtt volt, ott egy halavány, fehér alak állt előttem, reszketeg éji méccsel kezében, mit másik kezével eltakart: – az én álmaim megtestesült képe.

Egy villámperc a bámulatra, a másodikban tündérem odaszökött hozzám, megragadta kezemet, odarántott magához a kandalló helyére, s abban a percben, mint a színpadi süllyedő, alácsúszott velünk a csodás talapzat.

Tehát ez volt a titok megfejtése. Az egész kandalló feneke emelkedett fel tűzhelyestől együtt a kürtőjébe, s ugyanakkor alatta egy nyílás támadt, mely fél emelettel alább szállítá az embert. A földszint és az emelet között még egy egész osztály volt, nem magasabb, minthogy egy ember elmehessen felemelt fővel közötte; amit sem kívülről, sem belülről nem lehetett észrevenni.

Egyszerre egy szegletfalhoz érve, rejtélyes szabadítóm ismét közelebb vont magához, s egy rugót hátra nyomva a falban, a padlatkocka, amelyen álltunk, hirtelen felemelkedett velünk. Miként nálam, úgy itt is a kandalló alatt volt a titkos feljárás a szobába, melybe ily tüneményes úton lettem átvarázsolva.

Valóban úgy tetszett, mintha egy tündérálmot virrasztanék át: egy perc előtt a minden oldalról fenyegető halálveszély, most pedig a szabadulás egy olyan csendes, hozzájárulhatlan helyre, ahol tündérem lakik.

Egészen az a sokszor megálmodott tünemény, aki a granátfa alatt megcsókolt. Azon arc, azok a szemek, az a beszédtelen ajk – és azután az a rögtöni eltűnés, mire körülnéztem, nem láttam őt sehol. Ámde ezúttal nem volt álom, amit láttam; egy pillanat múlva hallottam a kastély tornyában megcsendülni a vészharangot; ezen toronyhoz sem leltem soha a feljárást, tehát ez is Viola szobájából volt hozzájárulható.

Szegény gyermek! amint a kastélyban váltott lövésekből megtudta a veszélyt, mely éltemet fenyegeti, elárulta megőrzendő titkát, hogy annak az árán megszabadítson, s csak azután kezdett jelt adni a lakosoknak a veszélyről.

Kis idő múlva hallottam a felriadt lakosok zajos közeledtét lakásom felé; azután valami heves dulakodást a tornác alatt, melyből vadászom rikácsoló hangja volt kivehető; azután a rablók káromkodásait, gyér lövéseket, távozó szekerek zörgését, végre a diadalmas jó emberek örvendő hálálkodását; a rablók el voltak űzve. Egy nehéz sebesültet magukkal vittek, kit az én golyóm talált; egy másik holtan maradt ott, kit a törpe vadász szúrt le saját késével. A vakmerő meg merte támadni a lapponiai királyt, ki az ő potentátjának segélyére sietett. A többi rablót egy év alatt imitt-amott mind elfogdosták.

Ámde nekünk is volt egy halottunk; a jámbor kapus. Mikor a cselédek lámpát hoztak elő, s annak a világánál az önfeláldozó hű ember véres tetemét felvevék a földről, Viola, mint az anyavesztett madár kezdett sírni, leborult arccal a földre, azt hittem, most igazán megőrül.

Én gyöngéden fölemelém őt a földről, és mondám neki, hogy ezentúl én leszek ránézve az a hű oltalmazó, akit a megöltben elvesztett, mire reszketve lesüté szemeit, s csak úgy e lezárt hosszú pillák alól gördültek elő a könnyek. Tehát megérté szavaimat.

Aki megérti a szót, az el is tudja azt tanulni. Egy hó múlt el ez esemény óta, mialatt én abban a munkában fáradok, hogy egy, nem e földről való tündért a mi emberi beszédünkön szólni tanítsak. Munkám sikeréhez közelg.

Most egy rövid kis mondatot tanítok be neki, melyet olyan jól ismer minden ember; utolsó verse így hangzik: „Isten engem úgy segéljen”. Ha azt megtanulta, akkor, – akkor el fogjuk azt egymással mondani.

1858


VisszaKezdőlapElőre